Hídverés rovat

Newton és Goethe

A fizikai optika és az esztétikai színtan különféle megközelítései
Johannes Pawlik
Részlet Goethe Színtan című kötetének előszavából
fizika, optika, színelmélet, Isaac Newton

Aki természettudósok, tanárok vagy művészek között netán Goethe színtanára tereli a szót, legtöbbször eleve kialakult vélemények falába ütközik, szapora fejcsóválással és elutasítással találkozik. Eközben az a gondolata támad, hogy Goethének Newtonnal szemben homályos pillantása az ellenkező irányban, Goethe színtanával szemben a teljes vakságig fokozódott. Bár a germanisták ismerik „a szín érzéki-erkölcsi hatását” tárgyaló fejezetet, és mindenesetre tudomásunk van egy, a színek emocionális élményét illető prózai rész létezéséről, mégis ritkán ismerik az egésznek összefüggését és célját. Ha kritikus szemmel vesszük szemügyre Friedenthal Goethe-életrajzának RF „A fény hőstettei és szenvedései” című fejezetét; csak a művelt emberek közt széltében-hosszában elterjedt előítéletet konstatálhatjuk. A művészek járatosak ugyan a Színtan egyik-másik részében, de számos fontos megállapításra közönnyel tekintenek; s éppen a művészet oktatói azok, akik eltorzították a totalitás tanát, és saját doktrínájuk iránti buzgalmukban nem vették észre vagy félreértették a dolog lényegét. Az is bizonyos, hogy nem csupán az ismeretek hiányával magyarázható, ha a festő-teoretikusok a magukénak tüntették fel Goethe okosságát. Az egzakt tudományok képviselőinek, főként a fizikusoknak és technikusoknak szemében Goethe műve gyanús, mert még mindig azt hiszik, hogy ez az elmélet a fizikai optikát illető, balul sikerült és régóta elavult adalék. Ebbe a csoportba tartozik Küppers ellenséges eltökéltségű polémiája is HK. (A torzítások annál sajnálatosabbak, minthogy mindkét könyv – Friedenthal elevenen, éles körvonalakkal megírt életrajza és Küppers metodikailag ügyesen megszerkesztett, átlagos alkotása –, ebben a nemben a legjobbak közé tartozik.)

Ez a dolognak bizonyára csak az egyik fele. A festők és a pedagógusok mind a múltban, mind a jelenben az elmélet művészileg szabad haszonélvezői. És Ostwald, Wohlbold és Matthaei művei, Speiser, Heimendahl és Frieling munkái az érdemi részek mérlegelésével régen ad acta tették Goethének Newtonnal folytatott vitáját. Ezek a közlemények már jóval alkalmasabbak arra, hogy differenciáltabb véleményalkotást tegyenek lehetővé.

Az alapvető és átfogó bevezetéseken (Wohlbold, Matthaei) kívül vannak kritikai adalékok, melyek a fenomenológiából, a pszichológiából, az ontológiából (a lényegfilozófiából) indulnak ki, de olyan célszerűen válogatott publikáció, amilyent itt nyújtunk kísérletképpen, nem volt kapható: Ha ezen a helyen mellőzzük Rudolf Steinert és a waldorfi pedagógiát, akkor csak a különleges teljesítményre való tekintettel tesszük, amit illetékeseknek kellene méltányolni, és hogy megmaradjunk a magunk szabta határok között. Goethe polémiája Newton ellen egészében véve elvakult volt, mert egyrészt nem volt tudományosan elhatárolt, másrészt nem szolgáltatott igazságot a kísérleti optika nagy mesterének – ezért magának a vita kezdeményezőjének ártott.

„A tudományok történetében alig van párja annak a makacsságnak, amit Newton párthívei tanúsítottak. Jó néhány igazságszerető embernek keserítették meg az életét, engem is megfosztottak attól, hogy vidámabban és előnyösebben használjam fel több esztendőmet; ezért bocsánatot kérek, amiért minden lehető rosszat elmondtam róluk és alapítójukról. Kívánom, hogy ez váljék azok javára, akik utánunk jönnek.”

Nincs hiány maróan gúnyos megjegyzésekben, melyeket Goethe-kutatók és -életrajzírók felhasználhatnak az ember és a költő jellemzésére. Csakhogy az effajta személyes gyöngeségek teljesen lényegtelenek a művészt érdeklő jelenségek és a színviszonyok, tehát a látható tények szemszögéből.

Egyébként Goethe nagyon jól meg tudta különböztetni a személyt és a tárgyat, ugyanígy a kutatót és „a tévedések másolóit”.

„Newton jól organizált, egészséges, jól temperált ember volt, szenvedély nélkül, vágyak nélkül. Szelleme konstruktív természetű volt, mégpedig a legelvontabb értelemben: ezért volt számára a magasabb matematika az a tulajdonképpeni szerv, melynek segítségével belső világát felépíteni, a külsőt pedig leigázni iparkodott. Nem formálunk jogtalan igényt arra, hogy megítéljük ezt a legfőbb érdemét, és szívesen elismerjük, hogy voltaképpeni tehetsége kívül esik a mi látókörünkön; de, ha saját meggyőződésünk szerint szólhatunk: fáradság nélkül vette át elődeitől azt, amit azok elvégeztek, és bámulatra méltóan fejlesztette tovább; korának közepes elméi tisztelték és megtisztelték, a legjobbak magukkal egyenrangúnak ismerték el, vagy jelentős találmányok és felfedezések miatt kontestációba keveredtek vele: – úgy közelebbi bizonyíték híján, a világgal egyetértésben nyilván kijelenthetjük róla, hogy rendkívüli emberről van szó.”

Goethe itt kellő mérséklettel és minden gyűlölettől mentesen mond ítéletet „halálos ellensége” felett.

Két művének – a Faustnak és a Színtannal kapcsolatos írásainak – megalkotását Goethe élete feladata és „egzisztenciájának alapja” RF 485. p. gyanánt fogta fel.

„Mindazt, amit költőként alkottam – szokta (Goethe) mondogatni – nem sokra tartom. Kiváló költők éltek koromban, még kiválóbbak előttem, s hasonlóan kiválók fognak élni utánam. De hogy századomban a színtan bonyolult tudományában én vagyok az egyetlen, aki tudja az igazat, erre büszke vagyok, és ezért sokak fölött állónak érzem magam.”

Ezeket a tanulságos mondatokat 1829. február 19-én jegyezte fel Eckermann JE 235. p.. Beszélgetések Goethével, 393. p.

Friedenthalnak abban az állításában, hogy a Színtan „nem tudomány, hanem életelmélet” RF 485. p.; magyar kiadás: 512. p. látszólagos az ellentét: nem veszi figyelembe az élet és a kutatás egységét Goethénél. A matematikus Andreas Spelserrel

„nyomatékosan rá kell mutatnunk arra, hogy Goethe természetvizsgálata éppen a színtanban tudomány a szó legszigorúbb értelmében… Minden aritmetikailag épül fel. Ezt nem csorbítja az a tény, hogy Goethe félreértette Newtont, mert kutatásai olyan szakterületet érintettek, mely akkoriban új volt, mivel a régebbi színtanok valóban feledésbe merültek Newton műve következtében.”

A polaritás eszméje és a fokozódás elve sem bizonyul semmi esetre sem „végletesen személyes alapszemlélet”-nek RF 485. p. vagy költői műkedvelő konstrukciónak, mihelyt tárgyilagosan nézzük a modern színlélektan szín-kontrasztjainak valamint polaritásos és fokozatos rendjeinek Hölzel által továbbfejlesztett tanát. Vö. még WH 26 sk., EH 39, 86 és 122 sk., HF 87 sk.; lásd még az 5. jegyzetet is.

Goethe kiindulási pontja elvileg más, mint a fizikai optikáé HW 7. p.. Newton ’felbontotta’ a fényt, amikor az ablaktábla nyílásán át behatoló sugarat felfogta egy domború lencsével, és megkapta a nyílás képét. Azután egy prizmával ’megtörte’ a fénysugarat, úgy, hogy az ablaktábla nyílásának többszörös képe jelent meg különféle színekben RM 108. p.. Newton tehát a fénysugár útjába tartott prizma segítségével vizsgálta a tiszta fényt. Ezzel szemben Goethe, közvetlenül a prizmán át nézve, a formákat és a határokat figyelte meg a formákon, főleg a fekete és a fehér közötti határokat részletesen EH 30–37. p.-nél. Míg Newton a tiszta fény analízisével lehetővé tette a mennyiségi meghatározásokat, Goethének a jelenségek minőségi oldala, a ’színes’ szín konkrét érzékelhetősége volt döntően fontos, hiszen ő maga mondja:

„Itt nem önkényes jeleket, betűket vagy olyasvalamit mutatunk be a jelenségek helyett, amihez éppen kedvünk van; itt nem olyan beszédfordulatokat adunk tovább, melyeket százszor el lehet ismételni anélkül, hogy közben gondolnánk valamit, vagy ezzel arra késztetnénk bárkit is, hogy gondoljon valamit; hanem olyan jelenségekről van szó, melyeket látnunk kell testi és lelki szemünkkel, hogy világosan kifejthessük eredetüket, származásukat a magunk és mások számára.”

A kiadó Előszavában, a táblák magyarázataiban és a jegyzetekben a zárójelek közt található paragrafusok a ’Didaktikai részre’ vonatkoznak. A paragrafusokkal kapcsolatos összes többi zárójeles utalás magától Goethétől való.




Szimultán kontrasztok sárgászölddel és vörös-ibolyakékkel ultramarin-kéken és narancsszínen
A kromatikus színkör
A színes csigavonal
Optikai keveredések átmenetekkel, félhomály
„Karakterisztikus összeállítások”
„Karakter nélküli összeállítások”

Goethének a színtannal kapcsolatos válogatott írásai

A felsorolt művekre vonatkozó idézeteknél és utalásoknál a betűk után álló számok a lapszámokat jelölik. Az egyes betűk után álló számok az 1953-as Kohlhammer-féle kiadás lapszámait jelölik HW.

B Beiträge zur Optik I. [Adalékok az optikához I.], 1791.
Beiträge zur Optik II. [Adalékok az optikához II.], 1792.
Beiträge zur Optik III. Von den farbigen Schatten [Adalékok az optikához III. A színes árnyékokról], 1792.
Einige allgemeine chromatische Sätze [Néhány általános kromatikai tétel], 1793.
Über die Einteilung der Farben und ihr Verhältnis zueinander [A színek beosztásáról és egymás közötti viszonyáról], 1793.
V Versuch, die Elemente der Farbenlehre zu entdecken. Brief an Lichtenberg [Kísérlet a színtan elemeinek feltárására. Levél Lichtenberghez], 1793.
Einleitung zu den Propyläen [Bevezetés a Propyläenhez], 1798.
M Diderots Versuch über die Malerei, mit Anmerkungen von Goethe [Diderot tanulmánya a festészetről, Goethe jegyzeteivel], 1799.
Das Auge, aus den Vorarbeiten zum Hauptwerk [A szem. A főműhöz készült előmunkálatokból], 1799 körül.
Zur Farbenlehre [A színtanhoz]. A főmű 1810-ből.
D Didaktischer Teil. Entwurf einer Farbenlehre [Didaktikai rész. Egy színtan vázlata], 1808.
P Polemischer Teil. Enthüllung der Theorie Newtons [Polemikus rész. Newton elméletének leleplezése], 1810.
G Historischer Teil. Materialien zur Geschichte der Farbenlehre [Történeti rész. Anyag a színtan történetéhez], 1810.
K Konfession des Verfassers [A szerző vallomása. A ’Történeti rész’ záradéka]
A Anzeige und Übersicht [Értesítés és áttekintés]
E Entoptische Farben [Entoptikus színek], 1813–1820.
N Nachträge zur Farbenlehre [Pótlások a Színtanhoz], 1817–1823.
JA Albers, Josef: Interaction of Color. Grundlegung einer Didaktik des Sehens. M. DuMont Schauberg, Köln 1970.
DB Brinkmann, Donald: Psychologie der Farbe. Sammlung Dalp, Bd. 10: Einführung in die Farbenlehre. A. Francke, Bern 1947.
JE Eckermann, Johann Peter: Gespräche mit Goethe. Moritz Schauenburg, Lahr 1948.
Eckermann, J. P.: Beszélgetések Goethével. Magyar Helikon 1973.
RF Friedenthal, Richard: Goethe, Sein Leben und seine Zeit. Piper & Co., München. Sonderausgabe der Büchergilde Gutenberg 1965.
Friedenthal, R.: Goethe élete és kora. Európa Könyvkiadó 1971.
HF Frieling, Heinrich: Das Gesetz der Farbe. Musterschmidt, Göttingen 1968.
EH Heimendahl, Eckart: Licht und Farbe, Ordnung und Funktion der Farbwelt. Walter de Gruyter & Co., Berlin 1961.
WH Hess, Walter: Zu Hölzels Lehre. Pelikan Nr. 65. Günther Wagner, Hannover 1963.
PK Klee, Paul: Das bildnerische Denken. Herausgegeben und bearbeitet von Jürg Spiller. Schwabe & Co., Bázel und Stuttgart 1964.
HK Küppers, Harald: Farbe. Ursprung, Systematik, Anwendung. Callwey, München 1972.
RM Matthaei, Rupprecht: Corpus der Goethezeichnungen. Bd V A, Die Zeichnungen zur Farbenlehre. VEB E. A. Seemann, Leipzig 1963.
Matthaei, Rupprecht: Goethes Farbenlehre. Otto Maier, Ravensburg 1971.
WO Ostwald, Wilhelm: Goethe, Schopenhauer und die Farbenlehre. Leipzig 1918.
JP Pawlik, Johannes: Theorie der Farbe. Eine Einführung in begriffliche Gebiete der ästhetischen Farbenlehre. M. DuMont Schauberg, Köln. Második, bővített kiadás 1971.
AP Portmann, Adolf: Licht und Leben. = Alles fliesst. Wege des Lebendigen. Herderbücherei Bd. 284, 1967.
Proskauer, H. O.: Zum Studium von Goethes Farbenlehre. Zbinden, Bázel 1968.
PR Renner, Paul: Ordnung und Harmonie der Farben. Otto Maier, Ravensburg 1947.
PhR Runge, Philipp Otto: Die Farbenkugel und andere Schriften zur Farbenlehre. Utószó Julius Hebingtől. Verlag Freies Geistesleben, Stuttgart 1963.
RS Sachtleben, Rudolf: Mit den Farbstoffen durch die Jahrhunderte. = Kramer-Matschoss: Farben in Kultur und Leben. Ernst Battenberg, Stuttgart 1963.
Schütz, Otfried: Farbe. Psychologische Grundlagen. = Lexikon der Kunstpädagogik. Henn, Düsseldorf 1972.
AS Speiser, Andreas: Nachwort zum Didaktischen Teil. dtv-Band 40 der Goethe-Gesamtausgabe, Deutscher Taschenbuch Verlag, München 1963 és 1970. Artemis-Goethe, Band 16.
Speiser, Andreas: Goethes Farbenlehre. = A. Speiser: Die mathematische Denkweise. Birkhäuser, Basel 1952.
Weizsäcker, Carl Friedrich von: Voraussetzungen des naturwissenschaftlichen Denkens. Über einige Begriffe aus der Naturwissenschaft Goethes. Herderbücherei Bd. 415, 1972.
HW Wohlbold, Hans: Die Farbenlehre. Einleitung zur vollständigen Ausgabe der theoretischen Schriften von Goethes Farbenlehre. Textband und Tafelband. W. Kohlhammer, Stuttgart 1953. Ausgabe der Wissenschaftlichen Buchgesellschaft Darmstadt.
Wülfing, Ferdinand: Goethes Farbenlehre. Didaktischer Teil. = Lexikon der Kunstpädagogik. Henn, Düsseldorf 1973.

Johann Wolfgang Goethe: Színtan. Didaktikai rész. (Farbenlehre. Didaktischer Teil.) A szövegválogatás, az új színes táblák összeállítása és a bevezető Johannes Pawlik munkája. Fordította Rajnai László. A szöveget az eredetivel egybevetette: Bence György. Budapest: Corvina Kiadó, 1983. 9–11, 98, 100–101. p. (Művészet és elmélet.) Az eredeti kiadás az M. DuMont Kiadónál (Schauberg, Köln) jelent meg a DuMont Dokumente sorozatban, 1974-ben.