A nyár folyamán hunyt el a szegedi félcsoportelmélet iskola megalapítója, a Magyar Tudományos Akadémia tudományos főmunkatársa, Dr. Pollák György. A személyi igazolványában, a foglalkozás rovatban valószínűleg nem szerepelt a tanár szó, nagy tehetségű kutató matematikus volt, mégis – velem együtt – sokakban él ő úgy, mint „a Pollák tanár úr”. Hogy ez miért van így, és hogy miért van helye Dr. Pollák Györgynek ebben a – nagy matematikatanárokat bemutató – sorozatban? Remélem, hogy az itt következő – tőlem talán szokatlan módon – személyes hangvételű sorokból, ezekre a kérdésekre választ fog kapni az olvasó.
Gyerekkoromtól kezdve ismertem, bár ez az ismerettség kezdetben egyoldalú volt. Ez nem meglepő, hiszen akkoriban szinte mindeki ilyen kapcsolatban állt vele Magyarországon. A televízió vetélkedő műsorait a hatvanas években a legtöbb ember érdeklődéssel figyelte, ezekről beszéltek a közértekben, a kocsmákban, a fodrásznál, a strandokon és mindenütt. Gyakran feltűnt a képernyőkön az a rendkívül szerény, szimpatikus egyéniségű szegedi matematikus, aki mindent tudott a zenéről, a filmről, az irodalomról és a humán kultúra legtöbb területéről. Tette ezt olyan természetességgel, hogy csak szeretni lehetett őt.
Gyermekként láthattam, de mindmáig előttem van az a jelenet, amikor Pollák tanár úr egy olyan adásban szerepelt, amelyben választott témája Shakespeare Szentivánéji álom című vígjátéka volt. Komoly szakirodalmi háttéranyaggal felvértezett csapat kérdezte őt, és ő – mint rendesen – mindent tudott. Végre aztán, valamilyen apró részletkérdésben a zsűri nagy lelkesedéssel állapította meg, hogy a versenyző tévedett. Ekkor Pollák tanár úr nagyon szerényen felhívta a bíráló bizottság figyelmét arra, hogy a félreértést csak a fordítás okozhatta, és fejből idézte az eredeti angol Shakespeare szöveget, ezzel bizonyítva az igazát. A hatás frenetikus volt, aki tanúja volt, az sok év után is emlékszik rá.
1974-ben az addig egyoldalú ismeretségünk kétoldalúvá bővült. Szeptemberben kezdtem el a tanulmányaimat a szegedi József Attila Tudományegyetem matematika–fizika szakán. Dr. Pollák György lett az egyik évfolyamfelelős tanárunk. Ő tartotta az algebra tantárgy előadásait is. Az első órája szünetében szóba elegyedett velem, a gólyával, aki alig egy hete lépte át az egyetem küszöbét. Már ez az aktus is meglepetést okozott, hiszen nem gyakran fordult elő ilyesmi. Az igazi döbbenetet az váltotta ki belőlem, hogy a mindenki által csodált zseni, az iskolateremtő matematikus, rengeteg dolgot tudott rólam. Ismerte a családi körülményeimet, tudta, hogy hol jártam középiskolába, milyen eredményeket értem el ott, kiktől tanultam addig a matematikát.
Annyira öntelt már akkor sem voltam, hogy azt higgyem, hogy a tanár úr engem tűntetett ki az érdeklődésével. Ez csak úgy történhetett meg, hogy készült belőlünk, elolvasta az önéletrajzainkat, a rólunk készült jellemzéseket, és meg is jegyezte az ezekből megismert adatokat. Ehhez még csak annyit, hogy annak idején hetvenhatan kezdtük el a tanulmányainkat azon az évfolyamon.
Előadásaira mindig nagy gonddal készült. Érezhető volt az is, hogy amit elmond, éppen az adott hallgatóságnak szól. Nem tudom, hogy igazam van-e, de úgy érzem, hogy kétszer ugyanúgy sohasem adott elő egy féléves tananyagot. Komoly mélységekig merült el a matematika tudományában, keményen megküzdött annak nehézségeivel az, aki követni akarta őt. Tanítványait nem hagyta magára, rendszeres konzultációkkal segítette az előadott anyag megértését.
Nem csak a szűk szakterületével foglalkozott, a matematika több tudományágában is otthonosan mozgott. Az évfolyamunknak például – az algebra előadásainak befjezése után – matematikai logikából is ő tartotta az előadásokat.
Minden lehetőséget megragadott arra, hogy tanítványaival együtt lehessen. Eljött velünk egy olyan kirándulásra, amelynek körülményei – finoman szólva is – eléggé szerények voltak. A diákrendezvényeken, bulikon rendszeresen részt vett és láthatóan jól is érezte magát a hallgatók körében.
A diploma megszerzése után Szegeden maradtam, és így azóta is sokszor találkoztunk. Többször vártuk együtt a pécsi vonatot, és az utcán is gyakran futottunk össze. Messziről meg lehetett ismerni a jellegzetes járásáról. Kissé előre hajolva, elég gyorsan ment, aktatáskáját két kézzel a háta mögött tartotta, és mindig látszott rajta, hogy valamin gondolkodik. Minden találkozáskor látható örömmel üdvözölt, érdeklődött a pályakezdésem, majd „pályafolytatásom” problémáiról. A volt évfolyamtársaim felől is rendszeresen kérdezősködött, és sokszor volt úgy, hogy valakiről ő többet tudott, mint én.
Az ötletekből sohasem fogyott ki. Feleségével együtt komoly előadássorozatot szervezett kollégisták számára, ezzel is segítve intellektuális fejlődésüket. A hátrányos helyzetű rétegek problémája is foglalkoztatta. Segítette az onnan jövő fiatalok tudásának gyarapítását, el akarta őket juttatni a felsőoktatásba is
Az itt leírtak az én személyes élményeimet rögzítik arról az emberről, akit nagyon tiszteltem és nagyra becsültem. Bizonyára van olyan az olvasók között, aki más oldalról ismerte Pollák tanár urat, más epizódokat tudna feleleveníteni vele kapcsolatosan. Nagyon örülnék annak, ha megírnák a rovatunknak, hogy hogyan él bennük Dr. Pollák György, és ezzel is lehetne árnyalni azt a képet, ami a cikkem alapján kialakulhatott.
