Hídverés rovat

A londoni pestis

A ragály terjedése
Daniel Defoe
orvoslás, járvány, pestis, London, 1664

Valamikor 1664. szeptember elején, szomszédaimmal folytatott alkalmi beszélgetés során, hírét vettem, hogy Hollandiában újból felütötte fejét a pestis. Ott ugyanis 1663-ban szörnyű mód pusztított, különösen Amszterdamban és Rotterdamban, ahová egyesek szerint Itáliából, mások szerint meg a Levantéról hurcolták be a török flottán szállított valamiféle árukkal; megint mások azt állították, hogy Krétából vagy Ciprusból hozták be, de akárhonnét is jött, abban mindannyian megegyeztek, hogy újból felütötte a fejét Hollandiában.

Akkoriban még nem voltak nyomtatott újságjaink, hogy kósza híreket meg értesüléseket terjesszenek, és azokat emberi képzelőerővel kiszínezzék, mint azt azóta tapasztalnom kellett. Az ilyenféle eseményekről a külfölddel levelező kereskedőknek meg másoknak a postájából szereztek tudomást az emberek, és így adták azután a híreket szájról szájra; épp ezért nem is jutottak el azonnal az egész néphez, mint ahogyan ez napjainkban történik. De a kormánynak, úgy látszik, már megbízható értesülései voltak, és több tanácsülésen megvitatták, mit lehetne tenni a ragály átterjedésének megakadályozására. Mindezt azonban titokban tartották, így a mendemonda megint elcsitult, és az emberek már-már megfeledkeztek róla, hisz bennünket nemigen érintett, és reméltük, hogy nem is igaz, míg azután 1664 novemberének végén vagy decemberének elején Long Acreben, jobban mondva a Drury Lane felső végében két, állítólag francia férfit elragadott a pestis. A család, amelynél laktak, igyekezett sűrű fátyolt borítani az esetre, de a híre mégiscsak elterjedt a környéken. A minisztérium is tudomást szerzett róla, a tényállás felderítésére vizsgálatot rendelt el, és két orvost meg egy felcsert küldött ki a helyszínre. A vizsgálatot meg is tartották, s miután a holttetemeken a ragály kétségtelen tüneteit észlelték, nyilvánosan közölték leletüket, amely szerint a két férfi pestisben halt meg. A lelet azután elkerült az egyházfihoz, aki továbbadta a városházának, ott pedig a szokásos módon közzétették a heti halálozási jegyzékben ilyenformán:

Pestisben elhalálozott: 2 fő, fertőzött egyházközségek száma: 1.

Az embereket ennek láttára rémület fogta el, és az egész városban riadalom támadt, annál is inkább, mert 1664 decemberének utolsó hetében ugyanabban a házban még egy ember áldozatául esett ugyanennek a betegségnek. Ezután azonban félelmünk csillapult, mert vagy hat héten át senki sem halt meg e ragály látható jeleivel, és így az a hír járta, hogy a járvány megszűnt; később azonban, gondolom, február 12-e táján, egy másik házban, de ugyanabban az egyházközségben ugyanolyan körülmények között megint meghalt valaki.

Ez a haláleset az emberek figyelmét igencsak e városrész felé fordította, s mivel a heti jegyzék tanúsága szerint St. Gilesban a temetkezések száma szokatlanul megnövekedett, gyanítani kezdték, hogy a városnak ezen a végén pestis dúl, máris sokan elpusztultak benne, csak a hatóságok igyekeznek, amennyire lehet, titokban tartani. Ez a hír nagyon foglalkoztatta a város népét, nemigen merészkedtek a Drury Lane-re vagy más gyanús utcába, hacsak valamilyen rendkívüli ok nem kényszerítette őket erre.

A jegyzékekben szereplő halálesetek szaporodását illetően így álltak a dolgok: a St. Giles-in-the-Fields és a St. Andrew. Holborn egyházközségekben a heti temetkezések száma kisebb ingadozásokkal rendszerint tizenkettő és tizenhét, illetve tizenkilenc között mozgott, mióta azonban a pestis St. Gilesban felütötte a fejét, a közönséges temetkezések száma jelentősen megnövekedett, így például:

december 27-től január 3-ig St. Giles
St. Andrew
16
17
január 3-tól január 10-ig St. Giles
St. Andrew
12
25
január 10-től január 17-ig St. Giles
St. Andrew
18
18
január 17-től január 24-ig St. Giles
St. Andrew
23
16
január 24-től január 31-ig St. Giles
St. Andrew
24
15
január 31-től február 7-ig St. Giles
St. Andrew
21
23
február 7-től február 14-ig St. Giles 24

Hasonlóképpen megszaporodtak a temetések a St. Bride és a St. James, Clerkenwell egyházközségekben is, amelyek Holbornnal annak innenső, illetve túlsó oldalán határosak. Ebben a két egyházközségben a heti halálozások száma általában négy és hat-nyolc között ingadozott, most azonban ilyen növekedést mutatott:

december 20-tól december 27-ig St. Bride
St. James
0
8
december 27-től január 3-ig St. Bride
St. James
6
9
január 3-tól január 10-ig St. Bride
St. James
11
7
január 10-től január 17-ig St. Bride
St. James
12
9
január 17-től január 24-ig St. Bride
St. James
9
15
január 24-től január 31-ig St. Bride
St. James
8
12
január 31-től február 7-ig St. Bride
St. James
13
5
február 7-től február 14-ig St. Bride
St. James
12
6

Az emberek nyugtalanságát még csak fokozta, hogy e hetekben a halálesetek száma általánosságban is erősen emelkedett, holott ebben az évszakban rendszerint nagyon csekély.

A halálozási jegyzékeken feltüntetett heti temetkezések száma általában kétszáznegyven és háromszáz között ingadozott. Háromszáz haláleset már igen soknak számított. De a halálozások ezt követően még egyre szaporodtak, ilyenformán:

Temetések száma Szaporulat
december 20-tól december 27-ig 291 ...
december 27-től január 3-ig 349 58
január 3-tól január 10-ig 394 45
január 10-től január 17-ig 415 21
január 17-től január 24-ig 474 59

Az utóbbi jegyzék már valóban ijesztő volt, mert a megelőző, 1656. esztendei járvány óta még sose volt ilyen magas a heti temetkezések száma.

De a helyzet azután megjavult, az idő hidegre fordult, a kemény fagy, amely már december elején beállt, csaknem február végéig eltartott, metsző, bár nem túlságosan heves szelek fújtak, és így a halálozások megcsappantak. A város újból jó egészségnek örvendett, és az emberek már-már azt hitték, elmúlt a veszély, noha a St. Giles egyházközségben a temetkezések száma továbbra is nagy volt. Különösen április elejétől kezdett újból szaporodni; ekkor hetenként huszonöt személyt temettek, aztán a 18-a és 25-e közötti héten harmincat, s ezek közül ketten pestisben pusztultak el, nyolcan meg kiütéses tífuszban, amit ugyanannak a betegségnek tekintettek. Hasonlóképpen megnövekedett a kiütéses tífuszban elhalálozottak száma is; az előtte való héten nyolcan, viszont az említett héten már tizenketten haltak meg benne.

Mindez újból rettegéssel töltött el minket, az embereket szörnyű félelem fogta el, annál is inkább, mert az időjárás megváltozott, melegebbre fordult, és küszöbön állt a nyár. A következő héten azonban ismét reménykedni kezdtünk, a halálozások száma megcsappant, mindössze háromszáznyolcvannyolcat tett ki, pestisben senki sem pusztult el, és kiütéses tífuszban is csak négyen.

Ám a következő héten a ragály ismét visszatért, és átcsapott még két-három egyházközségre, éspedig St. Andrew, Holbornra, St. Clement Danesre, sőt – a City szörnyű rémületére egy ember a városfalon belül is meghalt, a St. Mary Woolchurch egyházközségben, vagyis a Bearbinder Lane-en, a Marhapiac szomszédságában. Összesen kilencen pusztultak el pestisben és hatan kiütéses tífuszban. A vizsgálat azonban kiderítette, hogy a Bearbinder Lane-en meghalt francia eredetileg Long Acre-ben lakott, a fertőzött ház közelében, és a pestistől való félelmében költözött el onnét, nem sejtvén, hogy a betegséget már magában hordozza.

Ekkor beköszöntött a május, de mérsékelt, változékony és eléggé hűvös idővel, és így az emberek még mindig bizakodtak. Kiváltképpen abból merítettek reményt, hogy a Cityre nem csapott át a járvány, a kilencvenhét egyházközségben mindössze ötvennégy volt a temetések száma. Ezért már-már reméltük, hogy a pestis, amely eddig elsősorban a város túlsó végén dúlt, talán nem terjed tovább. Bizakodásunk annál is indokoltabbnak látszott, mert a következő, azaz a május 9-étől május 16-áig terjedő héten csupán hárman haltak meg, és közülük egy sem lakott a Cityben, se a város külső kerületeiben. És St. Andrewban is mindössze tizenöt, tehát egészen kevés temetés volt. Igaz, St. Gilesban harminckét személyt temettek, de közülük csak egy pusztult el pestisben, és így az emberek fellélegzettek. Ezen a héten a halálozások száma egészben véve is megcsappant, az előző héten mindössze háromszáznegyvenhétre rúgott, az említett héten pedig csupán háromszáznegyvenháromra. Néhány napig tehát remény töltött el minket, de csak néhány napig, mert az embereket nem lehetett többé félrevezetni. Végigvizsgálták a házakat, és látták, hogy a dögvész valójában már minden irányba szétterjedt, és naponta szedi áldozatait. Nem lehetett tovább szépítgetni, eltitkolni a bajt, sőt hamarosan kiderült, hogy a ragály elterjedésének meggátlására sincs semmi remény, mert St. Gilesban már számos utcára átcsapott, sok helyütt egész családok ágynak estek. A dolgok ilyetén alakulása a következő hét halálozási jegyzékén aztán meg is mutatkozott. A jegyzék ugyan csupán tizennégy pestisben elhunyt személyt tüntetett fel, ez azonban merő porhintés volt, mert St. Gilesban összesen negyven embert temettek, és ezek többsége biztosan pestisben pusztult el, jóllehet a jegyzék más betegséget nevezett meg. És bár az összes ottani temetések száma nem emelkedett harminckettő fölé, és az egész jegyzék mindössze háromszáznyolcvanöt nevet tartalmazott, de ebből tizennégy személyt kiütéses tífusz, és ugyancsak tizennégyet a döghalál ragadott el. Ezért bizonyosnak vettük, hogy ezen a héten összesen ötvenen haltak meg pestisben.

A következő jegyzék a május 23-ától május 30-áig terjedő hétre vonatkozott, amikor is a pestisben elhunytak száma tizenhét volt. De St. Gilesban ötvenhárom személyt temettek – ijesztő szám! –, noha ezek közül csak kilencnél jelölték meg a halál okát pestisben; ám a békebírák a főpolgármester kívánságára tüzetesebb vizsgálatot tartottak, és ekkor kiderült, hogy a valóságban St. Gilesban még húsz embert kaszált le a pestis, ezeknél azonban a halál okát kiütéses tífusznak vagy más betegségnek tüntettek fel, mi több: egyeseknek még a halálát is elhallgatták.

De ez mind semmiség volt ahhoz képest, ami rögtön ezután következett. Az idő melegre fordult, június első hetétől kezdve a járvány szörnyű mód elharapózott, és a temetkezések száma nagyon megszaporodott. A különféle lázas betegségekben, kiütéses tífuszban és szájsülyben elhunytak sora mind hosszabb lett, mert aki csak tudta, titkolta betegségét, nehogy ismerősei elkerüljék, még beszélni se merjenek vele, a hatóságok pedig lezárják a házát, amire eddig ugyan még nem került sor, de már kilátásban volt, és az emberek a puszta gondolatától is rettegtek.

Június második hetében a ragály még mindig St. Gilest sújtotta legfőképpen, ahol százhúsz személyt temettek. A jegyzék szerint ugyan csupán hatvannyolcan pusztultak el dögvészben, de mindenki azt mondogatta, hogy az egyházközség szokásos temetkezési adatait tekintve, ebből legalább száz a pestisben elhunytak száma.

Eddig a hétig a Cityre még nem csapott át a ragály: a kilencvenhét egyházközségben egyetlen áldozatot sem követelt, kivéve a már említett franciát. Most azonban négyen is elpusztultak a Cityben, egy a Wood Streeten, egy a Fenchurch Streeten és kettő a Crooked Lane-en. Southwark mentes volt a járványtól, a folyónak azon az oldalán még egyetlen embert sem vitt el a pestis.

Jómagam Aldgate-en kívül laktam, körülbelül félúton Aldgate Church és Whitechapel Bars között, az utca bal, vagyis északi oldalán, és mivel a városnak erre a részére még nem terjedt át a ragály, környékünk lakóit még nem kerítette hatalmába az aggodalom. A város túlsó végén azonban nagy volt a riadalom, és a jobb módúak, különösen a nemesek és a köznemesek, családjukkal és szolgáikkal soha nem látott áradatban özönlöttek ki a City nyugati részéből. Jól látható volt ez mindenekelőtt Whitechapelben, azaz a Broad Streeten, ahol én laktam. Igazában egyebet se lehetett ott látni, csak mindenféle holmival, asszonynéppel, cselédekkel, gyerekekkel stb. megrakott szekereket meg kordélyokat; a jobb módú személyek kocsiját lovasok kísérték, és valamennyien igyekeztek minél gyorsabban kijutni a városból. Aztán üres szekerek meg kordélyok bukkantak fel, és tartalék lovak hátán szolgák, akik szemmel láthatólag vidékről jöttek, vagy onnét küldték vissza őket az ittmaradottakért. Amellett megszámlálhatatlan mennyiségben vonultak el a lovasok, némelyek egyedül, mások szolgákkal, általában mind málhával megrakottan és szemmel láthatólag utazásra felkészülve.

Szerfelett ijesztő, elszomorító látvány volt, s mivel reggeltől estig ezt kellett néznem, mert csakugyan nem akadt fontosabb látnivaló, egyre csak azon töprengtem, milyen nyomorúság szakad a városra, milyen szörnyű sors vár az ittmaradottakra.

Néhány héten át akkora áradatban menekültek az emberek a városból, hogy a főpolgármester ajtajához csak a legnagyobb nehézségek árán lehetett eljutni. A távozni készülők roppant csődülete várakozott ott útlevélre és orvosi bizonyítványra, mert éneikül senkit sem engedtek át az útba eső városokon, és senki sem kapott szállást a fogadókban. Minthogy a Cityben egész idő alatt egyetlen ember sem pusztult el pestisben, főpolgármesterünk a kilencvenhét egyházközség lakóinak első szóra kiadta az orvosi bizonyítványt, sőt egy ideig még azoknak is, akik a város külső kerületeiben laktak.

Ez a fejvesztett menekülés, mint mondtam, hetekig tartott, egész májusban és júniusban, annál is inkább, mert olyan hírek kaptak szárnyra, hogy a kormány rendeletet szándékozik kiadni, amelynek értelmében az utazás megakadályozására az országutakat sorompókkal és torlaszokkal el fogják zárni, valamint hogy az útba eső városok a fertőzéstől való félelmükben londoniakat nem engednek át. Ezek azonban légből kapott hírek voltak, főképp kezdetben.

Most már én is komolyan fontolóra vettem, mitévő legyek, azaz hogy az ittmaradásra szánjam-e el magam, vagy zárjam be házamat, és meneküljek, ahogyan azt nem egy szomszédom tette….

Menekülés Londonból az 1625-ös pestis idején
Source: Life photo archive / Google Images (available for personal and research use)
Daniel Defoe portréja
Jeremiah Taverner rajza · Michael Vandergucht metszete
Az első kiadás címlapja, 1772-ből

Daniel Defoe (1660–1731) angol író, újságíró. Az angol felvilágosodás egyik nagy alakja. Az első angol regényíró. Több mint 500 könyvet írt. Legismertebb művei a Robinson Crusoe (1719) és a Moll Flanders (1722).

Daniel Defoe: A londoni pestis. Fordította Vámosi Pál. Második kiadás. Budapest: Európa Könyvkiadó, 1978. A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Daniel Defoe A journal of the plague year being observations or memorials of the most remarkable occurences, as well public as private, which happened in London during the last great visitation in 1665. Written by a citizen who continued all the while in London. Never made public before. J. M. Dent & Sons Ltd. E. P. Dutton & Co. Inc. New York, 1961.