Arany, Tompa, Petőfi és a népköltés madárvilága

Madártani elemek

Arany János madara

Biológia

A madár párjához hű, alkonyatkor elűl, bújában nyögell, ágról ágra száll, riadoz, nyugtalankodik, rezzent, gunnyaszt; a természet nyújtja neki a táplálékot, viseli gondját, a tavasz asztalt terít neki, könnyít az életén; a tengeren átszálló madár az árbocon pihen, a rabságra jutott madár búsul, ha kiszabadul, örül, a seregben járó foltot alkot, van beszédes, sokszavú madár.

Példabeszédszerű elemek

Lehetetlenség vagy avval határos: ahova a madár röpülve sem juthat, vagy csak fáradva érhet.

Az elhagyott ember madarak közt az ágon hál.

Nem azé a madár, aki elszalasztja.

Madarat sípszóval (fogják).

A madár hegyen-völgyön megszállhat.

A csüggedő a madártól sem mer kérdezni.

Hasonlatszerű elemek

A kis madárka a szerelem hírnöke.

A bánatában kifáradt lélek pillanatnyi nyugalma hasonlít a tengeren szálló madárhoz, mely árbocot találva megpihen.

A szép hangú csengő: madárszavú.

A förgeteg vak madár.

Tompa Mihály madara

Biológia

A madár eleven, az ének vele születik, bokorágon szól, mikor szól, mikor fürdik, mohón esik a habnak, fáradt madár nem száll a puszpángra; azt választja párjának, amelyet szeret, benső ösztönből énekel, megnémul, sík tengeren nem tud megpihenni, hallgat, mikor árnyat keresve bú.

Példabeszédszerű elemek

Eleven, mint a madár.

Elhagyva, mint madár az ágon.

Az ő neki, ami a madárnak a lép.

Madár után leskelődik.

Madár köszönti.

Madár nem száll reája.

Ritka madarat vadászni.

Hasonlatszerű elemek

Száll a hang, mint a gyors szárnyú madár.

Petőfi Sándor madara

Biológia

Párjához sietve száll a madár; gyors a madár; a tavasztól elmaradt madár őszkor is szól; őszre elvándorol, tavaszra megjő nagy messzeségről; eltévedt madár körülnéz, ízibe tovaszáll; sebzett madár tollat hullat.

Alaktan

Madáralak

Arany: Mint pár-szemöldök írott vonala.

Fölosztás

Égi madár – Arany – repülő madár értelmében.

Éji madár – Tompa – éjjel járó baglyok.

Orv madár – Tompa – ragadozó.

Őr madár – Tompa – mely magasabb helyre telepedve őrködik.

Páros madár – Petőfi – mely fészkelésre egyesül.

Rabló madár – Petőfi – ragadozó.

Réti madár – Arany – mely a rétségben él és költ.

Vadmadár – Tompa – nem házi.

Vándormadár – mely őszkor távozik, tavaszkor megjön.

A vándor vagy költöző madár

A vándormadár Tompa szerint útitársat keres, gyülekezik; Arany és Tompa szerint a tengeren túlra költözik, átvonul; mind a három költő szerint útközben megpihen; őszre kelvén az idő, a vándormadár elvonul, átvonul, vonul; tavaszra kelve megjön.

A vonulás rendje.

Tompa szerint seregestül; Petőfi szerint hosszú sorban történik. A daru vonulási rendje Arany szerint:

„Egy daru, ék csúcsán, a falka vezére.”

Petőfi szerint:

„Fejem fölött míg őszi légen át
Vándor darúid V betűje szállt.”

A madár szava

A madár szól, Van szava, szólása, megszólal, de el is némul vagy megnémul. Van dala, amelyet dalol, s ekkor dalos-madár, van éneke, melyet énekel, akkor énekes madár, van beszédes és sokszavú madár; a madár dala lehet csattogó, alászállhat a csicsergésig, különösen az a fészekben, elülés idején. Az egyes szólam néha csak füttyentés, de fütyörészés is van, mely még nem dal, nem ének: a sokaság szava a zsivaj.

Fajhangok

A bölömbika: bömböl. – Tompa.

A galamb búg, nyögdécsel is. – Arany, Tompa, Petőfi.

A fülemile: csattog. – Arany, Petőfi.

A szarka: csereg. – Tompa, Petőfi.

A veréb: csipog. – Tompa.

A fecske: fecseg. – Tompa.

A rigó fütyöl, füttyeget. – Petőfi, Tompa.

A gácsér: hápog. – Tompa.

A haris: harsog. – Petőfi.

A bagoly: huhog, rikolt, sí, süvölt. – Arany, Petőfi.

A kuvik: kuvikol. – Arany, Tompa.

A bíbic: jajgat. – Petőfi.

A sirály: jajong. – Tompa.

A gerle: kacag, turbékol, nyög, búg. – Arany, Tompa.

A varjú: károg. – Tompa, Petőfi.

A holló: károg. – Tompa, Petőfi.

A gólya: kelepel, kerepel. – Tompa, Petőfi.

A tyúk: kotkodákol, szava kotkodács. – Arany, Petőfi.

A fajd: kotyog, pityeg. – Tompa.

A daru: krúgat. – Tompa.

A kakas: kukorékol, kukorít. – Petőfi, Arany.

A pacsirta: dalol. – Arany, Tompa, Petőfi.

A fürj szava: pítypalaty. – Arany, Tompa, Petőfi.

A fürj-„nő” szava: vá-vá. – Arany.

A vészmadár: sír. – Petőfi.

Az ölyv: vijjog, sívog. – Arany.

A vércse: visít, visong. – Petőfi, Arany.

A madár fészke, fiasítása

A fészekről

A madár fészkét rakja vagy üti (Petőfi); amidőn az készen van: megrakta; a madár igazítja fészkét; a fészek elvesz; szélben, esőben omlik; elhagyatva: lefordul az ágról; a fészek helye alacsony bokor; a fészkelő madár ülőssé lesz, a fészken meglapul, a fészken a madár párja ül; ekkor kotlós és kotol, vagy költ; a madárfiú kikel, pelyhes, s ekkor sipeg; a madár ekkor fias, éjszakán át ágon ülve átengedi kicsinyeinek, a fiak a fészken várjk a madarat. A tojást a tojó rakja; a tojásnak van héja, a megromlott tojás záp-tojás; a madárporonty a tojásból kivág; ezután pelyhes.

A madár cselekvése

A madár ül; le akarván ülni, előbb kirúgja a lábát, hogy teste ne zökkenjen; a madár gubbad, gubbaszkodik, gunnyaszt, mikor nyakát bevonva, orrát szárnya alá dugva összehúzódik; a madár a bokorban bú, vetésben búvocskázik; elül, mikor alvásra tér és elhallgat; röpülés közben egy ponton meg-megállva függ; prédát szemelve héjáz; a seregben járó széled; a vízi madár bukik; a madár fürdik; mikor tollait tisztítva igazgatja: tollászkodik, berzenkedik; a madár ijedtében rezzent; ha jó a dolga, begyeskedik; a hőségben meglippen, piheg, liheg.

Repülés

A repeső madár repül, röpked, reppen, megrebben, szétröppen; nyílrőptű, lassú; a madár száll, felszáll, alászáll, szálldos és ered (a sólyom a megpillantott madár után vagy felé).

A repülés műszerszáma a szárny, innen a madár szárnyas is; a madár szárnya repülő-szárny; a madár szárnya lebben, az elszabadult madár szárnya szabadjára kerül; a madár szárnyra kel, emelkedik; a madár szárnya sebes, suhogó, egymást érve csattogó.

A madárfiú szárnyat próbál; a csonkított szárnyú madár szárnyalt, szárnyaszegett.

Úszás

Az úszó madár nyomán fénybarázda támad.

A szín

Mind a három költőnél a madár színe teljesen alárendelt szerepet játszik, s inkább csak mint hasonlat jut némi jelentőséghez; a hattyúfehér test, a galambősz haj, az éj, mely hollószárnyként ereszkedik, vagy érinti az ablakot stb., ezek ilyen madárszín hasonlatok.

Aranynál nyoma sincsen, Tompa fehér sirályról, tarka madárról, tarka pintyről és tarka harkályról, barna csókáról szól; Petőfi tarka madarat említ, s a gólyáról mondja, hogy mint ő – a költő –, félig fehérben, félig feketében jár.

Részek

Szem: a sas szeme Arany szerint fénybíró.

Orr: a madár orra, tudniillik szája, amely azután az erős megszokás révén „ajkaival” is zeng, dalol, szól stb.

Toll: A vedlés, vagyis a tollak változtatása csak Tompánál, de csak mint az aggság járuléka fordul elő.

„Aggott sólyom vedlett szárnnyal
Csak a szomszéd fáig szárnyal.”

A bíbic fején a toll bóbát alkot – Tompa -; a nádibika vagy vízibika Aranynál vízi búbos; alkalmasint vakvarjút mutattak neki bölömbika helyett, mely nem búbos.

A madárnak különben van tolla, az egyes toll tollu szál; ha a madár gubbaszkodás közben felberzenti, akkor borzalt toll.

Fajok tolla: pávatoll, darutoll, kócsagtoll; ide még sasszárny is, mint sisak dísze.

Madarászás, solymászat

A madarászat helye a madárászó hely; a madarászás inkább madárszedést, a fészkek kiszedését jelenti, de a lépvesszővel való fogást is.

A solymászat Aranynál, Buda halálában található; a madár gondozója a solymász, segítői a solymász gyerekek. Az asszonynép solymászott gerlicére, mely után a sólyom eredt.

A háztáj madarai

Az összesség baromfi Aranynál, majorság Tompánál, s találkozunk a lúddal vagy libával, mely a libapázsitra jár; a pulykával, a pávával, a kakassal, tyúkkal, jércével, csibével vagy csirkével.

Szólásmódok és hasonlatok

Asszonyok neve: Gyöngyvér.

Helynevek: Galamboskő, Hollókő, Kányahegy, Karvaly-vára stb.

Lónevek: Kánya, Rigó, Sólyom.

Növénynevek: Kakukfű, Szarkaláb, Varjútövis.

Csillagzat: Fiastyúk

Fegyverzet: Tollas bot, hét tollú buzogány, szárnyas nyíl.

Címer és mesés madár: Turul, Tarvarjú, Tarka sas, Kétfejű-sas, Koronás-kacsa, Féniksz, Griffmadár; mint rész: Sasköröm.

A népköltés madártana

Biológia

Leíró elemek

Testrészek

Hozzá kell tennünk, hogy mindazok az elemek, amelyek a költőknél felsorolva vannak, mint: felosztás, költözködés, madárszó, fajhang, fészek és fiasítás, cselekvés, repülés, szín, részek, szólásmód és hasonlat, majdnem kizárólag a nép szellemi kincséből kerültek, mely a költés keretein túl még egy valóságos kimeríthetetlen tenger.

Leíró rész

Madárnemek és fajok

A madárnemek és fajok dolgában költőkkel szemben, még ha annyira klasszikusok is, mint a magyar triász, egyedüli erősség és szilárd alap a népies elnevezés; de még ez is csak bizonyos fajokra nézve, sőt a nemek sem mindég biztosak. Így a sas, a sólyom sok tekintetben csak gyűjtőnév, bizonyos csak az, hogy nappal járó ragadozó madár; így vagyunk a bagollyal is. Már a keselyű vagy saskeselyű valamivel biztosabb, nyilván vultur; hasonlóképpen a rigó, cinke, fajd, ruca, búvár, sirály, halászmadár is, de sőt a vihar- vagy vészmadarat is ide sorolhatjuk, noha ezek az irodalomban nemzetközileg közkeletűek, s költőink innen merítették.

A fajok kőzött rendkívül ingadozó a bérci sas, a kánya, a héja, az ölyv és szinonimái: úgy a baglyok, a rigó, a gém, a vadlúd, a gyöngyvér, a fajdok – a süketfajd kivételével –; kétséges a vízityúk is, mely lehet Gallinula, de Rallus is. De ezekkel szemben áll a fajoknak egész sorozata, amely a népies név alapján teljes biztossággal meghatározható, sőt akad közötte akárhány, amely országosan egy és ugyanazon név alatt ismeretes; és akad olyan is, mely – noha neve tulajdonképpen egy nemet illetne – mint például a pacsirta, az mégis egy fajjal van összeforrva, s így biztosan rámondhatjuk, hogy Alanda arvensis L.

De amennyire Arany, Tompa és Petőfi leíró értékkel bíró szavainak kétségkívül becse és hitele is van, a népies név és a költő leíró szava együttvéve még a kétségesebb fajok meghatározását is több esetben lehetségessé teszi. Így a héja, ölyü, ölyv, ölü az Astur palumbarius és Accipiter nisus között ingadozik, felváltva is alkalmazva van; a két faj eldöntése legalább megközelítőleg úgy sikerül, ha prédájára vagyunk tekintettel: az előbbi nagy, erős madár, mely tyúkot, galambot öldös, a másik félakkora s az apró madarat hajhássza; ezt a döntést még az is támogatja, hogy mind a kettő lakott helyeken vagy azok közelében garázdálkodik, tehát leginkább föl is tűnik.

Nemek

1. Saskeselyű (Arany, Petőfi) vagy Keselyű (Arany, Tompa)

Horgas orrú, kopasz vagy pelyhes fejű, nappal járó, egészben gyáva ragadozó madár, mely leginkább vagy kizárólagosan döggel él, különösen a nagyobbat szállja meg. Ismeretes, hogy a nagy nyájakat, de a hadseregeket is követi, lesve az azok nyomán található esett állatokat. Valószínű, hogy a költők saskeselyűje a Vultur monachus L., mert nagyobb számban fordul elő, s így inkább szembe is tűnik. A nemet Arany dönti el Keveháza költeményében, hol a madárseregek mozgásával s a csatatérrel van kapcsolatba hozva:

„Azér’ vijjog a keselyű
Mert holnap ilyenkor, halott,
Százezrivel fog veszni ott.”

2. Sas (Arany, Tompa, Petőfi)

Horgas orrú, tetemes, tollas fejű és nyakú, tollas lábszárú, nappal járó, bátor ragadozó madár, mely csak szükségben szállja meg a dögöt; rendszerint eleven prédát ejt; szép és igen merész röptű madár, mely kerengve oly magasra száll, hogy a szó azon értelmében az ember szeme elől eltűnik.

A sasra vonatkozólag a köz s a költők nincsenek tisztában, mert rendszerint mind sas nekik, ami nem keselyű és nem apróbb sólyomfaj; pedig a két véglet közé sok közepes termetű ragadozó esik. A biológiai anyag, amelynek alapján reámondhatjuk, hogy Aquila, az eleven préda, a bátorság, a magas röpülés, a fénybíró szem és némiképpen a kőszálakon való tanyázás is. A fenség képe.

3. Sólyom (Arany, Tompa, Petőfi)

Hirtelenül-horgas orrú, a horgon innen fogszerűen kimetszett felső kávájú, csupasz lábszárú, hegyes szárnyú, igen merész, nappal járó ragadozó madár, mely a magasban röpülő madárprédát szédítő lökéssel ejti hatalmába; különben közepes nagyságú, de erős testű madár. A fej s a villogó barna szem a bátorságot és merész rablóvágyat már magában is kifejezi. Azt, hogy a költőknél valóban Falco, kevés biológiai anyag támogatja. Arany a madárról mondja, hogy röpte nyilallik, Tompa nyílröptűnek mondja. A nemet mindenesetre Arany dönti el avval, amit minden bizonnyal olvasmányból merített, tudniillik a solymászattal, amelyben solymaink közül a Falco laniarius L., peregrinus L. és kisebbek közül a Hypotriorchis subbuteo L. és talán az Erythropus vespertinus L. – az utóbbi kettő mint nők solyma szerepelhetett.

4. Körmös-sas (Tompa)

Magában a név is bizonysága annak, hogy a köz és a költők nincsenek tisztában a sas iránt. Tompa érezte, hogy azok között a körülmények között, ahol madarát alkalmazza, a sas nem eléggé jellemző; de amidőn a „körmöst” is oda tette, mégsem jellemzett, mert minden ragadozó madár az. És mégis biztosan rámondhatjuk, hogy a Tompa madara Circus, nem ugyan a név, hanem a költő leíró szavai alapján. Az ördögszekérről szóló néprege előhangjában szépen és jól festi a nádas életét, s itt ez áll:

„Míg a tojásivó, körmös sas elveri
Az ülős madarat ...”

Ez nyilván a nádasok fölött mindig fel s alá szálldosó Circus, mely az ülős madarat nemcsak elveri, hanem el is emeli; madárfiút, tojást rabol, még odáig is mehetnénk, hogy Circus aerugirosust mondjunk.

A Circus közepes testű, vékony, csupasz lábszárú, horgas orrú s egészben csöndes röptű, nappal járó ragadoz madár; tollazata némileg bagolyszerű, s különösen feje emlékeztet a baglyokéra, amennyiben bizonyos mértékben arcos, úgy, hogy a két szem látóköre nem oldalt, hanem előre esik, s majdnem teljesen közös. Alighanem ugyanez a madár az is, amelyet Tompa az Alföldi képekben „héjá”-nak nevez, amelynek árnyékát a komondorok űzik, ami magában igen finom megfigyelés, mert tény, hogy a verőfényes időben a magasban szálló madár árnyéka a föld színén iramodik tova, a komondor meg utána.

Az a sas is, amely Petőfi szerint a gém tetejére szállott, inkább pihenő Circus lehetett.

5. Rigó (Arany, Tompa)

A madár neme iránt sem a köznél, sem a költőknél nem állhat fenn kétség; a rigó alatt mindég Turdust értenek; nem úgy áll azonban a faj ügye, mert legalábbis három faj jöhet tekintetbe, úgymint a húrosrigó, a feketerigó és az éneklőrigó. Valószínű az, hogy a költők rigója alatt leginkább az éneklőrigót – Turdus musicus L. – kell értenünk, melynek leglágyabb a hangja, és azért is, mert a „húros” és a „fekete” közkeletű fajnevek, s ha a költők előtt ezeknek a képe lebegett volna, aligha elkerülik a faj említését.

6. Cinege (Petőfi) vagy Cinke (Tompa)

Eziránt sem foroghat fenn kétség, hogy a név alatt Parust kell értenünk; de a faj mindenesetre kétséges. Tompa egy biológiai mozzanatot hoz fel:

„Jó cinke, mért kopogsz fagyos ablakomon?”

és ebből némileg a legnagyobb cinegénkre – Parus major L. – lehet következtetést vonni, mert fajrokonai kőzött a legbizalmasabb, s különösen télben, faluhelyen reászáll néha az ablakra is, hogy sarkaiban és repedéseiben a beszorult bogárságot, vagy petéit kiszedegesse.

7. Fajd (Arany, Tompa)

A tyúkfélék közé tartozó e madarat Arany éppen csak felhozza: Buda halála.

„Gyík, ha rezzen, fajd, ha rebben.”

De a régi természetrajzi írókon elindulva, a költő sem érthetett mást, mint azok, tudniillik, hogy a madár Tetrao, hogy ennek melyik faja, azt a nyújtott alapon eldönteni nem lehet; annál kevésbé, minthogy Arany éposza a régmúltról szól, a Mátra állatvilága pedig azóta alaposan megváltozott.

8. Kacsa (Arany) de még Réce (Arany) Vadréce, Vadruca (Arany, Tompa)

A kacsa, réce, ruca, vadréce, vadruca generikus jelentése kétségtelen, úgy a köz, mint a költők az Anast értik alatta; hogy a vadonélők között melyiket? azt eldönteni lehetetlen.

9. Búvár (Tompa)

A búvárokat a köz és így a népies költő is élesen megkülönbözteti a kacsáktól és rendesen a legföltűnőbb alak, a Podiceps cristatus L. az, amely a búvár nemi név alatt lappang; de Tompa jellemzése „hablakó”, „örvénybe tűnő”, minden búvárra illik, s így csak a nem: Podiceps fogadható el.

10. Viharmadár (Tompa), Vészmadár (Petőfi)

Ez a madár mind a két költőnél a tengerrel való kapcsolatban fordul elő, s nem szükségképpen olvasmányból, hanem a köztudásból is származik, amelyben a háborgó tenger és vihar- vagy vészmadara él. Fajról szó sem lehet, s mint nem, csak a Procellaria névvel illethető.

11. Sirály (Arany, Tompa)

Ez a madár kétségkívül Larus, mert élő név, melyet a nép mindég sirályra alkalmaz. A Sterna, mely itt tekintetbe jöhetne, a nép ajkán csóré, csória, szerkő, szerkó, csér, halászcsér, halászka és halászmadár. A három költő nem nyújt leíró alapot, hogy akár a nemet, akár a fajt meghatározhatnók; Tompa fehér sirályról szól, mely a tavon jajgat, ami nemcsak a sirályra, hanem bármely fehér Sternára is illik.

12. Halászmadár (Petőfi)

Ez nemcsak a népies elnevezésnél fogva Sterna, hanem azért is, mert a költő így jellemzi:

„És a tó közepén gyors halászmadarak
Hosszú szárnyaikkal le s föl szállongtanak.”

A hosszú – s tegyük hozzá, keskeny – szárny az, mely különösen a Sterna hirundót teszi föltűnővé, amely faj gyakori is; de az is igaz, hogy nem uralkodó, mert leginkább csak párosan, vagy más, seregesebb fajok között elvegyülve jár. Itt tehát a nemnél kell megállapodnunk.

Fajok

1. Bérci sas (Arany)

Az a jellemzés, mely a költő szavaiban rejlik:

„Lassan, nehézkesen úgy szárnyra kel,
Mint bérci sas, ha nagy zsákmányt cipel”

mindenesetre nagy sasfajra illik, s nem hiszem, hogy Arany az Ossifragusra gondolt volna, mely halászó; inkább eredménye lehet az olvasmánynak, s annak is, hogy a „hegyi”, „kőszáli” sas a magyarságnál úgy, mint a németeknél a „Steinadler”, a köztudatban is él. Így az Aquila chrysaetos L. legalább föltehető.

2. Vércse (Arany, Tompa, Petőfi)

A költők a néppel együtt vércse alatt mindég a Tinnunculus alandarius Gm. nappal járó ragadozó madarat értik, mert jól ismerik. A madár lakott helyek kellő közepében és tornyokon, romokon fészkel, hozzá igen hangos madár, mely visításával, visongásával, a nyerítésre emlékeztető lármájával magára is vonhatja a figyelmet; hozzáadható még, hogy szántóföldek, tarlók, kaszálók fölött mindég ott függdös a levegőben, le-lecsap az apró prédára; szóval minden tekintetben föltűnő.

3. Kánya (Arany, Petőfi)

Ezt a nevet Arany csak mint lónevét hozza fel; ellenben Petőfi némileg jellemzi e madarat:

„... mint az éhes kánya
A megölt madárral, elröpül ...”

Igaz, hogy ez a jellemzés reáillik minden, elevenre járó ragadozó madárra: de az is bizonyos, hogy a költő a nép szájáról vette a nevet, az alföldi nép pedig, ha némi ingadozással is, de legtöbbnyire a nagyobbik fecskefarkú, nappal járó ragadozó madarat illeti a „kánya” névvel, s így elfogadható a Milvus regalis L.

4. Héja (Arany, Tompa), Ölyv (Arany, Tompa, Petőfi), Őlű (Arany), Őlyű (Tompa)

Az ölyvvel és a héjával a költők is úgy vannak, mint a nép: hol a tyúkászó, hol a verebésző alakra alkalmazzák; amaz nagyobb, emez kisebb, de mind a kettőnek rabló-villogású szemcsillaga sárga, s a hím, kifejlődve hasa felől keresztbefutó sötét csíkokat mutat; hozzá mind a kettő a háztájon is megfordul. A költők nem szólnak a nagyságról, de érintik a prédát, s ez megengedi a fajnak legalább megközelítő meghatározását. Arany széles szárnyú héjának mondja, melynek csirkét rabolni célja; azt is mondja: galambját űzi, mint az ölyv; a Tompa ölyve is galambot tép össze; Petőfi csak költői képben szól az ölyvről. Erre – a préda nagyságára való tekintetből – az Astur palumbarius L. alapítható, mely még arról is nevezetes, hogy a háztájat leginkább felkeresi, s így nagyon föltűnő.

5. Karvaly (Tompa), Ölyű (Arany), Héja (Petőfi)

Tompa nem jellemzi a madarat, de azt a népies nevet használja, melyet Borsod magyarsága rendesen az Accipiter nisus L. fajnak ad. Arany és Petőfi, noha e név tekintetében szinonímát, tudniillik héja, ölyü alkalmaznak, jellemzést nyújtva mégis a mondott fajra döntik el a meghatározást; így Arany A lantos költeményben ezt mondja:

„Mint ölyűtől madárkák csoportja
Megrebbenve széled a bokorba.”

Petőfi ismét a Palota és kunyhó költeményben:

„Ott, hol a héja a kis madarat,
Mit szétszakít ...”

Mind a két költőnél a kis madár már magában is jellemző, de Arany szava dönt leginkább, mert az apró madaraknak hanyatthomlok való széledése a bokrokba mindég az Accipiter nisus közeledését jelenti, mely prédáját ritkábban veri a magasban, mint ahányszor elkapdossa, s éppen az utóbbi körülmény az, mely a kis madarat ösztönzi, hogy a bokrok sűrűjébe meneküljön.

6. Füles bagoly (Tompa)

Ez egyike azoknak a madáralakoknak, amelyek bizonyítják, hogy a hegység hatással volt Tompa lelkületére, amennyiben tudniillik ez a madár fészkelése szerint hegyi faj, mely a síkra csak le-letéved. Különben az alak a köztudatban is él, és a fülesbagoly alatt a magyarság mindég baglyaink között a legnagyobbfajta Rubo maximus fajt érti.

7. Sívó bagoly (Arany, Tompa, Petőfi)

Az apróbb baglyok között a költők és a nép csak egyet különböztetnek meg teljes biztonsággal, mégpedig szava alapján, tudniillik a kuvikot; a többiekre nézve, amennyiben költőkről van szó, csak az vezethet és dönthet, amit a költő leírásképpen mond. A „sívó baglyot” egyikök sem említi; de a nevet már Miskolczi Gáspár (1691) használja, Arany pedig Bor vitéz című, igen kedves költeményében ezt mondja:

„Künn az erdő mély árnyat hány,
Bagoly sí a bérci fok közt.”

E „sívásban” találkozik a költő a régi magyar természethistorikussal, s azért választottam a nevet az Arany faja számára, természetesen csak erre az alkalomra. Hogy ez a bagoly a Syrnium aluco L., ez a következőkre alapítható: Arany a „bérci fok közt” jelöli a helyét, tehát nem lakott helyen; szerinte a bagoly „sí”, más helyen „huhu bagoly”; Petőfi odvakban szerepelteti, Tompa az erdőben. Az erdő, de különösen a „sí” és a „huhogás”, melyek a leghangosabb bagolynak valóban jellemzői, minden erőszak nélkül is a Syrnium aluco L. fajra mutatnak.

8. Kuvik (Arany, Tompa), Halálmadár (Tompa)

A nép babonájában e madár nagy szerepet játszik: akinek házára száll, akinek házán megszólal, az a halál beköszöntését várhatja. Már magában e babona is elég ok arra, hogy nép és költő erősen szárnyszegezze a madárra a szemét s hallgassa ki a szavát, amelyből azután a madár nevét is kölcsönzi, evvel pedig megadja a módot, hogy rámondhassuk a Carine noctua R. tudományos fajnevet is. Arany a Tengeri-hántásban a bűntudatot „kuvikoltatja” meg a temetőben, és igaz is, hogy ez a kis bagoly rendkívül szereti a magyar temető fejfáit, amelyekről jól ráleshet a prédára. Tompa Kuvik címen egész költeményt ír, melynek refrénje a madár hangja, s ugyanebben a költeményben áll az is:

„Kiabál a halálmadár”

és

„A bús halálmadár kiált
Kuvik, Kuvik!”

9. Rikoltó bagoly (Arany)

Itt is Arany az, aki a bagoly fajnemét, a „rikoltót” kínálja, s elég alapot nyújt arra is, hogy rámondhassuk: Strix Flammea L. Költészetének egyik ragyogó gyöngyében, a Családi kör címűben, amelyben – mint már tudjuk is – az állatvilág oly mesterien van alkalmazva, hogy megteremtse az est hangulatát, hol a zúgó éji bogár nekimegy a falnak, s nagyot koppan (Geotrupes), a földi békák szanaszét görögnek (leginkább Rufo), a denevér csapong (Chiroptera), a borjú, amint a jámbor tehén tőgyét döfögeti, a cica, amint bogarászni restellve, óvatosan lépdel s egyszerre a pitvarba iramodik, a kutya, amint a küszöbön állát a lábára nyugtatva – hever –, a „madárlátta kenyér”, amelyet az apróság kutat, a kis nyúl és legvégül a tücsök (Gryllus), mely átveszi csöndes birodalmát, mindez megokolja azt, miért fogadhatjuk el a „rikoltó”-t fajnévnek, és a meghatározást úgy, amint adva van. Arany csak akkor hozza fel a baglyot, amikor bizonyos arról, hogy ott is van s ott rikolt, és ahol pedig felhozza:

„Rikoltoz a bagoly, csonka, régi tornyán”

ott már az egész helyzetnél fogva a Strix flammea L. tanyázik, mert ha „kuvik” volna, a finoman figyelő költő minden bizonnyal ezt nevezi meg, annyival is inkább, mert ismeri.

10. Fecske (Arany, Tompa, Petőfi)

Semmi kétség, hogy a költők fecskéje nem más, minta Hirundo rustica L., az, amely annyira bizodalmas s az egyszer választott helyhez oly hűségesen ragaszkodó, hogy különösen a viskó szegény lakója háza barátját, áldását látja benne, és a szerencsétlenség tanyájának hiszi azt a házat, amelyet a fecske elkerül, gonosz lelkűnek azt az embert, aki a fecske fészkét házában nem tűri, azt leveri. Három költőnk fecskéje iránt még egy más okból sem lehetünk tétovábban: mind a három szerényke, kis ház gyermeke volt. A Hirundo rustica az, mely felkeresi a ház tornácát, ki s be jár a kamara betört ablakán, letelepedik az istállóba, alig egykét arasznyira fejünk fölé telepedve, ficserikeli el a ház örege-ifja gyönyörűségére egyszerű dalát.

Aranynál a madár megnevezése nélkül is megtudjuk Vágy című költeményében, hogy a házi fecskét érti, amint az már a költő jellemzésében ki is van fejtve, de még jobban is meggyőz Háziurasága:

„Sőt ami több, lakóm is
Van, egy kis föcskepár,
Mely sárfalamra, sárból,
Szerény fészket csinál.”

Tompa Pipacsok című költeményeiben mondja:

„Fecske fészkelt az ereszünk alatt.”

A Fent és alant címűben:

„Visszatér a régi fecske;
Úgy illik a boldog kunyhó
Kéményébe, nagy fecsegve.”

Ez rendkívül hű jellemzés, különösen a szegénység viskója tekintetében, hol a fecske csakugyan igen gyakran a kémény kalapos részébe építi fészkét, s ekkor rendesen azon a keresztrúdon ficserékel, amely – ha telne – húsfüstölésre való volna.

Petőfi végre így jellemzi Ősz elején:

„Üres már a fecskefészek
Itt az eszterhéj alatt.”

Ennek a fecskének van föltűnően villás fecskefarka; homloka és felső begytája pedig szép gesztenyebarna. A Chelidon urbica L. teljességgel szóba sem hozható, mert noha ez is szereti az emberlakta helyeket, fészkét rendszerint csak magasabb épületek külső falára rakja; ezt csak éppen kimetszett farka s a fehér farcsíktája még – röpülés közben is – felismerhetővé teszi.

11. Parti fecske (Tompa)

Hogy Tompa ez alatt a név alatt a Cotile riparia L. fajt értette, ez kevésbé leíró szavaiból, mint inkább annak a vidéknek viszonyaiból következik, amelyen a költő élt vagy gyakran megfordult. A madár neve Küzdés című költeményében így áll:

„Mint a földre szállni félő parti fecske,
Fáradtan fészkéhez tér meg éjszakára.”

Itt önkénytelenül is eszébe jut az embernek a régi írók lábatlan fecskéje, mely a magas tornyokon és romokon fészkelő, kormos színű, sarlós szárnyú, esős időben élesen sivító Cypselus apus L., amelyről az a hit van elterjedve, hogy annyira lábatlan, hogy a földre fektetve nem bír röpülésre felrugaszkodni.

De az a körülmény, hogy a költő kedves folyójának, a Sajónak helyen-közön szakadékos partjai a parti fecskének igen kedves fészkelő helyei, s ama vidék népe a madarat a költőtől használt név alatt meg is különbőzteti, talán mégis a Cotile riparia L. javára dönti el a fajt. Ez a fecske kisebb; színezete szennyeses, fakó, s ezt már röpülése közben is észrevehetjük. Fészke a part szakadékaiba telepesen vájt lyukakban van.

12. Sárga rigó (Tompa)

Ezt a fajt Tompa a Népdalok sorozatban így említi:

„Sárga rigó páros,
Fák tetején szálldos.”

Hogy ez az Oriolus galbula L., azt a név mellett még az a körülmény is erősíti, hogy „fák tetején szálldos”; mert valóban ennek a fajnak tulajdonsága, hogy a fák koronájában szeret tartózkodni, hol „jó a bíró”, vagy borsodiasan „szolgabíró” szavakkal festett énekét hallatja. A hím, érett korában, teste szerint ragyogó sárga színű, szárnya, farka fekete. Népies neve a sárga rigó és szolgabíró mellett még sármalinkó stb.

13. Holló (Arany, Tompa, Petőfi)

Úgy a népnél, mint a költőknél is sokszorosan és sokféleképpen emlegetett madár, mely élete módja és színe szerint feltűnő is, és mindég faja szerint Corvus corax L.

Amidőn magyar földön az akasztófa – Petőfi szerint – még így szerepelt:

„Mit? Nyilvános épület nincs?
Hát az akasztófa mi?
S ezt bizony majd minden falu
Határában láthatni –”

akkoriban a pecérkedő cigány is az akasztófa táján putrizott, s így minden körülmény megvolt arra, hogy a holló az akasztófa táján tartózkodjon; ezen a soron azután a madár egybeforrott avval a szörnyű építménnyel, annyival is inkább, mert még a színe is – mely közszokás szerint a nép gyászoló színe – illett az egészhez. Hozzá a holló, mint rendkívül óvatos madár, élete módja szerint bizonyos homályba van burkolva. Mindezeknél fogva nem csoda, hogy ott, ahol komor hangulat megteremtéséről van szó, a holló mindég szerephez is jut. A szemmel való kapcsolatban a nép s a költő is gyakran átok gyanánt használja: „Vájja ki a holló a két szemét.”

Arany: Toldi I.

„Messze völgy hollója két szemét kivájta.”

Petőfi: János vitéz:

„Hogy ássa ki mind a két szemét a holló.”

Ugyanott:

„... köszöntötte holló károgása,
Mely éppen egy esett vadnak szemét ásta.”

Amíg az esett állat még elég prédát nyújt a keselyűnek, ezek leginkább a törzsön lakmároznak, s ekkor a hollók bátrabbja az áldozat fejét szállja meg; nekiesik a szemnek, mely könnyen enged; ez az állás mindég feltűnő, s a holló így él a néptudatban, annál is inkább, mert a szem nemes rész, s ennek kivájása a borzalmasságot még fokozza. A keselyűk és hollók közötti viszonyra céloz Petőfinél – Lehel vezér – ez a hely:

„Éhes hollósereg zajos tábort ütött,
Csúnyáúl károgtak, szidták az urakat,
Hogy oly sok csontot s oly kevés húst hagytanak.”

De a holló képe némely vonásban mégis megenyhül, úgy mint a barna asszony haja is hollószín vagy hollófekete, és a nép bálványa, Mátyás király címerében ott van az aranygyűrűs holló.

14. Varjú (Arany, Tompa, Petőfi)

A nép szava és Arany célzása szerint „kálvinistavarjú” is. Ez a tulajdonképpeni károgó a varjak s egyáltalában hollófélék között, és kétségkívül Corvus cornix L., melynek színe részben szürke is. A varjú inkább tolakodó, szemtelen természetével szerepel népnél és költőnél egyaránt; belékerült a példabeszédbe, melyet Petőfi teljesen a nép szava szerint így fejez ki János vitézben:

„Még csak a varjú sem károgott utána”

Arany, mint tudjuk, Vörös Rébék költeményében a varjú „kár” szavát refrén gyanánt használja.

Ami a „kálvinista” jelzőt illeti, erre ugyancsak Arany Az elveszett alkotmány e helyén céloz:

„... jőnek ...
... macskák, kakasok, huhu baglyok,
Kigyók és teknősbékák, otromba varangyok,
Loncsos ebek ... betű ölte vakondok,
Farkasok és rókák; minden vallásbeli varjak.”

Ebben a „minden vallásbeli”-ben benne van a pápista varjú is – melyről külön lesz szó – és a kálvinista, amelyről itt szólunk. A jelző onnan van, hogy a Corvus cornix L. társa a hollónak, amennyiben a dögre is reászáll, tehát húst is eszik, s így nem böjtöl; ezt már Kresznerics is följegyezte, aminthogy a köztudatban is így él.

15. Pápista-Varjú (Arany)

Ez a faj Arany célzásából, amely varjú alatt a „minden vallásbeli” szóban benne van, önként következik. Ez nem más, mint az egészen fekete, rendesen a vetésekre járó és sáros orrú Corvus frugilegus L., mely majdnem kizárólagosan abból az elvetett magból él, amelyet orrával kiásogat. Az ezen a réven okozott kár az, amely a nép figyelmét e varjúfajra fordítja, s azt a hitet kelti, hogy a madár egyáltalában nem él hússal, tehát böjtöl, tehát „pápista”. A táplálék tekintetében általánossá vált hit azután úgy hozza magával, hogy például a dunántúli vidékeken a varjat eszik is.

16. Csóka (Arany, Tompa)

Úgy Arany, mint Tompa úgyszólván csak a nevet hozza fel, s ez alapjában véve elég is, mert a név hangfestő, s a köznép országszerte a Corvus monedula L. fajt érti és ismeri alatta. Ha Tompa csak olyat mond róla, ami sok madárra illik, tehát nem jellemző, tudniillik (Tavaszkor):

„Csóka szálldos a mezőn”

akkor Arany, mint legtöbbször, kevés szóval jellemez is, így a Bolond Istók első énekében:

„Minden badarságot ...
Mit egy bolond, vagy csóka, összeszéd.”

A csóka eleven, mindég csacsogó madár, fia gyakran rabságba jut, s ekkor hamar szelídülve sok tekintetben csintalan, bohókás teremtés, ez vezethette a költőt is.

17. Szarka (Tompa, Petőfi)

Már magában a név is elég biztosíték arra, hogy a költő e madara a Pica caudata K. B. faj, mely a lakott helyekhez és környékükhöz való szívós ragaszkodásával, tarkaságával, cseregő szavával és szemtelen tolvajkodásával rászolgált arra, hogy általánosan ismerve legyen. Tompa a tolakodó-fontoskodás képében mutatja be A csalogány és a sas költeményében:

„A szarka rögtön nagy gyűlést csereg.”

Petőfi kíváncsiságát emeli ki, ami e madarat jellemzi is, s azonfelül még úgy is adja, amint a népbabonában él. Az első hely Szécsi Máriában áll:

„Tarka kiváncsiság (madara) ...
Kereplő szarka ...”

A második hely: Barátimhoz:

„Nos, fiúk, nem szólt a szarka
Házfödélteken ...
... hogy ma

---

Vendégtek leszen?”

Népbabona az, hogy mikor a szarka csereg (csörög), vendég jön a házhoz.

18. Seregély (Arany, Petőfi)

Ez a sötét színű, fehér gyöngyös, rigó nagyságú, eleven és igen nagy seregekbe verődő madár is azok közé tartozik, amelynek népies neve mindenkor egy és ugyanazon fajra mutat, ez pedíg Sturnus vulgaris L. Úgy Arany, mint Petőfi, a madár életmódjából vett jellemzéssel ismertetik meg velünk a fajt. Így Arany Toldi szerelme egyik helyén így emlékezik meg róla, mégpedig hasonlatképpen:

„Megszalad ...
Mintha cseresznyefán seregélyhad csődül,
De megint szétrebben puszta kereplőtül”

Ez biológiai és gazdasági tekintetben igaz kép. De a költő ifjú korában még tüzetesebben is foglalkozott a seregéllyel, mert hajlott korában is eszébe jut még, A tölgyek alatt:

„... a tölgy
Sudarát megmásztam,
Hol seregély költ –”

Petőfi éppen olyan híven, de már igen jellemző helyzetben mutatja a madarat, noha szintén hasonlatnak használja, mégpedig A helység kalapácsa című elbeszélő költeményben:

„Valamint a mezőség,
Hol a tehenek csordája legel,
Megnépesedik
Kétszárnyú seregélyekkel.”

A magyar alföldön, csak valamirevaló csorda sem képzelhető seregély-folt nélkül; a madár verőfényes időben nagy furfangosan a tehén árnyékában keresgél, közbe-közbe reá is száll az állatra, hogy mindenfélét leszedegessen róla, amit az állat szívesen el is tűr.

19. Banka (Tompa)

Ezt a madarat, mely faj szerint kétségtelenül Upupa epops L., csak Tompa hozza fel A csalogány és a sas című költeményben, hol a szereplő madarak legtöbbjét az életmódból merített vonásokkal iparkodik jellemezni; a hely ez:

„A banka: nem mondhatja néki: éljen!
Mert önfészkét, honát piszkolni szégyen.”

Az agyagszín-testű, feketén és fehéren-tarka szárnyú és farkú madár, melynek legyezőszerűen szétbontható és felállítható kontya van, táplálkozás, különösen pedig fészkelés szerint igen tisztátalan; fészkét hulladékokból készíti; tisztátalansága példabeszédben többszörösen is hasonlat tárgya, a nép száján pedig az enyhébb jelző az, amely „büdösnek” mondja. A költő célzása élesen jellemző: az hozakodik fel a fészekkel, akié a legundokabb – tudniillik sok ember is.

20. Rigó (Arany)

Ez a madár már a nemek között is előfordul, s ha itt a fajt – Turdus musicus L. – meghatározom, csak azon a nyomon teszem, amelyet a nemnél felhoztam. Arany a Buda halála című eposzban így hozza fel:

„Szava, rigó-ének mélyebb fuvodalma.”

A húrosrigó éneke nem változatos; a fekete rigó lármás, nem egyenletes; a legszebb azé a fajé, amelyet fölteszek, és tény, hogy ennek a szava tűnik fel leginkább a népnek is; hozzá ez az, amely azokon a tájakon leginkább fészkel, ahol a költő benyomásait szerezte.

21. Fülemile (Arany, Tompa, Petőfi), Csalogány (Arany, Tompa, Petőfi), Csattogány (Tompa)

Ennek a madárnak a meghatározása a nehezebb feladatok közé tartozik, mert amilyen kétségtelen az, hogy a költők s a nép fülemile madara Luscinia, annál kétségesebb az, vajon a Sundevall faja vera, vagy a Bechstein philomela faja-e? Az utóbbit már az öreg Brehm, a német ornitológia apja, legelső és kitűnő összefoglaló művében C. L. Brehm: Lehrbuch der Naturgeschichte aller europaeischen Vögel. Jena, 1823. I. 323. p. többek között „magyar” fülemülének nevezte el, mely különösen folyó menti ligetekben s kiválóan éjjel is hallatja hangját, szavát, mely felülmúlja erőben a Luscinia vera szavát; de kevésbé olvadékony. Nálunk mind a kettő él; de a „magyar” faj gyakoribb. Ám a Sundevall faja is, bár ritkábban, de megszólal éjszaka is, s ez még inkább megnehezíti a dolgot. Költőinknél a fülemile majd zeng, majd csattog, majd dalol, említik reggeli, alkonyulati és éjjeli szavát, így Arany A magyar táncban:

„Fülemile szó, rejtett magány,
Holdas, sejtelmes éjszakán.”

A bujdosóban:

„Fülemile panaszától zeng a táj.”

Buda halálában:

„Csalogány kint csattog ...”

Ősszel:

„... csalogány
Nem zöngi dalját este, reggel.”

A három költőnek a fülemüléről, illetőleg csalogányról szóló leírásos szavait összegezve, amint ez már Petőfi méltatásában érintve is van, föl kell tennünk, hogy nemigen volt tudomásuk, hogy két faj szavának szépségét hallották; pedig hallhatták, s ha én ennek dacára a költői fajt Luscinia vera Sund. írom, úgy ez arra van alapítva, hogy költőink olvasmány tekintetében mégis csak nyugoti Európa irodalmának hatása alatt állottak, amely tájon a Sundevall fülemiléje az uralkodó, s így ezt kell bizonyos tekintetben nemzetközi költői törzsökös alaknak elfogadnunk. Mind a három költő az ország fővárosában való tartózkodása alatt mindenesetre a „magyar” fajt hallgatta, mely a Duna mellékén uralkodó; de nem tehető fel, hogy bárcsak meg is sejtették volna, hogy ez a madár, amelyet hallgatnak, más, mint az, amely a nyugot poetáit elragadta.

Ami a csattogáson kívül a két madár közötti különbséget illeti, ez az, hogy a Luscinia vera hasafele begyestül egyszínűen szürkés, holott a Luscinia philomela, vagyis a magyar fülemile, mellén és begye táján bizonyos mértékben, de észrevehetően habos.

22. Pacsirta (Arany, Tompa, Petőfi)

Ha itt csak annyi állana is: Alanda arvensis L., kötve hiszem, hogy akadhatna valaki, aki a meghatározásba kétségeket vethetne; mert ha van madár, amelyről teljes joggal elmondhatjuk, hogy a nép köztudatába befészkelte magát, s így a népiesre súlyt fektető költő lelkületébe is, úgy a mezei pacsirta csakugyan ez a madár, és sokszorosan győzedelmesen vetekedik még a fülemilével is; a népnél minden bizonnyal győz. Nemcsak szavának szépsége, hanem az, hogy „ég felé” emelkedve hallatja, hogy ez akkor hangzik föl, amikor a természet élete ébred, felújul – ez az, ami a legegyszerűbb ember kedélyét is megragadja és annyival inkább a nemzete szellemétől áthatott költőét, ki természetszerűen fölfelé törne, ha emberi szervezete megengedné s nem kötné megmásíthatatlan tőrvényével a röghöz.

Különösen az, hogy a pacsirta – költőileg kifejezve – „dalszárnyán” emelkedik – sőt furakodik – az égbe, ez ragadja meg a kedélyt, és éppen azért, mert ez olyannyira mély és olyannyira általános hatás.

23. Pipis (Arany, Tompa)

Alanda crístata. Tompa írja A pipishez című költeményében

„Télen-nyáron itt vagy, kedves kis különc!

---

Más madárka fészken s párosan pihen,
Te kerékvágásban s a rög enyhiben;

---

Ott vagy a küszöbnél, ahol születünk,
A barázdán, melyből vájjuk kenyerünk,
Hol futunk rohanva: jól ösmér az út,
S a temető halma, mely reánk borult.”

És tovább:

„Te nem vagy pacsirta, fecske, fülmile,
Fenn se jársz, a porba szoktál ülni le!”

Szóval mindazok a biológiai mozzanatok, amelyekre a költő épített, hívek s valóban a madár tulajdonságai.

Arany is Bor vitéz című sajátságos-kedvesen hangzó költeményében alighanem a pipist – melynek kontyos pacsirta is népies neve – értette az „úton ballagó” kis pacsirta alatt:

„Megy az úton kis pacsirta:
Hova megyen? hova ballag?
Szép szemét a lyány kisírta:
Szólt az apja: férjhez adlak”

Ez a föltevés annyival is inkább kínálkozik, mert éppen az Alanda cristata fajnak, vagyis a pipiskének szokása, hogy az úton ballagó ember előtt egy darabig maga is ballag, s csak mikor az ember már beérte, emelkedik szárnyra, hogy egy kis kanyargóval újból az úton teremjen.

24. Pinty (Tompa, Petőfi)

Magának a névnek határozottan hangfestő volta is reátanít, hogy ez Fringilla Coelebs L. Hívogató füttyje „pinty-pinty-pinty” hangzású, tiszta csengésű, hozzá az első, mely a lomberdőben fogad s végig kísér rajta. Tavaszkor a hím szép színű. Homloka fekete, feje teteje és nyakszirtje szépen szürkéskék; a farcsík tája zöld, a hasfél borszín vöröses; sötét szárnyán fehér tükör folt, mely különösen röpülés közben szemet szúr, s ezért mondja Tompa Az erdei lakban:

„Tarka pintyek lépegetve járnak.”

Petőfi csak példabeszéd alakjában hozza fel Az apostolban:

„Olyan fiú őkelme, mint a pinty.”

25. Veréb (Arany, Tompa, Petőfi)

Úgy a nép szemében, mint a költőknél, szóval közfelfogás szerint a szemtelenség, tolakodás, tolvajkodó kártétel minta madara; természethistóriailag Passer domesticus L. Arany példabeszédszerűen hozza fel Vojtina levelei öccséhez költeményében:

„Azé a veréb, ki megcsípheti.”

Buda halála:

„Veréb árnyékába szalma nyilat lőttem.”

Tompa mindég a madár biológiai mozzanatait tartja szem előtt, így: Pusztán:

„Csipogva fürdik s üt tanyát most
A szemtelen veréb.”

Pipacsok:

„S ha sárgulnak kalászai:
Veréb pusztítja, vágja ki.”

Ugyanott:

„Rengő aranykalász a dal!
S hitvány veréb is csipkedi ...”

Petőfi hasonlata is biológiai mozzanatra van alapítva: Meddig alszol még, hazám? című költeményében:

„A veréb is fenn van,
Telhetetlen bendejét
Tömi asztagodban.”

Amit a három költő mond, az valóban találó vázlata annak a képnek, amely a verébről a köztudatban él. Fürdik a porban, baglyas fészke inkább tanya, reáveti magát az érő gabonára, pusztít az asztagon, csipog és tolakodva szemtelenkedik.

26. Tarka-Harkály (Tompa)

A madarat Tompa hozza fel Az erdei lak című költeményében, faj szerint való meghatározása csak hozzávetés: Picus major L. A költő így hozza fel:

„S hallik itt-ott vén cser oldalárul
Tarka harkály gyors kopácsolása.”

Szín szerint négy tarka harkályunk van olyan, hogy tarkaságát a fehér és a fekete szín éles ellentéte alkotja meg. Ezek közül az alig veréb nagyságú P. minor L. fajt, úgy a valamivel nagyobb P. medius L. fajt is ki lehet zárni, mert kopácsolásának ereje nem olyan, hogy az erdő hangvilágát festhetné; marad tehát a nagy tarka harkály, melynek farcsíkja és háta fekete, és a fehér hátú – Picus leuconotus Bechst – ,melynek farcsíkja és háta fehér; mind a kettő hallhatóan és gyorsan kopácsol. Ám az utóbbi a ritkaságok közé tartozik, holott a fekete hátú Picus major L. valamennyi harkály között a leggyakoribb, tehát ennél a körülménynél fogva el is fogadható.

27. Kakukk (Arany, Tompa)

Mind a két költő egyebek között úgy is hozza fel a madarat, amint az a népbabonában leginkább él, tudniillik azt hiszi a nép, hogy a madár szavának ismétlésével megjósolja az életnek hátralevő éveit annak, aki kérdezi. Ez a babona kor és nemzetközi régiség. Ez azután nyilván Cuculus canorus L., aminthogy neve hangfestő voltánál fogva is az.

Arany a babonára akkor céloz, amikor Télben című költeményében mondja:

„Bokorról bokorra lomha kakuk szállong
Szellős róna szélén.

---

Olvasatlan ígér
Hosszu, hosszu évsort, melyből egy se tölt el.”

Tompa ugyanerre azt mondja Az erdei lakban:

„Hé, kakuk, kakuk! szólj: meddig élek?”

De Tompa még egyebet is felhoz, tudniillik a kakukk ama biológiai sajátságát, mely kétségtelen, hogy tudniillik fészket nem rak, hanem más madár fészkébe tojik, avval nevelteti fel ivadékát; mind a két hely gúnyos hasonlat.

Csalánok:

„... jó, hogy nem tudod:
Hogy a kakuk pajzánkodott.”

A csalogány és a sas:

„A kakuk így: családot emleget.”

28. Galamb (Arany, Tompa, Petőfi)

Így egyszerűen, hozzátétel nélkül mondva, galamb alatt mindig a Columba livia, domestica auct. értendő, mégpedig az a törzsalakja, mely a fél- vagy egészen vadon élő anyafaj testi tulajdonságait megtartja, tehát sem borzas, sem golyvás, sem gatyás stb. stb. És különösen a fehér színű az, mely mélyen bevette magát a köztudatba, hitben és szeretetben egyaránt; ott az isteni lélek képe, itt a szűziesség mintája. A magyarság lelkületében oly mélyen él, hogy galamb és szerető azonos fogalom. Mozgásának kecsessége, tisztaságszeretete, fiainak gyöngéd ápolása, fegyvertelen volta mind oly tulajdonságok, amelyek az ember szemében elfedik azt az indulatosságot, amely mégiscsak él benne; szóval nép és költő a galamb képébe foglalja össze a szépet, a jót, a szerelmet, hűséget és mindent.

29. Vadgalamb (Tompa, Petőfi)

Ez alatt mindig Columba oenas L. értendő, mert a nép is pontosan megkülönbözteti, s ez az, mely különösen erdőszéleken, itatói közelében magas fákra száll s ott hallatja szavát, amelyen valóban a bensőség színe van: mintha a mellkas legmélyéből jönne. Ez a hang a búgás, és a költők majdnem kizárólagosan evvel kapcsolatosan alkalmazzák a vadgalambot.

Így Tompa: Éji violák:

„... hol
A búgó vadgalamb lakik.”

Petőfi: Járnak, kelnek stb.:

„Párosult két vadgalamb búgása –
Ebben fakad örömök forrása.”

Ugyanott:

„Csak ne volna galambok búgása –
Ebben fakad bánatom forrása.”

Az erdei lak:

„... erdőség ... lombozatja,
Min magát a vígan fütyülő rigófaj
És búsan búgó vadgalamb ringatja.”

Talán nem szükséges külön kifejteni, hogy Petőfi első idézetében is csak vadgalamb érthető, mert erdőről van szó, s a jelzőt a sor technikája nem fogadta be.

30. Gerle (Arany, Tompa), Gerlice (Arany, Tompa), Gilice (Arany)

Ez a madár faj szerint legkevésbé sem kétséges: Turtur auritus G. R. Gr. A közhit azt tartja, hogy a gerlepár annyira ragaszkodik egymáshoz, hogy ha az egyik fél elpusztul, a másik is bánatában meghal, s talán ezért van az, hogy a költőknél a szerelmi bánat madara, jelképe s egyáltalában mindennemű bánattal, búval hozzák kapcsolatba; hozzá a föltétlen szelídség képe.

Aranynál: Kertben:

„Magános gerle a szomszédban –
S ifjú nő, szemfödél alatt.”

Ugyanott:

„Felém a kert gyepűin által
Egy gerlice búgása hat.”

A bujdosó:

„Párjavesztett gilicének szíve fáj.”

Rákócziné:

„Mi lelt téged bús gilice madárka?”

Tompánál Népdalok:

„Árva vagyok, mint az árva gerlice”

Petőfi egyszer sem említi, mintha lelkületének hevével nem fért volna meg a gerlice szelídsége, bánatossága.

31. Páva (Arany, Petőfi)

Népdalban a páva többszörösen fordul elő; költőink közül Arany csak hasonlatképpen, Petőfi éppen csak tollát hozza fel, Tompa nem szól róla; de semmi kétség, hogy ez: Pavo cristatus L.

Arany: Buda halála:

„Künn az arany nap ...
Mint páva, ha büszkén tolluit berzenti.”

Petőfi: Mi vagy keblem:

„Teleírta fényes aranytollal,
Pávatollnál tarkább gondolattal.”

32. Pulyka (Arany)

Ez Meleagris gallopavo L., s az, amit Arany e madár mérgelődéséről mond, világot vet a költő megfigyeléseinek tüzetességére. A hely A Jóka ördöge című költeményben áll:

„Láttad-e a pulykát, ki magas szeméten
Gőgösen országol, mint királyi széken,
Legkisebb bántásra, legcsekélyebb gúnyra,
Mirigytelte nyakát amidőn felfúja?
Vérszin pötyögője, haragtüzben égve,
Mikép megyen által szép világos kékbe?
Mikép játszik ujra halaványos zöldet?
És mikép kotorja szárnyával a földet?”

Ez az úgynevezett „pulykaméreg”-nek igazán reálisan festett képe.

33. Kakas (Arany, Tompa, Petőfi), Tyúk, Jérce, Csirke, Csibe

Ez Gallus domesticus L., illetőleg Gallina és Fullus. A kakas mind a három költőnél s leginkább a népbabonának megfelelő alakban, tudniillik szavával szerepel, mely kukorékolás vagy Petőfi szerint kukorítás is. Van előszava, másod- és harmadszava, amikor a néphitben a rémjárásnak vége van. A hitben is mint Péter apostol figyelmeztető madara szerepel.

Az előszót Arany említi az Éjféli párbajban:

„Bende kacag ...
Siet is be kakas-elő-szóra.”

Tompa a Temetői hangokban:

„Megszólalt másodízben a kakas.”

Ugyanott:

„Megszólalt harmadízben a kakas.”

A kakas az éberség képe és a hajnal hirdetője is, mind a kettőnek van biológiai alapja is.

Tompa: Néprománc:

„A kakas szól, itt az éjfél.”

Petőfi: A táblabíró:

„Kukorít a kakas hajnal hasadtára stb.”

A tyúkot Arany példabeszédszerűen szerepelteti A Jóka ördögében:

„Végre mint a vak tyúk addig-addig kapar,
Míg a sok szemétből egy árpát kikapar.”

Petőfi Éjszakáimban céloz a tyúkok sajátságára, hogy tudniillik kora alkonyatkor alvásra fölpántolnak:

„A tyúkokkal el nem alhatom,
Hát galléron csíp az unalom.”

A csirkét is Arany a közmondás formájában hozza elő A betyár költeményben:

„Csirkefiú nem sok,
A’se veszett el utána.”

Végre a csibét ugyanő jellemző hasonlat képében mutatja A tetétleni halmon:

„Csak, mintha pajzán szélfiak szeszélye
Egykor magát mulatta volna véle,

Midőn a porba’ játszván, mint szokott,
Fövényből a pusztán csibét rakott.”

A gazdaságban aratáskor az a maradék, melyből már nem lehet kévét kötni, kis rakásba jön, s ez úgy viszonylik a kereszthez vagy kalangyához, mint a csibe a tyúkhoz, ezért hasonlat révén csibe a neve; hasonlóképpen a futóhomok kis rakása, mely nem mehet még halom számba, csibe.

34. Fürj (Arany, Tompa, Petőfi)

A fürj igen jellemző szavának, mely fajhang számba megyen, köszöni a költők s a nép figyelmét, s tegyük hozzá, szeretetét is. Elég a hang leírása: „pitypalaty”, hogy reámondhassuk teljes megnyugvással, ez: Coturnix dactylisonaus Mey. Ez a hang annál vonzóbb, mert télen nem hallható – a fürj messze jár akkor –, s csak akkor szólal meg, amikor a természet teljesen föléledőben, fölújulóban van.

Arany sokat tudott a madár életéről, mint e költő méltatásában már ki is van mutatva, ismerte a „vá-vá” mellékszólamot is; különben Buda halála eposzában és Az első lopás című költeményben a madár futását is jellemzi, az előbbi helyen mondván:

„S mint fürjike apró lábait a fűben
Szaporázza ...”

az utóbbin:

„Messze futhat benne fürjek pitypalatyja.”

Tompa ismerte a fürj meglippenését és a hőségtől való pihegését A vándor lapról szólva:

„Tátott szájjal lippent meg a rétek fűrje,
Hogy a nagy hőséget könnyebben eltűrje.”

Ezenkívül a madarat alak szerint is jellemzi A halász és az aranyhalban:

„S a suta fűrjnek pitypalatyinál
Féléjszakán a szája be nem áll.”

Petőfi csak Az őrültben hozza fel:

„S tudjátok, mit tesz az emberi nyelven,
Midőn a fürj azt mondja: pitypalaty?”

35. Süket-Fajd (Tompa)

Nem lehet föltenni, hogy ez a madár csak olvasmány révén jutott volna Tompa tollára; Borsodban és Gömörben a madárnak van híre s ritkaságképpen – különösen Gömörben – lekerül a havasról úri asztalokra is. Tompa A csalogány és a sas költeményben a madár egyik biológiai sajátságára céloz, amint ez már a költő általános méltatásában ki is van emelve; a faj kétségkívül Tetrao urogallus L.

36. Fajd (Tompa)

Ez a faj csak hozzávetőleg Tetrao bonasia L., a Királyhágón inneni részek császármadara, a székelység magyaró tyúkja. Tompa Diósgyőr című népregéjében hozza fel, hol fölismerhetőleg az alsóhámori tavat és a Szinva forrását is rajzolja:

„Kotyog, pityeg a szunnyadó fajd
Elszéledő csirkéinek.”

Akár reákérdezett, akár hallotta a madarat, ott csak a Tetrao bonasia él.

37. Strucc (Arany, Petőfi)

Ez a madár: Struthio camelus L., költőinkhez leginkább olvasmány útján, de közmondás révén is kerül. Petőfi az igen elterjedt példabeszédet A sivatag lakói című költeményben föl is használja:

„Ott van a strucc, a homokba
Dugta ostoba fejit.”

Arany Katalinban hozza fel:

„Mint üldözött struc, körbe fut.”

Ez egy általános biológiai vonás, hogy tudniillik a lábon üldözött állat megszorulva körvágással iparkodik még valahogy menekülni.

38. Túzok (Arany, Tompa)

Szilárdan álló madárnév, mely mindig az Otis tarda L. fajt illeti. Hogy Arany jól ismerte, azt már a költő általános méltatásából tudjuk, s az ott felhozott jellemzéseken kívül még kétszer találkozunk vele, mind a kétszer közmondásos alakban úgymint: Írjak? ne írjak?

„Patkó se kell, ha már nem él, a lónak,
S jobb egy veréb ma, mint egy túzok holnap.”

Azután: Bolond Istók II:

„Húsz éve már, hogy a költő hanyag:
Túzokká nőtt az akkori veréb.”

Tompa igen helyesen e madár szemességét emeli ki, amint az már az általános méltatásban érintve is van.

39. Bíbic (Arany, Tompa, Petőfi)

Ez is egy és ugyanazon fajhoz szilárdan hozzákötött népies madárnév, a faj: Vanellus cristatus L. Félig-meddig jól megírt magyar alföldi tájleírásból el sem maradhat, amint ez a három költő általános méltatásából is eléggé kitűnik.

40. Daru (Arany, Tompa, Petőfi)

Ez is egyike a legszilárdabban álló népies neveknek. A tudományban: Grus cinerea L. Rendkívüli óvatossága életmód szerint teljesen elvonhatná róla a figyelmet; de szemetszúró vonulási rendje, krúgató mély hangja, kapcsolatban avval, hogy vándormadár, mozgása tehát az évszakokkal találkozik, nagyon is feltűnővé teszi. Igen érdekes, hogy mind a három költő csak a vonuló darvat hozza fel, s leginkább az ősszel járó bánatosabb hangulat festésére használja; Arany és Petőfi pedig, amint ezt már az általános méltatásból tudjuk, a vonulás rendjét is lefestik.

Arany darvai.

A falu bolondja:

„Néha úgy tett, mint ki messze hallgat:
Hallgatá a láthatatlan darvat.”

Hiú sovárgás:

„S mint a délre húzó daru fejem felett,
Egyhangon tördelem bágyadt énekemet.”

Ez őszi hangulat és célzás a daru egyhangú, krúgató szavára.

Buda halála:

„Egy daru, ék csúcsán, a falka vezére.”

Ez, mint tudjuk, az ék alakú vonulási sorakozás festése.

Tompa darvai.

Harangszó:

„A vándor darvat vágya elviszi
Kiesb hazába, hol nem éri tél.”

Alföldi kép:

„Átvonuló daru egyet-egyet krúgat.”

Levél egy kibujdosott stb.:

„A daru is búsan kiáltozik, pedig
Egész nemzetével útra kerekedik.”

Petőfi darvai.

János vitéz:

„A levegő eget daruk hasították,
Magasan repültek, azok sem hallották.”

Lehel vezér:

„Mint a darusereg az előljáróját,
Úgy követünk téged ország-világon át.”

Hazámban:

„Rég volt, igaz, midőn ...

---

Fejem fölött mig őszi légen át
Vándor darúid V betűje szállt.”

Látom kelet stb.:

„Körűlem ősz van, amott kikelet,
Vándorló darvak úsznak át az égen”

41. Gém (Arany, Tompa, Petőfi)

Amit a három költő a gémről jellemzőt mond, az tulajdonképpen a vékony nyakú fajok mindenikére reáillik; de minthogy a kócsagfélék színük szerint elválaszthatók, az apró fajokat rejtőző életmódjuk alapján kirekeszthetjük, itt az döntendő el, vajon a szürke gémet – Ardea cinerea L. vagy a vörös gémet – Ardea purpurea L. – értsük-e? Azon az alapon, hogy az előbbi az, amely gyakrabban száll boglyára, fára, mint Arany mondja:

Vásárban:

„Boglyák tetejéről egy-egy suta gém
Néz szét aratóknak vidám seregén”

továbbá, hogy világos színe feltűnővé teszi, holott a vörös gém határozottan szín-mimikri, melyet különösen a nádasok vöröslő töve szinte elnyel, láthatatlanná tesz, és végre, hogy gém alatt a nép leginkább a szürkét érti, el lehet fogadni, hogy a költők gémje is Ardea cinerea L.

42. Kócsag (Tompa, Petőfi), Kolcsag (Arany)

Ezt a fajt teljes mivoltában csak Tompa hozza fel Az ördögszekérről szóló népregében, s a népies névnek a „nemes” jelzővel való kapcsolata kétségtelenné teszi azt, hogy itt az Ardea egretta L. faj érvényes. Arany csak mint a magyar kalpagot díszítő tolldíszt hozza fel a nevet „kolcsag” formában:

Toldi I:

„És utána nyalka, kolcsagos legények.”

Petőfi költői hasonlatra használja a kócsagtoll sugaras foszlottságát:

Szécsi Mária:

„Jött az ifjú hajnal ...
... kócsagtoll fején.”

43. Bölömbika (Arany), Bölömbika (Tompa), Vizíbika, Nádibika (Arany, a „nádi búbos” kirekesztésével)

Ezt a madarat a költők éppen úgy, mint a köz, csak hangja után ismerik, de ez annyira fajhang, hogy a madár mivolta iránt nem támadhat kétség; ez Botaurus stellaris L., a bagolyszínű, vastag nyakú gém Aranynál:

Losonczi István:

„... álgyú torka,
Mintha vízibika buffogat a réten,
Ugy hallott ...”

Az elveszett alkotmány:

„Nagy dobosok ... ama nádi búbos
Vizibikák voltak ...”

Aranynál a bölömbika és nádibika csak a Toldi szerelméhez csatolt glossariumban fordulnak elő.

Tompánál:

A Bölömbika:

„Bús bömbölése rengve hallik a
Nyugvó éjben. Ez a bölömbika.”

Ugyanott:

„Ha vastag bömbölés hallatszik a
Nádas felől: az a bölömbika.”

A halász és az aranyhal:

„A nádas lakók legfurcsábbika
Ámítva bömböl, a bölömbika.”

Ebből látszik, hogy csak a hang az, amely a költőt vezeti; magával a madárral csak úgy van, mint a köznép legnagyobb része: nem ismeri, amint ez a kirekesztett „nádi búbos” tárgyalásából 44. alatt ki is fog tűnni.

44. Vakvarjú (Tompa), Nádi búbos (Arany)

A vakvarjú neve oly madárra alkalmazva, mely határozottan gém, sajátságos jelenség, s a madár, melyre a nép e nevet ruházza, mindég a Nyctiardea nycti corax L. Tompa említi Az ördögszekérről című költeményében:

„Vakvarjuk ülnek a parti égerfákra”

s magában az, hogy a költő fákra ülteti, bizonysága annak, hogy csakugyan a vakvarjút érti, mely valamennyi gémszerű madár között leginkább megszállja a fát, s amikor az ágon lekucorogva még nyakát is bevonja, szóval gubbaszt, távolabbról valóban emlékeztet a varjúra, még szín szerint is, és itt kereshetjük leginkább a „varjú” eredetét; ami a „vak” jelzőt illeti, ez nem vonatkozik a szemre, mely föltűnően nagy és csillag szerint pompás rubin színű, hanem alkalmasint a madár szavára, mely így hangzik: „bak-vak”, innen még német népies neve is: Quackreiher. A madár háta, fejebúbja, nyakszirtje fekete, zöld fémű; a többi rész szép szürke, hasa rozsdás leheletű fehér, feje búbján három, vagy ritkán négy szalagszerű, fehér tollból alakuló bóbita van, mely nagy ritkán vagy egészen, vagy egyes toll szerint fekete is. Ez utóbbi körülményekből lehet következtetni, hogy Arany „nádi búbos”-a, melyet a vízibikával hozott kapcsolatba, tulajdonképpen vakvarjú lehetett; természetes, hogy a vízibika, amelyet a bömbölő hang alapján nevez meg, helyes marad.

45. Gólya (Arany, Tompa, Petőfi)

Ez alatt a költők a Ciconia alba L. fajt értik, s mind a három költőnek egyaránt igen kedves madara; melyről biológiai alapon nagy szeretettel részletes képet adnak. Arany költeménye, A rab gólya, rendkívül finom jellemzése a rabmadárnak. A madár szárnya el van metszve, tűnődik féllábon állva:

„El-elúnja egyik lábán,
Váltogatja, cserélgeti,
Abban áll a
Múlatsága
Ha beléun; újrakezdi.”

Messze szeretne látni: nem engedi a fal, s így orrát a szárnya alá dugja; ég felé nem néz, mert ott szabad gólyák szállnak. Várja a szárny növését, így éri meg az őszt: ekkor hallja a vonuló darvak szavát, ösztöne ébred, megkísérti a fölszállást egyszer-kétszer, mindhiába, a szárny tolla kuszált… – rossz emberek mindig újra elmetélik.

Tompa gólya-költeménye, mint tudjuk, biológiai alapon épülve politikai eseménnyé vált; Petőfié reátanít, hogyan figyelt a költő.

Tompa Az ördögszekérről és A karcsai templom költeményeiben a nép száján ma is élő s a régibb íróknál gyakran található „eszterág” nevet is alkalmazza:

„Féllábon állva, itt búsul az eszterág.

---

A csendes Karcsa partinál,
Hol vándor eszterágok
Lármás seregbe gyűlnek.”

A harmadik népies név, „cakó”, a költőknél nem fordul elő.

46. Fekete gólya (Tompa)

Ezt a madarat Tompa Az ördögszekérről szóló népregében éppen csak felhozza:

„Helyére azután fekete gólya száll.”

Ott, ahol a madarat a nép ismeri, ez a név mindig a Ciconia nigra L. fajra van alkalmazva, mely igazi gólya, s fajrokonától abban különbözik, hogy óvatosan kerüli az embert és lakóhelyét; a test uralkodó színe barnásfekete, fémfénnyel, csak a hasa fehér.

47. Haris (Petőfi)

Ezt a madarat is nép és költő leginkább csak harsogó szava után ismeri; de ez annyira fajhang, hogy biztosan az Ortygometra crex L. alakot illeti. Szava úgy hangzik, mint mikor mélyebb torokhangon ezt mondjuk: „két-kés – két-kés – két-kés”, innen Kalocsa környékén kétkés a neve.

48. Vizityúk (Tompa)

Ez alkalmasint Gallinula chloropus L., mely sötét színe és alakja szerint is hasonlít a szárcsához; de homlokán a kis hold piros, lába ujjai pedig nem karajos talpúak. A többire nézve már az általános jellemzés illető helye felel.

49. Szárcsa (Arany, Tompa)

Ez is azok közé a népies nevek közé tartozik, amelyek faj tekintetében nem kétségesek, nép és költő mindig a Fulica atra L. fajt érti alatta. A madár sötét színű; homlok-holdja elefántcsont fehér, lábujjai karajosan talpasok. Arany éppen csak említi; Tompa A bölömbika, A vándor lápról és Az ördögszekérről szóló népregéiben a part kotorványán ülve, a vízen bukva és a vízilapun tollászkodva mutatja be.

50. Lúd (Arany, Tompa, Petőfi), Liba (Arany, Tompa, Petőfi)

Ez alatt mindég a házi alak, Anser domesticus auct. van értve, mely a Naumann-féle Anser ferus (cinereus Mey) vad alaktól származik.

51. Vadlúd (Petőfi)

A költő a madarat kétszer hozza fel: Az alföld és Falun című költeményeiben:

„Idejárnak szomszéd nádasokból
A vadlúdak esti szürkületben,
És ijedve kelnek légi útra,
Hogyha a nád a széltől meglebben.”

És:

„A szomszéd tóból a vadlúdakat
Látom csapatban messzeszállni.”

Mind a kettő nyári kép, s érezhető rajta, hogy a költő közvetlen hatások benyomása alatt írta; és éppen azért, mert nyári vadludunk, mely itt fészkel is, az Anser cinereus Mey. (Ferus Naum.): el kell fogadnunk, hogy a költő vadlúdja alatt ezt a fajt kell érteni.

52. Gyöngyvér (Tompa)

Arany Buda halála eposzában a hős feleségét Gyöngyvér-nek nevezi, a jegyzetekben azonban kifejti, hogy a nevet nem az illető madár nevétől kölcsönözte, hanem a váradi regestrumban található Gyöngy, Gyönyörű női nevek formájára úgy csinálta. Tompa ellenben Az ördögszekérről szóló népregében határozottan madarat ért alatta:

„Gyöngyvér s karakatna jön, megy nagy seregben.”

Ez a név, mint madárnév él a nép száján, s minden régibb természethistóriai írónk is felhozza; így az igen lelkiismeretes Grossinger az Oedicnemust érti alatta; de ide vonja a Charadriust is; Földi ellenben a Himantopushoz adja, ezt Charadrius neven sorolva elő; ezek tehát nagyon ingadoznak. E pillanatban, amelyben a fejtegetést írom, a népies madárnevek gyűjteménye arra hajlik, hogy a gyöngyvér tulajdonképpen a „lilik”, vagyis a fehér homlokú kis „lengyellúd” – Anser albifrons; ebbe egyelőre belé kell nyugodnunk, hozzátéve azt, hogy Tompát itt talán inkább a név, mint a faj ismerete vezethette.

53. Hattyú (Arany, Tompa, Petőfi)

Amint már tudjuk, a költőknél a madár képletes használata két fajra vonatkozik, anélkül, hogy a költők különbséget tennének. Arany felhozza a „hattyúfehér hajat”, „hattyú inget” (Toldi szerelme); „hattyú fehér testet” (Buda halála); Tompa ismer „tói hattyút” (A jávorfáról); Petőfi tóval kapcsolatosan hozza fel (Az apostol és Az én szerelmem); ezek és más helyek a kerti tavainkon szelidített állapotban élő, bütykös orrú Cygnus olor Gun fajra vonatkoztathatók. Arany és Petőfi felhozzák azután még a „hattyúdalt”, Tompa is A bölömbika népregében:

„És ha éjjel bús, méla hangokon
Dal zendűl: ott egy hattyú haldokol.”

Természethistóriailag megállapított dolog, hogy a szép szavú hattyú nem az, amely szelídítve tavainkon él, hanem a sima orrú, különben szintén hófehér Cygnus musicus Bechst, mely messze éjszakon költ, hozzánk pedig csak télszakán betévedez. De bizonyosnak látszik, hogy a költőket csak az előbbi forma vezeti.

54. Gácsér (Tompa)

A költő Az ördögszekérről szóló népregében ezt is felhozza, a faj pedig népies vadász-mesternyelven mindig a tőkeruca (hímje), vagyis Anas boschas L.

55. Karakatna (Tompa)

Némely tájon határozottan a Graculus carbo L. népies neve. Sötét színű, egészen talpas úszólábú, test szerint lúd nagyságú búvármadár, melynek orra keskeny, a végén pedig horgosan lekonyuló.

56. Pelikán (Petőfi), Pellikán (Arany, Tompa)

Mind a három költő ezt a madáralakot egy régi, elterjedt monda alapján szövi be költeményeibe; a monda állítja, hogy ínséges időben az anyamadár felhasítja mellét, hogy fiait saját vérével táplálhassa. Természethistóriailag véve a monda onnan vehette eredetét, hogy a madár, midőn már fiakat táplál, mellét bekeveri a halak vérével. A faj Pelecanus onocrotalus L. A jól megtermett ludat három-négyszeresen is felülmúlja teste nagyságával; egészben lapos orrának alsó kávájához pedig valóságos bőrzsák tapad, mely igen nyúlékony s amely a madárnak háló gyanánt szolgál. Színe fehér, részben rózsaszínes lehelettel.

Folytatás…