Bulgakov egyike azoknak a szovjet íróknak, akiket a magyar értelmiség leginkább olvas. Ez mindenekelőtt A Mester és Margarita című regényéről mondható el, amely 1969-től 1984-ig hét kiadást ért meg, s eddig 315 000 példányt bocsátottak közre belőle, ami nálunk bestseller-t jelent.8
Mihail Bulgakov életében, s még halála után is sokáig elsősorban drámaíróként volt ismert. A Turbin család napjai című drámája tizenöt évig volt a Művész Színház műsorán és Sztálin tizenötször nézte végig, jóllehet úgy nyilatkozott róla, hogy a bolsevizmus legyőzhetetlen erejét demonstráló darab az író szándéka ellenére hasznos. [Sztálin soha nem nézte végig a darabot. – Hetényi Zsuzsa szíves közlése. – A szerk.] A Menekülésről pedig már egyenesen azt mondta, hogy az kísérlet a fehérgárdisták ügyének igazolására, az osztályellenség rehabilitálására. Ez a kritika nagymértékben befolyásolta művei szovjetunióbeli fogadtatását.
„Ha elemzem azt az albumot, amelybe a rólam szóló újságkivágásokat ragasztottam: 301 cikket találok a szovjet sajtóból. Ezek közül 3 dicsérő, 298 pedig ellenséges-szidalmazó”
– írta Bulgakov abban a megrázó hangú levélben, amellyel 1930-ban Sztálinhoz fordult, s kérte, hogy legalább statisztaként, vagy díszlettervező munkásként engedjék dolgozni a Művész Színházban. Levelére ugyan kedvező választ kapott, kinevezték segédrendezőnek, ám újabb írásai kiadásának ügyében alig jutott előbbre. Főműve, az 1940-ben befejezett A Mester és Margarita orosz nyelven is csak 1966-ban vált hozzáférhetővé.9 11
A regény- és drámaíró mellett kevésbé ismert, a novellaíró Bulgakov. Pedig a medicinával foglalkozók számára éppen a falusi orvos megpróbáltatásait, küzdelmét, helytállását és kudarcait leíró Egy ifjú orvos feljegyzései című kispróza-ciklus, a Morfium című elbeszélés és néhány további, magyarra még le nem fordított novella, pl. a Csillagköd nyújthat, tárgyánál és szemléleténél fogva, sajátos élménytöbbletet.
Mihail Afanaszjevics Bulgakov 1891-ben született Kijevben. Apja a kijevi hittudományi főiskola professzora volt. A négy lány és a három fiú között a testvérsorban, Mihail foglalta el az első helyet. Gimnáziumi tanulmányait szülővárosában végezte. Iskolatársa volt a később ugyancsak híres íróvá vált Konsztantyin Pausztovszkijnak. Irodalmi és színházi érdeklődése ellenére, a gimnázium befejezése után orvostanhallgató lett. Ő maga, félig tréfásan, azzal magyarázta választását, hogy ragyogónak látta az orvosi pályát, és csábította a mikroszkóp titokzatossága is. Orvosegyetemi tanulmányait kitűnő eredménnyel fejezte be, 1916-ban. Az egyetem elvégzése után rövid ideig a kijevi kórházban dolgozhatott, azonban póttartalékosként hamarosan a szmolenszki kormányzóságban fekvő Nyikolszkoje falu zemsztvó-kórházába irányították. Az ott töltött másfél év során szerzett élményei alapján születtek meg később az említett novellák és a kispróza-ciklus darabjai.
1918-ban, miután „betegség miatt” felmentették a katonai szolgálat alól, visszatért Kijevbe. Egy ideig még magánpraxist folytatott, de 1920-ban végleg felhagyott az orvosi munkával, s azzal az elhatározással, hogy ezentúl csak az írásnak fog élni, előbb Vlagyikavkázba, majd Moszkvába utazott. Ezután már, 1940-ben vese szklerózis miatt bekövetkezett haláláig, végleg a szovjet fővárosban maradt. 1922 és 1925 között több moszkvai lapnak volt munkatársa, így a Megyicinszkij Rabotnyik címűnek is. Orvosi témájú elbeszéléseit zömében a 20-as évek derekán publikálta.7
Az orosz irodalom másik kiemelkedő, orvosból lett írója A. P. Csehov. Kettejük munkásságában, életében – amellett, hogy egy időben mindketten orvosi praxist is folytattak – számos hasonló vonás figyelhető meg. Egy erről szóló tanulmányban például a következő párhuzamos jelenségkörök szerepelhetnének címszavakként: Csehov is, Bulgakov is a Művész Színház házi szerzőjének számított, sőt voltaképpen csak ők voltak a házi szerzők. Rendkívül könnyedén írtak. Az ifjú Csehov bármilyen elébe tett tárgyról novellát tudott írni; tintatartóról, kócos kisfiúról, eltört palackról.10 Bulgakov pedig így vallott önmagáról az Álmom volt című autobiografikus jellegű írásában:
„egy hetvenöt, usque százsoros tárca megírása, beleértve a cigarettázást és a fütyörészést is, tizennyolc, usque huszonkét percig tartott nekem. A lediktálása, beleértve az évődést a gépírónővel – nyolc percig. Egyszóval félórába belefért az egész.”1
Kedvelték mindketten a fantasztikus, de lélektanilag hiteles mozzanatokat, mindamellett leírásaikban anatómiai tárgyszerűségre törekedtek. Kritikai ábrázolásra ingerelte őket a történelmi változások sodrából magát kivonó, életét megváltoztatni nem tudó kispolgár tragikomikus élete. Mindketten korán meghaltak. Világirodalmi hatásuk csak jócskán haláluk után jelentkezett stb.
Bulgakov Nyikolszkojében töltött napjairól megbízható képet ad ezzel kapcsolatos, döntően önéletrajzi elemekből építkező kisprózája. A nem tőle származó, erre az időszakra vonatkozó tényanyag ellenben meglehetősen szűkös. Ezen a téren főleg első felesége, Tatjána Nyikolajevna Kiszeljof visszaemlékezéseire, a falu lakóinak évtizedekkel később lejegyzett emlékképeire, valamint a fennmaradt hivatalos dokumentációra kell hagyatkoznunk.
Mihail Bulgakov nem tartozott azok közé a jelentős írók közé, akik fiatal koruktól hisznek tehetségükben és elhivatottságukban. Kezdeti írásait úgy készítette, mintha önmagára vonatkoztathatnak vélte volna Csehov aforisztikus figyelmeztetését, amely szerint nem az a tehetségtelen, aki nem tud regényt írni, hanem az, aki megírja és nem tartja titokban. Első Nyikolszkojében írt novellájának, mely a delirium tremensszel volt kapcsolatos, csak a címét volt hajlandó megmutatni a feleségének, s nem árult el sokkal többet belőle a húgainak sem.6
Egyetlen orvos volt a 295 települést számláló, 37 ezer fős területen. Az ambuláns betegellátás, beteglátogatás mellett egy műtővel ellátott harmincágyas osztályt is irányított. A szülések vezetésén kívül sebészeti műtéteket is végzett. A „tartalékos” orvos munkáját három felcser és két szülésznő segítette.5 Néhány terápiás sikert követően, betegforgalma gyorsan elérte a napi ötvenet. Ennyi beteg ellátása után írni csak éjszaka volt ideje. Nem számítva a rendszeres borotválkozást, az írás volt szinte az egyetlen dolog, ami ébren tartotta benne a nagyvárosi kultúrához való tartozás érzését, s ezáltal életében egyre fontosabb szerepet kapott. Ehhez bőséges anyagot talált kudarcokkal, sikerrel és anekdotikus élményekkel egyaránt átszőtt orvosi praxisában.
Az Egy ifjú orvos feljegyzései kispróza-ciklusban (Hóvihar, Az elveszett szem, Egyiptomi sötétség, Kakasmintás törülköző, Tűzkeresztség szülészetből) egy pályakezdő és egyedül dolgozó orvos roppant méretű és alig elviselhető felelősséggel, s feladatokkal való, nap-nap utáni viaskodását követhetjük nyomon. Erről csak saját tapasztalat, belső megélés után lehet úgy írni, ahogyan Bulgakov tudott. Bizonyára sok vidéken dolgozó körzeti orvos kollega élt már ahhoz hasonlót, amit Bulgakov érzett akkor, amikor élete első rendellenes szüléséhez hívták. Így számolt be erről:
„Egy szempillantás alatt kiment a szememből az álom. Sietősen, reszkető ujjakkal gyújtottam meg a lámpát, és felöltöztem. Fél tizenkettő… Vajon mi lehet az oka ennél az asszonynál a nehéz szülésnek?… Hm… fekvési rendellenesség… szűk medence. Vagy talán még ennél is rosszabb. A végén még fogót kell használnom. Vajon ne küldjem-e be egyenesen a városba? Nem, ez elképzelhetetlen! Szép kis doktor, szó se róla, mondja majd mindenki! Persze, és jogom sincs megtenni. Nem, magamnak kell megoldanom. De mit tegyek? Az ördög tudja. Baj lesz, ha elveszítem a fejemet, szégyellném a szülésznők előtt. Egyébként először meg kell vizsgálni, nem érdemes előre izgulni…”4
Mindezek után az egyetemi tankönyv lapjairól mindössze egyetlen mondatot képes emlékezetbe idézni, mégpedig azt, hogy „A harántfekvés igen veszedelmes szülési szövődmény.”. Az írásban plasztikusan érzékelhető az is, mennyire szüksége lehet a kezdő orvosnak a tapasztalt szakdolgozó segítségére, akinek mellesleg odavetett célzásaiból olyan szükséges gyakorlati dolgokat lehet megtudni, ami nem található meg a szakkönyvekben. A sokat látott, nagy gyakorlattal rendelkező munkatárs elmondhatja például, hogy az előző kollega hogyan fogott hozzá az adott feladat megoldásához stb.
Kevésbé áll közvetlen kapcsolatban a betegellátással, de adott esetben nem kevésbé nyomasztó élményt kelthet a faluba érkező orvosnál az, ha úgy érzi, nem bíznak a tudásában, nem fogadják el szakembernek. Erre az érzésre időnként alapos oka lehet, hiszen már tapasztalatlanságot intonáló megjelenésével, fiatalságával is csalódást válthat ki. Nem ritkán, a rendelő műszerei némelyikének rendeltetéséről legfeljebb csak sejtései vannak.
„Mosolyogtak, és azt mondták, majd beilleszkedem. Tessék. Illeszkedem. És ha hoznak egy sérvet? Mondják meg, hogy illeszkedjem hozzá? És ugyan hogy érzi majd magát a sérves beteg a kezem alatt? Majd illeszkedhet a túlvilágon…”
– olvashatjuk a Kakasmintás törülközőben az első szolgálatban töltött napok hangulatát, az alkalmazkodáshoz társuló félelmeket, feszültséget tükröző sorokat.2 Ugyanebben az elbeszélésben impresszív ábrázolást találunk arról is, milyen fontos az orvosnak, hogy visszajelzést kapjon munkája eredményéről, s mennyire szükséges a beteg számára is az, hogy háláját – nem pekuniáris, hanem erkölcsi értékelést tartalmazó, illetve esztétikai értéket képviselő – egyéni módon kifejezhesse. Nagyon pontosan jelzi ez utóbbit a sikeres amputáció után felgyógyult lány esete:
„És akkor a lány mankóira támaszkodva, kibontott egy csomagot, és előhengeredett egy hosszú, hófehér törülköző, amelyet vörös fonallal hímzett, egyszerű kakas minta díszített. Hát ezt rejtette minden vizitkor a párnája alá. Persze, emlékszem, a fonal ott volt az éjjeli szekrényén.
– Nem fogadom el – mondtam ridegen, és még a fejemet is megráztam. De a lány arca olyan lett, hogy mégis elfogadtam.
És sok éven át ott függött a törülköző Murjevóban a hálószobámban, azután együtt vándorolt velem, végül kifakult…”
Bulgakov nemcsak saját tapasztalatait vetette papírra, de a Morfiumban egy vidéken szolgálatot teljesítő, morfinistává váló orvos kazuisztikáját, szomorú kálváriáját is rendkívül hitelesen sikerült megrajzolnia. Az elbeszélés, anélkül hogy szakkifejezéseket használna, végigköveti a főszereplő útját a narkomániássá válás fázisain. A betegség kezdeti szakaszát jellemző perceptív védekező mechanizmus, a motivált racionalizálás, verziók keresése, majd a magyarázó szisztéma lelepleződése, e csőd megmutatása után, a mű pontosan adja vissza azt a folyamatot, ahogy a páciens felett egyre inkább elhatalmasodik szenvedélye, küzdelme mind kilátástalanabbá válik, személyisége destabilizálódik, s végül szociálisan és morálisan is összeomlik. Egyúttal figyelmeztet arra, hogy a szakmai elszigeteltségben dolgozó orvos fokozottan van kitéve annak a csábításnak, hogy a narkotikus hatású szereket önmagán is kipróbálja.3
Lehetne folytatni a sort, s idézhetnék mondatokat pl. arról, mit tartott Bulgakov a fizikális vizsgálatról, a beteg viselkedésének megfigyeléséről stb. De talán ennyi is elég annak érzékeltetéséhez, hogy Bulgakov kispróza-ciklusa, konkrétságát és művészi értékeit tekintve egyaránt a vidéki orvos legjobb, világirodalmi színvonalú ábrázolásai közé sorolható. Szemben a Médecin de Campagne című Balzac regényben szereplő, napóleoni képességekkel és lehetőségekkel rendelkező vidéki orvos Benassisszel, és szemben Franz Kafka Ein Landarzt című novellájának küzdelmeiben emberfelettivé stilizált idős doktorával, Bulgakov ifjú orvosának tevékenykedése éppen az ábrázolás realizmusa révén – a területi munka tiszteletet parancsoló erőfeszítéseit is megmutatva – a gyakorló orvoskollégákban azt a határozott benyomást keltheti, hogy mutato nomine de te fabula narratur.