Egzotikus képek, egzotikus betegségek

Hága híres képtára, a Mauritshuis, ha méreteit tekintve nem is vetekedhet mondjuk az amszterdami Rijksmuseummal, feltehetően legalább annyira ismert a holland festészet szerelmesei körében. Mindez nem csoda, hiszen a válogatott műalkotásokból álló gyűjtemény többek között olyan remekművekkel büszkélkedhet, mint például Rembrandt 1632-ben festett Dr. Tulp anatómiai leckéje, vagy Vermeer felejthetetlen alkotása, a Delft látképe. A világhírű kollekció talán nem is kaphatott volna méltóbb helyet a Jacob van Campen tervei alapján 1634–1644 között épült kis városi palotánál, amely a klasszicizáló barokk egyik legszebb emléke Hollandiában. Míg azonban a rangos gyűjtemény legjavát kitevő XVII. századi festmények alkotóit valószínűleg senkinek nem kell már külön bemutatni, talán még a hollandok közül sem tudja mindenki pontosan, ki is volt valójában a múzeum névadója, a Mauritshuis, azaz a Móricház építtetője és első tulajdonosa.

Johan Maurits van Nassau Siegen (1604–1679) jelentős arisztokrata családból származott, amelynek egyes tagjai fontos szerepet játszottak Hollandia történelmében. Nagyapja a németalföldi szabadságharc vezetőjének, Orániai Vilmosnak a testvére volt, a nassau-siegeni birtokot öröklő apja, János gróf ugyanakkor egy Holstein-Sonderburg hercegnőt vett feleségül, s így Johan Maurits, anyja révén közvetve még a dán királyi házzal is rokoni kapcsolatba került. Az ifjú gróf természetesen származásához méltó neveltetésben részesült. Először Bázelben, majd a kasseli Collegium Mauritianumban tanult, ahol hasonló körökből származó tanulótársaival együtt igen sokoldalú humanista képzésben részesült. Anyja egyik ekkoriban írt leveléből kiderül azonban, hogy a fiatalembernek valójában nem sok kedve volt a tanuláshoz, így Johan Maurits 17 évesen Hágába ment, hogy katonai pályán próbáljon karriert csinálni. Folytatta ezzel a családi tradíciót, hiszen a spanyolok ellen fegyvert ragadó nagyapja bizonyos értelemben szintén katonaembernek számított, apja pedig a holland haderőreform egyik végrehajtója, s több hadászati kézikönyv szerzője volt. Frederik Hendrik helytartó seregében mindenesetre Johan Mauritsnak is hamarosan alkalma nyílt, hogy bebizonyítsa rátermettségét. Úgy tűnik, hamar felhívta magára a figyelmet, mivel néhány éven belül kapitányi rangra emelkedett, sőt az 1630-as évek közepén, egy heves összecsapás során szerzett kisebb fülsérülésének – és a kalapján éktelenkedő golyó ütötte lyukaknak – köszönhetően rettenthetetlen hősként kezdték tisztelni.

Ekkor jött el az ő ideje. A Nyugat-Indiai Társaság vezetői ugyanis úgy döntöttek, hogy egy jól felszerelt expedíciós hadtestet küldenek Brazíliába, hogy a portugálokkal szemben meg tudják védeni ottani gyarmati pozícióikat. A feladat végrehajtására Johan Maurits látszott a legalkalmasabb személynek. Az ambiciózus férfi, immár mint a brazíliai holland gyarmatok kinevezett kormányzója, 1636-ban kelt útnak, s mintegy nyolc évig maradt a távoli kontinensen. Bár csapatainak nem sikerült igazán átütő katonai sikereket elérnie, a brazíliai holland „gyarmatbirodalom” mégis az ő idején érte el legnagyobb kiterjedését. Az általa kiharcolt eredmények azonban nem bizonyultak hosszú életűnek, a portugálok ugyanis néhány éven belül újra átvették a hatalmat az érintett területeken. Érthető ezek után, hogy ha Johan Maurits neve manapság szóba kerül, a hollandok nem annyira hadvezéri vagy kormányzói erényeit igyekeznek kidomborítani, hanem sokkal inkább a férfi jelentős mecénási tevékenységére, a tudományok és a művészetek iránti megkülönböztetett érdeklődésére helyezik a hangsúlyt, s hozzátehetjük, nem alaptalanul.

Brazíliai útja során Johan Maurits nem csupán hazája katonai, illetve a Nyugat-indiai Társaság gazdasági érdekeit igyekezett hathatósan képviselni, hanem kihasználva a lehetőséget, az európaiak által még jórészt ismeretlen kontinens minél teljesebb feltérképezését is céljául tűzte ki. Ennek érdekében fegyveres csapatok mellett számos művészt és több kiváló természettudóst is magával vitt Dél-Amerikába, akik közül néhányat név szerint is ismerünk. Ezen vállalkozó kedvű, jeles tudósok sorába tartozott a kormányzó háziorvosa, Willem Piso (1611–1678) is, aki 1638-ban szintén kutatói ambíciókkal érkezett a távoli országba. Piso Leidenben, illetve Caenban tanult, majd Amszterdamban kezdett praktizálni, mielőtt csatlakozott volna a brazíliai expedícióhoz.

Bár a XVI. századi portugál útleírások Brazília lakosságát még alapvetően egészséges populációként említik, a helyzet néhány évtized alatt sokat romlott. Részben éppen az európai bevándorlók, illetve az Afrikából idehurcolt néger rabszolgák révén számos olyan betegség ütötte fel a fejét, amely korábban szinte teljesen ismeretlennek számított ezen a kontinensen. A hollandok ráadásul – a portugálokkal ellentétben – nemigen vették át a helyi étkezési szokásokat, s Brazíliában is ragaszkodtak az otthon megszokott, európai konyhához. Az utánpótlás persze gyakran akadozott, így az egyoldalú és elégtelen táplálkozás, a mértéktelen italozás és a nem megfelelő higiénia következtében könnyen áldozatul estek a különféle járványoknak és trópusi betegségeknek. Jellemző, hogy a holland katonák és telepesek körében jóval nagyobb pusztítást végzett például a skorbut, a malária vagy az amőbadizentéria, mint az ellenség csapatainak sorában. A különféle mérges kígyók és mérgező növények ugyancsak nem elhanyagolható veszélyforrást jelentettek az őket nem ismerő európaiaknak. Az elmondottakat figyelembe véve, talán nem kell külön hangsúlyozni, milyen kiváló terepnek bizonyultak a dél-amerikai gyarmatok Piso számára, a trópusi betegségek, illetve a helyi gyógymódok és gyógynövények tanulmányozására. A holland orvos kétségtelen érdeme, hogy igen alapos megfigyeléseket végzett a bennszülött lakosság körében, az egyes betegségek leírásakor kizárólag saját, empirikus tapasztalataira támaszkodott, s észrevételeit igyekezett mindig pontosan rögzíteni. Komoly felfedezéseket tett egyes szembetegségekkel és nemi betegségekkel kapcsolatban, s többek között az ipecacuana gyökér gyógyászati célú használatát is ő leste el az indiánoktól. Itt végzett kutatásainak az eredményeit tartalmazza a De Medicina Brasiliensi, amely néhány évvel hazatérése után, 1648-ban jelent meg Leidenben, a Historia Naturalis Brasiliae című kötetben, a vele együtt kutató jeles természettudós, Georg Marggraf, Brazília növény- és állatvilágát ismertető publikációjával együtt. A Dél-Amerikában végzett kutatások nyilván jelentős mértékben hozzájárultak Willem Piso szakmai elismertségéhez. Talán ezeknek az eredményeknek is köszönhető, hogy – a számunkra elsősorban Rembrandt „anatómiai leckéje” révén ismert – dr. Nicolaes Tulp utódaként, 1657-ben őt választották meg három évre az amszterdami Collegium Medicum dékánjává.

Az említett tudósokon kívül, mint már utaltunk rá, néhány tehetséges művész is részese volt a brazíliai expedíciónak. Rájuk elsősorban az a feladat hárult, hogy dokumentumértékű rajzokat és festményeket készítsenek a távoli ország lakosságáról, illetve egzotikus állat- és növényvilágáról. A kormányzó kíséretében utazó holland művészek közül mindenekelőtt azt a két festőt kell feltétlenül megemlítenünk, akiknek az alkotásai mindmáig a leghívebben őrzik ennek a kalandos vállalkozásnak az emlékét. Frans Post (1612 körül–1680), a Johann Maurits számára is dolgozó jeles építész, Pieter Post testvére, elsősorban a jellegzetes brazíliai táj festője volt. Képeinek meseszerű hangulata, naiv bája talán leginkább a XIX. századi francia festő, Henri Rousseau egyes alkotásaihoz hasonlítható, amelyekre Post művei egyébként hatással is lehettek. A másik holland mester, Albert Eckhout (1610–1666) elsősorban nem tájképeket festett, hanem Dél-Amerika flóráját és faunáját, illetve a helyi lakosság egzotikus figuráit örökítette meg alkotásain. Eckhout egész sorozat ilyen képet készített, köztük a címlapon látható festményt, amely egy néger asszonyt ábrázol gyermeke társaságában.

Bár a hollandok által Brazíliába hurcolt afrikai négerek többsége rabszolga volt, Eckhout említett képén látható fiatalasszony arany karperecet és gyöngy nyakéket visel. Az ékszereket leszámítva a nő öltözete mellesleg mindössze egy rövid szoknyából, illetve egy dekoratív, pávatollakkal ékesített kalapból áll. A néger asszony egy gyümölcsökkel teli hatalmas kosarat emel a magasba, míg pucér kisfia egyik kezében egy apró papagájt tart, a másikban pedig egy cső kukoricát szorongat. Ha jól megnézzük, a néger nő övébe tűzve még egy apró goudai pipát is felfedezhetünk. A két alakot különféle pálmákból, kaktuszokból és folyondárokból álló buja növényzet veszi körül, amely csak fokozza a kép egzotikus hangulatát. A festmény párdarabján egy csupán ágyékkötőt viselő – békés tekintetű, ámde a legkülönfélébb gyilkos szerszámokkal felfegyverzett – néger harcost láthatunk egy pálmafa tövében. Feltehetően még inkább megmozgathatta az európai közönség fantáziáját Eckhout képsorozatának az a darabja, amely az egyik helyi indián törzs tagját, egy tarairiu asszonyt örökít meg, hasonlóan egzotikus környezetben. Ezen a festményen a fiatal nő már szinte teljesen meztelen, ágyékát mindössze egy összekötözött levélcsomó takarja. A korabeli nézőt azonban nem is annyira ez, mintsem a kép egyéb borzongató részletei hozhatták izgalomba. A jámbornak tűnő teremtés ugyanis egy félig lerágott kézcsonkot hurcol magával, míg fonott kosarából egy emberi lábfej kandikál elő. A holland telepesekkel egyébként jó kapcsolatokat ápoló tarairiu indiánok a korabeli források szerint valóban emberevők voltak, bár mentségükre legyen mondva, hogy kannibalizmusukat rendszerint a megölt ellenség elfogyasztására korlátozták. Hasonló, szintén életnagyságú festményeket készített egyébként Eckhout az ország többi jellegzetes népcsoportjának a képviselőiről, így a tupi indiánokról, a meszticekről vagy a mulattokról is. Érdemes itt megjegyezni, hogy a brazíliai holland gyarmatok lakossága ekkoriban jelentős részben portugálokból, illetve más európaiakból állt, ők azonban nyilván nem számítottak eléggé egzotikus figuráknak, így talán ezért nem kaptak helyet a festő említett sorozatában. Brazíliai korszakát megelőzően mellesleg sem Frans Posttól, sem Eckhouttól nem ismerünk egyetlen festményt sem, hazatérésük után ugyanakkor mindketten életük végéig Dél-Amerika jellegzetes motívumvilágát használták fel képeiken.

1644-ben Johan Maurits a maga nemében egyedülálló, hatalmas műgyűjteménnyel érkezett haza Brazíliából, amelyet alig tudott bezsúfolni frissen elkészült hágai palotájába. A kormányzó közszemlére tett egzotikus kincsei éveken keresztül a város fő látványosságai közé tartoztak. A híres brazíliai gyűjteménynek azonban ma már csak kis töredékét találjuk meg Hollandiában, mivel ennek jó részét Johan Maurits még életében elkótyavetyélte. 1652-ben például a Dél-Amerikában gyűjtött fegyvereket, különféle használati tárgyakat és bútorokat, számos Eckhout által készített műalkotással együtt barátjának, a brandenburgi választófejedelemnek ajándékozta. Ennek az ajándékegyüttesnek a részét képezte az a mintegy nyolcszáz tanulmányrajzból álló, Theatrum Rerum naturalium Brasiliae címen ismertté vált sorozat is, amelynek a második világháború után rejtélyes módon nyoma veszett, s csak a közelmúltban bukkantak rá újra, a krakkói Jagelló-könyvtárban. Orvostörténeti szempontból különösen érdekes Eckhout sorozatának az a lapja, amely egy albínó négert ábrázol. A művész itt talán ugyanazt az albínót örökítette meg, akiről Marggraf is megemlékezett a már említett Historia Naturalis-ban: „Láttam egy 18 éves fiút, világos hajjal és teljesen fehér bőrrel, akinek ugyanakkor olyan orra volt, mint egy négernek. Itt született Brazíliában egy néger apától és néger anyától.”

A volt kormányzó azonban korántsem csupán a választófejedelemmel szemben bizonyult ilyen nagyvonalúnak. 1654-ben III. Frigyes dán királyt nem kevesebb mint 26 festménnyel, köztük Eckhout Brazília őslakosait megörökítő híres sorozatával lepte meg, s ez a ritka kollekció ma is a Koppenhágai Nemzeti Múzeum etnográfiai gyűjteményét gazdagítja. 1678-ban, halála előtt egy évvel Johan Maurits még maradék gyűjteményének jelentősebb darabjain is túladott, amikor Frans Post több festményét, s Albert Eckhout nyolc falikárpittervét – a műkincsekben egyébként nyilván nem szűkölködő – XIV. Lajos francia királynak ajándékozta. A Mauritshuisben ma látható páratlan műremekek tehát valójában nem Johan Maurits egykori gyűjteményéből származnak. A múzeum lelkes látogatóit azonban mindez feltehetően a legkevésbé sem zavarja.