Hídverés rovat

Az ördöngős professzor

Mikszáth Kálmán
1886
természettudomány, tudós, Hatvani István

I. fejezet

A holló és a seregély beszélgetése

Bizonyosan hallottak már kegyelmetek a „Magyarok istenéről”, aki az ősi néphit szerint külön is vigyáz ránk, óvó palástjával beföd, ha bajunk van, védő karját nyújtja, megsegít a szükségben, hanem megköveteli azt is, hogy: de ám mi magunk sem hagyjuk el magunkat!

Ha külön istene van a magyaroknak, hogy ne lenne külön ördöge is, hiszen mégis csak könnyebb dolog ördögre tenni szert.

A mi nemzeti ördögünknek a becsületes neve se nem Belzebúb, se nem Asmódi, hanem nemzetes és tudós Hatvani István uram.

A franciák azzal szokták haragítani a németeket, hogy az ördög Bajorországban született, s ő lett minden ördögnek atyja.

No, a mi ördögünk nem ebből a nemzetségből való, mert ez Rimaszombatban született 1718. esztendőben, becsületes szülőktől, atyja Hatvani Gergely lévén, anyja pedig Mester Judit asszony.

A kis Hatvani Pistán már korán meglátszott, hogy nagy esze van, szeretett kint kóborolni a természetben s annak a titkait fürkészni, s már mint gyermek felülmúlta a tanítóit a tudományokban. A híres nevezetes Kármán András losonci professzor húsz éves korában azt mondta neki:

– Fiam, te már mind tudod azt, amit mi mindnyájan tudunk. De ezt nem azért mondom, hogy már ne tanulj többé semmit, sőt inkább ez sarkantyúzzon téged minél több és több ismeret szerzésére, mert a tudomány olyan forrás, hogy aki abból keveset ivott, azt is sokallja, de ki sokat ivott, az kevesli és még többet kíván. Azért hát menj ki, fiam, tapasztalatokat szerezni idegen országokba, idegen népek tudását megkóstolni és átültetni ide.

Úgy is tett Hatvani Pista, összeszerezte az útiköltséget és kiment a világba, ahol egy híres tudósnak vagy bölcs embernek hírét hallotta, azt fölkeresé. Élt akkoriban három nagy tudós a világon, név szerint Müszenbrok, Bernut és Gronov, akik a természet titkait fürkészték, s a titkos földi erők fölött is uralkodni tudtak a tudományukkal. Hatvani Pista be tudott férkőzni mind a hármukhoz, s kileste mesterségüket. Fogékony esze keresztül látott csakhamar mindent.

Ezalatt otthon nagy híre ment lángelméjének és ügyességének, úgyhogy a nagyhírű debreceni református kollégium professzorának választotta, s levelet küldött utána Belgiumba, hogy haladéktalanul jöjjön haza. De Hatvani Pista azt felelte nagy szerényen a debrecenieknek:

– Köszönöm a kegyelmetek megtisztelő kívánságát, de biz én haza nem megyek ez idő szerint, mert még nem szedtem annyit a zsákba, hogy azt immár bekössem.

Nem is jött haza, csak aztán egy év múlva, amikor is nagy tisztességgel fogadták Debrecenben. Maga a főbíró is, Szerednyei Gáspár uram, díszebédet adott tiszteletére, amelyen Debrecen legelőkelőbb emberei részt vettek, s mindnyájan magasztalták a tudós ifjú szerénységét és bölcsességét.

De mit ért ez Hatvani Pistának – vagyis most már nagytiszteletű Hatvani István uramnak, ha a főbíró uram Fruzinka nevű hajadon leánya még rá sem hederített.

Pedig ez a lány legott lángra lobbantotta a szívét. Sohasem látott még ő ily szép tojásdad arcot, olyan két világító fáklyát, mint annak a két nagy fekete szeme, hát még a fölséges nyulánk termet, a kápráztató mosoly és a szemvesztő gödröcskék az arcán, ha nevetett!

Mellette ült az ebéd alatt, beszélgetett vele, de észrevette, hogy Fruzinkát jobban érdekli egy fiatalember, aki nem oly nagy kitűnőség mint ő, aki az asztal végén ül, aki a helyett hogy professzor lenne, csak egy jámbor diák: Butykai Károly. Oda kacsingatott Fruzinka a selymes pillái alól lopva.

Attól a naptól kezdve meg volt igézve Hatvani uram, se nyugta, se öröme, ahol és amikor csak tehette, fölkereste Fruzinkát, szépelgett neki, kellemeztette magát előtte, de hasztalan, a lány szívét nem bírta a maga részére nyerni. A diáké volt az már!

Mit ér hát az egész tudománya, ha a bohó kis lány fölött sem bírt vele uralkodni, ha nem tudta magát vele megszerettetni?

– Istenem, istenem, hajlítsd hozzám a szívét! – Így fohászkodott nemegyszer égő homlokát tenyerébe temetve, de a szíveket az isten sem hajlítja át egykönnyen.

A debreceniek sokat pletykáztak Hatvaniról, a tudományáról és szerelméről. A pletykás emberek nyelve görbén mozog. Egyik is kigondolt valamit, másik megtoldva adta s így keletkezett Hatvaniról sok-sok esztendőn át nem egy ördöngős mese, s ezek a mesék halála után is nőttek, mint a guruló hógolyók.

Hogy – azt mondják – mikor hiába fohászkodék az istenhez Fruzinka szerelméért, egy éjjel, amint a kollégiumban levő lakásán nyugtalanul hánykolódik ágyában, az ördögtől kért segítséget.

– Oh pokol, pokol, segíts meg szerelmemben.

Alighogy ezt kimondta, s félig elszenderedik, szobája nyitott ablakán át hallja, hogy az ablakpárkányra szárnyait csattogtatva két madár röpül, s elkezde emberi hangon beszélni. Az egyik seregély volt, a másik holló.

– Hol vagyunk, seregély öcsém? – kérdé a holló.

– Ez bizony a debreceni kollégium egyik ablaka, bátyámuram.

A két pihenő madár elkezdett most mindenféléről beszélni, míg egyszer csak így szólt a holló:

– Hej öcsém, van ám ennek a kollégiumnak a padlásán egy könyv, „Mágyiká”-nak hívják, többet ér ez a könyv egymaga, mint hét ilyen város, amekkora Debrecen. A professzorok sem ösmerik, sokszor kotoráznak körülte, de szemükbe sem ötlik a hitvány táblája miatt. Pedig akié egyszer ez a könyv lesz, az uralkodni fog a szellemek fölött, akik engedelmesen végzik el minden kívánságát.

Hatvani felült ágyában, hallgatta lélegzetfojtva, hogy egy szót se veszítsen a madarak fecsegéséből.

– Csakhogy nehéz ám hozzáférni – folytatta a holló –, mert úgy oda van ragasztva három asszonyi hajszállal a házboltozat tégláihoz, hogy nincs az az anyaszült ember, aki fölemelje.

– Akkor hát annyi ez a könyv az emberekre nézve, bátyámuram – felelte a seregély –, mintha nem is lenne.

– No, nem éppen annyi; mert ha a Szent-György nap éjszakáján a temetőben gyík vérével megkenné valaki a kezét, az elemelhetné a könyvet. De valami nagy öröme nem lenne benne.

– Hogyhogy? – kíváncsiskodik a seregély.

– Mert először három dolgot kell kívánni, amit azok ne teljesíthessenek. De elég is már a tereferéből, seregély öcsém. Megpihentünk, szálljunk tovább, tudod, hogy reggelre a londoni temetőben kell lennünk.

A madarak elröpültek, de mikor a professzor reggel fölébredt, s kidörzsölte szemeiből az álmot, olyan elevenen állt előtte egyetlen szó híján a pihenő madarak éji beszélgetése, hogy szentül hitte, nem álmodta, hanem igaz volt szóról szóra.

II. fejezet

A Mágyika és a három lehetetlenség

Alighogy megmosdott, megreggelizett, sietett fel a kollégium padlására, hol a nagy lim-lomban csakugyan volt egy penészes ócska könyv, mely úgy odaragadt a padláshoz, hogy nem lehetett onnan elszakítani.

Ez volt a csodálatos „Mágyika”. No, majd az enyim leszel, gondolá Hatvani, alig várván Szent-György napjának éjszakáját, hogy kimenjen a temetőbe gyíkot keresni. Szent-György napkor még nagy ritkaság a gyík.

Cudar, sötét éjszaka vala, egymást érte a mennydörgés és villámcsattogás A boszorkányok éppen akkor indultak a Gellérthegyre gyűlésre, s a debreceni temető volt az indóházuk. Ott szerszámoztak. Nagy István uram egy kecskebakon lovagolt, a köpcös Bujdosó Mihály, a városi hadnagy, egy szúnyogra ült rá, Kartalyné asszonyom lapáton, a szép Kun Borbála (ni, hova keveredett az is) seprőn, a vén Igaliné peméten. Érdekes karaván volt az így.

Hatvani uram nem ijedt meg tőle, még csak nem is igen bámészkodott, mert hiszen egyéb fontosabb dolga volt most; hidegen, rendületlen nyugalommal járt-kelt a sírok között, nézelődve, nem-e surran elő valahonnan egy gyík.

Hát amint ott botorkált, egyszer csak rásüt a holdvilág a múlt héten elhalt Csapóné sírjára, s annak a rögei közül előmászik egy gyík, apró szemeivel ránéz Hatvanira.

– Enyim vagy! – kiáltá a professzor és rátaposott.

Lába alatt megrázkódik a föld, fele a síroknak behorpadt, de a gyík is halva maradt.

Nosza hamar fölvette, rákente vérét a kezére és hazament, azazhogy még előbb, ugyanabban az éji órában fölmászott a kollégium padlására, s lehozta onnan a könyvet. Az könnyen engedett; a három asszonyi hajszál most már nem volt erősebb, mint bármely más közönséges női hajszálak. (Az igaz, hogy azok is elég erősek!)

Elérte, ami után áhítozott; még jobban behatolhatni a föld alatti titkokba. S azon felül minden vágyát teljesítheti. Övé lesz most már Fruzinka is. Ott volt hóna alatt a Mágyika, a tudományok tudománya. Örömreszketve vitte lefelé a lépcsőkön szobájába.

De hátha nem volt igaz a madarak beszéde?

Bezárta az ajtót belülről, ráhúzta a függönyt az ablakra, egy imádságot rebegett az istenhez, s csak akkor, mindenre elkészülve, nyitotta ki szívdobogva, halálos sápadtan a Mágyikát.

Egyszerre hét szellem ugrott az asztalhoz különböző alakban és ruhában, egyik törpe, másik óriás, a harmadik egy szemű, a negyedik kilenc kezű.

– Mit parancsolsz, urunk? – kiálták a szellemek, ki vékonyan, mint a síp, ki vastagon, mint a mennydörgés, de valamennyi gúnyolódóan.

– Hozzatok nekem olyan némát, aki beszéljen – mondá Hatvani fojtott félénk hangon.

A szellemek ránéztek némán, de meg sem mozdultak.

– Hozzatok idei darunak tavalyi tojását – folytatta bátorkodva a parancsolást.

Az alvilági lelkek lesütötték fejüket, mintha az orruk vére folyna.

– Ej, hát semmit sem tudtok – kiáltott fel Hatvani. – Azt parancsolom harmadszorra, sütögessétek ki nekem pipaszáraknak a főbíróné kisasszonyának a szöszke hajszálait.

A szellemek mind térdre borultak erre, mély alázattal, nagy jajgatással és könyörgéssel:

– Mind lehetetlenség uram, amit kívánsz. Rabjaid vagyunk! Győztél rajtunk! Téged szolgálunk!

Így támadt Hatvaninak a nagy ereje a természet felett, melyet sokan féltek és bámultak. A debreceniek mind megesküsznek rá, hogy éppen úgy nem került nagy fáradságába fergeteget támasztani, mint a legmagasabban úszó felhőket széjjel parancsolni. Olyan könnyűséggel szállt – azt mondják – a levegőben, mint ahogy lebocsátkozott a föld üregeibe. Értette ám a nagytiszteletű úr még a vakondok nyelvét is.

S mindannyi ritka tulajdonság mellett biz’ isten szép dolog tőle, hogy nem lett palatinus vagy király (ami neki tetszett volna jobban), hanem megmaradt debreceni professzornak s élt békességben, barátságban az odavaló jámbor polgárokkal, inkább jót cselekedve, mint rosszat a rettenetes hatalmával.

III. fejezet

Mi mindenfélét cselekedett Hatvani uram a „Mágyika” erejével?

Szorgalmatosan oktatgatta tanítványait, maga pedig szerényen élt egyetlen szobácskájában ezután is, mindössze egy inast fogadott, aki tisztogatott rá.

Az inast Bugyi Andrásnak hítták, jó tagbaszakadt hajdúszoboszlói gyerek volt, aki kilenc húszas havibért kapott.

Hanem ezekkel a húszasokkal ugyancsak megjárta mindig.

Mikor fizetett velök, jók voltak, de az új tulajdonosnál legott ilyenné lett a köriratuk: „Andreas Bugyi Rex Hungariae” (Bugyi András Magyarország királya). Természetesen rajta csípték Bugyit mindannyiszor, a bíróság elé vitték, de hasztalan. Mert a bíró szeme előtt már megint egészen rendessé lett a húszas s csak Bugyi András föladóit nevették ki, hogy a szemök káprázik.

Bugyin kívül még egy takarítónője is volt a nagytiszteletű úrnak, özvegy Magyariné asszonyom, aki azelőtt a főbíróéknál szolgált, de most mellékesen kofamesterséget is űzött a debreceni piacon.

Bennfentes lévén a főbíróéknál még mindig, Hatvani uram rávette, hogy a Fruzinka aranyhajából hozná el neki a leghosszabb három szálat.

– Az a legkönnyebb – mondá Magyariné.

– Háládatos leszek kendnek érte. Holtig megemlegeti, úgy megszolgálom – ígérte a nagytiszteletű.

Magyariné asszonyom addig ólálkodott, settenkedett a főbíróéknál, hordogatván titkos híreket Butykairól, a diákról, míg egyszer kileste a legjobb alkalmat, mikor Fruzinka éppen a haját bontogatta.

– Hej, kisasszony lelkem, nem jó állása van annak a maga selyem hajának. Nem úgy fonják már manapság a varkocsot. Mikor Rhédeiéknél szolgáltam, akkor kinéztem én, hogy a frájj milyen formát ad a méltóságos kisasszony hajának. Adja ide, lelkem, azt a fésűt, majd megmutatom én, mi illik legjobban a szép patyolat orcájához.

Fruzinka mosolygott, és természetesen átengedte a fésűt. A ravasz Magyariné most már észrevétlenül húzhatta ki a leghosszabb három hajszálat és vitte azon nyomban a professzornak, aki bezzeg megörült, majdnem táncolt széles kedvében. No, ugyan bolondok ezek a tudós emberek!

– Köszönöm, Magyariné asszonyom, most csak kend menjen a dolgára a piacra, egy óra múlva én is arra megyek és meghálálom a fáradságát. Előbb egy kis dolgom van még.

Az a „kis dolga” pedig a nagynál is nagyobb volt; bezárkózott, elővette a „Mágyiká”-t, melyet mindég egy vaskondérban tartott elrejtve, a három hajszálat betette a hetvenhetedik lapra, különös bűvszavakat morogván. „Szeress, szeress, szeress!” kiáltá azután háromszor egymásután, az ördöngős könyvet becsapva.

Mert hiszen bírhatta volna ő Fruzinkát, a szellemek rögtön odahozhatták volna, ha parancsolja, de őneki a lány vonzalma kellett. Mert a szerelem úgy édes, ha magától jön.

Ez a varázslat hát arra való volt, hogy a leány szívét maga felé hajlítsa; és úgy is lett, Fruzinkában ettől a perctől fogva csodálatos vonzalom ébredett Hatvani iránt.

Mihelyt ezt elvégzé, a piac felé vette útját, hol ott Magyariné üldögélt a heti sokadalomnak közepette, petrezselymek, répák és tojásokkal rakott kosarak mellett.

Hatvani hozzálép, s a népség szemeláttára megvesz a garabolyából három tojást egy garason. Kissé odább menve a sátrától, feltöri az egyik tojást, hát egy arany van benne, feltöri a másokat, harmadikat s íme mindenekből egy valóságos körmöci sárga csikó hull ki.

Uccu, rohant erre minden élő lélek a sátor felé, s három négy forintjával keltek a Magyariné tojásai.

…Azóta sem volt olyan nagy ára a tojásnak Debrecenben!

Hanem arany sem volt a debreceni tojásokban azóta – már tudniillik azóta, ahogy Hatvani uram feltörte a harmadik tojást, mert a többiekben oszt nem volt semmi.

Híre ment ezeknek a dolgoknak apródonkint. Az emberek súgtak-búgtak egymás közt.

Némelyek nem hitték, mende-mondának tartották. Igazi vastagnyakú kálvinista nem hisz a csodáknak: akik hitték, legfeljebb a fejüket csóválták, találgatván, hátha valami nyitja van.

Magyariné, aki olyan jó vásárt csinált, hogy meggazdagodott utána, telekiabálta a várost; így-úgy, az ő tojásaiban arany volt. Ő nem hitte szemfényvesztésnek, mert az tisztán a tyúkjai érdeme. Csak már legalább azt tudná, melyik az aranyos a kilenc tyúkja közül? Addig-addig csacsogott-fecsegett, míg figyelmessé lőn a városi hatóság, elkoboztatta a tyúkokat, mint a boszorkányokkal cimborálókat és máglyára ítélte, nyársra húzatván testöket.

Ambrus Imre és Kocsay István városi tanácsnokok kiküldettek, hogy hivatalosan kóstolják meg a tyúkok húsát – de biz az csak olyan volt, mint a közönséges tyúkhús.

IV. fejezet

Hogy győzött a pokolbeli kísértet felett

Nemsokára – egy este –, amint éppen vacsorált otthon Hatvani, benyit hozzá Magyariné asszonyom.

– No, mit akar kegyelmed? – förmed rá a professzor, ki jól ösmerte az emberi háládatlanságot és telhetetlenséget –, talán bizony a három aranyát jött visszakövetelni?

– Nem biz én, nagytiszteletű uram, de a segítségéhez fordulok, mert tán tetszik tudni, hogy a férjem, Magyari Mihály meghalt a múlt hónapban – panaszlá az asszony bánatos hangon.

– Azt akarja, föltámasszam az urát? – kérdé Hatvani.

– Dehogy akarom… isten ments – fakadt ki Magyarinéból az ijedelem –, hamarább szeretném megfordítva.

– Hogy érti azt, Magyariné asszonyom, megfordítva?

– Úgy, hogy hazatér az uram éjjelenkint, kérem alássan és rémítő csalarákat csinál otthon, láncait csörgeti, végigdörömböl a padláson. Borzalom azt végighallgatni.

Hatvani uram megkönyörült rajta és így szólt:

– Nagy szolgálatot tett nekem kegyelmed, legyen nyugodt, megszabadítom a kísértettől!

Még azon éjjel egyes-egyedül, kiballagott a temetőbe, s szépen meghúzódva várta egy szomorúfűz alatt a lelkek óráját. Íme, pont éjféli kakaskukorékoláskor fölhasad a Magyari uram sírja, s onnan kivonszolja őkegyelmét egy fekete kutya, megrázza, csontjai kihullottak, mint a kukorica a zsákból, a bőrébe maga a kutya búvik bele s tart szapora lépésben egyenesen a Csapó utca felé, ahol Magyariné lakik. Úgy ment a gyehennára való, mintha nyílból lőtték volna ki.

Hatvani ekkor előlépett, összeszedvén a kihullott csontokat, rájok ült, majd bűvös kört csinált maga körül a varázsbottal. Nem kellett sokáig várnia. Nagy csaholással, csörtetéssel alig egy óra múlva visszatér a fekete kutya és meghőköl, amint a csontokat keresve, meglátja Hatvanit rajta ülve.

– Ember, add ide a csontokat! – üvölti.

– Kutya, nálam nincs csont – feleli Hatvani.

– Azt add ide, amin ülsz – követeli a kutya.

– Én a székemet nem adhatom – kötölődzik a professzor.

Kivicsorította erre a fogait a kutya, egyet vonított, mire egy egész falka ördög és kísértet összeröffen Hatvaninak rohanva, de a bűvös körön átlépnie egyiknek sem lehetett.

– Látom, hogy emberemre akadtam – mondá most a kutya könyörgő hangon –, de látod, a csontokat vissza kell tennem, ahonnan vettem, könyörülj rajtam, add ide őket, nem bánom, kérj értök, amit lelked, szíved kíván.

Hatvani gondolkozott egy darabig, végre így szólott:

– Jól van, hozz ide gyorsan egy zsák aranypénzt, továbbá egy köböl mákot és egy köböl kölest, szórd össze, keverd meg s aztán válogasd szét, de úgy, hogy akár a mákban, akár a kölesben egyetlen idegen szem sem legyen.

Hozta a pénzt, a kölest, a mákot, gyorsan hozzáláttak az ördögök és kísértetek a szemezgetéshez, de bezzeg, akármilyen szapora volt is a munka, tovább tartott, mint kellett volna, mint ahogy az alvilági rendtartás engedi, ütötte a kollégium tornyán az egy órát éjfél után s ördögök, kísértetek legott elsüllyedtek a feneketlen mélységbe.

A csontokat most már külön eltemette Hatvani egy arra csinált bűvös körbe, azokkal nem incselkedik többé az ördög, most is ott pihennek, porladoznak háborítlanul a debreceni temetőben.

V. fejezet

Miként folyt le Hatvani professzor nagy vacsorája, melyet az ő kis szobájában rendezett?

Ezalatt annyira híre ment Hatvani csodás tudományának, hogy részint félelemből, részint tiszteletből mindennemű becsülettel elhalmozták Debrecenben. Nem volt az a lakodalom vagy keresztelő, ahol ne lett volna meghíva. Ott is rendesen az asztalfőn ült.

De valamennyi úriház közt, talán mondanom sem kell, legjobban érezte ő magát a főbíróéknál, kivált amióta Fruzinka is olvadékony pillantásokat vetegetett rá. Együtt fecsegtek, éldelegtek a gyönyörű gyermeklánnyal órák hosszáig, s ezek voltak Hatvaninak a legboldogabb percei életéből. Maga a főbíró nem nagyon bánta az így kifejlődött viszonyt, de a Fruzinka gonosz mostohaanyja ellene volt, s egyszer hangosan azt találta a száján kiejteni: „Ugyan mit akar veled ez a boszorkánymester?” A professzor meghallotta, minélfogva nagy méregbe jött: „No, megállj, gondolta magában, majd megkeserülöd te még ezt!”

Egy farsangi ebéd után a főbíróéknál, mikor szétmenőben voltak a vendégek (sok nagyralátó família és előkelő perszóna), Hatvani meghítta mindnyájokat másnapra vacsorára:

– De mind eljőjjenek ám kegyetek, mert különben megharagszom.

– No hiszen van is hova hívni bennünket! – csóválgatták az emberek a fejüket. – Abba az egyetlen füstös szobájába! Köszönjük alássan az olyan vendégséget, mint aminő az lesz. Hanem azért menjünk, uraim és asszonyaim, hadd lássuk meg legalább a bolondos tréfát.

Így szapulták, mosták, de azért megjelentek egytől egyig, szám szerint vagy nyolcvan. S amire keresztül mentek a pitvaron, ott ugyan sovány biztatás volt, a tűzhelyen játszadozó két macska meg egy rossz fazék, melyben hamu főtt.

Hatvani csodálkozni látszott, mikor a legkorábban érkező két vendég benyitott.

– Teringettét most jut eszembe! Igaz biz az. Én vacsorára híttam az urakat. Ejnye kutyaláncos! No, nem tesz semmit, ha már itt vannak, tessék kérem leülni.

Szűk, barátságtalan odu volt a professzor úr szobája: az első vendégek fitymálva méregették.

– Mindjárt itt lesznek a többiek is – mondá Hatvani kézdörzsölgetve.

– De vajon hova férnek el itt? – felelt fel itt gúnyos mosolygással az egyik vendég, gondolom, a városi levéltárnok.

– Majd csak elférnek – nyugtatta meg Hatvani szerény hangon.

S amint jött csoport csoport után, egyre tágult a kicsiny szoba úgy, hogy utoljára olyannak látszott, hogy még Budán a királyi palota terme sem különb. A háttérben fejedelmi pompával megrakott asztalok görnyedeztek, ami jó és öt világrészben megterem, mind rajtok volt. Arany kanalak, sótartók, ezüst tányérok, kristálypoharak. Mikor a bámuló vendégek letelepedtek, ki tudja, honnan, honnan nem, minden vendég háta mögött ott termett egy-egy cifra ruhás inas, aki felszolgálta. A főispánnál sincs ilyen nagy pazar fény!

A falak mellett köröskörül igazi élő fák nőttek, indáik fölkúsztak a gerendákig; ott dinnye, amott körte, a túlsó oldalon zöld uborka és barack díszlett. Akinek kedve volt, szakíthatott magának.

Valaki az egyik uborkához is nyúlt, hogy leszakítsa, de megjárta vele, a főbíróné (a szép Fruzinka mostoha anyja) ijedten sikoltott fel:

– Jaj az orrom… az orrom! Eresszék el az orrom!

Lett bezzeg nevetés, s a nagy sikolyra aztán el is eresztette az uborkát az illető, mert különben jaj lett volna a főbíróné orrának.

Hanem egy baja mégis volt a vacsorának. Akárhogy nézelődtek a vendégek, mindent láttak, de bort nem. Minélfogva a főbíró mindjárt az első pecsenyénél, amikor a pohárköszöntőt szokás mondani, felszólalt imígy magyarosan:

– Szállanék valamerre, emelném poharamat, de nem lehet, mert a magyar ember nem bírja fölemelni poharát, ha üres. Már pedig üres. Kegyelmed pedig, úgy látszik, kifelejtette a borocskát.

Hatvani közbevágott:

– Ugyan ne okoskodjanak kegyelmetek. Igyanak friss vizet, legjobb. A bölcs Seneca is azt mondja…

– Nem bánom én, nagytiszteletű uram, mondjon Seneca, amit akar, de nekünk kell – kiáltott fel a főbíró –, teremtsen nekünk valahonnan. Hogy lehet ezt a finom vacsorát így elcsúfítani?

Hatvani úgy tett, mint aki nagy zavarban van, hol a füle tövét vakarta, hol a feje búbját.

– Ejnye ejnye… Már most mi az ördögöt csináljunk hát? No, valahogy mégis csak segíthetek talán a dolgon.

Felhajtotta az asztalterítőt, fúrót vett elé, s egy lyukat fúrt az asztallábba.

– No, ide azokat a poharakat!

Bezzeg bámultak a vendégek, mert a legfinomabb tokaji aszú folyt az asztallábból.

– Huh, de fölséges ital! – dicsérgette a főbíró. – Nekem is van ebből a fajtából otthon egy hordóval.

A professzor pajkosan mosolygott erre, mert hiszen a főbíró uram borát folyatta ide a Mágyika erejével. (Derék egy könyv volt ez a Mágyika!)

Hanem ez az asztal sem volt tréfa dolog. Egy asztal, a melyiknek a lábából bor csurog! Mennyivel tehetetlenebbek a mai boszorkánymesterek, akik legfeljebb táncoló asztalokat produkálnak. A Hatvani asztala nem táncolt, hanem táncoltatott. Mert mi tűrés-tagadás, csakhamar táncba rúgott ki a jókedvű vendégsereg, maga a professzor úr is járta Fruzinkával, túlságosan ki volt pirulva az arca mind a kettőnek. Az öreg asszonyok suttogtak valamit erről egy fügefa alatt.

– Hej, Fruzinka lelkem – így kezdé Hatvani a tánc hevében –, ha maga valaha az én feleségem lehetne.

Fruzinka sóhajtott, s félénken rebegte:

– Soha, soha! Merne-e az oltár elé állni? Hajítsa el azt a pokoli könyvet előbb, tépje szét, dobja ki a szemétre és felejtse el, mi van benne, akkor a kegyelmedé leszek.

Most már Hatvanin volt a sor sóhajtani:

– Ne kívánja azt tőlem. Nem tudok lemondani a hatalmamról.

– Az én kedvemért sem? – suttogta Fruzinka édes, csábító nézéssel.

Hatvani nem felelt, csak a fejét horgasztotta le. Azután dolga is van, mert a vendégek egyszerre haza kezdenek készülődni. Főbíróné asszonyom, ki még most is restelli a vacsora előtti uborka-históriát, mogorván hozza a krispint, hogy Fruzinkára adja.

– Maradjunk még mamám egy kicsit – rimánkodik a lány.

A vendégek azonban nagy mehetnékben vannak már, sehogy sem lehet őket visszatartani.

– Igazán itt akar még maradni? – kérdé a professzor Fruzinkától.

– Hogyha akarnák! – felelte a lány gyöngéden simulva a professzorhoz.

Hatvani erre az asztalhoz lépett, rácsapott a közepére a bütykös nagy ujjával s uramfia… egyszerre tódulni kezd be ajtón-ablakon a víz, a padlásról is úgy zuhog le, mintha öntenék. Az ár nőttön nő. A férfiak káromkodnak, a nők ijedeznek és sikoltoznak.

– Én istenem! Mi lesz ebből? Jaj, jaj! Segítség!

Van lárma, zavar, az ijedezők felugranak az asztalra, a nők felfogják a szoknyájukat, maga Fruzinka is halálra sápad, de Hatvani mosolyogva nyugtatja meg:

– Ne féljen semmit, nem lesz baj, a szoknyácskája nem lesz csatakos. Szemfényvesztés az egész és csak arra való, hogy még itt maradhassunk egy kicsit. Lássa, mire jó az a gonosz könyv?

– De azért csak mégis dobja a tűzbe a „Mágyiká”-t – rimánkodik Fruzinka, két kis kezét összetéve szépen.

– Mindnyájan elveszünk, megfúlunk – kiáltozta a főbíróné kétségbeesetten, s valóban már térden felül ért a víz, noha a székre állott.

Hatvani belátta, hogy elég volt a tréfából ennyi, újra ráütött az asztalra s rögtön eltűnt a víz, olyan szárazzá változott a szoba, mint annak előtte volt.

Lett bezzeg vidámság, hahota a rémület után, némelyek azonban megbotránkozván, duzzogva mentek kifelé. Ott künn ezalatt olyan nagy hómacskák estek az égből, hogy a kisebb házak mellett az ablakig ért a hó.

Akiknek nem volt bagaria csizmájuk, azok sopánkodva hökkentek vissza a hazameneteltől.

– Hej, de jó volna most egy-két szán, amely hazaszállítgasson bennünket.

– Ha csak az kell – mondá Hatvani –, hazaszállítom én a kedves vendégeimet szívesen.

Fogta a varázsbotját, két szánt rajzolt vele az udvaron a hóban s mind a kettőbe négy-négy lovat. Hopp! Egyszerre megelevenedtek, pattogott a kocsis, prüszköltek a paripák nyugtalanul.

– Tessék felülni kérem, tessék, tessék uraim, hölgyeim. A merészebbek fel is ültek némi húzódozás után, s a két szán röpülve siklott tova a havon, a csengők a lovakon messziről szóltak…

Reggelre aztán ki-ki otthon találta magát, szörnyen kiéhezve, elcsigázva, cudarul elkoptatott ruhában.

Nem vacsoráltak ezek tegnap semmit, de még kevésbé utaztak szánon. Incselkedő gonosz szellemek a havon ülve vontatták őket hazafelé.

VI. fejezet

A diák szomorú esete és Hatvani halála

Fruzinka napról napra szerelmesebb lett Hatvaniba, s elidegenedett apródonkint Butykaitól, a csinos szőke diáktól, aki hiába irkálta immár hozzá a sok szerelmes verset.

Butykai csakhamar észrevette a leány változását, de a rettenetes valóság csak akkor tárult ki előtte egészen, midőn meghallotta, hogy Fruzinka, aki igen szépen tudott festeni, lefestette Hatvanit, s oda ajándékozta neki, mire Hatvani uram egy gyémántos gyűrűt küldött neki, amit a leány örökké ujján viselt.

– A professzorba szerelmes – dörmögte Butykai, bosszút lihegve. – Bizonyosan a Mágyikával csavarta el a szívét tőlem. De megkeserüli, fogadom.

Butykai merész, szenvedélyes fickó volt, s ha valamit föltett, azt végre is hajtotta.

Elhatározta, hogy a Mágyikát ellopja a professzortól, s aztán ő maga lesz a hatalmas, ami most Hatvani. Fruzinka is őt fogja szeretni ismét.

Mikor a tanár nem volt otthon, akkor ment el a szállására. Könnyű volt neki bejutni, megmondta Bugyinak, az inasnak, hogy a kalkulus könyvért küldte haza a nagytiszteletű úr. Sokszor megesett ez azelőtt is.

Addig kutatott, keresgélt, míg egyszer csakugyan rátalált a „Mágyiká”-ra és kinyitotta.

A szellemek csörtetve rohantak elő:

– Mit parancsolsz?

– Hozzátok nekem elő rögtön a főbíró Fruzinka nevű leánykáját.

Alighogy kimondta, nyomban ott termett előtte a gyönyörű leánygyermek, de bánatos volt arca, nem mosolygó, a fejét is elfordította a diáktól szemrehányón s ahelyett a Hatvani arcképe felé fordult, melyet ő festett, s melyhez most így esengett, kezeit tördelve:

– Oh kedvesem, jöjj, segíts rajtam.

Nyilván az előérzete súgta, hogy nagy veszedelemben forog.

Butykait elfutotta erre a pulykaméreg; de a szellemek nem engedték még dühöngeni sem, türelmetlenül kérdték újólag:

– És még mit parancsolsz?

– Törjetek és szaggassatok itt össze mindent – rendelé, a gyűlölt arcképre gondolva, melyet Fruzinka nézett. Mit tudta azt a szegény diák, hogy lehetetlenséget kell kívánni.

Egy perc alatt össze volt törve és szaggatva minden, a bútorok a képek – de Fruzinka is, Butykai is.

Mikor a professzor hazajött, a rettenetes pusztulásra mindjárt megértett mindent, és sírva borult a földre.

Azután összeszedte széttépett testükből a dirib-darabokat, külön a Fruzinkáét, külön a Butykaiét, s kinyitotta a Mágyikát.

A szellemek előugrottak:

– Mit parancsolsz urunk?

– Rakjátok össze a testeket úgy, ahogy voltak, s leheljetek beléjök életet.

A szellemek elkezdtek jajveszékelni.

– Nem tehetjük. Az lehetetlen! Amit egyszer összetéptünk, azt mi helyre nem hozhatjuk. Mi csak rontani tudunk, de teremteni nem. Életet csak az Isten adhat!

– Akkor hát takarodjatok a pokolba – ordítá a Hatvani fájdalmasan, s össze-vissza rugdosta őket. – Ne merjetek elém jönni többé!

Üvöltve, nyögve elkotródtak, Hatvani pedig tüzet rakott és elégette a két testet. A Butykai teste hamuvá vált, a Fruzinkáéból egy hófehér galamb szállt ki, egy darabig ott kóválygott a Hatvani feje körül, majd kirepült az összetört ablakon át, föl a magasba…

A nagy tudományú ember e naptól kezdve szomorú lett, s folyton sorvadt. Nem volt az ő bajára patika, még a Mágyika sem.

…Hej, jó lett volna azt a könyvet tűzbe vetni, amikor Fruzinka mondta! Szegény leány, talán előre érezte.

Nem is nyúlt többé könyvéhez Hatvani, elutálta. A következő nyáron súlyos beteg lett, s csakhamar híre ment a városban, hogy halálán van.

Magyariné asszonyom ápolta, mikor haldokolt. Az egész városi tanács ott ült a nagy ember ágya körül.

S ezalatt künn a ház tetején, míg ő itt vívódék a halállal, egy holló és egy fehér galamb verekedett egymással. Egyszer a holló, másszor a galamb kerekedett felül. Az emberek, akik alulról nézték, messziről hallhatták a csőreik kopogását.

Hosszan tartott a viaskodás. Egyszer úgy tetszett, mintha a holló győzne… de nini, a szegény fehér galamb újra erőre kap… hajrá, hajrá, fehér galamb!

Szívszorongva várták a Szent Anna utcabeliek a harc végét. Míg végre – jaj, hála istennek – megölte a galamb a fekete hollót.

Talán az a holló volt az, mely egykor a kollégium ablakán fecsegte el a gonosz titkot és talán az a fehér galamb volt az, mely a Fruzinka hamvaiból támadt?

Ugyanabban a pillanatban, amikor a galamb a hollót megölte ott künn, szűnt meg ott benn a Hatvani vívódása – pilláit csöndesen becsukta s lelke elhagyta porhüvelyét örökre.

…Hogy a „Mágyika” hova lett s hol van most, azt majd megsúgom az olvasóknak alább.

Befejezés

Íme idáig meséltem kegyelmeteknek a Hatvani históriáját, úgy, ahogy azt a debreceni mende-monda átidomította.

Hanem hát nem úgy történt az.

Nem volt ám a derék professzor úr boszorkánymester, hanem csak nagy tudós. Nem is kergetett el ő kegyetlen kísérteteket, csak az ostobaságot – ámbár hiszen elég nagy kísértet az is. Sem aranyat nem tudott belevarázsolni a tojásba, hanem igenis megmutatta a tudománya által, hogy sok mindenből lehet aranyat csinálni, ami az ostoba ember előtt lehetetlenségnek látszik!

Hát a Mágyika! Az is csak mese! A nagytiszteletű úr az úgynevezett „fizikának” volt a professzora, mely a természet erőinek felösmerését és felhasználását tanítja. E tudománynak köszönhetjük azóta a vasutat, a távirdát, a gáz- és villanyvilágítást és sok egyebet. Ha az akkori debreceni emberek föltámadnának, tudom, hogy az ördög művének tartanák, de mi már okosabbak vagyunk, mi már tudjuk, hogy ezek a tudomány vívmányai.

Ma a „Mágyika”-hoz könnyen hozzáférhet mindenki, aki tanul. S aki aztán azt a nagy könyvet, melynek a neve tudás, kinyitja, annak engedelmeskednek a szellemek. Igazi csodákat művelhet velök.