Hídverés rovat

Üzenetek dakszli nélkül

Csaba királyfi és Hephaisztosz is társalgott
D. Gy.
informatika, információ, információtovábbítás

„Egy, a technika rejtelmeiben járatlan hölgy megkérdezte mérnök ismerősét:

– Mi a telefon lényege?

A válasz így hangzott:

– Képzeljen el, asszonyom, egy dakszlit, amelyiknek hátul a farkára lépnek és elől ugat.

– És hogy működik a rádió?

– Ugyanígy, csak kutya nélkül…”

E húszas évekbeli csacska történetnek nincs tanulsága azon kívül, hogy hírt lehet dróton vagy drót nélkül továbbítani. A következőkben ez utóbbi módszernek a históriájába pillantunk bele.

A legrégibb távközlési mód drót nélküli, sőt általában eszköz nélküli volt, és éjjel-nappal egyformán jól működött: az állatvilágból lassanként kiemelkedő – részben éppen ezzel kiemelkedő – ember odakiáltott társának, előbb tagolatlanul, majd szavakba, mondatokba rendezve a hangokat. A társ – ha szükségesnek mutatkozott – tovább kiálthatta az üzenetet: az első és a harmadik között alkalmi "távközlési lánc" húzódott immár.

Később, a már írott forrásokban is megörökített korokban a perzsák uralkodói a hírközlésnek ezt a formáját úgy szervezték meg, hogy erre a célra emelt építmények tetején álló férfiak figyelték az előző toronyból kiáltott üzenetet, s adták azt tovább a következő toronyban várakozó társuknak. Harmincszor gyorsabban szállt így a hír, mintha futár vitte volna.

A Csaba-trilógia Csaba királyfi című részletében Arany János e hírközlési módról írta évszázados hagyomány alapján:

„Harsog vala egy szó nyugattól keletig,
Etele nagy király hogy már közeledik;
Ádria tengernél utolsó szem őre
Kezdé a kiáltást és adta előre.

Széles birodalma országain átal,
Nyilallék a szózat, emberi hang által:
Minden nyillövésre más vitéz fogadta:
Mint felhő a dörgést tovább-tovább adta.

Tudniillik, egész nagy birodalmában
Őrállói voltak, széltiben-hosszában,
Akik éjjel-nappal egymást rendre váltsák;
Mi esik künn, vagy benn: egyszerre kiáltsák.

Négy lánc vala illyen, mint a rege mondja,
Tisza-Duna síkján volt középső pontja,
Tisza-Duna víznek áldott rónaterén,
Hol ma búsan hallgat kürtjével Jászberény.

Onnan pedig a hír elfut a Rajnához,
Etel ősfolyamhoz, és a Visztulához;
Mint a pók megérzi háló rezzenését:
Érzé minden ország Etele jövését.”

Nehéz ugyan elképzelni, hogy az esetleg több ezer embert számláló láncban ugyanaz a hír érkezett célba, mint amelyik elindult néhány órával azelőtt – gondoljunk csak a mai pletykák tartalmi változásaira –, de ha fegyelmezettek voltak a hírkiáltók és egyszerű az üzenet, talán volt értelme a hatalmas hálózatnak.

„Drót nélkül” továbbították a hírt Afrika erre felkészített dobosai is. A fekete földrész néhány évtizede még széles körben használt dobnyelve nem volt azonos egyetlen beszélt nyelvvel sem, mégis mindenütt értették. Egyetlen nap leforgása alatt akár ezer kilométernyi utat is megtett a dobról dobra szálló üzenet. Mégpedig nemcsak éjszaka, hanem nappal is.

A harmadik nagy drót nélküli lehetőségnek inkább az éjszaka kedvezett. Az egymástól látótávolságnyira telepített állomásokon a tűz ragyogását hasznosították a kor távírászai. Előbb úgy, hogy fáklyáik előre megbeszélt egyszerű jeleivel néhány szintén előre megbeszélt egyszerű üzenetet továbbítottak: „ellenség közelít”, „csapataink győztek” és így tovább.

Ezt a módszert is megörökítette az irodalom. Aiszkhülosz Oreszteia című trilógiájának első részében leírta, hogy a város elestének híre egyetlen éjszakán eljutott Trójától az ennyi idő alatt gyalog vagy lóval semmiképpen sem elérhető Argoszig:

„Héphaisztosz, Ída-hegyről küldve tűz-sugárt;
a láng a lángot küldte tűzfutár gyanánt:
az Ída-bérc a Hermész-szirtre dobta át,
Lémnosz-szigetre; s ezt a nagy fényt Zeusz magas
athószi orma harmadikként kapta meg:
utána át a tenger hátán messzire
az izmos fény, mint kedve tartja, vándorol,


aranysugáru fáklya, mint ha éjbe nap,
emelkedik s ad hírt Mákisztosz ormain;
és ez se késett, nem nyügözte szunnyadás,
tovább lobogta híradóként, mit kapott,
és szállt a fény az Euriposz-habok felé,
fölverni messzi Messzapiosz-hegy őreit:
tűzzel feleltek ők is, s küldték már tovább,
etetve száraz hangaboglyákkal tüzük:
s a fény sohasem homályosulva felszökellt,
az Ászóposz-síkságon át, miként a hold
sugára, ért Kithairón ormához, hogy ott
a híradó láng új sorát serkentse föl:
s a messzirőljött fényre nem mondott nemet,
de még nagyobb tüzet rakott az őrcsapat;
a Gorgópisz taván is átfutott a fény;
s midőn az Aigiplankton ormáig hatolt,
halasztás nélkül tűzrakásra buzditott;
s ott visszanemfogott erővel küldenek
nagy lángszakállt, mely végig a Szarón-öböl
vizébe nyúló szirtfokon lobog tovább;
szökkent, röpült a láng, elérte végül is
Arakhné városunkkal szomszéd őrfokát,
s utána már az Átridák lakára szállt
az Ída-bérci tűz nem-fattyu magzata.
A fáklyahordozóim íly szabály szerint
egymást cserélve végezték parancsomat:
s a kezdő és végső futó győz egyaránt;
lásd, íly bizonyságom van; íly tanújelem,
Trójából férjem ezzel küldött hírt nekem.”

Az eleinte csak előre megbeszélt üzenetek továbbítására elégséges módszer utóbb – a betűírás kifejlődésével – bármilyen bonyolult hír közlésére is alkalmas lett. Hátránya csupán az volt, hogy a betűket jelző fénykombinációkat az ellenfél is láthatta, és ha azt nem rejtjelezték, meg is fejthette az üzenetet. És nem működött a rendszer ködben. Nappal a fényt füsttel próbálták helyettesíteni, de a füstöt nehezebb volt szabályozni, és rosszabbul is látszik, mint éjszaka a fáklya világa.

Még később – és ugorjunk most előre egészen a XVIII. század végéig – a füst- és fényjeleket például szemaforjelekkel váltották föl (az elvet a rómaiak is ismerték, de nincs rá perdöntő bizonyíték, hogy éltek is vele). Claude Chappe és a fivérei 1793-ben bemutattak egy találmányt a párizsi forradalmi konventnek. Nappal két csuklós kar, éjjel a rájuk akasztott lámpák elhelyezkedése mutatta, hogy a szemafor kezelője milyen betűt akar továbbítani. Nem sokkal ezután kiépült a Párizst a több mint 200 kilométernyire lévő Lille-lel összekötő hírvonal.

Egyszerűbb vasúti üzenetek – „állj!”, „lassíts!”, „indulhatsz” – továbbítására ma is jó szolgálatot tesz a nappal a karjával intő, sötétben fényével útba igazító szemafor. Mint ahogy élnek a réges-régi füst- és fényjelek utódai a hajók, világítótornyok fényjeleiben vagy akár a személyautók irányjelzőiben, féklámpájában is.

Legföljebb néhányszor tíz méternyi távolságból most is odakiáltunk társunknak. Karunk intése – „gyere ide!” – pedig világosban fénysebességgel jut el a címzetthez. Kis túlzással: korunk egyetlenegy távközlési csodája – beleértve a mobiltelefont és a műholdas adatátvitelt – sem gyorsabb az ősi módinál.

A Chappe-féle szemaforos távjelző
a karokhoz kapcsolt lámpákkal

Népszabadság, 1997. szeptember 15.