A Kalevala a finnek gyönyörű népi eposza valószínűleg a X. század táján keletkezett. A XV. században Mikael Agricola már ismeri a Kalevalát. Végleges formáját valószínűleg a XVII. század végén nyeri el, majd Lönnrot mai formájában, 50 énekben, 22 795 verssorban 1849-ben adja ki. Krohn finn Kalevala-kutató szerint „…a skandináv viking-kort közvetlenül követő időszak…” az eposz keletkezési ideje. Hasonlóképpen vélekedik Jaakkola és Harva Uuno finn kutató is. Ynjö Szirola szerint a Kalevala az ősi, nemzetségi társadalom terméke. Kagarov leningrádi néprajzkutató hosszú tanulmányában kimutatta, hogy a Kalevala az osztálytársadalom kialakulását megelőző korszakból ered.
A Kalevala nem ismeri a kereszténységet, a nemzet és nép fogalmát, bár érezhető, hogy három különböző korszakban keletkezett az 50 ének nagy része. Legősibb énekek a matriarchatus idejéből valók. Egyes helyeken felbukkan a primitív rabszolgaság intézménye (Kullervo személyében), s ezek a részek valószínűleg a barbárság középső fokán keletkeztek. A Kalevala nagy része valószínűleg a barbárság felsőfoka idején, tehát a vaskorban keletkezett. A kőszerszámokat a Kalevala korában már nem használták, a rézeszköz is csak a 2. énekben bukkant fel. Kuusinen szerint a vaseszközökre „…oly szembetűnően irányul az ének hőseinek érdeklődése, hogy ebből az látszik: a vas készítése és használata, a Kalevala világában újdonság volt, melynek tartózkodó csodálattal adóztak”.
A Kalevala megőrizte ezt az ősi jellegét, énekeibe a korabeli (IX–XII. század) orvosi emlékeket, népi gyógymódokat, egészségügyi ismereteket rögzíti. A primitív gyógymódok, a racionális therapia, az egyes kórképek pontos leírása a szakembert is csodálatba ejtik.
A Kalevala csaknem minden éneke tartalmaz orvosi vonatkozású részt. Az 50. ének negyvenötfajta egészségügyi tárgykörrel foglalkozik, rövidebb-hosszabb szakaszon.
A Kalevala korában még nem, vagy csak igen csekély mértékben volt munkamegosztás. A táltos személye ismert, azonban Vejnemöjnen gyógyítással nem foglalkozott. Sem a táltos, sem más gyógytevékenységet nem végzett, illetve ki-ki saját magának volt orvosa.
Az anatómiai, élettani ismereteik, testkultúrájuk, sebkezelésük már abban a korban is meglehetősen fejlett volt. Szegényes azonban a méregtani ismeret és a gyógyszereik.
A Kalevala fejlett testkultúráról tanúskodik. Az úszás, evezés, sízés elterjedt, közismert volt. A Kalevala szereplői tiszta fehér ruhákban járnak, gyakran mosdanak. A finn népi fürdő, a szauna sok helyen szerepel. A 7. énekben Louhi, Észak Úrasszonya, megkérdi Vejnemöjnent:
„Monddsza, mit vagy fizetendő,
Téged innen haza vinnem,
Hazád földje határára,
Házi fürdőd tájékára?”(1)
„Nos tëhát mi lësz jutalmam,
ha eljuttatlak hazádba,
mezeidnek mëzsgyéjére,
fürdőházad ajtajára?”
Ezek szerint természetesnek veszi, hogy házi fürdője van, valószínűleg valamennyi házhoz már akkor éppúgy hozzátartozott, mint napjainkban. A 18. énekben Ilmarinen kovács így kér fürdőt:
„Csak melegíts fürdőt mézest,
fűts be nékem gőztől édest
Kevéske hamut is kotyvassz,
Lúgot, szappant szépen olvassz,
Mellyel megmosom fejemet,
Tisztogatom termetemet.”
„fűtsd be fürdőnk illatosra,
füstös szaunánkat szagosra
Kevéske hamut keverve
lúgoldatnak vesd a vízbe,
hogy fejemet mëgsikáljam,
törzsem dörzsöljem fehérre”
A szappant, hamulúgot ismerték, felhasználták tisztálkodásra, mosásra. A mosószerek tehát elég elterjedtek lehettek. A 23. énekben az anya arra oktatja eladó lányát, hogy naponta fűtsön be a fürdőbe, s segédkezzen az egész család fürdésénél. A rendszeres mosdás, mosás, tisztálkodás hozzátartozott a finn nép életéhez abban az időben, mikor a középkori „kultúr”-államokban ez még ismeretlen volt. A 23. ének részletesen ismerteti a takarítást, súrolást, az ételek és italok elkészítését, az élelmiszerek higiénikus tárolását.
Nem csoda, ha ilyen általános tisztaság, gyakori mosdás, tágas, egészséges lakások mellett ritkák voltak a fertőző betegségek. Jóllehet, a fertőző betegségek nagy részét nem ismerhették, a mérsékelt égövön és főként a trópuson honos vektorok nem élnek meg az északi tájakon, mégis több betegség leírását várnánk. Valószínű, hogy az említett kórképeken kívül a többi fertőző betegség oly ritka volt, hogy azoknak önálló jellegét nem ismerték fel.
A 17. ének említi a veszettséget, s azt rögtön a kutyával hozza összefüggésbe. A finnországi erdők dús ragadozófaunája természetes reservoire-ját képezhette a lyssa vírusnak, s bár részletesen nem foglalkozik vele a Kalevala, minden bizonnyal nem lehetett a veszettség ritka betegség.
A Kalevala 45. éneke megemlíti a görvélykórt (tbc-t), de nem foglalkozik vele részletesen. Nem mondja ki világosan a himlőt, de a meglehetősen pontos leírásból himlő utáni állapotra kell gondolni. Loviatar egy szajháról beszél, aki vak és
„…Kormos képe irtóztató,
Bőre színe borzongató.”
„förtelmes fekete képű,
rëttenetës rusnya bőrű”
A 45. ének egyébként is bőven foglalkozik a betegségekkel. A gonosz Louhi betegséggel sújtja Kalevala népét. E betegségek: a csikarás, köszvény, görvély, kelés, fene, dög. Az utóbbi betegségről nem állapítható meg, hogy tulajdonképpen milyen kórképről van szó. A köszvény, görvély, csikarás stb. ritka, titokzatos betegség lehetett, melyet Kalevala népe azelőtt nem ismert. Erre utal a 4. ének pár verssora:
„Vejnöle vidámultának,
Kalevhon kiláboltának,
A rejteki rontásokból,
A különös kórságokból.”
„Väinölä már mëgéledt,
Kalevalában kimásztak
ama bájolásbajokbul,
különlegës kórságokbul.”
Nyilván a megfelelő táplálkozási és higiénés viszonyok között csak elvétve fordult elő fertőző betegség. Nem csodálkozhatunk tehát, ha azok titokzatosak voltak a nép körében. Valószínűleg nem volt az említett betegségekkel szemben természetes immunitás, s így képzelhető el, hogy a „különös kórságok” járványt okoztak.
Nehéz rekonstruálni a misztikus köntösben megjelenő betegségeket. Minden bizonnyal mastitisről van szó a 47. énekben.
„Lányok mellit marcangolja,
Szűz csecsüket megcsúfolja,
Egy szülő gyereket szoptat
Boldogtalan bölcsőbelit
Ott teszi a leggonoszbat,
Megégeti anyja mellét;”.
„lyányok mejjit mëgharapta,
csëcsbimbójukat lëcsípte
Bölcsőbéli kisbabával ült az anyja-szoptatója
rögtön rájuk szállt a szikra
garázda gonoszkodásra
anyja melle is mëgégëtt.”
A betegséget kórtündérnek nevezi, aki a lányok mellett az asszonyokat is megbetegíti. Az emlőgyulladás mellett szól, hogy szoptató nőn lép fel, s az asszony meggyógyul a későbbiek folyamán. Végül a fertőző megbetegedések közül a szemárpát említi meg a Kalevala. Egyben figyelmeztet, hogy nem szabad kézzel a szemhez nyúlni, mert akkor árpa nő a szemhéjon.
Amilyen szűkszavú a fertőző betegségek leírása, olyan sokat és bőségesen foglalkozik a sérülésekkel és azok kezelésével. A 15. ének hosszasan beszél a csonttörésről, mégpedig valószínűleg nyílt törésről. Ekképp ad tanácsot a nyílt törés kezelésére:
„Csontot a csonthoz toljad,
Ért az érvéghez csatoljad,
Csonttörésbe önts ezüstöt,
Értörésbe tölts aranyat!
Őket a régi rendbe osszad,
Csont a csonthoz, hús a húshoz,
Ér az érhez, vér a vérhez!”.
„Csont közébe húst keverve
inakat inakhoz illessz,
használj csont helyëtt ezüstöt,
aranyat, hol ín hiányzik.
mindënt régi rëndbe rakva,
szokott szërkezetbe téve:
csontot csonthoz, húst a húshoz,
tagokat tagokkal ëgybe!”
Fel kell tételeznünk, hogy a törés repositiójának módszereit ismerték. Szükség szerint nyilván az izmokat is egyesítették. A 15. ének leírja az érvarratot (!?) is, bár nem hisszük, hogy ezt alkalmazták volna rendszeresen.
„Az ereket helyre hozzad,
Őket a régi rendbe osszad,
Nagy ereket szájjal szembe,
Fő-ereket áttellenbe,
Finom ért a finom érre,
Kis eret kis ér fejére!
Azzal fogd parányi tűdet,
Tű fokán selyem fonalat,
Tűzd meg a parányi tűvel.
Varrogassad a cintűvel,
Erek végit űzzed-fűzzed,
Selyem szálakkal kötözzed!”
„Hol hártyának volna híja,
ama helyre hártya nőjön,
szétszakadt inak helyébe
illesszél erős inakat;
ahol nagy volt vér veszése,
friss vér folydogáljon ottan,
csontcserepeknek helyébe csontok,
épëk épüljenek, hogyha
mëg izom hibádzik,
izmot tégy izom helyébe;
mindënt régi rëndbe rakva,
szokott szërkezetbe téve:
csontot csonthoz, húst a húshoz,
tagokat tagokkal ëgybe!”
Ha szó szerint értelmezzük a szöveget, e szerint az end to end anastomosist ajánlja a nagyobb, míg az end to side anastomosist a kiserek egyesítésére. Nem tudjuk milyen eredménye lehetett az esetleg megkísérelt érvarratoknak.
Mellesleg megjegyzem, hogy leírja a Kalevala a vérkeringést is. A 9. énekben a vérző Ilmari kovács ekképp szól saját „föcskendező” véréhez.
„Szebb a bőr alatt szökellned
Az erekben kavarogva,
Csontok között csavarogva,
Mind a földre lecsorogva,
Szívben van a te szállásod
Tüdő alatt jó hálásod,
Oda költözz egyszeribe,
Oda indulj ím izibe;”
„Fogjad vissza, vér, folyásod,
állítsad mëg áradásod,
në fröcskölj tovább fejemre,
në maszatoljad a mellem!
Szëbb a szállásod a szívben,
tüdő melletti terëmben;
hurcolkodj hamar helyedre,
költözz, mit së késlekëdve!
Ugyancsak a 9. ének említi a vérzéscsillapítás akkor ismert módjait. Elsőnek az ér ujjal való leszorítását említi. Vérzéscsillapítónak gyöngylevelet és tündérrózsát használnak. Hogy ezeknek milyen hatása lehetett, nem tudjuk. A 15. ének leírja az érlekötést ekképpen:
„Az ereket elkötözni,
Erek végét űzni-fűzni”.
„tört ereket összetënni,
inak végit összevarrni”
A sebkezeléssel több helyen a 7., 9., 15. énekben foglalkozik a Kalevala. Vejnemöjnen, mikor megsebesül, a sebbe zuzmót, majd mocsári mohát tesz vérzéscsillapító gyanánt, de a várt hatás elmarad. A már említett gyöngylevél és tündérrózsa a vérzést elállította. A 9. énekben többféle sebkenőcsöt ír le a Kalevala.
Az egyik gyógyírt
„Szénaszálak tüskéiből,
Cickórónak csücskeiből,
Színméz földre föccsentébül,
Csipet balzsam csöppentébül”
„finom pelyhéből füveknek,
ezërjófűnek fejébül,
melyből mézcsëppëk csorognak,
jószagú nedü szivárog.”
készítik.
Más kenőcsöt tölgyfa kérgéből, szénaszálakból, és kilencféle ritka növény főzetéből állítanak elő. Több helyen ajánlja a mézet sebkezelésre, majd kilencféle kenőcsről és nyolcféle kantaírról ír, de ezek receptjét nem adja meg. Kötözésre tiszta, fehér selyem szolgál. A kisebb selyemdarabkákat magába a sebbe helyezik be (draine csík őse?), s végül az egész sebet bekötik. Ilyen kezelés mellett pp. sebgyógyulás következik be. A sebláz ismert volt, a féleszméletlen állapotban hánykolódó beteget csillapítják, de nem kötözik le. Sebgennyedésről nem tesz említést a Kalevala. A 6. énekben a halálos sebzésekről van szó. Elsőnek a szívsérülést, májsérülést említi. Ezek mellett felsorolja a vállsérülést – valószínűleg az artéria subclavia sérülését érti alatta –, valamint a tüdőlövést, mely szintén halálos.
A mérgezésekről alig esik szó a Kalevalában. Megemlíti ugyan a romlott étel mérgező hatását, de mérges gombákat, növényeket nem ismertet. Az 50. énekben mindössze két helyen beszél méregről. Méregként említi a fecskefejet, a jegesruca agyát. Legrészletesebben a bürökről számol be. A bürökmérgezésről elég pontos leírást ad. Megemlíti a nyelvbénulást, és a deliriumot is. A 15. ének beszél a kígyóméregről, de részletesen nem tárgyalja.
Mint leggyakoribb sérülésekről, a fagyásról és égésről is részletesen beszámol a Kalevala. A 3. ének a kezek és lábfejek fagyását írja le. Felismerték, hogy hideghatásnak elsősorban az acralis részek esnek áldozatul. A 29. ének a fülek és lábujjak fagydaganatának pontos tüneti leírását adja. A fagyás tünetei között a duzzanatot, fájdalmat, viszketést említi meg. Hasonlóan sokat foglalkozik a Kalevala az égéssel is, „gonosz seb a tűz ütötte” mondja a 3. ének. Az elsőfokú mellett leírja a harmadfokú égést, és a szenesedést is. Az égésre az alábbi kezelést végezték:
„Hints hideg vizet hegyibe,
Szórj szaporán szajt fölibe
Az elégetett helyeknek,
Tűz ütötte rossz sebeknek!
Hűvös hóval úgy csitítsd,
Hideg jéggel csillapítsd
A tűz ütötte nagy sebeket,
A pirostól pörkölteket.”
„Fagyos kondért hozz kezedben,
jégnyelű merőkanállal!
Vess jeges vizet belőle,
hóborogatást helyëzve
tűztől hólyagos helyekre,
lángoknak lobos nyomára!
hints hideg havat özönnel,
kenëgesd finom kenőccsel
tűznek hólyagos helyeit,
lángoknak lobos nyomait!”
Emellett valamilyen kenőcsöt alkalmaztak égési sebek kezelésére, erről azonban bővebb tájékoztatást nem ad.
Egyéb betegségek közül a nyelvüszököt, a szemhéjak árpáját, rheumát, sérvet, elmebetegséget ismertet a Kalevala. A rheumás megbetegedés tárgyalásakor kiemeli, hogy nedves, nyirkos környezetben alakul ki, gyógyítására meleg fürdőt használtak. A masszázst ismerték és kiterjedten alkalmazták is. A dörzsölés mellett a gyúrást, kenést ütögetést használták, sőt az izmok lefutásának megfelelő irányban alkalmazták. Egyhelyt a Kalevala elég pontosan leírja az oligophreniát. Kullervót ekképp jellemzi a 35. ének.
„Nem kapott nagy értelemre,
Nem volt benne férfielme”.
„Eszësebb nëm lëtt eközben,
értelmesebbé nëm érëtt.”
Kullervó rendkívül erős, kritikátlan és hypersexualis lény. Végeredményben elég pontos leírást kapunk – Kullervó személyében – az oligophreniáról.
A Kalevala a sérv szót több értelemben használja, egyes részeiben a sérülést illeti a sérv szóval, míg máshol a sérv szó értelme megfelel mai értelmének. Így a 17. ének lágyéksérvről és köldöksérvről tesz említést. Nagy vonalakban ismerteti a sérv tünettanát, és utalást tesz a halálos kimenetelre is. Ez alatt valószínűleg a kizárt sérvet érti.
Feltűnően sokat foglalkozik a sexualis élettel, coitusszal, graviditással, vajúdással, sexualis neurasteniával stb. a Kalevala. A nemi életet rendszerint korán kezdték. A szűz lány nagy becsben állt, és ritkaság számba mehetett, legalább is erre utal, hogy az anya lányának legfőbb jótulajdonságai közt a szüzességet említi ekképpen:
„Tiszta lány a te kegyesed,
Szeplőtelen szűz jegyesed”.
„Tisztaságos szűz a társad,
gyűrűsöd gyönyörűségës”
Később az anya így figyelmezteti a vőlegényt:
„Ne döntsd ároknak ölibe,
Ne borítsd karám szögibe,
Ne vigyed fatő fölibe,
Ne lökjed kövek közibe!
Vőlegény a nőcskét szoktasd,
Arany almácskádat oktasd,
Neveld ágyadon a kis nőt”.
„föl në fordítsad a dombon,
sövény sarkának në csapjad,
csontját tönkökön në törjed,
sziklaszurdékokba döntve!
Intsd, legényke, lányocskádat,
aranyalmácskád neveljed
takaró alatt tanítva”
A házasságon kívüli nemi életet természetesnek veszi, a házasságtörést elítéli a Kalevala. A sexualis kapcsolatokat természetesnek veszi, sőt azt is leírja, hogy azokat a nő kezdeményezi. (29. ének). A testvérek közötti sexualis viszonyt elítéli, még akkor is, ha az véletlenül történt (35. ének). A terhességet nem tartja misztikusnak, a méh szerepét világosan leírja a Kalevala. A terhesség időtartamát világosan kilenc hónapban határozza meg, a szülés idejét pedig az elmaradt tizedik menses napjára teszi. Hosszan taglalja a vajúdást. A szülés a Kalevala idején a fűtött fürdőben, a szaunában történt. A magzatot fürdették, pólyázták.
„Hordja hét-nyolc hónap hosszat,
Kilenc álló hónap hosszat,
Régi nőszám bételtéig,
A tizedik hó feléig.
Kilencedik hónap telve,
A tizedik hóra kelve,
Már a méhe megkeményszik,
Már kegyetlen kínnal készti”.
„hetet-nyolcat is haladta,
kikerekëdëtt kilencre;
szokása szërint a nőknek
tizedfél felé közelgëtt.
Múltával kilencediknek,
kezdetén követkëzőnek
vemhe kőkeményre válott,
këgyetlenül fájni kezdëtt.”
Más helyen ugyancsak foglalkozik a Kalevala a vajúdással, de pathologiás szülésről, szülési komplikációról, vagy halvaszülésről nem tesz említést. Ha a szülés nehezen indult meg, meleg gőzfürdővel, szaunával próbálták azt siettetni.
A Kalevala, mely a nép életét írja le, szívesen foglalkozik egészségügyi témákkal. A magas fokú testkultúra, a tisztaság, magyarázatát adják, hogy a járvány, a fertőző betegség szinte ismeretlen, vagy legalábbis igen ritka volt a finneknél. A különleges primitív fokon konzerválódott finn társadalomban az orvoslás, az egészségügyi szokások racionális, empirikus eredetűek. Az ésszerű tapasztalati gyógyítást nem fertőzték meg misztikus elemek. A finn népi gyógymód a primitív körülmények között is fejlettebb, eredményesebb lehetett, mint a középkori Európa orvostudománya volt abban az időben.