Hídverés rovat

A vas eredete

Részlet a Kalevalából
technika, vasgyártás, acélgyártás, középkor, Finnország, Kalevala

Levegő az első anya,
Víz a vénebb testvér vala,
Vas az ifjabb ezek közül,
Tűz a sorban esik közbül.

Ég az első, ég az őse,
víz a legvénebb fivére,
vaskó mëgmaradt vakarcsnak,
tűz a kettő közt középën.

Amaz Ukko, főalkotó,
Égen-földön uralkodó,
Levegőbül vizet választ,
Merevít a vízbül szárazt,
Szegény vaskó1 még születlen,
Még születlen, készületlen.

Világnak ura, nagy Ukko,
magas mënnynek Istensége
eget víztől elválasztva,
vízből szárazat szakasztott.
Vaskónak világra jötte
maradt későbbi korokra.

Ukko isten mennyégbeli,
Markait megdörzsölgeti,
Két tenyerét összetevén,
Dörzsöli a bal térdefején;
Így született szűzek hárma,
Természetnők hármul számra
Nemtelen vas2 nemzőivé,
Kék szájúnak szerzőivé.

Nagy Ukko, ura egeknek
baltérdét a két kezével
gyúrogatta-gyűrögette,
tenyereivel tapintva.
Abbul lëtt lëányzó három,
termő tündér mind a három,
vörös vasrozsda anyái,
kék szájú acél szülői.

Lépdelnek a lányok szépen,
Járnak a szűzek felhőszélen,
Mellükkel, a duzzadóval,
Csiklándozó csecsbimbóval,
Földre feji mind a tejit,
Bugyogtatja bő csecseit,
Fej a földre, fej mocsárra,
Fej a csöndes vízhatárra.

Lányok léptek ringatózva,
fëllegëk fölött libëgve,
fájdalmas feszës kebellel,
tejjel csorduló csëcsëkkel.
Tejüket a földre fejve
kicsurrantották csëcsükbül;
fejték földre, fejték lápra,
fejték töppedő tavakra.

Tejet az egyik fej feketét,
Lányok közt a legnagyobbik,
Másika ont fehér tejecskét,
Lányok közt ki közbül esik,
Harmadikból tej piros folyt:
Lányok közt ki legkisebb volt.

Éjfeketét fejt az első,
a legidősebb lëányzó;
fejt a második fehéret,
aki hármuk közt középső,
harmadikuk vérvöröset,
lëányok között legifjabb.

Aki tejet feketét fejt,
Puha vas lett abbul azhelyt,
Aki ontott szép fehéret,
Abbul aztán új acél lett,
Akiből pedig piros folyt,
Ebből aztán porló-vas volt.

Ki feketét fejt magábul,
lágy vas lőn tejébül annak,
ki fehér tejet fakasztott,
anyja lőn kemény acélnak,
ki mëg vérvöröst lövellëtt,
törmelékvas lőn tejébül.

Nem sok idő múlt el bele,
Hát bíz a vas fölkészüle,
Testvérbátyját tűvé tenni,
Tűz lángjával ismerkedni.

Ezután kevés időre vasat
arra vitte vágya:
találkozni testvérével,
tűz közelébe kerülni.

Tűz azonban vajmi dőre,
Megnövekszik rémítőre,
Majd elégeti a gyöngét,
Szegény vaskót, önnön öccsét.

Tűz azonban tombolásba,
fogott féktelenkëdésbe:
égette kemény-këgyetlen
kedves vaskóját, kisöccsit.

Bukkan a vas búvó helyre,
Búvó helyre, óvó helyre,
Dühös tűznek körme közűl,
Lobogó lángnak szája elűl.

Bújt ahogy tudott előle,
mentve bőrét bujdokolva
a këgyetlen tűz kezétől,
harapásától hevének.

Így a vaskó el volt búva,
El volt búva, meg volt óva
Ingoványnak fertőjében,
Fürge forrás fürdőjében.
Legnagyobbik láp mezején,
Nagy hideg havas tetején,
Hova tojni hattyúmadár,
Lúd a kotlós költeni jár.

Vaskó vándorolt, lapított,
s mëgmenekëdëtt lapulva
lëngő-rëngő ingoványban,
locskolódó lápkutakban,
végtelen mocsár-mezőben,
tömérdëk hëgyek tetőin,
hol a hattyú rakja fészkit,
vadliba fiát kikölti.

Hever a vaskó a mocsárban,
Nyujtózkodik ím a sárban,
Esztendeig vagy kettőig,
Háromig is ott rejtőzik.
Két fatőnek közepette,
Nyírfa-gyökér három fedte;
Mind hiába, nem menekül
Tűz kegyetlen körme közül,
Másodszor is kellett menni,
Tűz tanyáin megjelenni,
Míg fegyverré mívelődik,
Kardpengévé készítődik.

Mocsarak között kuporgott,
nyújtózott a nyirkosokban,
bújt ëgy évet, másik évet,
harmadikat is kihúzta
két fenyőfatő közében,
három nyírgyökér nyomában.
Mégsëm volt menekülése
tűz-bátyja kemény kezétül:
másodszor is mënni këllëtt
tűznek próbáját kiállni,
edződni erős acéllá,
jó karddá kovácsolódni.

Farkas fut föl a mocsáron,
Medve száguld a kopáron,
Mocsár mozdul farkas futtán,
A kopár a medve útján,
Nemtelen vas támad tőle,
Rúdacél is rögtön nől, e,
Loncsos lába lépteiben,
Mackó marka lékeiben.

Farkas lábol át a lápon,
medve cammog a mezőben;
rëng a láp, hol lép a farkas,
mező medvetalp nyomában.
Vas rozsdája rárakódik,
acélnak fia fogamzik
farkascsülköknek csapáin,
nyomdokain medvemancsnak.

Ilmari kovács született,
Megszületett, növekedett
Született egy szénrakáson,
Nőtt parázson, tűz-tisztáson,
Rézkalapács van kezében,
Kis fogóját fogja szépen.

Ilmari kovács eközben
mëglëtt, embër lëtt belőle.
Szenes bérc alatt születëtt,
szénmezőkön nőve nagyra,
rézkalapácsa kezében,
mindíg markában fogója.

Éjtszaka lett meg Ilmarinen,
Nappal legott műhelyt alkot,
Helyet néz a műhely végett,
Fujtatónak fekvőséget:
Mocsár ím a vízszorosban,
Nedves föld egy kis darab van,
Nosza megy hát, nézi, nézi,
Közelebbrül kifürkészi,
Oda fundálja fuvóját,
Oda készíti kohóját.

Mëgszületëtt ëgyik éjjel,
műhelyét csinálta másnap.
Helyt keresëtt műhelyének,
fujtatójának födelet.
Mëglátta a völgyi lápot,
lápok közt kevéske földet.
Mënt, hogy mëgnézze magának,
közelebbről mëgtekintse:
ott lëtt fujtatója fészke,
ott kapott helyet kohója.

Farkasnyomhoz már elérve,
Mackó sarka hült helyére,
Látja ott a vas virágát3,
Az acélnak olcsóságát
Ordas nagy csapásaiban,
Mackó marka másaiban.

Látta, hol futott a farkas,
merre bandukolt a medve:
arra volt a vas vetése,
acélnak alakulása,
farkas félelmes csapásin,
medve talpának nyomában.

Mondja mostan ő szavával:
„Oh te szánandó szegény vas,
Állapotod mely siralmas,
Öltözeted milyen aljas,
Mackó mentin a mocsárban,
Mindig medve nyomdokában!”

Száját szóra nyitva mondta:
„Aj, vasam, világ szëgénye,
ugyan benne vagy a bajban,
nyakig szégyënben-nyomorban,
lápi farkas lábnyomában,
medve talpától tiportan!”

Tanakodik, tépelődik:
„Abbul vajjon mi fejlődik,
Ezt ha én a tűzbe teszem,
A kohóban elhelyezem?”

Tanakodott-tépelődött:
„Mi válna vajon belőle,
vaskóból tüzembe téve,
jó kohómba kényszërítve?”

Szegény vaskó de megdöbbent,
Megdöbbent ám, megszeppent,
Hogy a tűzről hall most hírül,
Tűznek durva tetteírül.

Mëgijedt az istenadta,
volt szëgény vas rémületben,
hogy tűzről talált beszélni,
rossz elemët emlëgetni.

Szól vasverő4 Ilmarinen:
„Ne törődjél ezzel igen,
Tűz nem bánja önbarátját,
Nem teszi csúffá ön családját!
Térj tehátlan tűz várába,
Lobogó lángnak szertárába,
Ott képződöl még csak széppé,
Nevelődöl nagyon éppé,
Férfikézbe jó fegyverré,
Nők szalagján fűzőheggyé.”

Ilmari kovács felelte:
„Rá së ránts, në félj a tűztől,
mëg nëm égeti, kit ismer,
fajtáját kímélni fogja.
Tűz tanyájára bejőve,
hőgépezetëk helyére,
gyarapulsz gyönyörűségben,
nëmësségëd csak növekszik.
Bajnok kardja lësz belőled,
szépasszony szalagja csatja.”

Mindjárt aztán egy nap múlva
Mocsárból a vas kitúrva,
Nedvessége jól kigyúrva,
Helyeződött vashámorba.
Itt a kovács tűzbe veti,
Kohójába kényszeríti,
Szítja egyszer, szítja újfenn,
Szítja ismét harmadízben.
Nyúlik a vaskó pempőképpen5,
Salakképpen habzik éppen,
Megkel mint a búzatészta,
Mint rozskenyér bedagasztva
Kovácsnak kemény tüzében,
Égő láng keze ügyében.

Méne másnap látására,
kátyúból kimarkolászta,
vizes ágyából kivëtte,
vasát műhelyébe vitte.
Tűzbe tëtte ott kovácsunk,
kohójába kényszërítve.
Ëgyszër-kétszër szítogatta,
hevítëtte harmadízben.
Vasa mintha kása volna,
fazéknak süreje forrna,
búzalángosként levelëg,
rozskovász gyanánt kenődik
bősz kohójában kovácsnak,
öles lángoknak ölében.

Szegény vaskó ím üvölte:
„Oh Ilmari, vasverő te,
Végy ki már e micsodából6!
Piros tűznek kínzatából!”

Szëgény vaskó jajveszékëlt:
„Ilmari kovács, këgyelmezz!
Valahára végy ki innen,
poklából piros parázsnak!”

Ilmari kovács reászól:
„Kivennélek tűz lángjából,
De tán rémítővé lennél,
Válnál szörnyű féktelenné,
Magad vérin ütnél csorbát,
Anyád fiát forgácsolnád.”

Ilmari kovács felelte:
„Ha a tűzből most kivëszlek,
szörnyszülött lëhet belőled,
túlontúl kemény, këgyetlen.
Testvérëd találod vágni,
csonkolod szüléd szülöttit.”

A szegény vas ott megesküdt,
Esküvék erős nagy esküt
A tűzhelyre, az ülőre,
A pőrölyre, az ütőre;
Fölemeli szóra száját,
Megereszti mondókáját:

Fogadkozott most a vaskó,
égre-földre esküdözve,
üllőreütlegëlésre,
pörölyözésre-parázsra.
Száját szóra is nyitotta,
maga mondta, fölfelelte:

„Van bizony fa, mit faragnom,
Kövek szíve, mit harapnom,
Magam vérit hogy ne vágjam,
Anyám fiát hogy ne rágjam:
Jobb lesz nékem így megélnem,
Illendőbb is éldegélnem
Járó-kelők társaképpen,
Fegyverül utas kezében,
Mintsem fajtámbélit ennem,
Encsaládom csúffá tennem.”

„Hiszen van fa, hogy harapjam,
bélakhatok kő belébül;
mért faragnám ënfivérëm,
csonkolnám szülém szülöttit?
Magamnak is mëgfelelne,
inkább illenék úgy élnëm:
útitársaként utasnak,
vándorembër védelméül,
sëmhogy fajtámat fogyasszam,
csépëljem saját családom!”

Ilmari kovács ím itten,
Fő vasverő mindvégiglen,
Tűzből a vasat kiveszi,
Az ülőre őt helyezi,
Megpuhítja ő kegyelmit,
Gyárt belőle éles holmit,
Dárdafélét, fejszefokot,
Mindennemű szerszámokot.

Erre Ilmarinen mestër,
időtlen idők kovácsa
tűzből a vasat kivëtte,
üllejére illesztëtte,
puhította porhanyóra,
vágóeszközt vert belőle,
formált fejszét, lándzsavéget,
más ëgyebet is rakásra.

Kicsi híja van még néki,
Szegény vasnak egy szükségi:
A vas nyelve nincs kisülve,
Az acélnak szája szülve,
Kemény vassá nem gyártódik,
Míg a vízbe nem mártódik.

Hanëm volt valami híja,
vasnak még ëgy kis hibája:
nëm akart a nyelve forrni,
nëm fogott acélja ajka,
merthogy addig nincs mëgedzve,
míg vízben mëg nëm fürösztik.

Itt vasverő Ilmarinen
Mit nem forgat ő fejiben,
Hamut készít egy halommal,
A hamuból lúgot forral,
Acél edzető levéül,
Vas keményítő vizéül.

Ilmari kovács azonban
fordít erre is figyelmet.
Hamut készít kis halommal,
vizét lúggal lágyítgatva
acél áztató levéül,
vas erősítő vizéül.

Izelinti nyelvvel, ínnyel,
Eszével is jól ráfigyel,
Maga szóval ígyen szólal:
„Mindezek, lám, mit sem érnek
Acél edzető vizének.
Vas merevítő szerének.”

Nyelvével mëg is nyalintja,
ízét fontolva itéli,
száját ily szavakra nyitva:
„Nëmigën felel mëg annak,
acél áztató levének,
vas nëmësítő vizének!”

Kis méhecske kél a földrül,
Kék szárnyú jön dombtetőrül,
Száll tétova, fordul-térül,
Kovács-műhely tája körül.

Méhe fëlröppent a földrül,
zsombikosbul zsëngeszárnyú.
Körbe röpködött rëpësve,
kovácsszín körül kerëngve.

A kovács ím ígyen szólal:
„Kis méhecske, friss emberke,
Szedj szárnyadra édes ízet,
Gyűjts a nyelvecskédre mézet
Hat virágszálnak hegyérül,
Hét fűszálnak a fejérül,
Acél edzésire jónak,
Vasmerevítni valónak.”

Kovács szépën szólongatta:
„Méhe, fürge kis legényke,
márcot szállíts szárnyaidon,
hozzál nyelvedën nyalósat
hat virágocska hëgyérül,
hét illatos szénaszálrul
acéláztató levembe,
vasamnak edzővizébe!”

A darázs meg, Hísz madara,
Nézegeti, hallja vala,
Nézdeli szélrül házfödélrül.
Kéreg alól kandi kéműl,
A vasat hogy merevítik,
Az acélat ahogy edzik.

De a dongó, Hiisi híve
hallgatódzott, leskelődött
a ház ereszén lapulva,
fatető alól figyelve,
vasnak mint vagyon lëvése,
acélnak alakulása.

Dongva-bongva lerepüle,
Hísz rémségit hányja bele,
Hozza mérgit a kígyónak,
Fekete vérit a csuszónak,
Vereshangya viszkedésit,
Béka fondor föcskendésit
Acél edzető vizébe,
Vas merevítő szerébe.

Tovaröppent zöngve-dongva,
Hiisi kotyvalékát hozta:
férëgbül fekete mérget,
vipërábul váladékot
hangyahúggyal fölhigítva,
békagennyel bésűrítve;
vas edzővizébe hányta,
acél áztató levébe.

Ilmari kovács pediglen,
Fő vasverő mindvégiglen,
Mit nem vélt, így itélt:
A méhecske visszatért,
Az hozott ím édes mézet,
Az szállított hímpor-ízet,
Szóval mondja, fölfeleli:
„Mindezek lám sokat érnek
Acél edzető vizének
Vasmerevítés ügyének.”

Maga Ilmarinen mestër,
időtlen idők kovácsa
jóhiszëműen alítja
visszatérő méhikének,
édës mézzel mëgjövőnek,
illatos füvet hozónak.
„Száját ily szavakra nyitja:
„Ez már mëgfelel bizonnyal
acél áztatólevéül,
vasamnak edzővizéül.”

Új acélát abba gyártja,
Szegény vaskót abba mártja,
Hogy a tűzből őt kihozta,
Kohójábul hogy kihúzta.

Hát acélját abba mártja,
vizében vasát füröszti,
mit lëvëtt piros parázsrul,
kovácskohóból kihozva.

Lőn acéla éktelenné,
Vált a vaskó féktelenné,
Gyáva eskét elfeledte,
Ebűl öndíszét fölette,
Véreit az aljas vágja,
Maga népit marja, rágja,
Készteti a vért buzogni,
Drága nedvet elcsurogni.

Így aljasodott acélja,
lëtt a vas kemény-këgyetlen,
fogadalmára fütyülve,
esküjét kutyába véve:
saját testvérét tarolja,
harapdálja házanépit,
vég nélkül a vért folyatja,
törvénytelen tékozolja.

(Vikár Béla fordítása)

(Szente Imre fordítása)

A. Gallen-Kallela grafikája a jubileumi kiadásból
  1. vaskó – vas (kicsinyítve).
  2. nemtelen vas – barnavaskő, mocsárérc.
  3. vas virága – vasrögök.
  4. vasverő – kovács.
  5. vaskó pempő – bucavas.
  6. e micsodából – a bucakemencéből.

A vasgyártás technológiai folyamata röviden

A korabeli vashámorban három fő berendezés áll munkában: a bucakemence, a zömítőpöröly és a kovácstűzhely. A vashámort, többen szolgálták ki: az olvasztómester a segédeivel és a kovácsmester. Az ércet a bucakemencében olvasztották meg, amelyet az érccel és szénnel rétegesen töltöttek fel és utána adagolás nélkül a betétet egy tételben készítették ki. Ez volt a vasgyártás egy adagja. A kemencében rétegenként felhalmozott érc- és széntömeg, amelyhez még oltatlan mészport is kevertek, a szén meggyújtása után 8-12 óra alatt vált ömledékké, amelyben a salak teljesen folyékony, a vas pedig lazán összetapadt gyurma alakjában volt jelen. Miután az olvasztómester, a korábban betapasztott salaknyílás kiszúrásával a salakot levezette, a vas a teknő fenekén maradt, salakkal erősen átszőtt állapotban. Innen a 80-90 kg-nyi vasat a hámor teljes személyzete vasrudakkal egyben, vagy darabokban, a tűzhely előtti talajra kiemelte, ahol azt zömítőpöröllyel tömörítették. Ezáltal belőle a salak jelentős részét kipréselték és a bucavasat kezelhető alakúra hozták. A hámor személyzete ezután a kenyéralakú bucát a pöröly üllőjére emelte és átadta a kovácsmesternek. Az olvasztás folyamata ezzel tulajdonképpen be is fejeződött, de hátra volt még a kemence teknőjének a kitakarítása. Annak fenekén ugyanis keményebb, már acélba hajló, rögök maradtak vissza, amelyeket szerszámok készítéséhez külön dolgoztak fel. Miután a teknő ezektől is megtisztult, következhetett az újabb adag olvasztása.

A kora középkori vasgyártás folyamatábrája
A bucakemence felépítése, betétanyagai, salakja és vasbucája

Vikár Béla (1859–1945) magyar etnográfus, műfordító, eszperantista, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja. A Kalevala műfordítója.

Szente Imre (1922–2020) emigráns magyar irodalomtörténész, nyelvész, műfordító, egyetemi oktató.

  • Kalevala a finnek nemzeti hőskölteménye. A finn eredetiből fordította és a summázó versikéket írta Vikár Béla. A. Gallen-Kallela képeivel. Második, jubileumi kiadás. Budapest: La Fontaine Irodalmi Társaság Kiadása, 1935. = Magyar Elektronikus Könyvtár
  • Kalevala. Elbeszélő költemény. Fordította Szente Imre. Magánkiadás, München, 1987, Budapest, 2002. Magyar Elektronikus Könyvtár