Az epilepszia egy olyan neurológiai betegség, amely időtlen idők óta jelen van az emberiség történetében, és ezáltal mindig is komoly nyomot hagyott a köztudatban. Világhírű történelmi személyek sora, ideértve Julius Caesart, Vincent van Gogh-ot és Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkijt is, szenvedtek tőle, ami nemcsak a betegség univerzális jelenlétét, hanem egyszersmind különös történelmi horderejét, tétjét is érzékelteti. Mint azt az alábbi összeállítás bemutatni hivatott, az epileptológia számos kulturális aspektussal bír, érintve a történelem, a művészetek és kifejezetten az irodalom szféráit is.
Az Idegen szavak szótára szerint [2] latinizált formájában e görög szó „a központi idegrendszer időnkénti görcsös rohamokkal, tudatzavarokkal, eszméletvesztéssel járó betegsége.” A Magyar Epilepszia Liga meghatározása szerint „krónikus központi idegrendszeri kórállapot. Az agy epilepsziás működészavara” [30]. Közkeletű kifejezéssel élve arról van szó, hogy az agy „túl sok elektromos hullámot produkál”, avagy egymással nem megfelelően összeköttetésben álló területei „idegsejtjeinek kisülései nincsenek összhangban” [6|475, 491. p.].
Az epilepszia szó egyébként az ógörög ἐπιλαμβάνειν, „megragadni, megszállni vagy nyomasztani” szóból származik, ami máris előrevetíti az antikvitás fokozott jelentőségét, amelyről még szó lesz alább. Sőt: az emberiség ez irányú tudatosságának egyik legelső példája még ettől is korábbi: Mezopotámiában több vonatkozó fogalmat is használtak a megjelölésére. A legáltalánosabb elnevezése a „bennu” volt, amely a periodikusságra utalt, illetve olyan tünetekre, mint a remegés, kiáltozás, borzongás, étvágytalanság. Egyéb használt fogalmaik nemkülönben érdekesek: a „miqit samé” a nyáladzás jellemvonásra, a „miqtu” pedig a hirtelen jelentkezésre vonatkozhatott [28] [3].1
Arra pedig, hogy a korai modern kor emberét szintén foglalkoztatta e kórkép, utalhat akár William Shakespeare Lear királya is, amelyben közvetetten bár, de szerepet kap. Miközben Lear híve, Kent vég nélkül ostorozza Goneril udvarnokát Oswaldot, a következőt is mondja: „Dögvész szakadjon szélhüdött pofádra!” [27|II/2].
Miközben az 1606-ban bemutatott tragédia eredeti angol megszövegezése kimondottan megnevezi e kórképet akképp (eredeti angolban: „A plague upon your epileptic visage!”), amely ma már általános elterjedt világszerte, e szóban forgó szakasz műfordítása szemlélteti, hogy a magyar nyelvben milyen gazdag szókészlet foglalkozik a jelenség tüneteivel. Nyelvünkben hosszú évszázadokon át a mai napig széles körben ismert és már kissé elavult, népies használatú frász és nyavalya szavaink is megragadták mindezt, melyek szerteágazó gyökerezettsége a nyelvbe, illetve egyáltalán: e szavak súlya érzékelteti, hogy milyen mély nyomot hagyott mindig is a társadalmi tudatban e kórkép.
Utóbbi manifesztációinak leggyakoribb típusa (60%) a görcsös rohamoké, amelyek önkéntelen izomösszehúzódásokkal járnak. Ezek egyharmada kezdettől fogva generalizált, az agy mindkét féltekéjét érintve és károsítva a tudatot. Kétharmaduk fókuszos rohamokkal indul (amelyek az agy egyik féltekéjét érintik), amelyek generalizált rohamokká alakulhatnak (NCGC). A rohamok fennmaradó 40%-a nem görcsös. Erre a típusra példa az ún. távollétes (angolul absence) roham, amely csökkent tudatállapotként jelentkezik, és általában körülbelül 10 másodpercig tart [15] [14].
Az általam vizsgált alábbi korpusz tükrében egyértelműnek tűnik, hogy az úgynevezett grand mal (GM), avagy újabb megnevezése szerint generalizált tónusos-klónus nagyrohamok azok, amelyek a maguk „látványosságával” mindig is élénken foglalkoztatták az embereket, nemcsak a közszáj által tovagyűrűző anekdotákat és változatos eszmefűzéseket, hanem irodalmi és történetírói beszámolókat is eredményezve.
Említettük fentebb, hogy az epilepsziának gyakran szinonimája a nyavalya, a nyavalyatörés, amelyek azonban jóval tágabb kategóriák és messze túlmutatnak már akár jelentéstanilag is magán az epilepszián, megint csak annak társadalmi horderejénél fogva.
Az erre tájolódó, korabeli figyelmet megjeleníti zágoni Mikes Kelemen 1717–1758 között íródott Törökországi levelei közül a 75. számú, 1726. július 28-i keltezéssel, melyben érdekes mód, magát a pestist írja le nyavalyaként, avagy sorscsapásként, nehézségként: „Jaj, édes néném, micsoda rút nyavalya az a pestis!” [23]
A romantika időszakának tablóján viszont már kifejezetten kórképként körvonalazódik mindez. Jókai Mór 1848–1856 közötti években szerzett Gyermekgonosztevő című elbeszélése, miközben a szülő morális felelősséggének gondolatával játszik, az orvosokkal már, noha igen homályosan meghatározottan, ám kész diagnózist is felállíttat a kisgyermek Ödönke esetében:
„Egy napon a kisleány eltűnt; senki sem tudta, hova lett. Keresték erdőkön, mezőkön, a közeli tóban, szerte a vidéken, a kedvenc leány sehol sem volt. Ödönke e naptól elkezde betegeskedni. Elveszté arcszínét. Étlen, álmatlan lett. Ágynak feküvék, szüntelen a láz gyötré. Éjente félrebeszélt, s ilyenkor szüntelen Emmát, kistestvérét hítta, kiáltozá, és sírt, és megmereszté arcát és szemeit, mint egy őrült. Az orvosok azt mondták, hogy a nyavalya töri. Gyógyíták mindenképp. Misem használt neki, napról napra rosszabbul lett.”. [17]
Mindazzal kapcsolatban, hogy biztosan epilepsziáról van-e szó, és ha igen, milyen roham(ok) éri(k) Ödönkét Jókai megvilágításában, legfeljebb találgatásokkal élhetünk. Ha e történésekben epileptiform aktivitást látunk, úgy adódik a következtetés, hogy – miképp, mint majd látni fogjuk Dosztojevszkij és világhírű karaktere, Szmergyakov kapcsán –, annak közvetlen kiváltója (angolul triggere) – legalábbis a „Nagy Mesélő” szerint, kimondottan egy lelki megrázkódtatás lehetett. Azt mindenesetre bízvást kijelenthetjük, hogy a kisfiú görcseinek lefolyását hallucinációk kísérik.
Egy szűk évszázaddal később, immár a modern időkben Móra Ferenc két világháború között, 1932-ben megjelent Aranykoporsójának egyik jelenetében nemcsak kifejezetten egy tipikus generalizált nagyroham (korábban franciául grand mal) elevenedik meg, hanem annak korabeli társadalmi megbecsültsége is, a következőképp:
„Egy hórihorgas, fekete, szőrmók emberrel tért vissza, aki a falusi papok kopott talárját viselte. Hasra akarta vágni magát a császár előtt, de megtántorodott, hanyatt esett, a szeme fölakadt, minden tagja remegett, hallatszott a foga csikorgása, s kicsordult szája szélén a hab.
– Morbus sacer – borzongott össze a császár, s mindnyájan meghajtották a fejüket Jupiter hatalmas szobra előtt, amely a tanácsház hátteréből nézett le rájuk olümposzi derűvel.
Aztán azzal a tisztelettel nézték a szent beteget, amely mindig kijárt az epilepsziásoknak. A roham nem tartott soká, a szőrös ember feltápászkodott, s először is hálát adott az isteneknek, akik a szent betegséggel jutalmazták meg azért, amit az istentelenektől szenvedett.”.
[25|174. p.]
Kosztolányi Dezső szintén harmincas években keletkezett Nero, a véres költő című aktualizációkkal, tudatos áthalláskeresésekkel teli történelmi regényének egyik elbeszélő szakasza hasonló nyomon halad a grand mal bemutatása irányába:
„Nero gyermekkorában látta egyszer, amint Britannicust elfogta a roham, egy népünnepélyen, mire a gyülekezetet azonnal feloszlatták, mert ezt rossz jelnek tekintették. Arca ekkor elkékült, nyakát görcs puffasztotta, nyelve tajtékban fuldoklott. A nyavalyatörés üldözte őt, az »isteni kór«, a »szent nyavalya«, melyet a rómaiak Herkules betegségnek neveztek, a beteget pedig, ki ebben szenvedett, átkozottnak és látónak, szerencsétlennek és szerencsésnek hitték. A császár se szánta most őt. Inkább irigyelte egy kicsit. Mert érdekesnek tartotta.”. [19|72–73. p.]
Márai Sándor Rómában történt valami (1971) című, kanadai emigrációban megjelent történelmi regényében Lolliának, Gabinus feleségének, Julius Caesar szeretőjének, a következőképp tűnnek fel emlékeiben egy, a „diktátorral” töltött „forró júliusi éjszaka” utáni történések:
„Hajnal felé a testes, kopasz férfi rohamot kapott: leesett a heverőről, hörgött, vonaglott, nyál csurgott a szája szélén. Egy szolga az orvosért rohant. A beteg, amikor magához tért, intett az asszonynak, siessen, tűnjön el. Lollia most emlékezett a férfi arcára. Szétvetett karral feküdt a márványpadlón, testét csavarta a szent görcs, szeme fénye megtört”. [22|78. p.]
Látható, hogy már az antikvitásban oly mértékben nagy figyelem fordult az epilepszia felé, hogy az tovagyűrűzött a két ezredévvel későbbi szépírói beszámolókba is. Nem véletlen, hiszen e betegség felmerül a kor olyan jeles és világtörténelmi jelentőségű szülöttei körében is, mint Julius Caesar mellett akár Nagy Sándor, Püthagorasz, Szókratész vagy Arisztotelész esetében is [18].
Természetesen más korokra is igaz, sőt, egyéb műfajokban is „visszaköszön” mindez. Maradva a magyar irodalomnál, Moldova György Akit a mozdony füstje megcsapott… című 1977-es riportregényének Lassújel című esszéjében a riporteríró a következőképp ismerteti megkérdezettjei tapasztalatait:
„– Az embereim közül hatvan olyan böszme, mint a borjú! – panaszkodott nekem egy pft.-főnök2. – Az egyikük egy igazgató-tanító harmadik fia; mindig kitolnak vele a többiek, előfordult, hogy beküldték a pöcegödörbe, és ott etették meg vele a kenyerét. Van egy epilepsziásunk is […] ki-kitör rajta a dühöngés, gyorsvonatok előtt, éles és hegyes szerszámok között; kétméteres atlétatermet: négyen alig tudják lefogni, ha rájön a bónája3”. [24|196. p.]
Természetesen az epilepszia, a már jelzett és köztudomású egyetemessége miatt korántsem meglepő módon a külföldi szerzőket is megihlette.
Fjodor Mihjalovics Dosztojevszkij érintettsége és műveinek epileptológiai vonala jól ismert és dokumentált [21] [18] [v.ö. 28|18. p.]. Az orosz író, aki maga is e kórságban szenvedett [16] (bár, tegyük hozzá, itt ez egy különösen brutális megfogalmazás, hiszen önnön alkotói ihletét is az író az általa extatikusként leírt auráihoz kapcsolta) ezer szállal kapcsolódik ehhez a neurológiai állapothoz. Sőtér István [29|19. p.] írja róla, hogy az emberi lélek ismeretlen mélységeinek fölfedezőjeként, beteg és meghasonlott lelkek ábrázolójaként, – túlcsigázott, túlságosan érzékeny, túlságosan is extázisra hajló művészként szokták emlegetni, ami máris figyelemreméltó. Fontos életrajzi adalék továbbá, hogy az apjának is számon tartják a rohamait, és ami a legmegdöbbentőbb: saját fia háromévesen status epilepticus4-ban hunyt el [12]. Utóbbira, vagyis a családi halmozódás mintáira és jelentőségére külön kitérünk lejjebb.
Egyéb munkái5 mellett Dosztojevszkij nagyregényeiből is leszűrhető az író kötődése ez irányban. A Félkegyelmű című regényében nagyban és közvetlenül érdekelt szerző életrajzi elemei ihletik Miskin egyes élethelyzeteit, melyek leírásában teret kap mind az aura (amely az epilepszia.hu meghatározása szerint epilepsziás roham bevezető tünete lehet – [30]), mind a nagyroham, mind az előbbiekre vonatkozó önreflexió és abnormalitás-tudat. Miskin herceg ugyanis
„Elgondolta a többi közt, hogy az ő epileptikus állapotában volt egy fokozat éppen a roham előtt (ha ugyan a roham teljesen éber állapotában jött rá), mikor egyszerre bús hangulata és sötét lelkiállapota közben percenként mintha lobbot vetett volna az agyveleje s minden életereje rendkívül rohamosan megfeszült volna. Az élet tudat, az öntudat, mintha egy pillanat alatt megtízszereződött volna benne, de csak villámszerűen. Eszét és szívét különös világosság özönlötte el s minden izgatottsága, kétsége és nyugtalansága hirtelen eltűnt s helyet adott bizonyos emelkedett, világos nyugodtságnak, harmonikus örömnek és reménynek.
De az ilyen percek csak előjelei voltak ama végső másodpercnek (sohasem többnek), amellyel maga a roham kezdődött. Természetes, hogy az a másodperc mindig elviselhetetlen volt. Mikor erről később már magához térve, gondolkozott, gyakran mondta magában, hogy az öntudatnak és tán »felsőbb állapotnak« mindezen villámszerű jelensége nem egyéb, mint betegség, a normális állapot megzavarása, de ha ez így van, akkor ez nem »felsőbb állapot« hanem ellenkezőleg: a legalsóbbhoz tartozó”6.
[7|II/5] [vö.: 21]
Voltaképpen, mondhatnánk, Miskin, aki ugyanabban a betegségben szenved, mint az őt az utókornak megörökítő szerző, úgy véli, hogy az epilepszia egy ajándék, és a szenvedéseiért cserébe a megváltás elérésének eszköze.
A mű világhírű vázajelenete talán még informatívabb, nemcsak a lefolyást és egyéni élményeit, hanem ennek társadalmi fogadtatását illetően is, ezért szokatlan terjedelemben idéznénk alább:
„A herceg mindjárt, mihelyt a fogadó terembe belépett, a lehető legtávolabb ült le attól a kínai vázától, amellyel őt Aglaja megijesztette. Ki gondolná, hogy benne Aglajának tegnapi szavai után valami kiverhetetlen meggyőződés, valami csodálatos és képtelen előérzet fogamzott meg az iránt, hogy ő minden bizonnyal össze fogja törni azt a vázát, bármennyire kerülje is azt. Már pedig ez így volt. Az estély folyamán azonban más érzelmek vettek erőt rajta s ő elfeledte az ő előérzetét. Amint Pavliscsevről hallott beszélni s Ivan Fjodorovics újra bemutatta őt Ivan Petrovicsnak: ő közelebb ült az asztalhoz s éppen oda jutott, arra a székre, amely a roppant nagy, gyönyörű formájú, piedesztálon álló kínai váza alatt volt; amint a herceg ebbe a székbe leült, szinte a könyökével érintette a mögötte levő vázát.
Utoljára mondott szavainál gyorsan fölállt a helyéről, vigyázatlanul egyet kanyarított a kezével… és minden felől ijedt fölkiáltás hangzott föl. A váza megingott, eleinte úgy, mintha tétovázott volna: nem jó volna-e valamelyik öregúrnak a feje búbjára borulni, de egyszerre az ellenkező oldalra billent, ahol a német állott (a német sietett onnan elugrani) s lezuhant a földre. Zaj, kiabálás, a szőnyegen széjjel pattogó, drága cserepek, ijedtség, bámulat, – ó, hogy mi történt a herceggel, azt nehéz volna, de nem is szükséges elmondani. Hanem lehetetlen fel nem említeni egy különös érzést, amely éppen ebben a pillanatban lepte meg őt, s amely kivált a többi zavaros, szörnyű érzések sokaságából; nem szégyen, nem ijedelem, nem is a váratlanság lepték meg őt leginkább, hanem az, hogy amit ő előre érzett, megjósolt, az beteljesedett. Hogy mi volt ebben a gondolatban annyira megkapó, azt ő nem bírta volna magának megmagyarázni; csak érezte, hogy meg van lepve a szíve mélyéig s csaknem misztikus ijedelemben állt ott. Még egy pillanat s mintha előtte minden kiszélesedett volna: rémület helyett örömet és elragadtatást érzett; úgy érezte, mintha elhagyná a lélegzete, aztán… de ez a pillanat eltűnt. Hál’ istennek: ez nem az volt! Lélegzetet vett és széjjelnézett.
Sokáig mintha nem értette volna az általános zajt és tevést-vevést; vagyis igen jól értette és mindent látott, de úgy állt ott, mint egy különös ember, aki nem vesz részt semmiben s aki, mint a mesék láthatatlan alakja, csak bejött a szobába és nézi az idegen, de őt igen érdeklő embereket. Látta, mint szedték össze a cserepeket, hallott gyors beszédet, látta Aglaját, aki halványan és furcsán, nagyon furcsán nézett ő rá: Aglaja szemében nyoma sem volt a haragnak, bosszúságnak, csak ijedt, de oly rokonszenves tekintettel nézett őrá, mint amilyen szikrázóval a többiekre… s a herceg jóleső szívfájdalmat érzett. Végre azt látta a herceg, hogy mindnyájan leültek, sőt már nevetnek is, mintha semmi sem történt volna. Még egy perc s a nevetés már általános lett; s nem az ő láttára, nem az ő mozdulatlanságán nevettek, hanem egymás közt, barátságosan, vidáman; többen szóba álltak ő vele is, de mindnyájan oly szívesen, kiváltképpen pedig Lizaveta Prokofjevna; ez nevetve beszélt és valami nagyon, nagyon jót mondott. Egyszerre csak azt érezte, hogy Ivan Fjodorovics barátságosan veregeti neki a vállát. Ivan Petrovics is nevetett; de még kedvesebb, jobb és rokonszenvesebb volt az öregúr; ez megfogta a herceg kezét, s azt könnyedén megszorítva, majd a másik kezével megveregetve, kezdte a herceget rábeszélni, mint egy megijedt kis fiút, hogy térjen hát magához, ami rendkívül jól esett a hercegnek, végül pedig oda ültette őt az öregúr maga mellé. A herceg örömmel nézett az öregúr arcába, de még mindig nem bírt megszólalni, annyira fojtogatta a lélegzetvétel; nagyon megtetszett neki az öregúr arca.
– Hogyan? – mosolygott végre, – önök csakugyan megbocsátanak nekem s ön is, Lizaveta Prokofjevna?
A nevetés még hangosabb lett; a herceg szemében könny mutatkozott, nem hitt magának s el volt ragadtatva.
– Szó sincs róla, hogy a váza igen szép volt. Én már vagy tizenöt év óta emlékszem itt rá… igen, tizenöt év óta… – szólalt meg Ivan Petrovics.
– Ugyan nagy baj is! Az embernek is megjön a vége, hát miért ne lehessen vége egy hitvány, agyagból való korsónak! – mondta hangosan Lizaveta Prokofjevna; – hát igazán úgy megijedtél, Lev Nyikolajevics? – tette hozzá csaknem szánakozó hangon; – legyen eszed, galambocskám; igazán megijesztesz.
– És mindent megbocsát? A vázán kívül mindent?”7
[7|IV/7]
Egy későbbi, szintén briliáns művében, a Karamazov testvérekben (1880) is roppant erővel jelenik meg az epilepszia. Igen érdekes esetet képez itt Szmergyakové. Ugyanis ő, ha mondhatjuk, „áldozatának” és „elkövetőjének” egyszerre tűnhet a kórképnek (utóbbinak legalábbis annyiban, hogy a Karamazov-apa meggyilkolásakor alibiként használja e kondíciót, mint majd látni fogjuk).
Először is meglehetősen homályos, bár alkalmasint egyben beszédes is Szmergyakov „anamnéziséhez” kapcsolódóan, hiszen a szerző által megtapasztalt családi halmozódás [v.ö. 21] kérdését is felveti az uradalom szolgálószemélyzete és kifejezetten foglalkoztatójuk, a Fjodor Pavlovics leírásakor.
„…csupán az ütlegektől még nem is félt volna Fjodor Pavlovics: voltak komolyabb, néha nagyon is kényes és bonyolult esetek, amikről Fjodor Pavlovics talán maga se tudta, mi a magyarázata annak, hogy néha egy pillanat alatt, megfoghatatlanul úgy érzi: rendkívül nagy szüksége van egy megbízható, bizalmas emberre. Ezek csaknem beteges esetek voltak: a velejéig züllött Fjodor Pavlovics, aki kéjsóvárságában gyakran olyan kegyetlen volt, mint egy veszedelmes rovar, részeg pillanataiban néha olyan lelki félelmet és erkölcsi megrázkódtatást érzett, amely úgyszólván fizikai visszahatást keltett lelkében. »Ilyenkor szinte a torkomban remeg a lelkem« – mondogatta néha.”. [8|I/3/1]
Hogy itt auráról, két napig tartó status epilepticus-ról [21], avagy annak klasszikus esetéről van szó, amit a szakirodalom PNES-nek (psychogenic non-epileptic seizure-nek nevez [12]), nem derül fény.
Csakhogy nemsokkal ezt követően tisztázódik, immár kifejezetten a szóban forgó Fjodor Pavlovics törvénytelen fiaként számon tartott Szmergyakov vonatkozásában, hogy miről van szó, sőt, az is, hogy mi váltotta ki azt. Amikor ugyanis Grigorij a teremtéstörténetre okítja a hatodik fejezetben Szmergyakovot, utóbbi gúnyolódni kezd, mire előbbi pofon vágja. Figyelemre méltó, hogy itt Dosztojevszkij konkrétan a nevén is nevezi az egészségügyi állapotot, amit a magyar műfordítás egy újabb szinonimával ad vissza. A narráció itt jegyzi meg, hogy
„Éppen úgy esett, hogy egy hét múlva – életében először – kitört rajta a nehézkór, amelyből aztán haláláig se gyógyult ki.”. [8|I/3/6]
Ami ugyanakkor a fentebb előrebocsátott „elkövetés” ügyét illeti: a későbbekben, a gyilkosság közvetlen utóéletekor a ház népe gyertyafénynél látja, hogy Szmergyakov
„a szemét félrekancsalítva vergődik kamrájában, a szájából meg dől a tajték.”. [8]
A könyv olvasásakor kiderül azonban, hogy ez a jelenetsor Szmergyakov részéről megrendezett volt, hogy elaltassa a Karamazov-gyilkosság esetleges ráeső gyanúját!
Egy szűk évtizeddel később (1889) jelent meg a francia nyelvterületen Anatole France Thais-a, amelyben ugyan nem szenved a főhős Paphnuce „szent” betegségben, ám éppenséggel az ő vélt vagy valós szakrális ereje miatt fordulnak hozzá a kortársai:
„Minthogy a nép mindenfelé mesélte a szent csodáit, Egyiptom minden részéből légiószámra özönlöttek azok a szerencsétlenek, akiket a görögök által szent betegségnek nevezett baj sújtott. Amint meglátták a sztűlitát8, görcsökbe estek, a földön vonaglottak, kapálóztak, összegömbölyödtek. És ki hinné el? – vad őrjöngés fogta el azokat is, akik támogatták őket, ők is utánozni kezdték az epileptikusok vonaglásait. Szerzetesek és zarándokok, férfiak és nők ott fetrengtek, csapkodtak maguk körül, kicsavart taggal, habzó szájjal, marékszámra ették a földet, és prófétáltak.”. [11]
William M. Thackeray9 XIX. század derekán napvilágra került Hiúság vására (1847–48) című klasszikus művében kiderül egy bizonyos Mylord Southdownról, hogy „egyszerű eszű és nyavalyatörős öregúr.”.
„A beteges öreg grófnak az istentiszteletek alatt meg volt engedve, hogy a szobájában maradjon, ahol a napilapokat olvasták fel neki. A szegény öregúr Jankát szerette legjobban; mert ez szerette és ápolta a maga szelíd, gyöngéd modorában; Emma is jót akart tenni a sír szélén álló öregúrral s ezért oly épületes, megrázó prédikációkat tartott neki az ítéletnapjáról, az örök kárhozatról, és a túlvilági bűnhődésekről, hogy a szegény meggyöngült elméjű grófot rendesen minden szentbeszéd után kitörte a nehézség.. [31|XXXIII]
Ugyanezen mű XLVI. fejezetében pedig egy másik karakter, „a drága szegény Castletoddy” rossz életkilátásai összefüggésében kerül szóba a kórkép, hiszen „már rég nyavalyatörős” [31|XLVI].
Charles Dickens 1838-as Oliver Twistjében új, igen rosszalló megvilágításba helyeződik a betegség. Szó sincs már szent kvalitásokról. A címszereplő féltestvére, Monks, ártó és erőszakos szándékát önnön grand mal-ja húzza keresztbe. A vonatkozó szakasz Bálint György fordításában, illetve Ottlik Géza átdolgozásában így fest:
„Öklét rázva, bősz haraggal ejtette ki az összefüggéstelen szavakat, és előrelépett, hogy lesújtson a gyerekre. De abban a pillanatban elvágódott a földön, tajtékzó szájjal, görcsösen vonagló tagokkal. Olivér egy pillanatig riadtan nézte az őrült hadonászását (nem gondolhatott mást, mint hogy őrülttel van dolga), aztán berohant segítséget hívni. Még megvárta, hogy beviszik a kocsmába a szerencsétlent, aztán szaladt hazafelé.” [5|XXXIII]
Monks rohamait ugyanakkor kiválthatják a természet „elemei” is, például egy mennydörgés, néhány szerkezetik egységgel később:
„Félig mosolyogva, félig fenyegetően intett hátra nekik, hogy kövessék, és előresietett egy alacsony, de tágas szobán át. Éppen fel akart kapaszkodni egy meredek lépcsőn vagy inkább létrán, amely valami áruraktárhoz vezetett az emeletre, amikor vakító fény cikázott végig a falakon, és irtózatos dörgés remegtette meg az ócska gerendákat.
– Hallják? – kiáltott fel Monks visszatorpanva. – Hallják, hogy zúg, hogy dübörög? Mintha a pokolbeli barlangok ezrei vernék vissza, ahová az ördögök bújtak előle. Gyűlölöm a mennydörgést. Egy percig némán állt, és mikor levette szeméről a kezét, Bumble úr rémülettel látta, hogy halálsápadt, vonásai eltorzultak. – Rám jön néha – mondta, látogatója ijedtségét észrevéve Monks – a mennydörgést nem bírom, de most már elmúlt.”
[5|XXXVIII]
Később, a máskülönben igen szép jellemfejlődést átélő Nancy a következőképp írja le az alighanem a korszellem miatt is az író által igencsak elmarasztalt Monks-ot:
„Az arca sötét, haja és szeme is barna, és bár alig lehet több huszonhat-huszonnyolc évesnél, egészen fonnyadt és beesett az arca. A szájaszéle sokszor egész vértelen, és össze vissza van harapdálva, látni rajta a foga helyét. Mert borzasztó rohamai vannak, néha véresre harapdálja a saját kezét…”. [5|XLVI]
Végül a zárófejezetben Monks,
„aki továbbra is megtartotta álnevét, az Újvilág egyik távol eső csücskében keresett boldogulást, de nemsokára elverte egész vagyonát, és megint visszazökkent a régi kerékvágásba. Előbb súlyos bonyodalmakba került valami csalási ügy miatt, és végül is börtönben halt meg. Régi betegsége ölte meg.”. [5|LIII]
Monks karaktere megvilágítja a korabeli hiedelmeket az epilepszia és a bűnözői indíttatások összefüggéseit illetően. Itt jegyezném meg, hogy a bűnügyi hajlam és az epilepszia közötti korreláció (igen rosszhiszemű?) spekulációja, avagy előbbi eredeztetése utóbbiból nem angol sajátosság, hanem már a trecento időszakában is megjelent, mégpedig a betegség tüneteit szintén ismert [18]. Dante Alighieri az Isteni színjáték Poklában egy bizonyos ereklyetolvaj, Vanni Fucci-val kapcsolatban [v.ö. 26]. Babits fordításában az illetett hely így szól:
„Izgágaságáról mindenki hallott
de rablók közé mi vihette […]
S a bűnös, aki meghallotta, vallott.”.
[4|XXIV]
Az olasz reneszánsz e megnyilvánulásának abból a szempontból is jelentősége van emellett, hogy nemcsak egy görcsroham elevenedik meg a magyar fordítás következő szakaszában, hanem annak eredeti olasz megszövegezésében az „oppilazion” (v.ö latin opillatio) is kifejezetten szerepel [26|253. p.]:
„Mint ki lehullt, nem tudja, mért, a földre:
tán ördög szállt belé, vagy a nehézség
megnehezítve testét, meggyötörte,
amikor visszatér belé az érzék,
körülréved, zavartan a kiállott
szorongás után…
[4|XXIV]
A második világháború záróévében jelent meg a boszniai (illetve akkori meghatározása szerint jugoszláv) Ivo Andrić irodalmi Nobel-díjas író magyarul Vezírek és konzulok címet kapott történelmi regénye. Ebben, miközben szembe állítja a szerző „Nyugat” és a „Kelet” civilizációs eltéréseit a betegségekhez fűződő társadalmi attitűdök tükrében, aminek az egyik mércéje ismételten az epilepszia, utóbbit úgyszólván egy sorba is állítja más betegségekkel, legalábbis a Boszniába sodródott, egyik nyugati hatalmat képviselő francia konzul számára:
„Itt az ember ugyanolyan természetesen szed gyógyszert, mint ahogyan ételt vesz magához, és ugyanolyan természetesen beteg, mint ahogyan él. A betegség az élet másik, nehezebb fele. Epilepsziások, vérbajosok, leprások, hisztériások, idióták, púposok, nyomorékok, némák, vakok, sánták. Mindezek az emberek fényes nappal – csoszogva és kúszva, alamizsnáért könyörögve, vagy dacosan hallgatva – nyüzsögnek és szinte büszkén viselik ezt a szörnyű fogyatékosságot”. [1|297. p.]
Robert Graves angol költő, történelmi regényíró Én, Claudius című műve éppen két évvel követte Móra fentebb kivonatolt művét és ugyanennyivel előzte meg Kosztolányi szintén tárgyalt művét. Mindaz, amit az elbeszélő Claudius tollába ad a szerző a Móra és Márai művéhez hasonlóan az antik Rómát illető beszámolóban a következőképp ragadja meg a kór korabeli társadalmi „presztízsét:”
„– Valaki megemlítette az epilepsziát, mire megjegyeztem, hogy karthágói feljegyzések szerint Hannibál epileptikus volt. Azt mondják, hogy Nagy Sándor és Julius Caesar szintén ebben a titokzatos betegségben szenvedtek, ami úgy látszik elkerülhetetlen velejárója a legmagasabb rendű katonai zsenialitásnak. Caligula igen hegyezte a fülét, és néhány nap múltán kitűnő epileptikus rohamot rögtönzött a szenátusban, földre vetette magát, sikoltozni kezdett, és ajkát fehér hab lepte el. Valószínűleg kis szappant tett a szájába”. [13|340. p.]
Mint láthattuk Szmergyakov epizódjait tárgyalva, itt is egy klasszikus PNES játszódik le.
A világhírű lengyel sci-fi szerző Stanisław Lem 1961-es Solariszában inkább viszonyítási pontként találkozni vele az egyik karakternek, bizonyos Bertonnak feltett vizsgálóbizottsági kérdés kontextusában:
„Tudod milyen az ember arca epilepsziás rohamban?”
Berton válasza:
„Tudom. Láttam epilepsziás rohamot […] Az epilepsziás görcsösen rángatózik, ez meg simán és egyenletesen mozgott, kecsesen, vagy hogy is mondjam… dallamosan”. [20|107. p.]
Végszó
Az epilepszia mindig is az emberi tapasztalat része lehetett, és számos híres személyiséget érintett a történelem során. Az ókori világban Nagy Sándor és Julius Caesar is ezzel a betegséggel küzdött, vélhetően koponyasérülések következtében.
A vallástörténész Eliade Mohamed prófétával kapcsolatban állapítja meg például, hogy
„küldetése több extatikus élményt követően kezdődött […] Biztosnak tűnik, hogy ezek az élmények hitelesek […] A »diktálást« gyakran kísérte heves rázkódás, lázrohamok vagy kihűlések”. [9|609–610. p.]
A szépírók nemcsak jól ismerték (pl. Dante) e tüneteket, hanem akár maguk is éltek át rohamokat (pl. Dosztojevszkij). A zene és képzőművészet terén olyan neves alkotók, mint Niccolò Paganini és Vincent van Gogh, szintén epilepsziás rohamokkal küzdöttek – amelyek időnként fontos ihletet is kínáltak: Paganini híres darabjai közül az 5. capriccióját is sokan egy epilepsziás roham megnyilvánulásának tekintik [18]. Mindez szemlélteti, hogy az epilepszia mennyire mélyen jelen van az emberiség kulturális és történelmi örökségében.
Az epilepszia ennyi magyar és egyetemes irodalmi példa tükrében tehát nemcsak orvosi, hanem kulturális és művészeti jelentőséggel is bír. Azzal párhuzamosan, hogy annak orvostudományi kutatása hosszú évszázadok óta zajlik, mint ezt jelen írás célja is volt bemutatni, kifejezetten élénken foglalkoztatja a világ szépíróit is. Megítélése és ekképp a szépírói hangsúlyok korszakonként változtak, a betegség azonban mindig is jelen volt, van és lesz is.
Ha bűnözői hajlamok képzeteiről szerencsére már nincs is szó, amellett, hogy akár a szentség nimbusza is tulajdonítható neki, és roppant ihletet biztosított mindig is a szerzőknek, légyen szó tulajdonosáról, mint Dosztojevszkij, avagy leírójáról, mint Móra Ferenc, France vagy mások, ámde betegségről van szó, ami miatt tennénk egy rövid kitekintést.
Ezt pusztán néhány számban illusztrálnánk e helyen: 2021-ben körülbelül 51 millió ember szenved epilepsziában. Az esetek közel 80%-a a fejlődő világban fordul elő. 2021-ben 140 000 halálesetet okoz, ami az 1990-es 125 000-hez képest növekedést jelent. 2021-ben az epilepszia a gyermekek és az idősek körében gyakoribb. 2021-ben a fejlett világban az új esetek leggyakrabban csecsemőknél és időseknél jelentkeznek. 2021-ben a fejlődő világban az alapbetegségek gyakoriságában mutatkozó különbségek miatt az epilepszia a két szélsőséges életkorban – fiatalabb gyermekeknél, illetve idősebb gyermekeknél és fiatal felnőtteknél – jelentkezik gyakrabban. A fejlett világban az új esetek leggyakrabban csecsemőknél és időseknél jelentkeznek. 80 éves korig az emberek körülbelül 5–10%-ának lesz provokálatlan rohama. Az első rohamot követő két éven belül bekövetkező második roham esélye körülbelül 40%. A világ számos területén az epilepsziában szenvedők vagy korlátozzák a vezetési képességüket, vagy nem vezethetnek addig, amíg egy meghatározott ideig nem lesznek rohammentesek.
Amíg ennyi embertársunkat, maradva az etimológiánál, „birtokolja” vagy „szállja meg” e kórkép, addig bizonyára a szépírói képzeletet is meg fogja „ragadni.”
