Hídverés rovat

Kossuth és a természettudományok

Bartha Lajos
biológia, botanika, csillagászat, geológia, régészet

„Minden mozzanatok között, melyek egy Nemzet szellemi felemelkedésére s közművelődésére közre hathatnak, a természettudományok mívelése az, amely korunkban a mint legnélkülözhetetlenebb s a létért küzdés nagy versenyterén az önfeltartásra leghatályosabb: úgy maradandó következéseiben a társadalomra legáldásosabb is.”

„Most, mikor a történelmi távlatban óriásivá nőtt alakjának márványmása ott áll az Országház téren, büszkeség tölt el bennünket, hogy a »nagy szenvedő« életének utolsó éveit Társulatunk is segíthetett kissé felderíteni. Kossuth Lajos 1876-tól 1894-ig örökítő tagja volt Társulatunknak.”

Születésének 175. évfordulóján vessünk egy pillantást Kossuth természettudományi ismereteire, szemléletére is. Aránylag sokan tudják, hogy az idős Kossuth szorgalmas növénygyűjtő volt, sok időt és fáradságot fordított kedves herbáriumának bővítésére és rendezésére. Kevésbé ismert azonban, hogy Kossuth nemcsak érdeklődő, hanem értő szemmel tanulmányozta az égbolt és a Föld jelenségeit is. Írásai meghökkentő tájékozottságot árulnak el csillagászati, földtani, valamint ősembertani ismereteiről. És nagy figyelemre méltók a természettudományok szerepéről és a tudományos ismeretterjesztésről vallott nézetei is.

Kossuth idős korában fordult a természettudományok felé, bár a természettudományokat mindenkor előnyben részesítő eperjesi kollégiumban, majd Sárospatakon már igen sokat tanult a filozófia és a fizika professzorától, Greguss Mihálytól és Nyiri Istvántól, aki előszeretettel foglalkozott csillagászattal és földrajzzal.

Tudományos-technikai érdeklődését a szabadságharc, majd az emigráció politikai küzdelmei sem szorították teljesen háttérbe. Számos beszédéből. és cikkéből kitűnik, hogy élénk figyelemmel kísérte az ipar haladását és az új tudományos eredményeket. Bizonyítja ezt pl. az első magyar iparmű-kiállításról 1842-ben adott jelentése. Az 1860-as évek végén azután reményeiben, politikai terveiben csalódva fokozott mértékben fordult a tudományok felé. 1884-ben így írt Helfy Ignácnak:

„Midőn az 1867-ik jogelalkuvás bevágta előttem a politikai tevékenység útját, melynek életem akkorig a politikai számkivetésben is szentelve volt: a természettudományokban kerestem, nem vigasztalást […], hanem […] szórakozást. A természetet megtaláljuk és csakis azt találjuk meg a balsors napjaiban – írta Chateubriandt és igazat írt.”

Ugyanezt fejtegeti Herman Ottónak, majd Szontagh Miklósnak küldött írásaiban is:

„Hát én ráadtam öreg és elfáradt fejemet, hogy megtaláljam a vigasztalót. És beszóltam hozzá a csillagvilágok végtelenségébe, beszóltam hozzá a sziklarétegek, jegecek, kövületek műhelyébe.”

Távcsövet, mikroszkópot szerzett be, könyvtárát számos – főként népszerű – tudományos munkával gyarapította. Egyik legutolsó fényképe is teleszkópjai és mikroszkópjai között örökíti meg.

Bár leginkább a növénytanhoz vonzódott, érdekes módon e téren elmaradt korának színvonalától, az ég és föld ismeretében azonban az akkori idők legújabb eredményeire is felfigyelt.

Tudományos érdeklődése és ismerete hamarosan szélesebb körben is nevezetessé vált. Amikor a Természet című folyóirat 1870. szeptember 1-i számában rövid hír jelent meg arról, hogy a Jupiter bolygó felhősávjainak színezetében, erősségében gyors változás zajlott le, egyik tisztelője, Mednyánszky Sándor hozzá fordult részletesebb felvilágosításért. Az „agg kormányzó válasza” ma is érdekes, olvasmányos ismertetés a csillagászati színképelemzésről és az égitestek színéről. Egyúttal helyes kritikai képességről tesz tanúságot:

„Biz én nem hallottam felőle – írja, mert a szaklapok nem említették […] Tehát gyanús a hír.”

Részletesen kifejti a változó fényű csillagok színváltozásának tüneményét, valamint a spektroszkópia elveit. Helyesen vonja le a következtetést:

„Ha tehát a Jupiter színváltozása csakugyan való, azt vagy az okozta, hogy valamely új gáz elegyedett a légkörébe […] vagy pedig az, hogy valamely eddig észlelt gáz szaporodott (sűrűsödött) vagy kevesbedett (ritkult). Az új gáz fejlődése nemigen valószínű.”

Érdekesen villan fel széles ismeretköre és híresen jó emlékezőtehetsége leveleinek egy-egy megjegyzésében. Egyik tisztelője, Szakmári Dániel négy üveg, 1811-es szüretelésű bort küldött 81. születésnapjára. Kossuth köszönőlevelében megjegyzi, hogy három üveggel eltétetett: csak 1911-ben bontsák fel, amikor a bor százesztendős lesz.

„Nagy Cométa volt az égen, mikor szűrték, nagy Cométa lesz az égen (a Halley-féle) mikor százéves lesz.”

Az 1811. I. üstökös valóban a múlt század egyik látványos jelensége volt, a szőlősgazdák közt – főként a Rajna vidékén – az a hit terjedt el, hogy ennek köszönhető az év kitűnő bora. Nyilván ez a forrása Kossuth tréfás megjegyzésének. A Halley-üstökös valójában 1910. április 19-én jutott napközelbe, de az egy évnyi eltérésért nem marasztalhatjuk el a „turini remeté”-t. Az üstökös átlagos (75 éves) keringése alapján számolta ki visszatértét, nem tudva – amiről akkor még a szakkörökben sem volt pontos adat! –, hogy keringési időtartama ez alkalommal kissé megrövidült.

Kossuth másik kedves tárgyköre a geológia. Utazásai során nagy figyelmet szentelt az érdekes földtani képződményeknek, gondosan megőrzött egy-egy kövületet, szép kőzetdarabot vagy ásványpéldányt. Északi itáliai útjáról lelkesen írta 1871-ben Mednyánszky Sándornak:

[…] keresztül vágtam Poutremolinak, Pármáig a […] mind geológiai, mind mineralógiai, mind botanikai tekintetben minden várakozásomat messze túlszárnyaló Appenineken, a most is látható kovacs (kova) gömböcskék a legfinomabb sacharoide (azaz cukorszerű) márvány gyomrában gyémánt szépségű s keménységű quarz prizmákba jegeczesednek, melyek átlátszók, mint a legtisztább ablaküveg (pompás ilyen példányt vájtak ki számomra egyik carrarai márványbányában, melybe felmásztam).”

Néhány elvi megjegyzést is tesz: „Megvallom azt, hogy a Dilluvium szót sem szeretem” – írja a már akkor is elavult kifejezésre, amely azóta kikopott a geológiai nevezéktanból.

Még ma is a friss élmény erejével hat a több mint száz esztendeje írt beszámolója a monsumannói gyógy-barlangról, ahol 1871 nyarán keresett – és talált is – orvoslást kínzó csúzos fájdalmaira. A lelkesedés azonban nem szorította háttérbe az éles szemű megfigyelőt. Tárgyilagosan megírja azt is, hogy a barlang gyógyhatásának nincs elfogadható – akkor ismert – magyarázata.

„A temperatora nem magyarázza, mert az a Grotta legmelegebb osztályában sem több 32–34 ° centigrádnál (Celsius-foknál). […] A szokott arányban találja az ember az athmospherikus lég szokott alkatrészeit […] Ha legyet, szúnyogot talál az ember magán behozni, az zsong egy kicsit, aztán megdöglik; s mégis a gyertyák oly vidoran égnek, amint kívánni lehet. Nincs a láng körül semmi udvar, az ember pedig mondhatatlanul könnyen lélegzik benne. S az is furcsa, hogy sohasem láttam benne a gyertyalángot meglobogni: semmi nyoma légjáratnak […]”.

Úgy vélte – igen helyesen –, hogy a kutatók „forduljanak a physikához és vegyék elé a villany és delej mérőket”.

Igen nagy tájékozottságot és ítélőképességet árul el Kossuth egyetlen nagyobb, tudományos igénnyel összeállított megjegyzése a Baradla-barlangban 1876-ban és 1877-ben feltárt ősemberi leletekről. Itt részletesen kitért az éghajlatváltozás és az eljegesedések (jégkorszakok) már akkoriban is sokat vitatott kérdésére. E téren a csillagászati magyarázat mellett foglalt állást:

„A középhőmérséklet lassú csökkenését […] maga a napéjegyenlőségi precessio is kimagyarázza, melynek 25 765 évre terjedő cyclusa a legnagyobb napközelséget (perihélion) az év minden szakaszán sorba viszi. […] Mikor Földünk éjszaki féltekéjén a Nap legnagyobb távolsága télre fog esni, a tél természetesen sokkal hidegebb lesz, és a nagyobb távolság miatt meglassúbbodott földmozgás miatt hosszabb lesz.… a hosszú és hideg télen annyi jég és hó gyűl össze, hogy nyáron át a nap sugarai […] nem fogják a földet annyira felmelegíthetni, hogy az évi középhőmérséklet nagy csökkenését helyreüssék.”

Az 1880-as években még nem tisztázták, hogy a Föld Nap körüli pályájának egy-két elemében mutatkozó ingadozása nem elegendő az eljegesedések létrehozásához. Csupán századunk első felében dolgozta ki a horvát Milankovi Milutin és Bacsók György hazánkban a jégkorszakok módosított elméletét, s ennek egyik alapvető elemét Kossuth 1883-ban közérthetően és világosan leírta. Alaposan áttanulmányozta Nyáry Jenő beszámolóját és egybevetette az embertani, néprajzi, ősrégészeti eredményekkel. Ennek alapján részletes és sok vonatkozásban ma is helytálló bírálatot írt Nyáry vitatható következtetéseiről.

„Nem Magyarországon át jutott Ázsia őskori civilisatioja Nyugatra, hanem nyugatról, délről, éjszakról hatolt be a tengertől (fájdalom) távol eső Magyarországra.”

Ebből a következtetésből ma is okulhatnak a délibábkergető „sumer-magyarológusok”. Rámutatott arra, hogy a barlangban talált cserépedényeket Nyáry tévesen ítélte IV. Béla korából származóknak, mert azok a barlangi medve csontjaival együtt kerültek elő. Tény, hogy az aggteleki leletek jórészt a csiszolt kőkorból (Büki kultúra) és a korai vaskorból (Halstatti időszak) származnak. Ugyancsak helyesen szögezi le, hogy az utolsó nagy eljegesedés idején (Würm III.) a Kárpát-medence „jégár mentes” volt.

E tanulmányból és leveleiből is kitűnik, hogy Kossuth ismereteit főként Charles Lyell geológus és Elisée Reclus népszerűsítő kézikönyveiből, W. Boyd Dawkins barlangtani művéből, valamint Rudolf Wirchow embertani írásaiból merítette. Egyik levelében arról panaszkodik, hogy sem a francia csillagászati évkönyvet, sem a párizsi Akadémia jelentéseit nem kapta meg a porosz–francia háború miatt. Érdeklődve forgatta a Természettudományi Társulat kiadványait és folyóiratunk, a Természettudományi Közlöny példányait, ezekben az akkori idők legújabb eredményeiről és legkorszerűbb nézeteiről értesülhetett.

Az 1870-es évektől figyelemmel kísérte és igen nagyra értékelte a Természettudományi Társulat szervező és ismeretterjesztő működését. Személyes érdeklődésén túl, főként 1876-tól, egyre inkább felismerte és hangoztatta a tudományos fejlődés és a széles körű népművelés társadalmi jelentőségét. Az 1867-es kiegyezés után ebben látta a nemzet fennmaradásának egyedüli lehetőségét. Ha ez a nézete eltúlzott is, vélhetőleg már a reformkor romantikus szemléletét tükrözi, tudománypolitikai meggondolásai vitathatatlanul helytállók:

„Hazánk államelméleti helyzete […] a fatalitás kérlelhetetlenségével látszik az önmegsemmisítés lejtőjén alásiklani: annál nagyobb fontossággal bírnak azon tudományos, közmívelődésí mozzanatok, melyekkel nemzetünk jelesebbjei […] a világcultura kerek asztalánál helyet foglaltatni törekszenek”,

írta Herman Ottónak 1876-ban.

S megállapította a napjainkra is érvényes tételt:

„be kell vinni az életet a tudományba, hogy a tudományt kivihessük az életbe.”

Kossuth utolsó fényképei egyikén, teleszkópjai és mikroszkópjai között látható
Vasárnapi Ujság 1902. (49. évf.) 37. sz. 597. p.