Dosztojevszkij regényeit gótikus katedrálisokhoz szokták hasonlítani. Érzelmi azonosulását hőseivel és drámaszerkesztésének erejét szinte eddig sem érte el senki. Éppen ezért sokan őt tekintik a regényírás túlszárnyalhatatlan mesterének.
Dosztojevszkij igen súlyos epilepsziában szenvedett. Akad, aki azt hihetné, hogy a betegségnek a munkásságához semmi köze nincs, hiszen egy alkotó magánélete, személyes sorsa sokkal kevésbé jelentős mint alkotásai, életműve. De ha valaki egy személyben idegorvos és szenvedélyes tisztelője Dosztojevszkij művének, akkor az összefüggéseket, a művet és az alkotó betegségét feltétlenül együtt kell szemlélnie. Nagy műveiben hat regényhős epilepsziás.
Kirillov az istenhit és ateizmus között tétovázó, búskomor lelkületű regényhős a Démonokban temporális eredetű aurás rohamokban szenved. Barátjának, Satovnak elmeséli, hogy ezek az aurák az epilepsziás rohamok előhírnökei.
„Vannak másodpercek – meséli Kirillov – mindössze öt-hat, amikor az embernek hirtelen az az érzése támad, hogy feloldódik a lét örök és tökéletes harmóniájában. Ebben az érzésben nincsen semmi földi, de túlvilági sem, mégis azt mondom, olyan érzés, amit az ember földi valóságban nem tud elviselni; vagy testileg át kell alakulnia, vagy meg kell halnia. Olyan ez az érzés, mintha az ember egyszerre érezné és felismerné a természetet öröktől örökké: igen, ez az igazság. Amikor Isten megteremtette a világot, a teremtés minden napjának estéjén azt mondotta: Igen, ez igazságos és ez jó. Nemcsak megindultság, rajongás és nemcsak öröm ez. Az ember nem bocsát meg semmit, hiszen nincs mit megbocsátania. Az ember nem szeret semmit, ó nem, hiszen végtelenül, minden szerelemnél boldogabb. A félelmetes az, hogy minden oly tiszta, oly tiszta és mindez nem más, mint öröm. Ha mindez tovább tartana öt másodpercnél, az ember lelke nem tudná elviselni, hanem el kellene pusztulnia. Ebben az öt másodpercben átélem az egész létet, odaadnám érte az egész életemet, mert megéri.”
A Karamazov fivérekben a házasságon kívül született negyedik fivér, Smerdjakov epilepsziás. Ez a fivér válik apagyilkossá. Ravasz és brutális pszichopata. Közben a bűnügy történetében egyedülálló alibire tesz szert, mivel status epilepticust színlel, amely folyton folyvást két napig tartó görcsrohamokból áll – leszámítva azt a kis időt, amely alatt a bűntényt elköveti.
A Fogadósnő című novellában két epilepsziás, a bűnöző és misztikus Murin, és a novella, hőse, Ordinov szerepel. Murin megkísérli riválisát, Ordinovot lelőni, de eltéveszti a célt, mert a lövéspillanatában epilepsziás rohamtól sújtva összeesik. Ordinov lázas képzelődéseiben valamiféle üdvösség-aura jelentkezik, miközben gyermekkori élményeit újraéli.
A Megalázottak és sértettek című elbeszélésben szerepel a jószívű de büszke Nelli, aki ugyancsak epilepsziás.
Dosztojevszkij epileptikusai között a „legnagyobb” a Félkegyelmű hercege, Lev Nyikolajevics Miskin. Előkelősége finomlelkűségében, együttérzésében nyilvánul meg és ezért különösen szeretik a hölgyek. Drámai párviadalra kerül sor ellenfelével, Ragosinnal, aki a sötét lépcsőházban le akarja szúrni, de kísérlete nem sikerül, mert Miskin a kellő pillanatban epilepsziás görcstől sújtva lezuhan a lépcsőn. Miskin rohamait aura előzi meg, amit Dosztojevszkij több helyen ír le úgy, hogy ezek igen erőteljes, kristálytiszta örömélményben nyilvánulnak meg, boldogságérzetben, amit maga Miskin legerőteljesebb életmegnyilvánulásnak, vagy a végleges igazságnak tart. Ezenkívül az az érzése támad, hogy újraéli egész létét, amit a hagyomány
Mohamednek is tulajdonított, akinek állítólag ugyancsak epilepsziája volt és egy-egy aura alatt, míg a víz a feldöntött agyagkorsóból kifolyt, az az érzése támadt, hogy átrepülte az egész paradicsomot.
A Félkegyelműben így ír:
„Többek között arra is gondolt, hogy régebbi epilepsziás rohamai kapcsán közvetlenül minden roham előtt – amikor a roham éppen nem álmában érte – hirtelen nehéz, kínzó nyugtalanságának, lelki sötétségének kellős közepén agyát egy pillanat alatt lángoló villám világította be, amely egy pillanat alatt egész lényét és minden életerejét fellobbantotta. Ebben a pillanatban villámszerűen megtízszereződött életérzése, alkotó lénye és önnönmaga. Értelme és szíve hirtelen megtelt vakító fényességgel; minden kín, felindulás, kétely és nyugtalanság a magasabb rendű nyugalomban oldódott fel, amely tele volt harmonikus örömmel, reménnyel, bölcsességgel és megismeréssel. Ezek a pillanatok, a fényfelvillanások azonban csak előrejelzők voltak, a döntő másodperc hírnökei és sohasem tartottak tovább egy másodpercnél, hírnökei annak a másodpercnek, amikor a roham bekövetkezett. Ez a másodperc elviselhetetlen volt. Amikor később egészséges állapotban erre a másodpercre visszaemlékezett, magamagának azt mondotta, hogy ezek a lelki villámlások, a »magasabb rendű lét«-nek ezek a fénycsóvái és a vég felismerése tulajdonképpen nem más, mint betegség, felfüggesztése a normális lelkiállapotnak és valahányszor így viselkedett, akkor ezt az állapotot a valóságban tekintve nem mint magasabb rendű, hanem sokkal inkább mint alacsonyabb rendű létet kell tekinteni.”
A regényekben így nagy gondossággal leírt epilepsziás jelenségek semmi kétséget nem hagynak afelől, hogy a szerző maga is epilepsziában szenvedett. Tudunk erről legközelebbi hozzátartozóinak leírásából, így többek között második feleségének, Anna Grigorjevnának gyorsírással vezetett naplójából, amely pontos adatokat tartalmaz.
Talán genuin [veleszületett – A szerk.] volt Dosztojevszkij epilepsziája, mivel egy két és fél éves kisfiát akut epilepsziás rohamban vesztette el. Élesen definiált agybántalma azonban, úgy látszik, nem volt. Gyermekkorában semmi sem utalt egyértelmű epilepsziás tünetekre, bár hangulati ingadozások és néhány sajátságos állapot, amikor valószínűleg hallási hallucinációban szenvedett és „egy farkas, egy farkas” kiáltást hallatott, erre utalnak.
Mikor kapta első görcsrohamát, az bizonytalan. Akadnak egyesek, akik azt állítják, hogy akkor érte az első roham, amikor apja meggyilkolásáról értesült. Pszichoanalitikusok ebből arra következtettek, hogy a rohamok apjával szembeni Ödipus- komplexumának lettek volna következményei. Apja erőszakos halála Dosztojevszkijben ellentmondó érzelmeket váltott ki: egyrészt kielégült bosszúvágyat, másrészt bűntudatot. A valóságban ezzel a motívummal Ivan Karamazovnál találkozunk. Akad, aki hisz a pszichoanalitikusoknak, de akár hisz valaki, akár nem, ezt a feltevést bizonyítani nem lehet.
Dosztojevszkij betegségének legsúlyosabb szakában csak rövid néhány napos szünetekkel, naponta, éjjel is, nappal is, a legsúlyosabb görcsrohamokat szenvedte el. Később már rohammentes hónapok is következtek, illetőleg egy-egy roham csak hónapok múltán következett be. Élete legvégén a betegség nagyon sokat veszített intenzitásából és csak igen ritkán került sor görcsrohamra. Ez a tény bizonyos mértékben az epilepszia organikus eredete ellen szól.
Dosztojevszkij epileptikus aurája biztosan különleges, ritka és figyelemre méltó. Elsősorban tiszta örömérzetről van szó valamilyen boldogságtudattal kombinálva. Másrészt az az érzete támad, hogy egy pillanat alatt újra átéli az egész életét. Az angolok ezt a jelenséget „panorama fit”-nek nevezik. Ezzel kapcsolatban érdemes említést tenni a gyermekkorban átélt, félelemmel terhelt hallási hallucinációkról is. Azok a tapasztalatok, amelyeket az ideggyógyászok olyan epilepsziásokon szereztek, akiknek epilepsziája jól definiált agykárosodásra: pl. hegre, tumorra volt visszavezethető, vagy műtét közben elektromos ingerlésre szerzett észlelések amellett szólnak, hogy mind a három aura-forma a temporális lebeny legfelső zónájának azonos középső területéről válható ki. Nem kétséges, hogy Dosztojevszkij aurája és rohamai e területről indultak ki.
Sok Dosztojevszkij-szakértő azt állítja, hogy ez a boldogság aurája közvetlen perdöntő jelentőséggel bír Dosztojevszkij életszemléletének és eszmevilágának kialakításában. Dosztojevszkij csodálatosan írta le az aura fenséges voltát, de sohasem ecsetelte közelebbről eszmei tartalmát. A temporalis lebenynek különös jelentősége van érzelmeinkkel és emlékeinkkel kapcsolatban, bár nehezen fogható fel, hogyan támadhatnak konstruktív eszmék éppen akkor, ha e területen epileptikus kisülések kezdődnek vagy játszódnak le. Aziránt semmi kétség nincs, hogy Dosztojevszkij számára az aurának ez a különleges fajtája egész különleges élményt jelentett. Biztosan jelentette azt is, hogy számára a betegség nemcsak valamifajta kínzó gyötrelem volt, hanem a felmagasztosulásnak is valamiféle változata. Akadnak Dosztojevszkij rajongók, akik abban a tudatban élnek, hogy Dosztojevszkij azt hitte volna, hogy betegsége egyenesen isten adománya.
A kis Nellit leszámítva Dosztojevszkij minden regényfigurája súlyos, pszichés zavarban szenved. Emiatt – anélkül, hogy erről tudomása lett volna – az epilepsziások megítélését hosszú időre előnytelenül befolyásolta. Hiszen még ma is, a modern időkben is elég nehéz az embereket attól a babonától megszabadítani, hogy az epilepszia és az elmebetegség többé-kevésbé azonos lenne.
Viszont Dosztojevszkij személye meggyőző bizonyíték arra, hogy az epilepszia és a zseni nagyon is megfér egy testben. Bár valószínű, hogy Dosztojevszkij zsenialitásának előfeltétele nem szükségképpen az epilepsziája volt.
