Hídverés rovat

Két esszé fizikáról, filozófiáról

Wiedemann László, 1993
Részletek
fizika, filozófia, oktatás, humán kultúra, reál kultúra, Wiedemann László

Humánjelenségek a fizika értésében

Egy klasszikus, ódon kép lebeg előttem; a művész-tanár arculata. Amikor egy órán jelen vagyunk, sohasem azon az órán vagyunk jelen. Ha igazán érteni akarjuk, hogy a szellem milyen titkos búvópatakokon hatol a megformálandóba, ha mint Pygmalion, meg akarjuk formálni az elérhetetlen Aphroditét, akkor ezer szállal kötődünk azokhoz, akiket beavatottá akarunk tenni, s már az első pillanatban elszakadunk a konkrét tárgy szakmai nyersanyagától, az adott óra adott anyagától. Sejtéseket villantunk fel, kiemelünk valamit hangsúllyal, elejtünk királyi mozdulattal, érzelmeink és indulataink, szenvedélyeink heve átfűti, megmásítja azt a pőre valamit, amit egy nem művész tanár szaktárgyi egységnek nevezne. Tehát mindig másról beszélünk, mint amit balga fővel kívülálló az ún. beírt, elvégzett anyag alapján várna. Mindig másról beszélünk és mégis állhatatosan a konkrét szakanyagról. Csakhogy többféle megvilágításban, többféle mélységbe ágyazva, egyéniségünk színein átszűrve, így emberivé téve a tudományt, mert másképpen – a maga álobjektivitásában – elviselhetetlen lenne. Szinte a görög mitológia istenei kezébe tesszük le egzaktumainkat.

Így hát e művészi ténykedés közepette az Egzaktum csak úgy sugárzik az Individuum színeitől. Ezért a tanár nemcsak tudását, de teljes egyéniségét, emberi, művészi attitűdjét mutatja fel, ha részt veszünk a tanítás drámájának, az emberformálásnak egy felvonásán – azaz egy tanítási órán. Aki tehát részt vesz egy órán és abból nem sokat olvas ki – végül is másodrendű, hogy szakos-e vagy sem – az hibáztassa saját művészi érzékenységét! Elsősorban ezt s csak azután a tanárt, aki megrendezte, vagyis megtartotta az órát. Minden órának sok vonatkozása van, sok szakmai és sok nem szakmai, ami azonban erősen determinálja – ha áttételesen is – a helyes értést, előmenetelt a konkrét tárgyban.

Az általános vonatkozások közül fontos, hogy milyen módon szövi a tanár a megértés fonalát. Ennek motívumait ragadjuk ki szemelvényszerűen. Azt gondoljuk, hogyha minél több jelenik meg ezekből az órán, ha minél több ilyen motívumba ágyazódik be a konkrét tananyag, talán eredményesebb az előrehaladás.

A megértés folyamatában – ahogy ezt most egy esszé mintájára felvázoljuk –, két lényeges oldalt különböztetünk meg. Létezhet a megértésnek egy logikai–fogalmi analízise és a másik oldal, a megértés humán vonatkozásai. Ezek átszövik egymást, mégis lehet az egyik, vagy a másik túlnyomó.

E tanulmány arra alapozódik, hogy az ember a megértést mindenképpen túl akarja vinni a szaktudományi kereteken, ki akar lépni abból. A szakmai zártságot nem tartja nyugvópontnak az értés szempontjából. Ez egyben lehetőséget kínál egymás megértésére is.

Az a célunk, hogy a tanári munka és a tanulói reagálás néhány sarkalatos pontját villantsuk fel, nem kötődve egy szaktárgyhoz, a fizikához, de kiindulópontul használva azt. Tanítványaink sok esetben nem jutnak el olyan felismerésekig, mint amelyek a következőkben szóba kerülnek, hiszen célunk most a szaktárgyi ismeretek általánosítása a humán szféra irányába. A többféleség jegyében megpróbálunk több lehetőséget megmutatni; nemcsak egy igaz út létezik, az emberi egyben többarcúságot is jelent. Sine ira et studio igyekszünk érvényesíteni azokat a filozófiai vonalakat, melyek segítik a kusza érzést formába önteni. […]

Gondolatok a fizika törvényeinek ismeretelméleti hátteréről

[…] A kanti gondolat – hogy ugyanis a cselekvés kényszere messzebbre ér mint a megismerés lehetősége – adja részben az intuíció magyarázatát is. A cselekvés kényszerében az ember mintegy a jövőt idézi meg akaratlanul is. Tapasztalhatjuk, hogy a tudományos fantázia, az intuitív előrelátás sokszor mennyire beigazolódik a gyakorlatban. Ennek okát kutatva, egy modern elképzelés szerint az ember különleges képességére kell utalni, miszerint időélményében az egyes idősíkokat képes összetolni; ihletett pillanataiban a világ iránti nyitottsága következményeként a jövőt, a jövendő lehetőséget mint jelent éli meg, mivel felszabadult ösztönének közvetlen késztetése alól. Ebben lenne a képzelőerő gyökere. Az alkotó képzelet működése önkéntelen, a logikus gondolkodásé szándékos. Az alkotó képzelet ötletek és lelemények formájában nyilvánul meg; ezek inkább betörnek a tudatba, mintsem hogy az ember maga hozná létre őket. Így tehát a cselekvés kényszerében, mintha az ember a jövőt anticipálná, jelenné teszi a lehetséges jövőt. Világosan ír erről Heidegger, mikor a jelen-élmény „feszítettségéről” beszél. A jelen meghosszabbításának távlata tűnik elő a fantáziában, midőn ihletett pillanatokban a jövőt tesszük jelenné. E gondolat maximális feszítettsége mögött az örök jelenben való részesülés víziója áll, mint a megismerésnek az időélmény alapján való értelmezése. E kiélezett relatívában valóságos szituációk újszerűen értelmezhetők. Megfordítva viszont, minél erősebb a múlt–jelen–jövő tudat, annál erősebb az ember énessége, ami végességének mutatója, ahogy Nyíri Tamás fogalmaz. Énessége következtében eltorzítja időélményét és elszalasztja a jelent. Elszalasztja azáltal, hogy mindig a múltba tekint és nem tudja kivonni magát a múlt hatása alól, vagy úgy, hogy a jövőn kívül másnak nem jut hely élettervében. Mindkét esetben esetben egyoldalú kapcsolatot teremt a világgal. Szimbolikusan utal erre az Ószövetségben Mózes I. 6.3.:

„És mondá az Úr: Ne maradjon az én lelkem örökké az emberben, mivelhogy ő test; legyen életének ideje százhúsz esztendő.”

Így kapcsolódik össze az ember a testen át a végességgel. […]

Wiedemann László: Két esszé fizikáról, filozófiáról. Budapest: Fővárosi Pedagógiai Intézet – TypoTeX Kiadó, 1993.