Farkas deák diadalmasan érkezett meg Kolozsvárra. Azóta
is el-elgondolkozom, hogy nem érezte meg, amint sorra csukja magára a börtönök
rácsos kapuit. Vissza csak úgy néz, mint aki oda soha vissza nem térhet,
ahonnét eljött. Farkas deák nem tudta, hogy Kolozsvárott csukódik rá végleg
az élete. S abból nincs többé szabadulás!
Dicséretes eredményekkel végezte el az iskolát Jénában és Göttingában, s
van-e rettenetesebb csapás, mint
hogy azzal a Karl Ferdinanddal barátkozik össze egy életére vagy egy félre,
akinek a puszta létezése a sírig kísérti; mutatja, mivé lehetett volna,
de nem lett? Hogy valaki börtönt választ magának, az önmagában is förtelem,
de hogy keressen, találjon és haláláig szolgáljon egy perverz rabtartót,
az maga a téboly! És ha ez ilyen egyszerű volna! Farkas úr azonban még csak
nem is sejti, hogy Karl Ferdinanddal a végzetét fogja kézen, s még akkor
sem ereszthetné el, ha ráébredne rengeteg eszével, hogy ebből a barátságból
iszonyodva kéne menekülnie. A Végzet volt az, saját úri személyében, aki
Farkas deák sorsát elrendezte, egy vérszopó, minoritási érzést újra meg
újra a vérébe fecskendező barátsággal; visszavezetve őt Erdély tündérvilágába,
ahol úgy pusztul el a vándor, mint fenséges lakatlan szigeten, ahol öles
paradicsommadarak röpdösnek az ágak közt, bizarr szörnyek loholnak, hengergőznek
a dús fűben, őslakosok rázzák lándzsájukat a tűz körül, eltorzult arcukon
halálfejet mintáz a festék… Minden lehetséges ebben a tündérországban, csak
szólni nem tud itt senki. Itt mindenki néma!
Farkas deák kitanulja a némák beszédét, egy kis őserdei településen,
Vásárhelyen, ahol professzor lesz, s ezzel mindörökre magára zárja az ajtót.
Gőgös-megalázkodó, kulisszahasogatón szerény és elesett leveleket ír Karl
Ferdinand barátjának, aki az évek múltával egyre kevésbé tud mit kezdeni
egy csodabogárral. Hogy Karl Ferdinandnak eszébe jutott-e, miszerint barátja,
professzor Farkas következetesen követ el lassú öngyilkosságot, s hogy látszólag
él, azt csak nagy természetének köszönheti, nos, ezt senki sem tudná megmondani.
Farkas deák utoljára Kolozsvárott lázadt fel a Végzet ellen.
Engem az utcán vett észre. Mindent megtettem, hogy így történjék. Akkor
Júliának hívtak, és női ruhában jártam. A hosszú Piac utcában szegődött
a nyomomba, föl egészen a Főtérig, ahol eltűntem előle a Szent Mihály-templom
körüli sikátorokban. Vasárnap volt. Nagy tekenyőkben kínálták a húst, deberkékben
a túrót, kis hordóban a körtepálinkát. A Mihály-templom gyámpillére mögé
húzódva néztem, amint Farkas deák megáll a szűk utcák összefutásában, lassan
körbefordul, a tekintete átsiklik rajtam, nem lát meg! Ilyen volt, s ilyen
lesz egész életére. Nézi a dolgot, s az esze máson jár. Tébolyodott kincskereső,
aki felveszi az aranyrögöt, szórakozottan leejti, s indul tovább aranyrögöt
keresni. Aztán meglódult félszegen, ellenkező irányba, mint ahol álltam,
a Mihály-templom hűvös kövéhez simulva.
Utánamentem a templomba. Már nem ő keresett engem, én követtem őt. Tán
már meg is feledkezett rólam? Megállt a játékos puttókkal ékes sekrestyekapu
előtt; Johannes Klyn hozatta Németországból, több száz éve is megvan annak.
Azt nézte elmélyülten, mintha csak életének egy darabjára feledkezett volna
rá. A múltra, ami az övé, de mivel múlt, soha többé el nem érheti, meg nem
változtathatja.
Legközelebb akkor vetődtem az útjába, amikor az őrült Bachman Julianna
nem kevésbé őrült lányával, Zsuzsannával lépkedett büszkén az Óvár utcácskáin.
Ott kerültem elébe, ahol a barátok temploma emeli tornyát a tér fölé. Ők
a zárda felé mentek, hogy tán a Szappany utcai kapun át lejussanak a Szamoshoz.
Farkas deák visszahőkölt, mint ló, ha kígyót lát az úton, soha semmit sem
tudott elleplezni. Boldog ország őszinte embere válhatott volna belőle.
Ő azonban egy boldogtalan országban volt őszinte.
Napokkal később, hogy nem csupán neki, hanem Zsuzsannának is mélyen a
szeme közé néztem, megengedtem, hogy megismerjen. Lobbanékony vére úgy üldözte
a nyomomban szerte Kolozsváron, mint toronyóra nagymutatója a kismutatót.
Elért, túlszaladt rajtam. Találkoztunk és nem találkozhattunk. Szerelmes
volt Zsuzsannába, vagy tán csak hitte. Annyi bizonyos, hogy elveszi feleségül.
A fellegvári szőlőben találkoztunk először. Fedeles fahíd vitt át a Szamoson,
könnyű készség; minden tavaszi áradás elvitte. Vajon mit gondolt rólam?
Azt biztos nem, hogy élete utolsó váratlan fordulata vagyok. Nem csodálkozott,
hogy mindent tudok róla. Hogy miként tanult Németországban, miként tért
haza kalandos utakon, gyalog, hajón, szekéren. A célból, amit már elért,
a céltalanságba. Miközben letolta ingvállamat, hogy fogát a vállamba mélyessze,
s én felsikoltottam, hiába kerestem a magyarázatát annak, hogy miért akar
visszahurcolkodni egy istentől elhagyott hegyi falucskába, ahonnan már csak
még mélyebbre, a föld alá vezet út. S ha mégis vinne út, csapás, egérút,
rejtekút másfelé, tán vissza, annak örök akadályaként ott magasodik vagy
rostokol az őrült Zsuzsanna, akinek egyetlen értelme, hogy ő fogja világra
jajgatni János deákot, kapitányt, őrültet és boldogtalant. De ezt Farkas
deák honnan is tudhatta volna Kolozsváron, amikor először találkozott Júliájával
a fellegvári szőlőben, s Júlia akkor nem engedett vágyainak, hanem újabb
találkozót engedélyezett neki, a város déli dombján, a Házsongárdi temetőben.
Én mindent elkövettem, hogy megakadályozzam a Farkas deák és Zsuzsanna
egybekelését; de tehetetlen voltam. Évekkel később – ó, de milyen évekkel!,
amikor utoljára találkoztam Farkas deákkal, aki akkor már köztiszteletben
álló professzor volt, s egyre tébolyodottabban gondolt vissza göttingai
barátjára, Karl Ferdinandra, s egyre mélyebbre merült abba az általános
tiszteletbe és megsüvegelésbe, ami a Marostól északra megkapaszkodott tyúkpiszkos,
dús gyümölcsöket adó, erdők övezte városban, Vásárhelyt részéül jutott –,
évek múltán Dolmádon, miközben Zsuzsanna a kerti malomkőasztalra könyökölve
haldoklott, megvallotta nekem, hogy elrontott mindent. Már János fiában
sem hitt. S amikor megkérdeztem tőle, a megviselt, öregedő professzortól,
hogy hát miért tette, miért?, miért nem engem választott, aki lám!, nem
öregszem, aki mellett ő is fölébe kerekedhetett volna a Végzetnek!, akkor
lehorgasztotta a fejét, s így beszélt:
– Így ejt el az ütközet első lövése, így veti le egy véletlen nyíl
a fenn evező sasot.
Golyóbis szavak!
Professzor Farkasnak, mint minden mélyen erdélyi embernek, csodálatos
képességei voltak, megfogalmazandó a Végzetet, ami beteljesedik rajta.
Utolsó találkozásunkat maga professzor Farkas örökíti meg, egy kis csalafintasággal.
De hát hogy is írhatta volna meg az igazságot János fiának! Így ír:
a hegyen lakónak szép kis négyesztendős leánkája ott feredett meztelen a
vízesésnél – egy kis, még ártatlan Éva a paradicsomban. Ott
fürödtem valóban, meztelenül és húszévesen; de ezt hogyan is írhatta volna
meg professzor Farkas, aki nagy bűbájos volt, különben hogyan is élhetett
volna egyik szürke és karcos nap után bele a másikba, hogy érhetett volna
meg több mint nyolcvan esztendőt?!
Farkas úr kihozta még egyszer, utolsóra az őrült Zsuzsannát a birtokra.
Én erről tudomást szereztem, s a lassan nyikorgó kóberes szekér előtt jóval
kint voltam Dolmádon. Az őrült Zsuzsanna féderes ágyon feküdt; kis időre
kedvezett neki a levegőváltozás, hiszen meghitten beszélgetett az urával;
fiukról, Jánosról kérdezte, s nem tudott betelni a történetekkel, amiket
Farkas úrnak kétszer-háromszor is el kellett ismételnie. Mintegy húsz esztendő
telt el azóta, hogy Farkas deák kedvese lettem Kolozsváron, a Házsongárdi
temetőben, azon a domboldalon – annyira hasonlított a dolmádihoz! –, ami
délről kerül alá a városnak. Farkas deák és Farkas professzor alig-alig
különbözött egymástól. A professzor persze megemberesedett, s a mérhetetlen
gyötrelem, amit az őrült Zsuzsanna mellett ki kellett állnia, csak még vonzóbb
férfivá metszette.
És édes jó istenem! Hogy tudott színlelni! Hogyan játszotta a hitvest,
a kedvest a pokol tornácán! Zsuzsannát akkor már négy férfinak kellett fölemelnie,
ha összerogyott. Mellei olyanok voltak, mint két elfajzott döblec. Arca
mészfehér. Hangja rikácsolt, csattogott, mint elszabadult pléhfedél.
Miként bírta ki azokat az esztendőket az őrült Zsuzsanna oldalán? Nem
szerette már, de elszenvedte. Az olyan erdélyi ember módján, akiben fel
sem ötlik, hogy mást is cselekedhetne. Hogy amikor elvégezvén magas iskoláit
Göttingában, megtehette volna, hogy nem tér vissza a gyilkos paradicsomkertbe;
Kolozsváron nem lobban lángra egy látásra Benkő József chirurgus és Bachmann
Juliánna kilencedik gyermekétől. És tudta, tőlem tudta, akivel estéről estére
találkozott a Házsongárdi temetőben; szellemekkel viaskodott; a hívó szó
újra meg újra fölrémlett benne, hogy visszahanyatlodjék, mintha csak a hang
a régi házsongárdi sírhalmokat emelgetné. De aztán újra meg újra meglelte
az egyszerű és értelmetlen, a kellemes és a pokolba vezető utat.
Így történt ez utolsó találkozásunkon is, húsz esztendővel azután, hogy
Kolozsváron a karjában tartott, hogy mint őrült látó, aki előtt a sötétség
nyitja meg a követendő csapást, vágódott ki a város déli kapuján, melyet
szennyes legelő választott el a düledező keresztfáktól… Így történt ez Dolmádon
is, ahol elhallgatva az őrült Zsuzsanna utolsó rendelkezéseit, rábólintva,
hogy igen!, itt temetik majd el, ha az Úr magához szólítja (de mikor, Uram,
mikor?!), a ligetes parkon át engem nézett az őrült Zsuzsanna válla fölött.
Én pedig lassan lebocsátottam a ruhámat, beléptem a hideg patakba. Bosszú
érzése motozott bennem; de tévedtem. Láttam később, amint professzor Farkas
magára hagyja az őrült Zsuzsannát a malomkőasztalnál. Hatalmas volt, toronyi
asszony! Zsírhegy! Megkövült vízesés, mely minden pillanatban elszabadulhat!
Arra gondoltam, hogy az asszony tán meghalt, s néztem, amint professzor
Farkas úgy szökdécsel a kerten át, mint friss bakkecske. Lassan húztam rá
vizes testemre a ruhát, a ruha megmutatta, amit eltakart. Farkas úr megállt,
valahogy mintha a Remetelak felé intett volna, hogy tán oda… ott… De elbizonytalanodott,
mintha megismert volna; de hát ez képtelenség! Hogy ő húsz évet öregedjék,
én meg egy minutát sem!
– Én vagyok az, Júlia – szóltam hozzá. – Most Évának hívnak, a kis Évád,
aki látni akart még egyszer.
Professzor Farkas megrázta az üstökét, mint aki a természet örök törvényeit
hívja segítségül a bűbájjal szemben.
– Már nincs sok hátra neki – döntötte meg a fejét a messze lugasban,
a malomkőasztalnál ülő húshegy felé.
A szörnyasszony, mintha hallotta volna, feljajdult.
– Késő – mondtam én.
– Dejsze ha te vagy Júlia, akkor csodatevő vagy, s akkor tégy csodát.
Eszembe jutott János deák, aki úgy húzta ki szürke ruhája zsebéből a
tengerészeti távcsövet, a perzsaszőnyeget, mint plajbászt, mint könnyű kendőt.
És szörnyű képességeit, melyeket az őrült Zsuzsannától örökölt, talán tovább
működteti, és egy dzsidássátrat is elővesz a zsebéből, ha nem vetem közbe
magam, hiszen már kezdtek kinyiladozni a bicskok a hajtók kezében; még egy
mozdulat, s a vadásztársaság ráveti magát. Itt nem lehet csodát tenni! Itt
csak szalonnázni lehet, fenyővízzel locsolva meg a kegyetlen falatokat;
és lőni vadra és asszonyra, beteljesítve mindig azt, amit a kör teljesít
be azzal, hogy visszatér önmagába.
Ez jutott eszembe, s miként János deák a szürke ruhája zsebébe, én vizes
ruhámba nyúltam, s elővettem a füzetet. Farkas úr érte nyúlt, belemerült
az ábrákkal, számokkal sűrűn telehintett irkába. Telt az idő, rengeteg időnek
kellett eltelnie, hiszen odahallatszott az őrült Zsuzsanna kiáltása. Jajveszékelt,
segélyért rikoltott; de Farkas úr nem mozdult, úgy olvasta az irkát, mintha
megszűnt volna élni, s aki mégiscsak ott áll, az nem ő volna, hanem puszta
viaszmása.
Nagy későn behajtotta a kék füzetet, s ezt mondta:
– Nem hiszem el!
– Ez az utolsó, amit adhatok. Vagy ez! Vagy kedves bohóságokat vetsz
papírra, miként eljátszottál a teátrummal is. Ez az utolsó esélyed, Farkas!
A világegyetem végső magyarázata. Formulákba tördelve.
– Légy az enyém! Itt az Ermitben – mutatott a remetelakra, s meg is indult
arrafelé.
Az őrült Zsuzsanna fülrepesztő sikolyt hallatott.
– Nem lehet, tanár úr!
– Ezt nem lehet e nélkül elviselni. Minden napra ki kell fundálnom valamit,
hogy a napnak meglegyen a békés lejtése az est felé. Kályhás vagyok, és
önjáró szekereket fabrikálok. Írok, írok, írok, mint valami megszállott.
A városban szeretnek! Tanítok, s ennek pillanatnyi gyümölcse elfeledteti
velem, hogy az egésznek, úgy, ahogyan van, semmi értelme. Jövök már, jövök! –
válaszolta Zsuzsanna hívására.
– Megöljem?
– János anyját? Nem, azt talán ne!
– Fogadd el ezt az irkát! Évszázadnak is el kell múlnia, hogy ez a világmagyarázat
megszülessék. Légy halhatatlan, Farkas!
Ő azonban csak a fejét ingatta, a remetelakra pillantott, majd az ölemre
kúszott a tekintete. Lassan fordult sarkon, s ahogy ment, a keze engedett,
s az irka kicsúszott belőle. Fennakadt egy szamárkórón.
Akkor este szekerezett vissza professzor Farkas Vásárhelyre. A féderes
saroglyában ott ingott lassan, mint szélcsendben a kiakasztott disznóhólyag,
a rettenetes Zsuzsanna. Ha csikordult a kerék a kövecses úton, Zsuzsanna
békén maradt, de ha megállt a ló, ha az útszéli finom porban nesztelenül
gurult a kerék, felnyögött, sikoltott. A professzor mellette ült, a lovat
az öreg Ferenc nógatta indulásra, s nézte, miként elevenedik meg a szörnyeteg,
akihez már réges-rég egyetlen köze volt, hogy az lett a János anyja.
Félt tőle, afféle otthonos félelemmel, mely ha elmaradna, az volna ám
csak az igazi ijedelem! Jánostól, a fiától is Zsuzsannán keresztül félt
a jó professzor. Jánosban elébb csak magára ismert, s ez nagy kedvére volt.
Tanította a gyermeket, s remélte, hogy fényes pályát fut be az életben.
Aztán hogy kezdtek feltünedezni Jánosban az anyja tulajdonságai, elborzadt
és elbizonytalanodott! És megpróbálta visszatéríteni csodatevő fiát a saját
maga útjára, nem véve észre, hogy azon nem terem más, mint fakó professzori
élet egy porfaló kisvárosban; jámbor fajankót ámulatba ejtő boszorkányos
szerkezet, ami magamagát hajtja; kertépítésbe, ezermesterkedésbe magát belepusztító
csodabogár.
De hát mire ment János azzal az őrülettel, amit anyjától kapott örökbe?
Ott még nem tartunk! Még mindig csak professzor Farkas féderes szekere
gördül a langyos Maros-völgyi éjszakában. És az őrült asszony immár üvölt
fekhelyén, dobálja magát, úgyhogy Farkas úrnak pányvát kell vetnie, át az
asszony irdatlan hasán, s azt a szekérhez kell kötöznie, hogy a test le
ne forduljon. Én a közelében voltam, az őrült Zsuzsanna minden szavát hallottam.
Én voltam az a kis cseléd, aki elkísérte őket erre az útra, Zsuzsanna számára
az utolsó előttire. Veronkának hívtak, s féltem, szavamra, amikor professzor
Farkas rám emelte szelíd, mégis fürkész, tanáros tekintetét, hogy tán felismeri
Júliáját, Éváját. Orrom tele volt szeplővel, jutott belőlük a szemem alá
is, hajam szőke pihés, mint száradó kenderszál, varkocsba fonva. Farkas
úr mindazonáltal merőn nézett, ahogyan a mindig körülöttünk okvetetlenkedő
arcot nézzük, hogy aztán ráébredjünk, ez az arc csak hasonlít arra a másikra,
s az is csak hasonlít egy harmadikra, valójában nincs is eredetije annak
az arcnak, mely egész életünkön át kísértett.
Ott voltam tehát a szekérnél, a port rúgtam meztláb; lassan haladtunk
az üvöltöző Zsuzsannával. Aztán amikor elfáradtam, felültem a szekér rúdjára,
hátul, lóbáltam a lábamat, s hallgattam Zsuzsanna átkait; szórta őket Farkas
úr fejére, ételt követelt, s mivel csak kenyeret és túrót adhattunk neki,
kivágta a porba. Farkas úr csillapítót akart beadni neki, de azt is eltolta
magától. Jánost szólongatta, de mintha az is mindegy lett volna neki. Végül
vagdalkozni kezdett fektében, Farkas úr megpróbálta lefogni gyöngéden, hogy
a szekéroldalba ne ökleljen, meg ne sebezze magát, mire újfent elárasztotta
átkaival. Ott viaskodott a két ember, Zsuzsanna és Farkas a fekete, csillagvilágos
Maros-völgyben. Az egyik túl kellett élje a másikat, s én láttam, hogy Farkas
úr mindent megtesz, hogy ő legyen a túlélő. Dejsze nem is történhetett ez
másképpen, hogyan is élhette volna túl a súlyos vízkórságban szenvedő, magát
minden cselekedetével pusztító asszony a nagy testi és szellemi erejű professzort.
És mégis! Farkas úr előbb hal meg, ha még életében nem bújik ki ebből a
szörnyű szövetségből. Fél lélekkel, de egész testtel viaskodott, hogy méltón
kísérje el félelmetes fiának, Jánosnak az anyját a sírig, s mintegy vissza-visszakacsintva
mérlegelje, ugyan ki bírja erővel tovább. Az őrült asszony, aki már nem
ura önmagának, vagy ő, a professzor, aki már csak alig-alig ura önmagának?
A másik felét, azt, amely még nem tébolyodott meg, elmenekítette. Istenkísértés
még csak kimondani is, hogy professzor Farkas az őrült Zsuzsanna hónapokig
tartó haláltusája közben is tudja, hogy újra meg fog nősülni, sőt, hogy
voltaképpen már meg is van a választottja. És valóban, el is veszi Terézt
a gyászidő leteltével, s ezzel végérvényesen pányvázza ki magát a tündérvároska
poros utcájára, a vártemplom és a dohos kollégium közti kőhajításnyi térbe.
Én, immár Veronka képében, meg sem próbáltam eltéríteni. Alkalmasint
attól, hogy minden fájdalma, vívódása ellenére mindent olyan jól el tud
rendezni magában, attól ér meg igen magas kort. Hiszen amikor Farkas úr
második felesége is sírba száll, s János úr végérvényesen visszatér Vásárhelyre,
Farkas úrnak még huszonkilenc esztendő van hátra az életéből! El lehet-e
hinni azokat a szörnyű tusakodásokat, melyeket leveleiben vet papírra? Hiszen
egészséges, alig-alig bír nagy természetével – Teréz sem csak azért kellett
neki, hogy rendben tartsa a háztartását –, s nagyon is jól érzi magát a
vártemplom és a kollégium közt, s milyen boldogan szedi magába a tudományokat
a híres-nevezetes vásárhelyi könyvtárban, mindent, de mindent, amire ott
és akkor senkinek sem volt szüksége. Pedig keserűség, az van a Farkas úr
leveleiben, amiket Pali barátjának Kolozsvárra ír, hát még azok micsoda
mesterművei az álszentségnek, amiket régi barátjához, Karl Ferdinandhoz
intéz, a messzi Németországba. Hogy te, aki ennyire meg annyira vitted,
kedves Karl Ferdinandom, bocsásd meg, hogy háborgatlak óriás-pályádon!
Micsoda gőg csap ki minden szóból! Hogy aztán a műkedvelő drámaíró vegye
ki pikuláját poros tokjából, s intsen emigyen, mármint hogy minden földi
nagyság nevetséges magasabb lények előtt az egyetlen szeretet országában.
És megint visszatér, nem magának, hanem szegény öreg Karl Ferdinandnak téve
tekervényes szemrehányást mindazért, amit ő elmulasztott az életben, holott
úgy meg volt az terítve neki, mint mesebeli asztalka, mondván, hogy
nem kétlem, hogy némelykor Te is gondoltál rám még nagy alkotómunkásságodban
is! Csoda-e, hogy az elgyötört Karl Ferdinand ingerülten dobja félre
a levelet, hogy aztán újra maga elé húzza, s olvassa tovább, csodálkozzék
rajta, hogy ugyan mi köze lehet még neki ahhoz a szép fiatalemberhez,
Jánoshoz, aki mester a hegedűn, jó és bátor vívó, párbajozott is gyakran,
s általában fölötte vad katona, de egyben igen finom is: fény a
sötétségben és sötétség a fényességben!
Egyelőre azonban még csak az őrült Zsuzsannát viszi vissza Vásárhelyre
a csillagvilágos Maros-völgyben, s én, immár Veronka képében, kuporgok a
szekér végében, s hallgatom Zsuzsanna átkait és jajveszékelését.
A füzet pedig, amit odaadtam Farkas úrnak, ott maradt, fennakadva a szamárkórón.
Vajon miért nem fogadta el? Egész életében visszatorpan a nagy megnyílások
előtt. Eszébe sem jut, hogy soha vissza ne térjen többé az Erdély nevű tündérhonba,
holott Németország valósággal csapdába ejti. Hogy nyomorgott? Mi az az ifjúkori
nyomorgás a Saale partján, Jénában ahhoz a nyomorúsághoz, ami a Maros partján
sújt le rá, hallgatva az őrült asszony átkait, melyeket az a fejére szór?
Hová, merre vihetett volna az útja, ha marad? Ha sohasem ismerkedik meg
az őrült Zsuzsannával, aki egyből lángra lobbantja vérét; s veszi őt nőül,
s hagy el engem, akivel a Házsongárdi temetőben találkozik minden éjjel.
A füzet, benne a világmagyarázat, ott maradt hát egy szamárkórón fennakadva.
Pedig elolvasta, elméjébe belehatoltak a formulák, nyomot hagytak a rajzok.
Miért nem kellett neki? Nem akart több zavart az életében, melynek jó fele
még hátravolt? Tudom, hogy tudta! Különben miért gyújtott volna mécsest
hajnalban, amikor Zsuzsannát végre lefektették, s elnyugodott, ő pedig holtfáradtan
nem dőlt ágynak? Mécsest gyújtott, s gyáván – de vajon gyávaság volt-e vagy
valami más; annyi bizonyos, hogy akárha önmaga elől bujdosva – papírra veti
azt, amit az én füzetemből, abból a kék füzetből, amit ott hagyott egy szamárkórón
fönnakadva, kiolvasott. Mintha csak az őrült asszony hallucinációja volna:
mondom, aki vagyok egy punktum, ahol kezdődik a nagy minden, s végződik
megint rajta. Én istenné isten! mondom, aki vagyok egy centrum, melyből
lesznek körös-körül a kis és növekvő cirkuluszok, nőve, terjedve vég nélkül,
melyek visszaapadva megint punktummá válnak.
Amikor professzor Farkas halálos kimerültségben elaludt hajnalban, fejét
asztalára hajtva, bementem a szobájába, elfújtam a mécsest, s felébresztettem.
Félálomban tűrte, hogy ágyához támogassam, s ledőlve már aludt is; lehúztam
a sűrű Maros-völgyi porral borított csizmáját, kínkeservesen lecibáltam
róla a kabátját, s egy nagy hárászkendővel takartam be. Hajnalra lehűlt
az idő. Nem ébredt fel, sohasem ébredt fel igazán, amikor ott tettem-vettem
körülötte. Mindig átszenderegte az általutakat. Ezért aztán mindig szörnyűek
voltak az ébredései. Még delet sem harangoztak, amikor az őrült Zsuzsanna
átkaira ébredt.
Zsuzsanna meghalt, s a professzor mintha csak újjászületett volna! Az
elszenvedés végtelent sejtető perspektívája becsukódott, s ütött végre a
cselekvés órája. Mégpedig úgy, ahogyan azt Farkas úr mindig is szerette!
Micsoda gyönyörűség is a tudós praxisnak, amidőn fel lehet nyitni végre,
belülről lehet szemügyre venni a pokolbéli szerkezetet, minden gyötrelem,
kín, sorvadás fészkét.
Az őrült Zsuzsanna teteme föl volt tornyozva a széles konyhai asztalon.
Ruhájától megfosztva, fehéren, olyan volt, mint megolvadt, éji hidegre visszafagyó
hóember. Engem, aki Veronka képében szolgáltam még mindig a mit sem sejtő
tanárt, kizavartak az udvarra; de Szotyori József doktor és Kováts doktor
érkezésekor visszasomfordáltam, s a három nagy tudományú férfiút akkor már
annyira elöntötte a feltárás és megismerés láza, hogy ügyet sem vetettek
rám. Később hasznossá tettem magam. Engem szalajtottak tálért, újabb vödörért,
amikor nagy darabokat metszettek ki az őrült Zsuzsannából.
Professzor Farkas valósággal megfiatalodott, amikor végre kése alá, szeme
elé, vizsgálódó ujjbegyei közé került valami abból, ami addig megfoghatatlan,
fékezhetetlen volt. Ott volt végre a magyarázata egy lapítón, egy tálban,
egy vödörben mindannak, ami Farkas urat majdnem halálba szekálta. Micsoda
gyönyörűség a túlélőnek! Micsoda fenséges igazolás a tudományos megismerésnek!
Hiszen ki meri kétségbe vonni, hogy az őrült Zsuzsanna kőkeménnyé kövecsesedett
mája, összezsugorodott lépe, fiahólyagot eresztő páros húgyhólyagja volt
minden bajnak az okozója! Ó, sancta simplicitas!
Szotyori úr tette rá a bonckést a rengeteg testre! A meglékelt hasból
úgy lövellt ki a zavaros, pirosas-sárgás lé, mint vasas forrásokból a gyógyvíz
a Hargita oldalában. Három férfi izgalomtól és megismeréstől feszült arca
hajolt közelebb; a szemek lázban csillogtak! Micsoda diadal a romlás fölött!
Noha a megcsapolt Zsuzsannából jócskán loccsant víz a konyha deszkapadlatára,
az edény, melyet odanyújtottam Kováts doktornak, megtelt, mint favödör a
gémeskútnál egyetlen merítésre.
Ahogy lappadt, simult, fodrozódott az őrült Zsuzsanna teste a konyhaasztalon,
úgy simult ki, vált petyhüdt-elégedetté a professzor ábrázatja. Ó, ha
láthatnád!, tört föl belőle önkéntelenül, de eme képtelen óhajt csak
én hallottam, a két orvosdoktor épp a két óriás emlőt verte csapra, s nekem
a fazekasműhelybe kellett kiszaladnom újabb vödörért. De hallottam az őszinte
felfohászkodást, Farkas úr örömkiáltását, hogy hát íme, kezében tarthatja,
vödörbe gyűjtheti, késével metszheti ki megátkozott életének minden rontását.
Ez immár testbe, testrészekbe öltözve ott van neki, kiszolgáltatva kényre-kegyre-megismerésre!
A rengeteg víztől megszabadított tehetetlen test immár petyhüdten hevert
a konyhaasztalon, nem másképpen, mint a frissen kifejtett pacal a hússzéken.
A vizsgálódás ekkor mélyebben fekvő, belső szervek irányában folyt tovább.
A hatalmas asszonyi test vért alig-alig eresztett, amikor doktor Szotyori
kése körülmetszette a májat, s kezével alányúlván azt professzor Farkas
kezébe adta. Láttam, amint Farkas úr ujjai végigsiklanak rajta, s türelmetlenforma
mozdulattal leteszi e darabot az asztal sarkára, mintegy arra biztatva a
feltárást végző Szotyori urat, hogy siessen, olyan bűnjeleket mutasson fel,
amelyek tönkrezúzták az ő életét és boldogulását az élet gyönyörűségeiben
és a tudomány virányain; hol az ok?!, a végső magyarázat?!, mintha csak
ezt fejezte volna ki professzor Farkas, de száját csak tört mormogások hagyták
el!
Aztán ott morzsolgatta végre ujjai közt az őrült Zsuzsanna lépét! És
hányszor és hogyan nem mondta meg ő, hogy igen!, mindennek az a régi kolozsvári
bál az oka, amikor ő Zsuzsannával megismerkedett, valami érthetetlen okból
belehabarodott, teste tüzet fogott, majd’ elégett, s hagyott csapot-papot,
Kolozsvárt, matematikát, Karl Ferdinandot és mennyei és tudományos idvezülést,
s eljött ide eltemetkezni, tündérország fővárosába, Vásárhelyre!
És íme, végre, ott volt az ok a kezében! Árkosi Benkő Zsuzsánna, Benkő
József borbély és Bachmann Juliánna lányának a lépe, mely akkor sérült volt
meg, amikor vele, Farkas deákkal megismerkedett Kolozsvárott. Minő végzetes
játéka a sorsnak: abban a pillanatban, amikor Zsuzsanna túlságosan szorosra
húzza magán a fűzőt, igen, akkor roppan meg a lépe, minden későbbi bajnak,
az ő sok-sok lemondásának okozója. Hej, pedig hogy megmutatta volna annak
a Karl Ferdinandnak, akinek fogcsikorgatva ír alázatoskodó leveleket, ha
ez a kis húsdarab, az őrült Zsuzsanna lépe, amit most – végzetesen megkésve! –
itt tart a kezében, nem reped meg a hiúság asszonyi fűzője alatt.
– … azt hiszem, hogy ott a vigasság gyertyái között, mint szokott,
vetette el a halál a magot – motyogta félhangosan, mintegy magának;
színdarabjaiban sem olvasható különb bölcsesség. Ám gyors felpillantásából
kitetszett, hogy nem magának beszél, hanem a doktoroknak, hogy tán meghallják
a véletlenformán elmorzsolt szavakat.
A doktorok azonban lázban égve hatoltak tovább az immár minden titkát
szemérmetlenül kitáró asszonyi testben. Vajon eszébe jutott e tehetetlen
hústömeg láttán, hogy ez táplálta életre magában félelmetes fiát, akihez
annyira ragaszkodott, s akitől annyira félt? Annyi bizonyos, hogy a hideg
és pártatlan tudomány hangján mondja maga elé, félhangosan, hogy a’
méhe mind elkeményülve, taplósulva, s akkor immár minő megkönnyebbítő
felismerés, hogy az őrült Zsuzsanna ilyen belső romlással ha
még nagyobb hisztérika lett volna, az se lett volna csuda.
Egy szó, mint száz, amikor aznap este, hogy megtért Dolmádról, ahol János
anyját örök nyugalomra helyezte, miként az meghagyta, a domb tetején, megöregedetten
és a végtelen közöny orcáját öltve ült alkonytájt a padon, az ajtó közelében.
Szép szeptemberi este volt. A szekér már elment, vissza Dolmádra, de mintha
a Szent Miklós utca házai még mindig őriznék a kerekek csikordulásait, a
meg-meghőkölő ló prüszkölését, mintha csak érezte volna az a ló, hogy halott
ember terhét, roppant terhet vontatott volt el Dolmádra, hogy végső búcsú
múltán most visszakocogjon, az emlékek terhétől súlyosra rakottan, vissza
Vásárhelyre, a Szent Miklós utcába, ahol leteszi professzor Farkas terhét
is, s végre magára marad, az örök hangulatú ló terhét viselve,
míg egyszer, nemsoká, egy nadálytővel benőtt árokparton visszanyeríti lelkét
teremtőjének.
Ott ült hát a szeptemberi félsötétben a nagy nyertes, professzor Farkas.
Én, aki Veronka képében mindvégig vele tartottam, egy kupa bort vittem oda
neki. Ritkán használta, de akkor felhajtotta. Elbúcsúztam tőle illendően,
s ő nem csodálkozott. Felismert. Kérdezte, hogy én vagyok az?, már ahogyan
a tanácstalanság közepett, mintegy haladékot kérve és adva magának, kérdi
az ember. Én mondtam, hogy én vagyok, kedvese a Házsongárdi temetőből, Kolozsvárról,
ahol még fordulhatott volna a sora; dejsze maga is érezte, hogy a keservesen
megtett úttal Göttingától Kolozsvárig az ördögnek tartozott! Visszafelé
is meg kell tenni azt az utat!, mondtam neki, emlékeztetve, hogy ezt üvöltötte
torkaszakadtából a Házsongárd jobbra-balra dőlő, erre-arra mutató kövei
és keresztjei között! Én fehér voltam, amint a kolozsvári telihold, a tiszta
fény megvilágította pucér testemet, s most, amikor ott álltam előtte, húsz
esztendővel később, a vásárhelyi szeptemberben, emlékeztettem rá, hogy nem
hajlott a szavamra, hogy el innen!, itt csak a szép, játékos!, megértetlen
halál lehetséges! S akkor megkérdezte tőlem, hogy késő, késő már? Én nem
válaszoltam, ő intett; de én nem bocsátottam le magamról a ruhát. Akkor
villant diadalmasan a Farkas úr tekintete, s a gúny úgy vágott végig rajtam,
mintha nyírfavesszővel büntetné meztelen testemet. Professzor Farkas beletúrt
kabátja zsebébe – tán csak nem egy pompás török szőnyeget s egy teljes dzsidássátrat
akar onnan előhúzni? –, s elővett egy levelet. Széthajtogatta a lapot, s
pápaszemet téve mámoros elégedettséggel felkiáltott:
– Majd a fiam! János fiam! – aztán kisvártatva, s miután megtalálta a
sűrűn teleírt lapon a megfelelő passzust, citálni kezdett. – Ebbe a
pillanatba nincs kitalálva, de az az út, melyen mentem, csaknem bizonyosan
ígérte a cél elérését, ha az egyébiránt lehetséges; nincs meg, de olyan
felséges dolgokat hoztam ki, hogy magam elbámultam, s örökös kár
volna elveszni; ha meglátja Édes Apám, megisméri; most többet nem szólhatok,
csak annyit: hogy semmiből egy új, más világot teremtettem; mind az, valamit
eddig küldöttem, csak kártyaház a toronyhoz képest.
A lámpa, melynek fényénél olvasott, hirtelen szélrohamra meglódult az
eresz alatt.
– Te ezt elhiszed?
A diadalmas arc úgy esett össze, mint az őrült Zsuzsanna teste a kés
alatt.
– Nem tudom. Félek tőle, féltem őt önmagától. Féltem a bűntől, amitől
én megtartóztattam magam.
– A bűn most itt áll előtted, távozóban. Az erény pedig kint nyugszik
végre a temetőben.
– Igen, igen, de János, neki sikerülni fog! – kiáltott fel, s a lábánál
táncoló árnyék felé rúgott.
– Itt? Valakinek is? Te teljesen meg vagy bolondulva!
Nem válaszolt, ült lehorgasztott fővel, az esti szél lengette a lámpást.
Én nem szóltam többet. Megfordultam és elmentem.
Hogy mi volt a dolga János hadnagynak Temesváron? Neki kellett foltozgatnia
a mocsárlégben minden szegletén romladozó kaszárnyát. Falat rakatott, repedt
tornyot támasztott meg gyámfallal; a követ messziről hordták Temesvárra
sárban vánszorgó parasztok, dágványban el-elakadó szekerek. A legénységi
termek elkorhadt padlóját szedette fel; a foszló deszkaszálakból felszálló
por beült a ruhájába, beette magát a bőrébe, s szivarbarnára színezte; János
hadnagy arcán a bőr elébb barna, aztán vörösessárga lett, s úgy fénylett,
mint kopogóbogár-szárny. A feltépett padlódeszkák alól ezernyi rovar iramodott
szerteszét, rejteket, sötétséget a katonák gúnyájában keresve; a csupasz
követ gombarengeteg lepte be; a tűz sem fogott rajta.
Temesvár kőházai mocsárra épültek, s hogy el ne nyelje őket az ingovány,
óriás fenyőszálakat vertek le elébb a szörcsögő földbe. A fenyőket a Ruszka-havasról
hozták hosszú szekereken; egy szekér hét-nyolc öl is megvolt. Jöttek éjjel,
jöttek nappal a végtelen bánsági lapályon, Belence után átkeltek a Bégán,
s folytatták útjukat Temesrékás felé. A szekeresek együtt ettek, együtt
aludtak az ökrökkel, éppen csak annyit, hogy új erőre kapjanak, s folytassák
útjukat; egy hét menet után mintha helyben jártak volna, a síkon semmi sem
változott, ők nem is mozdultak, csak a nap; éjszaka pedig a csillagok forogtak
el fölöttük közömbösen. A Ruszkáról a fenyőszálak mégiscsak eljutottak nagy
lassan Temesvárra, öt-hat egy kötegben, mintha valamiféle elliptikus csillagpályán
keringtek volna; föltűntek a havason, bejárták tojásdad útjukat, s alászálltak
Temesvár mocsaras mélységeibe, hogy aztán onnan – éppoly láthatatlanul,
aminthogy azt sem láthatja az ember, miként kerül át a Nap nyugatról keletre –
a hosszú fenyőszálakból kötött szekerek felbukkanjanak újra a Ruszkán,
s induljanak újra elliptikus csillagpályájukon Temesvár felé.
János hadnagy ennek a pályaelemeit számította ki sárga papíron vagy számolásra
szolgáló palatáblán.
A hat-nyolc öles szálakat kihegyezték, hegyüket tűzön megedzették, vaséket
is vertek rájuk, égnek emelték, s óriási háromlábakra fölfüggesztett vascipókkal
beleverték őket a földbe. Szorosan egymás mellé. Ha megengedjük, holott
meg nem engedhetjük, hogy a Temesvár mocsaras mélyeibe vert óriási fenyőtüskék
szabadulni próbálnak, vajon elképzelhető-e biztosabb rabság, sötétebb tömlöc,
mint homlokig a földben, szorosan egymás mellett, összepréselve, a nedves
mélyben! Fölébük házak tornyosultak, álltak szilárdan; a Temesvárt tartó
cölöperdőt csak a földgolyó szerteszét szakadása vethetné szét sötét fészkéből.
János úr boldog volt! Ahogyan nem szeretett engem, holott velem élt abban
a lápra támaszkodó kunyhóban, úgy mérnöki munkáját sem szerette, mégis úgy
merült el benne, mint földbe sulykolt gerenda, szorosan feszülve egyik a
másikhoz. Számolgatott valamit szüntelen. Alkalmasint azt, amitől apja,
professzor Farkas annyira féltette, ám amit mégis oly diadalmasan vetett
elém akkor, hajnaltájt, amikor legnagyobb megkönnyebbülésére meghalt a rettenetes
Zsuzsanna, ő végre ízekre szedhette, megállapíthatta, hogy a lépe!, az volt
az oka mindennek, s hogy ez az infámis testrész asszonyi hiúságnak lett
pokoli ősköve, s büntette őt, a szörnyű Zsuzsannát, de büntette őt magát
is, Farkas urat, aki a csábításnak áldozatául esett volt Kolozsvárott! Ilyen
szépen összejött minden professzor Farkas elméjében, miközben odavágta elém
a János úr levelét, melyet Temesvárról írt neki, s amelyben arról povedál,
hogy kifordította sarkából a világot! S miközben Farkas úr diadalmasan megmutatta
a levelet, kéjesen megropogtatta a derekát, hiszen már régebben elvégezte
magában, hogy ő bizony új asszonyt vesz a házhoz, megérdemli, nem olyan
öreg ő még, hogy csak a háztartást bízza rá. A levelet tehát visszagyűrte
a zsebébe, s közben az elméje a Teréz húsos csípeje, kőkemény tompora körött
forgott-gomolygott, már ahogy elméhez illik.
János mérnök úr boldogságát egyre növekvő aggodalommal kísértem. Verette
a cölöpöket, arca barna volt a kaszárnyapadló porától; néha combig merült
a dágványba, a Béga partján húzódó utat erősítvén; a sár rászáradt a ruhájára,
s úgy potyogott le róla minden lépésre, mint vedlő gyíkról a bőr. Büdös
volt, undorító. Csak a szeme élt, valamiféle gonosz fény sütött a szeméből;
nem evilági. Féltem, hogy csodát tesz! Miként odafent a magas hegyekben,
Erdély kegyetlen szívében életveszélyes volt minden csodatétel, úgyképpen
az életét kockáztatta az is, aki Temesváron, a lápra épült városban, büdös
katonák és részeges cimborák között csodatételre vetemedett.
Ámbátor János mérnököt nem kellett félteni a duhaj cimboráktól. Tán inkább
a cimboráknak volt jó okuk tartani a megátalkodott párbajhőstől, aki kardvívásban
olyan mintát cakkozott az ellenfél mellére, amilyet a pálinkásmeszelyekkel
maradék értelmüket is elütő bajtársai csak rendeltek tőle. Hogy aztán a
kardot a füstös légen át a mestergerendához hajítsa, s mikor az ott pengve,
remegve megállt, kiparancsolja a placcra valamelyik cimboráját a legveszélyesebb
mutatványra. Hogy mersz is kellett ahhoz?! Régen elitták akkor már a tiszt
urak az utolsó csepp józan tartózkodásukat is! Úgyhogy valaki büszkén kiállt
a placcra, pipáját szája sarkába vágta, s János úr ráemelte kézi mordályát,
s úgy szétlőtte a füstölgő pipát, hogy csak egy kis csonk maradt a diadalmasan
röhögő foghíjas szájban. Ehhez képest semmi volt, hogy az ajtófélfába vert
vasszeget egyetlen kardcsapással vágta le! Potomság!
Télen, amikor a farkasok éhükben a város környéki tanyákat üvöltötték
körül, s falkákba verődve Temesvár határáig merészkedtek, a tiszt urak vadra
keltek. A láp kopogósra fagyott, a szíjas nád véresre karcolta a bőrt, ha
csupasz kézzel érintette az ember. A kirendelt patrul már este útra kelt,
fölverte a falvakat, a férfiakat óriási félkörben állította fel, s adott
jelre a hasas arcvonal elindult Temesvár felé; lábast vert, kurjongatott,
kereplőt hajtott; a patrul a pisztolyából pukkantgatott.
János úrnak akkor már nem jutott eszébe, hogy csodát tehetne, ha akarna.
Nem is akart. Ott kuporgott lövészlyukában a többi cimborával, talajszinten
vizsgálva a síkot, abból a szögből, amelyből a legjobban észrevehető a pusztaságokon
a mozgás, távolodás vagy közeledés, magányos strázsa vagy eliramló vad.
A föld szintjén, melynél alantabb már csak János mérnök állt éjszaka vájt
vadászgödrében, jeges havat terelgetett a szél, gubancokba összekapaszkodott,
boszorkánygyűrűkbe gömbölyödött nádszál, bogáncs és sás hengeredett a semmiből
a semmibe. A szél tornyokat emelt a vékony hópaplanból, le-leterítette,
hogy kisvártatva felkapja, s odébb tegye le ismét.
Távolról – a hang messze terjedt a jégfoltos pusztaságon – hallani lehetett
a hajtók hangját. S mintha csak a hangfoszlányok testet öltenének, állatok
cikázása, iramlata, fel-feltűnése, ponttá zsugorodása élénkítette meg a
szürke semmit. Nyulak, lomha fácánkakasok, más káráló kétlábúak rebbentek
el János úr előtt. Lőni még nem lett volna szabad, hiszen toportyánra mentek,
de ki bír ellenállni a vadászszenvedélynek, ami a ravaszra fonódó mutatóujjban
zsibong. Innen is, onnan is lövések hallatszottak, ugyan ki tud ellenállni
a csillogó rókaprémnek, a finom nyársonsülttel kecsegtető fácánkakasnak.
Hullt a farkas is. Este a csenevész fákból rakott, nyuszorgó tűz mellett
hosszú sorban feküdtek az ordasok, távolabb a nyulak, fácánok, galambok.
S még távolabb, hogy ne zavarja az urak mulatságát, azok a hajtók, akiket
vadnak néztek a kavargó hajnali homályban megbúvó vadászok. Majdnem mindig
volt köztük gyermek is. A jobbágykölyköket ellenállhatatlanul vonzotta a
vadászat; ha feltűnt a faluban a patrul, nem volt az a hatalom, ami visszatarthatta
volna őket. Facipőben, nádbocskorban iramodtak ki, s ők voltak mindig az
első lövések áldozatai.
Ott feküdtek hát, élők és holtak. Az élők fakupákból itták a gabonapálinkát –
a vadászatokra nem jutott a messze földről hozott, nagy kincsként porciózgatott
borból. Volt viszont pálinka, s a Ruszkáról fenyőfaszálakat fuvarozó jobbágyok
mindig hoztak néhány hordó fenyővizet is. A kupaszám nyakalt pálinkától
aztán sorra eldőltek a vadászok, eltátott szájukból odvas fogak szaga, kupájukból
romlott boróka bűze áradt. Első duhaj jókedvükben még ölelkeztek, s amint
egymás nyakába borultak, szembeokádták egymást. A nyálkás okádék ráfagyott
a szerteszét heverő vadászok mentéjére, amiképpen az elejtett vadak vére
is ráfagyott a bundákra. Vércsüngők fityegtek a farkasszőrön, rókaprémen,
a kövér madarak tollán.
Mindenki ott hevert öntudatlan a jeges földön, egykedvű juhászok táplálták
a tüzet meleget nem adó, hirtelen fellobbanó, ki is hunyó nádkötegekkel.
Ekkor léptem elő én, férfiruha volt rajtam, szőrével kifelé fordított báránybőr
bundámról úgy lógtak a jégcsapok, mint nyári fákról a pulykatakony. Megráztam
János vállát, aki magányosan állt, a bánsági pusztaság semmijébe meredve,
olyanképpen, ahogyan nagy gondolkodókat ábrázolnak nürnbergi betűfaragók
a kacifántos iniciáléikon. János fáradt volt, részeg, a vérengzés mámorát
fölváltotta benne a savanyú émely. Akkor még elég bizalmas kettesben éldegéltünk
ahhoz, hogy elmondja, úgy érzi, kipukkad a feje, nádszállal felfújt béka,
mint azt gyakran láthatta, nyáron, a vár alatti mocsárban – gyerekek játéka
volt: ki tud békát nagyobbra fújni, mielőtt szétdurranna, mint tüzes bomba.
Ilyenkor, mondta, ölni tudna, de nem farkast, hanem embert. Az ölési kedv
és a lehetséges áldozatok közt azonban valamiféle könnyű firhang, áttetsző
lepel lóg, amibe ő belenyúl, beledöfi kardját, belelő pisztollyal; de lőhetne
akár ágyúval is, a könnyű firhang alig lebbenve elnyeli kardját, golyóbisát.
Ez gomolygott hát Jánosban, amikor ott állt a bánsági párában, a részegek
bűzében, a zsákmányból áradó alvadó vér szagában. Nem gondolkodott életen,
és azokon az átkozott paralellákon, nem számok nyüzsögtek a fejében, csak
a testi bomlás milliom hangyája. Ennél már jobb volt, amikor ő is ott feküdt
részegen a többiekkel, a jeges földön. Egy katona áthengerítette néha az
urakat egyik oldalukról a másikra, hogy fagyos fertályukat is érje a kis,
hitvány meleg, ami a nádtűzből áradt. János arca gyűrött volt, mint golyó
roncsolta nyúlpofa. Szeme se csillant, mintha csak két barna kavics állna
ki a horpadt szemüregből. Konkáv volt ez az arc, egyszersmind konvex. Az
élet nem tért vissza az arcba, s ő úgy követett, mint aki még mindig ájultan
hever; csak az alélt, kificamodott, görcsös test mozogni tudott, követett,
amint ott mentem előtte, végig a kiterített zsákmány mentén, vérbe fagyott
farkasok, rókák, nyulak, apróvadak közt, s tovább, a tollbegyükön vérgyöngyöt
viselő fácánok, fajdok közt; de volt ott vidra, borz, vadmacska, nyest.
Arca mintha kitisztult volna, amikor a nemes vadmadarakhoz érkeztünk! Micsoda
vadászdiadal! Siketfajd és magyarótyúk, túzok és nyírfajd, szalonka és császármadár!
Odaértünk, ahol a halott gyermek feküdt. Valaki marék füvet tépett, s
az arcára szórta. A szálak közt kifehérlett a halott szemgolyó. Keze görcsösen
kapaszkodott a jeges porba; ötfogú gereblye. A golyó a mellén érte, a szívét
ütötte át. Egyetlen összerándulás, amint repül a hajnali bánsági síkságon,
golyótaláltan, hogy aztán találkozzék a földdel, amiből lett, s amivé leend.
János óvatosan körülnézett, magam is olyanformán álltam, hogy takarjam
őt, hogy senki se láthassa, amint a halott gyermek fölé hajol, kibontja
réklijét, letörli a vért a sebről, majd letörli a szűk mellkasról a sebet
is. Hasára fordította a gyermeket, a hátát lemeztelenítve ott is eltörölte
a golyó nyitotta sebet. A gyermek mélyet lélegzett, szája kinyílt, szeme
összeszűkült. Fény csillant benne, gyanakvó fény. Páni riadalom. János ülő
helyzetbe segítette, mire a gyermek feljajdult. Lábán is érte golyó, sípcsontja
kettébe tört. Mielőtt azonban a gyermek felsikolthatott volna fájdalmában,
János végighúzta kezét a pipaszár lábon, s a félrebicsakló csont kiegyenesedett.
A gyerek vadul elrohant, megkönnyebbülve, hogy nem verik meg, amiért
éjszaka kiszökött, s elvegyült a hajtók közt. János pedig magányosan indult
vissza Temesvárra. Felkapott egy szekérre, mellékuporodtam én is, a kocsis
megnógatta a lovat. Az úton vékony hó ropogott fukaron a kerekek alatt.
Akkor már minden tekintetben rossz volt János mérnökkel. El is határoztam,
hogy elhagyom. S valóban, amikor egyszer, tavasz táján, kijött a várból,
hogy zsörtölődésre, ütlegre, öklelő durvaságra betérjen abba a mocsárra
néző kunyhóba, ami mégiscsak az otthona volt, engem már nem talált ott.
De eltűnt nyomtalanul a várfalhoz tapasztott kunyhó is, melynek belső fala
télen halálos hideget lehelt, nyáron viszont elviselhetővé tette a dögletes
bánsági hőséget; felhangosítva éktelen békakuruttyolást, zümmögő szúnyogfellegeket.
Állt hát János a kunyhó hűlt helyén, s bámulta a semmit. Akkor már tudtam,
hogy más alakban térek vissza az életébe; de csodálkoztam, hogy a pusztuls,
a semmi láttán még csak fel sem kiált. Mindegy volt neki. Méltó fia volt
professzor Farkasnak.
Állt hát, aztán vállat se vont, s elment.
Sokszor meggyanúsítottak, hogy én voltam Fanni von Schönbruck, aki levélkéket
küldött János főhadnagynak Arad várába. Ez nem igaz! Fanni illatos szépasszony
volt, emeletes házban lakott, virágnyelven értekezett az egész helyőrséggel.
Az volt a célja, hogy férfi ahány csak van Aradon, az mind az ő hódolója
legyen, az ő otkolonyos nyakát szagolja messziről, hozzá írjon szerelmes
strófákat, amelyeket ő epekedéssel viszonoz. Rég volt háború, s ez nagy
benső keserűséggel töltötte el Fanni von Schönbruck lelkét. Milyen szép
is lett volna, ha ő küldi csatába a hősöket, akik mind egy szálig érte ontják
vérüket! A férfi érte él, sőt érte hal! Fanni von Schönbruck azt szerette
volna, ha minden férfi belétébolyodik, mivel azonban e helyzet sokáig fenn
nem tartható, a férfi hulljon el a csaták mezején. Fanninak Napóleon idején
kellett volna élnie. Mert a magyar szabadságharcra, ó, arra még húsz esztendőt
kellett várni.
Nem én voltam Fanni von Schönbruck.
Én cemende voltam Aradon.
A Maros nagyot kanyarodik a város alatt. Bal partján áll a vár, mélyen
a földben. Fölfelé, az égnek nem volt hogyan és miből emelkednie, tehát
a föld alá bújt. Legalsó termeiben fel-feltört a víz, ha áradt a Maros.
A falak dohosak voltak a legmelegebb nyárban is.
A tisztek csónakon eveztek át, ha bálba vagy bordélyba igyekeztek. Fáklyák
imbolyogtak alkonyatkor a barna víz fölött. Az urak elébb bálozni mentek,
egyenruhájuk csak úgy feszült a testükön, kard zörrent, sarok csattogott
a kerékvető köveken, amikor a sarat hántották le lábbelijükről. Aztán amikor
italtól megmámorosodván, az asszonyi testek szagától félőrülten, éjféltájt
ismét kilódultak az utcára, kivétel nélkül mind úgy érezték magukat, mint
akik megvesztek. Éles szavak röpködtek, duhaj nóták harsogtak. Akik egymásban
is örömüket lelték, eltűntek a nádasban. Mindenki tudta, de senki nem vett
róla tudomást. János főhadnagy sohasem állt azok közé, akik a másik férfi
ölelésében kerestek enyhületet. Ő verekedett. Ököllel arcba vagy kard kard
ellen. Nagy párbajhős volt őurasága. A bálok után azonban, a barna aradi
éjszakában nem párbajok vívattak. Vadul őrjöngött minden férfi, mint iskátulyába
csukott szarvasbogarak. Az egyenruhák posztóján még érezni lehetett a hölgyek
parfőmjét, s ami ennél is elviselhetetlenebb volt, verejtékük kényes szagát.
Az urak összegörnyedtek kínjukban, annyira feszítette, majd szétvetette
ágyékuk a szűk nadrágot. Volt, aki lemeztelenítette magát, még csak odébb
sem húzódva osztályos társaitól, s vadul markolászott, Krisztinát, Júliát,
Erzsébetet szólongatva, míg végül rángatózva földre nem vetette magát. Így
vált valahogyan elképzelhetővé a borzalmak borzalma, az iszonyat a tizedik
hatványon, mint János főhadnagy mondta volt, a visszatérés a Maros túlsó
partjára, a vizes hálóterembe, ahol fehér girlandot rajzolt a falra a salétrom,
s bárhogy irtották is, keszeg patkányok menekültek, vagy álltak hátsó lábukra,
mintha csak szóba akartak volna ereszkedni hálótársaikkal.
A báli melegből, a lobogó fáklyák fényéből visszatemetkezni a föld alá,
a várba! Másnap kitört a tisztekből a kegyetlenkedés. A legkisebb vétségért
is a legnagyobb büntetést szabták ki. S ettől fokozatosan megnyugodtak.
Mintha csak nem valamelyik legényke meztelen teste feszült volna kikötözve
a várudvaron, vesszőre várva, hanem a Júliák és Krisztinák, akik elbódították
őket szépségükkel, illatukkal, hogy aztán hűtlenül elbocsássák őket, ők
pedig belevesszenek az aradi éjszakába, üvöltve, mint veszett ebek… Walter
őrnagy a pincébe vitette le a függelemsértő katonát, ott meztelenre vetkőztette,
keresztre kötötte, s addig vesszőzte, amíg a sikoltozó szerencsétlen kínjaitól
ő maga hatalmasan megkönnyebbült.
Én ennek a Walter őrnagynak voltam a cafkája.
Mert a bálok után a fáklyák a mi házunkhoz vezető úton imbolyogtak tovább.
A ház a Maros töltésére támaszkodott, ami a várost óvta, ha óvta, az
áradástól. Cölöpök meredtek ki a homokból, búzaszállító hajókat kötöttek
ki itt régen. A cölöpökön a deszkapallók már rég elkorhadtak, újakat rakattak
rájuk, s ezekre deszkaházat tettek. Ez volt a mi házunk. Évente elvitte
volna a Maros, ezért ha jött az ár, az egészet szétszedték, s felhordták
a töltésre. Volt néhány szobácska, de azokon a báli éjszakákon, amikor a
helyőrség tisztjei, mint veszett farkasok, üvöltve lökték be a kalyiba ajtaját,
senkinek sem volt szüksége külön szobára. Ott esett meg minden a nagyteremben,
ivászat, duhajkodás, párbaj, ibrikálás, ölelkezés.
A báli éjszakákat mi, lányok izgatottan vártuk, és rettegve féltük.
János főhadnaggyal való újabb megismerkedésem úgy esett, hogy ő mentett
meg Walter őrnagy karmaiból.
A házban, melynek padlórései közt látni lehetett a Maros szürke vizét,
parasztlányok, házukból kivetett, Aradra menekülő parasztasszonyok szolgáltak.
Csupa sorsverte szerencsétlen, aki abban lelt feloldozást, hogy a sors csak
még jobban veri osztályos társait, mint őt magát. Ha betegség, forróláz,
sorvadás döntötte le valamelyiket, ápolgatták, ha nyár volt, elhajtották
arcáról a szúnyogot, mely a magatehetetlent úgy belepte, mint lapát föld,
ami a halott arcára hull. Ha kiverte a forróság, vizes réklit adtak rá,
s elégedetten mondogatták maguk közt, de úgy, hogy a haldokló is hallhatta:
ez se húzza sokáig! Aztán hogy valóban elment, az életben maradók arcán
és tartásában valami félszeg diadal jelent meg. Amíg szekérre rakták, hogy
a temető árkába vigyék a megboldogultat, ott álltak büszkén. Ők még élnek!
Majdnem minden duhaj éjszakán meghalt valaki közülük. Ezeket félrehúzták,
s hajnal felé leeresztették testüket a Marosba. A város végén, ahol a Maros
nyugatnak fordul, aligha találhatta meg valaki is. S ha egy pákász csáklyája
beléakadt is, nem jutott annak eszébe, hogy partra húzza. A halak valamiért
az ember arcát kezdik ki. Talán a szeméért.
János főhadnagy mintha megismert volna; mintha kísértetet látott volna.
Csak nézett a lámpások fösvény fényében. Ahogy az ő arcára vetült árnyék
és fény, úgy tűnhetett föl előtte az én arcom is. Ismertem minden vonását.
Ha nagy belső felindulás kerítette hatalmába, arca eltorzult, az őrült Zsuzsannáéra
emlékeztetett. Amikor ádázul kutatott elméjében, arca kisimult, hosszúkásabb
lett, mint hegyesebb csúcsára állított, nem egyenlő szárú háromszög. De
hát ennek az egyenletnek nem volt megoldása. Ott volt vele szemben az asszony,
aki titokzatosan tűnt el az életéből, s vele együtt eltűnt a ház is, ahol
lakott vele. És most itt van újra, arca maszatos, haja boglyában púposodik
a fején. De ő az! Ő az! És mégsem lehet ő, hiszen azóta, hogy Temesváron
utoljára látta, évek teltek el, s ez a fehérszemély semmit sem öregedett.
Bőre oly hamvas, mint annak a lánynak a bőre, akit a havason ismert meg,
s aki követte őt ide a síkságra, s aki esdekelve kérte, hogy menjenek, meneküljenek
el innen, az ígérgetés és hitegetés földjéről; itt csak lassú elsorvadás
és pusztulás lehetséges; itt, a világ legfenségesebb díszletei között; havas
hegyormok, félkörben fenyves, alant kristálytiszta patak; őzek szökellnek,
rigók röppennek, a medve olyan meghitten ballag elő a rengetegből, mancsában
málna vöröslik, mint szelíd, mesemondó nagyapó.
Én semmit sem öregedtem. János főhadnagy tekintete azonban megtört, pedig
hát tíz esztendő sem telt el azóta, hogy feladtam mellette reménytelen virrasztásomat.
Mintha önnön apja lett volna; de nem hasonlított apjára, Farkas úrra. Anyja
vízkóros szeme meredt rám a szűk arcból, s amint a fürkész tekintet torz
vigyorra húzódott, mintha az ifjú, a kolozsvári Zsuzsanna arca rémlett volna
fel, valamiféle mindent elpusztítani, lerombolni kész haragban.
Később elmondta, hogy előbb azt hitte, a lánya vagyok annak a lánynak,
aki őt megmentette a vadászaton, vele jött Temesvárra, s akire ő nem hallgatott,
hogy innen, Erdélyből bármi áron, még az élete kockáztatásának árán is el
kell menekülni. Később azt vetette latra, hogy a húga vagyok annak a lánynak,
aki talán nem is létezett, csak ő képzelte, hogy ott, a vadlesen kezét a
kezére tette, aztán elvezette a tekervényes patak mentén le a völgybe, ki
a hegyek börtönéből. János főhadnagy végül elintézte magában, hogy én nem
léteztem sohasem, nem ölelkeztünk forrón, nem nekem mondta azt a keresztúton,
hogy ő itt marad, hogy Bécs az már nincs is, nem is volt soha. Hogy immár
biztos benne, hogy ő nem is járt sohasem Bécs városában, nem ott végezte
hadimérnöki iskoláit. Ezt ő mind-mind csak képzelte… Így beszélt nekem később,
amikor már Lembergben éltünk… S hozzátette: csak azért nem biztos teljesen,
hogy ezt az egészet ő találta ki, csak az ő fejében fogant meg a császári
város, a zord mérnöktanárok unalma, mert mintha úgy emlékeznék, ő volt,
testi valójában, húsában, vérében, velejében az az ifjú hadapród, aki eljárt
a bécsi színházakba, megleste előadás után a nevezetes dámákat, és azt a
sajgó sóvárgást, amit akkor érzett, hegedűjátékba fojtotta. Ez mégsem lehetett
csak az ő képzeletének a szüleménye, mint a sok tornamutatvány a magas matézis
létráin, kötelein, esplanádjain.
És akkor – Lembergben immár, ahol közös életünk utolsó éveit töltöttük –
megvallottam neki, hogy az a lány, akit ő megmentett a tébolyodott Walter
őrnagy karmai közül, az én magam vagyok. És hogy nem késő, még semmi sem
késő! Mindent megtett, amit a be nem váltható ígéretek földjén, Erdélyben
és vidékén csak megtehetett. Én sem értem, senki sem érti, hogy mit vitt
végbe azon a néhány árkus papiroson, amit az a szerencse ért, hogy híres
elméletét arra írta le, s ezzel ezek a lapok mindörökre megszentelt lapjai
lesznek az emberiségnek – nem, ezt senki sem érti! De vegye eszébe: ennyi
volt, és nincs tovább! Még el lehet innen menekülni, még fel lehet lelni
a földi boldogságot, már amennyire boldog tud lenni az árnyékvilágban egy
Árkosi Benkő Zsuzsanna gyermeke; benne a téboly csírájával, a feneketlen
becsvágy nyüveivel, melyek belülről fogják szétrágni. Még eljuthat Bécsbe,
a híres-nevezetes német városokba, bejárhatja Hollandiát, láthatja Párizst,
áthajózhat Angliába! Hogy miből fog megélni, hogy hol fogja hirdetni az
igazát? Hát majd embert ölünk, ha kell, mondtam neki Lembergben, s néztem,
amint arcvonásai úgy mállnak szét, mintha arca vízbe merülne, s vonásai
szétomlanának, mint homok.
Aradon azonban János főhadnagy elvégezte magában, hogy kísértetiesen
hasonlítok az ő kedvesére, aki úgy illant el, mint a kámfor. S ez a kísértetnő
vagy cemende az ő egyetlen hívének teljesíti minden elképzelhető és elképzelhetetlen
szeszélyét. Az ő egyetlen híve pedig Walter őrnagy volt, az egyetlen ember,
aki értette János főhadnagy rajzait és számait, melyekről olyan szent áhítattal,
majd érthetetlen változásképpen oly vad dühvel tudott beszélni. Ezektől
a rajzoktól és számoktól, melyeket néhol betűk helyettesítettek, s amiket
nem volt ember Arad városában, hogy értett volna, de nem értett azokból
egy vak sillabuszt sem az egész Bánság! Professzor Farkas is úgy vette kezébe
ezeket a lapokat, mintha tüzes bádogot érintett volna, értette is, nem is –
ott álltam mellette, Vásárhelyen, vízhordó, tyúketető, söprűvel vitézkedő
kis szolga, s nem értettem semmit a lapokból, amiket professzor Farkas úgy
tartott a kezében, mintha nyúzott béka volna; de láttam, hogy valamiképpen
mindahányan, Farkas úr, János úr, s később a szörnyű Walter őrnagy, mindahányan
úgy merednek eme papirosokra, mintha kút nyílna meg előttük, s a mélység
mindőket ellenállhatatlan erővel örvényébe vonzaná le.
János főhadnagy, aki nem tudott szeretni, akinek sohasem voltak barátai,
aki még akkor is, amikor engem ölelt, mintha tekintetével a szoba homályos
sarkaiban kalamistrált volna, ki mást is fogadhatott volna a bizalmába,
ami nem volt bizalom, tehetett meg barátjának, holott minden volt, csak
barát nem, kibe kapaszkodhatott, ha nem a szörnyeteg Walter őrnagyba.
Walter őrnagy nemcsak a vétkes katonát vesszőztette meg saját gyönyörűségére,
hanem a ringyóit is. Az aradi bálok rettenetes éjszakáin, a Marosra épült
deszkaházban mindenki tudta, hogy élete egy hajszálon függ. Amikor aztán
a részeg urak előtt le kellett hánynunk rongyainkat, hogy meztelenül lássanak,
megkönnyebbült sikongatásban törtünk ki. Major Walter ilyenkor parancsot
adott a cseresznyeszedésre, ha tavasz volt; máskor egy-egy kosárka egrest,
szilvát, télen pedig, amikor fagyos madárként reszkettünk a hodályban, a
padlóréseket s egyéb nyílásokat ez időben sárral tapasztották be, télen
tehát aszalt szilvát szóratott szét a padlón, s nekünk azt, meztelenül,
minden szemért külön-külön leguggolva, kosárba kellett szednünk. Immáron
reménykedhettünk, hogy nem kell felnyitni hajnalban a csapóajtót, hogy a
mélyben örvénylő barna vízbe dobjuk a dorbézolás áldozatát, akit aztán a
forgó lassan megpörgetett, egyszer, tízszer, hogy kivesse végül magából,
s a test, valamelyikünk teste elinduljon lassan lefelé, napkeltének ellenében,
holt szemét rámeresztve a víz alatt tátott szájjal felé csapó harcsának.
Voltak szörnyűbb éjszakák is major Walter báli éjszakái után. Ilyenkor
józan volt, szája vonallá vékonyodott, szemében sárgán villogott a gyertyák
fénye. Meztelenül kötöztetett hozzá minket a mestergerendához. Kezünk a
fejünk fölött, lábujjunk alig érte a padlatot. Hajunk homlokunkba hullt;
s én éreztem, hogy a rettegő testeknek más a szaga. Csípős-édes. A seggünket
vesszőztette meg. A parti füzesből vágatott nyers, zöld ágakat. A hodályban
dermedt csend volt, csak a felhúzott lányok szipogása, könyörgése hallatszott.
De ez nem számított. Csönd volt. Aztán major Walter parancsot adott, hátradlt
székében, lábát a rozoga hordóra tette, a kupa messze gurult róla. S a vesszők
suhogni kezdtek, mi pedig sikoltoztunk, körbefordultunk a kötélen, ami összefogta
a csuklónkat a fejünk fölött. Amikor azt a parancsot kaptam, hogy miközben
a csapóajtó vasgyűrűjéhez kötözött Fannit korbácsolják – vajon azért büntette
ilyen kegyetlenül, mert a neve azonos volt a bálkirálynő, Fanni von Schönbruck
nevével? –, az őrnagyhoz simuljak, s halmozzam el minden kedvességgel, amivel
lány férfit csak elhalmozhat, engem is hasonlíthatatlan gyönyör árasztott
el, látván, amint Fanni őrült táncot jár a vasgyűrű körött, sikoltozva hemperedik
erre-arra, föláll, amennyire teheti, segge megfeszül, kinyílik, megmutatja
magát, ágyéka úgy lüktet, miként kopoltyú emelkedik-csukódik a szárazon.
Aztán a korbács, ami sokkal fájdalmasabb volt, mint a fűzfavirgács, lecsapott
a Fanni seggére; az összecsukódott, mintha csak önmagában akarna elrejtőzködni,
csiga módra. De ez nem volt lehetséges, s folytatódott a tánc a vasgyűrű
körül; én pedig éreztem, hogy az őrnagy teste megemelkedik, s valóban, el
is üvöltötte magát, hogy gyorsabban!, és erősebben! s Fanni, minden jelenlévő
letagadhatatlan gyönyörűségére, körbehengergőzött a padlón; s hogy az őrnagy
intésére a büntetés félbemaradt egy percre, láttam, hogy eszelős szemét
Walterre veti, szája esdő szavakat formáz, s közben éreztem, hogy ennyi
nem elég, hogy a meztelen Fanni formás testének tánca ennyivel nem érhet
véget. Mindenki várta az őrnagy parancsát, s valósággal örömujjongásban
törtünk ki, amikor az őrnagy azt mondta, hogy még egy fertály órát!
Fanni nem halt meg akkor éjjel. Felgyógyult a szörnyű tortúrából. Később
ölte bele magát a Marosba.
János főhadnagy csak vele, Walter őrnaggyal oszthatta meg a matézis iránti
nagy szenvedélyét.
Gyakran láttam őket, amint a Maros partján bandukoltak délnek. Belegázoltak
a kiöntésekbe, térdig érő iszapon cuppogtak át. Karjuk mereven lógott, mintha
testükhöz lett volna nyűgözve, vagy nagy köröket, kanyarokat írt le a levegőben,
mintha csak rajzot, számot róna a levegőbe, ami aztán ott van, és még sincs
ott.
A rideg János főhadnagy nekihevült, ha a tiszti szobában rajzai és számai
fölé hajolhatott, s azokat Walter őrnagynak magyarázhatta. Nem voltak barátok,
inkább gyűlölték egymást. Így történt, hogy amikor egy aradi bál másnapján,
nem sokkal a Fanni halála után, akinek az volt az egyetlen bűne, hogy úgy
hívták, mint Fanni von Schönbruckot, Walter őrnagy engem egy nagy uszadékfához
kötözve a sorsomra akart hagyni a Maroson, inginieur János megmentett. Vajon
ugyan miért? Ő sohasem vett részt a Walter őrnagy kegyetlen játékaiban,
de megakadályozni sem próbálta azokat. Tán látta, amikor másokat meztelenül
a sodródó fához kötöztetett az őrnagy; főleg a tavaszi árvizek után hozott
a Maros egész ligeteket, óriásfákat; gyökereik égnek meredtek a vízben.
Az ár szeszélyére bízott áldozat sikoltozva rimánkodott a barna vízen, fehér
teste szúró látványt nyújtott a lóhátról szemlélő Walter őrnagynak és cimboráinak.
Ingenieur főhadnagy János lassan közeledett a poros ösvényen. Meleg nyár
volt, a göcsörtös fűz évekkel azelőtt akadt fenn a homokon. Kérge lehámlott;
húsa szürkésfehér, mint halott ember bőre. A katonák kiásták a homokból,
s a vízre tolták. János főhadnagy úgy közeledett, mintha nem is látna minket.
Én meztelen voltam, kezem a Gorgó-főt mintázó gyökerekhez kötözve. A város
tornyai messze remegtek a déli forróságban, a földvár bástyái onnan nézve
olyanok voltak, mint elfertőződött fekélyek.
János úr egyedül jött a parton; de mintha nem lett volna egyedül. Egyetlen
ember, ő, ingenieur főhadnagy János látszott csak a porondos ösvényen közeledtében,
de valamiképpen jött még vele valaki. Nem volt egyedül, s ezt senki sem
értette. Viszont mindenki látta. Látta azt, amit nem látott, hiszen nem
volt abban, János úr közeledésében semmi látni való. Jött egyedül a parton,
s jött még vele valaki, aki nem volt ott.
Az egy ember, aki kettő volt, úgy itatta át félelemmel a katonákat, mint
száraz tapló szívja magába a tintát. Álltak, mint fejüket lecsüggesztő gipszfigurák,
olyan fehérek is voltak, s meredtek hol egymásra, hol a közeledőre. Az ásó,
amivel a fatörzset kiszabadították az omlós martból, mintha a kezükhöz nőtt
volna. Testüket hosszabbította meg az a kötél is, amivel a füzet, rajta
engem, ki akarták vontatni a sodrásba. Ketten a rozoga ladikban álltak,
épp meg akarták ragadni a hosszú rudakat, hogy ellökjék magukat a parttól,
s a törzset, vele engem, vontatóra fogják.
A dermedtséget lassan felváltotta a vonítás. Mintha ebfalka fakadt volna
dalra, üvölteni kezdtek, lassan, lépésben hátrálva a közeledővel szemben.
Az arcok lilán lüktettek, a verejték árkokat szántott a kérges bőrön; mások
sápadtak voltak, békahas-fehéren fénylettek a napsütésben. Én láttam meg
őket először? Vagy egyszerre láttuk meg mind? Így lehetett. De ami így megnyílt
a szemnek, az képtelen volt megnyílni az értelemnek. Az maga volt a téboly!
Ingenieur főhadnagy János egyedül jött, s mellette ott lépkedett az árnyéka.
A homokos síkságot beragyogta a nap. Ő ment, s a napfényes
homokon egy emberi árnyék suhant mellette. Nem az ő árnyéka. Ingenieur,
geométer János úrnak nem volt árnyéka!
Walter és emberei megfeledkeztek rólam. Vonításuk ordítássá szűkült.
El akartak rohanni, de mintha le lettek volna enyvezve. Csak előre, csak
a közeledő kiméra felé lehetett mozdulásuk.
Az arcok eltorzultak, a szemek kimeredtek üregükből; kétségessé vált,
hogy egyáltalán szemek-e, s nem holmi gyökérfehér szálakon függő óriásfürjtojások.
A remegő kezek fegyverért tapogattak, s remegésük akkor sem szűnt meg, amikor
megragadták a gyilok markolatát. Nem János urat vették körbe, a kocsmacimborát,
akit jól ismertek, a párbajhőst, aki csak azt kérte, hogy két viadal közt
hegedülhessen, mint vándorcirkuszban a csepűrágó, aki két bukfenc között
kürtjét fújja, dobját veri; nem János bajtársukat vették körbe reszkető
ínnal, vacogó foggal, a férfit, aki megkardlapozta a cafkáját, aki elmocskolta
vérét; nem a mérnököt félték, hisz őt úgy ismerték, mint út porától retkes
sarkukat! A közelgő, a János mérnök lépteivel a magáét összeigazító árnyékot
fogták körül.
János úr úgy haladt át a csatárláncba rendeződő katonák közt, mint felhő
sietős árnyéka. Lehet, hogy nem is látták, hogy észre se vették? Meglökte
a füzet, melynek kopár gallyai a sekély vízben kapaszkodtak. A törzs ellódult
a parttól, ő fellépett rá, mint ringó uszályra, elvágta kötelékeimet, levette
ingét, s betakart vele. Láttuk, amint a katonák rávetik magukat a parton
maradt gazdátlan árnyékra, az vadul védekezhetett, hiszen a támadók, mint
ökölcsapástól, jobbra-balra dőltek. De hát többen voltak, nagy túlerőben
voltak, s mintha csak ördög szállta volna meg őket. Vagy csak, miként a
bécsi katonai akadémián tanulták, előremenekültek, oda, ahol a győzelem
vagy a halál van? De mi vonzotta oda őket, miért nem hátráltak meg, félve
a rettenetes magányos árnyékot? Ki érti ezt? Miért kellett ölniük az életük
árán is?
A félelem hatása volt talán, hogy a támadók karjai átkulcsolták s
magukhoz szorították azt, ami láthatatlanul ott állt előttük. De akkorra
a göcsörtös, kérgevesztett fűz már kisodródott a folyó közepére, s én megmenekültem.
Távolodóban úgy látszott, mintha az árnyék gazdája láthatóvá vált volna.
Mintha valóságos ember viaskodott volna a szörnyű túlerő ellen. De ebben
nem lehettem biztos.
Csak annyi látszott, hogy valaki, talán Walter őrnagy, talán valaki más,
fölkap valamit, s a mi lefelé úszó fatörzsünk után hajítja. A holmi nem
merült el, a felszínen sodródott, utolérte lomha hajónkat, s elhaladt mellette,
hogy örökre elvesszen.
Egy madárfészek volt az.
Szekerünk messze kóborolt a két pont közti legrövidebb úttól, ami Aradról
Lembergbe vezetett. Ez volt a legboldogabb út, amit János úrral csak megtettem.
Nem változtattam alakot, megmaradtam annak a perditának, akit ő mentett
meg a veszett vágyak örvényéből. Dejsze ingenieur János sejtette, hogy ez
a fehérszemély, akivel átkelt a Maroson, s akinek másnap ruhát hozott, hogy
elfedje meztelenségét, nem más, mint az, akivel ő odafent a Fancsaltető
aljában ismerkedett meg. Csak hát János úr mérnök volt, magas matézison
edzette elméjét, s ezért ésszerű magyarázatot keresett arra, hogy én miért
nem lehetek én. Így lettem önmagam hasonmása, a saját húgom, a természet
magas véletlene, s ingenieur János ki is számította valahol egy erdőszélen,
ahol megpihentünk éjszakára, Marosvásárhely felé tartva, hogy mi a valószínűsége
annak, hogy én, a perdita azonos legyek az ő első kedvesével a hegyekben,
s aki nem más, mint Temesvár nehéz mocsarába vesző kedvese. A kalkulust
elém tette; egy zérus volt az utolsó jegy a nyírfakérgen, amire írt.
A hosszú utazáson, egészen Lembergig, melyet nagy kitérők, értelmetlen
rostokolások szakítottak meg, ott kezdett megváltozni János úr. A könnyen
felcsattanó, hirtelen haragvó ingenieur elcsendesedett. Órákig tudott ülni
némán, szelíd megadással; s ebben az volt a szokatlan, hogy Aradon, Temesváron
is súlyos némaságokba burkolódzott, csakhogy arca feszes volt, teste szinte
remegett a belső indulattól és tusakodástól; most roskatag volt, fiatal
testben öreg; ha szólt is, szavai szakadozottan hagyták el a száját, gondolatai
elapadtak, hogy aztán, nagy későn, óra multán, ott folytassa közönyös mondókáját,
ahol elébb abbahagyta.
És mintha szeretni is megtanult volna. Szögletes, éles mozdulatai megkerekedtek,
hangjából kioldódott az érc. Úgy szeretni, ahogyan ember közönségesen szeret,
férfi asszonyt szeret, sohasem tanult meg. Régente azonban, a legmeghittebb
percekben is ádázul kutatott a semmiben, jelen volt és nem volt jelen; szeméből
mostanra eltűnt a fürkész vadászfény; gyöngéd lett, lagymatag, minden ízében
velem volt, s így volt távol.
Mintha csak árnyékával együtt, mely ott pusztult Aradon, a Maros partján,
maga is jóvátehetetlen veszteséget szenvedett volna el. Árnyéka, immár az
egyetlen, elválaszthatatlan volt tőle, poros lábbelijétől ágazott el, s
tartott, ameddig ő maga. Semmi sem különböztette meg immár embertársaitól.
De mert nagyon okos ember volt, professzor Farkas méltó gyermeke, megpróbálta
átugrani néha a saját árnyékát.
Engem az utazóládájában bújtatott, mindahányszor szükség volt rá, hogy
elrejtsen a kíváncsi szemek elől. Váradról Vásárhelyre menet, Kolozsvár
alatt martalócok támadtak meg, s én szívszorongva hallgattam a tusát, orromat
a nagy utazóláda szellőzőnyílásához szorítva. Féltem, hogy János főhadnagy,
árnyékával együtt, kardforgató képességét, célba lövési, célba hajítási
tudományát is elvesztette. De nagy szorongásom fölöslegesnek bizonyult.
János főhadnagy nyitotta ki a ládát a harci zörej elültével. Ott állt, mint
földbe ásott útjelző pózna, árnyéka úgy nőtt ki belőle, mint fából az ága.
De másik árnyékának, vagy mondanám inkább úgy, hogy másik lényének az
elvesztésével különleges képességek mutatkoztak meg benne. Mintha malomkő
terhe gördült volna le róla, s a megkönnyebbülés képessé tenné megannyi
játszi csoda véghezvitelére. Ő volt az, lábujja körmétől a haja tövéig,
és mégsem ő volt az! Félek, igen, igen, szinte félek kimondani: a csodatevő
csepűrágóvá változott át!
De hát hogy is volt csak az a másik árnyék? Hiszen arról még én magam
sem tudtam! Szörnyű szorultságomban, ott a Maros vizén, a fűz-Gorgófőn várva
balsorsom beteljesülését, látván a Walter őrnagy és katonái állati rettegését,
miként meghajtott, szurdokba beszorított állatok, próbálnak kitörni, igazából
nem tudtam jól megnézni, hogyan is, miként is közeledett János úr és árnyéka
a poros ösvényen. A kép csak nagy lassan világosodott ki előttem, mint mikor
régi templomi képeket mosnak tisztára titkos receptúrák szerint főzött oldatokkal.
Így derengett föl előttem, amint János úr és az árnyéka nem úgy közeledik,
mint közönséges emberi lény, akinek az árnyéka vele együtt mozdul, tőle
elválaszthatatlan. János úr árnyéka hol megelőzte őt, mintha előre akart
volna iramodni, hol lemaradt tőle, mint hátraparancsolt kutya. Néha egyesült
vele, s úgy ágazott ki belőle, mintha egyek volnának. Hogy aztán hirtelen
elillanjon tőle, suhanjon a földön, mintha alacsonyan szálló embermadár
vetne árnyékot. Bármilyen furán hangzódjék is, csak idő múltán értettem
meg – s ez szorongatott helyzetemben leli magyarázatát –, hogy valaki más,
egy láthatatlan emberi lény árnyéka vetült a földre, s ez az ember, csoda,
túlvilági lény, ez a láthatatlan ember a János úr árnyékát bitorolta! Vagy
talán ő volt az igazi ingenieur főhadnagy János, s aki ott poroszkált mellette,
az csak üreges földi magháza? Az árnyékvető láthatatlan ember volt a mag,
s János úr a magház?
Akkor pedig János úr örökre ott veszett a Maros sárga homokjában! Hiszen
a szörnyű tusakodásban nem lehetett látni, kit kaszabolnak, kit szednek
ízekre a félelmükben megtébolyodó katonák. Az árnyékot szabdalták szét,
vagy megmutatkozott volna a vérben forgó szemeknek az árnyékvető, s őt tépték
darabokra, hányták kardélre? És mi volt az a madárfészek, mely
oly sebesen úszott el mellettünk, amikor János úrral, az igazival – vagy
nem ő volt az igazi, hanem az a másik, a láthatatlan, akit tébolyodott bajtársai
cafatokká rontottak? – ott sodródtunk lassan a Maros sárga vizén?
Annyi bizonyos, hogy János főhadnagy megváltozott. Már nem olyan volt,
mint régen; megszállottan egyenes. Idegen anyag került a szerkezetbe. Működött,
de már nem úgy, mint régen. Bizarr tréfákat művelt! Ha faluhoz, tanyához
közeledtünk, volt úgy, hogy engem kutyává változtatott, s ott kellett szaporáznom
a szekér hátsó kerekei között. Fogadóhoz érve csontot vetett a szekér alá,
s csak estebédje elköltével jött ki értem, mélyesztette fekete bundámba
az ujjait, s vitt be szobájába, ahol az ágy végében fekve a talpát melegítettem.
Szemlátomást örömére szolgált, ha ilyen és ehhez hasonló tréfákkal vezette
az orránál fogva az embereket. Elhagyva Vásárhelyt, Besztercére érve, onnan
tovább Dés felé vitt az utunk. Elérvén a Szamost, nekem gyakorta ott kellett
úsznom mellette. A szekér döcögött, recsegett a sziklás úton, én pedig hal
képében követtem ingenieur Jánost, aki peckesen ült a bakon, rám se hederítve,
mindhiába vetettem ki magam a vízből, megcsillantván pikkelyeimet.
Elhagyván Máramarosszigetet, nekieredvén a Máramarosi-havasoknak, kanca
képében vontattam a szekeret az egyre meredekebb hegyi úton; néhol ösvénnyé
keskenyült, a kerékagyak sziklák közé szorultak, s János főhadnagy kétségtelen
gyönyörűséggel ostorozta meg a seggemet, míg a mellém befogott pejt csak
hegyes karóval nógatta. Amikor a hosszú hegyi átkelő során egyszer vacsora
nélkül maradtunk, s utazóládánknak is a fenekére néztünk már, bizony örvendtem,
hogy nem érkezett el a híre ide, a soha be nem teljesülő ígéretek földjére
a nagy francia bölcsnek, ejsze János úr képes lett volna levágni a fél fenekemet,
hogy pecsenyét süssön magának vacsorára, miként a nagy franciánál olvasható.
Ingenieur János persze visszanövesztette volna a hiányzó fertályt a helyére,
de azért örvendtem, hogy csak Adalbert úr könyve került a kezébe, amit a
hetyke férfiú az ő, a János úr viselt csodáiból ügyeskedett össze.
Ahogy közeledtünk Lemberg sárga városához, úgy állt meg minden ok nélkül
falvakban, sárból tapasztott városokban, melyeket minden évben szétmosott
a tavaszi felhőszakadás. Mintha csak nem akart volna megérkezni új állomáshelyére,
ahol pedig a derék András alezredes várta. János úr idejében hírét vette,
hogy az alezredes híve a magas matézisnak, jóllehet nem sokat ért belőle,
alkalmasint János főherceg, mindnyájuk fő-fő parancsnokolójának akart a
kedvébe járni az alezredes, jelentvén neki, hogy kardja alatt fog szolgálatot
teljesíteni a nevezetes ingenieur, s aki egy főherceg elnéző érdeklődését
bírja, azt egy alezredes is kitüntet elnézésével. Tudta ezt a nevezetes
ingenieur főhadnagy János, mégis megállt minden porfészekben, s halljatok
csodát, összetrombitáltatta a népet, hogy a csodamacskáját mutogassa nekik.
A bűvös macska én voltam; piros pertlit kötött a nyakamra, sárgát a farkamra,
s én két lábon lépkedve, szökdécselve ruszin dalokat nyávogtam az egybegyűlt
szájtátóknak. Egyszer macska képében elszavaltatta velem Fanni Schönbruck
versikéjét, a Das Glück geb’ Ihnen den gold’nen Kranzot, de majdnem
agyonvertek a parasztok félelmükben. Hogyan, egy macska emberhangon, németül
nyávog? Úgyhogy János úr a kabátja alá dugott, én ott beleeresztettem mind
a tíz körmömet az ingébe, de a bőrébe is, úgyhogy tíz vérfoltocska maradt
a vásznon, mint ördög pecsétje; az is lehetett, mert nem jött ki a mosásban.
Nem is kockáztatta ingenieur főhadnagy János többé, hogy a husángjukat
rázó parasztokat kardlappal kelljen szétvernie, miközben én a szíve fölött
függök a tíz körmömön. Biztos tetszésre számíthatott, ha hecserlibogyót
tört meg két kő között, s azzal dörzsölte be a lyukamat, mire én visítva
vertem magam a földhöz. Az emberek annyifelé estek nevettükben, egymás hátát
verve jókedvükben, ahányan voltak, miközben én, alfelemet a földhöz nyomva
csúsztam körbe kínomban a porban. Ezzel a mutatvánnyal mindig nagy sikere
volt; de a legnagyobb tetszést azzal aratta, amikor fájdalmamban véresre
horzsolva a fenekemet, lecsicsonkáztam a patakra, enyhet keresve, s onnan
kikelve úgy csüngtek rajtam a csíkbogarak, mint bőregerek a gerendán.
János úr mégis jobban szeretett, mint addig bármikor. Ő persze nem tudta
a maga aritmetikán csiszolt agyával, hogy én egy és ugyanaz a lény vagyok.
Hogy akárhányat szeretünk is az életben, mindig ugyanazt szeretjük. Mondják
úgy is, hogy mindenkiben, kedvesben, asszonyban, perditában, mindahányban
önmagunkat szeretjük, magunkhoz vagyunk hűek vagy hűtelenek, magunkat prédáljuk,
kínozzuk, becézzük, fegyelmezzük, fogjuk szorgos munkára vagy hitvány kockára.
János úr, valahányszor magunk maradtunk az úton, mely sehogyan sem akart
végre beletorkollani Lemberg sárga városába, mindig magához húzott, lett
légyen a bakon, vagy megpihentünkben, bekanyarítva lovat, szekeret a hűs
pagonyba. Ilyenkor nem változtatott át semmivé, az a lány voltam, aki annyira
hasonlított arra a lányra, akivel ő a Fancsaltető aljában, a vadászaton
ismerkedett meg, amikor az urak el akarták őt veszejteni, dejsze még ezt
sem tudta! Velem, aki kivezette őt a rengetegből, elkísérte őt Temesvárra,
s akire ő nem hallgatott, hogy fordítson hátat mindörökre Erdélynek, a soha
be nem teljesülő ígéretek földjének.
S ebben eleinte mintha igaza is lett volna. János úr igazsága épp a Lemberg
felé vezető hegyi szekérúton világosodott meg előttem, amikor, micsoda paradoxon!,
épp kifelé vitt minket a szekér ebből az igazságból. Hiszen én sohasem értettem,
mit is ír mécsfénynél, mocsárba torkolló kertünkben, vagy telente, a hideg
várfal alatt borzongva, Temesváron, mit is vet papírra János úr, aki akkor
mintha én lettem volna, vagy mintha ő költözött volna belém. Nagyon boldog
volt, s ezért nem volt ideje szeretni. Lemberg felé szekerezve boldogtalan
volt, vesztét érezte, reményefosztottan döcögött, s ezért a maga módján
jobban szeretett, mint addig bármikor.
Nem haragudtam hát otromba tréfáiért, úgy éreztem, hogy amikor meg-megáll
egy faluban, ahol olyan nyelvet beszéltek a parasztok, melyet egyikünk sem
értett, s fölverte mutatványosbódéját, voltaképpen önmagából űz gonosz tréfát.
Hogy bódét állított volna föl, azt csak úgy mondom, a közös ugrabugrálásunk,
figurázásunk, az volt maga a komédiázás. Dúsan ontottuk tehetségünket a
vastagon röhögő, szájat tátó, nyálat, taknyot csorgató együgyűeknek. Elszenvedtem,
amit el kellett szenvednem, érezvén, hogy ingenieur főhadnagy János, a híres
és nevezetes professzor Farkas fia, aki Bécsben tanult, s akinek az atyja
Göttingában és Jénában járta ki az iskolát, s barátja volt, istenem, hol
is volt ez már akkor!, a nagy tudományú Karl Ferdinandnak, János úr tehát
jobban szenved, mint jómagam, hiszen azt sem tudja, mi gyötri igazából.
Honnan is tudhatta volna, hogy a halál völgyében szekerezik Lemberg felé,
miközben hét ágra süt a nap, az erdő vadul hemzseg az élettől, az útba eső
falucskákból elénk szaladnak a gyerekek, arcukon fekete föld, szájukban
rothadás. De mi csak mentünk, egyre csak mentünk, mélységesen mélyen merülve
el a világba, ahonnan immár nincsen visszatérés.
Tán így érthető, hogyan történhetett meg, hogy János úr gyöngéden vont
magához minden este, ha tábort ütöttünk, de miközben szája szelíd szavakat
szólt, szeme üresen meredt a semmibe. Nem is a szeme nézett, hanem az üres
szemürege, miként a céda Fannié, akit Walter őrnagy, az egyetlen, akivel
János úr matézisról beszélni tudott, megvesszőztetett, s aki túlélte a szörnyű
tortúrát, fel is épült, s akkor egyszerre, amikor volt már ereje hozzá,
azt mondta: nem él tovább! És a Marosba ölte magát. S amikor a nádasban
megtalálták a tetemét, szemgödre üres volt, a halak kicsipegették, akárha
János úrnak is halak csipegették volna ki a szemét, s ő üres szemgödrét
meresztette volna a leroskadt tűzre, a hunyorgó zsarátnokra, miközben ott
ültünk, Lemberg alatt, összebújva, a magunk módján szeretve egymást, párosan
a pártalanságban.
Lembergben ingenieur főhadnagy János sakkozott. Mivel hamar kitapasztalta,
hogy tiszttársai közt nem akad ellenfele, a falnak fordult, a polcra mécsest
állított – néha napvilágnál is –, és magában játszott.
Volt, aki keresztet vetett, ha látta, volt, aki köpött. Nem szokták meg,
vannak látványok és szagok, amiket nem lehet megszokni.
Én a legénye voltam a többiek szemében, s hogy ne kelljen rejtőzködnöm,
mint Temesváron, hogy velük tarthassak, ha a század lement a Bugra, s ott
magam is lehányhassam magamról a ruhát, s egy sorban fürödhessek a többiekkel,
fiúvá változtatott.
Nem tiltakoztam volna ellene, ha szól; de akkor már annyira kedvét lelte
a gonosz tréfákban, hogy csak megcsapkodott egy kankalinnal, s amint a sárga
virágpor szétszóródott a bőrömön, ő csak mosolygott gonoszul. Ajka kezdett
vonallá keskenyülni, két párhuzamos vonallá, melyek a szája egyik sarkából
indultak el, s a szája másik sarkában futottak össze. Én semmit sem értettem,
aztán, amikor karom összefontam magam előtt, s éreztem, hogy a keblem odalett,
felsikoltottam; de amikor a torkomon nem sikoly, hanem dörmögés tört fel,
akkor megértettem, összezártam a combomat, próbaképpen, s valóban volt ott
valami, ami ezelőtt nem volt ott. Kétségbeesésemben legszívesebben földre
vetettem volna magam, de János úr, mint aki csak a legszörnyűbb helyzetekben
tudott szeretni, elkapott a tuskóról való leszédültömben. A madarak hetykén
csiviteltek, a fák lombját átfújta a szél, mókus szaladt le a fán, megbámult,
s visszafutott.
Kétségkívül kényelmesebb volt az életem, mint Temesváron, nő képében,
hát még mint Aradon, ribanc képében. Sudár, szőke legényke lettem, tetszéssel
néztem meg magam a víz tükrében, s ha senki sem látott, olyan aprólékosan
kutattam végig új testemet, mint János úr a hegedűjét, meg-megpendítve a
húrokat, húzva, eresztve a csavarokon, megtéve azt a szép mozdulatot is
a maga értelmetlenségében, melyet minden művész megtesz, úgy simogatva meg
a hangszer öblét, mint asszony tomporát.
Békén lehettem volna sorsommal, ha nem kell elhárítanom János úr tiszttársainak
heves széptevéseit; meg kellett tapasztalnom, hogy ez sokkal vesződségesebb
egy fiatal férfinak, mint egy fiatal lánynak. Hetekig égett a seggem az
után az ütés után, amit a puskavesszővel mért rám Capitaine-Lieutenant Willerbach.
Új bőrömet hamar megszoktam, bízván benne, hogy hamarosan levedlem, mint
gyík a farkát; de egyre jobban aggasztott János úr kedélyének az elborulása;
s mintha csak lelke ki akarta volna egyensúlyozni emez állapotot, egyre
szaporodtak hibbant élcei.
Munkáját nem végezte. A jó szándékú alezredes azt hitte, hogy elhanyagolja,
majd amikor János úr beteget jelentett, úgy ítélte meg, hogy képtelen rá.
Pedig más volt a helyzet. Ingenieur főhadnagy János, ha nem sakkozott önmagával,
fél napokon át magas kalkulusokba veszett. A papírok sorra teltek meg rajzokkal,
végtelen szám- és betűsorokkal, s ezek ahogy elkészültek lázas megfeszítéssel,
úgy veszítették el jelentőségüket. János úr lesöpörte őket az asztalról,
vagy maguktól csúsztak le a padlóra, s onnan már senki sem szedegette össze
őket. János úr papírpadlón járt, papírágyban hált, s jaj lett volna annak,
aki a sáros lábbal összetaposott, hengerré sodrott, tépett, szakadt, lyukas
lapokat eltakarította volna. De ilyen veszély nem fenyegette ingenieur főhadnagy
János magas aritmetikáját, a szobájában én takarítottam, én voltam a legénye,
akiért külön is gyűlölték és irigyelték, én pedig tudva tudtam, hogy semmire
sem tehetem rá a kezemet. János úr sakkozott, s ha nem, akkor számításokat
végzett, s a papírréteg, amin jártunk, egyre vastagodott. Mintha ez megnyugtatta
volna ingenieur főhadnagy Jánost, a híres és nevezetes professzor Farkas
fiát.
Csoda-e, hogy az alezredes csak kusza kifogásokat hallhatott, amikor
megbízta János urat, hogy vizsgálja fölül a katonai fürdőház épületét, s
néhány ferde vonalnál nem került több arra a papírlapra, amit a tüzérségi
épületekről készített jelentésben terjesztett az alezredes elé?
Ha ennyi nem győzött volna meg, hogy János úr, s vele én, férfibőrben,
a vesztünkbe rohanunk, szörnyű tréfái igazán meggyőzhettek róla.
Mivel férfi képében mindenhová elkísérhettem, egyre fokozódó szorongással
szemléltem ingenieur főhadnagy János elméjének megingásait. Amikor a gyalogsági
szállás tervrajzát eléje tették, hogy mondjon róla véleményt, s lássa el
kézjegyével, hosszú csíkot tépett le belőle, s a meglepetéstől megkukuló
tisztek szeme láttára fidibuszt sodort, s pipára gyújtott. Az infernális
inspiciálás után, Lemberg felé szekerezve, felhőszakadás ért utol minket.
Az út felázott, s a szakadó esőben egyre mélyebbre süppedt a kerék, míg
végül azért kellett megállnunk, mert a víz elvitte egy helyen az utat, s
onnan már csak gyalogszerrel mehettünk volna tovább. A hegyoldalban fény
pislákolt. Tán szénégetők, gondoltam, amikor a bundákat, amiket nyáridőben
derékaljnak használtunk, a fejünkre kerekítettük, s bevettük magunkat az
erdőbe.
A fény ott lebegett előttünk, mintha ablakból vetülne ki, vagy mintha
lámpás árválkodna az eresz alatt. Mentünk, de nem közeledtünk. A lámpás,
már ha lámpás volt az, mintha távolodott volna; vagy mintha, s ez látszott
valószerűbbnek, mintha mi jártunk volna egy helyben. Aztán, mintha csak
szél vágta volna ki, ajtó nyílt előttünk, csakhogy az ajtóhoz nem tartozott
ház. A fekete falon, a levegő, az erdő fekete falán nyílt meg az embernyi
rés, s mögötte tisztán kivehettük végre a fény forrását. Nem lámpás volt
az, nem is mécses, semmi olyasmi, amivel világít az emberfia. Maga volt
a fény, összegyűjtve, egy marokban. Ott lebegett a kunyhó közepén, ami nem
volt kunyhó, a semmi volt, a sötétség négy fala közé zárva.
Az alakot ekkor láttuk meg. Nem ember volt, nem is állat. Szörny, annyi
bizonyos. Mintha iszapból lett volna, s híven anyagához, szerteszét folyt
a földön. De valaki, egy jelen lévő hatalmas, mindenható valaki mindig újratöltötte.
A rém, a szörny vagy iszapember, aki nem ember, egyre fogyott alul, elpatakzott,
elenyészett, de felül egyre csak ömlött ugyanő, mint homok a homokórában,
mely lehet bármily fürge, alakváltó, másként nem jelenhet meg, mint üveggömb
képében.
A lény azonban nem volt gömbölyű, nem üveg adta meg az alakját, nem is
ember volt, homokból vagy iszapból. Volt valami, de nem volt senki sem.
És akkor megláttam!
Nem kunyhóban voltunk, nem ajtó nyílt ki előttünk, hanem fekete gyolcs
lebbent félre, mint firhang, nagy tükör előtt. És a tükörrel szemben János
úr állt, sápadtan, elvékonyodó szájjal, ajkai mint két párhuzamos egyenes,
s a lény vagy szörny vagy homunculus az ő tükörképe volt. Az iszap vagy
homok úgy zúdult bele, mint palackba a folyadék, zavaros volt, s azért tisztán
látszott, amint rétegei leülepednek, s alul, az árnykép vagy tükörkép alján
elpatakzanak minden irányba.
Közelebb húzódtam ingenieur főhadnagy Jánoshoz, de hiába bámultam bele
a tükörbe vagy a sötétség falán megnyílt ajtóba, én nem tükröződtem vissza
benne. Előrenyújtottam a kezem, ujjaim belemélyedtek a képbe, a János úrral
szemben magasodó rémalakba, mely mintha a tükörképe lett volna, pedig nem
lehetett az, hiszen sem az én alakom, sem a képbe belenyúló kezem nem tükröződött
vissza. Mintha megközelíthetetlen lett volna, megvolt önmagának, önmagáért.
Elfolyt, szétfeslett, elporladt; de mindig újratöltődött. Maga volt a testet
öltött rémség, sikoltanom kellett volna; de már annyi éve kísértem élete
útján a nagyszerű gyermeket, professzor Farkas tébolyodott fiát, hogy csak
csüggedelmet éreztem; s markoltam, egyre csak markoltam magam előtt a képet,
ami tükörképnek látszott, de nem lehetett az, hiszen még csak árnyékot sem
vetett a kezemre, a semmiben volt benne, és tán benne is, megtagadhatatlanul.
Ekkor újra próbát tettem. Ó, de hány éve nem! Hiszen már csak sodródtam,
miként az iszap sodródott kis örvényeket vetve ebben a tükörképben – mi
másnak nevezhetném? –, tehetetlenül, feladva magamat, a dölyfös fiatalasszonyt
vagy múzsát, aki ki akarta ragadni énjének másik felét, professzor Farkas
őrült fiát a soha be nem teljesülő ígéretek földjéről. Ki a nagyvilágba,
s hogy miért és miből?, arról gondoskodtam volna. Mi mást tettem, mint hogy
megpróbáltam rávenni ingenieur Jánost, a frissen végzett diákot, a temesvári
hadimérnököt, az aradi tisztet, aki megrészegült Fanni von Schönbruck otkolonytól
és izzadságtól illatozó fenekétől, s akinek a kedvéért voltam mocsárlakó
szerető Temesvár bamba falai alatt, voltam perdita a Maros partján, s lettem
eb, aki a szekér kerekei közt szalad versenyt a lóval, lettem macska, aki
masnis farkát csóválva énekelte a ruszin parasztoknak azt, hogy Das
Glück geb’ Ihnen den gold’nen Kranz, Der Ruhm geb’ Ihnen die Sternenkrone.
És lettem hetyke legényke, akinek a bőre simaságáról, a seggéről ábrándozik
Captaine-Lieutenant Willerbach, hallom éjszakánként a kihalt kaszárnyaudvaron,
amint üvölt a vágytól. És lennék minden, lennék akármi, csak el innen, ha
még nem késő!
De ezt már mondtam is János úrnak, oldalához simulva, várván, hogy tán
azzal a mozdulattal, amivel letörölte a sebet és a halált annak a fiúcskának
az arcáról, akit a Temesvár melletti vadászatban lőttek meg, várván, hogy
egyetlen simogatással visszaváltoztat nővé, s akkor hátha az én tükörképem
is megjelenik ebben a fekete nyílásban. Meneküljünk, amíg nem késő, hacsak
el nem késtünk vele, kiáltottam, s az iszap közben egyre csak ömlött, kis
örvényeket vetve aláereszkedett, s szétömlött alant, a semmibe.
János úr, a híres és nevezetes Farkas úr fia, a professzoré, aki legényes
ifjúságában, a Dunán aláhajókázva tért vissza Budára, hogy onnan a vendégmarasztaló
alföldi sáron át, megmászva a Királyhágót megérkezzék Kolozsvárra, s mi
végre!, hogy magát elveszejtve megnemzze Jánost, az őrült Zsuzsanna fiát,
János úr tehát azon az éjszakán, mely oly sűrű volt, mintha nem eső szakadt
volna az égből, hanem fekete iszap, János úr megígérte nekem, hogy elhagyja
ezt az erdőt, hátat fordít Erdélynek, s ha egyszer még embert kell ölni,
bölcsen elfordítja a fejét, hogy elvégezzem helyette a piszkos munkát.
El is határoztuk, hogy amint lehet, otthagyjuk Lemberget, s nyugatnak
vesszük utunkat, német földre, Hollandiába, Newton földjére. És akkor János
úr megölelt, s én éreztem, s a tükörben, ami nem tükör volt, megpillantottam
magam, lány képében. Szebb voltam, mint valaha, s mintha János úr is megfiatalodott
volna, igen, akkor láttuk meg a kalibában, amit a sötétség négy fala határolt,
a másik szörnyet. János úr nem ismerte föl, de én tudtam, hogy az őrült
Zsuzsannát látom, halálos ágyán, hatalmasan duzzadt testtel, víztől püffedten,
amint utolsó üzenetét küldi élete két szerelmetes férfijának, Farkas professzornak
és Jánosnak, mondván, aki vagyok a punktum, ahol kezdődik a nagy mindenség,
s végződik megint rajta. Vagyok egy centrum, melyből lesznek körös-körül
a kis növő cirkuluszok, nőve, terjedve vég nélkül, melyek visszaapadva megint
punktummá válnak!
És akkor, összeszedvén minden erőmet, vállon ragadtam ingenieur főhadnagy
Jánost, és sarkon fordítottam. Eltűnt a tükörkép, elenyészett a két alak,
maga János úr, az iszapember és Zsuzsanna, a növényasszony, s mi ismét ott
álltunk az erdőben, az eső még szakadt, s ahogy kinyújtottam a kezem a földsötétben,
beleütköztem a szekerünkbe, mintha egy lépést sem távolodtunk volna el tőle.
Lefektettem Jánost, lehúztam róla a vizes gúnyát, magam is meztelenre
vetkőztem. Lány voltam, csodaszép lány. A bunda úgy borult ránk, mint barátságos
éjszaka.
Amikor aztán ingenieur főhadnagy Jánost Olmützbe vezényelték, immár bevégeztetett,
hogy elmegyünk.
János úr arca kisimult, s jóllehet még áprilisban is szakadt a hó Lemberg
környékén, arcát tavaszi szín festette meg. Elterveztük, hogy előbb Némethonban
próbálunk szerencsét. János úr naphosszat arról beszélt, miként veszi majd
be magát a híres univerzitások könyvtáraiba, ahol elolvashat minden könyvet
és újságot, értesítőt és traktátust, amit csak kell. Favázas házat vásárolunk,
hátul kert lesz, ahol János úr tekervényes ösvényeken sétálgatva elmélkedhet
a geometria és csillagászat magas kérdésein. Hogy Heidelbergben foglalja
el a professzori széket, vagy továbbutazunk, s ő Leydenben oktatja-e matematikára
az ifjúságot, azt még nem döntöttük el. Én, aki azon a tavaszon hol sárgarigó,
hol csíz képében röppentem be János úr ablakán, aki aztán megérintett, s
rólam lehullt a tollruha, én mindenképpen el akartam jutni Angliába, s ha
majd János úr megöregszik, s én hozzáigazítom magam, hiszen nem neszelhette
meg, hogy én újra meg újra megfiatalodom, hacsak nem… de ne vágjak elébe!…
én tehát át akartam hajózni az óceánt, szekérrel, lóháton kelve át Amerikán,
majd újfent hajóra szállva, megérkezni a kincses Indiába! János úr szigorú,
szúrós tekintete megenyhült azon a tavaszon; megbocsátó mosollyal hallgatta
tervezgetésemet. Nem szeretett, akkor sem szeretett, csak önmagát tudta
szeretni; de így volt ez jó! Gonosz tréfái elmaradtak, s amikor elmeséltem
egyszer, hogyan vágott végig rajtam a puskavesszővel Capitaine-Lieutenant
Willerbach, amikor fiú képében nem engedtem az ő férfiúi közeledésének,
másnap bibircsókot növesztett Willerbach orrára, s mindennap levált egy-egy
darabka a Capitaine-Lieutenant orrából, hogy aztán lassan lepotyogjon a
füle, az ujjai, míg végül egy reggel a legénye szörnyordítására szaladjon
össze egész Lemberg – Capitaine-Lieutenant Willerbach darabjaira szétesve
feküdt az ágyán.
Eltűnésünket aprólékosan megterveztük. Rablótámadásnak tüntetjük fel!
Szekerünk kerékkel felfelé, lovaink szétkergetve, ládáink kifosztva. Nekünk
persze nyomunk vész, de hogy ne keressenek, gondoskodni fogunk róla, hogy
megtaláljanak vérbe fagyva. Ingenieur főhadnagy János aggodalmasan meredt
rám, én azonban megnyugtattam. S mivel János úr lovászlegénye nem tűnhetett
el Lembergből szőrén-szálán, kibújtam fiúruhámból, János úr pedig megérintett,
mint megérintette volt a Temesvár alatt meglőtt fiúcskát.
Úton Olmütz felé mindazonáltal el-elfogott néha a szorongás. Láttam János
úron a növekvő mélakórt; arca megszürkült, mintha ólomból öntötték volna,
lefeslett róla a boldog bizakodás, s nekem hosszasan kellett beszélnem leendő
életünkről, az ő professzori dicsőségéről, sőt egyszer, hogy felvidítsam,
bukfencet vetettem, s elénekeltem neki Fanni von Schönbruck dalát, s hangom
fennen trillázott, amikor ahhoz a részhez értem, hogy Der Ruhm geb’
Ihnen die Sternenkrone!; s János úr akkor valóban savanyán elmosolyodott,
meglegyintett egy leveles ággal, mire én macskává változtam, szalag a nyakamban,
szalag a farkamon; s ott forogtam, figuráztam az úton, miközben a lovak,
mint egyedüli lények, akik tudják, hogy mi a dolguk, húzták szekerünket,
vele minket napnyugta felé.
Bielitznél alkalmasnak találtuk a helyet. Az út élesen kanyarodott a
szakadék peremén, elég volt megbillenteni a szekeret, hogy alábucskázzék
a mélységbe, a lovak szerszámát elszakítottuk, s a megvadult állatok elvágtattak…
Amint ott álltam, batyuba szedve holminkat, magam is úgy éreztem, hogy a
semmi küszöbén állunk, s elfogott a félsz, vajon a kitaposatlan ösvény,
ami a fák közt kínálkozott, elvezet-e Némethonba, a professzori stallumba,
odasimul-e majd Leyden szélmalmaihoz, elvezet-e Oxford rideg univerzitásához,
ahol ez az ember, aki most bambán bámulja a mélységbe belefordult szekeret,
az olyan ember módján, akinek egész múltja, egész élete veszett oda egyetlen
vak kanyarban, hogy ez a férfiú egyszer majd professzori ornátusban lép-e
a katedrára? Vajon nem késtünk el? S ha elkéstünk, vajon kudarcunk ősoka
benne, professzor Farkas különös, cudar, páratlan fiában keresendő? Vagy
valahol messze előttünk rejtezik a kelepce, amibe bele fogunk tévedni? Avagy
ő, János főhadnagy és hadimérnök a sors különösen komisz rendelése folytán
örökre hozzá van láncolva a soha be nem teljesülő ígéret földjéhez? De hát
ha így van, mi ez a lánc, mi ez a kötelék? Hiszen ez a sors bamba és értelmetlen!
Nekivágtunk az ember nem járta útnak. János úr ment elöl, fekete köpenyében
olyan volt, mint holmi ördög, aki, vasárnap lévén, pihenőt tart a gonosztevésben.
Én asszonya képében lépkedtem mögötte, hátamon batyu. Ingenieur főhadnagy
János le-lehajolt, fölvett egy-egy fenyőtobozt, bal vállán át hátradobta,
s a toboz csengve-bongva röpült neki a sziklának, úgy ám, hiszen ezüsttallérokká
esett szét. Én összeszedegettem, amint azt még Lembergben elterveztük, hiszen
valóságos vagyonkát kellett gyűjtenünk, hogy megvásároljuk valamelyik német
egyetemi városban a favázas emeletes házat, a nagy kertet, ahol János úr,
aki immár nem lesz sem ingenieur, sem főhadnagy, ráérős cirkuluszokat rajzol
sétája során a porondos ösvényen.
Nem jutottunk messzire.
Tán már nem csupán némethoni, hollandiai, sőt tán angliai életünkhöz
elégséges dupla tallér csörgött a feltűzött kötőmben, de tán már a nagy
vízen túlra, Amerikába is eljuthattunk volna belőle, amikor János úr összecsuklott.
Ingenieur főhadnagy János csak néha-néha esett búskomorságba a menekülés
eltervezése idején. Az utazás temérdek teendője és izgalma közepette pedig
mindenre inkább volt gondom, mintsem hogy János úr fizimiskáját fürkésszem,
sziszegő lélegzését eszembe vegyem; nagy gondok idején úgy lélegzett, mintha
csak fogai közt fújná, és sohasem szívná a levegőt. Nekem, ha voltak is
kételyeim vállalkozásunk sikerét illetően, azt mélyen eltemettem magamban,
rigó, csíz képében röpködtem őt körül, éjszaka fölszálltam egy ágra, és
sárga bagolyszemmel néztem a leroskadó tüzet, a tűz mellett köpenyébe burkolódzó
alvót. János úr nem tudott szeretni, de akkor éreztem, hogy annyira szeret,
amennyire éppen képes, s ez a legtöbb volt.
Amikor azonban fölfordított szekerünket, kiszórt ládáinkat hátrahagytuk,
s nekivágtunk a bozótnak, mindig a lenyugvó nap irányába, egyszer csak feltűnt,
hogy János úr apad. Hogy is lehet ezt megérteni? Olyan ez, mint amikor ráfeledkezünk
valamire, aztán másfelé fordul a tekintetünk, secundumok telnek el, s amikor
újfent odafeledkezünk, semmi sem változott meg. És mégis! De hogy mi az,
ami mégis más abban, amiben semmi sem változott, azt nem tudjuk megmondani.
Valamiféle bizonytalanság fog el, mintha álmot látnánk, majd mintha a valóságot.
Az imént még volt valami, és most már nincs semmi sem; az imént nem volt
semmi; de most már lett valami.
Attól fogva szorongva figyeltem ingenieur főhadnagy Jánost. Teltek a
napok, az éjszakákat az erdőben töltöttük, senki sem járt a nyomunkban.
Túl voltunk a határon, Sziléziában voltunk, s mivel mindenki, az egész ezred
úgy tudta, hogy János úr a legényével kelt útra Olmützbe, bízvást megszállhattunk
a fogadóban, ahol egykor Schopenhauer úr, hamburgi kereskedő, annak felesége
és gyermekük, Arthur lakott.
Ott történt!
A városkában, Schwarzbachban útikoffert vásároltunk, ruhatárunkat kibővítettük,
aranyos madárkalitkát is beszereztünk, hogy ha a helyzet megkívánja, én
abban utazzam. János úr a koffert föltette a szekrény tetejére. És másnap
reggel, amikor fölnyújtózkodott érte, hogy levenné, nem érte el.
Néztem, és nem hittem a szememnek. János úr kisebb lett. De ezt nem lehetett
elhinni. Úgy vagyunk megalkotva, hogy ne higgyünk a csodákban; s így voltam
összerakva én is, aki ingenieur főhadnagy János mellett minden csodát megéltem,
amit asszony csak megélhet. Azt azonban, akiről úgy tudjuk, hogy mindenható,
hogy sorsát önkezében tartja, s csak tőle függ, hogy megtesz-e valamit vagy
sem, azt az embert látni, amint le akarja venni a koffert a szekrény tetejéről,
ahová ő maga tette föl, egy napja sincs, de nem éri el – ezt nem lehet elhinni.
S ahogyan az már gátszakadáskor lenni szokott, csak az első erecske kell
áttörjön a gát falán, s kisvártatva szakad az egész, föld, szikla, fák,
ligetek, úgy kiáltott égre ingenieur főhadnagy János apadása.
János úr nem csupán alacsonyabb lett, de kétfelől is összeesett. Fekete
ruhája ráncosan lógott róla, csizmája lötyögött, nadrágja csizmaszárára
kókadt.
A legborzasztóbb változások azonban az arcán mutatkoztak.
János úr feje összezsugorodott, vonásai elmélyedtek. Az arc önmagába
akart visszagöngyölődni, mint csiga a házába. A szem nem kisebbedett. S
amint az arc kezdett fogyni körüle, a szemek óriásivá meredtek, nedvesen,
eszelős fényben csillogtak. Haja megritkult, ősz szálai úgy töredeztek,
mint száraz nád.
Ott állt előttem a kis ember, karját még mindig fölnyújtotta, ujjai a
koffer füle felé kaparásztak a levegőben. A tekintete azonban engem keresett
s talált meg, s én a két eszelős szemben megpillantottam tükörképemet. Láttam
magamat, s letérdeltem, hogy ne látsszak olyan magasnak. Ingenieur főhadnagy
János elindult felém, s ahogy közeledett a széles deszkákból összerótt padlaton,
úgy kisebbedett, zsugorodott, úgy apadt, jelentéktelenedett. Ruhája levált
róla, s ő kilépett belőle, amint jött felém, kilábalt csizmájából is, s
amint karját hátracsapta, mint madár tört szárnyát, úgy csúszott le róla
a mente. Csupaszon közeledett, egyre lassabban, hiszen léptei egyre rövidebbekké
váltak, alig haladt, mintha helyben járt volna, amennyit előrelépett, annyit
apadt, végtelennek tetszett az idő, amíg mégis csak elért hozzám. Akkora
volt, s olyan is volt a szürke fényben, mint meztelen ólomkatona.
Akkor éjjel abban a tokban aludt, melyben a díszes tiszti pisztolyát
tartotta. Éltünk a gyanúperrel, hogy az apadás folytatódni fog, s ki tudja,
milyen mértékű lesz, úgyhogy kellett egy biztos hely, ahol reggel meglelem,
ahol szólhatok hozzá, ha már sehol sem találom. Az apadás azonban megállt,
vagy annyira lelassult, hogy szemmel észlelhetetlen volt. Úgyhogy reggelre
kelve óvatosan leemeltem a falitékáról a pisztolytokot, amit azért tettem
oda, ingenieur főhadnagy János kérésére, hogy rávetüljön a mécsvilág, s
ő védekezhessék, ha valami éjszakai bogár, netán hernyó támadná meg. Kardnak
a varrótűt szúrtam bele a tok posztóbélésébe.
Nehéz hetek következtek. János úr nem apadt tovább. Ruhácskákat varrtam
neki, egy fekete tógát, amit akkor fog viselni, ha professzor lesz, s egy
parasztünneplőt, az ő leírása alapján, amilyet odahaza a domáldiak viselnek.
Bementünk Schwarzbachba, sőt postakocsin ellátogattunk a környező városokba
is. János urat a könyvkereskedések érdekelték. Utazáshoz széles karimájú,
virágdíszes kalapot tettem, János úr pedig a kalaprózsában foglalt helyet.
A kalap át volt fúrva a szalag alatt, úgyhogy ingenieur főhadnagy János
könnyen becsúszhatott a hajamba, amit felfésültem a fejemre, s a hajcsigák
közt kényelmes menedékre lelt, ha a kalapot letettem, vagy szélvihar támadt,
s azzal fenyegetett, hogy elviszi a kalapomat, János urastul, mindenestül.
A könyvkereskedésekben ingenieur főhadnagy János a fülemnél foglalt el
megfigyelőállást, onnan súgta, hogy mely fóliánsokat, enciklopédiákat, traktátusokat
vásároljam meg. Én lassan lapoztam, hallgatván a könyvárus udvarias brummogását,
s közben János úr ítélt a könyv sorsáról.
A fogadóban János úr egy maga tervezte emelvényen ült, a létrát, ami
az emelvényre vitt, egy öblös üvegedénnyel együtt vettem a vásárban; egy
béka szaladgált volt benne fel s alá, attól függően, hogy derült-e vagy
borult. Ingenieur főhadnagy János az emelvényen ülve olvasott, aztán lesietett
a grádicson, hajtott egyet a lapokon, s ismét felsietett megfigyelőpontjára.
Mivel ez meglehetősen körülményes módja volt az olvasásnak, megannyiszor
ott ültem mellette, s ő kis fapálcikájával kopogva jelezte, hogy fordíthatok.
Az írással azonban végképp meggyűlt a baja a híres és nevezetes professzor
Farkas fiának!
Tollat még csak-csak faragott magának az asztal repedésébe beékelt beretvával;
de ezzel a tollal, melyet a mécses cseppfogójába öntött tintába mártogatott,
olyan apró volt az írása, hogy azt csak ő látta. Ha pedig nagy-nagy tudományát,
melyben sohasem kételkedtem, ámbátor sohasem értettem, csak maga láthatja
és értheti meg, vajon miért kellene azt papírra vetni? A toll hegye, mely
akkora sem volt, mint egy százba vágott verébszem, olyan vékony betűket
rajzolt, hogy azt a csillagászati távcsőből kicsavart nagyítólencsével is
alig-alig lehetett kisilabizálni. A toll pedig úgy döcögött a papíron, mint
taliga a szántásban.
Mivel sem írni, sem számolni nem tudott, ingenieur főhadnagy János egy
szép nap azt mondta, hogy olvasni sem fog. Már addig is észrevettem, hogy
ha én nem lapozok neki, egy órát is elgubbaszt az emelvényen, feje lekókad,
mintha szunyókálna. Nincs érkezése tán, hogy lemásszon a grádicson, továbbhajtsa
a lapot, s visszamásszék megfigyelőállásába?
János úr tehát nem olvasott, s azt mondta, hogy ha egyszer csak ő láthatja
azt, amit leír, akkor azt le sem kell írni, hiszen ő anélkül is láthatja.
Később, ha alkonyodott, nem kért meg, mint régen, hogy gyújtsak világot.
Ott ült, a pisztolytok posztóbélésében, mint kényelmes karosszékben, s amikor
mécsest gyújtottam, még csak meg se moccant. Láttam arcán a dölyföt, az
önmagával megelégedett ember pöfeteg büszkeségét.
Sohasem ejtettünk szót arról, hogy visszafordulunk. Séta közben, Schwarzbachban
vagy a környéken, amikor János úr a kalapom szalagjába kapaszkodott, arról
beszéltünk, hogy előbb Göttingába megyünk el, ahol biztos nagy ünnepélyességgel
fogadja majd őt apjának, professzor Farkasnak régi barátja, Karl Ferdinand!
János úr megannyiszor kedvtelve mesélte el, miközben a kalapomba vágott
lyukon át lemászott a hajamba, miként fogja ő elmagyarázni nevezetes geometriáját
az ámuló Karl Ferdinandnak, s később a göttingai, jénai, berlini, leydeni
diákságnak. S mivel bécsi hadimérnöki tanulmányai idején, amikor csak
szerét ejthette, el nem múlasztotta megjelenni a gyönyörű színházakban,
s az operákban, balettekben oly gyönyört lelt, hogy Bécset semmiért sem
sajnálta úgy otthagyni, mint azon ritka színházakért,
maga is szemtanúja lett, miként fogják ki a lovakat a bécsi diákok a dívák
hintajából, hogy magukat fogják be elibe, el-elábrándozott rajta, miként
is fogja majd ki a lovakat az ő kocsija elől a matematikára éhes diákság,
s miként vontatják őt körül London tengerszürke utcáin.
Sohasem beszéltünk róla, hogy visszafordulunk merész utunkról. Aztán
amikor a János úr dupla tallérjaiból, melyeket fenyőtobozokból nyert, mint
a Schwarzwald legendás üvegemberkéje, mindent beszereztünk, ami utunk folytatásához
szükséges volt, elmentünk a híres bábfaragóhoz és játékkészítőhöz. Ingenieur
főhadnagy János ezúttal zománcos, drágakövekkel ékes kösöntyűmben tartózkodott,
melynek áttört ezüstfedelén át mindent láthatott, ki is nyithatta a kis
csapóajtót, s mellfodraimon lemászhatott a keblembe, ahol jól meg tudta
vetni a lábát a fűzőm halcsontjain. A mester nagy reverenciával fogadott,
s ahogyan arra János úr kioktatott, úgy mondtam el neki az utazóládának
a tervét. Emeletes, favázas házikó volt e láda, pipatóriummal, szalonnal,
mindennel, ami hosszú utazásokon csak kell, s ha rácsuktam a fedelet, leszállt
benne az éj.
Eljött a nap, amikor minden málhánk ott magasodott a szekéren; a lovak
türelmetlenül dobogtak, alig várva az indulást.
Aztán magam is felültem, férfi képében megkaptam a gyeplőszárat, s elkurjantottam
magam. A szekér nagy kört tett Schwarzbach kövecses főterén, s elindult
vissza, oda, ahonnan jött. Olmützben, ahol már halálhírét keltették ingenieur
főhadnagy Jánosnak, nagy csodálkozással fogadták, s mivel János úr egy hüvelykkel
sem nőtt meg a visszaúton, kinevezték kapitánynak.
A hosszú úton, Bécsen át, haza Erdélybe sokat beszéltünk arról, hogy
János úr később híres és nevezetes professzor lesz Göttingában, esetleg
Lübeckben, de Berlinben mindenképpen. Elterveztük, hogy olyan nagy házban
fogunk élni, amilyenbe János kapitány úr kicsiben, minden este visszavonult;
de napközben is, valahányszor az emberiség üdvén szottyant kedve elmélkedni.
A Királyhágón haramiák támadtak meg, de amikor megpillantották a málhán
ágáló, kardját suhogtató, fogát csikorgató pöttöm embert, eldobálták gyíklesőiket,
és rémsikollyal szaladtak annyifelé, ahányan voltak.
Ahogy ereszkedtünk befelé Erdélybe, úgy estem egyik csodálkozásból a
másikba. Akkorra már befészkeltem magam a kalitkába, ami a függőlegesen
felállított szekérrúdon lengett, bukdácsolt. A kalitka ajtaja nyitva volt,
s én bármikor rá tudtam szállni ingenieur kapitány János úr vállára, hogy
világ körüli utunkról csiviteljek neki, s ő a maga morózus modorában elmondja,
miként fogunk hajóra szállni Bristolban, hogy az ír szigetet délről megkerülve
nekivágjunk a végtelen atlanti vizeknek, s megérkezzünk az Újvilágba, ahol
ingenieur kapitány János urat üdvlövésekkel fogadják, s az ő számításai
alapján tervezik majd meg az Amerikát átszelő vaspályát!
Előbb észre sem vettem a változást. Mert hogy lehet az, hogy bármilyen
kis madár képében kísérjem is János urat utolsó útjára, haza Vásárhelyre,
képes vagyok rászállni a vállára, karmaimat a vékony posztóba mélyesztve?
Elkerültük Kolozsvárt, s amikor a Királyhágó után északnak fordulva,
a Meszes lábánál, végig a Szamos völgyén, egészen Désig hatoltunk, szembejött
velünk egy csepűrágó.
És ez a csepűrágó szakasztott akkora volt, mint ingenieur nyugalmazott
kapitány János!
Már-már felsikoltottam, hogy megtörtént a csoda, János úr újra nagy lett!,
de valami visszatartott. A látvány igaz volt, s mégsem volt igaz! János
úr gúnyája, amit Schwarzbach óta viselt, nem növekedhetett meg. Csizmája,
amit a bábkészítőnél vásároltam neki, egy kis bábkatona viselte azelőtt,
nem tágulhatott ki. Süvege, amit taplóból vágtam ki, s fűzfahánccsal tűztem
össze, szét kellett volna repedjen, ha János úr visszanyeri eredeti emberi
alakját.
Nem ingenieur kapitány János nőtt meg!
Az a másik, a csepűrágó, aki ott jött velünk szembe a poros Szamos völgyében,
az volt akkora, mint ő.
Történetem végéhez érkeztem!
Nem láttam a kapitány urat évekig.
Vettem hírét, hogy nagy tisztességben, s az Úr akaratában való megnyugvással
eltemették professzor Farkast. Beszélték, hogy akkor éjjel csoda történt.
Csillag kelt az éj sötétjéből, s megvilágította Vásárhely aluszékony városát.
Mindenki beszélte, senki sem látta. Amiképpen az emberek szörnyű szélvészről
povedáltak, ami Farkas úr elásásának másnapján pusztított a Maros-völgyben,
s szájról szájra járt a hír, hogy óriási szélmalmok meneteltek a Somostetőn,
a várostól délre, ablakuk úgy égett a tűzfényben, mint sárkányszem, ajtajuk
vörös ordítás volt a vásárhelyi éjszakában. A keresztlapátok vadul forogtak
a szélben, s a fergeteg félrecsapta a malomfejeken a zsindelysisakot.
Ingenieur kapitány János megnősült! Vettem hírét, hogy Rozáliával szörnyű
perpatvarokat csapott ingenieur nyugalmazott kapitány János. Ilyenkor vette
az irányt a Marosnak, s ott kavicsokat szedett föl a porondból, s vizsgálgatta
őket, mintha csak aranyrögöt keresne, hogy aztán röptesse a követ a szürke
vízen. Nyáron fehérnépek jártak le a Marosra, ruhástul belegázoltak a vízbe,
s amikor kijöttek, szoknyájuk ölükre tapadt, combjukra csavarodott. Hazatérve
éjszakára, a Vár alatti házból ordítások, sikolyok csaptak ki.
Aztán csend lett, csak tücsök cirpelt nyáron, varjú károgott őszi hajnalon,
s nagy hidegek idején szörnyűeket pattogott a megfagyott cseresznyegally.
Ha valaki a Várból nézett le, láthatta a sötétben fellobbanó, a szobácskában
ingadozó, mintegy a helyét kereső mécsest. Aztán a fény megállapodott. Ingenieur
nyugalmazott kapitány János úr gyújtott éji világot kamrácskájában; ablakából
a fény a Vár kőfalára esett. Vettem hírét, hogy János úr rendületlenül írt
ezeken az éjszakákon, miután hatalmas perpatvarok közepett elrakta Orbán
Rozáliát, majd indulatát megsétáltatta a városban, s hazatérve elővette
nagy természetét, vagy tán inkább a nagy természet vette elő őt, s asszonyát
férfijogon maga alá gyűrte, miként téves ábrákkal, számjegyekkel telerótt
papirost gyúrt össze, hajított el szűk kamrájában. Vettem hát hírét, hogy
János úr abban a kamrában, melynek ablaka Vásárhely büszke Várának falára
nézett, az emberiség üdvén munkálkodott. Néha kétségek gyötörték. Vajon
ő nőtt ismét nagyra, vagy csak beszekerezett az apadtak világába?
Aztán elérkezett az a nap is, amikor ingenieur nyugalmazott kapitány
János a Kálvária utcába költözött. Vajon ölt-e embert? Nem volna csodálnivaló!
Egyedül rakta talicskára ládáját, melyben egykor én hoztam őt haza világ
körüli útjáról; a ládából azonban eltűnt a házikó, a házikóból a pipatórium
és a könyvtárszoba, az elmélkedés céljára odaállított öblös bőr karosszék.
A glóbusz, ami a színes üveglapokkal megszűrt ablakfényben olyan vidáman
pörgött, hozzáragadt a láda fenekéhez, mint kipukkadó disznóhólyag. A ládában,
talicskán tolva maga előtt, fölfelé, a vásárhelyi katolikus temetőhöz vezető
úton, ingenieur nyugalmazott kapitány János jegyzeteit, iratait, egyéb papirosait
vitte temető közeli új otthonába, megrajzolandó az emberiség idvezüléséhez
vezető utat. Amiképpen ott lapult penészcsípetten, egércsipkézetten a szabadságharc
megnyerésének egyszeri és felülmúlhatatlan haditerve is. Nyugalmazott kapitány
úr nagy hozzájárulása a magyar szabadsághoz.
Vettem hírét, hogy János úr viaszkos ronggyal dugta be a fülét, hogy
ne kelljen hallania József, az ács gyalujának, furdancsának, vésőjének szörnyű
csikkanásait a göcsörtös fában. Ha azonban semmit sem hallott, sem a bogár
neszezését a fal repedésében, sem a lombsusogást, sem a gólya kelepelését,
az emberiség idvezülésének nagy tanításán sem tudott elmélkedni. Napközben
kiült hát az ajtó elé, hosszú, pipaszár lábát kinyújtotta, s úgy nézte,
hiszen hallani nem hallhatta, amint József, az ács szekercével csapdossa
a fát, fűrészel, szaluval mélyít, hornyoló, völgyelő fejszét forgat. Vettem
hírét, hogy János úr napjai úgy teltek, mint hajótöröttnek napjai valami
titkos szigeten; éjszakái azonban rémek torz táncát hozták el neki. Legtöbbször
szerető anyját, az őrült Zsuzsannát hallgatta, aki lángoló kéntavakon,
tengereken evezett feléje, de kezében nem volt evező, alatta nem siklott
csónak; s akkor János úr, vettem hírét, úgy érezte, hogy ő egyszemélyben
a nagy minden és a nagy semmi, számtalan diribdarab; ég, föld, ember,
angyal, fény, levegő, fű, fa, virág! És hallotta anyjának hangját:
János fiam!, miért enyésztél el!
Közeledett az ő halála is. Én fiatalabb, szebb, kívánatosabb voltam,
mint valaha. Bőrömet nem fogta meg a nap heve, keblem két fehér labdarózsa,
szemem zölden smaragdlott. Felöltöztem, jókor reggel keltem útra, hogy még
idejében megérkezzem. Semmit sem bíztam a véletlenre. Még nevet is választottam
magamnak, ha kérdik. Julának neveztem magam, amikor a hosszú Kálvária utcán
szembejött velem József, az ács. Így volt elrendezve, nem lehetett ott senki,
amikor meghal ingenieur nyugalmazott kapitány János úr, aki magas aritmetikai
dolgozatával szeretett volna figyelmet, hírt, nevet hódítani magának. De
hát ki emlékezett már arra?!
Beléptem a kihalt udvarra. Az ácsműhelyben mintha hirtelen hagyták volna
abba a munkát. A szerszámok szerteszét hevertek, a fűrész a mestergerenda
szélén billegett, szélfuvallatra leesett, s nagyot pendülve megállt a libafosos
földben. A fúró kajlán kandikált ki a fenyőből. Megindult egy deszkaszál,
s az odakészített facsapok kopogva gurultak le róla, potyogtak bele az udvaron
átcsobogó érbe, s tűntek el a kert alatt.
Az árnyék ott állt az ajtónál. Mintha rá lett volna festve a meszelt
falra. Koromszínű volt, mozdulatlan. Aztán elindult felém, én megdermedtem,
az árnyék felkúszott rám, átment rajtam. Forró érintést éreztem, aztán hideg
lett.
Beléptem a szobába, ahol János úr feküdt, s behúztam az ajtót.
Végtelennek tetsző, hepehupás mező nyílt meg előttem. A fény riási ablakból
hullt a lábam elé, s borította félhomályba a szobát. Felnéztem, a szoba
mennyezete a magas semmibe veszett. Előttem csupasz óriásfa tört ki a padlóból,
odébb egy másik. János úrnak, ágynak, asztalnak, széknek se híre, se hamva.
Elindultam az ismeretlen világban, melyről tudva tudtam, hogy ingenieur
nyugalmazott kapitány János úr utolsó lakhelye, itt, a Kálvária utcában,
a 905-ös szám alatt, József úrnak, az ácsnak a házában. Lépten-nyomon akadályokat
kellett megmásznom, megkerülnöm, mintha szálfák, ámbár lehet, hogy csak
öles szalmaszálak hevertek volna keresztbe utamban; aztán mintha posványos
tavacskákban lábaltam volna előre, de ezek szakasztott olyanok voltak, mint
kupa bor, ha feldől, s szétfolyik a padlaton; áporodott szaguktól megszédült
a fejem. Keskeny fémlap állta utamat. A magasságba nyúlt, s csillogott.
Akkora kés állt ki a földből, mint a kolozsvári Ferences templom tornya
az Óvárban.
János úr karja lecsúszott az ágyról, ujja a padlóhoz ért. Arcát nem láthattam.
Egy óriás keze feküdt előttem. A szoba deszkapadlata terült el köröttem,
kiloccsant bor tócsájában gázoltam. A két csupasz faoszlop az asztal két
lába volt. S János úr tán lesodorta az asztalról, haláltusájában a tőrkését,
az állt bele a padlóba.
Hogy én apadtam el, vagy János úr növekedett óriássá? Dejsze a tárgyak,
a kopott ruhaujj nem tudott elapadni vagy megnövekedni, úgyhogy bele kellett
törődnöm, hogy én estem össze. Keserves út volt, amíg a padlóig lefityegő
abrosz rojtján fölkapaszkodtam az asztalra. János úr halott arca úgy fehérlett,
mint havas hegyvonulat. A durva szövésű abrosz rostjain botorkálva elvergődtem
a beretváig, leltem egy darab forgácsot is, amiből tollat faragtam magamnak.
A kalamárist megdönteni úgy, hogy a tinta a mécses cseppfogó tálkájába folyjék,
nehéz munka volt, de végül sikerült. Úgy ültem ott, a dohányszelencén, melyre
a pipaszáron kapaszkodtam fel, mint János úr világhódító utunk első állomásán,
a schwarzbachi fogadó asztalán.
Tollamat tintába mártottam, s elkezdtem írni János úr végakaratát. Aztán
hogy az első lap végére értem, s nagy vesződségek árán megfordítottam a
papirost, mást gondoltam. Kegyetlen munka volt, amíg a nagy árkust foszlányokra
téptem, s elemésztettem.
Bejött a szolgálólány. Odanézett az ágyon fekvő János úrra, aztán asztalhoz
ült. János úr kézirathalma mögé rejtőztem, melyben az emberiség üdvét vetette
papírra. Hallottam, amint perceg a toll, s kilesve a papírok mögül láttam,
amint a szolgálólány nehézkesen rajzolja a betűket. Körme alatt a piszok
olyan volt, mint fogyó fekete hold.
Itt ért véget a vénasszony története, aki azt mondta magáról,
hogy megvan kétszáz esztendős. Csak a hangja jött messziről. Azt ismételgette,
le-lebiggyedő szájjal, miközben arca úgy repedezett, mint régi pergamen:
miért nem tudott velem jönni?, miért kell ide mindig visszatérni?, s a Diák
csodálkozva nézte, amint a vénasszony hozzávénül a kétszáz évéhez, haja
lefeslik róla, mintha szél fújná el, szemöldöke leválik, arca összezsugorodik,
fogai koppanva hullanak ki a szájából, alakja elapad. A Diák arra gondolt,
hogy félnie kéne, de ebben a világban, ahol élnie adatott, már annyi szörnyű
csodát rendeltetett látnia, hogy még csak nem is csodálkozott. A vénasszony
még károgott egyet, kimutatta csupasz ínyét, szemét fekete hályog futotta
be. Mintha azt mondta volna – a Diák nem tudta kivenni a bugyogó hangok
értelmét –, hogy így élünk mi itt; de hát ezen igazán nem volt mit csodálkoznia,
ezt neki nem egy kétszáz esztendős vénasszonytól kellett megtudnia, aki
förtelmes banya képében kuporgott vele szemben, a hosszú kocsmapadon, s
aki bármikor tündérlánnyá tudott változni, már ahogyan azt ő, a Diák is
megtanulta már a soha be nem váló ígéretek földjén, ahol élnie adatott.