A tapasztalat summája a fogalom, eredménye az eszme; az összegezéshez értelem kell, az eredmény megértéséhez ész.
Mit nevezünk eszmének: azt, ami mindig megjelenik s ezért minden jelenség törvényeként áll előttünk.
Eszme és jelenség csak a legmagasabbrendűben és a legközönségesebben találkozik; a szemlélet és a tapasztalás minden más középfokán szétválik. A legmagasabbrendű a különbözőség azonosságként való szemlélete; a legközönségesebb a tett, a szétválasztott aktív összekapcsolása azonossággá.
Ha az eszmét a jelenség formájában kell elismernünk, roppantul zavarónak érezzük, hogy az eszme gyakran s legáltalánosabban ellentmond az érzékeknek. A kopernikuszi rendszer oly eszmére épül, amely nehezen bizonyult megérthetőnek s még ma is naponta mond ellent érzékeinknek. Mások után mondjuk csak, amit magunk nem bírunk sem felismerni, sem felfogni.
A növények metamorfózisa ugyanígy ellentmond érzékeinknek.
A magasztos, miután a megismerés sorra-rendre elaprózza, nem könnyen áll össze szellemünk színe előtt új egésszé, s így fokozatosan elveszítjük a nekünk rendelt legmagasabb rendűt, el az egységet, mely a végtelennel való teljes együttérzésig emel, leszünk viszont ekképp, gyarapodó tudásunkkal, egyre kisebbek. Mi, akik elébb még óriásokként álltunk szemközt az Egésszel, most eltörpülünk a részek mellett.
Kellemes foglalatosság, ha a természetet s magunkat egyszerre kutatjuk, s nem teszünk erőszakot sem a természeten magán, sem szellemén, ellenkezőleg, szelíd, kölcsönös hatás révén a kettőt egymással egyensúlyba hozzuk.
A tárgyakat szélességükben átfogni, ez a tanulás; a tárgyakat, mélységükben, megragadni, ez a felfedezés.
Amit felfedezünk, szeretettel tesszük, amit tanultunk, biztonsággal. Mi is hát a feltalálás? A keresett dolog lezárása.
Mi a különbség axióma és entiméma között? Axióma: amit bizonyíték nélkül, eleve elismerünk; entiméma: ami számos esetre emlékeztet minket, s azt köti egybe, amit külön-külön felismertünk már.
Az első megpillantás, az úgynevezett felfedezés örömétől senki nem foszthat meg később. Ha azonban azt kívánnánk, hogy tiszteljenek is érte, ebben igen megrövidülhetünk; mert többnyire nem mi vagyunk az elsők.
De hát mi is az, valamit feltalálni, és ki mondhatja, hogy bármit feltalált? Mint általában, itt is csak a bolondok büszkélkednek az elsőbbségükkel; mert ha tudja, ha nem, önhitt fráter, aki nem vallja be tisztességgel, hogy plagizátor. Ha a nézetek eltűnnek, tűnnek utánuk gyakran maguk a tárgyak is e világból. Magasabb értelemben joggal mondható, hogy a nézet maga a tárgy.
Sokkal többet felfedeztek már, mint hinnénk.
Mivel a tárgyakat csak az emberi nézetek emelik ki a semmiből, a nézetek tűntén szintén visszatérnek a semmibe: így a Föld kerek volta, Platón kéksége. Két érzés, melyet a legnehezebb leküzdeni: hogy megleltük, amit már megleltek, s hogy láthatólag nem leljük, amit meg kellett volna lelnünk.
A gondolkodás érdekesebb, mint a tudás, de nem érdekesebb, mint a felismerés.
A tudás a megkülönböztetendők ismeretén nyugszik, a tudomány a meg nem különböztetendők elismerésén.
A tudást hézagainak tudomásulvétele, fogyatékosságainak érzete vezeti el a tudományig, mely minden tudás előtt, mellett és után létezik.
A tudásban és a gondolkodásban hamisság is van, igazság is van. Ahogy ez mármost így tudomány színét ölti, így lesz ez egy igaz-hazug képződmény. Nem nyilvánítanánk töredéknek a tudásunkat, ha nem lenne fogalmunk bizonyos egészről.
A tudományok és a művészetek egyaránt két részből állnak, az egyik a továbbadható (reális), megtanulható, a másik a továbbadhatatlan (ideális), megtanulhatatlan felük.
A tudományok történetében az ideális rész másmilyen viszonyban áll a reális résszel, mint egyébként a világtörténelemben.
A tudományok története: itt a reális részt a jelenségek alkotják, az ideális részt a jelenségek szemlélete.
A tudományok négy korszaka:
- gyermeki, költői, babonás;
- empirikus, kutató, kíváncsi;
- dogmatikus, didaktikus, pedáns;
- eszmei, módszeres, misztikus.
Csak a jelenkori tudomány a miénk, sem a múlt-, sem a jövőbeli nem.
A tizenhatodik században a tudományok nem ennek vagy annak az embernek a tulajdonát képezik, hanem a világét. Ez a birtokos, ez rendelkezik velük etc., az ember csupán a gazdagságért nyújtja a kezét.
A tudományok kétféleképpen is rombolják önmagukat: széltében, amerre terjeszkednek, és mélységben, amelybe alámerülnek.
A (tudományos) követelmények oly óriásiak, hogy könnyű belátni, semmire se jutunk.
A tudományokat leginkább az hátráltatja, hogy akik foglalkoznak velük, igen különböző szellemek.
Gyenge szellemek hibája, hogy reflexiókkal azonnal az egyesről az általánosra szökkennek, holott az általánost csak az összességben kereshetjük.
A természetkutatás történetében feltűnő jelenség, hogy a megfigyelők a jelenségtől villámsebesen hatolnak az elméletig, s így tökéletlenné, hipotézisek rabjaivá válnak.
Francis Bacontól a tapasztalati természettudományok új korszakát számítják. E tudományok útját mindazonáltal gyakran keresztezik s teszik járhatatlanná elméletieskedő tendenciák. Ha nagyon megnézzük, minden naptól új korszakot lehetne s kellene számítanunk.
Az évszázad jól előrehaladt már; ki-ki mégis a kezdet kezdetéről indul. Minden nap van rá okunk, hogy tapasztalásunkat világosítsuk, szellemünket megtisztítsuk.
Akik tudományos kísérletekbe fognak, ritkán tudják, mi a céljuk, hová kellene kilyukadniok, ezért többnyire a legnagyobb ügybuzgalommal látnak dologhoz; ám hamarosan kiderül, hogy tulajdonképp semmi különös nem történik, így aztán elejtik a vállalkozást, sőt, mások szemében is rontanák a hitelét.
Miután a tizenhetedik század második felében az emberek a mikroszkópnak már oly végtelen sokat köszönhettek, a tizennyolcadik század elején lekicsinylőleg kezdték kezelni.
Miután újabb időben a meteorológiai megfigyelések a pontosság eszményi fokáig jutottak, ezentúl száműzni akarják ezt a dolgot is az északi vidékekről, hogy most már ilyesmi csak a trópusok megfigyelőinek ügye-baja legyen! Még a növények magasabb szempontból oly értékes nemiségrendszerébe is belecsömörlöttek némelyek, ezt is száműznék! Hiszen ugyanez történik a régi művészetek történetével, melynek mívelése ötven éven át oly igen lelkiismeretesen folyt s oly végtelen pontossággal igyekeztek feltárni az egymást követő korok különbségeit! Most ezt tekintsük hiábavalónak, minden egymásrasorjázót pedig azonosnak s különböztethetetlennek.
A magunk tanácsa szerint ki-ki maradjon meg az útján, melyen indult, s ne tekintsen semmi tekintélyt, ne hangolódjék a közhangulatra, ne divatozzék divattal.
Tekintély: Nem létezhet nélküle az ember, és mégis ugyanannyi tévedés jár vele, mint amennyi igazság. A tekintély egyedileg örökíti meg azt, aminek éppígy kellene mulandóvá lennie, elutasítja, s mellőzi viszont, ami megörökítésre várna s ez a fő oka, hogy az emberiség tapodtat sem bír előremoccanni. A közönséges tudósember mindent továbbadhatónak tart, s nem veszi észre, hogy sekélyes nézeteivel még a tulajdonképp továbbadhatót sem érteti meg. Az, ami elégtelen, jobban ellenáll az elégségnek, mint hinnők.
Két dologra nem ügyelhetünk eléggé: ha megmaradunk a kaptafánknál, nyakassá, ha nem, elégtelenné ne váljunk.
Lehet, hogy a tudományokat az öregek hátráltatják, de a fiatalok miatt csakígy vissza-visszaesnek. Az öregek tagadják a haladást, ha nem kapcsolódik korábbi eszméikhez; de a fiatalok is, ha nem bírnak felnőni az eszméhez, s mégis valami rendkívülit akarnak produkálni.
Él bennük a komolyság, csak nem tudják, mihez kezdjenek vele. Arról, amit megértenek, semmit sem akarnak tudni.
New Yorkban kilencven különböző keresztény felekezet van, és mind a maga módján imádja urát s istenét, hanem azért még nem akasztja össze a tengelyt a másikával. A természettudományos kutatásban, s egyáltalán, minden kutatásban idáig kellene elérnünk; mert ugyan mi dolog az, hogy ki-ki liberalizmusról szónokol, ám a másikat már nem hagyná, hogy a maga módján gondolkodjék s beszéljen?
Az egyének, s ha derekasak s másokra bírnak hatni, iskoláik is, mind olyasminek látják a tudományok problematikus elemét, amiért vagy ami ellen csakúgy kell küzdeni, mintha az az élet másik, eleven fele, pártja volna, holott a tudományosság a kiegyenlíthetetlen antinómiák feloldását, kiegyenlítését vagy a kiegyenlíthetetlen antinómiák kimutatását kívánja. Ide illik Augillonius példája.
Ha valaki azt mondja, hogy megcáfolt engem, elfelejti: csak szembeszegezett bizonyos véleményt az én véleményemmel; ettől ugyan el nem dőlt még semmi. Hiszen bárki harmadiknak is joga van effélére, s így tovább, a végtelenségig.
Tudományos viszálykodásoknál vigyázzunk, ne szaporítsuk közben a problémákat.
A tudományok terén csakúgy, mint akárhol, ha a dolog egészét kívánjuk birtokba venni, a teljességhez végül nem kell több: az igazságot tévedésérvénnyel, a tévedést igazságérvénnyel kell elfogadnunk. Az ember maga nem vizsgálhat meg mindent, a hagyományra kell támaszkodnia, és ha hivatalra törekszik, bizony hódoljon támogatói véleményének. Csak nézzenek végig magukon ily szemmel az akadémiai tanerők, egytől egyig!
A fizika legbecsesebb professzora az lenne, aki meggyőzően szemléltetni bírná: mily semmi dibdábság is egész kompendiuma minden ábrájával, ha a természethez s a szellem magasabb követelményeihez méri.
Nem minden kívánatos dolog érhető el, nem ismerhető meg minden, amit érdemes megismerni.
A tökéletességhez az ér legközelebbre, aki belátja saját korlátait.
Az emberek nem elegendőek ahhoz, ami szükségszerű, ezért próbálnak mindenféle haszontalanságot elérni.
Az állatot érzékei irányítják; az ember maga irányítja s okítja érzékeit. Anaxagórász tanítása szerint az állatokban kivétel nélkül él a cselekvő ész, ám nem a passzív, mely mintegy az értelem tolmácsa.
Az ókoriak a kezet az észhez hasonlítják.
Az ész a művészetek művészete, a kéz minden kézművesség technikája. Érzékeink nem csalnak, ítéletünk csal.
Az embernek mindene megvan, hogy megannyi igaz földi szükségletét kielégítse, ha bízik érzékeiben s olyképp formálja is őket, hogy e bizalomra méltóak legyenek.
Nem vitatjuk el a látástól, hogy az egymás mellett s fölött elhelyezkedő tárgyak távolságát helyesen becsüli fel; ugyanezt már nem ismerjük el így az egymásmögötti tárgyaknál.
És mégis: a nem statikusan, hanem mozgásban elgondolt ember itt jut a legbiztosabb tanításhoz a parallaxis révén.
Ez, ha jól megnézzük, magában foglalja a megfelelő szögek használatának tanát.
Kant szándékkal marad meg egy bizonyos körön belül, s onnét mindig ironikusan utal e körön túlra.
Hosszasan foglalkoztak az ész kritikájával; magam nem bánnám az emberi értelem kritikáját sem. Igazi jótétemény volna az emberi nemnek, ha meggyőzően bizonyíthatnánk a hétköznapi értelemnek, meddig is nyújtózhat, éspedig éppen addig, ameddig a földi élet szükségletei igénylik.
„Ha jól megnézzük, minden filozófia ennyi: ködös beszédbe göngyölt emberi értelem.”
A lényegénél fogva gyakorlatiakra rendelt emberi értelem csak akkor téved, ha magasabb problémák megoldását kísérti; igaz viszont, hogy egy magasabb rendű elmélet is ritkán akad ama körben, ahol az emberi értelem munkál s honol.
A dialektika az ellentmondás szellemének fejleménye, amely azért adatott az embernek, hogy megismerhesse a dolgok különbségeit.
A tevékeny szkepszis: szüntelen megpróbálja leküzdeni önmagát, hogy a rendszabályozott tapasztalás által legalább valami feltételes biztonsághoz jusson.
Az ilyen szellem általános vonása az a tendencia: felderíteni, valóban megillet-e egy adott tárgyat valamely predikátum, s ez a vizsgálódás azzal a szándékkal folyik, hogy az eredménnyel kipróbált dolgot a gyakorlatban biztonsággal alkalmazhassuk.
Az eleven tehetségű szellem, mely mindig a legközelebbit célozza gyakorlatias szándékkal, e föld legjelesebb adománya.
Minél előbbre hatolunk tapasztalatainkkal, annál közelebb jutunk a felderíthetetlenhez; minél inkább tudjuk hasznosítani a tapasztaltakat, annál világosabban látszik, hogy a felderíthetetlennek semmi gyakorlati haszna.
A gondolkodó ember legszebb boldogsága, ha a felderíthetőt felderítette, a felderíthetetlent pedig nyugalomban tiszteli.
Származék jelenségek között élünk, és fogalmunk sincs róla, hogyan juthatnánk el az őskérdéshez.
Minden egyszerűbb, mint ahogy gondolható, másrészt összebonyolódottabb, mint amennyire ez felfogható.
Sajátos észrevétel, hogy az ember nem elégszik az egyszerű megismerhetővel, hanem a bonyolultabb problémákra tör, melyeket talán mégsem bír soha megragadni. Az egyszerű, kézzel fogható dolgok igen alkalmasan s hasznosan elfoglalkoztathatnak bennünket egy egész életen át is, ha elégségünkre s élénkségünkre vannak.
Érdeklődjünk a jelenség iránt, foglalkozzunk vele a lehető legpontosabban, lássuk, mire jutunk megismerésével s gyakorlati alkalmazásával, azután hagyjuk szépen nyugodni a problémát. Ellenkezőleg járnak el a fizikusok: Ők azonnal a problémára törnek, s útközben annyi nehézségbe bonyolódnak, hogy végül semerre sem nyílik kilátásuk.
Ezért, hogy a pétervári Akadémia díjas pályázatára(1) eddig nem futott be egyetlen munka sem; a beérkezési határidő meghosszabbítása mit sem fog segíteni. Az Akadémiának most meg kellene kettőznie a díjat, s annak ígérni, aki egészen világosan s egyértelműen kifejti, miért nem érkezett be válasz s miért nem is érkezhetett. Aki erre képes volna, valóban minden díjat megérdemelne.
A természettudományok mesterei már most bejelentik a monográfia jellegű tárgyalásmód, tehát a részletek iránti érdeklődés szükségességét. Ez azonban nem képzelhető oly módszer nélkül, amelyben a dolog egésze iránti érdeklődés nyilvánul meg; ha ez megvan, semmiképp sem kell milliónyi részletben turkálni. Módszerességre az kényszerül, akinek elege lesz az empíriából.
Cartesius átírta néhányszor a De methodot, ám a könyv, így, ahogy most itt van előttünk, nem lehet segítségünkre. Aki hosszasabban foglalkozik tisztességes kutatással, előbb-utóbb kénytelen változtatni a módszerén.
A tizenkilencedik századnak minden oka megvan, hogy erre ügyeljen.
A fény dekompozíciója és polarizációja, efféle üres kifejezéseknek el kell tűnniök a fizikából, ha azt akarjuk, hogy jusson is valamire ez a tudomány. De az is meglehet, sőt, igen valószínű, hogy ezek a kísértetek még a század második feléig fognak kísérteni.
Ne vegye ezt senki rossz néven. Amit senki el nem ismer, senki hallani nem akar, épp azt kell s annál gyakrabban elismételni.
Aki a hamisat akarja védeni, minden oka megvan, hogy csöndesen járjon és a finom életvitel mellett tegyen hitet. Aki azonban maga oldalán érzi az igazságot, lépjen fel nyersen: udvariaskodó jog nem jog.
Az igazság megragadásához sokkal magasabb rendű eszközökre van szükség, mint a tévedések védéséhez.
Minden hipotézis gátolja az ἀναϑεὠρησις-t, a tárgyak s kérdéses jelenségek minden oldalról való, új megtekintését, vizsgálatát.
A hipotézisek állványzatok, melyeket építkezéskor emelünk s ha kész az épület, lebontunk. Nélkülözhetetlenek a munkás számára; csak az a lényeg, ne tekintse épületnek az állványzatot.
Ha az emberi szellemet megszabadítjuk egy olyan hipotézistől, amely szükségtelenül korlátozta, hamis kombinációkra, tévedésekre vagy felemásságokra kényszerítette, látás helyett önemésztésre, ítélet helyett szofisztikára, már ezzel is roppant jót teszünk vele. Szabadabban, más viszonyok s kötések közt látja máris a jelenségeket, a maga módján rendezi őket, és alkalma lesz rá megint, hogy maga és a saját módján tévedjen, ez pedig felbecsülhetetlen, de következményeképpen oda is hamarosan eljut, hogy tévedését maga is belássa.
A jelenség nem különül el a megfigyelőtől, ellenkezőleg, összefonódik s bonyolódik egyéniségével.
A legnagyobból és a legkisebből – az ember számára csak igen mesterséges eszközökkel megjeleníthetően – a jelenségek metafizikája sugárzik; középütt a különös az, ami érzékeinkhez illik, amire kényszerűen támaszkodhatom; épp ezért szívből áldom az oly tehetségeket, kik közelembe hozzák ama régiókat. Ki állíthatja magáról, hogy hajlama tiszta tapasztalásra képesíti? Mindenki úgy vélte, azt teszi, amit Bacon nyomatékkal ajánl(2), de kinek sikerült?
Aki valamely jelenséget lát, már gyakran valami másra gondol rajta túl; aki csak hall róla, semmit se gondol.
A jelenségek csupán annyit érnek, amennyire mélyebb, gazdagabb természetismeretet tesznek lehetővé, vagy ha hasznunkra fordíthatók.
A jelenségeknek csak az állandósága jelentős; hogy mit gondolunk közben, teljesen mindegy.
Egyetlen jelenség sem magyarázható önmagában s önmagából; csak ha sokat, együtt, módszeresen rendezve tekintünk, adódik végül valami, ami elméletnek számíthat.
Elmélet és
{ tapasztalat
{ jelenség
állandó konfliktusban áll egymással. Egyesülésük a reflexióban mindig csalóka;
cselekvés által válhatnak csak eggyé.
Ha valamely elméletet népszerűsíteni akarunk, mutassuk be abszurdul. Elébb magunk vigyük át a gyakorlatba, akkor lehet érvénye a világ számára.
Szinte találó, hogy azt mondják: a jelenség alap nélküli következmény, ok nélküli okozat. Az ember nehezen lel rá az alapra és az okra, mert ezek oly egyszerűek, hogy a tekintet átsiklik rajtuk.
A gondolkodó ember különösképp téved, ha ok és okozat után nyomoz: a kettő együtt alkotja az oszthatatlan jelenséget. Aki ezt fel tudja ismerni, jó úton van a cselekvéshez, a tetthez.
A genetikus eljárásmód már jobb irányba terel bennünket, bár elégségesnek szintúgy nem bizonyulhat.
A leginkább velünk született fogalom, a legszükségesebb, az ok és az okozat felhasználása során számtalan, újra meg újra ismétlődő tévedés forrása lesz. Nagy hibát követünk el, ha az okot és az okozatot mindig egymás közvetlen közelében gondoljuk, mint a nyilat s a röptető íjhúrt, és mégis mily nehéz elkerülni e hibát, hiszen okot és okozatot mindig együtt gondolunk el, így van az, hogy gondolatban közelednek egymáshoz.
A legközelebbi konkrét okok megfoghatók, éppen ezért a leginkább felfoghatók; következésül szívesen gondoljuk mechanikusnak azt, ami magasabb rendű.
Amikor a képzelőerőről feltételezzük, hogy a létrejött dolog helyett
a keletkezését, az észről, hogy ok helyett az okozatot reprodukálja s fejezi
ki, ezzel szinte semmi sem történt, mert csupán felcseréltük
{ a szemléletet
{ az elképzelést
– ám ez épp elegendő az embernek, aki a külvilággal
{ kapcsolatban
{ szemben
állva többre talán nem képes.
Van a tudományos homálynak egy kártékony formája mostanság: eltávolodik a közönséges értelemtől, de nem tár fel magasabb rendűt, transzcendál, fantáziál, menekül az eleven szemlélettől, és amikor végül jószántából vagy kényszerűségből, visszatér a gyakorlathoz, egyszerre atomisztikus és mechanikus lesz. A gránit könnyen kopik magától is golyó- és tojásformájúra; ezért korántsem szükséges azt feltételeznünk, hogy az Észak-Németországban gyakorta előforduló ilyes alakú tömböket a víz hengergette-törte, éleiket-sarkaikat lefaragva, ilyenné.
Esés, taszítás: ha a bolygók s égitestek mozgását ilyesmivel kívánjuk magyarázni, tulajdonképpen antropomorfizmus rejlik ebben; mert így megy árkon-bokron a vándor. Felemelt lába leereszkedik, amelyik hátul maradt, előre törekszik s leesik, és ez így megy tovább, indulástól-érkezésig.
Mi lenne, ha ugyanily úton a korcsolyázást vennénk hasonlatul, ahol a hátul maradó láb dolga a hajtás, valamint a kezdeményező feladatot is vállalja, hogy aki pillanatnyilag mögötte van, egy ideig ismét előrelendülésre rendeltessék?
Az okozat visszavezetése az okra merőben történeti eljárás; ha például az okozat az, hogy egy embert megöltek, az ok az elsütött puska.
Az indukciót a magam csöndes kutatásai során sosem használtam, mert még jókor rájöttem veszedelmére.
Elviselhetetlennek érzem viszont, ha valaki más ellenem élne vele, hogy a hajtóvadászat egy fajtájával elbágyasszon és sarokba szorítson.
Az analógiák általi közlést hasznosnak s kellemesnek egyképp találom: az analóg eset nem tolakodó, nem akar semmit bizonyítani; odaáll, szemközt a másikkal, de nem kapcsolódik vele össze. Több analóg eset nem egyesül zárt sorokká, hanem csak olyan, mint a jó társaság, inkább ösztönöz, mintsem ad.
Tévedni azt jelenti, hogy oly állapotban vagyunk, mintha igazság egyáltalán nem is volna; magunknak s másoknak fölfedni a tévedést, visszamenőleges fölfedezés.
Az igazság körei közvetlenül érintkeznek; ám az így támadt közökben a tévedés épp elegendő térhez jut, ahol érvényesül s hat.
A természet egyetlen tévedéssel sem törődik; maga nem képes másképp, csak mindig helyesen cselekedni, nem törődve a következményekkel.
A természet határtalan termékenysége betölt minden teret. Tekintsük csupán Földünket: Mindaz, amit rossznak, szerencsétlennek nevezünk, onnét ered, hogy a Föld nem adhat teret minden keletkezőnek s még kevésbé biztosíthatja tartósságukat.
Minden, ami keletkezik, teret keres és tartósan létezni akar; ezért szorít ki a helyéről egy másik valamit, ezért kurtítja tartósságát.
Az elevenség adománya a külső hatások legkülönfélébb feltételeihez igazodik, ám mégsem adja fel bizonyos alapvetően kivívott önállóságát.
Gondoljuk meg, milyen ingerlékeny minden lény: valamely körülmény legapróbb változása, minden fuvallat oly polaritást hív elő a testekben, amely tulajdonképpen eleve bennük szunnyadt.
A feszültség olyan energikus lények közömbösnek tetsző állapota, amelyek megnyilvánulásra, differenciálódásra, polarizációra végsőkig készek.
A madarak a természet egészen kései produktumai.
A természetnek nincsenek törvényszerű képességei semmi olyasmire, amit alkalmakként ne gyakorolna, felszínre ne hozna.
Nem csupán a szabad anyag törekszik alakot ölthetni, de a tömör és sűrű is: természetüknél s alapjuknál fogva egész tömegek kristályos szerkezetűek; a közömbös, formátlan tömegben a vegyileg mérhető közeledés és kölcsönös átfedés által létrejön a porfír-szerű jelenség, mely minden formáción végigvonul.
A szervetlen tartomány legszebb metamorfózisa, ha keletkezésekor az amorf elem formált elemmé változik. Ehhez minden tömegnek hajlama és joga van. A csillámpala gránáttá változik, s gyakran alkot oly hegytömegeket, melyekben a csillám csaknem eltűnik s csekély kötőanyagként lelhető csupán a gránátkristályok között.
Az ásványkereskedők panaszkodnak, hogy Németországban egyre kevesebben gyűjtik portékájukat, s ezért a krisztallográfia buzgólkodásait hibáztatják. Lehet, joggal; ám egy idő múlva az alakok pontosabb megismerésére irányuló törekvés a kereskedelmet is újra megélénkíti majd, sőt, bizonyos példányokat becsesebbé tesz.
A krisztallográfia csakúgy, mint a vegyi mérés tudománya az ásványok ismerőinek is tökéletesedésére szolgál; magam azonban úgy látom, hogy egy ideje a tanítási módszer megtévedt. Az előadásokhoz, valamint a házi használatra rendszeresített tankönyvek, melyek netán még valamely tudományos enciklopédia részét is képezik, nem nyerhetik el a tetszést; a kiadó megrendelheti, de a tanulónak nem kívánatosak.
A tankönyvek legyenek vonzóak; hanem ez csak akkor lehetséges, ha a tudás és a tudomány legderűsebb, leginkább megközelíthető oldalát nyújtják.
A szakemberek jogos keserve, hogy nem szabad figyelmen kívül hagyniok a haszontalan dolgokat.
„Szívesebben beismerjük erkölcsi tévedéseinket, hibáinkat s fogyatékosságainkat, mint a tudományosakat.”
Oka ennek az, hogy a lelkiismeret alázatos, sőt, szinte tetszeleg magának a megszégyeníttetésben; az értelem viszont gőgös, és kétségbeesésbe hajszolja, ha valamit visszavonni kényszerítik.
Következik ebből, hogy a kinyilvánított igazságok eleinte csak csendes elismerésig jutnak, azután terjednek fokról fokra, míg végül az, amit makacsul tagadtak, a világ legtermészetesebb dolgának látszhat.
A tudatlanok olyan kérdéseket vernek fel, melyekre az értők már évezredekkel azelőtt megadták a választ.
A tudás bővülése időről időre a dolgok átrendezését kívánja; ez többnyire új maximák alapján történik, azonban mindig ideiglenes marad.
A szakértők mindig látják az összefüggéseket; a műkedvelő viszont már csak keserves kényszerűségből követi a szükségszerűt.
Ezért oly örvendetesek azok a könyvek, amelyek egyképp megismertetik velünk az új empirikus leleményeket és az újonnan kedvelt módszereket. Különösen fontos ez az ásványtanban, ahol a kristallográfia oly nagy követelményeket támaszt s a vegyészet a részjelenségek közelebbi meghatározására s az egész rendezésére vállalkozik. Két örvendetes példa: Leonhard és Cleaveland. Ha valamit, amit tudunk, más módszer szerint, netán idegen nyelven taglalva látjuk, a dolog azonnal az újdonság varázsával s a friss szemlélet erejével hat. Ha két mester, azonos művészeti ágban tevékenykedvén, egymástól teljesen más módon adja elő dolgát, a megoldhatatlan probléma valószínűleg kettejük közt, félúton lelhető.
D’Aubuisson de Voisins úr Geognózisa, mely Wiemann úr fordításában került elémbe, jelenleg igen sokszerűleg serkent, holott alapjában s legfőként kedvetlenít; mert itt a geognózis, melynek voltaképp mégis a világ felszínének eleven szemléletén kellene nyugodnia, végképp elveszíti szemléletességét, s még csak nem is fogalmisággá, de puszta nómenklatúrává változik; persze, épp ez utóbbi révén, kinek-kinek s így nekem is ösztönző s hasznos.
Azt, ami a természetben nagy, ami a kolosszálisnál is kolosszálisabb, nem bírjuk oly könnyen elsajátítani; mert nincsenek olyas kicsinyítőüvegeink, amilyen lencséink vannak a végtelenül kis dolgok észlelésére. S akkor még oly szemünk is legyen hozzá, mint Carusé s Neesé, hogy a szellem haszna el ne maradjon!
Mivel azonban a természet a legnagyobb s a legparányibb méretekben mindig ugyanaz, s a homályos üveg a szép kékséget csakúgy bármikor elénk tárja, mint a világot ölelő, felhőkkel borított atmoszféra, alkalmas eljárásnak tartom, hogy mintákra figyeljek s ezeket rakosgassam össze magam előtt. Itt a természet roppant méretei nem kicsinyítve, hanem kicsinyben jelennek meg, s ugyanoly megfoghatatlanul, mint a végtelenben.
Ha az emberi szellem a matematikában ráébred saját önállóságára és független tevékenységére, s minden további megfontolás nélkül hajlamos arra, hogy kövesse a végtelenbe, a tapasztalati világba is oly bizakodást önt, melyet ez nem mulaszt alkalomadta felkérésekkel viszonozni. Az asztronómia, a mechanika, a hajóépítés, az erődítés, a tüzérség, a játék, a vízvezeték, a kőfaragás, a távcsövek tökéletesítése a tizenhetedik század második felében váltakozva hívta segítségül a matematikát.
A matematikusok csudálatos emberek; roppant teljesítményeik révén egyetemes céhhé emelkedtek, s nem ismernének el egyebet, csak ami körükbe illik, amit eszközükkel megragadhatnak. Az egyik első matematikus, amikor valamely fizikai fejezetet nyomatékkal ajánlottak neki, azt kérdezte: „S vajon nem lehetne itt egyet-mást legalább puszta számításokra egyszerűsíteni?”
Hamis elképzelés, hogy bármely jelenség számjegyek vagy szavak révén elintézhető és kiiktatható.
A matematikusok bizonyos fajta franciák: beszélj csak nekik, ők majd lefordítják a maguk nyelvére, és mindjárt valami egész más lesz a dologból.
Korántsem szükségszerű, hogy a vadász, aki a vadat elejti, maga szakács is legyen, aki elkészíti a pecsenyét. A véletlen hozhatja úgy, hogy egy szakács is a többi vadásszal tart, s történetesen jó lövő; jócskán az igazság mellé lőne azonban, ha azt állítaná, hogy szakács legyen, aki jól akar lőni. Ilyesképp tűnnek föl előttem a matematikusok, akik azt állítják, hogy a fizika dolgaiban mit sem láthatunk, mit sem lelhetünk, ha nem vagyunk matematikusok; mert bizony inkább örüljenek, hogy a konyhájukra visszük, amit képleteikkel megtűzdelhetnek s kedvükre tálalhatnak.
El kell ismernünk s meg kell vallanunk, mi a matematika, miben szolgálhatja lényegien a természetkutatást, de azt is, hol nincs semmi keresnivalója, s hogy a tudományok s művészetek mely siralmas eltévelyedései észlelhetők a megújulása óta esett téves alkalmaztatások révén.
Ez lenne a nagy feladat: száműzni a matematikai-filozófiai elméleteket a fizikának azon részeiből, amelyekben nem serkentik, hanem gátolják a megismerést, s ahol a matematikai tárgykezelés az újabb tudományos műveltség fejlődésének egyoldalúsága folytán mindig oly torz alkalmazási módokhoz vezetett.
Rá kellene mutatni, mi a természettudományos kutatás helyes útja: miképp vezet ez utóbbi a megfigyelések egyszerű egymásra sorjázásán keresztül, hogyan fokozható a megfigyelés kísérletté, hogyan juttat el végül a kísérlet az eredményhez.
Tycho de Brahe, a nagy matematikus csak félig tudott elszakadni a régi rendszertől, mely legalább az érzékeknek megfelelt, ezt azonban Tycho, merő önfejűségből bonyolult óraművel kívánta helyettesíteni, ami sem az érzékek előtt fel nem tárult, sem a gondolatoknak elérhető nem volt.
Newton matematikusként oly nagy hírű, hogy ama végképp szerencsétlen tévedése, miszerint a világos, tiszta, örökkön folttalan fény sötét fényekből tevődik össze, mind a mai napig tartja magát, s vajon nem épp a matematikusok védelmezik untig e képtelenséget és ismételgetik a legközönségesebb hallgatósághoz illő szavakkal, hogy ily beszédek hallatán az ember valóban nem tudja, mit gondoljon?
A matematikus szükségképp a mennyiségi elemre támaszkodik, mindarra, ami számmal s mértékkel meghatározható, tehát bizonyos fokig a külsőleg megismerhető világegyetemre. Ha azonban ez utóbbit, képességeink szerint, szellemünk s erőink teljével tekintjük, rájövünk: mennyiséget s minőséget kell tekintenünk a megmutatkozó lét két pólusának; ezért fokozza a matematikus is a maga képletnyelvét oly igen, hogy a mérhető s számszerű világba lehetőség szerint beleérthesse a mérhetetlent is. Így mindent foghatónak, megragadhatónak és mechanisztikusnak tekint, és könnyen érheti a titkos ateizmus gyanúja, hogy tudniillik úgy véli, hogy az a bizonyos végképp-mérhetetlen, amit Istennek nevezünk, szintén beleértődik, s ily mód mintha feladná Istennek különös vagy elsődleges létezését.
Barátunk, Ciccolini lovag mondja: „Bár minden matematikus egy Lagrange zsenijét s világosságát kamatoztatná, amikor ír”, azaz: élne bár mindnyájukban Lagrange alapos, világos értelme, s használnák ezt ugyanoly tudással s tudományossággal!
A newtoni kísérlet, mely a hagyományos színelmélet alapját képezi, a legkülönbözőbb komplikációkat foglalja magába; egyesíti a következő feltételeket.
Hogy a kísérlet megjelenjék, szükséges:
- egy üvegprizma;
- hogy ez három oldalú legyen;
- kicsiny;
- egy ablaktábla;
- ezen egy nyílás;
- hogy e nyílás nagyon kicsiny legyen;
- a beeső napsugár;
- hogy ez egy bizonyos távolságból és
- bizonyos irányból sugározzék a prizmára;
- képmása egy táblára vetüljön;
- mely bizonyos távolságra áll a prizma mögött.
Ha a 3., 6. s 11. feltétel nem teljesül, vagyis ha a nyílás túl nagy, ha a prizma nagy, ha a tábla közel van, a kívánt spektrum nem jelenhetik és nem jelenik meg.
Titokzatoskodva szólnak bizonyos fontos kísérletről, mely a tan igazolására elsődleg hivatott; ismerem én ezt s el is mondhatom, miben áll: A trükk az, hogy a fenti feltételekhez még néhányat hozzáadunk, s akkor az egész hókuszpókusz még bonyolultabb lesz.
A Frauenhofer-féle kísérlet, melynek során keresztvonalak jelennek meg a színképben, ugyanilyen dolog, amiképp nem mások ama kísérletek sem, melyek a fény állítólagos új tulajdonságát fedeznék fel. Kétszer-háromszor ilyen bonyolultak; hogy valamire is jók legyenek, elemeikre kell bontanunk őket, s ez az értőnek nem esik nehezére, ám hogy ilyesmit felfoghasson s érthessen, a laikusnak előképzettsége s türelme, az ellenfélnek őszinte jószándéka sohasem elég: Elfogadják inkább, amit látnak, és a régi következtetést vonják le belőle.
Jól tudom, hogy ezek a szavak hiábavalóak most; mégis, hadd maradjanak fenn, nyílt titokként, a jövő számára. Talán akad majd még egy Lagrange, aki érdeklődni fog a dolog iránt.
Mivel egy ideje egyre növekszik Színelméletem iránt az érdeklődés, szükségét látom frissen színezett lapoknak. Intézvén mármost e kis intéznivalót, mosolyognom kell, mily hallatlan erőfeszítéssel próbáltam megfoghatóvá tenni mind az ésszerűt, mind a képtelent. Majd fokról fokra mindkettőt felfogják s megértik.
A Newton-féle tévedést oly kerek fogalmazásban tartalmazza a lexikon, hogy elegendő egy nyolcadrét oldalt könyv nélkül megtanulni, s máris egy életre végeztünk a színekkel.
A Newtonnal folytatott harc tulajdonképpen igen alacsony szinten folyik. Vitatunk egy rosszul meglátott, rosszul kialakított, rosszul alkalmazott, rossz elméletbe foglalt jelenséget. Hibáztatjuk Newtont, hogy korábbi kísérletei során vigyázatlan volt, a következőkben már szántszándékkal elfogult, elméletét megfogalmazva elsiette dolgát, ezt védelmezvén makacsnak bizonyult, s mind az egész során valami félig tudatos, félig öntudatlan tisztességtelenség vezérelte.
Száz szürke lóból nem lesz egy fakó!
Akik az egyetlen, színtiszta fényt színes fényekből tennék össze, ezek a sötétség igazi terjesztői.
Aki megszokott egy bizonyos tévképzetet, örömmel üdvözöl minden tévedést. Amiért is jogos a mondás: „Aki be akarja csapni az embereket, először is a képtelent hitesse el velük.”
Fény és szellem, az a fizika, ez az erkölcs világában uralkodik, ezek az elgondolható legmagasabbrendű oszthatatlan energiák.
Semmi kifogásom ellene, ha valaki akár érezni véli a színt; ennek legsajátabb tulajdonsága ezáltal még inkább hat.
Ízlelhető is a szín. A kék szín lúgos, a vörösesságra savanyú ízű. A lényegi dolgok minden megnyilvánulása rokon.
S nem tartozéka-e a szín egészen sajátos módon a látásnak?
[…] Vannak jelentős korok, melyekről keveset tudunk, állapotok, melyek fontosságát csak a következményeikből értjük. A növényi élet szerves része az az idő, amit a mag a föld alatt megbújva tölt.
Az újabb kor túlbecsüli önmagát: azért, mert olyan nagy tömegű anyagot fog át. Holott az emberi érték attól függ, mennyire bírunk gazdái lenni az anyagnak s gazdálkodni vele.
A tapasztalásnak két fajtája van: a távollevők és a jelenlevő dolgok megtapasztalása. A távollévő dolgokat idegen tekintélyekre támaszkodva tapasztaljuk, így a múltat is; a jelenlévők megismerése saját felelősségünket terheli. Ám hogy mindkettőt illendően tegye, az egyén természete számára végképp elérhetetlen.
Szüntelen harcban állunk a hagyománnyal, s az a követelmény, hogy a jelen tapasztalatát saját felelősségünkre szerezzük, ugyancsak kihív, kétes viszályra.
Mégis, az olyan ember, akinek eredeti mód hatni adatott, úgy érzi: személyesen kell megvívnia e kettős harcot, melyet a tudományok haladása nem könnyít, de nehezít. Mert végül mindig az egyénnek kell, teste-lelke rajta, a szélesebb körű természettel s hagyománnyal szemközt megállnia.
Az egyén konfliktusa a közvetlen tapasztalással és a közvetített hagyománnyal, ez tulajdonképp a tudományok története: mert ami a nagyobb tömegekben s általuk végbemegy, végre is csak a derekabb egyénre marad, kinek mindezt összegyűjtenie, rendeznie, megválogatnia s egyesítenie kell; és itt valóban mindegy, kedveznek-e az ilyen igyekezetnek a kortársak, vagy szembefordulnak vele. Mert a kedvezés is mit tesz egyebet, mint hogy a meglévőt szaporítja s általánosítja. Hasznos ez, kétségtelen; ám a lényeget nem lendíti előbbre.
Sajnos a tudományok történetének egész háttere mind a mai napig csupa olyan izgékony, egymásba olvadó, egymással mégsem egyesülő kísértetből áll, melyek végképp megzavarják a tekintetet: így az ember nem képes a kiemelkedő, arra valóban méltó alakokat élesen elkülönöztetni.
A természet elnémul a kínpadon; hű válasza a becsületes kérdésre: Igen! igen! Nem! nem! Minden egyéb: a gonosztól van.
Amit rég megleltünk, újra betemetjük; Tycho mit fáradt, hogy a bolygókat szabályos testeknek fogadtassa el, holott Seneca már rég így ismerte el őket!
Mit elvitatkoztak az antipódusokon!
A tudományokban igen kifizetődő az elégtelen igazságot, mely már a régiek birtoka volt, megkeresni és továbbfejleszteni.
Művészetben és tudományban csakúgy, mint tetteinkben s cselekedeteinkben mindig az a lényeg, hogy a tárgyat tisztán ragadjuk meg és természetének megfelelően kezeljük.
Ha értelmes, elmés emberek öregkorukban lebecsülik a tudományt, azért csupán, mert túl sokat kívántak tőle s maguktól.
Egyetlen jelenség, egyetlen kísérlet mit sem bizonyít; láncszeme egy nagy láncnak, amely csak összefüggésében az, ami. Ha valaki egy gyöngynyakláncot letakarna és csak a legszebb gyöngyszemeit mutatná, s tőlünk azt kívánná: higgyük el, hogy a többi is olyan, aligha találna bolondra, aki vevője lesz.
Kép-másolatok, szavakkal történő leírások, mérték, szám és jel: mindez még nem tár jelenséget elénk. Csak ezért tarthatta magát oly hosszan a newtoni elmélet, mert a tévedést évszázadokig őrizte bebalzsamozva a latin fordítás negyedrét kötete.
A szép titkos természeti törvények megnyilatkozása, amelyek e tünemény híján rejtve maradtak volna örökkön.
„Aki tudományokra adja magát, elébb a késleltetésektől, utóbb az előítéletektől szenved. Mert az emberek eleinte semmi értéket sem tulajdonítanának annak, amit adunk nekik, később viszont úgy tesznek, mintha mindent tudnának már, amit egyáltalán adhatunk.”
Az idő maga is elem.
A fanerogámiában még annyi a kriptogámia, hogy évszázadok sem fejtik meg.(3)
A tudósok többnyire gyűlölködve cáfolnak; halálos ellenségüknek látják a tévúton járót.
Az ember valóságként került egy való világ közepére, s kapott oly szerveket, melyekkel a valót s mellette a lehetőt felismerheti s teremtheti. Minden egészséges embernek meggyőződése, hogy ő maga létezik s körülötte ott létezik a világ. Mindeközben ott az agyban egy üres folt is, jelesül egy olyan hely, ahol nem tükröződik tárgy; amiképpen a szemünkben is megvan ugyanez a vakfolt, mely nem lát. Ha az ember különös mód figyelni kezd erre a helyre, ha elmélyed benne, elmebetegség lesz úrrá rajta: „egy másik világ dolgait” kezdi sejteni itt, amelyek tulajdonképp nem is dolgok, nincs se alakjuk, se határolásuk, hanem csak éji térképzetként szorongatnak, s kísérteteknél rémesebben üldözik, aki nem bír szabadulni tőlük.
Tulajdonképpen akkor tudunk csak, ha keveset tudunk; a tudással nő a kétely.
A tapasztalat a végtelenig tágulhat, az elmélet nem tisztíthat, nem tökéletesedhet ugyanilyen értelemben. Amaz nyitva találja a világegyetemet minden irányban, ez megmarad az emberi képességek korlátai közé bezárva. Ezért térnek vissza szükségszerűen az elképzelés módozatai, és ama különös eset tanúi lehetünk, hogy bővült tapasztalatunk ismét kegyébe fogad egy bornírt elméletet.
Mindenkor csakis az egyének munkálkodtak a tudomány érdekében, s nem a kor. A kor ölte meg Szókratészt méreggel, a kor égette meg Huszt: a korok sosem változnak.
Tulajdonképpen csak azokból a könyvekből tanulunk, amelyeket nem tudunk megítélni. Ha már egy könyvet megítélhetünk, a szerzőjének kellene tőlünk tanulnia.
Úgy jártam a tudományokkal, mint aki korán, hajnalpirkadáskor felkél, türelmetlenül várja a napkeltét, ám az első sugarak, szemébe szökvén, elvakítják.
Ekképp nyugosznak az én természetstúdiumaim az élmény tiszta alapján; ki foszthat meg ama ténytől, hogy 1749-ben születtem, hogy (itt most sok mindent átugorván) Erxleben Természettanából – az első kiadásból! – híven okultam, hogy a további kiadások gyarapodását, Lichtenberg figyelme folytán korlátlan halmozódtak, nem nyomtatásban láthattam csupán s először, hanem minden új fölfedezést azonnal megtudtam s ismertem; hogy ekképp a tizennyolcadik század második felének nagy felfedezéseit lépésről lépésre követtem, s ezek mind a mai napig csodás csillagokként emelkedtek egemre? Ki veheti el titkos örömem, hogy tudom, szüntelen figyelmes igyekezetem révén némely nagy, világra szóló felfedezéshez magam is oly közel jutottam, hogy jelenségük szinte az én bensőmből röppent fel, s láthattam magam előtt azt a pár lépést is világosan, melyek megtételét a komor kutatásban elmulasztottam.
Aki a léggömbök felfedezésének tanúja volt, bizonyíthatja, hogy megmozdult a nyomán a világ, micsoda érdeklődés kísérte a léghajósokat, mely vágyakozás tört fel a lelkek ezreiből, hogy e rég lehetségesnek föltételezett, megjósolt, mindig oly hihető-hihetetlen, veszélyes utakon részt vehetnének, mily frissen s bőséggel tudósítottak minden-egy sikerült kísérletről az újságok, egymást érték a különkiadás-füzetek, sorra készültek ily tárgyú rézmetszetek, s az ilyen kísérletek tragikus áldozatai iránt a gyengéd részvét sem maradt el. Lehetetlen mindezt akár csak emlékezetünkben is feltámasztani; ahogy például egy harminc évvel ezelőtt kitört, igen fontos háború iránt sem érdeklődnénk élénken.
A tudomány haladását igen lassítja, hogy túl sokat foglalkozunk azzal, amit nem érdemes vagy nem lehet tudni.
A magasabbrendű empíria úgy áll a természethez, ahogy az emberi értelem a gyakorlati élethez.
A tudományok se arra valók tulajdonképpen, hogy tudjunk valamit, ott is mindig tenni kell.
A tudomány elsődleg abban segít nekünk, hogy a csodálkozást, amire a természet kényszerít, valamelyest megkönnyíti; nemkülönben hogy az egyre felfokozottabb élet új s új készségeit kelti, melyekkel ami káros, hárítható, ami hasznos, terjeszthető.
Panaszok tudományos akadémiákra, hogy nem elég frissen avatkoznának az életbe; de hát ez nem rajtuk múlik, hanem azon a módon egyáltalán, ahogy a tudományokat kezelni szokás.
Rossz dolog, némely megfigyelővel mégis megesik, hogy a szemlélethez rögvest következtetést csatol, majd mindkettőt egyenérvényűként tiszteli.
A tudományok története, bármi történjék is érdekükben, bizonyos korokat mutat, melyek hol sebesebben, hol lassabban következnek egymásra. Elhangzik, újként valóban, vagy csak újólag, valamely jelentős nézet; előbb-utóbb elismerik; munkatársak adódnak; az eredményt tanítványok viszik tovább; tanítják s tovább plántálják, s mi magunk, sajnos, azt láthatjuk, hogy nem számít, igaz volt-e, hamis volt-e a nézet: az igaz is, a hamis is ugyanazt a pályát futja be, frázis lesz végül mindkettő, holt szóként rögződik az emlékezetben.
A tévedés megörökítését szolgálják elsősorban azok a munkák, melyek enciklopédia-szerűen gyűjtik a jövőnek a jelen hamisát-igazát. Itt szó sem lehet a tudomány feldolgozásáról; egyszerűen bekerül a könyvbe, amit körülötte tudnak, hisznek, vélnek; ezért, hogy az ily művek már ötven év múltán is igen furcsák.
Az elméletek általában afféle hamar-munkái a türelmetlen értelemnek, mely a jelenségektől szabadulni akarván, helyükre képeket, fogalmakat, gyakran csak szavakat tol. Sejtjük, látjuk is, hogy ürügy csupán az egész; de hát a pártszellem s a szenvedély nem kedveli-e mindenkor az ürügyeket? Joggal, hiszen mindkettő igen rászorul.
Eljön az idő, amikor oktatni fogják a patologikus kísérleti fizikát, feltárva mind ama szemfényvesztéseket, melyek az értelmet csellel megkerülve meggyőződést vívnak ki orvul, s ami a legrosszabb, gátolják a gyakorlati haladás minden mozzanatát. A jelenségeket egyszer s mindenkorra ki kell szabadítani komor, empirisztikus-mechanisztikus-dogmatikus kínkamrájukból, hogy megállhassanak a józan, köz-emberi értelem ítélőszéke előtt.
Newton, prizma-kísérletei során, a nyílást a lehető legszűkebbre vette, hogy minél alkalmasabban jelképezhessen egy vonal egy fénysugarat: ezzel áldatlan kuszaságot hozott a világra, úgy, hogy hatását talán még további századok is megsínylik.
Ez a kis nyílás kalandos elmélettel kísértette meg Malus-t, s csak Seebeck körültekintése akadályozta meg, hogy e jelenségek alapvető okát, az entoptikus alakzatokat és színeket föl ne fedezze.
Ami azonban a legkülönösebb: az ember, ha tévedése okát feltárja is, azért még nem szabadul a tévedéstől. Számos angol, különösen dr. Reade szenvedélyesen állást foglal Newtonnal szemben: hogy a prizma-kép korántsem a nap képe, hanem csak ablaktáblánk nyílásáé, melyet színek szegélye díszít; a prizma-képben nincs eredeti zöld, ez a kék és a sárga együtthatásából ered ott csupán, úgyhogy egy fekete sáv éppúgy lehetne színekre felbontva, mint egy fehér, már ha efféle felbontásról az adott esetben egyáltalán szó lehet. A lényeg: mindazt, amit sok éve bizonyítunk, e derék megfigyelő szintén feltárja. Mármost mindazonáltal nem szabadulhat a diverz fénysugártörés rögeszméjétől, ám mit tesz ezzel? Megfordítja, s így, ha lehet, elfogultabb, mint nagy mestere. Ahelyett, hogy ezen új nézettől lelkesítve kibomlana ama báb-alakból, felnőtt s kifejlett tagjait újra visszaerőltetné a szétfeszegetett burokba.
A tizenhatodik és a tizenhetedik század nagy emberei egy személyben egész akadémiák voltak, mint korunkban Humboldt. Ahogy azután a tudás oly roppant mód elsokasult, magánemberek álltak össze, hogy ami egy-egy személynek lehetetlen volt immár, együttesen valósítsák. Miniszterektől, fejedelmektől és királyoktól távol tartották magukat. Mennyire kereste a módját, hogy elutasítsa Richelieu uralmát, a franciaországi csöndes konventikulum! S Angliában az oxfordi és a londoni egyletek miképp gátolták II. Károly kegyenceinek befolyását!
Miután azonban a gyakorlat mégis másképp fordult, s a tudományok az állam teste részének érezhették magukat, felvonulások s más ünnepségek alkalmával ily-oly rangot kaptak, az akadémikusok csakhamar szem elől veszítették a magasb célt; előtérbe nyomakodtak a személyek, és a tudományokra is köpenyke-kalapka került. A színelmélet története című munkámban effélékre bőséggel utalok. Ami azonban írva áll, azért áll ott, hogy mindörökkön beteljék.
Hogy a természetet értse s közvetlen hasznára hajtsa, kevés embernek adatik; ismeret és használat közé szívesen találnak ki egy légvárat, melyet gondosan kiformálnak és mind a tárgyról, mind használatáról megfeledkeznek.
Ugyanígy nem könnyű érteni, hogy a nagy természetben ugyanaz történik, ami legszűkebb körben is. Ha aztán a tapasztalat belátásra kényszerít, vonakodva, de elismerjük a tényt. Hogy a megdörzsölt borostyán magához rántja a polyvát, rokon jelensége ez a legrémségesebb égiháborúnak, sőt, ugyanaz a jelenség. Ezt a Micromégas-i jelenséget elismerjük még néhány esetben, hanem aztán elhagy minket a természet tiszta szelleme, hatalmába kerít megint a mesterkélés démona, és attól fogva mindenütt újra érvényesül.
A természet annyi szabadság jogát tartotta fenn magának, hogy nincs az a tudomány s tudás, amellyel a végére járhatnánk vagy sarokba szoríthatnánk.
A botanikusoknak van egy növény-osztályuk, melyet így hívnak: incompletae. S bízvást mondhatjuk, vannak emberek is, akik nem „komplettek”, nem teljesek. Ők azok, akiknek vágyai s törekvései nincsenek arányban tevékenységgel s teljesítménnyel.
A művészetek és tudományok viszonya az élethez igen különböző: függ ama foktól, melyen állnak, függ a kor adottságaitól s még ezernyi véletlen elemtől; ezért aztán, hogy egészében nagyon nehéz itt valamelyest is tisztán látni.
Sok mindent jobban ismerhetnénk, ha nem akarnánk túlságos pontosan megismerni. De hát egy tárgy csak negyvenöt fokos szögből kezd látszani nekünk.
A mikroszkópok és távcsövek tulajdonképpen megzavarják a tiszta emberi felfogást.
Bár vadul s kellemetlenül, de a természet nagysága s igazsága szerint formálódott tehetség Lord Byron, s ezért aligha hasonlítható hozzá bárki.
Analógiák szerint gondolkodni, nincs ebben semmi kivetendő: az analógia előnye, hogy nem zár le semmit és tulajdonképp nem követel semmi végsőt; árt viszont az oly indukció, amely eleve kitűzött célt követ, s erre törve hamisat-igazat egyképp ragad magával.
A tudományok története egyetlen nagy fúga, melyben a népek hangjai egymás után fölzendülnek.
A természettudományok némely problémájáról nem szólhatunk illőképp, ha segítségül nem hívjuk a metafizikát; de nem az iskolák s szavak bölcsességét; de igenis azt, ami ott van s mindig is ott lesz a fizika előtt, mellette s rajta túl.
Mivel a napról napra haladó természettudománnyal mind több jártasság s ismeret köt össze, felmerülnek bizonyos gondolataim a korunkban tapasztalható egyidejű előre- és hátralépésekről. Hadd mondjam ki itt az egyiket: hogy köztudott tévedéseket sem akolbólítunk ki a tudományból. Ennek oka maga a merő rejtelem.
Tévedésnek nevezem, ha valamely eseményt hamisan értelmeznek, hamisan kapcsolnak, hamisan vezetnek le. Mármost a tapasztalás és a gondolkodás folyamatában bekövetkezik az a pillanat, amikor a jelenséget helyesen kapcsolják, helyesen vezetik le. Ez nyilván mindenkinek tetszésére van, hanem azért különösebben nem törődnek vele, és szép nyugton meghagyják mellette a tévedést; a gondosan őrzött tévedések egész kis tárházát ismerem.
Minden, ami létezik, analógiája az összes többi létezőnek; ezért érezzük létezésünket egyszerre elszigeteltnek s egybefonódónak. Ha az analógiát túlsággal követjük, minden azonosságba békül; ha kerüljük, minden végtelenül szétszóródik. A szemlélet pedig itt is, amott is pangásra kényszerül, vagy túl eleven lesz, vagy halott.
Az analógiának két eltévelyedéstől kell félnie: először, ha merő elmeéllel párosul, amikor semmivé hull szét, másodszor, ha szóképekkel s hasonlatokkal burkolózik; bár ez utóbbi a kisebb ártalom.
A tudományban nem tűrhetők se mitológiák, se legendák. Hagyjuk csak ezeket a költőkre, az ő hivatásuk, hogy effélével a világ hasznára s örömére foglalkozzanak. A tudomány embere korlátozza figyelmét a legközvetlenebb, legvilágosabb jelenvalóságra. Ám ha alkalmakként szónokoskodik, ebben sem kell meggátolni.
Külön kell tárgyalni: a matematikát és fizikát. A fizikának alapvetően függetlenül kell állnia, törekedve arra, hogy minden szerető, tisztelő, hívő erővel behatoljon a természetbe s ennek szent életébe, nem törődve mit tesz, mit ér el a maga részéről a matematika. Ez utóbbinak viszont függetlennek kell nyilvánítania magát minden külsődlegestől, haladnia kell saját nagy szellemútján, tisztábbá formálódni, mint akkor lehetne, ha eddigi gyakorlata szerint a meglévő dolgokkal bíbelődik, ezektől kíván kicsikarni valamit, netán illeszkedni próbál hozzájuk.
A legtöbb ez lenne: megérteni, hogy minden tény – már elmélet. Az ég kékje a kromatika alaptörvényét közli velünk. Ne keressünk semmit a jelenségek mögött: ezek maguk a tan.
A tudományokban sok a biztos pont, mihelyt nem tévesztenek meg a kivételek és tisztelni tudjuk a problémákat.
Ha Arisztotelész problémáit tekintjük, bámulunk a megfigyelés roppant tehetségén, s hogy mi mindenhez volt szemük a görögöknek. Csak ott hibáznak, hogy elsietik dolgukat, mert a jelenségről azonnal a magyarázatra térnek, s így teljességgel elégtelennek látjuk elméleti megfogalmazásaikat. De hát ez olyan általános hiba, amelyet manapság is elkövetnek.
Megengedhetőnek nevezem azt a hipotézist, amelyet mintegy csínytevőn állítunk fel, hogy a komoly természet ledöntse.
A németek, s nemcsak ők, értenek hozzá, hogy a tudományokat megközelíthetetlenné tegyék.
Az angolok mesterien hasznosítják a felfedezetteket, mígnem új felfedezésekhez és új tettekhez vezetnek. Még kérdezzük, miért járnak előttünk.
A matematika, csakúgy, mint a dialektika, a benső, magasabb értés szerve; a gyakorlatban pedig művészet, akár az ékesszólás. Mindkettő számára csak a forma érték; közömbös nekik a tartalom. S hogy a matematika pfennigekben vagy guinea-kben számol, a retorika igazat vagy hamisat véd, annak is, ennek is egymindegy.
Itt azonban az ember természete számít, az emberé, aki ily tevékenységet folytat, ily művészetet gyakorol. Átfogó elméjű ügyvéd, igaz ügyben; átható elméjű matematikus, a csillagos ég előtt: mindkettő egyképp istenhez hasonlatos.
Mi egzakt a matematikában, ha nem kizárólag az egzaktság? És ez vajon nem a benső igazságérzet függvénye?
A matematika nem számolhat fel előítéleteket, nem szelídítheti az önzést, nem békítheti a pártoskodás szellemét, semmilyen erkölcsi dologban nem képes semmire.
A matematikus csupán annyiban tökéletes, amennyiben tökéletes ember érzi magában az igazság szépségét, akkor lesz csak alapos, világos, körültekintő, tiszta, hibátlan, kecses, sőt, elegáns. Mind e hatások hozzátartoznak, hogy Lagrange-hoz legyen hasonló.
Hogy az egyszerűt az összetettel, a könnyűt a nehézzel akarjuk magyarázni, oly áldatlan körülmény, mely bizony a tudomány egész testében, szétosztva, föllelhető, s aki lát, látja is, de nem vallja be mindenkor.
Tekintsük át jól a fizikát, s azt találjuk, hogy mind a jelenségek, mind a kísérletek, melyekre épül, különböző értékűek.
Az elsődleges, az őskísérleteken múlik minden, és a rájuk épülő fejezet biztosan és szilárdan áll. De vannak másodlagos kísérletek is, és így tovább; ha ezeket egyenjogosítják az iméntiekkel, csak összekuszálják, amit azok már tisztáztak.
A tudományokban, de mindegyebütt is nagy baj forrása, hogy olyan emberek, akiknek nincs gondolkodóképességük, teoretizálni kezdenek, mert nem fogják fel, mily kevéssé jogosít ilyesmire a mégoly sok tudás is. Kezdetben még dicséretes józan emberi értelemmel látnak dologhoz, ám az ily értelemnek határai vannak, melyeket ha áthág, az a veszély fenyegeti, hogy abszurddá válik. Az emberi értelemre öröktől hagyományozott terület a tetteké s cselekedeteké. Tevékenyen ritkaság, ha eltévelyedhet; ám a magasabbrendű gondolkodás, következtetés, ítélés nem dolga.
A tapasztalat először használ a tudománynak, azután árt, mert törvényt és kivételt jelez. E kettő átlaga korántsem adja az igazságot.
Az a mondás, hogy a filozófus iskolájába ne lépjen be senki mértanban járatlan, mértantól idegenkedő, korántsem azt jelenti, hogy matematikussá kell lennünk, ha világ bölcse kívánnánk lenni.
A geometria itt kezdeti elemeiben értendő, ahogy Euklidész tárja elénk, s ahogyan minden kezdőt elindítunk az útján. Ezen túl azonban a legjobb előkészítő, sőt a legjobb bevezetés a filozófiához.
Nincs hazafias művészet és hazafias tudomány. Művészet is, tudomány is, mint a magasrendű jók mindegyike, az egész világé, és csak olyképp serkenthető, ha általános, szabad kölcsönhatásban állnak egymással, mind az egy korban élők, s szüntelen figyelembe veszik, ami a múltból rájuk maradt és ismeretes.
A tudományok egészükben mindig eltávolodnak az élettől, és csak kerülő úton térnek vissza.
Mert a tudományok tulajdonképpen az élet kompendiumai: a külső-belső tapasztalatokat az általánosban, összefüggésükben egyesítik.
Érdeklődést alapvetően csak egy sajátos, a tudományos világban keltenek; mert visszaélés, ha a világ egyéb részét is szemlélésükre hívják, hogy tudjon róluk, mint újabb időkben történik, és több a kára, mint a haszna.
A tudományoknak csupán a felfokozott gyakorlat által kellene hatniok a külvilágra; mert lényegükben mind ezoterikusak, s kifeléfordulóvá csak valamely tevékenység javítása révén válhatnak. Minden másfajta beavatkozás nem visz semmire.
A tudományokat, tekintsük őket akár belső körükben, mindig pillanatnyi, épp aktuális érdekkel kezelik. A lendületes kezdemény, főként ha új s hallatlan, de legalább valamely erőteljesen támogatott dologról van szó, általános közérdeklődést kelt, ami évekig eltarthat és az ilyesmi különösen újabb időkben bizonyult gyümölcsözőnek.
A legkártékonyabb előítélet, hogy a természettudományos kutatás bármely fajtája kiközösíthető.
Minden kutató fenntartás nélkül úgy tekintse magát, hogy ítélőszék elé hivatalos. Ott csak arra ügyeljen, hogy amit előad, teljes legyen és világosan bizonyítható. Ennek megfelelően összefoglalja a meggyőződését, akár egyezik a véleménye a referálóéval, akár nem.
Az ép érzékeit használó ember önmagában a világ legnagyobb s legpontosabb fizikai műszere; és épp ez az újabb fizika roppant áldatlansága: hogy a kísérleteket mintegy elkülönítette az embertől, és a természetet csak mesterséges szerkezetek segítségével ismeri meg, sőt így akarja korlátozni és bizonyítani, hogy mire képes.
Ugyanígy állunk a számítással is. Sok minden igaz, ami kiszámíthatatlan, s igaz még sok egyéb is, amivel nem juthatunk a végső, döntő kísérletig.
Ezért áll viszont az ember oly magasan, hogy a különben kimutathatatlan dolgok is megmutatkozzanak neki. Egy húr s minden mechanikus osztása: ugyan mi az a zenész hallásához képest? Sőt, azt mondhatnánk: Mi a természet megannyi elemi jelensége az emberhez, akinek mindezt előbb mérsékelnie és módosítania kell, hogy legalább némiképp magához hasonlíthassa.
Túl sokat várunk a kísérlettől, ha mindent várunk tőle. Hiszen kezdetben csak a dörzsölés által keletkező elektromosságot ismertük, míg most legmagasabbrendű jelenségét a puszta érintés is előidézi.
Amiképp soha senki kétségbe nem vonná, hogy a szüntelen formálódó s fejlődő francia nyelv a művelt udvari s világi társalkodás legkiválóbb eszköze, ugyanígy eszünkbe nem jut, hogy elvitassuk a matematikusok érdemeit, melyeket a világ dolgaiban oly mód szereztek, hogy a legfontosabbakat megtárgyalva a maguk nyelvén megnyerik maguknak a világot, miközben tudnak szabályokat adni, meghatározni és dönteni mindenben, ami a szám s mérték fogalma alá a legmagasabbrendűen rendelődik.
„Ki tud valamit is az elektromosságról”, mondta egy derűs természettudós, „ha sötétben macskát simogat, vagy fényesen megvillan mellette a villám s rádördül a mennykő? Milyen sokat és milyen keveset tud róla azután?”
Lichtenberg írásait a legcsodálatosabb varázsvesszőként forgathatjuk: ahol a szerző tréfálkozni kezd, ott probléma rejlik.
A nagy világűrbe, a Mars és a Jupiter közé ugyancsak odabiggyesztett egy derűs ötletet. Mikor Kant gonddal bebizonyította, hogy a két bolygó minden anyagot fölemésztett s magához vonzott volna, ami e terekben lelhető volt, ő a maga tréfálkozó modorában megjegyezte: „Miért ne lennének láthatatlan világok is?” És nem tökéllyel igazat szólott-e? Nem láthatatlanok-e az egész világ számára az újonnan felfedezett bolygók, kivéve néhány csillagászt, kiknek számításait amúgy becsületszóra kell elhinnünk?
Az új igazságra mi sem ártalmasabb, mint a régi tévedés.
A kövek néma tanítók, elnémítják a megfigyelőt, s amit tanulunk tőlük, javarészben továbbadhatatlan.
A tudományként szemlélt kristálytan egészen sajátos nézetekhez ad tápot. Nem produktív, csak önmaga, nem egy sorozat része, különösképp most már, hogy néhány izomorf testre bukkantak, melyek anyaguknak megfelelően teljesen különböznek. Mivel így a kristálytan tulajdonképpen sehol sem alkalmazható, önmagát fejlesztette magas fokra. Bizonyos korlátozott kielégülést ad a szellemnek, részleteiben pedig oly sokágú, hogy kimeríthetetlennek is mondhatjuk; ezért azután, hogy kiváló embereket oly erővel s hosszasan bír magához kötni.
Van valami szerzetesi, valami agglegényes a kristálytanban, ezért, hogy önmagával beéri. Gyakorlatilag az életre nem hat; mert területének legbecsesebb termékeit, a kristályvonalas drágaköveket elébb csiszolni kell illőn, hogy hölgyeinket ékíthessük velük.
Ennek épp ellenkezője mondható el a vegyészetről, melynek alkalmazása rendkívül kiterjedt, hatása az életre határtalan.
A keletkezés fogalma végképp megközelíthetetlen a számunkra; ezért ha valamit keletkezőfélben látunk, azt gondoljuk, már megvolt. Ezért mutatkozik számunkra érthetőnek a preformáció rendszere.
Hány jelentős dolog tevődik össze részekből: tekintsük az építészet műveit; látjuk némelyiket szabályszerűen s szabálytalanul halmozódni. Ezért, hogy az atomok fogalma oly közelálló, oly igen kezünkre van; nem riadunk vissza alkalmazásuktól még a szerves világban sem.
Aki a fantasztikus és az eszmei, a törvényszerű és a hipotézisszerű különbségét felfogni nem bírja, természettudósként kínos helyzetbe kerül.
Rosszul teszi, aki túlsággal absztraktumok közt időzik. Az ezotérikus csak kárunkra van, ha kifelé fordulni törekszik. Az élet legalkalmasabb tanítója az, ami él.
Akinek bele kell merülnie valamely tudományba, rá kell azt szedni vagy magát kell áltatnia, ha nem külső körülmények viszik rá kényszerűen. Mert ugyan ki menne orvosnak, ha egyszerre látná maga előtt mindama rémképeket, melyek várják?
A történész nem képes mindent bizonyosságokig visszavezetni, de hát erre nincs is szüksége; hiszen a matematikusok sem tudják megmagyarázni, miért hogy az 1770-es üstökös, melynek öt vagy tizenegy év múlva vissza kellett volna térnie, az adott időben mégsem mutatkozott.
A történelemmel ugyanúgy vagyunk, mint a természettel, s egyáltalán, minden alapvető dologgal, legyen múltbeli, jelenlegi vagy eljövendő: minél mélyebbre hatolunk komolyan, annál súlyosabb problémák tűnnek föl bennük. Aki nem fél ezektől, hanem bátran szembenéz velük, miközben tovább gyarapszik, műveltebbnek s kellemesebben is érzi magát.
