Németh Lászlót főleg íróként tartjuk számon, pedig orvosként is jelentős értékeket hagyott ránk. Orvostörténeti szempontból különleges az a szemlélet, ahogy saját betegségét követi, miközben elénk tárja a magyar orvostörténet nagy alakjait, akikkel szakmai kapcsolatot tart fent részben saját betegsége miatt, részben azért, hogy tájékoztassa őket azokról a megfigyelésekről és újszerű következtetésekről, melyeket a betegségével kapcsolatban tesz. Eközben nem feledkezhetünk meg arról az üzenetről sem, melyet az orvos-beteg kapcsolatról hagyott ránk.
1945 júliusában hívják meg Hódmezővásárhelyre egészségtan-tanárnak és iskolaorvosnak, ahol több mint három évet tanít és végzi az iskolaorvosi tevékenységét. Oktatóként is újszerű dolgot vezet be, jóval megelőzve a korát, azzal, hogy egy tantárgyként oktatja az egészségtant, irodalmat, történelmet és vegytant, azaz tantárgyösszevonással ezek egymással való összefüggéseit, egyetemességét is szemléltette a diákoknak. Ezeket az éveket élete egyik legszebb időszakaként emlegeti, és az Égető Eszter című regényében eleveníti meg.
Egészségtan-tanárként a Hippokratésznak tulajdonított szellemet közvetíti a tanítványainak, amely szerint
„Gyógyszered legyen az ételed, s ételed legyen a gyógyszered”,
azaz a betegségek megelőzésére kell mindenekelőtt törekedni, különös tekintettel az életmódból adódó egészségkárosító kockázatok csökkentésére. Az iskolaorvosi tevékenységét is ebben a szellemben igyekszik végezni. Az iskolaorvosi évekről így ír:
„A társadalomtól kaptam egy kenyérkeresetet, amely nem volt szenvedélyem, s a természettől egy szenvedélyt, mely, ha nem is volt tiszta bélyeg- vagy gombgyűjtés, hivatalosan annak tekintetett. Ha következetes akartam lenni a minőség forradalmában, vagy a szenvedélyt kellett kenyérkeresetté alakítanom, vagy a kenyérkeresetet szenvedéllyé. Én az utóbbit választottam.”,
és mint ahogy azt az írótól tudjuk
„[…] Ennek kisajtolásában aztán a vérezni kezdő hipertónia szerepelt múzsa gyanánt.”
Az író tisztában van betegségével s annak következményeivel:
„Most még lejjebb kerültem, úgy látszik, meg kell halnom. Egy rosszat ígérő betegség csapdájába estem, s amennyire első tájékozódásra megállapíthatom, azt is elég súlyos alakban kaptam meg.”1
Németh László Hipertónia naplójában végigkövethetjük az író betegségét, az ezzel kapcsolatos megfigyeléseit, az ok okozati összefüggéseket, amely a betegség kialakulásához vezettek. De mást is jelent ez a napló, két vonulatot: egy orvostörténetit, valamint az ember küzdelmét azért, hogy ember maradhasson („Minél tovább, ha lehet a halálig, emberhez méltón élni.”).
A Hipertónia naplóban fellelhetők a magyar orvoslás nagyjai. Korányi Sándortól hall a hipertónia essentialis kórképről, melynek egyetlen alkotó és elsődleges tünete maga a magas vérnyomás. Iparosodott országokban már akkor népbetegség, a „XIX. század tüdővésze”, közegészségügyi probléma – mondja Korányi. Németh László zseniálisan fogalmazza meg, hogy ez tulajdonképpen a „súlyos szorítóba” került emberek betegsége, azaz a kórkép a kor képe, talán nem is sejtve, hogy a szív- és érrendszeri betegségek terén Magyarország nemsokára vezető helyre kerül Európában. Haynal Imre a vizsgálatok után kizárja a Németh László által rettegett arterosclerosist [érelmeszesedés], de magas vérnyomás értékekről beszél, ami szerinte is a hipertónia essentialis. Szentágothai professzor, olvasván Németh László Levelek a hipertóniáról című írását, ismeretlenül is, meleg hangon gratulál, és helyesli az abban foglaltakat, különösen a hipertónia agyi eredetével ért egyet, és ajánlja Németh Lászlónak a só mentes diétát, amelytől ugyan javul a vérnyomása, de a túlzott diéta nagyfokú gyengeséget okoz, állapota, közérzete romlik, ezért fel is hagy ezzel a szigorú diétával. A továbbiakban mérsékli a sóbevitelt, de nem törekszik teljes sómegvonásra. Erről Szentágothai professzornak is beszámol:
„Három héttel a sótlan étrend feladása után, a kúra fénypontján fellépett kellemetlenségek szinte egytől egyig felszívódtak és megszűntek. […] több mint egy hete ismét írom a regényt […].”
A magyar orvostudomány nagy alakjai mellett nyomon követhetjük a kor kezelési szokásait, ezek fejlődését. „Az élet kényszerűségeit kísérleti alkalommá, laboratóriummá kell alakítani” – mondja Németh László. „Hónapról hónapra egy levélsorozatban számolok be farkasszemről a betegséggel.” Ebből születnek meg a Hipertónia levelek.
„Amíg agyam bírja, figyelni fogom a benne növő pusztulást”2
– írja az Első hipertónia levélben, hogy aztán a kórelőzményekről (Második hipertónia levél) adjon nagyon találó megfogalmazást „…pályája úgy alakult, hogy érzékenységét s később kényszerű önfegyelmét rendkívüli próbára tette”.3
A Gondolatfoszlányokban, A hipertónia és agylágyulásban az ok-okozati összefüggést igyekszik feltárni:
„A vérnyomás gyors leesése okozza az agylágyulást? Nem fordítva van: az agykéregsejtek anyagcsere-betegsége több pressor anyagot termel, a beállt elfajulás kevesebbet?”
Az ok feltárása fontos, mert „amitől félek nem a halál, az elhülyülés, nyomorékság”4 – írja. Szeretné akaratával irányítani a szervezetét:
„Milyen hiba volt elfeledni az utakat, amelyeket a hindu tudata s a szervezet mélyei között akaratával olyan biztosan járt”5
– sajnálkozik Németh László, ezzel is hangsúlyozva a megelőzés jelentőségét!
Tanulmányozza az angolszász, francia, orosz szakirodalom idevonatkozó részeit, és figyelme egyre inkább az agykéreg felé fordul, úgy érzi, ez betegségének másik összetevője. A két Tardieu Le système nerveux végétatif című könyvét megismerve az a véleménye alakul ki, hogy
„a vegetatív idegrendszer […] már élettani szerepénél fogva is nagyon alkalmas lehet rá, hogy nemcsak hypothalamusi »központjában«, hanem egész kiterjedt hárfáján hipertóniával válaszoljon az agyból jövő állandó »iszonyingerekre«”6.
Tapasztalatai alapján ilyen „iszonyingernek” találja a nyugtalan alvást, a rossz álmokat, de leginkább a vérnyomás kiugrasztója – megfigyelése alapján – a szellemi munka. Modern látásmódját, megfigyelő-képességét bizonyítja, hogy a hipertóniáját foglalkozási betegségnek véli „a hipertóniának az a neme amelyben én szenvedek, az »agykéreg betegség« – foglalkozási betegség” [itt is jóval megelőzve a korát, hiszen a foglalkozás-egészségügyben szabályozott fokozottan stresszes munkahelyekre vonatkozó jogszabályi rendelkezések 2008-ban kerülnek elfogadásra].
Nagy jelentőséget tulajdonít a diétának (sószegény diéta, agydiéta), életmódnak (séták, pihenés és a munka helyes aránya).
A társadalmi környezet egészségkárosító kockázatait ismeri fel, amikor megállapítja, hogy betegségének egyik okozója azok a támadások, amelyek egzisztenciális katasztrófával fenyegetik. Németh László veje, dr. Lakatos István erről így ír:
„[…] ezek ürügyén megindult egy kritikai támadássorozat, amelynek irányítottságát többé nem lehetett kétségbe vonni. Az 1958-ban a népi írókkal kapcsolatos elmarasztaló határozat távoli hatásaként konkrét megfogalmazást nyert: a fiatal kommunista írók is merjék végre Németh Lászlót bírálni – ne csak Rónay György. A bírálat tematikája is adott volt még 1949-ből: Németh László jelentékenyebb ellenség, mint amilyen jelentékeny író (Horváth Márton). […] 1964 februárjában egymást érték az elmarasztaló kritikák, Rónay György mellett többek között Pándi Pál, E. Fehér Pál, áprilisban Héra Zoltán részéről.”7
Nem csoda, ha az író sokszor érzi úgy, hogy tovább nem bírja, ezért öngyilkossági gondolatok foglalkoztatják: „hosszú tréning […] vidáman mentem neki mintha csak egy új szerep lenne” […] – írja, hogy aztán nem kis keserűséggel állapítsa meg:
„Az emberek gratulálhatnak maguknak, magam is csodálkozom, hogy tökéletesen kigyógyítottak az életből […]. Most már bízhatok benne, hogy az öngyilkosságra nem lesz szükség; elvégzi a meggyilkolt szervezet […]”68.
Érzi, hogy gyökeres változtatásra lenne szükség, de nem tud változtatni, mert betegségét
„súlyossá a sors teszi, amely a kiváltója is volt”9 – írja, és nagyon jól látja, hogy „…ha azon nem lehet gyökeresen változtatni, akkor a visszaesések szakadatlan sora vagy a szervezet, vagy a lélek harckészségét végre is aláássa, megsemmisíti”.10
Selye János stressz elmélete jól bizonyítja az író által korábban megfogalmazottakat, mely szerint, a distressz számos betegség kialakulásában jelentős egészségkárosító kockázati tényező, pl. a szív- és érrendszeri megbetegedésekben is. Megszólal a „menekülési ösztön”, megpróbál kiszakadni a környezetéből, Adyliget, Vásárhely, ahol megpróbálja megteremteni az „idillt”, ami nála a „szépen beosztott napot” jelentette. Mint fent említettem, kidolgozza az „agydiétát” a cukorbetegek szénhidrátbevitel megszorításának analógiájára, aminek lényege: „szellemi munka közé olyan működések beiktatása, amely a vérnyomást tapasztalat szerint leviszik.”
A megelőzés fontosságát hangsúlyozza a gyógyszerszedéssel szemben, amikor Igyekszik megteremteni az „üvegbura” alatti életet, azaz ahogy írja, a szorongást ki kell zárni, s ez fontosabb, mint a gyógyszer a hipertónia kezelésében:
„Gyógyszerek szedésére ennél a fajta hipertóniánál nincsen szükség – legföllebb egy rövid bróm-barbiturát kezelésre, a kiugrások lecsendesítésére, az alapvérnyomás elérésére.”11 Úgy látja, hogy „[…] a vérnyomás-emelkedés általában csak olyankor jelentkezik, amikor az agyat nyilván bővebben kell vérrel átáramoltatnom, arra vall, hogy itt egy élettani reguláció kóros átalakulásáról van szó”.12
Szorgalmazza a rendszeres vérnyomás-ellenőrzést, mert mint mondja: „[…] éppen olyan szolgálatot tesz, mint a cukorbetegségnél a vizeletvizsgálat: megszabja az agydiéta összeállítását.”
A megelőző orvostan szempontjából jelentős megállapításokban benne van a 15 éves orvosi praxisának a tapasztalata, a „kísérletező ember” gondolkodása, de az is, amit Illyés Gyula az író ravatalánál tömören így fogalmazott: „tehetség, tudás, tisztesség.”
Németh László – az orvos – szakmai erényeit jól követhettük azokban a megfigyelésekben és újszerű következtetésekben, melyeket a betegségével kapcsolatban tett, de azt, hogy mitől is lesz valaki követendő példa egy szakma számára, azt összegezve fellelhetjük az Irgalom című regényének olvasásakor is. Ezt a regényét az író pályája lezárásának szánta, de ezt a művét tekinthetjük egyben élte összegezésének is, mert a szereplőiben benne van mindaz, ami maga az író volt: az orvos, a beteg és az ember, aki küzd a halál korai árnya ellen, de ebben a küzdelemben „ha lehet, halálig emberhez méltón” szeretne élni.
A regény hőse egy harmadéves orvostanhallgató, „aki a hazatért apa iránti felelősségérzetben kap lényét kibontó feladatot”.
„Egy társadalom igazi ereje nem a belőle rakétaként felszálló tüneményekben, hanem a mélyén dolgozó emberek értékében van” – írja, s később így folytatja: „az igazi siker a szépen fejlett, arányos, másokat melegítő élet.”
S valóban, a rászorulók gyámolítása határozza meg a főhős, Kertész Ágnes cselekedeteit, és az íróét is, nem csoda, hogy példaképének Albert Sweitzert tekintette, aki negyvenéves korában tanulta ki az orvoslást, hogy segíthessen a rászorulóknak, és koncertjeiből származó pénzét pedig az afrikai kórházaknak adományozta. „Ha a századnak Gandhi volt a legnagyobb filozófusa, ő tán a legigazibb szentje”13 – írja róla Németh László.
Arra a kérdésre, hogy hogyan válik az ember orvossá, az író a választ a Levél egy negyedéveshez című írásában találjuk meg: „Foglalkozást foglalkozástól alig választ el jobban valami, mint, hogy mivel kell bánnia, élettelen anyaggal vagy növénnyel, állattal vagy emberrel”14, és így folytatja: „A legzseniálisabb tudós is csak félig orvos, ha csak a betegség érdekli, s nem maga a beteg.”15 Ha a napjaikat nézzük, ahol az egészségügy egyre inkább egészségiparrá alakul, igencsak megfontolandó megállapítás! Nem elég azonban mindezeknek megfelelni, hanem még kell egy plusz – az „érzés” – ahhoz, hogy valaki jó orvos lehessen:
„Az Irgalomban leírtam azt az érzést, amely a hősnőt akkor fogta el, amikor az elfekvő »kis műtő«-jében egyedül marad. Az emberiségnek kétségkívül legnagyszerűbb alkotása a nemzetek feletti disciplinával összekapcsolt természettudomány.”16
Véleménye szerint a Hippokratészi eskü is az elesettek gyámolítására szolgál („s ha rászorul, tartozásomat lerovom; utódait testvéreimnek tekintem, oktatom őket ebben a tudományban, ha erre szentelik magukat, mégpedig díjtalanul;”), mert mint írja:
„Az orvos jobban idegeiben hordja az igazságot; mint Ágnesem hajlandó egy nagy elfekvőnek látni a világot, amelyben hol évtizedeket kell kicsikarnia – a megmenthetetlenért küzdve – a rábizakodó, részvétre érdemes embereknek! […] jobban ráutaltak, több részvétet, irgalmat érdemlők, több lelki kiváltságot kívánók.”17
Sokan úgy vélik, hogy az orvoslás egy rang. Hogy ez valóban így van-e, arra Németh László így válaszol:
„A foglalkozásoknak persze nincs ranglistájuk, a foglalkozás rangját a foglalkozó adja, s aki azért mert ő orvos, föntébb hordja az orrát, már el is vesztette foglalkozása méltóságát. […] az orvosi pálya nagy lehetőséget ad emelkedésre, nemcsak erkölcsiekben, műveltség dolgában.”18, „Nincs pálya, amely az erkölcs ormaira észrevétlenebb szerpentint kínálna, mint az orvosi.”19
Erre a csúcsra feljutni és ott megmaradni azonban nem könnyű feladat! Németh László tisztán látja azokat a veszélyeket, amellyel az orvosi szakma naponta találkozik:
„Nem kellett pénzremenő praktizörnek lenni, hogy a nagyobb kereset öröme vállalkozófélét csináljon az orvosokból, aki a megnyert bizalomból tölti fel kasszáját.”20
Nos, gondoljunk csak napjainkra, ahol a tendencia az, hogy az egészségügy s így az orvoslás is, szolgálatból szolgáltatássá váljon! Talán nem hiába int az író, hogy: „[…] ne rendezzétek be külön pénzekre az élteteket.”21 Lényegesnek tartja Németh László, hogy az orvos-beteg kapcsolatát ne a pénz határozza meg, mert az közéjük állhat:
„[…] egy beteg kórházba jutása, a bánásmód, néha még a műtét végrehajtása is annak a függvénye, hogy milyen összeg ihleti az orvost, ápolót.”22
Senki nem vitatja, sőt Németh László is elismeri, hogy fontos, hogy az orvost jól megfizessék, mert:
„A jövedelemnek az a rendeltetése, hogy az orvos erkölcsi szabadságát biztosítsa, a nélkülözéstől megóvja; a pénz azért kell a gyógyítónak, hogy ne kelljen pénzért gyógyítania.”23
Nagyon megszívlelendő megállapítás! De erre utal Kertész Ágnes édesapja is, amikor feleségének a háború előtti tanári pályáról beszél,
Ő „nagyon szerencsésnek érezte, hogy elsején elintézték a kapást, aztán egy hónapon át már csak az adásra kellett gondolniuk, hogy az minél ötletesebb, eredményesebb legyen. Ez az egyszerű mérleg találkozik Ágnes szívében az egészségről, igénytelenségről, a munka megízlelt öröméből táplálkozó szabadságtudattal: hogy őt nem lehet elpusztítani. S kap rajta az orvosi pályán s azontúl egész életében is úgy rendezkedni be, ahogy apja mondja; csak az adással, a célszerű, bőséges adással törődve, fölmentve a sanda gond alól, hogy mit csikar ki vele a világból”24
– írja Németh László. Természetesen nem csak anyagi függetlenségről van szó! Az orvos-beteg kapcsolat egy igen sajátos viszony, mely az orvos szakmai tudása mellett, egyik záloga a beteg gyógyulásban vetett hitének. Sajnos, az elmúlt 15-20 évben, úgy érzem, hogy ennek a kapcsolatnak már nem tulajdonítunk elég jelentőséget, hagyjuk erodálódni, így aztán már nem egészségügyi szolgálat, hanem egészségügyi szolgáltatás van, ahol a beteg a „megrendelő” az orvos a „szolgáltató”, és ezzel a laikus beteg vállára – a legjobb szándék mellett is – olyan terhet ruházunk át, ami sok estben, a laikustól csaknem/vagy szakmai döntést követel, néha az orvost is megpróbáló kérdésekben, melyben szakmai ismeretei – a tájékoztatás ellenére is! – hiányosak lehetnek. Nem csoda, ha a beteg deperszonalizációja a megromlott orvos-beteg kapcsolatban folyamatos, és már nem egészségügy van, hanem egészségipar. Attól tartok, hogy ezzel alig visszafordítható károkat okozunk a betegeknek és gyógyítóknak egyaránt, s ennek javítása a ma dolgozók mellett, a jövő generációnak is ad feladatot!
Németh László úgy látja, hogy az emberek boldogtalanságát már nem annyira a nyomor, hanem
„inkább a kitenyésztett vágyak és igények, a mindenáron kapni-akarás következménye. A csak-adó életeknek pedig szép csodájuk, hogy végül mégiscsak kapnak, váratlan helyen, de annál meglepőbben.”.25
Németh László orvosként is a Hippokratészi eskü szellemében élt („Tisztán és szentül megőrzöm életemet és tudományomat”). Illyés Gyula a barátja ravatalánál mondta:
„ha csak egy-két szóban akarjuk summázni ezeket a tulajdonságokat, a káprázatos kifejező írói erő mellett az épp oly káprázatos műveltséget és az ezek által megtündöklő erkölcsi igényességet kell az utókornak vizsgálódási iránypontul ajánlanunk.”
Ezek a tulajdonságok Németh Lászlót íróként, emberként, orvosként „az erkölcs ormai”-nak csúcsára juttatta,
„Mert Németh László befejezett élete magasrendűen, példaadóan, követést kívánóan áll azoknak az életeknek sorában, amelyek a túlsó partról, az elmúlás világából is az életet szolgálják” (Illyés Gyula)26,
betegnek, orvosnak egyaránt példát állítva, üzenve a mának, hogy
„Utasok vagyunk, …de az élet nemcsak utazás, hanem szobrászmunka is valami szépet kihozni önmagunkból – s ezt a környezetünkre is kiterjeszteni.”27