Danton halála

[ I/1 ]

Hérault-Séchelles néhány hölggyel kártyázik a kártyaasztalnál. Tőlük valamivel távolabb Julie, lábainál Danton egy zsámolyon ül.

DANTON. Nézd ezt a csinos dámát, milyen ügyesen forgatja a kártyát. Ehhez nagyon ért. Azt mondják, az urának mindig a cœur-t játssza ki, de a többi férfinak a carreau-t.¹ Tiértetek még a hazugságba is bele tudnánk szeretni.

JULIE. Hiszel bennem?

DANTON. Mit tudom én. Édeskeveset tudunk egymásról. A bőrünk vastag, nyújtogatjuk egymás felé a kezünket, de hiába, csak a durva bőrt dörzsöljük le egymásról. Egyedül vagyunk.

JULIE. Te ismersz engem, Danton.

DANTON. Igen, amennyire ismerni lehet valakit. Fekete szemed van, bodros hajad és finom arcbőröd, s egyre azt mondod nekem: „édes Georges-om”, de Julie homlokára és szemére mutat itt, itt, mi van e mögött? Eh, durvák a mi érzékeink. Egymást ismerni? Ha talán feltörhetnénk koponyánk falát, s gondolatainkat agyunk rostjaiból cibálhatnánk ki.

EGY HÖLGY (Hérault-hoz). Mit művel az ujjaival?

HÉRAULT. Semmit.

HÖLGY. Ne dugja be úgy a hüvelykujját², illetlenség ránézni.

HÉRAULT. Nézze csak, ennek a dolognak nagyon jellegzetes fiziognómiája van.

DANTON. Julie-m, úgy szeretlek téged, mint a sírt.

JULIE (elfordul). Ó!

DANTON. Hát nézd csak, azt mondják, a sírban nyugalom van, s nyugalom és sír egyet jelent. Ha ez igaz, úgy az öledben is már a föld alatt fekszem. Te édes sír, ajkad lélekharang, hangod halotti kongatás, kebled a sírdombom, szíved a koporsóm.³

HÖLGY. Vesztett.

HÉRAULT. Szerelmi kaland volt, fizetni kell érte, mint mindenért.

HÖLGY. De maga csak az ujjaival vallott szerelmet, akár egy süketnéma.

HÉRAULT. Sebaj. Azt mondják, a nők az ilyesmit értik meg legjobban. Egy kártyakirálynővel szeretkeztem, az ujjaim pókká varázsolt hercegek voltak, ön, asszonyom, ön volt a tündér, de a szerelem sehogy se sikerült, a dáma állandóan gyermekágyban feküdt: minden pillanatban egy bubit kapott. Én nem engedném, hogy a lányom ilyesmit játsszék: a figurák és a dámák oly illetlenül hevernek egymás hegyén-hátán, s utána rögtön jönnek a bubik.⁴

(Camille Desmoulins és Philippeau belép.)

HÉRAULT. Philippeau, de fancsali az ábrázatod. Kilyukadt talán a vörös sipkád? Ferdén nézett rád Szent Jakab? Esett az eső, amikor nyakaztak? Vagy rossz helyet kaptál a kivégzésnél, és semmit se láttál?

CAMILLE. Te most Szókratészt parodizálod. Tudod, mit kérdezett az isteni Szókratész Alkibiadésztől, mikor egyszer borúsnak és levertnek látta? „Talán elhagytad csatában a pajzsodat? Levertek futásban vagy bajvívásban? Szebben dalolt más, vagy jobban citerázott?”⁵ Micsoda klasszikus köztársaságiak! Ezzel szemben a mi guillotine-romantikánk!

PHILIPPEAU. Ma megint húsz áldozatnak hullott le a feje. Tévedtünk: a hébertistákat csak azért küldték vérpadra, mert nem elég módszeresen dolgoztak, és talán azért, mert a decemvirek azt hitték, végük, ha csak egy hétig is másoktól jobban félnek, mint őtőlük.

HÉRAULT. Legszívesebben antediluviánusokat csinálnának belőlünk. Saint-Just nem bánná, ha négykézláb másznánk azért, hogy az arrasi ügyvéd a genfi órásmester szisztémája szerint gyermeksapkákat, iskolapadokat és egy atyaúristent találhasson fel számunkra.

PHILIPPEAU. E célból nem restellenének néhány nullát biggyeszteni Marat számlájához.

Meddig leszünk még mocskosak és véresek, mint az újszülött csecsemők, meddig lesz bölcsőnk a koporsó, meddig labdázunk még emberfejekkel?

Tennünk kell valamit. Meg kell alakítanunk a kegyelmi tanácsot, a kizárt képviselőket ismét vissza kell hívni.

HÉRAULT. A forradalom az újjászervezés stádiumába jutott.

A forradalomnak meg kell szűnnie, s el kell kezdődnie a köztársaságnak.

Államunk alapelveiben a kötelesség helyébe a jognak, az erény helyébe az általános jólétnek, a büntetés helyébe az önvédelemnek kell lépnie. Ki-ki érvényesüljön a maga módján. Hogy okos-e az illető vagy buta, művelt vagy műveletlen, jó vagy rossz, ahhoz az államnak semmi köze.

Mindnyájan bolondok vagyunk, és senkinek sincs joga ahhoz, hogy a tulajdon bolondságát másokra erőszakolja. Ki-ki a maga kénye-kedve szerint élvezze az életet, de úgy, hogy annak ne lássa más a kárát.

CAMILLE. Az államformának a nép testéhez simuló átlátszó ruhának kell lennie, amelyen keresztül az erek minden lüktetése, az izmok minden feszülése, az inak minden rángása kirajzolódik. Ennek az alaknak, akár szép, akár csúnya, joga van olyannak lennie, amilyen; nekünk nincs jogunk a saját ízlésünk szerint felöltöztetni.

Azoknak az embereknek, akik az imádott bűnösnek, Franciaországnak meztelen vállaira apácafátylat akarnak vetni, az ujjaira fogunk csapni. Mi meztelen isteneket akarunk, bacchánsnőket, olümposzi játékokat és dallamos ajkakat.

Ó, észbontó, gonosz szerelem! Nem akarjuk megakadályozni a rómaiakat abban, hogy a sarokba üljenek, és répát főzzenek, de ne akarjanak több gladiátorjátékot játszani.

Szent Marat és Chalier helyett az isteni Epikurosz és a szép farú Venus legyenek a Köztársaság őrei.

Danton, te fogod majd elkezdeni a támadást a Konventben!

DANTON. Én fogom, te fogod, ő fogja. Ha élünk addig, amint a vénasszonyok mondják. Egy óra alatt hatvan perc múlik el. Igaz-e fiam?

CAMILLE. Mit akarsz ezzel mondani? Ez magától értetődik.

DANTON. Ó, minden magától értetődik. De ki fogja ezeket a szép dolgokat nyélbe ütni?

PHILIPPEAU. Mi és a becsületes emberek.

DANTON. Ez az és azonban közbül nagyon hosszú szó; és nagyon távol tart bennünket egymástól. Az út hosszú, és a becsületesség kifullad, minekelőtte mi összetalálkozhatnánk. És ha így is lenne. Becsületes embereknek pénzt kölcsönözhetünk, komaságra léphetünk velük, feleségül adhatjuk nekik a lányainkat, de ez aztán minden is.

CAMILLE. Ha ezt tudtad, miért kezdted a harcot?

DANTON. Mert utáltam ezeket az embereket. Nem bírtam ránézni az effajta peckes catókra anélkül, hogy beléjük ne rúgjak. Ilyen a természetem. (Feláll)

JULIE. Mégy?

DANTON. Mennem kell, mert lefáraszt a politizálásuk. (Elmenőben) Itt a küszöbön azonban jósolok nektek: a szabadság ércszobrát még nem öntötték ki. A kemence izzik, s mi még valamennyien megégethetjük rajta a bőrünket. (El)

CAMILLE. Hagyjátok őt! Azt hiszitek, Danton félti majd a bőrét, amikor igazán tenni kell?

HÉRAULT. Nem félti, de csak azért, mert ez szórakoztatja, akár a sakkjáték…

[ I/2 ]

Utca

Simon, Simon felesége

SIMON (veri az asszonyt). Te kerítő, te ráncos szublimátpasztilla, te férges Ádám almája.

SIMON FELESÉGE. Juj, juj, segítség, segítség.

(Emberek futnak oda.)

EMBEREK. Válasszátok szét őket, válasszátok szét!

SIMON. Nem, hagyjatok, rómaiak! Összetöröm ezt az csontvázat. Te Vesta-szűz.

SIMON FELESÉGE. Én, Vesta-szűz vagyok? No még ilyet! Én?

SIMON.
Letéptem vállaidról köntösöd,
A Napba szórom rothadt húsodat.

Te szajhaágy, tested minden kis ráncában fajtalanság fészkel.

(Széjjel választják őket.)

ELSŐ POLGÁR. No, mi baj?

SIMON. Hol a szűz? Beszélj. Nem, ezt nem lehet rámondani. Hol a lány? Nem, ezt se. Hol az asszony? Ezt se, ezt se. Már csak egy szó van, ami ráillik; megfojt ez a szó. Nincs lélegzetem, hogy kimondjam.

MÁSODIK POLGÁR. No, az szerencse, különben pálinkától bűzlene az az egy szó.

SIMON. Vén Virginius, burkold be kopasz fejedet. A szégyen hollója rajta ül, s kivájja szemedet. Adjatok egy kést, rómaiak. (Összerogy)

SIMON FELESÉGE. Ó, nem rossz ember ő máskülönben, csak nem bírja az italt; mindjárt leveszi a lábáról.

MÁSODIK POLGÁR. Akkor három taggal jár⁶.

SIMON FELESÉGE. Nem, akkor összerogy.

MÁSODIK POLGÁR. Igaz, először három taggal, majd a harmadikra⁷ esik, mindaddig, amíg a harmadik megint le nem bukik.

SIMON. Te vámpírnyelvű, szívem forró vérét iszod.

SIMON FELESÉGE. Hagyjátok. Ilyenkor rájön a szomorúság. Majd elmúlik.

ELSŐ POLGÁR. Hát mi a baj?

SIMON FELESÉGE. Tudjátok, itt ültem ezen a kövön, melegedtem a napon, mert, tudjátok, nincs tüzelőnk, tudjátok…

MÁSODIK POLGÁR. Elég tüzes az uradnak az orra.

SIMON FELESÉGE. A lányom pedig lement oda a sarokra… Jó lány, eltartja a szüleit.

SIMON. Ahá, bevallja!

SIMON FELESÉGE. Te Júdás! Nem lenne egy nadrágod, amit fölhúzzál, ha a fiatalurak le nem húznák a nadrágjukat nála. Te pálinkáshordó, szomjan pusztulnál, ha az a kutacska nem csörgedezne.

Minden testrészünkkel dolgozunk, miért ne lehetne azzal is; az anyja azzal hozta őt a világra fájdalommal, miért ne hozhatna ő azzal pénzt az anyjának fájdalom nélkül? Fáj az neki? Te tökfej!

SIMON. Ah, Lucretia! Egy kést, rómaiak, adjatok egy kést! Ah, Appius Claudius!

ELSŐ POLGÁR. Kést, igen, kést, de nem abba a szegény szajhába! Mert mit tett az? Semmit. Az éhsége szajhálkodott és koldult, nem ő. Kést azokba, akik asszonyaink és leányaink testét vásárolják. Azokba, akik a nép leányaival szajhálkodnak! Nektek korog a hasatok az éhségtől, az övéket csikarja a sok étel, nektek lyukas a nadrágtok, ők bundában járnak, nektek kérges az öklötök, az ő kezük olyan, mint a bársony. Ergo ti dolgoztok, ők henyélnek, ergo ti becsülettel keresitek, amitek van, ők lopják, ergo ha ti a tőletek ellopott vagyonból néhány fillért vissza akartok szerezni, szajhálkodnotok és koldulnotok kell, ergo ők gazemberek, és agyon kell őket verni!

HARMADIK POLGÁR. Nincs is vér az ereiben, csak az, amit kiszívtak belőlünk. Először is azt mondták nekünk: öljétek meg az arisztokratákat, ők farkasok. Mi felkötöttük az arisztokratákat a lámpavasra. Aztán meg azt mondták nekünk: Vétó miatt nem kaptok kenyeret. Erre sárba tiportuk Vétót. Később meg azt mondták nekünk: a girondisták koplaltatnak benneteket. Erre leguillotinoztuk a girondistákat. De ők kifosztották a halottakat, s mi mezítláb futkosunk, s didergünk. Le kell húzni a bőrüket a combjukról, abból varrunk majd nadrágot. Ki kell olvasztani zsírjukat, azzal rántjuk majd be levesünket. Rajta! Agyonverni, akinek nincs lyuk a kabátján!

ELSŐ POLGÁR. Agyonverni, aki írni és olvasni tud!

MÁSODIK POLGÁR. Agyonverni, aki kifelé jár!

MIND (ordítanak). Agyonverni, agyonverni!

(Néhányan egy fiatalembert vonszolnak a színre.)

HANGOK A NÉPBŐL. Zsebkendője van, arisztokrata, lámpavasra vele, lámpavasra!

MÁSODIK POLGÁR. Micsoda? Nem az ujjaiba törli az orrát? Lámpavasra vele!

(Leengedik a lámpavasat.)

FIATALEMBER. Ó, uraim!

MÁSODIK POLGÁR. Itt nincsenek urak. Lámpavasra!

NÉHÁNYAN (énekelnek).
Aki a földbe tér meg,
Kirágja azt a féreg,
Jobb lógni hát itt fönn magasban,
Mint ott lenn elrohadni lassan.⁸

FIATALEMBER. Irgalom.

HARMADIK POLGÁR. Csak egy kicsit megcsiklandozzuk a kenderkötél-hurokkal nyakadat, csak egy pillanatig tart, mi irgalmasabbak vagyunk nálatok. Ti munkával gyilkoltok bennünket: mi hatvan esztendeig lógunk, vergődünk kötélen, de most levágjuk magunkat róla.

Lámpavasra vele!

FIATALEMBER. Megtehetitek, de akkor se fogtok világosabban látni.

AKIK KÖRÖTTE ÁLLNAK. Igaza van, igaza van.

HANGOK. Hagyjátok futni!

(A fiatalember elszalad. Robespierre jön, asszonyok és nadrágtalanok kísérik.)

ROBESPIERRE Mi van itt, polgártársak?

HARMADIK POLGÁR. Mi lesz? Attól a pár csepp augusztusi és szeptemberi vértől nem lett pirosabb a nép orcája. A guillotine túl lassan működik. Elkelne már egy kis záporeső.

ELSŐ POLGÁR. Asszonyaink és gyerekeink kenyérért sírnak, arisztokraták húsával akarjuk jóllakatni őket. Agyon kell verni mindenkit, akinek nem rongyos a ruhája!

MIND. Agyon kell verni! Agyon kell verni!

ROBESPIERRE. A törvény nevében!

ELSŐ POLGÁR Mi a törvény?

ROBESPIERRE. A nép akarata.

ELSŐ POLGÁR Mi vagyunk a nép, és mi azt akarjuk, hogy ne legyen törvény; ergo ez a népakarat a törvény, ergo a törvény nevében nincs többé törvény, ergo agyon kell verni!

HANGOK Halljuk Ariszteidészt! Halljuk a Megvesztegethetetlent!

EGY ASSZONY Halljuk a Messiást, aki válogatni és ítélni küldetett, ő győz a gonoszokon a fegyver erejével. Az ő szeme válogatásra, a keze ítéletre termett.

ROBESPIERRE. Szegény, erényes nép! Te megteszed, amit meg kell tenned, föláldozod ellenségeidet. Nagy vagy, ó, nép! Villámcsapás vagy, és mennydörgés vagy. De nép, vigyázz, nehogy saját testedet égesse meg a villám, nehogy dühödben magadat pusztítsd. Téged csak a saját erőd buktathat el, ezt tudják ellenségeid. Törvényhozóid őrködnek, irányítják a kezedet, az ő szemük csalhatatlan, a te kezed kikerülhetetlen. Gyertek a jakobinusokhoz!⁹ Testvéreitek tárt karokkal fogadnak, ellenségeink fölött vértörvényszéket ülünk.

HANGOK Gyerünk a jakobinusokhoz! Éljen Robespierre! (Mind elmennek)

SIMON. Jaj nekem, elhagytak! (Próbál felállni)

SIMON FELESÉGE Így! (Támogatja)

SIMON. Ah, Baukiszom, parazsat szórsz árva fejemre.

SIMON FELESÉGE Állj föl!

SIMON. Elfordulsz tőlem? Ah, meg tudsz-e nekem bocsátani, Porcia? Ütöttelek? Nem a kezem vert, nem a karom, az őrültségem tette, nem magam.
Ki teszi hát? A tébolya. Ha így van,
a sértettek közt ott van Hamlet is:
szegény Hamlet ellensége a téboly.¹⁰

Hol van a lányunk? Hol az én kis Suzie-m?

SIMON FELESÉGE Ott lenn a sarkon.

SIMON. Induljunk hozzá! Jőj, jőj velem, erényes hitvesem.

(Elmennek.)

[ I/3 ]

Jakobinusok klubja

EGY LYONI Lyon népe küld, hogy kiöntsem előttetek szívük keserűségét. Mi nem tudjuk, vajon a kordé, melyen Ronsint a vesztőhelyre hurcolták, a szabadság gyászszekere volt-e, de azt, igenis, tudjuk, hogy Chalier gyilkosai ettől a naptól fogva megint oly keményen álltak sarkukon, mintha többé nem volna számukra sír. Elfelejtettétek, hogy Lyon Franciaország földjének egy darabja, melyet az árulók csontjaival kell befedni? Elfelejtettétek, hogy a királyoknak ez szajhája csak a Rhône vizében moshatja tisztára lepráját?¹¹ Elfelejtettétek, hogy e forradalmi áradatnak Pitt hajóhadát a Földközi-tengeren arisztokraták hulláján kell zátonyra vetnie? A ti irgalmasságtok megöli a forradalmat. Minden arisztokrata lélegzetvétele a szabadság halálhörgése. Csak a gyáva hal meg a Köztársaságért, a jakobinus öl érette. Tudjátok meg: ha nem lesz bennetek annyi tetterő, mint azokban a férfiakban, akik augusztus tizedikén, szeptemberben és május harmincegyedikén cselekedtek, akkor nekünk, akár Gaillard honfinak, nem marad egyéb, mint Cato tőre.

(Tetszés és zavart kiáltozás.)

EGY JAKOBINUS Veletek együtt hörpintjük ki Szókratész méregpoharát.¹²

LEGENDRE (az emelvényre lendül). Nem is kell Lyonra vetnünk a tekintetünk. Azok, akik selyemben járnak, hintókban kényeskednek, páholyokban ülnek a színházban, s az Akadémia szótára szerint selypegnek, már megint biztosan hordják fejüket a vállukon. Tréfálkozva azt mondogatják, hogy Marat-t és Chalier-t kettős vértanúsághoz kell segíteni, s in effigie le kell guillotinozni őket.

(Nagy mozgás az ülésteremben.)

HANGOK Ezek máris halottak, saját nyelvük nyakazza le őket.

LEGENDRE. Annak a két szentnek a vére a fejükre száll! Kérdezem a Jóléti Bizottság jelenlévő tagjait, mióta süketültek meg…

COLLOT D’HERBOIS (szavába vág). Én pedig téged kérdezlek, Legendre, kinek a hangja hirdet ilyen cudarságot, hogy még mindig élnek, és még mindig beszélni mernek? Itt az idő, hogy letépjük az álarcokat. Halljátok: az ok vádolja az okozatot, a kiáltás a saját visszhangját, a tett a következményeit. A Jóléti Bizottság ért a logikához, Legendre. Légy nyugodt. E szentek szobrai érintetlenek maradnak, és kővé meresztik az árulókat, mint a meduszafő.

ROBESPIERRE. Szót kérek.

JAKOBINUSOK Halljuk a Megvesztegethetetlent! Halljuk!

ROBESPIERRE. Megvártuk, míg az elégedetlenség kiáltása minden oldalról fölmorajlik, csak most beszélünk. Szemünk nyitva van, láttuk, hogy fegyverkezik, kel föl az ellenség, de még mindig nem adtuk meg a vészjelet, hagytuk, hogy a nép maga őrködjék sorsa fölött. A nép nem aludt, megragadta a fegyvert. Hagytuk, hogy az ellenség kibújjon leshelyéről, és előre törjön, de most itt áll színünk előtt, pőrén és védtelenül a Nap fényében, minden csapás csak őt éri. Mihelyt rápillantunk, máris halott.

Egy ízben már említettem nektek: a Köztársaság belső ellenségei két táborra szakadnak. Különböző lobogók alatt, különböző utakon mindnyájan egyetlen célra törnek. Az egyik frakció már nincs többé. Nyegle tébolyában sutba akarta vetni a legönzetlenebb hazafiakat, mintha levitézlett, pipogya alakok volnának, csak azért, hogy megfossza a Köztársaságot legerősebb támaszaitól. Hadat üzent az Istennek és a magántulajdonnak, hogy viszályt szítson a királyok javára. A forradalom magasztos drámájából paródiát faragott, hogy előre kieszelt kilengésekkel lejárassa. Hébert diadala a Köztársaságot káoszba és despotizmusba taszította volna. A törvény pallosa lesújtott az árulóra. De törődik is ezzel az idegen, ha másféle gazemberek módot nyújtanak neki ahhoz, hogy célját elérje? Mindaddig semmit se tettünk, míg a másik frakciót is teljesen meg nem semmisítjük.

Ez az előbbinek épp az ellenkezője. Gyengeségre ösztökél bennünket, s harci kiáltása ez: kegyelem! Ki akarja csavarni a nép kezéből a fegyvert s azt az erőt, mely a fegyvert forgatja, hogy aztán meztelenül, elcsigázottan szolgáltassa ki a királyoknak.

A Köztársaság fegyvere a rémuralom, a Köztársaság ereje az erény. Az erény, mert nélküle a rémuralom végzetes. A rémuralom, mert nélküle az erény tehetetlen. A rémuralom az erényből következik, és nem egyéb, mint gyors, szigorú és tántoríthatatlan igazságosság. Azt mondják, hogy a rémuralom a despotikus kormányok fegyvere, s így a mi uralmunk is emlékeztet a despotizmusra. Ez igaz, De csak úgy, ahogyan a szabadságharcos fegyvere hasonlít ahhoz a kardhoz, amelyet a türannoszok csatlósa hordoz. Ha a despota rémuralommal kormányozza állati jellegű alattvalóit, despotaként helyesen teszi; zúzzátok szét rémuralommal a szabadság ellenségeit: nektek köszöni a Köztársaság a létezését, s helyesen teszitek. A forradalmi kormányzat a szabadság despotizmusa a türannisz ellen.

– Kegyelem a királypártiaknak! – kiáltják egyesek. Kegyelem a gonosztevőknek? Nem és ezerszer nem. Kegyelem az ártatlanságnak, kegyelem a gyengeségnek, kegyelem a szerencsétleneknek, kegyelem az emberiségnek. Csak a békés polgár számíthat a társadalom védelmére.

Egy köztársaságban csak köztársasági polgárok vannak; aki királypárti és idegen, az ellenség. Az emberiség elnyomóit megbüntetni irgalom, megbocsátani barbárság. A hamis érzékenység Anglia és Ausztria felé sóhajtozik.

De nem érték be azzal, hogy a nép kezéből kicsavarták a fegyvert, hanem erejének legszentebb kútfőit is megmérgezték a bűnnel. Ez a legagyafúrtabb, legveszedelmesebb, legundokabb támadás a szabadság ellen. A bűn az arisztokraták Káin-bélyege. Ez pedig egy köztársaságban nemcsak erkölcsi, hanem politikai gonosztett is. Aki bűnös, az a szabadság politikai ellensége, s ez annál veszedelmesebb a számára, mennél inkább használ neki látszólag. A legveszedelmesebb polgár az, aki előbb nyű el egy tucat vörös sipkát, mintsem egyetlen jótettet véghez vigyen. Nyomban meg fogtok érteni, polgártársak, ha azokra az emberekre gondoltok, akik nemrégiben még padlásszobáikban kucorogtak, most hintókban feszítenek, és hajdani márkinőkkel és bárónőkkel bujálkodnak. Ha azt látjuk, hogy a nép törvényhozói olyan bűnösen tobzódnak, mint a hajdani udvaroncok, ha azt látjuk, hogy a forradalom márkijai és grófjai dúsgazdag nőket vesznek feleségül, tivornyáznak, kockáznak, fényes lakomákat adnak, és pompás ruhákban páváskodnak? Joggal kérdezhetjük: vajon a népet fosztották-e ki, vagy az aranykezű királyokkal paroláztak? Joggal álmélkodhatunk ezeknek a szellemes széplelkeknek a finomkodásán. Nemrégiben pimasz módon Tacitust parodizálták, felelhetnék nekik Sallustiusszal, és travesztálhatnám Catilinát. De azt hiszem, már egy ecsetvonást se kell tennem, az arcképük elkészült.

Hát ezekkel nem alkuszunk, sohasem kötünk fegyverszünetet azokkal, akik csak a népet akarták kiszipolyozni, akik büntetlenül basáskodnak, akiknek a köztársaság csak sáp, és a forradalom csak eszköz. Mivel megrettentek a példák özönétől, megpróbálják csínján lehűteni az igazságosságot. Mintha hallanánk, amint magukban mondják: „Mi nem vagyunk eléggé erényesek ahhoz, hogy ilyen kegyetlenek legyünk. Bölcs törvényhozók, ne bántsatok gyöngeségünkért. Nem merjük bevallani nektek, hogy bűnösök vagyunk, ennélfogva inkább azon könyörgünk, hogy legyetek irgalmasok.”

Nyugodj meg, erényes nép, nyugodjatok meg, honfiak, vigyétek hírül lyoni testvéreinknek, hogy a törvény kardja nem rozsdásodik meg azoknak a kezében, akikre rábízták! A köztársaságnak nagy példát fogunk adni.

(Általános tetszés.)

HANGOK Éljen a Köztársaság! Éljen Robespierre!

ELNÖK Az ülést bezárom.

[ I/4 ]

Utca

Lacroix, Legendre

LACROIX Mit tettél, Legendre? Tudod-e, hogy a te szobraiddal kiknek ütik le a fejét?

LEGENDRE. Pár piperkőcnek meg néhány divatos hölgynek.

LACROIX. Öngyilkos vagy, árnyék, aki gazdáját s ezzel önmagát is meggyilkolja.

LEGENDRE. Nem értelek.

LACROIX. Azt hittem, Collot világosan beszélt.

LEGENDRE. Szószátyárkodott. Részeg volt, mint a tök.

LACROIX. A bolondok, a részegek meg a gyermekek mindig az igazságot mondják. Mit gondolsz, Robespierre kikre célzott Catilinával?

LEGENDRE. Kikre?

LACROIX. A dolog világos. Az istentagadókat meg az ultraforradalmárokat már vérpadra küldték; de ezzel a népen vajmi keveset segítettek, az még most is mezítláb futkos az utcákon, s az arisztokraták bőréből akar magának cipőt varrni. A guillotinehőmérő nem süllyedhet, még néhány fok, és a Jóléti Bizottság kereshet magának fekvőhelyet a Forradalom téren.

LEGENDRE. Mi köze mindennek az én szobraimhoz?

LACROIX. Még most sem érted? Te hivatalosan leleplezted az ellenforradalmat, a decemvireket tettre sarkalltad, segédkezet nyújtottál nekik. A nép olyan, mint Minótaurosz, hetenként meg kell kapnia a maga hulláit, nehogy az etetőket falja fel.

LEGENDRE. Hol van Danton?

LACROIX. Tudom is én. Mostanában a Medici Venust keresi apródonként a Palais-Royal grizettjeinél, mint mondja, mozaikot készít. Tudja ég, hogy melyik testrésznél tart éppen. Keserves, hogy a természet, akár Médeia az öccsét – feldarabolta a szépséget, s részenként illesztette a testbe.

Gyerünk a Palais-Royalba!

[ I/5 ]

Szoba
Danton, Marion

MARION Nem, ne bánts! Jó itt a lábadnál. Hadd meséljek neked.

DANTON. Jobb hasznát is vehetnéd a szádnak.

MARION Nem, hadd meséljem el. Anyám okos nő volt, egyre azt mondogatta: a szüzesség szép erény. Ha férfiak jöttek hozzánk, és beszélni kezdtek sok mindenfélét, kiküldött engem a szobából; ha kérdeztem, mi az, amiről szó volt, azt mondta: szégyelljem magamat; ha könyvet adott a kezembe olvasni, csaknem mindig át kellett lapoznom néhány oldalt. De a Bibliát kedvemre olvashattam, az csupa jámborság volt, de volt benne valami, amit nem értettem. Nem mertem senkit se megkérdezni, magamban tépelődtem. Aztán tavasz lett: minden bizsergett körülöttem, s nem tudtam, mi az. Valami furcsa légkörbe kerültem, s az úgy fojtogatott. Néztem a testem; azt hittem olykor, hogy kettéhasadtam, majd újra egybeolvadtam megint. Egy fiatalember járt akkortájt házunkba; csinos volt, és sok bolondot beszélt; nem voltam tisztában vele, hogy mit akar, de kacagnom kellett rajta. Anyám hívta, hogy jöjjön el gyakrabban, s ennek mindketten roppantul örültünk. Végül is rájöttünk, hogy okosabb, ha egymás mellett fekszünk az ágyon, mintha két széken egymás mellett ülünk. Több örömöm telt benne, mint a fecsegésében, s nem láttam be, miért szabad a rosszabb, s miért tilos a jobb. Titokban tettük. Jó sokáig. Csakhogy én olyan lettem, mint a tenger, mely mindent elnyel, s egyre mélyebbé válik. Csak egyet nem bírtam, valamennyi férfit egyetlen testté olvasztani. Ilyen volt már a természetem. Ki tehet róla? Végre is észrevette. Egy reggel eljött, s úgy csókolt engem, mintha meg akarna fojtani; karja a nyakamat szorította. Majd meghaltam a félelemtől. Majd elengedett, nevetett, s azt mondta, csaknem csacsiságot művelt; csak tartsam meg a ruhámat, s hordjam el, nem akarja elrontani az örömöm, egyebem úgysincs. Azután elment. Megint nem tudtam, mit akar. Este az ablaknál ültem; én nagyon érzékeny vagyok és a hangulatok embere; elmerültem az alkonypír hullámaiban. Egyszerre egy embercsoport közeledett az úton, előtte gyerekek futottak, az ablakokból nők kukucskáltak. Lenéztem: egy kosárban vitték el a testét a házunk előtt, a holdfény sápadt homlokára sütött, haja nedves volt – a vízbe ölte magát. Sírtam. Ez volt az egyetlen sérelme életemnek. A többiek dolgoznak s ünnepelnek, hat napig dolgoznak, s a hetediken imádkoznak, évente egyszer, a születésük napján meg vannak illetődve, s újévkor visszapillantanak az elmúlt esztendőre. Én mindezt nem értem: nekem nincs szünnapom, nincs változásom. Én mindig egy vagyok, örökös vágy és örökös kívánság, örökös tűz és örök áradat. Anyám meghalt bánatában; az emberek ujjal mutattak rám. Ez butaság. Hát nem mindegy, mondd csak, hogy kinek miben telik öröme, testekben, szentképekben, virágban vagy játékszerekben? Az érzés egy s ugyanaz, aki legtöbbet élvez, legtöbbet imádkozik.

DANTON. Miért nem ihatom fel egészen szépségedet, miért nem szívhatom magamba?

MARION Látó szeme van a te ajkadnak, Danton.

DANTON. Szeretnék légárammá válni, hogy bennem megfürödhess, s a hullámaim csókolják testedet.

(Lacroix, Adelaide, Rosalie bejönnek.)

LACROIX (megáll az ajtóban). Megszakadok a nevetéstől, megszakadok.

DANTON (bosszúsan). Mi az?

LACROIX. Eszembe jut az utca.

DANTON. Na és?

LACROIX. A sikátorban egy dog egy bolognai ölebbel akart párosodni.

DANTON. Hát aztán?

LACROIX. Csak eszembe jutott, és nevetnem kell. Épületes látvány volt! A lányok kikukucskáltak az ablakokon; óvatosnak kellene lenni s a napra se engedni őket, mert a kezükön a legyek művelik ugyanazt, s ettől furcsa gondolataik támadhatnak. Legendre meg én végig jártuk csaknem minden cellát, mert a testen keresztüli kinyilatkoztatás kis apácái¹³ belénk akaszkodtak, és áldást kértek.

Legendre fegyelmezni fogja az egyiket, de ettől majd ő fog böjtölni legalább egy hónapon keresztül. Itt hozok magammal két eleven papnőt.

MARION Jó napot, Adelaide! Jó napot, Rosalie!

ROSALIE Már rég nem volt szerencsénk.

MARION Igazán sajnálom.

ADELAIDE Éjjel-nappal el vagyunk foglalva.

DANTON (Rosalie-hoz). Ejha, kicsike, de hajlékony lett a csípőd.

ROSALIE Hát igen, napról napra fejlődik az ember.

LACROIX. Mi a különbség az antik s egy mai Adónisz között?

DANTON. És Adelaide milyen illedelmesen érdekes lett; pikáns összetétel. Az arca olyan, mint egy fügefalevél, amelyet a teste elé tart. Ilyen fügefa egy ilyen forgalmas úttesten üdítő árnyékot ad.

ADELAIDE Egész országút lennék, ha monsieur…

DANTON. Jó, jó kisasszony, nem bántani akartam.

LACROIX. Ide figyelj! Egy mai Adóniszt nem vaddisznó, csak közönséges koca tép szét: nem a combján sebesül meg, hanem az ágyékán, s a vére nyomán nem rózsák, hanem higanyvirágok fakadnak.

DANTON. Rosalie kisasszony restaurált torzó, csak a csípője s a lába antik. Mágnestű ő, a feje taszít, a lába vonz; középen van az Egyenlítő, mindenkinek, aki keresztülmegy rajta, ajánlható egy szublimát-keresztelő.

LACROIX. Két irgalmas nővér, mindkettő kórházban teljesít szolgálatot, tudniillik a saját testében.

ROSALIE Szégyelljék magukat, így megbotránkoztatni a fülünket.

ADELAIDE Udvariasabbak is lehetnének.

(Adelaide és Rosalie el.)

DANTON. Jó éjszakát, szép gyermekek!

LACROIX. Jó éjszakát, higanybányák!

DANTON. Sajnálom őket, vacsorázni akarnak.

LACROIX. Te Danton, én a jakobinusoktól jövök.

DANTON. Hát aztán.

LACROIX. A lyoniak proklamációt bocsájtottak ki; úgy képzelik, nem marad más hátra számukra, mint tógába burkolódzni. Mindegyik olyan képet vágott, mintha azt mondaná a szomszédjának: „Paetus, nem fáj!” Legendre ordított, hogy Chalier és Marat szobrát össze akarják törni. Azt hiszem, újra meg akarja festeni vérrel az arcát. Már egészen kikopott a Terreur-ből, a gyerekek az utcán megráncigálják a kabátja szárát.

DANTON. És Robespierre?

LACROIX. Az emelvényen hadonászott, és azt mondta: rémuralom nélkül az erény fabatkát sem ér. Ettől a mondástól megfájdult a nyakam.

DANTON. Ácsolja a guillotine deszkáit.

LACROIX. És Collot ordított, mint az őrült, hogy le kell tépni az álarcokat.

DANTON. S az álarcokkal együtt az arcokat.

(Paris jön.)

LACROIX. Mi hír, Fabricius?

PARIS A jakobinusoktól Robespierre-hez mentem; magyarázatot kértem. Olyan arcot vágott, mint Brutus, aki föláldozza saját fiait. A kötelességteljesítésről szavalt, azt mondta: a szabadság ellenségei számára nincs kegyelem, mindenkit föláldoz, ha kell: saját magát, az öccsét, a barátait.

DANTON. Ez világos beszéd volt; csak meg kell fordítani a skálát, így ő áll alul, és tartja a létrát a barátainak. Köszönettel tartozunk Legendre-nak hogy kiugratta a nyulat a bokorból.

LACROIX. Az hébertisták még nem haltak meg, a nép nyomorog; ez egy szörnyű emeltyű. A vérrel telt serpenyő nem emelkedhet, mert különben lámpavas lesz belőle a Jóléti Bizottság számára; nehezékre van szüksége, egy súlyos fej kell neki.

DANTON. Hát jól tudom, a forradalom, akárcsak Saturnus, fölfalja a saját fiait. (Elgondolkozik) Nem, azt mégse merik megtenni.

LACROIX. Te, Danton, halott szent vagy; de a forradalom nem szereti a relikviákat, a királyok csontjait az utcákon szórta szét, s a templomokból kihajította a szobrokat.¹⁴ Azt hiszed, te megmaradhatsz talapzatodon?

DANTON. A nevem! A nép!

LACROIX. A neved! Te mérsékelt vagy, az vagyok én is, Camille is, Philippeau és Hérault. A nép szemében gyengeség és mértékletesség egyre megy. Végez az elmaradókkal. A vörös sipkás szekció szabói az egész római történelmet a tűik hegyén fogják érezni, ha kiderül, hogy a szeptemberi férfiú hozzájuk képest mérsékelt volt.¹⁵

DANTON. Nagyon igaz, és különben is a nép olyan, akár a gyermek, mindent össze kell törnie, hogy megnézze, mi van belül.

LACROIX. És különben is, Danton, mi elvetemültek vagyunk, ahogy Robespierre mondja, tudniillik mi élvezünk; a nép pedig erényes, azaz nem élvez, mert a sok munka eltompítja érzékeit, nem issza le magát, mert nincs pénze, és nem jár a bordélyba, mert a lányok undorodnak a sajt- és heringszagtól, mely a torkából árad.

DANTON. Gyűlöli az élvezőket, mint az eunuch a férfiakat.

LACROIX. Latroknak mondanak bennünket, és (Danton füléhez hajlik) köztünk maradjon, némi igazuk azért van. Robespierre és a nép erényesek lesznek, Saint-Just regényt fog írni, Barére pedig varr majd egy carmagnole-t, s a vérzubbonyát a Konvent nyakába akasztja, és én mindezt előre látom.

DANTON. Álmodsz. Nélkülem sohase volt bátorságuk, senki se akad, aki ellenem támadjon, a forradalom még nincs befejezve, még szükségük lehet rám, az arzenáljukban fognak majd tartani.

LACROIX. Valamit tennünk kell.

DANTON. Tenni fogunk. Még mindent megnyerhetünk.

LACROIX. Ha csak addig el nem veszejtenek bennünket.

MARION (Dantonhoz). Milyen hideg lett az ajkad, szavaid megfojtották a csókjaid.

DANTON (Marionhoz). Mennyi időt vesztettünk! De érdemes volt! (Lacroix-hoz) Holnap Robespierre-hez megyek, és felbosszantom, nem hallgathat majd tovább. Hát holnap reggel! Jó éjt, barátaim, jó éjszakát, köszönöm, amit értem tettetek.

LACROIX. Lóduljatok, kedves barátaim, lóduljatok már, jó éjszakát. A kisasszony combjai leguillotinoznak, Danton, a mons Veneris lesz a tarpéji sziklád. (El)

[ I/6 ]

Szoba
Robespierre, Danton, Paris

ROBESPIERRE. Azt mondom neked, hogy aki nyakamba borul, amikor fegyvert akarok ragadni, az ellenségem, bármi legyen is a célja; aki megakadályoz abban, hogy védjem magamat, az nem ölel, hanem öl.

DANTON. De mihelyt megszűnik a védekezés, kezdődik a gyilkosság. Semmi okunk sincs, hogy tovább öldököljünk.

ROBESPIERRE. A társadalmi forradalom még nem fejeződött be; aki félmunkát végez a forradalomban, az tulajdon sírját ássa meg. Az előkelő társaság még nem halt meg, az egészséges népnek pedig a helyébe kell ülnie ennek a minden tekintetben petyhüdt osztálynak. A bűnt meg kell büntetni, s az erénynek a rémuralom által kell uralkodnia.

DANTON. Nem értem ezt a szót: büntetni.

Te túlságosan erényes vagy Robespierre! Pénzt senkitől se fogadtál el, adósságot se csináltál, nővel se háltál, mindig tiszta kabátot viseltél, berúgva se voltál soha. Robespierre, te felháborítóan tisztességes vagy. Én szégyelleném magamat, ha harminc éven át mindig ezzel az erénycsősz arckifejezéssel járkáltam volna ég és föld között csupán azért a sanyarú örömért, hogy másokat hitványabbnak találjak magamnál.

Nem szólal meg benned néha egy titkos hang, hogy hazudsz, hazudsz!

ROBESPIERRE. A lelkiismeretem tiszta.

DANTON. A lelkiismeret az a tükör, amely előtt csak a majom gyötrődik. Mindenki úgy tetszeleg, ahogy tud, s játssza a maga kis játékait. Nem érdemes ilyesmi miatt hajba kapnunk. Ha valaki el akarja rontani kis játékunkat, akkor védekezünk. Azt hiszed, jogod van a guillotine-ból más emberek piszkos szennyesének mosódézsát csinálni, levágott fejüket pedig folttisztító golyócskává változtatni a piszkos ruháik számára csak azért, mert te mindig tisztára kefélt kabátot viseltél? Igen, védekezhetsz, ha a kabátodra köpnek, vagy kilyuggatják. De mi közöd hozzájuk mindaddig, míg békén hagynak? Ha ezek az emberek szívesen hordják szutykos ruhájukat, azt hiszed, jogod van arra, hogy a föld alá küldd mindnyájukat? Az ég rendőrkatonája vagy? Ha nem bírod őket oly türelemmel nézni, mint ahogy az Úristen bírja, akkor tartsd szemed elé a zsebkendődet.

ROBESPIERRE. Te tagadod az erényt?

DANTON. És a bűnt. Csak epikureusok vannak, mégpedig durva és finom epikureusok, Krisztus volt a legfinomabb, ez az egyetlen különbség az emberek között. Mindenki a természete szerint próbál élni: azt teszi, ami jólesik neki.

Ugye, kegyetlenség, Megvesztegethetetlen, hogy így a sarkadra tiportam?

ROBESPIERRE. Danton, a bűn bizonyos időben hazaárulás.

DANTON. De – az ég szerelmére – te nem irthatod ki. És hálátlanság is volna tőled. Mit érne a te erényed, ha bűn nem volna.

Egyébként, hogy a te fogalmaiddal éljek, a mi bűneink csak javára válnak a Köztársaságnak, legalább nem fog többé ártatlan vér folyni.

ROBESPIERRE. Ki meri mondani, hogy ártatlan vér is folyt?

DANTON. Hallod Fabricius? Eddig egy ártatlan se halt meg! (Indul, elmenőben Paris-hoz) Most egy pillanatot sem szabad veszítenünk, meg kell mutatkoznunk.

(Danton, Paris el.)

ROBESPIERRE (egyedül). Menj csak! A forradalom paripáját a bordélyháznál akarja kikötni, de annak lesz elég ereje, hogy a vesztőhelyre cipelje. A sarkamra tipor!

Az én fogalmaim! Várjunk csak! Hogy is? Azt fogják mondani: az ő gigászi alakja árnyékot vetett rám, azért kellett eltűnnie a napfényről. És ha így is volna? De hát okvetlenül szükséges? Igen, igen! A Köztársaság!… Neki pusztulni kell.

Nevetséges, hogy a gondolataim hogy ellenőrzik egymást. Neki pusztulni kell. Az, aki egy előre törő tömegben megáll, éppoly kerékkötő, mintha ellene szegülne. Azt széttiporják. Nem engedhetjük, hogy a forradalom hajója zátonyra fusson ezeknek az embereknek a sekélyes számításán. Le kell vágnunk azokat, akik visszatartják, még ha foggal-körömmel kapaszkodnak is belé.

Vesszenek, akik a halott arisztokratákról lehúzták a ruhát, s örökölték azok lepráját!

Nincs erény! Az erény olyan mint a cipőm sarka! Az én fogalmaim!

Mindig ez jár a fejemben.

Miért nem tudok szabadulni a gondolattól? Véres ujjával mindig felé mutogat! Akárhogy bugyolálom körül rongyokkal, a vér mégis átüt rajta. (Szünet) Nem tudom, hogy melyik részem hazudik a másiknak. (Az ablakhoz lép.) Az éjszaka horkol a föld felett, és lidérces álomban hánykolódik. Gondolatok, kívánságok, alig sejtettek, zavartak és alaktalanok, melyek félénken elbújnak a verőfény elől, most formát, alakot öltenek, belopózkodnak az álom csöndes házába. Nyitják az ajtót, kikandikálnak az ablakon, félig-meddig testté-vérré válnak, tagjaik nyújtózkodnak az álomban, ajkaik mormognak. Vajon ébrenlétünk nem egy világosabb álom-e? Vajon nem vagyunk-e mindannyian alvajárók, s cselekedetünk nem álomcselekedet-e, csakhogy érthetőbb, határozottabb, következetesebb? Kicsoda lobbanthatná hát szemünkre? Egy óra alatt szellemünk annyi elképzelt tettet visz véghez, amennyit lomha szervezetünk éveken át sem képes valóra váltani. A bűn a gondolatban él. Hogy a gondolat tetté válik-e, hogy a testünk valóra váltja-e vagy sem, az merő véletlen.

(Saint-Just belép.)

Hé, ki jár itt a sötétben? Hé, világot, világot!

SAINT-JUST Nem ismered meg a hangomat?

ROBESPIERRE. Ó, te vagy az, Saint-Just?

(Egy szobalány világot hoz.)

SAINT-JUST. Egyedül voltál?

ROBESPIERRE. Az imént ment el Danton.

SAINT-JUST. Találkoztam vele a Palais-Royalban. Felhúzta forradalmi szemöldökét, epigrammákban beszélt, tegeződött a nadrágtalanokkal, grizettek loholtak utána. Az emberek megálltak, s egymás fülébe sustorogták, amit mondott.

A támadás előnyét el fogjuk veszteni. Meddig akarsz még tétovázni? Nélküled fogunk cselekedni. El vagyunk határozva.

ROBESPIERRE. Mit szándékoztok tenni?

SAINT-JUST. Ünnepi gyűlésre hívjuk össze a Törvényhozó, a Közbiztonsági s a Jóléti Bizottságot.

ROBESPIERRE. Minek ez a sok teketória?

SAINT-JUST. Ezt az óriás holttestet tisztességgel kell eltemetnünk, mint papoknak, nem mint gyilkosoknak. Nem szabad szétdarabolnunk. A tagjai épen kerüljenek a föld alá.

ROBESPIERRE. Beszélj világosabban.

SAINT-JUST. Teljes fegyverzetében földeljük el, és a sírján leöljük lovait, rabszolgáit¹⁶: Lacroix-t.

ROBESPIERRE. Egy csirkefogó. Valaha írnok volt, most Franciaország tábornoka. Tovább!

SAINT-JUST. Aztán Hérault-Séchelles-t.

ROBESPIERRE. Szép fej.

SAINT-JUST. Ő volt az alkotmányiratnak szépen megfestett kezdőbetűje. Semmi szükségünk többé ilyen díszre, kiradírozzuk. Philippeau-t is, Camille-t is.

ROBESPIERRE. Őt is?

SAINT-JUST (átnyújt neki egy újságot). Azt meghiszem. Olvasd.

ROBESPIERRE. Ahá, „Az Öreg Franciskánus”. Csak ennyi? Camille gyerek, mindig nevetett rajtatok.

SAINT-JUST. Itt, olvasd, itt. (Mutatja)

ROBESPIERRE (olvas). „Robespierre, ez a véres Messiás a két lator, Couthon és Collot közt a maga Kálvária-hegyén áldozatot mutat be, de őt nem áldozzák fel. Lábainál mint Mária és Magdolna állnak a guillotine apácái. Saint-Just Szent Jánosként a keblén pihen, és ő adja tudtul a Konventnek a Mester apokaliptikus kinyilatkoztatásait; a fejét úgy hordja, mint egy monstranciát.”

SAINT-JUST. Ő pedig majd nemsokára kezében hordja a fejét, mint Szent Dénes.

ROBESPIERRE (tovább olvas). „Ki hinné, hogy a Messiás tetszetős tiszta frakkja Franciaország halotti inge, és hogy az emelvényen meg-megránduló vékony ujjai guillotine-kések?

És te, Barére, aki azt mondtad, hogy a Forradalom téren pénzt vernek! De – nem akarok ebbe az ócska zsákba beletúrni. Barére olyan özvegy, akinek már fél tucat férje volt, s mindet segített eltemetni. Mit lehet tenni? Megvan az a képessége, hogy fél évvel a haláluk előtt meglátja az emberek hippokratészi arcát. Kinek is volna kedve, hogy hullák mellett üljön, és bűzüket szagolja?”

Hát te is, Camille?

El velük. Minél hamarább. Csak a halottak nem térnek vissza többé. Elkészítetted a vádiratot?

SAINT-JUST. Könnyen fog menni. Te a jakobinusoknál már elég érthetően céloztál erre…

ROBESPIERRE. Én csak rájuk akartam ijeszteni.

SAINT-JUST. No én majd elkészítem azt az ételt. A hamisítók adják hozzá a tojást, s az idegenek az almát.¹⁷ Belehalnak ebbe a lakomába.

ROBESPIERRE. De akkor gyorsan, gyorsan, még holnap. Semmi hosszú haláltusa. Pár nap óta nagyon érzékeny vagyok. Gyorsan, gyorsan.

(Saint-Just el.)

ROBESPIERRE. (Egyedül.) Igen, véres Messiás, aki áldozatot mutat be, de őt nem áldozzák fel.

Ő a vérével váltotta meg őket, és én megváltom őket a saját vérükkel. Ő vétkesekké tette őket, és én magamra veszem a bűnt. Ő a fájdalom gyönyörét élvezte, én a hóhér gyötrelmét.

Ki tagadta meg inkább önmagát, ő vagy én? –

És mégis, van valami őrültség ebben a gondolatban. –

Miért mindig csak az az egy jár az eszünkben? Hiszen az Emberfiát mindnyájunkban keresztre feszítik, mindnyájan véres verejtékben gyötrődünk a getszemáni kertben, de senki sem váltja meg a másikat a sebeivel. – Én Camille-om! Mindenki itt hagy. Minden oly kopár és üres. Magam vagyok.

[ II/1 ]

Szoba
Danton, Lacroix, Philippeau, Paris, Camille Desmoulins

CAMILLE. Siess, Danton. Nem szabad időt veszítenünk.

DANTON (öltözködés közben). Az idő úgyis elveszít bennünket.

Nagyon unalmas az, hogy minden reggel föl kell kelni, föl kell húzni az ingünket, aztán a kabátunkat, este pedig ágyba menni, reggel újra kimászni belőle, egyik lábunkat szépen a másik elé rakosgatni, s nincs kilátás, hogy valamikor is másképp legyen. Milyen szomorú, hogy előttünk milliók is ezt művelték, s utánunk milliók és milliók szintén ezt fogják művelni, és hogy ezenfelül még két fél részből vagyunk, s mindkettő egyszerre ugyanazt teszi, s így mindez duplán történik meg. Ez végtelenül szomorú.

CAMILLE. Úgy beszélsz, mint egy gyermek.

DANTON. A haldoklók gyakran olyanok, mint a gyermekek.

LACROIX. Örökös habozásod a romlásba sodor, és most magaddal rántod a barátaidat. Üzend meg a gyáváknak, hogy álljanak sietve melléd, szólítsd fel őket erre a Völgyön és Hegyen! Kürtöld ki a decemvirek zsarnokságát, beszélj tőrökről, idézd Brutust, akkor a tribunok megijednek, és még azok is melléd állnak, akiket Hébert bűntársainak mondanak. Add át magad a haragnak, legalább ne hagyd, hogy lefegyverezve, megalázva pusztuljunk el, mint Hébert.

DANTON. Nem jó az emlékezeted. Te nemrégiben „halott szent”-nek neveztél. Sokkal inkább igazad volt, mintsem hitted. Jártam a szekciókban, tisztelettel fogadtak, de mint akik temetésre készülődnek. Ereklye vagyok már, s az ereklyéket az utcára dobják. Igazad volt.

LACROIX. Miért engedted, hogy a dolog idáig jusson?

DANTON. Idáig? Igen, valóban, unatkoztam az utóbbi időben. Mindig ugyanabban a kabátban szaladgálni, mindig ugyanazokat a ráncokat vetni. Ez bizony szánalmas. Szánalmas dolog olyan hangszernek lenni, melynek húrja csak egyetlen hangot ad.

Nyugalomra vágyakoztam. Ezt el is értem. A forradalom nyugalomba küld, de másképp, mint ahogy gondoltam.

Egyébként kire támaszkodjunk? Szajháink még fölvehetnék a harcot a guillotine apácáival. Más mód nincsen. Az ujjunkon megszámlálhatjuk a híveinket: a jakobinusok az erény mellett kardoskodnak, a cordelieristák engem neveznek Hébert hóhérának, a tanács vezekel. A Konvent – az még számba jöhetne, de egy május harmincegyedike kellene hozzá, önként nem adja be a derekát. Robespierre a forradalom dogmája lett, őt nem szabad csak úgy eltüntetni. Nem is lehetne. Nem mi csináltuk a forradalmat, hanem a forradalom csinált bennünket.

Aztán, ha lehetne is! Inkább engem fejezzenek le, mint én másokat. Torkig vagyok vele. Miért is harcolnak egymással az emberek? Miért is nem békülnek ki szépen? Valami hiba történhetett, amikor megteremtettek bennünket, valami hiányzik, valami, aminek nem tudom a nevét – de egymás zsigereiben úgysem találjuk meg azt a valamit, minek tépjük hát fel egymás testét? Eh, siralmas alkimisták vagyunk!

CAMILLE. Patetikusan szólva azt mondhatjuk: meddig kell az emberiségnek örök éhségében saját végtagjait felfalnia, vagy meddig kell nekünk, hajótörötteknek egy roncson egymás ereiből olthatatlan szomjúsággal szívni a vért¹⁸, vagy meddig kell nekünk, hús-vér algebristáknak tépett végtagokkal írni számításainkat az ismeretlen, örökké megtagadott x keresésében?

DANTON. Dörgedelmes visszhang vagy.

CAMILLE. Egy pisztolylövés úgy hangzik, mint a mennydörgés, ugye? Örülj neki. Engem mindig magadnál kellene tartanod.

PHILIPPEAU. És Franciaországot hagyjuk a hóhéraira?

DANTON. Hát aztán. Az emberek így egész jól érzik magukat. Szerencsétlenek, és kell-e több ahhoz, hogy meghatódjanak, hogy nemesek, erényesek vagy elmések legyenek, egyáltalán: hogy ne unatkozzanak?

Mindegy, hogy a vérpadon halunk-e meg, vagy forrólázban, vagy aggkori elgyengülésben. Sőt, így még szebb. Ruganyos léptekkel tűnünk el a kulisszák mögött, búcsúzóul megengedhetünk egy előkelő gesztust, és hallhatjuk a nézők tapsait. Ez legalább stílusos, és illik hozzánk. Hiszen örökké színházat játszunk, akkor is, amikor valóban leszúrnak bennünket.

Aztán az is rendjén való, hogy az élet tartamát kissé megkurtítják. Túl hosszú volt a kabát, lötyögött rajtunk. Az élet legalább egy csattanós epigrammává válik. Kiben van elég szusz és szellem, hogy ötven-hatvan énekes hőskölteményt végig csináljon? Itt az ideje, hogy azt a kevéske szeszt ne csöbörből, hanem likőröspohárból igyuk. Így legalább érezzük ízét a szánkban, az öblös edényből csak alig néhány csöppet sikerül egybecsurgatni.

Végül is… Kiáltanom kellene; és én nem bírok, az élet nem éri meg azt a fáradságot, amelybe a fenntartása kerül.

PARIS. Akkor menekülj, Danton!

DANTON. Azt hiszed, hogy a hazámat magammal vihetem a cipőm talpán?

Aztán – és ez a legfontosabb – nem merik megtenni. (Camille-hoz) Jőj fiam, én mondom neked, nem merik megtenni. Adieu!

(Danton és Camille el.)

PHILIPPEAU. Most odamegy.

LACROIX. Egy betűt se hisz abból, amit mondott. Lusta kutya. Inkább lenyakaztatja magát, mintsem egy beszédet tartson.

PARIS. Mit tehetünk?

LACROIX. Hazamehetünk, és mint Lucretia, törhetjük a fejünk egy szép halálon.

[ II/2 ]

Sétány
Járókelők

POLGÁR. Az én angyali Jacqueline-om – akarom mondani Korné… akarom mondani Korné…

SIMON. Kornélia, polgártárs, Kornélia.

POLGÁR. Az én angyali Kornéliám megajándékozott egy fiúcskával.

SIMON. Fiút szült a Köztársaságnak.

POLGÁR. Köztársaság, az túl nagy közösség; mondjuk inkább…

SIMON. Hát éppen ez az, az egyén köteles alávetnie magát a közösségnek…

POLGÁR. A feleségem is pont ezt mondja.

UTCAI ÉNEKES (énekel).
A férfi sorsa mindahánynak
Csupáncsak a gond és a bánat.

POLGÁR. Annyit töröm a fejem, hogy mi legyen a neve.

SIMON. Kereszteld erre: Pika, Marat.

UTCAI ÉNEKES.
Alig várja szegény az estét,
Hogy pihentesse fáradt testét.¹⁹

POLGÁR. Szerettem volna három nevet adni – van valami abban a hármas számban – és valami hasznos és törvényes nevet; kettő már van: Eke és Robespierre.

Mi legyen a harmadik?

SIMON. Pika.

POLGÁR. Köszönöm, szomszéd; Pika, Eke, Robespierre, nagyon szép nevek, jól hangzanak.²⁰

SIMON. Azt mondom neked, hogy Kornélia melle olyan lesz, mint a római farkas tőgye – nem, mégse, az nem jó.

Romulus zsarnok volt, az nem jó.

(Továbbmennek)

KOLDUS (énekel).
Maroknyi föld s kevéske fű…

Édes urak, szépséges szép hölgyek!

ELSŐ ÚR. Dolgozz, fickó, elég jó húsban vagy!

MÁSODIK ÚR (pénzt ad neki). Itt van. Olyan a keze, mint a bársony. Igazán szemtelenség.

KOLDUS. Uraságtok miből szerezték a ruhájukat?

MÁSODIK ÚR. Munkából, munkából! Neked is lehetne; gyere, kapsz munkát, ott lakom…

KOLDUS. Miért dolgozott uraságod?

MÁSODIK ÚR. Ostoba fickó, hogy ruhát vehessek.

KOLDUS. Egyszóval gürcölt, hogy aztán élvezhessen, mert ilyen ruha bizony nagy élvezet, nekem a rongyos is megteszi.

MÁSODIK ÚR. Persze hogy gürcöltem, másképpen nem lehet.

KOLDUS. Majd bolond lennék. Nem éri meg. A Nap melegen süt az utcasarkon, s ez könnyen megy nálam. (Énekel)
Maroknyi föld s néhány szál hervadt virág…

ROSALIE (Adelaide-hoz). Pucolj el, jönnek a katonák! Tegnap óta nem volt a hasunkban meleg étel.

KOLDUS (énekel).
Ez minden, amit árva sorsom ád!
Adjanak, urak, szép hölgyek!

KATONA. Megálljatok, hová szaladtok, kisleányok? (Rosalie-hoz) Hány éves vagy?

ROSALIE. Olyan idős, mint a kisujjam.

KATONA. Tyű, de éles vagy.

ROSALIE. Te meg milyen tompa.

KATONA. Gyere, hadd köszörüljem élesre magam terajtad. (Énekel)
Kis Krisztinám, te angyali,
Mondd, fáj-e az a valami,
Hallali, hallali
Fáj-e a valami?!

ROSALIE (énekel).
Katonám, be kell vallani,
Hogy nem fáj az a valami,
Hallali, hallali
Hogy nagyon jó a valami.

(Danton és Camille jönnek.)

DANTON. Hát nem mulatságos?

Valami van a levegőben, mintha a nap erkölcstelenséget fakasztana.

Az embernek szinte kedve támad kirúgni a hámból, letépni a nadrágját és úgy párosodni hátulról, mint a kutyák az utcán.

(Odább mennek)

FIATALEMBER. Ah, asszonyom, a harangszó, az alkonypír a fák koronáján, a csillagfény…

EUGÉNIE ANYJA. A virágillat! Az egyszerű, tiszta örömök, a természet varázsa! (Lányához) Látod, Eugénie, csak az erénynek van ehhez érzéke.

EUGÉNIE (megcsókolja anyja kezét). Ó, mama! Én csak az erényt tekintem.

EUGÉNIE ANYJA. Jó kislány vagy!

FIATALEMBER (Eugénie fülébe susog). Látja ott azt a szép nőt azzal az öregúrral?

EUGÉNIE. Ismerem őt.

FIATALEMBER. Azt mondják, hogy a fodrásza à l’enfant fejet csinált neki.

EUGÉNIE (nevet). Rossznyelvű!

FIATALEMBER. Az öregúr mellette sétál; látja, hogy milyen szépen dagadozik a bimbócska, s a napra viszi abban a hiszemben, hogy ő az a záporeső, amelyik kifakasztotta.

EUGÉNIE. Milyen illetlen! Kedvem volna elpirulni.

FIATALEMBER. Attól én elsápadnék. (Odébb mennek)

DANTON (Camille-hoz). Ne gondold, hogy bármit is komolyan veszek! Csak azt nem értem, hogy az emberek az utcán miért nem nevetnek egymás szemébe? Én azt érzem, hogy az ablakokból és a sírokból is ki kellene röhögniük, és az égnek meg kellene szakadnia s a földnek rázkódnia a nevetéstől. (Odébb mennek)

ELSŐ ÚR. Mondhatom, csodálatos találmány. Az összes technikai művészet más arculatot nyer általa. Az emberiség óriás léptekkel halad magasztos rendeltetése felé.

MÁSODIK ÚR. Látta az új darabot? Valóságos Bábel tornya. Ezernyi bolthajtás, lépcső, folyosó, s minden könnyedén és bátran a levegőbe röpítve.

Az ember minden lépésnél megszédül. Bizarr egy fej. (Zavartan megáll.)

ELSŐ ÚR. Mi lelte?

MÁSODIK ÚR. Semmi, semmi! Adja ide a kezét! Egy pocsolya! Köszönöm. Alig tudtam kikerülni; ez veszélyes lehetett volna!

ELSŐ ÚR. Csak nem félt?

MÁSODIK ÚR. De bizony, a földnek vékony a kérge, ha lyukat látok, mindig attól félek, hogy keresztülesem.

Vigyázva kell lépni, könnyen átlyukaszthatja az ember. De menjen el a színházba, én mondom, önnek!

[ II/3 ]

Szoba
Danton, Camille, Lucile

CAMILLE. Én mondom nektek, amit ezek az emberek nem durva utánzatban kapnak, színházban, hangversenyen vagy kiállításon, ahhoz se szemük, se fülük nincsen. Valaki farag egy bábot, látják a kötelet, amelyen rángatják, az ízületei minden lépésnél ötlábú jambusokban recsegnek. Micsoda jellem… micsoda következetesség! Vesz valaki egy kis érzést, egy igazságot, egy fogalmat, kabátot és nadrágot húz rá, kezeket és lábakat csinál neki, arcot pingál hozzá, és keresztül gyötri három felvonáson, amíg meg nem házasodik, vagy agyon nem lövi magát – kész az Eszménykép! Elcincog valaki egy dallamot, amely a kedély hullámzását mímeli, akárcsak egy agyagpipa vízzel a csalogány dalát. „Ah, a művészet!” – szavalják.

De vonszold ki őket a színházból az utcára: „Ah, a szánalmas valóság!”

Megfeledkeznek az Úristenről a rossz utánzatok nyomán. A mindenségből, amely bennük és körülöttük izzón, sisteregve és ragyogva minden percben megújhodik, ők nem látnak, nem hallanak semmit. Színházba mennek, verseket és regényeket olvasnak, leutánozzák a papirosfigurákat, és Isten teremtményeire az orrukat fintorgatják, hogy az milyen közönséges!

A görögök tudták, mit mondanak, amikor azt mesélték, hogy Pygmalion szobra megelevenedett, de gyermeket nem szült.

DANTON. A művészek pedig úgy kezelik a természetet, mint David, a festő, aki a szeptemberi mészárlások alatt hidegvérrel rajzolgatta a Force-ból az utcára kihajigált haldoklókat. Azt mondta: Az élet utolsó rángásait akarom elcsípni a gazemberekben.

(Dantont kihívják.)

CAMILLE. Mit szólsz te, Lucile?

LUCILE. Semmit. Szeretem, ha beszélsz.

CAMILLE. És figyelsz is rám?

LUCILE. Hát hogyne.

CAMILLE. És igazat adsz nekem? Tudod, hogy mit mondtam?

LUCILE. Azt nem tudom, Camille.

(Danton visszajön.)

CAMILLE. Mi lelt, Danton?

DANTON. A Jóléti Bizottság elrendelte letartóztatásomat. Figyelmeztetnek, és búvóhelyet ajánlanak. A fejemet akarják. Legyen az övék. Bánom is én. Unom ezt a huzavonát. Bátran halok meg. Az könnyebb, mint élni.

CAMILLE. Danton, még van idő.

DANTON. Nincsen. Ezt azonban nem gondoltam…

CAMILLE. A lustaságod.

DANTON. Nem vagyok lusta. Csak fáradt vagyok, és ég a talpam.

CAMILLE. Hová mégy?

DANTON. Ha én azt tudnám.

CAMILLE. Komolyan, hová mégy?

DANTON. Sétálni, fiam, sétálni. (Elmegy)

LUCILE. Ah, Camille.

CAMILLE. Légy nyugodt, édesem.

LUCILE. Ha arra gondolok, hogy ezt a fejet! Ugye, Camille, ez őrület? Őrült vagyok, ugye?

CAMILLE. Légy nyugodt, Danton és én nem számítunk egynek.

LUCILE. A Föld olyan nagy és rajta annyi minden. Miért éppen ezt az egyet? Ki akarja elvenni tőlem? Irtózatos volna. Miért is tennék?

CAMILLE. Mondtam már: légy nyugodt. Tegnap beszéltem Robespierre-rel; barátságosan fogadott. A viszony ugyan kissé feszült közöttünk, mert másképp gondolkozunk, de egyébként…

LUCILE. Keresd fel őt!

CAMILLE. Az iskolában egy padban ültünk. Ő mindig komor volt, magába zárkózott. Csak én barátkoztam vele, én vidámítottam fel néha. Mindig ragaszkodott hozzám. No, megyek.

LUCILE. Hát itt hagysz, édes? Menj! Maradj! Csak még ezt. (Megcsókolja) És ezt! Menj, menj! (Camille el.) Szörnyű kor! De mit tehetünk? Bele kell törődni. Legyünk erősek. (Énekel)
Miért is kell az úton megállni,
Folyton búcsúzni s válni, válni?
Hogy is jutott ez eszembe? Rossz jel. Mikor kiment, úgy rémlett, hogy nem is tud többé visszatérni, csak megy, egyre messzebb megy tőlem, egyre messzebb.

A szoba üres, az ablakok tárva-nyitva, mintha halottat vittek volna ki. Nem bírom itt tovább. (El.)

[ II/4 ]

Szabad tér

DANTON. Nem megyek tovább. Nem zavarom meg ezt a csendet lépéseimmel és lihegésemmel. (Leül. Szünet után)

Hallottam egy betegségről, amelyben az ember elveszti emlékezőtehetségét. Azt hiszem, a halál is hasonló. De sokszor azt remélem, hogy a halál még annál is erősebb hatású, és mindent elveszít általa az ember! Bárcsak így volna! De akkor azért futottam, keresztény módjára, hogy megmentsem az ellenségemet, tudniillik az emlékezetemet.

Azt mondják, az a hely ottan biztos menedék; emlékezetem számára talán, de nem nekem, nekem a sír több biztonságot ad. Legalábbis felejtést. Megöli emlékezetem. Ott azonban az emlékezetem tovább él, és megöl engem. Ő vagy én? Könnyű a felelet. (Föláll s megfordul)

Kacérkodom a halállal; egészen kellemes így, bizonyos távolságból, lornyonon keresztül szemezni vele.

Tulajdonképpen nevetnem kell az egészen. Valami azt súgja: holnap is, holnapután is úgy lesz, mint ma, és még nagyon sokáig. Vaklárma az egész, csak meg akarnak ijeszteni. Nem merik megtenni. (El)

[ II/5 ]

Szoba
Éjszaka

DANTON (az ablaknál). Mikor lesz már vége? Hát sohase alszik ki a fény? És a kiáltozás nem némul el? Sohasem lesz némaság és sötétség, hogy ne halljuk és ne lássuk többé egymás förtelmes bűneit?… Szeptember!…

JULIE (bentről kiált). Danton! Danton!

DANTON. Ki az?

JULIE (bejön). Miért kiabálsz?

DANTON. Kiabáltam?

JULIE. Azt mondtad: „Förtelmes bűnök.” Azt mondtad: „Szeptember.”

DANTON. Én, én? Nem, nem beszéltem. Csak gondolkoztam magamban, egészen halkan és titokban.

JULIE. Te reszketsz, Danton.

DANTON. Hát hogyne reszketnék, mikor a falak is fecsegnek? Mikor a testem annyira elcsigázott, hogy téveteg, tétova gondolataim a kövek ajkaival beszélnek. Különös.

JULIE. Georges, Georges-om.

DANTON. Igen, Julie, nagyon különös. Nem merek többé gondolkozni, ha gondolataim rögtön szavakká válnak. Vannak gondolatok, melyek nem fülek számára valók. Nem jó, hogy amint létrejönnek, azonnal ordítanak, mint a csecsemők. Ez nem jó.

JULIE. Térj magadhoz, Georges, Georges, megismersz engem?

DANTON. Hogyne. Ember vagy, azonfelül asszony, végül az én asszonyom. A Földön öt világrész van: Európa, Ázsia, Afrika, Amerika, Ausztrália, kétszer kettő az négy. Magamnál vagyok, láthatod. Azt kiáltottam, hogy szeptember? Ilyesmit mondtál.

JULIE. Azt, Danton. Arra riadtam föl az álmomból.

DANTON. Amikor az ablakhoz léptem… (Kitekint) A város nyugodt, a lámpákat már eloltották.

JULIE. Egy gyermek sír valahol a közelben.

DANTON. Amikor az ablakhoz léptem, a sikátorokban felzúgott a jajveszékelés s a halálordítás: szeptember!

JULIE. Álmodtál, Danton, térj magadhoz!

DANTON. Álmodtál? Igen, álmodtam, de az más volt, mindjárt elmondom, szegény fejem kábult; azonnal. Már tudom. Lihegve vágtatott velem a földgolyó, mint valami szilaj paripa, titáni kezeimmel belecsimpaszkodtam a sörényébe, szorítottam a véknyát, fejem leszegtem, hajam lobogott a Mindenségben, amint hurcolt magával. Rémületemben fölordítottam s fölébredtem. Az ablakhoz léptem, s akkor hallottam azt, Julie.

De mit jelent ez a szó? Miért éppen ez? Mit akar tőlem? Miért nyújtogatja felém véres kezeit? Én nem gyilkoltam.

Jaj, segíts, Julie, agyam elsötétül. Szeptember… szeptember…

JULIE. A királyok akkor negyven óra járásnyira voltak Párizstól…

DANTON. Az erődök elestek, az arisztokraták a városban…

JULIE. A Köztársaság elveszett.

DANTON. Igen, elveszett. Nem tűrhettünk ellenséget a hátunk mögött, kötni való bolondok lettünk volna: két ellenség egyszerre. Vagy mi, vagy ők. Aki erősebb, az legyűri a gyöngébbet. Nem jogos ez?

JULIE. De az, de az.

DANTON. Felkoncoltuk őket – de ez nem gyilkosság volt, csak önvédelem.

JULIE. Megmentetted a hazát.

DANTON. Igen, ezt kellett tennünk, másképp nem tehettünk. A Megfeszített könnyen beszélt, azt mondta: kell hogy botránkozások essenek, de jaj a botránkoztatónak. Kellett. Kényszer volt. Ki átkozza meg azt a kezet, melyhez ez a kényszerű átok tapad? Ki mondta ki a kényszert, kicsoda? Mi az, mi bennünk folyton-folyvást szajháskodik, hazudozik, lop és gyilkol?

Bábuk vagyunk mindnyájan, ismeretlen hatalmak dróton ráncigálnak, nem mi magunktól mozgunk. Kardok vagyunk, amelyekkel szellemek hadakoznak, de a kezeket nem látni, mint a mesében. Már nyugodt vagyok.

JULIE. Egészen megnyugodtál, édesem?

DANTON. Egészen, Julie; jőj, feküdjünk az ágyba.

[ II/6 ]

Utca Danton háza előtt
Simon, Nemzetőrök

SIMON. Hány óra van?

ELSŐ POLGÁR. Egyik hányja a másikat.

SIMON. Mennyi az idő?

ELSŐ POLGÁR. Úgy naplemente és napfelkelte között.

SIMON. Nézd meg, gazember, hogy hány az óra?

ELSŐ POLGÁR. A számlapodon azt látom, hogy ez az az óra, amikor a függőónok kitörnek a paplan alól.

SIMON. Föl hát! Előre polgártársak! Fejünkkel felelünk érte. Élve vagy halva. Hatalmas izmai vannak. Én megyek elöl, polgártársak. Utat vágunk a szabadságnak!²¹

Gondoskodjatok a feleségemről és a lányomról. Tölgykoronát hagyok neki.

ELSŐ POLGÁR. Egy makkból készült koronát? Úgyis minden nap elég makk fog az ölébe hullani.

SIMON. Előre, polgártársak. A hazának teszünk szolgálatot.

MÁSODIK POLGÁR. Szívesebben venném, ha már egyszer a tisztelt haza tenne nekünk szolgálatot. Bármennyi lyukat is hasítunk a mások bőrén, azzal még egyetlen lyuk se tűnik el a nadrágunkról.

ELSŐ POLGÁR. Mi az, be akarod varratni a nadrágod nyílását? Hahaha!

A TÖBBIEK, MIND. Hahaha!

SIMON. Előre, előre!

(Benyomulnak Danton házába.)

[ II/7 ]

A Nemzeti Konvent
A képviselők egy csoportban tanácskoznak

LEGENDRE. Meddig mészárolják még le a képviselőket? Ha Dantont is elteszik láb alól, akkor kicsoda biztos az életében?

ELSŐ KÉPVISELŐ. Mit tegyünk?

MÁSODIK KÉPVISELŐ. A Konvent színe előtt kell őt kihallgatni, akkor nyert ügye van. Ki tud az ő hangjának ellenállni?

HARMADIK KÉPVISELŐ. Csakhogy ez lehetetlen. Tiltja egy rendelet.

LEGENDRE. Vissza kell vonni a rendeletet vagy kivételt kell tenni.

Ezt fogom indítványozni. Remélem, ti támogattok.

ELNÖK. Az ülést megnyitom.

LEGENDRE (szószékre lép). Az elmúlt éjszaka folyamán a Konvent négy tagját elfogták. Tudom, hogy Danton közöttük van, a többinek nevét nem ismerem. De bárkik is legyenek az illetők, az a kívánságom, hogy a Konvent színe előtt hallgassák ki őket.

Polgártársak, ezennel kijelentem, hogy én Dantont éppen olyan feddhetetlennek és tisztának tartom, mint magamat, s kötve hiszem, hogy bárki is szememre lobbanthatna valamit. Nem akarom meggyanúsítani a Jóléti és Közbiztonsági Bizottság egyetlen tagját sem, de nyomós okok alapján attól kell tartanom, hogy a személyes gyűlölség, áskálódás olyan férfiakat rabolhat el a szabadságtól, akik nagy-nagy szolgálatot tettek neki. Az a férfiú, aki ezerhétszázkilencvenkettőben Franciaországot megmentette, bízvást megérdemli, hogy meghallgassák, kell, hogy személyesen védekezhessék, akkor, amikor hazaárulással vádolják.

(Nagy mozgás)

HANGOK. Csatlakozunk Legendre indítványához.

ELSŐ KÉPVISELŐ. Mi a nép nevében ülünk itt, és választóink akarata nélkül semmi sem mozdíthat el helyünkről.

MÁSODIK KÉPVISELŐ. A szavaitoknak hullaszaguk van, a girondisták szájából szedtétek. Kiváltságokat akartok? A törvény pallosa mindnyájunk feje fölött lebeg.

HARMADIK KÉPVISELŐ. Nem engedhetjük meg, hogy a bizottságaink a törvényhozóinkat a törvény menedéke alól a vérpadra küldjék.²²

NEGYEDIK KÉPVISELŐ. A bűnnek nem lehet menedéke, csak a koronás gonosztevőket oltalmazta egykor a trón.

ÖTÖDIK KÉPVISELŐ. Csak gazemberek hivatkoznak menedékjogra.

MÁSODIK KÉPVISELŐ. Csak gyilkosok nem ismerik el.

ROBESPIERRE. A zűrzavar, amely sokáig ismeretlen volt ebben a gyűlésben, kétségtelenül arról tanúskodik, hogy most komoly dologról van szó. Ma dől el, hogy egyesek diadalmaskodnak-e majd a haza fölött. Hogyan tagadhatjátok meg annyira alapelveiteket, hogy ma egyeseknek meg akarjátok engedni azt, amit tegnap Chabot-nak és Delaunay-nak, Fabre-nak kereken visszautasítottatok? Mit jelent ez a kivételezés egyes férfiak javára? Azzal, hogy egyesek tömjénezik magukat és saját barátaikat, nem törődöm. Bőséges tapasztalat mutatja meg, hogy mire vezet az ilyesmi. Mi nem azt kérdezzük, hogy ez vagy az véghezvitte-e ezt, vagy azt a honfiúi tettet, mi, igenis, azt kérdezzük, hogy milyen az illetőnek egész politikai pályafutása.

Legendre, úgy látszik, nem értesült arról, hogy kiket tartóztattak le, holott ezt az egész Konvent tudja. Az ő barátja, Lacroix is közöttük van. Vajon miért nem akar erről tudomást venni? Azért, mert nagyon jól tudja, hogy Lacroix-t csak az arcátlanság védelmezheti. Csak Dantont említette abban a hiszemben, hogy ehhez a névhez kiváltságok fűződnek. Nem, mi nem akarunk semmiféle előjogokat, mi nem akarunk semmiféle bálványokat.

(Tetszés)

Miért különb Danton, mint Lafayette, mint Dumouriez, mint Brissot, mint Fabre, mint Chabot, mint Hébert? Mit mondotok ezekről, amit róla is nem mondhattok? Vagy ezeket talán kíméltétek? Mivel érdemelte meg Danton, hogy másképp bánjanak vele, mint polgártársaival?

Talán azzal, hogy néhány becsapott ember és mások, akik nem hagyták magukat becsapni, köréje sereglettek, hogy a nyomában a szerencse s a hatalom karjaiba vessék magukat? Minél több jóhiszemű hazafit csapott be, annál inkább éreznie kell a szabadság barátainak szigorát.

Félelmet akarnak csepegtetni belétek, hogy visszaéltek a hatalommal, amelyet gyakoroltok. Azt rebesgetik, hogy a különböző bizottságokban zsarnokság az úr, mintha ez a bizalom, melyet a nép a bizottságokra ruház, nem biztos záloga volna a ti hazafiságtoknak. Egyesek játsszák az ijedtet, és reszketnek. Én azonban azt mondom nektek, hogy aki ebben a pillanatban reszket, az bűnös, mert az ártatlan sohasem reszket a nyilvános ellenőrzéstől.

(Általános tetszés)

Engem is meg akarnak rémíteni. Csínján értésemre adták, hogy az a veszedelem, mely Dantonhoz közeledik, hozzám is eljuthat még.

Írogatnak nekem, megkörnyékeznek Danton barátai, úgy látszik, azt hiszik, hogy a vele való régi kapcsolatom emléke vagy vak hitem az ő szemforgató erényeiben mérsékelni fogja majd a szabadságért való lobogó lelkesedésemet. Hát kijelentem, semmitől a világon nem riadok vissza, legyen bár Danton sorsa az enyém is. Mindnyájunknak szükségünk van némi bátorságra és lelki nagyságra. Csak a gonosztevők és bűnös lelkűek reszketnek, mikor látják a hasonszőrűeket elhullani, mert ha nem takarja el őket a cinkosok hada, akkor az igazság őket is észreveszi. De ha vannak is ilyen lelkek ebben a gyülekezetben, vannak hősi lelkek is. A gazfickók száma nem nagy. Csak még egynéhány fejet kell levágnunk, és megmentettük a hazát.

(Tetszés)

Követelem, hogy Legendre előterjesztését utasítsák el!

(A képviselők mind felállnak annak jeléül, hogy Robespierre mellett foglalnak állást.)

SAINT-JUST. Úgy rémlik, ebben a gyülekezetben néhány igen érzékeny fül is akad, amely ezt a szót: „vér”, nem bírja hallani. Néhány értekezés meggyőzhetné őket, hogy mi sem vagyunk kegyetlenebbek, mint a Természet és az Idő. A természet nyugodtan és megmásíthatatlanul követi törvényeit. Ha az ember a természet törvényeivel ellentétbe kerül, könyörtelenül elpusztul. A levegő összetételének megváltozása, a tellurikus tűz, egy víztömeg egyensúlyának ingadozása, egy járvány, vulkáni kitörés vagy árvíz ezreket fektet a sírba. Mit akarok ezzel mondani? Azt, hogy a fizikai természetnek ezek az alig észrevehető, csekély változásai nyomtalanul lezajlanának, ha útjukat hullák tömege nem jelezné.

Most azt kérdezem, miért legyen az erkölcsi természet forradalmaiban irgalmasabb, mint a fizikai? Az Eszme éppúgy elpusztít mindent, ami útjában áll, mint a fizikai törvény. Egy eseménynek, amely az erkölcsi világrend, más szóval az emberiség arculatát megváltoztatja, joga van vérben gázolnia. A világszellem csakúgy felhasználja eszmei céljai elérésében a mi karunkat, mint a vulkánokat vagy árvizeket. Mindegy neki, hogy ragályban vagy forradalomban pusztul el valaki.

Az emberiség léptei nagyon lassúk, csak századokban lehet mérni azokat; minden lépés mögött nemzedékek sírhantja domborul. A legegyszerűbb találmányok és felfedezések milliók életébe kerültek, akik útközben hulltak el. Olyan időkben, amikor a történelem léptei meggyorsulnak, több embernek fullad ki a lélegzete, mint egyébkor.

Következtetésünk gyors és egyszerű: minthogy mindenki egyenlő körülmények között jött létre, mindenki egyforma annak a különbségnek a leszámításával, amit a természet maga alkotott.

Ennélfogva sem az egyénnek, sem egyének kisebb vagy nagyobb osztályának nincs joga semmiféle előnyre vagy kiváltságra. Ennek a mondatnak a való életben alkalmazott minden egyes mondatrésze emberáldozatokat követelt. Július tizennegyedike, augusztus tizedike, május harmincegyedike a központozást jelentik benne. Négy esztendőre volt szüksége, hogy véghez vigyék, rendes körülmények között egy évszázad se lett volna elegendő, és nemzedékek jelezték volna a központozást. Olyan csodálatos az, hogy a forradalom árja minden kanyarnál, minden fordulónál kiveti a maga hulláit?

Tételünkhöz még néhány záradékot fűzünk; néhány száz hulla nem fog visszariasztani bennünket a folytatástól.

Mózes népét a Vörös-tengeren át és a pusztába vezette, amíg a régi, romlott nemzedék fel nem morzsolódott; a törvényhozó csak azután alapíthatta meg új országát. Törvényhozók! Nekünk nincs se Vörös-tengerünk, se pusztánk, de van kardunk, és van guillotine-unk.

A forradalom Peliász leányaihoz hasonlatos: ízekre szaggatja az emberiséget, hogy megifjítsa. Az emberiség úgy fog feltámadni a véres üstből, mint a föld az özönvíz hullámaiból, mintha először teremtették volna. Fiatalon, erőtől duzzadva, mintha aznap született volna erre a világra.

(Hosszú, szűnni nem akaró tetszés,
a Konvent néhány tagja feláll és lelkesen tapsol.)

Ezennel felszólítjuk a zsarnokság minden titkos ellenségét, ki Európában és az egész földgolyón Brutus tőrét rejtegeti köpenye alatt, hogy ossza meg velünk ezt a magasztos pillanatot.

(A hallgatók és a képviselők rázendítenek a Marseillaise-re.)

[ III/1 ]

A Luxembourg-palota
Terem foglyokkal
Chaumette, Payne, Mercier, Hérault-Séchelles és még néhány fogoly

CHAUMETTE (megrángatja Payne kabátja ujját). Nézze csak, Payne, ez lehetséges, az imént is az volt az érzésem. Ma fáj a fejem, segítsen rajtam egy kicsit a következtetéseivel, elég ijesztő bátornak lenni.

PAYNE. No, jőj, bölcs Anaxagorasz, hadd katekizáljak. Isten nincs, mert vagy Isten teremtette a világot, vagy nem. Ha nem ő teremtette, akkor a világ léte önmagában van, és nincs Isten, mert Isten csak azáltal válik Istenné, hogy ő minden létezés alapja. De Isten nem teremthette a világot; mert a teremtés vagy öröktől fogva van, mint Isten, vagy van kezdete. Ha az utóbbi az eset, akkor Istennek a világot egy bizonyos időben kellett teremtenie, tehát Isten, miután egy örökkévalóságig pihent, egyszerre csak tevékennyé vált, tehát egyszer valami változásnak kellett benne végbe mennie, olyan változásnak, mely által az idő fogalma őreá is alkalmazható; mindkét lehetőség ellentmond Isten lényegének. Isten tehát nem teremthette a világot. Miután azonban határozottan tudjuk, hogy a világ vagy legalábbis mi magunk létezünk, az előzményekből pedig kitűnik, hogy ennek a létezésnek az alapja vagy önmagában, vagy valami másban kell, hogy legyen, nem pedig Istenben, Isten tehát nincs és nem lehet. Quod erat demonstrandum.

CHAUMETTE. Csakugyan, ez ismét megvilágosított, köszönöm, köszönöm!

MERCIER. De nézze csak, Payne, ha a teremtés örök?

PAYNE. Akkor már nem teremtés, akkor egy az Istennel, vagy az Istennek egy attributuma, mint Spinoza mondja; akkor Isten mindenkiben benne van, magában, kedvesem, a bölcs Anaxagoraszban és bennem. Ez nem volna éppen nagy baj, de el kell ismerniük, hogy silány valami az a mennyei fenségesség, ha a Úristen akármelyikünkben fogfájást, kankót kaphat, vagy elevenen eltemethetik, vagy legalábbis nagyon kellemetlen közelségbe kerülhet ilyesmivel.

MERCIER. De valami oknak mégiscsak kell lenni.

PAYNE. Ki tagadja azt? De ki mondja önnek, hogy ez az ok az, amit mi Istennek, azaz tökéletesnek gondolunk? Ön tökéletesnek hiszi a világot?

MERCIER. Nem.

PAYNE. Hát akkor hogy akarhat tökéletlen okozatból tökéletes okra következtetni?

Voltaire megtette, mert nem mert ujjat húzni sem az Istennel, sem a királyokkal. Az, akinek már nincs egyebe, csak értelme, és ezt nem tudja vagy nem meri következetesen használni, az ostoba.

MERCIER. Ezzel szemben azt kérdezem: lehet-e tökéletes oknak tökéletes okozata? Szóval, hogy a tökéletes tud-e tökéleteset alkotni? Vajon nem lehetetlenség-e ez, mivel a teremtménynek sohasem lehet önmagában az oka, holott ez, mint ön mondja, hozzá tartozik a tökéletességhez.

CHAUMETTE. Hallgasson! Hallgasson!

PAYNE. Nyugodj meg, filozófus!

Önnek igaza van, de ha az Istennek teremtenie muszáj, és csak tökéletlent tud teremteni, okosabb, ha hozzá sem fog. Milyen emberi az, hogy Istent csak alkotóként tudjuk elképzelni, mert önmagunkat is állandóan mozgatni és rázni kell, hogy azt mondhassuk magunknak: élünk! Miért kell Istent is felruháznunk ezzel a szánalmas tulajdonsággal? Ha szellemünk belemerül valami összhangzatos, önmagában nyugvó örök boldogságba, miért kell mindjárt azt képzelnünk, hogy az kinyújtja a kezét, s az asztal fölött kenyérgalacsinokat gyúr túlcsorduló szeretetvágyból, ahogyan ezt nagy titokban egymás fülébe súgjuk. Mindezt azért, hogy Isten fiainak mondhassuk magunk. Ami engem illet, én szívesebben látok egy jelentéktelenebb apát, legalább annak nem vethetem a szemére, hogy az ő úri voltához mérten engem disznóólban vagy gályarabságban neveltetett.

Csakis abban az esetben tudjátok Istent demonstrálni, ha kikapcsoljátok a tökéletlenséget; Spinoza megpróbálta. Tagadhatjuk a rosszat, de a fájdalmat nem tagadhatjuk; csakis az értelem tudja Istent bizonyítani, az érzelem fellázad ellene. Miért szenvedek? Jegyezd meg ezt magadnak, Anaxagorasz: ez az ateizmus sarkköve. A fájdalom legcsekélyebb rángása, még akkor is, ha csak atomnyi, végtől repeszti az egész teremtést.

MERCIER. Hát az erkölcs?

PAYNE. Előbb az erkölccsel bizonyítjátok Istent, azután Istennel az erkölcsöt. Mit akartok az erkölcsötökkel? Én nem tudom, vajon van-e önmagában jó és önmagában rossz, s mégsem hiszem, hogy emiatt másképp kellene cselekednem. Én a magam természete szerint élek; ami a természetemnek megfelel, az nekem is jó, és azt teszem; s ami neki nem kell, az számomra is rossz, s azt nem teszem, és védekezek ellene, ha utamba akad. Ön – ahogy mondani szokás – erényes maradhat, és védekezhet az úgynevezett bűn ellen anélkül, hogy ellenfelét meg kellene vetnie, ami egyébként is siralmas érzés.

CHAUMETTE. Igaz, nagyon igaz.

HÉRAULT. Ó, bölcs Anaxagorasz, azonban azt is mondhatjuk, hogy miután Isten minden, egyúttal önmagának ellentéte is, azaz tökéletes és tökéletlen, rossz és jó, boldog és boldogtalan; az eredmény ebben az esetben persze nulla, kiegyenlítik egymást, elérkeztünk a semmihez. Örülj neki, szerencsésen túlestél rajta; egészen nyugodtan imádhatod Madame Momoróban a természet remekét, a rózsakoszorúcska már úgyis az ágyékodon virít, amit őtőle kaptál.

CHAUMETTE. Hálásan köszönöm önöknek, uraim! (El)

PAYNE. Még nem bízik magában, végül még felveszi a szent kenetet, elzarándokol Mekkába, s körülmetélteti magát²³, nehogy bármit is elmulasszon.

(Dantont, Lacroix-t, Camille-t, Philippeau-t behozzák.)

HÉRAULT (Dantonhoz fut és átöleli). Jó reggelt! Azt kellene mondanom, jó éjszakát. Nem kérdezhetem, hogy hogy aludtál: hogy fogsz aludni?

DANTON. Hát jól, nevetve kell az ágyba menni.

MERCIER (Payne-hez). Galambszárnyú véreb! A forradalom rossz szelleme; az anyja ellen támadt, de az erősebb volt, mint ő, és legyőzte.

PAYNE. Nagy kár, hogy élt, és nagy kár, hogy meg fog halni.

LACROIX (Dantonhoz). Nem gondoltam, hogy ilyen hamar jönnek.

DANTON. Én tudtam, figyelmeztettek.

LACROIX. És nem is szóltál?

DANTON. Minek? A szélütés a legkönnyebb halálnem; inkább hosszú betegséget kívánnál? És nem hittem, hogy meg merik tenni.

(Hérault-hoz) Jobb a földben feküdni, mint tyúkszemet szerezni a föld fölött; jobb párnának használni, mint zsámolyul.

HÉRAULT. Legalább sima, nem kérges ujjakkal simogatjuk majd rothadás őnagysága szépséges orcáját.

CAMILLE (Dantonhoz). Ne fáradj, édesem, köldökig lóghat a nyelved, mégsem nyalhatod le homlokodról a halál verejtékét. Ó, Lucile! Milyen borzalmas ez!

(A foglyok az újonnan jöttek köré csoportosulnak.)

DANTON (Payne-hez). Amit ön tett hazája jóvoltáért, azt próbáltam tenni én is az enyémért. Én kevésbé voltam szerencsés, vérpadra küldenek; nem bánom, nem fogok ájuldozni.

MERCIER (Dantonhoz). A huszonkettőnek a vére fojt meg.

EGY FOGOLY (Hérault-hoz). A nép hatalma s az ész hatalma ugyanaz.

MÁSIK FOGOLY (Camille-hoz). No, lámpavasak főügyésze, az ön közvilágítás-fejlesztésétől, nem lett világosabb Franciaország.

HARMADIK FOGOLY. Hagyjátok őt, ő mondta ki először azt a szót, „irgalom”. (Megöleli Camille-t, több fogoly követi példáját)

PHILIPPEAU. Papok vagyunk, haldoklókkal imádkoztunk, megkaptuk tőlük a járványt, s most meghalunk.

HANGOK. Mi is mindnyájan veletek halunk.

CAMILLE. Mélyen fájlalom, uraim, hogy erőfeszítésünk ennyire hiábavaló volt: én azért megyek a vérpadra, mert a szemem könnyes lett néhány szerencsétlen sorsán.

[ III/2 ]

Szoba
Fouquier-Tinville, Herman

FOUQUIER. Minden kész?

HERMAN. Nehezen fog menni. Ha Danton nem volna köztük, könnyebb lenne.

FOUQUIER. Ő lesz az előtáncos.

HERMAN. Meg fogja rémíteni az esküdteket. Ő a forradalom madárijesztője.

FOUQUIER. Az esküdteknek bátraknak kell lenniük.

HERMAN. Egy módot tudnék, de az sértené a törvényes formát.

FOUQUIER. Csak ki vele!

HERMAN. Nem kell kisorsolni az esküdteket, hanem válogatni kell az erőskezűek közül.

FOUQUIER. Pompás. Jó kis sövénytűz lesz ebből. Tizenkilencen vannak. Agyafúrtan állítottuk össze őket. Négy hamisító, aztán pár bankár és külföldi. Csupa ínyencfalat. A népnek ilyesmire van szüksége. Tehát megbízható embereket. Kik legyenek például?

HERMAN. Leroi. Süket, és egy betűt se hall abból, amit a vádlottak védekezésül felhoznak. Danton miatta rekedtre ordíthatja majd magát.

FOUQUIER. Nagyon jó. Hát még?

HERMAN. Vilatte és Lumière. Az egyik folyton részeg, a másik folyton alszik. Mind a kettő csak ezért nyitja ki a száját, hogy a bűnös szót kimondja.

Girard, ennek elve, hogy senkit se szabad futni hagyni, ha a törvényszék elé kerül. Renaudin…

FOUQUIER. Ez is? Ez egyszer felmentett egy csomó papot.

HERMAN. Légy nyugodt! Pár nappal ezelőtt nálam járt, s azt kívánta, hogy a kivégzés előtt minden elítélten véreztessenek ki, hogy kicsit elbágyadjanak, mert a többnyire dacos viselkedésük fölháborítja.

FOUQUIER. Á, nagyon jó. Tehát én bízom benned.

HERMAN. Bízd csak rám. Majd én elintézem.

[ III/3 ]

A Conciergerie
Folyosó
Lacroix, Danton, Mercier s több fogoly föl s alá járnak

LACROIX (egy fogolyhoz). Mennyi szerencsétlen és milyen borzalmas állapotban!

FOGOLY. Hát a guillotine kordék csikorgása sohase mondta önnek, hogy egy nagy vágóhíd lett egész Párizs?

MERCIER. Nem igaz, Lacroix? Az Egyenlőség kaszája mindnyájunk feje fölött suhog, a Forradalom lávája hömpölyög, a guillotine csinál belőlünk köztársaságot. Ugye, Lacroix? A karzat tapsol, s a rómaiak kezüket dörzsölik, de nem hallják, hogy ezek a nagy szavak mind-mind halálhörgéssé válnak. Csak nézzétek meg jól a frázisaitokat egészen addig, amíg testet nem öltenek.

Nézzetek körül, mindezt ti hirdettétek, s ami van, csupán a ti szavaitok tettekre való fordítása. Ezek a szerencsétlenek, a hóhérjaik s a nyaktiló, mind a ti megelevenült beszédetek. Emberi koponyákból építettétek rendszereteket, akár Bajazid a piramisait.

DANTON. Igazad van.

Manapság mindent emberhúsból készítenek. Ez korunk átka. Most majd az én testemet is fölhasználják.

Most egy éve, hogy megalkottam a Forradalmi Törvényszéket. Kérem Istent s az embereket, bocsássák meg ezt nekem; újabb szeptemberi öldökléseket akartam megelőzni. Reméltem, megmenthetem az ártatlanokat, csakhogy ez a lassú gyilkolás a formák betartásával szörnyűbb és éppoly elkerülhetetlen. Azt reméltem, uraim, hogy sikerül nekem önöket erről a helyről kijuttatni.

MERCIER. Ó, erről a helyről ki fogunk jutni.

DANTON. Most önök közt vagyok; ég tudja, hogy fog ez végződni.

[ III/4 ]

A Forradalmi Törvényszék

HERMAN (Dantonhoz). Polgártárs, mi a neve?

DANTON. A forradalom jól ismeri nevem, lakásom nemsokára a semmiben lesz, s nevem a történelem panteonjában.

HERMAN. Danton, önt a Konvent azzal vádolja, hogy Mirabeauval, Dumouriez-vel, az orléans-i herceggel, a girondistákkal, a külföldiekkel és XVII. Lajos környezetével összeesküvést szőtt.

DANTON. Hangom, melyet annyiszor emeltem fel a nép érdekében, könnyűszerrel visszautasíthatja a rágalmat. Lépjenek ide azok a nyomorultak, akik vádolnak, és én fejükre olvasom gyalázatukat. A bizottságiak álljanak itt elő, csak előttük felelek. Szükségem van rájuk mint vádlókra és mint tanúkra.

Álljanak elő.

Különben mit törődöm veletek és az ítélettel: nemsokára a semmi lesz az aziliumom, az élet terhemre van, vegyétek el, az a vágyam, hogy minél előbb lerázhassam magamról.

HERMAN. Danton, csak a gonosztevő vakmerő. Aki ártatlan, az nyugodt.

DANTON. Magam is elítélem az egyéni vakmerőséget, de igenis, az erények erényének tartom azt a nemzeti vakmerőséget, mellyel oly sokszor küzdöttem a szabadságért. Ez az én vakmerőségem, amellyel itt én most a Köztársaság javára védelmezem magamat nyomorult vádlóimmal szemben. Vajon lehet-e uralkodnom magamon, mikor ily hitvány módon rágalmaznak?

Egy olyan forradalmártól, mint én, ne várjanak hűvös védekezést. A magamfajta férfiak megbecsülhetetlenek a forradalomban: homlokukon a szabadság géniusza lebeg.

(Tetszés a hallgatóság körében)

Azzal vádolnak, hogy Mirabeau-val, Dumouriez-vel, az orléans-i herceggel összeesküvést szőttem, és zsarnokok lába előtt csúsztam-másztam. Felszólítanak, hogy feleljek a hajthatatlan, megkerülhetetlen törvény előtt. Te hitvány Saint-Just, egykor még az utókornak felelni fogsz ezért a rágalomért.

HERMAN. Figyelmeztetem, hogy nyugodtan viselkedjék. Ne feledje, hogy Marat is tisztelettel járult bírái elé.

DANTON. Rá akarjátok nyomni a bélyeget egész életemre, de az fölkél, és szembeszáll veletek. Vádjaitokat tetteim súlya zúzza majd pozdorjává.

Nem mintha büszkélkednék velük. A sors vezeti karjainkat, de csak kiváló emberek lehetnek eszközei a sorsnak.

A Mars-mezőn hadat üzentem a királyságnak, augusztus tizedikén levertem, január huszonegyedikén pedig megöltem, és a királyok elé kihívásul egy király fejét gurítottam oda.

(Megújuló tetszés. Danton kezébe veszi a vádiratot.)

Ha bepillantok ebbe a szennyiratba, egész valóm megremeg. Hát kik azok, akiknek Dantont azon az emlékezetes napon, augusztus tizedikén ösztökélniük kellett, hogy megbuktassa a királyságot? Kik azok a kivételes lények, akik erőt adtak nekem kölcsön? Álljanak ide a vádlóim. Teljesen eszemnél vagyok, hogy ezt követelem. Leleplezem ezeket az ostoba gazembereket, s visszarúgom őket a semmibe, ahonnan jobb lett volna nem előmászniuk.

HERMAN (csönget). Nem hallja a csengő szavát?

DANTON. Annak a férfinak a szava, ki becsületét és életét védelmezi, túlkiabálja minden csengőnek a szavát.

Szeptemberben a forradalom fiókáját az arisztokraták felkoncolt testével etettem, hogy erőre kapjon. Hangom az arisztokraták és gazdagok aranyából fegyvereket kovácsolt a népnek. Az én hangom volt az az orkán, mely szuronyhullámok alá temette a zsarnokság minden hívét.

(Zajos tetszés.)

HERMAN. Danton, ön már nem bírja hanggal. Nagyon izgatott. A legközelebbi alkalommal be kell fejeznie védekezését. Nyugalomra van szüksége.

Az ülést bezárom.

DANTON. Most ismeritek Dantont. Még egypár óra, s elszenderül a dicsőség karjaiban.

[ III/5 ]

A Luxembourg-palota
Börtön
Dillon, Laflotte, Porkoláb

DILLON. Ne világíts orroddal az arcomba, fickó. Hahaha!

LAFLOTTE. Tartsd csukva a szádat, a holdsarlódnak udvara támadt. Hahaha!

PORKOLÁB. Hahaha! Mit gondoltok, urak, tudtok olvasni a fényinél? (Papírlapra mutat, melyet a kezében tart)

DILLON. Add ide!

PORKOLÁB. Sajnos a holdam már fogyóban van, uram.

LAFLOTTE. Pedig a nadrágod olyan, mintha teli lenne.

PORKOLÁB. Tévedsz, uram, csak vonzza a vizet. (Dillonhoz) Elbújt szegény a napotok elől. Adjatok valamit, hogy újra előbújjon, ha olvasni akartok a fényinél.

DILLON. Itt van, fickó! Lódulj! (Pénzt ad neki. Porkoláb el. Dillon olvas) Danton megijesztette a törvényszéket, az esküdtek ingadoztak, a hallgatóság morgott. Rengetegen voltak. A nép egészen a törvényszék épületéig tódult, s a hídig tolongott. Egy marék pénz, egy segítő kéz végre – hm! hm! (Föl s alá jár s időről időre tölt magának egy palackból) Csak kijuthatnék az utcára. Nem hagyom magam így lemészárolni. Csak egyszer az utcán lehetnék!

LAFLOTTE. És a kordén, az azt jelentené.

DILLON. Azt hiszed? Közben még van néhány lépésnyi út, éppen elegendő ahhoz, hogy a decemvirek hullái elférjenek. Végre itt az ideje, hogy a becsületes emberek felemeljék a fejüket.

LAFLOTTE (magában). Annál jobb, könnyebb lesz beléjük trafálni. Csak rajta, öregem, még néhány pohárkával, és én szabad leszek.

DILLON. A gazemberek, a bolondok; végül még önmagukat fogják lenyakazni.

(Föl s alá szaladgál)

LAFLOTTE (félre). Az ember alaposan beleszerethet még az életbe, mint a saját gyermekébe, ha az ember maga szerezte meg magának. Ritka eset, hogy így a véletlennel vérfertőzést lehessen űzni, és saját maga legyen önmagának az apja. Apja és gyermeke is egyben. Kényelmes Oidipusz.

DILLON. A népet nem hullákkal kell etetni; Danton és Camille feleségei bankókat szórhatnának a nép közé, ez okosabb, mint emberfejeket.

LAFLOTTE (félre). Én nem fogom utána megvakítani magam, még szükségem lehet a szememre, hogy megsirassam a jó tábornokot.

DILLON. Dantont elfogni! Ki lehet akkor biztos az életében? Félelmükben majd egymásra találnak.

LAFLOTTE (félre). Hiába minden, Danton mégis el van veszve. Hát baj az, ha hullára lépek, hogy kimászhassak a sírból, hát baj az?

DILLON. Csak egyszer az utcán lehessek! Találok majd embert eleget, kiszolgált katonákat, girondistákat, volt nemeseket; betörjük a börtönök ajtaját, és kiszabadítjuk a foglyokat.

LAFLOTTE (félre). Persze, persze, tudom, hogy piszokság, de hát aztán? Kedvem van azt is megpróbálni egyszer; idáig nagyon tisztességes voltam. Furdalni fog a lelkiismeret, legalább nem fogok unatkozni; nem is olyan kellemetlen a saját bűzünket szagolni.

Már nagyon meguntam a guillotine-ra várni, olyan régóta. Gondolatban már vagy harmincszor végig próbáltam. Már nem érdekes, elcsépelté vált.

DILLON. Egy levélkét kell eljuttatnom Danton feleségéhez.

LAFLOTTE (félre). És aztán – a haláltól nem félek, csak a fájdalomtól. Hátha fájdalmas, ki biztosít hogy nem az? Ugyan azt mondják, hogy csak egy pillanat az egész; csakhogy a fájdalomnak finomabb az időmértéke, a tertie-t is apróbb részekre bontja. Nem! A fájdalom az egyetlen bűn, s a szenvedés az egyetlen gonosztett; erényes akarok maradni.

DILLON. Mondd csak, Laflotte, hova ment az a fickó? Van pénzem. Sikerülni kell. Ütni kell a vasat, míg meleg; a tervem kész.

LAFLOTTE. Mindjárt, mindjárt! Ismerem a kapust, vele beszélek. Számíthatsz rám, tábornok, elkerülünk ebből az odúból (kifelé menet, magában), hogy másikba kerüljünk: én a legtágasabba, a világba, ő a legszűkebbe, a sírba.

[ III/6 ]

A Jóléti Bizottság
Saint-Just, Barére, Collot d’Herbois, Billaud-Varennes

BARÉRE. Mit ír Fouquier?

SAINT-JUST. Vége a második kihallgatásnak. A vádlottak azt kívánják, hogy idézzék meg a Konvent és a Jóléti Bizottság több tagját, és mivel a bíróság ezt megtagadja, a néphez föllebbeznek. Az izgalom tetőfokra hágott. Danton mennydörgött, mint egy színpadi Jupiter, s rázta hatalmas sörényét.

COLLOT. Annál könnyebben belemarkolhat majd Sanson.

BARÉRE. Nekünk most jó lesz nem mutatkoznunk az utcán. A halaskofák meg a rongyszedők egyelőre neki adnak igazat.

BILLAUD. A nép ösztönösen szereti azokat, akik lábbal tiporják és lenézik. Tetszik nekik az olyan pimasz szájhős, mint Danton. Homloka valóságos nemesi címer. Az embermegvetés arisztokráciája ül rajta. Mindenkinek össze kellene fogni, akit bántanak a lenéző pillantások, hogy beverjék ezt a homlokot.

BARÉRE. Olyan ő, mint Siegfried. A szeptemberi áldozatok vére tette sebezhetetlenné.

Mit mond Robespierre?

SAINT-JUST. Úgy tesz, mintha mondani akarna valamit.

Az esküdteknek mindenesetre ki kell jelenteniük, hogy eleget hallottak, s a kihallgatásnak véget kell vetni.

BARÉRE. Csakhogy ez lehetetlen.

SAINT-JUST. Márpedig pusztulniuk kell, ha mindjárt a tulajdon kezeinkkel fojtjuk is meg őket. Merni kell. Danton nemhiába tanított meg bennünket erre a szóra. A forradalom nem botolhat meg az ő holttestén. De ha Danton életben marad, akkor galléron ragadja s megerőszakolni magát a szabadságot is.

(Saint-Justöt kihívják. Egy porkoláb belép.)

PORKOLÁB. A Szent Pelágiában a foglyok haldokolnak, orvost kívánnak.

BILLAUD. Szükségtelen. Annál kevesebb dolga akad majd Sansonnak.

PORKOLÁB. Vannak közöttük várandós nők is.

BILLAUD. Hát aztán, legalább nem kell a gyermeküknek külön koporsó.

BARÉRE. Ha egy arisztokrata megdöglik sorvadásban, eggyel kevesebb ülést kell tartani a Forradalmi Törvényszéknek. Tiszta haszon. Minden orvosság ellenforradalmi lenne!

COLLOT (egy írást vesz kezébe). Kérvény. Valami nő írja.

BARÉRE. Bizonyára az a fajta, aki szeretne választani a guillotine s egy jakobinus ágya között. Ezek, akárcsak Lucretia, meghalnak, ha elvész a becsületük, csak valamicskével később, mint a római nő: gyermekágyban, rákban vagy végelgyengülésben. Nem is lehet olyan kellemetlen Tarquiniust egy szűz erényköztársaságból kikergetni.

COLLOT. Ez már öreg. Őnagysága a halált kívánja. Egész talpraesetten fejezi ki magát: „a börtön úgy borul föléje, mint koporsó födele”. Csak négy hete ül. A válasz könnyű (ír és olvassa): „Polgártársnő, még nem ültél eleget, hogy a halált kívánd.”

(Porkoláb el.)

BARÉRE. Jól mondod! Csakhogy, Collot, nincs rendjén, hogy a guillotine élcelődni kezd; az emberek nem fognak félni tőle. Nem lehetünk ilyen fesztelenek.

(Saint-Just visszajön.)

SAINT-JUST. Ebben a pillanatban kaptam a feljelentést. A börtönökben összeesküvést szőnek: egy Laflotte nevű fiatalember mindent elárult, Dillonnal együtt volt egy cellában, Dillon ivott, és mindent kifecsegett.

BARÉRE. Saját nyakát vágja el a borosflaskával; nem első eset.

SAINT-JUST. Danton és Camille hölgyei majd pénzt szórnak a nép közé, Dillon kitör, a foglyokat ki akarják szabadítani, és föl akarják robbantani a Konventet.

BARÉRE. Mese.

SAINT-JUST. Ezzel a mesével fogjuk majd őket elaltatni.²⁴ A följelentés a kezemben van. Ráadásul a vádlottak szemtelenkednek, a nép zajong, az esküdtek meg vannak zavarodva. Nyomban megírom jelentésemet a Konventnek.

BARÉRE. Igen, menj, Saint-Just, sződd csak körmondataidat, s minden vessző egy kardcsapás legyen, és minden pont egy levágott emberfő.

SAINT-JUST. A Konventnek ki kell mondania, hogy a tárgyalás megszakítás nélkül tovább folyik, s amennyiben a vádlottak a törvényszék köteles tiszteletét megsértik, vagy kihívóan viselkednek, elvesztik a védekezés jogát.

BARÉRE. Kitűnő forradalmi érzéked van. Ez egész törvényesen hangzik, s mégis meg lesz a hatása. Nem tudnak hallgatni. Dantonnak ordítania muszáj.

SAINT-JUST. Számítok rá, hogy támogatni fogtok. Mert a Konventben már vannak egyesek, akik éppoly betegek, mint Danton, és hasonló kúrára szorulnak. Újra erőre kaptak, kiabálni fognak, hogy megsértettük a jogszabályokat, és hogy…

BARÉRE (félbeszakítja). Én majd azt mondom nekik, hogy Rómában azt a konzult, aki Catilina összeesküvését felfedezte, és a bűnösöket a helyszínen kivégeztette, azzal vádolták, hogy megsértette a jogszabályokat. Kik voltak vádlói?

COLLOT (pátosszal). Menj, Saint-Just! A Forradalom lávája hömpölyög. A Szabadság egy öleléssel megfojtja azokat a törpéket, akik hatalmas ölét meg akarják termékenyíteni; A nép felsége mennydörgés és villámlás közepette fog előttük megmutatkozni, mint Jupiter Szemelé előtt, és hamuvá fogja őket változtatni. Menj, Saint-Just, segíteni fogunk neked, hogy mennykövet szórhass a gyávák fejére!

(Saint-Just el.)

BARÉRE. Hallottad, mit mondott? Kúra! Ezek a guillotine-t gyógyszerül használják a bujakór ellen. Ők nem a mérsékeltek ellen küzdenek, nem, a világért sem, csak a bűn ellen.

BILLAUD. Eddig a pontig egyetértek velük.

BARÉRE. Robespierre a forradalomból erkölcsnemesítő tanfolyamot akarna csinálni. A guillotine-ból pedig – katedrát.

BILLAUD. Vagy imazsámolyt.

COLLOT. De nem fog rálépni. Le fogjuk teperni.

BARÉRE. Nem lesz nehéz. Tótágast kellene állni a világnak ahhoz, hogy az úgynevezett becsületes emberek kitekerhessék az úgynevezett gazemberek nyakát.

COLLOT (Barére-hez). Mikor jössz megint Clichybe?

BARÉRE. Ha majd újra egészséges leszek.

COLLOT. Úgy rémlik, valami helybéli hajas csillag lángsugarai szárították ki a te gerincvelődet.

BILLAUD. A bájos Demaly kecses ujjacskái legközelebb majd kihúzzák a tokjából, és a hátára kötik copfnak.

BARÉRE (vállat von). Pszt! Az Erényesnek erről nem szabad tudnia.

BILLAUD. Impotens Mahomet.

(Billaud és Collot el.)

BARÉRE (egyedül). Szörnyetegek! „Még nem ültél eleget ahhoz, hogy a halált kívánd!” Hogy nem szárad el a nyelv, amely ezt kimondja.

Hát én? Amikor a szeptemberisták a börtönbe törtek, egy fogoly a gyilkosok közé furakodott, s a kését beledöfte egy papnak a szívébe. Ez mentette meg őt!

Vajon lehet-e ezt rossz néven venni tőle?

Nem mindegy az, hogy a gyilkosok közé állok, vagy beülök a Jóléti Bizottságba, hogy guillotine-nal gyilkolok vagy bicskával? A helyzet szakasztott az, csak a körülmények mások.

Ha valakinek szabad egy embert megölni, akkor kettőt, hármat is szabad, sőt többet is. De meddig mehet ez, hol szűnik meg? Akár az árpaszemek, előbb csak egy hull le, aztán kettő, három, és sok-sok árpaszemből egész kis halom lesz. Jőj, lelkiismeretem, pipi! pipipi! pipikém, itt az eleség, jőj, jőj, lelkiismeretem!

De mégse, hiszen én nem voltam fogoly. Gyanús, az voltam, s az már egyre megy; biztos halál várt rám. (El)

[ III/7 ]

A Conciergerie
Lacroix, Danton, Philippeau, Camille

LACROIX. Helyesen kiáltottál, Danton. Ha azelőtt is így harcolsz az életedért, akkor most minden másképpen volna. Ugye, kellemetlen, mikor a halál ily közel szemtelenkedik hozzánk, orrunk alá bűzlik, és egyre közelebb jön?

CAMILLE. Legalább nyílt viadalra állna velünk, és acsarkodva birkózna, izzó testtel. De csak peres aktákat olvasnak, tanúkat hívnak, áment mondanak, mint holmi vén csoroszlya esküvőjén, aztán majd fölemeli paplanunkat, és felénk kúszik lassan jéghideg testével.

DANTON. Bár olyan tusa volna, hogy foggal-körömmel viaskodhatnánk. De úgy tűnik, mintha egy malomba estem volna, és a végtagjaimat lassan és szisztematikusan csavarja ki a hideg fizikai erő: hogy ilyen gépiesen öljenek meg!

CAMILLE. Egyedül feküdni mereven, hidegen a rothadás nedves páráiban. Talán a halál lassan, ízenként öli meg a testünket, talán ép öntudattal gyötrődjük végig a pusztulást!

PHILIPPEAU. Legyetek nyugodtak, barátaim! Olyanok vagyunk, mint az őszi kikirics, amely csak a tél elmúltával hoz magot. A virágoktól, amelyeket átültetnek, csak annyiban különbözünk, hogy eközben kissé bűzlünk. Hát aztán?

DANTON. Gyönyörű reménység! Egyik szemétdombról a másikra kerülni! Íme, az isteni osztályelmélet. A prima-ból a secunda-ba, a secunda-ból a tertia-ba és így tovább.²⁵ De én már unom az iskolapadot, már ülőgumót szereztem, mint a majmok, a sok üléstől.

PHILIPPEAU. Mit akarsz, mégis?

DANTON. Nyugalmat.

PHILIPPEAU. A nyugalom Istenben van.

DANTON. A semmiben. A semminél nincs nagyobb nyugalom, és ha Istenben van a legnagyobb nyugalom, akkor Isten a semmi. Csakhogy én ateista vagyok. Ó, az átkozott tétel. A valami nem válhat semmivé! Én pedig valami vagyok, ez a kétségbeejtő!

A teremtés úgy elterpeszkedett, nincs egy üres hely, minden csupa nyüzsgés.

A semmi megölte önmagát, a teremtés a sebhelye, az ember a hulló vére, a világ a sírja, amelyben rothad.

Ez őrültségnek rémlik, pedig van benne valami igaz.

CAMILLE. A világ a bolygó zsidó, a semmi a halál, de a halál, az lehetetlen. „Jaj, nem lehet meghalni, nem lehet meghalni” – mint a nóta mondja.

DANTON. Az égboltozat alatt mindnyájan elevenen vagyunk eltemetve, mint az egykori királyok a hármas koporsóban, házainkban, kabátjainkban, ingjeinkben.

Ötven esztendeig kaparjuk koporsónk födelét.

Ha legalább hihetnék a megsemmisülésben.

De így a halálban sem lehet reményem; a halál egyszerűbb, az élet bonyolultabb, szervezettebb rothadás. Csak ennyi a különbség!

Csakhogy én már ehhez a rothadáshoz vagyok szokva; ördög tudja, hogy boldogulok a másikkal.

Ó, Julie! Ha egyedül mennék! Ha magamra hagynál! És ha széthullanék, föloszolnék, egy maroknyi meggyötört por lennék, minden atomom csak melletted lelhetne nyugodalmat.

Nem tudok meghalni, nem, nem tudok meghalni. Ordítani fogunk; minden cseppnyi életet külön-külön kell kiszakítaniuk belőlünk.

[ III/8 ]

Szoba
Fouquier-Tinville, Amar, Vouland

FOUQUIER. Már nem tudom, mit feleljek; bizottságot követelnek.

AMAR. Megvannak a gazfickók – nesze, itt van, amit kérsz. (Papírlapot ad Fouquier-nak)

VOULAND. Ez majd lecsendesíti őket.

FOUQUIER. Valóban, már ideje volna.

AMAR. Siess, legyen már egyszer vége az egésznek.

[ III/9 ]

Forradalmi Törvényszék

DANTON. A Köztársaság veszedelemben van és ő nem rendelkezik instrukciókkal²⁶! Mi a néphez föllebbezünk. Hangom elég erős, hogy halotti beszédet tartsak a decemvirek fölött.

Ismétlem, követeljük egy bizottság jelenlétét, mert nekünk fontos közölnivalónk van. Akkor majd visszavonulok az értelem fellegvárába, onnan az Igazság ágyújával török elő, és ellenségeimet összemorzsolom.

(Tetszészaj. Fouquier, Amar, és Vouland belépnek.)

FOUQUIER. Nyugalom a Köztársaság nevében és tisztelet a törvényeknek! A Konvent elhatározza:

Tekintettel arra, hogy a börtönökben a zendülés jelei mutatkoznak, s tekintettel arra, hogy Danton és Camille hölgyei pénzt akarnak szórni a nép közé, Dillon tábornok pedig ki akar törni, a lázadók élére állni, hogy a vádlottakat megmentse, s végül tekintettel arra, hogy a vádlottak szítani igyekeznek a zendülést, s a törvényszéket sértegetni próbálják, a törvényszék azt a felhatalmazást kapja, hogy a vizsgálatot minden megszakítás nélkül folytassa, s azt a vádlottat, aki a törvénynek köteles tiszteletet megtagadja, azonnal rekessze ki a védelemből.

DANTON. Kérdezem a jelenlévőket, vajon tiszteletlenül viselkedtem-e valaha is a néppel, a törvényszékkel vagy a jelenlévőkkel szemben?

HANGOK. Soha, soha.

CAMILLE. A nyomorultak, meg akarják gyilkolni Lucile-emet!

DANTON. Egy napon majd megismerik az igazságot. Látom, hogy óriási katasztrófa közeledik Franciaország felé: a diktatúra; amely széttépte fátyolát, fennen hordozza homlokát, hullákon halad előre. (Amar és Vouland felé) Nézzétek a gyáva gyilkosokat, nézzétek a Jóléti Bizottság hollóit!

Robespierre-t, Saint-Justöt és pribékjeit ezennel hazaárulással vádolom.

Vérbe akarják fullasztani a Köztársaságot. Azok a keréknyomok, melyeket a guillotine felé döcögő kordék vájnak, hadiutakká szélesednek, és ezeken idegenek hatolnak be Franciaország szívébe.

Meddig nőnek még sírhantok a Szabadság lába nyomán?

Kenyeret akartok, és fejeket vetnek oda tinektek. Szomjúhoztok és felnyalatják veletek a guillotine lépcsőjéről csöpögő vért.

(Erőteljes mozgolódás a hallgatóság között, taps.)

SOK HANG. Éljen Danton! Le a decemvirekkel!

(A foglyokat erőszakkal kivezetik.)

[ III/10 ]

Tér a Törvényszéki Palota előtt
Csődület

KIÁLTÁSOK. Le a decemvirekkel! Éljen Danton!

ELSŐ POLGÁR. Ez igaz. Fejeket kapunk kenyér helyett, vért bor helyett.

NÉHÁNY ASSZONY. A guillotine egy rossz malom, és Sanson egy rossz pék inasa. Kenyeret akarunk! Kenyeret!

MÁSODIK POLGÁR. A ti kenyereteket Danton zabálta föl. Jól mondta, ha őt lenyakazzák, mindjárt lesz kenyerünk.

ELSŐ POLGÁR. Danton közöttünk volt augusztus tizedikén, Danton közöttünk volt szeptemberben. Hol bujkálnak azok, akik vádolják őt?

MÁSODIK POLGÁR. És Lafayette is köztetek volt Versailles-ban, és mégis áruló volt.

ELSŐ POLGÁR. Ki mondja azt, hogy Danton áruló?

MÁSODIK POLGÁR. Robespierre.

ELSŐ POLGÁR. Robespierre áruló.

MÁSODIK POLGÁR. Ki mondja azt?

ELSŐ POLGÁR. Danton.

MÁSODIK POLGÁR. Danton selyemben, bársonyban jár, gyönyörű háza van, szép felesége, burgundiban fürdik, ezüsttálról falatozza a vadpecsenyét, asszonyaitokkal, leányaitokkal hál, amikor részeg.

Danton éppoly szegény ördög volt, mint ti magatok. Honnan a vagyona?

A Vétó vette neki, hogy megmentse neki a koronát.

Az orléans-i hercegtől kapta, hogy elcsenje neki a koronát.

Az idegenektől kapta, hogy eláruljon benneteket.²⁷

De mije van Robespierre-nek, a megvesztegethetetlen Robespierre-nek? Ti mindnyájan ismeritek Robespierre-t.

MIND. Éljen Robespierre! Vesszen Danton! Vesszenek az árulók!

[ IV/1 ]

Szoba
Julie, egy gyermek

JULIE. Vége. Reszketnek tőle. Félelemből ölik meg őt. Utoljára láttam. Menj, fiú, s mondd meg neki, hogy nem tudnám úgy látni. (Egy fürtöt nyújt át)

Tessék, add oda neki, s mondd, hogy nem fog egyedül menni. Ő már tudja, mit jelent ez. De aztán siess vissza, hogy még egyszer láthassam a szemed tükrében az ő arcát.

[ IV/2 ]

Utca
Dumas, egy polgár

POLGÁR. Hogy lehet ilyen kihallgatás után ennyi boldogtalan embert halálra ítélni?

DUMAS. Ez valóban különös; csakhogy a forradalmároknak van egy ösztönük, ami más embernél hiányzik, és ez az ösztön csalhatatlan.

POLGÁR. Igen, a tigris ösztöne. – Van feleséged?

DUMAS. Nemsokára lesz egy volt feleségem.

POLGÁR. Mit nem mondasz?

DUMAS. A Forradalmi Törvényszék kimondja a válást. A guillotine választ el bennünket asztaltól-ágytól.

POLGÁR. Te szörnyeteg.

DUMAS. Te pedig hülye! Mondd, tiszteled Brutust?

POLGÁR. Egész lelkemből.

DUMAS. Hát az embernek okvetlen római konzulnak kell lennie, okvetlen a tógájába kell burkolnia a fejét, ha a legkedvesebbjét feláldozza a Haza oltárára? Én majd a vörös frakkom ujjával törlöm le patakzó könnyeimet. Mindössze ennyi a különbség.

POLGÁR. Iszonytató.

DUMAS. Ugyan eredj, te nem értesz engem.

[ IV/3 ]

A Conciergerie
Lacroix, Hérault-Séchelles együtt egy priccsen, Danton, Camille egy másikon

LACROIX. Hajunk bozontos, körmünk hosszú. Az ember szégyellni kezdi magát.

HÉRAULT. Vigyázzon, ne prüszkölje tele az arcomat homokkal!

LACROIX. Maga pedig ne lépjen mindig a lábamra. Tyúkszemem van.

HÉRAULT. Sőt, tetűje is.

LACROIX. Csak a férgektől szabadulhatnék meg végleg.

HÉRAULT. Hát, aludjon jól, majd meglátjuk, hogyan jövünk ki együtt, nincs sok helyünk.

De álmában ne kaparjon a körmeivel. Így, ni. És ne ráncigálja le rólam ezt a szemfedőt. Idelenn amúgy is elég hideg van.

DANTON. Hát bizony, Camille, holnap elhasznált cipőkké leszünk, s a koldus földanyó ölébe vetnek minket.

CAMILLE. Az a marhabőr, amelyből Platón szerint az angyalok papucsot szabtak maguknak, s ebben topognak lenn a földön.²⁸ De ez még nem minden. – Jaj, jaj, Lucile!

DANTON. Csöndesen, fiam, aludj!

CAMILLE. Nem bírok, Danton. Nem bírok. Őhozzá nem nyúlhatnak. Lehetetlen. A szépség ragyogása, mely az ő testéből árad, örökkévaló. Ha erre vetemednének, a föld nem engedné kioltani ezt a világot, köréje boltozódna, a sír párája csillogó harmattá válna a szemén, kristályok fakadnának tagjaiból, mint virágok, s fényes patakok dalolnák álomba őt.

DANTON. Aludj, fiam, aludj.

CAMILLE. Danton, őszintén szólva, cudar dolog meghalni. Aztán semmi értelme. De el akarom lopni az utolsó pillantásokat az élet szép szeméből. Nyitva akarom tartani a szemem.

DANTON. Az úgyis nyitva marad. Sanson nem csukja le. Az álom irgalmasabb. Aludj, fiam, aludj.

CAMILLE. Lucile, csókjaid lebegnek ajkam körül. Minden csókod egy álom. Lecsukom a szemem, s fogva tartom az álmot.

DANTON. Miért is nem pihen meg az óra? Minden percegésével szűkülnek köröttem a falak, míg végül bezárulnak, mint a koporsó. Egyszer gyermekkoromban olvastam ilyen rémhistóriát, égnek állt tőle a hajam. Igen, gyermekkoromban! Hát érdemes volt felnevelni, melengetni engem? Mindezt csak a sírásók számára.

Úgy érzem, hogy már hörgök is. Édes testem, befogom az orrom, és azt képzelem, hogy szép nő vagy, aki tánc közben izzad és bűzlik, s majd bókokat mondok neked. Elvégre régi ismerősök vagyunk.

Holnapra széttört hegedű leszel, a dalnak vége. Holnap üres palack leszel, borát kiittam, de nem rúgtam be tőle, józanul térek az ágyba. Boldog emberek, akik még be tudnak rúgni. Holnap szétrepedt nadrág leszel, lomtárba vetnek, molyok rágcsálnak el, bármilyen büdös is vagy.

Ó, semmi sem segít! Hű, de cudar dolog meghalni. A halál majmolja a születést. Ha meghalunk, éppoly gyámoltalanok és meztelenek vagyunk, mint az újszülött csecsemő.

Pólyánk a szemfödő. De mit használ ez? Nyöszöröghetünk a sírban, mint a bölcsőben. Camille! Alszik (fölébe hajlik); álom játszadozik szempilláin. Nem törlöm le szeméről az álom arany harmatát. (Fölkel, az ablakhoz lép) Nem megyek magam: Köszönöm, Julie. De másképp kívántam volna meghalni, oly könnyen, ahogy csillag hullik le, ahogy a hang elenyész, s halálba csókolja önmagát, ahogy a fénysugár beletemetkezik a fényes hullámba.

Az éjszakában mint tündöklő könnyek ragyognak a csillagok. Micsoda fájdalma lehetett annak a szemnek, amelyből ezek kicsurrantak.

CAMILLE. Jaj! (Riadtan felül, és a siralomház alacsony mennyezetét tapogatja.)

DANTON. Mi lelt, Camille?

CAMILLE. Jaj, jaj!

DANTON (megrázza). Le akarod szakítani a mennyezetet?

CAMILLE. Jaj, te vagy, te vagy? Fogj meg, beszélj.

DANTON. Minden ízedben remegsz, homlokod csupa verejték.

CAMILLE. Ez te vagy, ez én! Ez itt a kezem! Igen, magamhoz tértem. Jaj, Danton, de rettenetes volt.

DANTON. Micsoda?

CAMILLE. Ébrenlét és álom közt feküdtem. Erre eltűnt a mennyezet, a Hold bezuhant, egészen közel esett hozzám, és a karomba fogtam, az égboltozat leereszkedett, belekapaszkodtam, megtapogattam a csillagokat, és úgy vergődtem, mint a vízbe fulladó a jégburok alatt. Rettenetes volt, Danton.

DANTON. Ezt a lámpát láttad, mely kerek fénykört vet a mennyezetre.

CAMILLE. Lehetséges. De nem csoda, hogy elvesztettem azt a csöpp eszemet. A téboly üstökömbe markolt. (Fölkel) Nem akarok többé aludni, nem akarok megtébolyodni. (Könyvet vesz elő)

DANTON. Mit olvasol?

CAMILLE. Az Éjszakai gondolatokat.

DANTON. Hát előre akarsz meghalni? Én a Szüzet választom. Nem akarok úgy lépni le a világról, mint egy imazsámolyról, inkább mint az ágyról, egy irgalmas nővér mellől. Szajha az élet, bujálkodik az egész világgal.

[ IV/4 ]

Tér a Conciergerie előtt
Porkoláb, két fuvaros kordéval, asszonyok

PORKOLÁB. Te vagy az iderendelt kordés?

ELSŐ KORDÉS. Engem nem hívnak Iderendeltnek, miféle furcsa név az?

PORKOLÁB. Tökfej, kitől kaptátok a megbízatást?

ELSŐ KORDÉS. Én nem kaptam lóhugyot senkitől, mindössze tíz sou-t kaptam fejenként.²⁹

MÁSODIK KORDÉS. Ez a gazember elveszi tőlem a kenyeret.

ELSŐ KORDÉS. Mi a te kenyered? (A börtönablakokra mutatva) Ez itten féregeledel.

MÁSODIK KORDÉS. Az én porontyaim is férgek, s azok is enni akarnak. Rosszul megy a mi mesterségünk, pedig mi vagyunk a legjobb fuvarosok.

ELSŐ KORDÉS. Hogyhogy?

MÁSODIK KORDÉS. Ki a legjobb fuvaros?

ELSŐ KORDÉS. Az, aki leggyorsabban és legmesszebbre hajt.

MÁSODIK KORDÉS. No, te szamár, hát ki hajt messzebbre annál, mint aki kihajtat a világból, és ki hajt gyorsabban annál, mint aki tíz perc alatt odahajt. Pontosan tíz perc innen a Forradalom tér.

PORKOLÁB. Gyorsan, ti csirkefogók! Közelebb álljatok a kapuhoz; odébb, lányok!

ELSŐ KORDÉS. Jó lesz vigyázni magatokra! A lányokat nem kerülgetjük, egyenesen a közepükbe hajtunk.

MÁSODIK KORDÉS. Azt elhiszem, beléjük hajthatsz, lovastól, kordéstól, elég tágas az út, csak ha kijössz, utána karanténba kell majd vonulnod.³⁰

(A kapuhoz hajtanak.)

MÁSODIK KORDÉS (az asszonyokhoz). Mit bámészkodtok, mire vártok?

EGY NŐ. Várjuk a régi ügyfeleinket.

MÁSODIK KORDÉS. Azt hiszitek, bordélyház az én kordém? Becsületes kordé ez, ez vitte a királyt és az összes arisztokratákat a lakomához.

LUCILE (jön, leül egy kőre a foglyok ablaka alá). Camille, Camille!

(Camille megjelenik az ablakban)

Nahát, Camille, kacagnom kell rajtad, de furcsa vagy ebben a hosszú kőkabátban, vasálarccal a képed előtt; nem tudsz lehajolni? Hol van a karod? Magamhoz akarlak csalni, édes madaram. (Énekel)
Páros csillag ragyog az égen,
Úgy ég, akár a holdvilág.
Az édesemnek lelke régen,
Hervadt bokréta, holt virág.

Jőj, édes, halkan suhanj a lépcsőn, mindenki aluszik. Már régóta várlak a holdvilággal együtt. De ebben az ormótlan ruhádban nem férsz be a kapun. Hagyd már abba ezt az iszonyú tréfát. Miért nem mozdulsz, miért nem beszélsz? Egészen megrémítesz.

Az emberek azt beszélik, hogy meg kell halnod, s arcuk olyan komoly, amikor ezt mondják. Mindig nevetnem kell rajta. Meghalni, meghalni. Mit jelent ez a szó? Mondd nekem, Camille. Meghalni. Gondolkodnom kell rajta. Megvan, megvan. Utánafutok. Jer, édesem, segíts megfogni, jer. (Elszalad)

CAMILLE (kiált). Lucile! Lucile!

[ IV/5 ]

A Conciergerie
Danton (egy másik szobára nyíló ablaknál). Camille, Philippeau, Lacroix, Hérault

DANTON. Milyen nyugodt vagy, Fabre.

HANG (belülről). Haldoklom.

DANTON. Tudod-e, mit fogunk most csinálni?

HANG. Mit?

DANTON. Azt, amit egész életedben csináltál – des vers.

CAMILLE (magában). Az őrület ott volt a szemében. Nem ő az első, aki eszét vesztette, ilyen az élet. Hát tehetünk mi róla? Mossuk kezeinket. – Eh, jobb így.

DANTON. Mindent rettenetes zűrzavarban hagyok hátra. Senki se ért a kormányzáshoz. Talán segítene, ha Robespierre-nek átadnám a szajháimat és Cuothonnak a lábszáramat.

LACROIX. Mi szajhát csináltunk volna a szabadságból.

DANTON. Hát aztán? A szabadság és a szajha a legnemzetközibb áru a földgolyón. Most majd tisztességgel prostituálhatja magát Szabadság őnagysága az arrasi ügyvéd törvényes ágyában. De azt hiszem, ő lesz a Klütaimnésztrája; fél esztendőt se adok neki, utánam kullog.

CAMILLE (magában). Adjon az ég Lucile-nek kellemes rögeszmét. Azok a közönséges rögeszmék, amelyeket az egészséges ész teremt, elviselhetetlenül unalmasak. A legboldogabb ember az volt, aki azt képzelte, hogy ő az Atya, a Fiú s a Szentlélek.

LACROIX. Ha majd a vesztőhelyre cipelnek bennünket, a szamarak azt ordítják: „Éljen a Köztársaság!”

DANTON. Sebaj. A forradalom véráradata messzire sodorhatja holttesteinket, de ásatag csontjainkban is lesz még annyi erő, hogy beverhetik velük az összes király koponyáját.

HÉRAULT. Igen, ha véletlenül akad egy Sámson, aki a mi állkapcsunkat kezébe kapja.

DANTON. Ezek mind olyanok, mint Káin testvérei.

LACROIX. Semmi se bizonyítja jobban, hogy Robespierre Nero, mint az, hogy még sohasem bánt vele olyan nyájasan, mint letartóztatása előtt két nappal. Ugye, Camille?

CAMILLE. Bánom is én, törődöm is én az egésszel? – (Magában) Milyen édes gyermeket szült ő: az őrültséget. Miért kell most elmennem? Együtt kacagtunk volna, ringattuk és csókoltuk volna ketten.

DANTON. Ha a történelem majd egyszer felnyitja sírgödreit, a zsarnokság még akkor is fulladozni fog hullánk bűzétől.

HÉRAULT. Már életünkben is éppen eléggé bűzösek vagyunk. De ezek a frázisok az utókornak szólnak, igaz-e, Danton, miránk már egyáltalában nem tartoznak.

CAMILLE. Olyan arcot vág, mintha szoborrá akarna változni, hogy az utókor kiássa majd, mint antik leletet.

Nem érdemes csücsöríteni a szánkat, pirosítani magunk és vigyázni a kiejtésünkre; vessük le egyszer az álarcot, és akkor látni fogjuk, mintha körös-körül tükörbe látnánk, hogy birkák vagyunk, semmi mások, mint birkák. Nincs nagy különbség köztünk. Mindnyájan csirkefogók vagyunk és angyalok, tökfilkók és zsenik, méghozzá mindez együtt; ez a négy dolog békésen megfér ugyanegy testben, egyik sem olyan terjedelmes, mint ahogy képzelnénk.

Mindnyájan alszunk, emésztünk, gyereket csinálunk – a többi csak ugyanannak a témának különböző hangnemben való változata. Mit pipiskedünk egymás előtt, mit vágunk pofákat, mit szégyenkezünk! Valamennyien ugyanannál a lakománál zabáltuk tele magunkat, és kaptunk hascsikarást. Kár az asztalkendőt az arcotokra nyomni. Bőgjetek és nyögjetek, ahogy jólesik!

Csak ne vágjatok se erényes, se tréfás, se hősi, se zseniális fintorokat, ismerjük egymást, kár a fáradságért.

HÉRAULT. Igazad van, Camille, üljünk egymás mellé, és ordítsunk, nincs ostobább dolog, mint összepréselni az ajkunkat, amikor fáj valamink.

A görögök és az istenek ordítottak, a rómaiak és a sztoikusok hősi grimaszt vágtak.

DANTON. Valamennyien egyformán epikureusok voltak. Mind azon volt, hogy kellemes önérzetre tegyen szert. A tógánk ráncait igazgatni se olyan rossz és nézni, vajon elég nagy árnyékot vetünk-e. Miért gyötrődjünk? Hát nem mindegy, hogy babérlevelekkel, rózsakoszorúval vagy szőlőlombbal takarjuk magunkat, vagy pedig azt a csúnya dolgot pucéran hagyjuk, s a kutyákkal nyalatjuk?

PHILIPPEAU. Édes barátaim, nem muszáj éppen a magasságokban lebegni, hogy mit se lásson az ember mindebből a zűrzavaros imbolygásból és szemkápráztató villódzásból, hanem a nagy isteni vonalakkal legyen tele a szeme.

Van olyan fül, mely tiszta harmóniának hallja az ordítozást és jajveszékelést, amely bennünket megsüketít.

DANTON. Csakhogy mi vagyunk a szegény zenészek, s a hangszerek a saját testünk. Ezek a csúf hangok, amelyeket belőlünk kicsiholnak, csak arra jók, hogy egyre magasabbra törjenek, és végül kéjes fuvallattal elhaljanak mennyei fülekben?

HÉRAULT. Olyanok vagyunk, mint azok a malacok, amelyeket hercegi asztalok számára agyonvesszőznek, hogy ízletesebb legyen a húsuk.

DANTON. Hát gyermekek vagyunk, akiket a világnak izzó molochkarjai sütögetnek, és fénysugárral csiklandoznak, hogy az istenek örüljenek a kacagásunknak?

CAMILLE. Hát az aranyszemű éter egy tál aranyponty, mely a boldog istenek asztalán ragyog, s a boldog istenek egyre kacagnak, s az aranyhalak egyre pusztulnak, az istenek egyre örülnek a csillogó haláltusának?

DANTON. A világ Káosz. A Semmi a születendő Világisten.

(Porkoláb belép.)

PORKOLÁB. Uraim, indulhatunk, a kordék a kapu elé gördültek.

PHILIPPEAU. Jó éjszakát, barátaim. Nyugodtan húzzuk magunkra a nagy paplant, mely alatt minden szív kilobban, minden szem bezárul.

(Ölelkeznek.)

HÉRAULT (Camille-ba karol). Gyönyörű éjszakánk lesz, Camille. A felhők a csöndes alkonyégen úgy csüngenek, mint valami kilobbanó Olümposz, sápatag, elomló istenalakokkal.

(Elmennek.)

[ IV/6 ]

Szoba

JULIE. A nép futott a sikátorokban, most minden csendes.

Egy pillanatig sem akarom váratni őt.

(Méregfiolát vesz elő)

Jőj, te kedves pap, s mondd rá életemre az áment.

(Az ablakhoz lép)

Már búcsút vettem, csupán az ajtót kell még behúznom magam után. (Kiissza)

Szeretnék mindig így maradni.

A Nap leáldozott, a föld vonásai az imént még élesek voltak a fényben, de most kisimultak, elkomolyodtak, mint a haldoklóé. Mily szépen játszadozik az alkonyfény homloka és arca körül! Egyre sápadtabb és sápadtabb lesz, mint egy holttest, úgy sodródik lefelé az éter áradásában. Hát nem akad kéz, amely megragadja arany haját, kirántsa az örvényből, és eltemesse?

Halkan megyek el, meg se csókolom, nem akarom fölébreszteni álmából.

Aludj, aludj! (Meghal)

[ IV/7 ]

Forradalom tér

A kordék megérkeznek, s megállnak a guillotine előtt. Férfiak, nők énekelnek, s a carmagnole-t táncolják. A foglyok rázendítenek a Marsellaise-re

EGY ASSZONY (gyerekekkel). Helyet! Helyet! A gyermekeim ordítanak az éhségtől. Ha látnak valamit, legalább elcsöndesednek. Helyet nekik!

EGY ASSZONY. No, Danton, most aztán a férgekkel bujálkodhatsz.

MÁSIK ASSZONY. Hallod-e, Hérault, parókát csináltatok a szép hajadból.

HÉRAULT. Nincs nekem elég bozótom ahhoz, hogy a letarolt vénuszdombodnak elég legyen.

CAMILLE. Átkozott boszorkányok! Ronda szipirtyók, sírtok ti még utánunk, s mondjátok, ti hegyek, dőljetek ránk!

EGY ASSZONY. A hegy tirátok dőlt, vagyis inkább leestetek a hegyről.

DANTON (Camille-hoz). Nyugodtan, fiam. Egész berekedtél.

CAMILLE (pénzt ad a kocsisnak). Fogd, öreg Kharón, a kordéd pompás tálalóasztal!

Uraim, elsőként akarom felszolgálni magam. Ez egy klasszikus lakoma; fekszünk a helyünkön, és egy kis vért loccsantunk ki az istenek tiszteletére. Adieu, Danton.

(A vérpadra lép, a foglyok egymás után követik, Danton marad utolsónak.)

LACROIX (a néphez). Azon a napon öltök meg bennünket, mikor elvesztettétek az eszeteket. Őket pedig azon a napon fogjátok megölni, amikor ismét megjön az eszetek.

HANGOK. Ezt már ismerjük. Nagyon unalmas.

LACROIX. A zsarnokok kitörik a nyakukat a sírunkon.

HÉRAULT (Dantonhoz). Szóval holttestét a szabadság szemétdombjának tartja.

PHILIPPEAU (a vérpadon). Megbocsátok nektek. Kívánom, hogy halálotok órája ne legyen keserűbb, mint az enyém.

HÉRAULT. Ezt vártam. Neki még egyszer a kebléhez kell nyúlni, hogy megmutassa, milyen tiszta az inge.

FABRE. Ég veled, Danton! Én kétszer halok meg.

DANTON. Adieu, barátom. A guillotine a legjobb orvos.

HÉRAULT (át akarja ölelni Dantont). Látod, Danton, még egy árva vicc se jut eszembe. Itt az idő.

(A hóhér félrelöki.)

DANTON (a hóhérhoz). Hát kegyetlenebb akarsz lenni a halálnál?

Mégsem akadályozhatod meg, hogy fejeink itt a kosár mélyén össze ne csókolózzanak.

[ IV/8 ]

Utca

LUCILE. Mégis van benne valami komoly.

Várjunk csak. Kezdem érteni.

Meghalni. – Meghalni! – Minden élhet, minden, a legkisebb szúnyog is, a madár is. Miért nem élhet ő? Az élet árjának meg kellene dermedni, mihelyt egyetlen csöpp vért kiontanak, a földnek pedig sebet kellene kapnia ettől a gazságtól.

Minden mozog, az órák ketyegnek, a harangok konganak, az emberek sietnek, a víz rohan, minden, minden lüktet, lélegzik, iramlik! – Nem, ez nem történhet meg, nem, én leülök a földre, és sikoltok, hogy ijedtében mindenki megáll, minden megdermed, semmi se mozog. (Leül a földre, eltakarja arcát, és sikolt, kis idő múltán föláll.)

Semmit sem ér, minden olyan, mint máskor. A házak, az utca, a szél fújdogál, a felhők vonulnak. El kell viselni.

(Néhány asszony jön az úton.)

ELSŐ ASSZONY. Szép ember ez a Hérault!

MÁSODIK ASSZONY. Amikor a köztársasági ünnepen a diadalkapu alatt állott, az jutott az eszembe, hogy jól festene a guillotine alatt, csak úgy eszembe jutott. Megéreztem.

HARMADIK ASSZONY. Igen, jó az, különböző helyzetben látni az embereket. Okos dolog, hogy a halál nyilvánosan történik.

(Elmennek.)

LUCILE. Édes, Camille, most hol keresselek?

[ IV/9 ]

Forradalom tér
Két hóhér a guillotine körül tesz-vesz

ELSŐ HÓHÉR (a guillotine-on áll, és énekel).
Holdvilágos az ég,
Amikor hazamék.

MÁSODIK HÓHÉR. Hé, koma! Készen leszel-e mán?

ELSŐ HÓHÉR. Mindnyán, mindnyán!
(Énekel)
A szobánkba besüt,
Nagyapám pofon üt.
Így, a kabátom, oszt mehetünk.
(Énekelve elmennek)
Holdvilágos az ég,
Amikor hazamék…

LUCILE (jön, s leül a guillotine lépcsőjére). A Halál néma angyalának az ölébe ülök.
(Énekel)
A nagy kaszás, neve Halál
Minden emberre rátalál.³¹

Te édes bölcső, te ringattad álomba Camille-t, te fojtottad bele rózsáid illatába. Halálharang, te daloltad őt a sírba édes nyelveddel. (Énekel)
Sok százezren és millión
Pusztultak el e nyaktilón.

(Őrjárat jön.)

EGY POLGÁR. Hé, ki van itt?

LUCILE (elgondolkodik, majd hirtelen elhatározással). Éljen a király!

POLGÁR. A Köztársaság nevében!

(Az őrség közrefogja és elviszi.)