Herman Ottó csillagai

A magyar nép csillagismerete

Herman Ottó jelentős, talán ma sem kellően méltányolt hozzájárulása a magyarországi csillagászat történetéhez a „népi csillag-ismeretre” vonatkozó adatgyűjtése. A magyarság néprajzával, elsősorban az általa ősfoglalkozásnak nevezett tevékenységgel (pásztorkodás, halászat stb.) kapcsolatban mindenképpen ismerkednie kellett az égboltra vonatkozó népi tudással. Személyes gyűjtését a halála évében kiadott, a nyelvtudományt és Mándoki) a néprajzot összekapcsoló 500 oldalas műve, „A magyar pásztorok nyelvkincse” (Magyar Elektronikus Könyvtár) tartalmazza. Ebben már külön fejezetet szentelt a „pásztorcsillagászat”-nak (HERMAN 1914, 624–631. p.).

Hazánkban a népi csillagnevek, csillagmondák rendszeres gyűjtését az 1830-as évek végén az ugyancsak polihisztor Lugossy József (1812–1884) kezdte meg. Gazdag gyűjteményének csak töredéket dolgozta fel, a listáját a magyar mitológiakutatás klasszikusa, Ipolyi Arnold (1823–1886) tette közzé (IPOLYI 1854). Lugossy csillagnévgyűjtése, bár még ma is fontos kiindulási alapként szolgál, magán hordozza az akkor kibontakozó szellemi néprajz gyermekbetegségeit: hiányos a gyűjtés helyének, az adatközlők foglalkozásának közlése; többször „népi” csillagnévként sorolja fel a kalendáriumok, tankönyvek latinból vagy németből fordított tudományos megnevezéseit.

A 19. század második felében, néhány alkalmi adatgyűjtést leszámítva (pl. Lázár István, Gönczi Ferenc, Katona Lajos), Jankó János és Kálmány Lajos (1852–1919) végzett jelentős gyűjtőmunkát az 1880–1900-as években.¹ Herman Ottó úgy ítélte meg, hogy saját helyszíni kutatásával ki kell bővítenie elődeinek adatait. Vizsgálatait 1895-től 1899-ig végezte 19 helyen, lényegében Magyarország akkori egész területét átfedően (Erdély kivételével). Meglepő módon az általa személyesen feljegyzett csillagneveket és pásztorismeretet könyvében nem közölte teljes egészében. Gyűjtőnaplóját csak fél évszázad múltán Mándoki László néprajzkutató (1935–1980) tette közzé (MÁNDOKI 1966, 169–177. p.). Adatait főleg a Duna–Tisza közének északi részén, a Dél-Dunántúlon, a Hajdúságban jegyezte fel, alkalmanként az adatközlő nevével, máskor csak a foglalkozás feltüntetésével (pl. csikósok, gulyások, kanászok). Lugossytól eltérően a magyar csillag/csillagkép neveket azonosítani igyekezett a nemzetközi (görög–latin) tudományosan használt konstellációval.

A teljesség érdekében átvett a Kandra Kabos, Lugossy József és Lázár István által összeállított listákból, valamint a Magyar Nyelvőr című folyóirat körkérdésére küldött válaszokból is több megnevezést. Felsorolásában gondosan feltünteti ezeket a forrásokat. Jegyzéke ezért Mándoki szerint inkább „Parasztcsillagászat”-nak mondható, bár maga Herman valóban főként a ridegpásztorok körében gyűjtött. Egyes megnevezéseknél pedig maga is feltünteti, hogy „nem népi név”.

Könyvében közölt felsorolása (és a Mándoki László által közölt gyűjtési naplók) – a napszakok, égtájak, valamint a Nap és a Hold megnevezését leszámítva – 91 csillag nevet tartalmaz (HERMAN 1914, 624–631. p.; 1980, 393–403. p.). Ez a szám természetesen nem jelenti azt, hogy a nép ugyanennyi különálló csillagot vagy csillagképet ismer. Egyazon konstellációnak az ország különböző tájain más és más a megnevezése, sőt néha egy helyen is több megnevezés ismert (pl. Bugacmonostoron egyazon csillagcsoportot Püspökpálcának és Juhászbotnak is nevezik).

Saját gyűjtése szerint a pásztorok a 19. század végén 11 azonosítható csillagképet, illetve egyes csillagot tartottak számon: a Göncölszekeret (Nagy Medve törzse), az Oriont (Kaszásként), külön az Orion övét: (δ, ε, ξ Orionis), a Hattyút, a Cassiopeiát, a Tejutat. Egyes csillagok közül a Siriust (Nagy Kutya alfája), a Sarkcsillagot (Kis Medve), a Göncöl rúdjának középső csillaga melletti halványabb csillagocskát, az Alcort (g Ursae Maioris), Vénusz bolygót (külön, mint esti és mint hajnalcsillagot). Hat csillagnevet nem sikerült azonosítania a hivatalos csillagképekkel.

Egy-egy gyűjtési helyen azonban, a Göncölszekér kivételével csak 11-nél kevesebb csillagot tartottak számon. A legismertebb még az Orion (Kaszásként, 17 helyen) a Fiastyúk (Pleiadok, többféle megnevezéssel, 16 helyen), és a Sirius (Sántakata, Sánta Kata, 14 helyen). Az Alcort (Béres, Kisbéres néven) és a Sarkcsillagot (Furúnak nevezve) csak két helyen, a Cassiopeiával azonosított, Félkenyér-nek nevezett csillagképet pedig csak egy gyűjtés helyén (Hajdúhadházon) ismerték. Ez az utóbbi azért is érdekes, mert a Félkenyér csillagkép-nevet más néprajzkutatók is leírták, de nem tudták azonosítani. (A „hivatalos” konstellációval való azonosítása továbbra is tisztázásra vár.)

Herman Ottó gyűjtésének értékét növeli, hogy helyenként idézi az adatközlő megjegyzéseit, például a Puszta-angyalházi Tóth Samu „öreg számadó csikós” szerint a Körösztcsillag elnevezéssel ismert Hattyú „mindég feljár és mindég az országút mentén halad”. Az Országút a Tejutat jelenti, amely valóban hosszában átszeli a Hattyút, maga a csillagkép pedig az év nagy részén át látható, vagyis tavasztól őszig „feljár”. (A Tejút „Országuta” neve országosan ismert.)

Herman Ottó csillagnévgyűjtéséből azonban az az érdekes tény is kiolvasható, hogy nem csak egyazon csillagnak volt vidékenként eltérő megnevezése, hanem fordítva: más és más évszakban látható, két különböző csillagképnek azonos népi nevet adtak. Mándoki feldolgozása tévesnek ítéli, hogy Herman szerint a Püspökpálca vagy Pásztorbot „május 29-én culminal”.

Indoklása szerint ez a megnevezés az Orion csillagkép közepének három, egy vonalban levő csillagára vonatkozik. Ezek pedig télen látszanak. De valójában a mai néprajzkutató tévedett. Az ország egyes vidékein valóban az Orion „övét” nevezik Bírópálcának, Püspökbotnak. De Juhászbotnak nevezték el egyes helyeken a tavasszal, nyáron látható Sas (Aquila) csillagképet is, amely valóban május végén éjféltájban áll magasan (BARTHA 2010, 560–564. p.). De ahol a Sast ismerték Juhászbotnak, nem tudták az Orion övének „bot” jelzőjét. Érdekes, hogy Hermannak ezt az adatát Mikszáth Kálmán egyik novellája, „Az elveszett nyáj” – amelynek csillagkép-adatai bizonyára hiteles tájékoztatáson alapulnak – szintén megerősíti, az ország egészen más vidékén (Szegeden) ismert népi névvel (BARTHA 2015, 60–63. p.)

Herman Ottó csillagnévgyűjtését a magyar népi csillagismeret egyik értékes forrásának tekinthetjük. Értékessé teszi, hogy valóban a huszonnegyedik órában végezte az adatgyűjtést, amikor még a ridegpásztorok körében élő volt az égbolt ismerete. A 20. század néprajzkutatói többnyire már csak szájhagyományból származó, elhalványuló, néha eltorzult információkat kaphattak. Csak sajnálhatjuk, hogy „az utolsó magyar polihisztor” korábban, a magyar halászat emlékeinek gyűjtésekor még nem foglalkozott a vízen élők csillagismeretével. Akkor még bizonyára e területen is kaphatott volna olyan tájékoztatásokat, amelyek a következő évtizedekben kikoptak a nép ismeretéből.

Hell Miksa nyomában

Herman Ottó másik jelentős érdeme a magyarországi csillagászat történetének kutatásában, hogy norvégiai útja során megpróbálta megtalálni a 18. század európai hírű, magyarországi születésű csillagászának, Hell Miksának az emlékeit az északi sarkkörön túl fekvő Vardø szigetén. Hazatérve pedig nagy energiával szorgalmazta az egykor nemzetközi figyelmet keltő „Hell-vita” tisztázását. Kétségtelenül Herman Ottó közreműködésének eredménye, hogy Hell Miksa életrajza és levelezésének terjedelmes monográfiája napvilágot látott.

A selmecbányai születésű P. Hell Miksa Rudolf Jézus-társasági csillagász (1720–1792) – akkor már a bécsi Egyetem obszervatóriumának igazgatója – kísérőjével, P. Sajnovics (Nepomuki) János-sal (1733–1785) a dán korona meghívására és költségén 1768–70-ben a Skandináv-félsziget legészakabbi, Sarkkörön túli szigetére, Vardøre utazott, hogy ott 1769. június 3-ról 4-re virradóan megfigyeljék a Vénusz-bolygó elvonulását a napkorong előtt. (A következőkben a sziget nevét a magyar kiejtés szerint „ő” betűvel írjuk, ahogyan azt Herman is tette.) Ennek a ritkán észlelhető jelenségnek a gondos megfigyelését azért tartották fontosnak, mert lehetőséget adott a csillagászat egyik alapvető távolságegysége, a közepes Nap–Föld távolság meghatározására. A jelenség Európában az éjszakai órákra esett, megfigyelésére az északi Sarkkörön túl volt lehetőség, ahol a Nap nyáron mindig a látóhatár fölött van. Ezért került sor a Vardő-szigeti expedícióra, ahonnan Hell, Sajnovics és svéd „titkáruk”, Jens Finner Borchkreving (1737–1819) nagy szerencsével valóban megfigyelték az átvonulást. Az északi Sarkkörön túli vidékekre küldött többi – angol, dán, orosz – expedíció a borultság miatt nem észlelte a jelenséget.²

Emellett Hell és Sajnovics a lappföldi út során számos tudományos megfigyelést végeztek. Vardőn két téglaoszlopot állítottak fel, hogy a következő évtizedek, évszázadok kutatói ezekhez a gondosan meghatározott helyzetű pontokhoz mérhessék a tenger szintjének akkoriban felfedezett visszahúzódását. (Valójában a Skandináv-félsziget lassú emelkedését.)

A saját észlelései és további három megbízható megfigyelés alapján Hell kiszámolta az ún. Nap-parallaxis értékét, amelyből a Nap–Föld távolság levezethető.³ Az általa nyert adat – amely igen közel állt a ma elfogadotthoz – eltért számos, tekintélyes kortársának számításától. Ezért Hellt az a vád érte, hogy talán nem is látta az átvonulást, illetve pontatlanul észlelt. Az egymásnak ellentmondó eredmények arra késztették a számoló csillagász német Johann Franz Encké-t (1791–1865), hogy az 1761. és 1769. évben végzett összes megfigyelés adataiból újraszámolja a Nap távolságát. Eredménye – amely mint ma már megállapítható, hibás módszertani feldolgozáson alapult – lényegesen különbözött a Hell által számítottól.

Encke tanítványa és tisztelője, a bécsi Egyetemi Obszervatórium (Universitätsternwarte Wien, ma Astronomisches Institut Wien) fiatal asszisztense, Karl Ludwig Littrow (1811–1877) a kérdés tisztázására – valójában azonban mesterének védelmére – átvizsgálta Hell és Sajnovics észlelési naplójának kéziratát. 1835-ben megjelent könyvecskéjében azt a megállapítást közölte, hogy Hell Miksa az észlelési naplóban megváltoztatta, lényegében meghamisította a megfigyelt adatokat. Az eredeti számjegyeket kivakarta, vagy más színű tintával átjavította (LITTROW 1835). Közlését – mivel a kéziratos észlelési naplók vizsgálatára hivatkozott – a szakkörök elfogadták, és ezzel Hell Miksa tudományos becsülete súlyos csorbát szenvedett.

120 évvel később Herman Ottó és Lendl Adolf (1862–1943) az északi költöző madarak tanulmányozására utazott a norvég tengerpart arktikus vidékére. Ha a két – időben egymástól távoli – expedíció célja különbözött is, Herman nem akarta elszalasztani a lehetőséget, hogy felkereshesse Hell, Sajnovics, és útitársuk, Borchkreving (esetleg még fellelhető) emlékét, vardői tartózkodásuk nyomait. Erről így írt az északi útjáról szóló szép könyvében:

„megvallom, nem csak a puszta kegyelet, hanem az a vágy is serkentett a Várdőbe való utazásra, hogy a két magyar tudósra nézve – ha lehet – adatokat szerezzek, s ha ez sikerül, bár csak egy porszemnyivel is hozzá járuljak annak a még korunkban is fölütődő gyanúnak és vádnak eloszlatásához. Ezt az emberszeretet és a tudomány úgyis kötelességévé teszi minden komolyan gondolkodó embernek, különösen a magyarnak, mihelyt módjában van, hogy ezt az ügyet valahogyan megközelítse.”

HERMAN 1893, 197. p.

A vardői kitérőre talán az is ösztönözhette Herman Ottót, hogy az akkor legpontosabb útikönyv, Karl Baedeker Svédországot és Norvégiát ismertető kötetében a sziget kisszámú nevezetességei közt ezt említi:

„Páter Hell bécsi csillagász 1768–1769-ben itt figyelte meg, erről a földszorosról, amely a két kikötőt elválasztja, a Vénusz bolygónak a napkorong előtti elvonulását, egy tőle származó bejegyzés 1769. év június 22-ről az anyakönyvben található.”

BAEDEKER’S 1882

Nem tűnt tehát reménytelennek, hogy a szigeten felleljék a Hell-expedíció valamiféle emlékét. A két madárkutató 1888. június 5-én indult el főhadiszállásuk, a Sarkkörtől már északabbra levő Tromső felé.

A maga sokoldalúságával Herman sok érdekes tapasztalatot jegyzett fel. Vardő-szigeti tanulmányára 1888. július 25-én voltaképpen egyetlen napja jutott. (Ezt a kirándulást, a „Haakon Adalstein” gőzhajón már egymagában tette meg.) Véletlen szerencse volt, hogy megismerkedett egy Hansen Keresztély (Kristian) nevű vámhivatalnokkal,

„…kitől megtudtam, hogy HELL nyomait kedvvel kutatta, s évekkel ezelőtt a Vadsöben megjelenő »Amstidende« czimű lapban írt is e tárgyról: nyomban megígérte, hogy a lapot megszerzi, s elkísér a paphoz a HELL jegyzete miatt”.

HERMAN 1893, 211. p.

Ez az egy nap mégis balszerencsésen indult. Zuhogott az eső, a tiszteletes, aki az anyakönyvet őrizte, nem volt a szigeten, a várdői erőd parancsnoka pedig mit sem tudott Hellről.

„Megvallom, nagy elkeseredés vett erőt rajtam. De Várdő tekintélyes polgárai összegyülekeztek, köztük DAHL, a szeszmonopólium kezelője, a norvég múzeumok lelkes gyarapítója és azt határozták el, hogy felkeresik a rendőrfőnököt, kinyittatják vele a pap irodáját, s elémbe teszik a könyveket.”

HERMAN 1893, 312. p.

Ám kiderült, hogy a fellelt anyakönyvben nem Hell eredeti kézírása látható, csupán átmásolt szöveg egy korábbi, éppen nem található matrikulából. Herman igyekezete mégsem volt hiábavaló. Egy idős várdői lakos, Brodkorb megmutatta, hol állt Hell obszervatóriuma – akkor már egyemeletes iskola épült e helyen –, valamint azt a kis gerendaházikót, amelyet az egykori obszervatórium anyagából építettek. Herman a zuhogó esőben, átázott jegyzetfüzetében lerajzolta ezeket az épületeket. Utóbb a helybeliek, valamint Pettersen Quigstadt norvég geológus szorgalmazására előkerült a „valódi” anyakönyv, Hell sajátkezű bejegyzésével. Erről fényképmásolatot küldtek a magyar tudósnak.

Hansen elvezette egy gerenda-házikóba, a Festnigsgade-n (Vár utca), amely állítólag Hell lakásául szolgált. Herman szemmértékre ugyan, de alaprajzot is készített, és a változatlanul zuhogó esőben a házat kívülről is lerajzolta.

„…elmentünk egy Brodkorb nevű öreg úrhoz, ki igen nyájasan fogadott, a Hell-név hallatára nagyon megélénkült, s nyomban elvezetett a Hvalengadé-ben álló emeletes, a földszinten és az emeleten hat-hat ablakos iskolához, a hol biztos tudomása szerint Hell obszervatóriuma állott.”

HERMAN 1893, 313–314. p.

Herman Ottó könyvében mindkét épület rajzát is közli (utóbbit Wickström fotográfus felvétele nyomán).

Érdemes hozzá fűznünk, hogy Vardő városka ma már nem csak kiterjedtebb lett és a háború pusztítása után újjá épült, de mindkét utca elnevezése máig fennmaradt (utóbbi ma Valen néven), a kisebb és nagyobb szigetet összekötő földnyelven, valóban ott, ahol Hell saját térképe jelzi. Herman Ottó nem sejthette, hogy rajzai és az 1769-es Hell-bejegyzés egyszer még dokumentumai lesznek Vardő régi emlékeinek. 1944-ben a német megszállók felégették a városkát, elhamvadtak a régi anyakönyvek. Herman Ottó rajzai, és az egykori egyházi napló egyetlen lapjának fényképe őrzi a régi Vardő emlékét. Az anyakönyvi bejegyzésről az útikönyvek említést tesznek, de tartalmát nem ismertetik. Ezért a Herman által megszerzett másolat Hell és Sajnovics munkássága egy addig ismeretlen dokumentumának bizonyult. Az 1769. évben megkezdett anyakönyv első lapján a tengerszint változásának mérésére emelt két égetett tégla oszlop elhelyezését, és egymáshoz viszonyított helyzetét írja le. Hell 1768. június 22-én kelt bejegyzése elé az akkori lelkész, Henning Junghans Kauriin norvég nyelven bevezető sorokat írt, amelyben meghagyja, hogy ezt a bejegyzést a jövőben minden újonnan megkezdett anyakönyvbe másolják át (HERMAN 1893, 116–119. p.). A korábbi Hell-életrajzok említik ugyan Hell Miksa érdeklődését a tengerszint „visszahúzódása” iránt, arra azonban Herman Ottó kutatása világított rá, hogy e téren mérési kísérletet is végzett (HERMAN 1891a, 51–64. p.).

Hell Miksa becsületéért

Herman Ottó maga írta, hogy a helyszíni vizsgálódást csak fél sikernek érezte, és hazatérve további tanulmányokhoz fogott. Mindenekelőtt a hamisítás vádját kívánta megcáfolni. A 19. század végén, a pontosabb, és többféle módszerrel végzett mérésekből kitűnt, hogy a Nap-távolság (illetve a parallaxis szögének) értéke számottevően eltér Encke és Littrow számításától, viszont Hell Miksa – korábban vitatott – eredménye közel áll a tényleges adatokhoz.⁴ Ennek alapján érdemesnek látszott újra felülvizsgálni a vardői expedíció méréseit és adatait.

Herman Ottónak nem volt tudomása arról, hogy az állítólagos hamisítás kérdését a Nap-távolság legjelesebb szakértője, Simon Newcomb (1835–1909), az USA Tengerészeti obszervatóriumának munkatársa már évekkel korábban tisztázta, nem csak felmentve Hell Miksát a vádak alól, de elítélve J. K. Littrow rosszhiszemű rágalmait. Newcomb 1883-ban tett bécsi látogatása során alaposan megvizsgálta a kéziratos észlelési feljegyzéseket. Megállapította, hogy azokon semmi féle „kivakarás” nem található, és a számjegyek utólagos átírásának, eltérő színű tinta használatának nyoma sincsen. A bécsi obszervatórium munkatársa pedig felvilágosította, hogy Littrow nem is láthatott árnyalat-különbségeket, mert színtévesztő volt. Newcomb a Hellt felmentő, és a rágalmazót elítélő eredményét az egyik legtekintélyesebb csillagászati szaklapban, a londoni Királyi Csillagászati Társaság havi közleményében részletesen ismertette (NEWCOMB 1883, 371–381. p.).

Nem róhatjuk fel Herman Ottónak, hogy a szakcsillagászoknak szánt folyóirat ismeretlen volt előtte. Meglepő azonban, hogy a kortárs magyar csillagászok sem ismerték Newcomb tisztázó tanulmányát. A legkülönösebb pedig az, hogy a bécsi Egyetemi Obszervatórium igazgatója, Edmund Weiss (1837–1917) meg sem említette, amikor Hermann hozzá fordult felvilágosításért.

A Vasárnapi Ujság 1890. április 17-i számában, a lap „– o –„ szignójú munkatársa „Tudományos Szédelgések” című cikkében „A tudományos szédelgések híressé vált esete”-ként említi Hell vardői észlelését és számításait.⁵ A meglehetősen felületes írást olvasva Herman is tollat ragadott, és megvédte Hell tudományos becsületét (HERMAN 1891b). A cikk nem várt eredményeként a Hell-család egyik leszármazottja, Hell Sándor átadta a csillagász – utóbb sokszor reprodukált – egész alakos, „lapp ruhás” rézmetszetű képét. Bár Hell Miksáról életében három portré is készült, a tudománytörténet és a csillagászat kutatói előtt ezek a 19. században már ismeretlenek voltak. A nevezetes képet Herman Ottó a Természettudományi Közlönyben, (HERMAN 1891b) felesége a Vasárnapi Ujságban hozta nyilvánosságra (HERMAN OTTÓNÉ 1891, 297–298. p.). A képhez fűzött jegyzetből azonban kitűnik Herman Ottó némileg túlzó patriotizmusa, amikor ezt írja:

„A ’pannonius’ a képen is szembeszökő: a ’vestis lapponica” [lapp öltözet] alól kikandikál az attila.”

HERMAN 1892, 63–64. p.

Valójában a bécsi egyetem jezsuita csillagásza bizony soha sem járt „magyar attilá”-ban, a bundát az akkoriban használatos ún. „papi civilre” vette fel. Herman eltúlzott sorai inkább őt magát, lángoló hazafiságát jellemzik.

Feltehető, hogy a Vasárnapi Ujság téves írása is arra késztette Hermant, hogy a Magyar kir. Természettudományi Társulat 1890. december 17-i szakülésén bemutassa addigi eredményeit. Sokirányú tevékenysége mellett ekkor már Hell Miksa tudós-becsületének megvédését, és Sajnovics útleírásainak nyilvánosságra hozatalát is szívügyének tekintette. Hell megfigyeléseinek hitelessége ügyében a bécsi Egyetemi Obszervatórium akkori igazgatójához, Edmund Weiss-hez (1837–1917) fordult. Weiss 1892. augusztus 2-án kelt válasza lehangolóan kétszínű és téves.⁶ Newcomb mindent tisztázó, alapos vizsgálatát nem is említi, továbbra is az eredeti adatok megváltoztatását hangoztatja. (Ezt a hallgatást azért is különösnek tarthatjuk, mert éppen Weiss volt az, aki Newcombnak a Hell-iratokat rendelkezésére bocsátotta!) Véleménye szerint Hell Miksa számításai helyesek. De hiúságból, annak érdekében, hogy „pontos észlelőnek” tüntesse fel magát, a részeredményeket kissé megváltoztatta, a számokat átjavította, ezáltal a részszámítások közelebb kerülhettek a végeredményhez.

Herman Ottó jóhiszeműen hitelt adott a bécsi igazgató válaszának, és további írásaiban maga is Weiss félrevezető megállapítását közölte (HERMAN 1893, 515–518. p.). Hell Miksa és Sajnovics János munkásságának részletes feltárását annyira fontosnak tartotta, hogy a norvégiai kutatásáról írt útleírásában és ornitológiai tanulmányról 1893-ban kiadott könyvében nagy terjedelmet szentel e tárgyaktól voltaképpen távol eső csillagászattörténeti kérdéseknek. E könyv függelékében közzé tette Sajnovics János (eredetileg latin nyelvű) útinaplójának fontos részét. Sajnos nem az eredeti (Bécsben őrzött) kézirat, hanem K. L. Littrow német fordítása alapján, így a magyar szövegbe is belekerültek a bécsi csillagász fordítási hibái és önkényes kihagyásai. Értékesebb ennél Sajnovics a nagyszombati rendházba küldött 11 levelének teljes magyar szövege (HERMAN 1893, 490–499, 516–555. p.). Könyvének ezek a részletei félévszázadon át a hazai csillagászattörténeti tanulmányok fontos forrásai voltak.

Herman Ottó azonban többet is tett Hell Miksa, Sajnovics János és a vardői expedíció megörökítéséért. Felismerve, hogy idejét és szakismereteit meghaladja a csillagászok munkájának beható kutatása, 1904-ben felkérte a budapesti M. Kir. Tudományegyetem ismert nevű (és népszerű) csillagászat-geofizika magántanárát, Kövesligethy Radó-t (1862–1934), hogy terjessze a Magyar Tudományos Akadémia elé Sajnovics János latin nyelvű leveleinek és teljes útinaplójának magyar nyelvű kiadását.

Kövesligethy lelkesen felkarolta az ügyet, és maga is kapcsolatba lépett dániai, norvégiai levéltárakkal az esetleg ott fellelhető magyar iratok felkutatása érdekében. A Magyar Tudományos Akadémia azonban nem siette el a kiadás megtárgyalását. Kövesligethy csak 1907. december 17-én kelt levelében tájékoztathatta Herman Ottót.

„Igen Tisztelt Uram! Örömmel tudatom, hogy a Magyar Tudományos Akadémia III. osztálya tegnap tartott ülésében lelkesedéssel elfogadta jelentésem alapján Nagyságodnak három évvel ezelőtt beadott, Sajnovics leveleinek kiadására vonatkozó indítványát. A hosszú időköz alatt nem voltam tétlen, és sikerült néhány értékes adat birtokába jutnom. […] Hozzá teszem végre, hogy azt a benyomást nyertük az Akadémiában, hogy talán meg sem fogunk állani Sajnovics leveleinél, és hogy lehetőleg a két tudósnak együttes emléket állítunk. […] Kötelességem végre hozzátenni még, hogy az osztálytitkár úr a jelentésemet röviden elreferálván, csak az én nevemet említette. Szót kérve természetesen igen határozottan kijelentettem, hogy az én indítványom kizárólag Nagyságod indítványának folyománya, amint az jelentésemben ki is volt emelve. A kezdeményezés ténye valamelyes formában a kiadandó munkában is meg kell, hogy legyen. Kiváló tisztelettel vagyok – Nagyságos Uram készséges szolgája. Kövesligethy Radó.”⁷

A kiadás ügye azonban lassabban haladt. Kövesligethy 1908. február 19-én csak a következőkről tájékoztatta Hermant:

„Nagyságos Uram! A madárvonulásra és madárphainológiára vonatkozó szép értekezéseit, nemkülönben a Sajnovics leveleinek kiadását tárgyaló szíves és meleg hangú levelét hálásan köszönöm. E köszönetem nyilvánítása eddig csak azért késett, mert egyidejűleg jelenteni akartam, hogy a tőlem telhetőt az ügy sürgetése érdekében megtettem. […] Koppenhágába két levelet írtam. […] Más levél Norvégiába és Weiss direktor úrnak ment, mindkettő arra is vonatkozik, hogy Sajnovics naplója kikutattassék. Úgy óhajtom, hogy az egész anyag a jövő júniusig együtt legyen, hogy télen át a kiadás munkájába foghassunk. Itthon egyidejűleg átkutatjuk a jezsuita collegiumokat, a mire a Pater provincialistól kértem engedélyt.

Kitűnő tisztelettel vagyok, Nagyságos Uram, – alázatos szolgája – Kövesligethy Radó.”⁸

Bár ez a terv csak jámbor óhaj maradt, eredménye mégis volt: Bécsben előkerült Sajnovics János – korábban már ismert, de időközben elkallódott – naplója az Egyetemi Obszervatórium könyvtárából. Eközben Kövesligethy megnyerte a kutatás ügyének tanítványát, P. Pinzger Ferenc (1872–1941) jezsuita tanárt Hell és Sajnovics utazásának részletes feltárására. Pinzger aprólékos, sok éves gondos kutatással elvégezte a Herman Ottó által kezdeményezett munkát. 1911-ben részletes tanulmányban ismertette a magyar csillagászok északi utazását (PINZGER 1912). Herman Ottó örömmel látta kezdeményezésének első eredményét, ám most már tovább buzdított: P. Pinzger Ferenc írta 1920-ban kiadott monográfiája bevezetőjében:

„Az ősz tudós azonnal válaszolt, elismerését fejezte ki, de soraiból kiérzett az a gondolat, hogy Hell bővebb ismertetést is érdemelne, buzdított is erre a vállalkozásra.”

A részletes feldolgozás – az I. világháború következtében –, a tervezettnél jóval szerényebb terjedelemben, 1920–22-ben jelenhetett meg (PINZGER 1920).

Herman Ottó már nem érhette meg ennek a munkának megjelenését. A magyarországi csillagászat azonban nem feledheti el azt a tevékenységet, amelyet ezen a téren – szinte csak mellékesen, de nagy lelkesedéssel – kifejtett. Szorgalmazásának nyomán jelent meg Pinzger Ferenc monográfiája, amely nem csak Hell életrajzát, de levelezését is tartalmazza. Az általa oly nagyon sürgetett Sajnovics-útinapló teljes magyar szövege is napvilágot látott – igaz, hogy csak háromnegyed évszázaddal a halála után –, az eredeti kézirat alapján (SAJNOVICS 1990). És alighanem az ő hatására bontakozott ki Vardő szigetén a ma is eleven Hell–Sajnovics kultusz. A világháború után újjáépített városházán előbb norvég nyelvű, jelenleg pedig már magyar és szlovák emléktábla őrzi a magyar csillagászok emlékét.