Gugorázás⁽¹⁾

Jó ideig kis víz volt a folyóban, s most, hogy valamennyire mégis megdagadt, azonnal kezdődik a hajók járása-kelése. Sietni kell ilyenkor, mert a víz csalfa nagyon, s ím, ha pár arasszal alább száll, minden élet megakad rajta. Itt volna hát ez a hajó is, amit fel kellene húzatni valamelyik uradalmi part alá, hogy ott majd búzával rakodna. Erre már régen vár mindenki; az is, aki rakodná a búzát, a hajósgazda is, aki szállítaná, a hajóslegények is, akik a hajón lennének, a zsákolók is, akik a búzát hordanák, az öreg zsidó ágens is, akinek egész élete a parti mázsánál telik el, továbbá Stévóék is, a rácok, akik nélkül semmit sem ér az egész dolog. Ők majd oly hatalmasak, mint a víz.

Stévóék az első hírre, hogy mehet már nemsokára a folyón rendesen a hajó, odahagyták a kis szerb falukat, és itt pipáznak pár napja a parton. Várják a jó szerencsét, míg lovaik, a sok sovány macskaló a túlsó oldalon keresgél némi harapnivaló zsombékos füvet a fövenyben. Ezek nélkül nem indulhat hajó fölfelé, mert az már úgy van berendezve, hogy a magyar hajókat szerb emberek lovai húzzák a nagy alattságnál fogva. Nagyon egyszerű ez, és értik az ilyesmit Stévóék. Ha azt kiáltják nekik: Hó! – akkor megállnak, ha pedig Haó!-t szól a kormányos, akkor megindulnak. Ez tisztán az ő mesterségük meg a lovaiké, amelynél rosszabb foglalkozás nincs is a világon. Azért szokás mondani a rendkívüli nehézsorsú emberre: olyan az élete, mint a hajóhúzó lóé.

Stévóék hát állnak a parton, és örömmel szemlélik, hogy jön már a hajósgazda feléjük. Jön is, és előadja a dolgát. Stévó hallgatja az egészet, a fejében mindent összeszámol, és azt mondja:

– Negyvenkét forint.

A gazda erre szó nélkül sarkon fordul, és elmegy. Stévó pedig újból neki fordul a partkorlátnak, és pipál. Egymással beszélni kezdenek, azaz kázsélnak, mert szerbül megy a beszéd, mivelhogy abból nem ért más meg semmit. Nemigen szokás szerbül tudni, legföljebb némely vasárus vagy szövetet áruló boltos tart olyan legényt, aki a rác menyecskékkel el tudjon kacsalódni, ha hússütésre való serpenyőt, vagy pedig tarka selyemkendőt vásárolnak (már csak inkább kendőt, mint serpenyőt); Másként nem szokás ezt a nyelvet ismerni, pedig csak egy fertályóra járásra laknak a túlsó parton a rácok. Stévóék hát kázsélnak, és igen erősködnek, hogy nem engednek a negyvenkét forintból semmit, ami a gazdára nézve igen szomorú világot jelentene.

De azért jó, ha van gőzhajó-társaság, és a gőzhajós-társaságnak egy kormányosa meg éppen a parton, az aranykoronás sapkával a fején. A gazda ahhoz csatlakozik, és beszélget vele. Mindenféle közönséges dolgokról beszélnek, talán éppen arról, hogy hol kellene összeólmoztatni a kormányos pipáját, amely éppen eltörött a héten, de Stévóék mindezt nem hallják, ők csak látják a beszélgetést és most már meg vannak ijedve nagyon. Hát gőzössel akarja bizonyosan húzatni a hajóját a gazda. Nézd el, nézd, hát akkor ők miből élnek? A lovacskák a túlsó parton mit fognak húzni? És miből telik kenyér a csíkos tarisznyákba, és miből vesz a májkó otthon magának tarka selyemkendőt? Nagy ijedelem ez, és Stévóék most már annyira kázsélnak, hogy alighanem maguk sem értik egymást. Idő múltán újból elhalad előttük a gazda, és odavetőleg mondja:

– Hát huszonnyolcat adok, Stévó.

– No – kap a szón Stévó –, harminc lögyön az, gazda, aztán éjjel is mögyünk, ahogy a lovak csak bírják…

Stévó nyújtja a kezét, a gazda belecsap. Az alku meg van kötve, és Stévóék most már sokkal vidámabban tekintgetnek át a túlsó part felé, ahol a száraz, sárgára aszott zsombékok között a harapni való füvet tapossák a lovak.

Hej, de másformán volt ez régente. A gazdák nem alkudoztak. Stévóék nem ácsorogtak a parton, s a hajók nem hevertek hónapszámra dologtalanul. Még csak úgy tizenöt év előtt is mint nyüzsgött a folyó. Bőgőshajó, búzáshajó, dereglye, luntra egymással keveredett, horvát hajó, szerviány hajó jött, s jöttek a sekélyes vízen a könnyűjárású marosi burcsellák. Már alighanem csak egy van ezekből, mely hetivásárokra szokott jönni, s egy nap alatt ér ide Makó alól. Rá is van festve a falára a neve: Futár. Biz az nem futár pedig, mert lassan jár, de nem is szerették a nagy sietséget a régi időben az emberek. Lomhán csináltak mindent, de mindig csináltak valamit. Ma minden sebesen megy, egy hétre való dolgot elvégeznek negyvennyolc óra alatt, s a többi napra aztán semmi se marad. Ahogy a vasút megette a szekeres fuvart, a gőzös eszi apránkint a kishajóst. Pedig micsoda forgalmat csináltak ezek. Aki így látja a vízen feküdni ezeket a nagy lusta hajótesteket, amiket lovakkal vonszoltattak előre-hátra, el se hinné, hogy még csak nem is oly régen Fiuméval állottak összeköttetésben. A szegedi nagy sóház nemcsak az egész Alföldre adta a sót, de még Horvátországra is. Kocsin pedig csak olyan városok jöttek érte, amelynek vize nem volt. A többinek hajón vitték a kősót, s így jártak el a szegedi hajók Horvátországba. Onnan pedig hozták az olyan árut, amit idegen világokból szállítottak tengeri gályák a fiumei partra. Fölmentek a horvát vizeken, ameddig csak lehetett, ami nem is különös, mert egy méteres vízben már igen vígan jár a hajó. Azért ilyen szélesek és idomtalanok. Azt lehetne gondolni, hogy ostobaságból van ez így, pedig dehogy: észből, hogy széles teste ne sokat merüljön a teherrel. Így járt aztán mindenfelé; vitte a kősót, hozta a citromot, kávét és a spanyolnádat, mely utóbbiból igen sokat fogyasztottak még akkoriban az iskolák és a kocsisok. Gyerekkoromban nem is volt valamire való kocsis, akinek nem fiumei volt az ostornyele.

– Biz úgy – mondta egy öreg hajós a minap –, odáig jártunk, hogy a tengörrel keresködtünk. Münk fölmöntünk a Dráván, ameddig csak löhetött, a horvátok mög odahozták kocsin a portékát a tengörpartrúl. Valami hírös jó útjuk volt azoknak akkor, úgy hívták, hogy kalorina.

A Karolina út az, amely Portó Rénél éri a tengert. Ma is megvan, de már a tiszai hajóknak nincs abból semmi hasznuk. Már a Drávára szegedi hajó nagy ritkán megy, esetleg néhány kisebb luntra, amely a zátonyokon kaviccsal rakodik. Nincs mit vinni, de nincs is mit hozni. Mindent vasút hoz már, a kalorinán legfeljebb csak marhákat hajtanak egyik faluból a másikba. Úrrá lett a vasbika, ez a furcsa állat, amely szenet eszik, s vizet iszik rá. Ezzel mérkőzni lehetetlen, mert sebes marha, olcsó marha. Ami hoznivaló van, mind ő hozza, és kis pénzen hozza, és kis pénzen viszi. Azelőtt akár pénzegységnek lehetett volna itt venni a narancsot, olyan bizonyos volt, hogy egy narancs egy hatos. Az almát meg árulták három hatosért egy vékával, de úgy se igen vették.

Ma meg, aki ésszel élő ember, termett almából nem is hagy télire (legföllebb karácsonyfára valót a gyerekeknek). Mert az almát megveszik öt-hat krajcárért darabonkint, a narancs darabja pedig téli időben is négy krajcár A vasbika ilyen, szinte alig hihető felfordulásokat csinált, mert sokkal jobb lába van neki, mint a Stévó lovainak…

…Ugyan azért van most is vízihajózás, de nem az ami a régi. A kishajós mestersége tűnőben van és haldoklik bár néhol élesztgetik, de már nem bír a nagyhajóssal. Ámbátor ha bírna is, a dolog vége mégiscsak az, hogy idő múltán a nagy csuka megeszi a kis csukát.

Van ugyanis vontatás közben, hogy Stévó lovainak akarva, nem akarva, pihenésük akad. Nincs például a parton olyan hely, ahol húzhatnának. Például a part mocsaras, vagy agyagos vagy meredek. Máshol ismét szirtes. Más esetben van néhol olyan ereje a víznek, hogy az árral semmi módon sem bírnak. Ismét más eset, hogy oly messze van a part attól a mély víztől, ahol a hajót a kormányos eresztheti, hogy a távolságot nem futja a vontató kötél. Ilyen különféle helyzetek vannak az ilyen kínlódásokban. Ez nem kellemes, és haragszanak a hajóslegények, mert most nehéz munka kezdődik.

Szükséges ilyenkor, hogy a csolnakba ugráljanak az emberek. A csolnakkal aztán elő kell menni a hajó orrához. Onnan a nagy láncos vasmacskát a csolnakba eresztik, amely nehéz súlyától csaknem felbillen. Ezután pedig két kézre fogja ám minden ember az evezőt, és bármennyire fáradt is, itten engedni nem szabad, és megállni se szabad a vasmacskával. Csak azt vinni előre, jó előre, ameddig a kötél engedi. Akkor nekiáll mind, és kilökik a ladikból. Lezuhan a vízbe a macska, az emberek pedig mennek vissza a hajóra a kötéllel, hogy megkezdjék a gugorázást.

Minden hajó orrában, mindjárt a bőgő mögött áll egy deréknyi vastag, derékig érő oszlop, látszólag csak azért, hogy legyen mibe belebotlani. Ez a gugora. A fejin egy rúd jár keresztül. Hogy a macskától húzott kötél végét rákötötték a gugorára, keresztüldugják rajta a rudat, és mindenki belekapaszkodik. Hajtják. Lassan, csikorogva forog a gugora, s amint tekerődzik rá a kötél, halad előre a hajó. A víz ellen való tehervontatásnak régi, furfangos szerszámja ez, még a lassan járj, tovább érsz világból. Magamagát hajtja így föl a hajó egész odáig, ahol a macska elvan vetve. De itt megint nincsen pihenés. Megint ladikba kell ugrani, hogy hasonló módon, miként az előbb, vigyék előre a másik vasmacskát. El is viszik, levetik, és visszahozván a kötelét, most az kerül a gugorára.

Most más munka jön. Az első macska kötelét a macskahúzó gépre vetik, hogy felvonják a víz fenekéről a nehéz vasat, amely két körmével erősen belekapaszkodott. Ezért is macska a neve. Mikor macskát kerget a gyerek, és a macska fára szalad, de a gyerek eléri, és le akarja venni onnan, a macska oly erősen fogja a fát, hogy csak úgy lehet levenni onnan, ha körme alatt a faháncs kiszakad. A vasmacska is ily erővel kapaszkodik a vízfenékbe, és fölhúzásához nagy erő kívántatik, mert éppen nem enged; van eset rá, hogy egyik ága beletörik a földbe, s ott marad a fenéken. Hajtják emberek a vasgép forgatóját, de nagyon nehezen megy, és lassan, ami megismerszik az ütközővas csattogásáról. Meg is állnak pihenni. Szélpál Mihály belefáradva a nagy munkába, köhögni kezd.

– Beteg kend? – mondja neki Várakozó János.

– Már miért? – kérdezi Szélpál.

– Hát, hogy köhög kend.

– Köhög, köhög – ismétli Szélpál. – Eleven ember szokott köhögni, nem a holt.

Ez igaz. Ennélfogva újból hajtják most a vasat, a macska a kötéllel már egészen a hajó orra alá került, no most mindjárt emelődik a nyelénél fogva. Egyszerre sebesen csattog az ütköző vas, kijött a földből a macska. A hajót egyszerre megkapja a víz sodra, és viszi lefelé. De tartja az első macskára vetett kötelet a gugora – Jézus és Mihály arkangyal! –, benne feledték a gugorában a rudat.

– Bukj le! – kiáltja a kormányos, bizonyos Báró István nevezetű, de hiába. Nem bukott le Szélpál, mert éppen köhögött. Ahogy megakadt az első macska kötelén a hajó, hirtelen csikorogva fordult a súly alatt egyet a gugora, és nyakszirten csapta Szélpált a rúd olyképp, hogy a bakhoz esett, onnan lefordult, és hogy az igazat megvalljuk, többé most már csakugyan nem köhögött.

Még csak egymásra tekinteni sem érnek rá az emberek, mert el kell kapni a gugora rúdját, s csak mikor ezt megakasztották, fordulhatnak a testhez. Kívülről nincs semmi baja, csak a nyaka van eltörve; már Szélpál fölfelé ezentúl nem hajózik sohasem. Csak lefelé még egyszer, utoljára most, hogy ladikba teszik, s a hallgatag vízen viszi egy hajóslegény hazafelé. A többi nézi, míg el nem tűnnek a kanyarodónál, a füzesek alatt, azután újból a gugorához fognak, sóhajtván mindenik. Egy mázsával könnyebb a hajó (mert nyomott annyit a nagy csontjaival Szélpál), és mégis nehezebb. Persze, hiányzik Szélpál két erős karja a hajón. Hát még otthon, a kis családnál?

A víz nekifeküdt a hajónak, az emberek a gugorarúdhoz nyúlnak, és hajtják a gugorát szótlan. A messzi partról, Stévó bebámul, kiabál is valamit, de szavát érteni nem lehet. Pedig egyre jelez:

– Haó! héj!…

Egy idő múlva azt mondja a kormányos.

– Ugyan, hogy nem gyógyul be a szája.

1898