Darwint olvasni hatalmas nyelvi–irodalmi élmény, de nem csak az ízletes, finoman ropogtatható szavak miatt, amelyeket Kosztolányi is nyilván boldogan használt volna, hanem két további ok miatt is.
Takácsmácsonya. Magonc. Borzkutya. Kardinálisvirág. Csibor. Lumma. Gőtehal. Futrinka. Nyérc. Fakusz. Gébics. Csuszka. Pézsmaboglár. Pórsáfrány. Bohócvirág. Kakascímer. Szappanvirág. Rigópohár. Papucsvirág. Csodatölcsér. Sülzanót.
Ezekkel a számomra korábban ismeretlen vagy minimum jelentés nélküli szavakkal (és sokkal többel, de mutatóba elég ennyi) akkor találkoztam először, amikor vagy tizenöt évvel ezelőtt elolvastam Charles Darwin: A fajok eredete című, közismerten nem irodalmi, hanem tudományos művének Kampis György által készített új fordítását.1 A felsorolással azt akartam érzékeltetni, hogy Darwint olvasni hatalmas nyelvi–irodalmi élmény. De nem csak az ízletes, finoman ropogtatható szavak miatt, amelyeket Kosztolányi is nyilván boldogan használt volna.2
Két további oka is van annak, hogy Darwin művei gondolati erejükön túl igazi nagy irodalmi élményként hatottak rám. Ennek egyik oka a látásmód. Az a látásmód, amellyel Darwin átlát téren és időn, és néhány mondatában kontinenseket és földtörténeti korszakokat fog át. Megkérdezi például magától, vajon hogyan lehetséges, hogy az egymástól távoli kontinenseken el tudtak terjedni ugyanazok a fajok?
A kérdés tehát térbeli. De a válasz időbeli – ne felejtsük el, Darwin eredetileg geológiai kutatóként indult el arra az öt évig tartó hajóútra, amelyen munkája alapjául szolgáló adatait összegyűjtötte. A válasz az, hogy a kontinensek a korábbi földtörténeti korszakokban egymáshoz közelebb helyezkedtek el és csak a földtörténeti fejlődés során távolodtak el egymástól, az állatok tehát átmászkálhattak eminnen amoda. Legszebb, legköltőibb látomásai azok, amelyekben egy-egy állat különböző területeken fellelhető változatairól ír. Ilyenkor mintha kamera volna a kezében és egyetlen óriási svenkkel menne végig a glóbusz fölött egész földrészeken, hogy elsorolja és elemezze a plasztikus részletességgel leírt változatokat. Ír ilyenkor tollazatról, szőrzetről, színekről, erdőkről és hegyekről. Csupa látomás az egész mű – az emberiség történetében valaha született tudományos alapművek egyik legfontosabbika olyan, mint egy szavakkal festett, gigantikus freskó. A könyv, amely végképp kiiktatta Istent a természettudományos gondolkodásból, olyan, mintha egy olykor le-leereszkedő isten szállna el a glóbusz fölött, hogy áttekintse birodalmát.
Darwinnal kapcsolatban az irodalmi élmény másik oka a kalandregény izgalma. Igaz, ez nem A fajok eredetéből vagy a többi tudományos művéből, hanem az ezeket megalapozó, öt évig tartó, Föld körüli (pontosabban: a déli félteke körüli) hajóútját leíró könyvből (The Voyage of the Beagle), a magyarul Egy természettudós utazásai3 címen megjelent munkájából árad. Darwin tudományos munkáját, világraszóló felfedezését az utazás alatt gyűjtött hatalmas anyag, gazdagságát pedig az erről írott könyv alapozta meg. Olyan hatalmas sikere volt, hogy Darwin a befolyt jogdíjakból vette meg a házát és nagyrészt ebből a vagyonból élt családjával együtt hosszú évekig – legalábbis addig, amíg húsz éven át érlelt alapműve szintén óriási siker nem lett. (És hazatérése után – 27 éves volt ekkor – soha többé nem utazott. Felhagyott még a természetjárással is.)
Darwin útinaplója sok szempontból olyan, mint egy Verne-regény.
Nem tudom, bizonyították-e valaha Darwin útinaplójának hatását Verne-re, de akár bizonyították, akár nem, enélkül a mű nélkül vagy ehhez nagyon hasonló, részletes útleírások nélkül Verne valószínűleg nem tudta volna megalkotni az életműve nagy részét kitevő, Európától távoli tájakon játszódó történeteit – elsősorban a tájleírásait.
Mi volt ez az utazás?
Darwin ugyanolyan szórakoztatóan meséli ezt el az önéletrajzában4, mint az utazás eseményeit a Beagle-könyvben. Orvos apja (aki nem bírt vért látni) azt szerette volna, ha Darwinból lelkész lesz. Cambridge-be küldte tanulni (ennek is köszönhette kiváló görög és latin nyelvismeretét), de Darwint már ekkor is a természettudomány érdekli: gyerekkora óta gyűjtötte a bogarakat, Humboldtot olvas és utazni vágyik. Ami a bogárgyűjtés szenvedélyét illeti, leírja, hogy egyszer meglátott két ritka bogarat és megfogta őket, egyiket az egyik, másikat a másik kezével; de ekkor meglátott egy harmadikat, amit egyszerűen nem hagyhatott veszni, úgyhogy a jobb kezében lévő bogarat gyorsan a szájába tette, hogy a keze szabaddá váljék. Csakhogy ez a bogár valami keserű folyadékot eresztett magából, amely égette a nyelvét. Kénytelen volt kiköpni, így aztán mindkét bogár sajnálatosan odalett.
Miután eldöntötte, hogy nem lesz pap, 22 éves, az egyetemet frissen végzett diákként kapva kapott az ajánlaton, hogy fizetés nélküli természettudósként elszegődhet a Beagle nevű kutatóhajóra. A hajó 1831. december 27-én indult el és öt év múlva, 1836. október 2-án tért vissza Angliába. Eredetileg geológiai kutatásokra készült. Nyilván ennek is köszönhetjük az 1835-ös chilei földrengés pusztításának részletes leírását (több város és hetven falu pusztult el ekkor). Kleist megirigyelte volna Darwin tollát.5
És talán az utazás tényén túl a geológiai érdeklődésnek is köszönhető a fentebb leírtam globális látásmód. Darwin egy-két bekezdésben olykor szinte az egész dél-amerikai kontinensen végigtekint. Később, amikor már Ausztrálián is túl járnak, leír egy sor korallzátonyt. Ez a leírás remek példája annak, hogy Darwin milyen egységben látta az emberi és a természeti világot – és arra is példa, hogy Darwin a természeti jelenségeket azonnal történetükben érzékeli:
„We feel surprise when travellers tell us the vast dimensions of the Pyramids and other great ruins, but how utterly insignificant are the greatest of these, when compared to these mountains of stone accumulated by the agency of various minute and tender animals!”
„Meglepetéssel halljuk az utazóktól, hogy milyen óriási méretűek a piramisok és más nagy romok; pedig ezek közül a legnagyobb is milyen jelentéktelen ezekhez a kő-hegyekhez képest, melyeket különböző parányi és finom apró lények halmoztak fel!”
Ahogy haladunk előre a könyvben, egyre több állatleírást olvashatunk. A nagy mű felől visszatekintve nem lehet nem érezni, hogyan készülődik a világraszóló tudományos elmélet. De nem csak az állatok érdeklik. Éles szemmel figyeli az embereket és a társadalom egészét. Színes leírást és érdekes történeteket olvashatunk a kőkorszaki körülmények között élő tűzföldi indiánokról épp úgy, mint a borzalmas latin-amerikai politikai állapotokról. A liberális polgár nem győz csodálkozni rajta, hogyan fogadhatják el a latin-amerikaiak szörnyeteg kis diktátoraikat. A legabszurdabb történet az, amikor Argentínában egy tábornokot börtönbe csuknak, majd szabadon engednek – és a tábornok szabadon engedése pillanatában letartóztatja azt a tisztet, aki szabadon engedte őt. Chilében egy ügyvéd erősen gyanakszik, hogy Darwin nem tudományos kutatást végez. „Itt valami nem tiszta” („Hay un gato cerrado aquí”) – mondja (Darwin a görög és a latin mellett gyorsan megtanult spanyolul is és a könyvben többször spanyolul idéz fel beszélgetéseket – de azért Vergiliust is idézi latinul). Az ügyvéd nem titkosszolgálati megbízást sejt a munka mögött, hanem arra gyanakszik, hogy Darwin bányákat keres.
Kétségbeesett felháborodással ír az általános szegénységről, a bányászok és a parasztok életéről és természetesen a rabszolgaság intézményéről. Ennek elítélésekor nem kíméli angol honfitársait sem. Egyik mulatságos beszélgetése az, amikor kiderül, hogy argentínai vendéglátói – jómódú polgárok, köztük egy katonatiszt – még nem hallottak az iránytűről és arról sem, hogy a Föld gömbölyű. (Gondoljuk meg, teszem hozzá, a Kolumbusz által fölfedezett földrészen vagyunk, Kolumbusz után több, mint háromszáz évvel.)
Szívesen folytatnám, mert bárhová lapozok ezekben a könyvekben, tele vannak szebbnél szebb, izgalmasnál izgalmasabb részletekkel. De hát végül is azért írom ezeket a kis kultúrcsevejeket, hogy kedvet csináljak hozzájuk. Tessenek elolvasni. Befejezésül még egy részletről szólok, ezúttal arról, ami az Önéletrajz vége felé olvasható. Darwin, aki mindvégig enyhe iróniával ír saját magáról, ebben az öregkori visszatekintésben azon sajnálkozik, hogy a zenehallgatás és az irodalom nem nyújtja már azt az örömöt neki, amit fiatal korában nyújtott. És ezt írja:
„If I had to live my life again I would have made a rule to read some poetry and listen to some music at least once every week; for perhaps the parts of my brain now atrophied could thus have been kept active through use. The loss of these tastes is a loss of happiness, and may possibly be injurious to the intellect, and more probably to the moral character, by enfeebling the emotional part of our nature.”
„Ha újraélhetném az életemet, szabállyá tenném, hogy legalább hetente egyszer verseket olvassak és zenét hallgassak; mert így talán agyamnak most elsenyvedt részei a használat révén aktívak maradnának. Ezeknek az élvezeteknek az elvesztése a boldogság egy részének elvesztése, és káros lehet az intellektusra, és még valószínűbben az erkölcsi alkatra, mert legyengíti természetünk érzelmi oldalát.”
