Legyen szabad előadásomat egy személyes élményem elbeszélésével kezdeni. Egy régen látott osztálytársam azzal állított be hozzám egy alkalommal, hogy kölcsönözzek ki részére a könyvtárból, ahol dolgozom, egy angol etimológiai szótárt. Minek kell ez neked? – kérdeztem egykori osztálytársamat. Mert angolul szeretnék tanulni, s azokat a szavakat, melyeknek ismerem etimológiáját, igen könnyen megtartom emlékezetemben – volt a válasz.
Ez az anekdotikus kicsengésű, de korántsem kitalált történet megfelelően világít rá arra a tényre, hogy egy-egy szó etimológiájának ismerete folytán valahogy közelebb kerülünk ahhoz a szóhoz, melynek etimológiáját megismertük, mintha e szó titkát lepleznénk le.
Ez a megállapítás különösen érvényes az orvosi vonatkozású szavakra és kifejezésekre, minthogy ezeknél igen gyakran számolnunk kell az ősvallási kultusszal kapcsolatos hiedelmekkel, betegségokozó ártó démonokkal, népi gyógymódokkal, a fiziológiai folyamatok elhomályosult megnevezéseivel.
Nyelvészeink hamar észrevették az orvosi vonatkozású szavak etimonjainak nehézségeit. Sokszor kellett nyelvészeknek korábbi népetimológiákat, délibábos etimológiai összefüggéseket helyesbíteniök. Például Csapodi István ismerteti a hagymáz < had-más egyik téves etimológiáját: ’olyan pusztítást végző betegség, ami valósággal a had mása’ (Magyar Nyelv 8, 48. p.). A betegségnév etimológiájához megjegyzendő, hogy erről ma sem tudunk többet, mint 1908-ban, mikor G[ombocz] Z[oltán] megállapította, hogy a kutatások
„valószínű eredménye szerint a hagymáz (<hagymász) …magyarázó összetétel…, vagyis az előtag ugyanazt fejezi ki, mint az utótag, mintegy »lázbetegség«. A hagy előtag pontos megfelelői a rokonnyelvekben: északi vogul xul ’Krankheit’ …A -máz … utótag megfelelői: vogul mos, mås, maš ’Krankheit’.”
Talán annyival egészíthető ki ez az etimológia, hogy az előtag több rokonnyelvben a rosszindulatú, betegséghozó istenség neve.
De igen gyakran hosszú vita alakult ki egy-egy orvosi vonatkozású szó etimológiája felett anélkül, hogy a kutatás megnyugtató eredményre vezetett volna. Így például a beteg szó etimológiája máig sem megoldott, jóllehet a szó etimológiájának valóságos kis könyvhalomnyi irodalma van.
Már ezek alapján is helytállónak véljük tehát kijelentésünket, hogy a magyar nyelvtudomány munkásai sohasem takarékoskodtak energiáikkal, amikor orvosi vonatkozások etimológiai feltárása feladatával találták magukat szemben. Nem kell messze menni további bizonyítékért, pusztán a Magyar Nyelv című folyóirat hasábjainak ilyen értelmű átvizsgálása is elég sok bizonyító adattal szolgál állításunkhoz.
A folyóirat legelső évtizedeiben igen sok orvosi vonatkozású cikk jelent meg annak következtében, hogy ekkoriban a főhangsúly, hogy úgy mondjuk, az etimológián volt, s így és ekkor az orvosi vonatkozású szavak is az etimológiai elemzés tárgyaivá váltak. Ekkoriban Melich János és Gombocz Zoltán, sőt Laziczius Gyula is szolgáltak orvosi vonatkozású szóetimológiákkal, noha egyikük sem volt orvos, sőt különösebb érdeklődés sem fűzte őket az orvostörténethez. Gombocz a hagymáz-t (Magyar Nyelv 4, 192. p.), Melich János az orbánc-ot (Magyar Nyelv 4, 85. p.) magyarázta többek között.
De a folyóiratnak e korai szakaszában kifejezetten orvostörténeti vagy botanikatörténeti érdeklődésű kutatók is meg-megjelentek a szerzők sorában, így Csapodi István és Magyary-Kossa Gyula (ez utóbbi például a hószem, a hagymás, hagymás-betegség, a himlő, a francu stb. szavak etimológiájával, vö. a Magyar Nyelv 24. kötetét).
A folyóirat e korai szakaszában nem egyszer orvostörténeti könyv ismertetésével találkozunk. Így Ákos I. Magyary-Kossa Gyula Közegészségügy a régi magyaroknál és egy másik munkáját ismerteti (Magyar Nyelv 18, 46–47. p.), Gulyás Károly pedig elsőként számol be a Teleki-könyvtár erdélyi orvosi könyvéről Orvosságos könyv a XVI. századból (Magyar Nyelv 9, 373–377. p.) címmel.
Az 1920-as évek folyamán csökken az orvostörténeti vonatkozások száma, a korábbi etimológiai, nyelvemlékcentrikus jelleg helyébe bonyolultabb diszciplínák: fonetika, nyelvjáráskutatás, nyelvjárásföldrajz, orientalisztika (elsősorban turkológia), névkutatás stb. lépnek, és ezek cikkanyaga csak ritkábban von bele tárgyalásába orvosi vonatkozásokat. De egy-egy etimológia azért ekkoriban is napvilágot lát (például Horger Antalnak a bélpoklos-ról írt elemzése Magyar Nyelv 20, 31–32. p.).
Az 1930–40-es évek évfolyamai azonban két jelentős eseménnyel szolgálnak. Egyrészt ekkor jelent meg több folytatásban Lovas Rózsa A lelki jelenségek nyelvi kifejezéstanához című dolgozata, amely – jóllehet a pszichológiával is kapcsolatot mutat – számos orvostörténeti érdekességű vonatkozással bír. Másrészt ezekben az évjáratokban jelenik meg több közlemény, mutatvány a Teleki-könyvtárban őrzött orvosi könyvről (Varjas Béla: Egy XVI. századi magyar nyelvű orvosi kompendium – Magyar Nyelv 36, 159–169. p., ugyanezen kötetben mutatványok 193–197. p.). A turkológia is szolgál ezekben az években orvosi vonatkozású etimológiákkal (például Ligeti Lajos: Gyomor – Magyar Nyelv 37, 344. p.). És említsük meg a legfontosabbat: Magyary-Kossa munkásságának legtermékenyebb időszaka is erre a két évtizedre esik, és ez szervesen egészíti ki a nyelvészeti eredetű orvostörténetet.
A magyar nyelvészet műhelyeiben jelentkező orvostörténeti eredmények nagyobb része 1945 után már nem a Magyar Nyelv hasábjain jelentkezik, jóllehet egy-egy orvosi vonatkozású szó etimológiája ezekben az évjáratokban is megjelenik a folyóiratban, sőt az utóbbi két évtizedben nagy fellendülést mutató névkutatás is felmutathat egy-két orvostörténeti vonatkozást e folyóirat füzeteiben (például Pozsgay Ildikó: Herkulesfürdő – Magyar Nyelv 68, 459. p.).
Orvostörténeti szempontból is jelentős az utóbbi évek két tanulmánygyűjteménye:
Pais Dezső: A magyar ősvallás nyelvi emlékeiből (Budapest, 1975. Akadémia Kiadó) Ligeti Lajos: A magyar nyelv török kapcsolatai és ami körülöttük van I–II. (Budapest, 1977 és 1979. Kőrösi Csoma Társaság és az MTA Könyvtára közös kiadásában [Budapest oriental reprints. Series A (1–2).]). A két kiváló nyelvész számos orvostörténeti vonatkozású szótörténeti kérdést említ. Így például Pais Dezső e posztumusz tanulmánykötetében találjuk meg az agyafúrt szó némileg módosított etimológiáját (korábban a Magyar Nyelv 10, 414–417. p. alatt jelent meg) és az orvos szóval kapcsolatos, MTA I. Osztályának Közleményeiben megjelent eredmények újabb kiadását. De a legfőbb értéke a tanulmánykötetnek az, hogy itt jelent meg az őrül szó etimológiai elemzése, ez csak e kötetben található meg. – Ligeti Lajos dolgozatainak gyűjteménye is számos orvostörténeti vonatkozást tartalmaz: a már említett gyomor szó mellett az íz ’Gelenk’, a kanyaró és több más szó etimológiája bizonyítja ezt.
A két említett tanulmánygyűjtemény mellett a nyelvészeti terület orvostörténeti vonatkozásainak leghatalmasabb tárháza a Benkő Loránd főszerkesztésében megjelent 3 kötetes A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára című munka (I. 1967. 1142 p., II. 1970. 1111 p., III. 1976. 1230 p. – rövidítése a továbbiakban: TESz.)
Az említett háromkötetes szótár azért teszi lehetővé rejtett orvosi vonatkozások felszínre hozatalát, mivel a magyar szavak előzményeinek rokonnyelvi adatait is közli, márpedig a rokonnyelvi adatok megadott jelentései sokszor olyan orvosi vonatkozást tükröznek, amely a magyar szóban már elhalványodott, eltűnt. Ha azonban ilyen előzményt látunk, sokszor nem is túl nagy erőfeszítéssel, rádöbbenünk a magyar szó rejtett orvosi vonatkozásaira is.
Nézzünk néhány példát.
Az agyafúrt szó etimológiájának tanulságai. Pais Dezső A magyar ősvallás nyelvi emlékeiből című postumusz könyvében (1975, 7–10. p.) azt olvassuk, hogy az agyafúrt jelentése ’fúrt agyú’ azaz ’lékelt koponyájú’, s e szóban nemcsak a honfoglaláskori koponyalékelés gyakorlatának bizonyítékát látja, hanem arra is gondol, hogy esetenként koponyalékeléssel „fúrtagyú” embert hoztak létre olyan helyeken, ahol nem volt sámánképességű ember. A fúrt agya révén sámánná tett ember közvetített az élők és a túlvilág között. László Gyula szerint ugyan nem hoztak létre sámánokat műtéti úton, de az agyafúrt–fúrtagyú jelentésfejlődést, és egyben azt, hogy ez a szó az ősi koponyalékelések jelenségére, következményeire utaló nyelvi adat, teljességgel elfogadja.
A beteg szóval kapcsolatos észrevételek. Az említett szótárból megtudjuk, hogy a magyar beteg szó számos környező nép nyelvébe kölcsönszóként átment (így a szomszédos szláv népek nyelvébe és a románba). Ebből arra kell következtetnünk, hogy a szó országosan elterjedt, gyakran használt szó lehetett már az Árpád-korban.
A fene szóval kapcsolatban is bízvást utalhatunk olyan etimológiai vonatkozásokra, amely első pillanatra nemigen lenne sejthető. Arról van szó, hogy a jelenlegi nyelvészeti kutatások, meglehetősen egyértelműen, a fene szót a fen igével hozzák kapcsolatba, ennek melléknévi igenevéül minősítve a szóban forgó alakot. Így a fene annyit jelent, mint a mai ’fenő’. Ez a melléknévi igenévi jelentés könnyen válhatott erdei állat megjelölőjévé, hiszen erdőben közönséges látvány lehetett, hogy a vadkan valamilyen tárgyon, fán fente agyarát. A vadkan veszedelmes, dühös állat lévén az őt jelölő fene szó rövidesen ’fenekedő dühös állat’ jelentést vehetett fel.
Mindebből arra következtethetünk, hogy a betegségnévként jelentkező fene szó eleinte – persze igen ősi időben – nem állt önmagában. Ilyenféle összetétellel számolhatunk: fenebetegség. A fene akkoriban talán a gyorsan terjedő, doppingoló (esetleg a gyógyíthatatlanságot sejtető) betegségminőség jelölője volt. Nyelvjárási területeken ma is gyakran használják e szót összetételekben, ahol e szónak, mint tagnak jelentése homályos. Ilyen összetétel a rákfene. A fene egyéb összetételekben is bizonytalan jelentéskörű. Így például a csontfene (Új Magyar Tájszótár. Budapest, 1980. I. 881. p.) jelentése azokon a nyelvjárási területeken, ahol előfordul, nem ’csontrák’, hanem általában ’csontbetegség’. A feketefene (így egybeírt formában!) előfordul a szlavóniai nyelvjárásban [vö. Penavin Olga: Szlavóniai (kórogyi) szótár. Novi Sad, 1973. 329. p.]. A lépfene (Néprajzi Múzeum, Ethnológiai Adattár 2227.) szóban is igen általános jelentése van a fene utótagnak, és a TESz magyarázata szerint jelentése ’fekélyes betegség’. Ennek ellenére igen nagy tömegben találkozunk orvostörténeti szövegekben a fene önálló előfordulásával. Fenti feltevésünk, hogy tudniillik a fene eleinte összetételekben fordult elő, jelzői funkcióban, s csak később önállósult, gyógyíthatatlan, gyorsan terjedő, a szöveteket roncsoló betegségek összefoglaló jelölőjeként, csak akkor válik bizonyossá, ha majd bizonyítani lehet a szó elsőként összetételszerű, s csak másodlagosan önálló előfordulási jellegét. A nyelvészek által nyújtott etimológia mindenesetre még sok vonatkozásban finomítható, illetve finomítandó.
Ma már nemigen érzékeljük a javas szó orvosi vonatkozását, jóllehet a javasember, javasasszony fogalmát a kuruzslással és a népi gyógyítással ma is kapcsolatba hozhatónak érezzük. De mi ez a javas? Az etimológia tanúsága szerint ez az alak a jó melléknév ősibb jav ~ jov tőváltozatából jött létre. A jó melléknév legősibb jelentése viszont ’egészséges’ volt. A melléknévből -s képzővel főnév keletkezett, ugyanúgy, mint a jó melléknévből keletkezett jós. Csakhogy a javas a ’gyógyító’ jelentést vette fel, a jós a ’jövendőmondó’ jelentést. Sőt ősi időben nem is lehetett éles ez a jelentéstani szétválás. Tehát a javas korai időben önállóan, főnévként is gyakran használatos lehetett. Ma már alig tudjuk elképzelni ezt, mivel jelenkori nyelvhasználatunkban, a javasasszony, javasember összetételekben a javas melléknévként áll.
Az 1416 táján keletkezett és 1466-i átiratban fennmaradt huszita evangélium-fordítás (a Müncheni Kódex) szövegében olvassuk a következőket:
„(Jézus) mgvigaʒta Sokakat kic getrètnc vala kůlomb kůlomb lelèteʒeteckèl….”
Bennünket e mondatban a leletezet szó érdekel közelebbről. A TESz-ben két fontos közlést találunk e szóval kapcsolatban: 1. a lel ’megtalál’ ige származéka; 2. jelentése ’betegség’. Minthogy a leletezet a lel ’megtalál, meglel’ igével áll kapcsolatban, ki kell derítenünk, miként lett lel-ből leleletezet? Erre nézve a szótár már nem ad eligazítást. A következő szófejlődés-lehetőség képzelhető el: lel + -at/et képző + -ozat/-ezet képzőbokor. – Ez esetben a jelentés annyi, mintha ezt mondanánk: rátalál + ás + féleség. Minthogy az etimológiai szótár szerint a lel szó ’rátalál, meglel’ jelentésének azáltal van orvosi vonatkozása, hogy arra utal, hogy a rontást okozó démon körbejár, keresi áldozatát; és végül rátalál, megleli, már magának a „lelet”-nek, tehát a ’rátalálás’-nak egyúttal ’betegség’ a jelentése. – E változat szerint a bibliaszöveg értelme: megvigasztalt sokakat, kik gyötretnek vala külömb-különb betegség(féleség)ektől.
Kissé meglepőnek tűnhet, hogy a ’betegség’ jelentést egy igen korai magyar szó, a lelet, illetve ennek továbbképzett alakjai, a leletezet, illetve a leletezés fejezték ki. De bármennyire meglepő is ez, az adatok előtt meg kell hajolnunk, olyan tömegesen fordulnak elő. Sőt megvan a leletezik ’betegség állapotában van’ ige, sőt a leletező ’beteg’ melléknév is. (Vö. a Nyelvtörténeti Szótár adatait!) Talán az is kissé szokatlannak, sőt túl komplikáltnak tűnhet, hogy a leletezetet ősi jelentésében „rátalálásféleség”-nek minősítettük. Itt persze, mint ez talán a szövegösszefüggésből kivehető volt, a „rátalálás”, a „meglelés” annyi, mint ’betegség’, sőt a leletezet végső jelentése így is mondhatjuk – ’kórforma’. Hogy ez lehetett a jelentés, azt a Müncheni Kódex egy másik adata az előbb idézettnél még talán jobban bizonyítja. Ez az adat, a szövegkörnyezettel együtt a következő:
„Mikor ke. nap elnugotuolna mēdenc̪ valnacuala bètègekèt kůlōb kůlōmb lètèteʓèteckèl viʓicuala aʓocat o hoʓia.”
[„Mikor pedig a nap elnyugodott volna, mindenek, akik bírtak vala betegeket külömb külömbféle betegségféleségekkel, viszik vala ezeket őhozzá.”]
Sajnos a TESz nem jelzi a „lel” ige etimológiájában a gonosz, megbetegítő szellem körbejárására vonatkozó jelentésmozzanat tényét, de részletesen utal erre a tényre a hideglelés szócikkben. Így ír itt:
„E szókapcsolat (ti. a ’leli a hideg’ szókapcsolat) lel igéje valószínűleg azonos a lel ’talál’ igével, s itteni használata feltehetőleg még pogány kori hiedelmen alapszik: a betegség gonosz szelleme keresi áldozatát, és ha megtalálja, megleli, akkor az illető megbetegszik.”
Nem fogadja el a TESz, és mi sem tartjuk elfogadhatónak azt a felfogást, amely szerint a betegségnevekben előforduló lel előtag tulajdonképpen a lő ige származéka, és hogy a betegségszellem mintegy „meglövi” az embert, s így teszi beteggé. Nem hisszük, hogy az egyébként igen késői hideg-lövés (MTSz) egy ilyen összefüggésre utalna. Eredetileg a hideg lölte szókapcsolat alakulhatott át hideg lőtte népnyelvi alakra, majd ebből, mikor már az eredeti jelentés elhomályosult, elvonással, népetimológiával hozták létre a hideg-lövés alakot. A mi lölte? is ugyanígy alakult át mi lőttére.
Ha ilyen szavakat látunk magunk előtt, mint bélpoklos, bélpoklosság, pokolvar, bőrpoklos, bőrpoklosság stb. mindezekből nyomban elénk tűnik az ’örök kárhozat helye’ jelentésű pokol szavunk. Ezzel kapcsolatban az etimológiai szótárban a következőket olvassuk:
„szerb–horvát vagy szlovén eredetű, (így szerb–horvát pàkao, birtokos eset: pàkla, régi nyelvi, nyelvemlékbeli pakal…)”,
s a jelentéssel kapcsolatban a következűket közli a szótár: „mindezek eredeti jelentése ’szurok’”. A ’pokol’ jelentés másodlagos fejlemény a szláv nyelvekben. A magyar szó az átvett alakból főleg a kikövetkeztetett pukulu fokozaton át fejlődött pukul-lá. Van pulkul változat is, de ez valószínűleg íráshiba. A szó jelentései a magyarban a főjelentés, ’az örök kárhozat helye a vallásos elképzelés szerint’ alapján fejlődtek ki.
„Lehetséges – jegyzi meg az etimológiai szótár –, hogy a szláv nyelvekben eredetibb ’szurok’ jelentés is átkerült. Ennek emlékét őrizhetik – legalábbis részben – a Poklos elemet tartalmazó helynevek, de ezt a jelentést közszói adatokkal nem tudjuk igazolni, bár esetleg az egy adatból ismert ’hínár és sárkeverék’ (Herman Ottó: A magyar pásztorok nyelvkincse. 730. p.) jelentés ezzel függhet össze.”
Mi mindehhez azt tesszük hozzá, hogy a pokol szóval kapcsolt betegségnevek valószínűleg valamilyen formában az ’örök kárhozat helye’ fogalmával ugyan kapcsolatban állhatnak, de nincs kizárva annak lehetősége sem, hogy az iszap szürkeségét felidéző színnév is, tehát a pokol eredeti ’szurok’ jelentéséből keletkezett színnév, vagy anyagjellegzetesség megnevezés is szerepet játszhatott némely pokol-lal kapcsolt betegségnév kialakulásában. Ehhez érdekes tudni, hogy a pokolvar vagy a bőrpoklosság hólyagocskái valóban szürkülő, feketedő színelváltozást mutatnak a kór előrehaladtával. Az akadémiai kiadású Orvosi Lexikon (Budapest, 1967) első kötetében az anthrax címszó alatt ugyanis a következők olvashatók:
„Bőranthrax, pokolvar: a csípéshez hasonló papulával kezdődik a behatolási helyen…; megfeketedő véres hólyag fejlődik belőle…”
Az orvos szó legősibb jelentése bizonyosan ’varázsló’, mivel ez lesz a végeredmény akár a finnugor nyelvekből eredeztetjük a vitatott eredetű szót, akár a törökből. Pais Dezső a bevezetőben idézett művében a török eredet mellett száll síkra. Nézzük röviden az ő magyarázatát! A török nyelvekben meglevő ur ige jelentése ’üt, küzd’. Az ebből származó igenév jelentése: ’ütő, küzdő’, melynek általánosabb jelentése ’varázsló’. De miként keletkezett az ütő-ből ’varázsló’? Éppen erre szolgál magyarázattal a Pais-féle etimológia. A szóban az ütés a varázsvesszővel való ütés mozzanatára utal. A jelentésfejlődést megmagyarázva még bizonyos alaktani fejlődésbeli nehézségeket is meg kellett magyaráznia Paisnak. A legfőbb nehézség ugyanis az volt, hogy a magyarban az orvos szó előzményei általában urus, oros alakban tűnnek elő, tehát a szóban még nem találjuk meg a v-t. Pais Dezső szerint az urus, oros r-je a fejlődés során megkettőződött; így ezekből a korábbi alakokból urrus, orros lett, s ezekben az alakokban az egyik r elhasonulással v-re alakult át, így az urrus urvus-sá, az orros orvos-sá fejlődhetett. Mindehhez azonban meg kell jegyeznünk, hogy itt nem az etimológiai szótárvéleményéhez tartottuk magunkat, hanem Pais Dezső elképzeléséhez.
Ugyancsak Pais Dezső szolgál érdekes, szintén rejtett összefüggésekre utaló magyarázattal az őrül ’megtébolyodik’ igével kapcsolatban, de ez esetben véleményét az etimológiai szótár fenntartás nélkül elfogadja. Persze az etimológia kifejtése túl sok időt és helyet venne el, itt csak az etimológiai szótárban olvasható összefüggést nyújtom:
„…az őrül ótörök eredetű vö.: ujg. äbril- ’forog’ (Radl.) ävril- ’megfordul, visszatér; gyűrűzik, fodrozódik; elutasít’ (DrevnS1.)… Az őrül ige ’megbolondul’ jelentése az elmebajban szenvedők gyakori keringő, szédelgő, körbe járó mozgásán alapul… Lehetséges, hogy a jelentésfejlődés a sámánizmussal is kapcsolatban van: ’forog, kering’⟶ ’⟨a sámán⟩ a révület előidézésének céljából kering’⟶ ’révületbe esik’⟶ ’megtébolyodik’.”
Legrégibb adatolt szavaink a mai tudományos felosztás alapján valójában csak néhány tudományterületre szorítkoznak, ám ezek egyike az orvostudomány. Kár volna orvostörténetileg kiaknázatlanul hagyni e szókincs etimológiai elemzését.