A pedagógus

„A pedagógusi hit, mely inkább a természet, mint nézet dolga, kettőt tételez fel: hogy az emberek (az eddiginél különbbé) nevelhetők, s hogy (az eddiginél többre) taníthatók.”

A Négy Könyv-ről

Németh László

Ismertetés a kiadó számára
(Részlet)

A négy könyv terve 1944 nyarán született meg, a mezőszilasi alsó temetőben, az akkori kiadómmal szőtt ábrándokban. 18 év múltán – 1962 júniusában – eljutottunk oda, hogy a Gondolat kiadóval megállapodtunk egyelőre két részének: a Természetismeretnek és a Matematika és alkalmazásainak a megírására; mint bibliográfust (hogy úgy mondjam, tudományos kéz alá dolgozót) pedig a fiatalabb nemzedék egyik nagy általános tájékozottságú és külön tudománytörténeti készültségű tagját sikerült megnyernem munkatársul.

Az a gondolat, hogy az emberi műveltségen áttekintést szerezzek, s leglényegesebb elemeit egy összefoglaló munkában rögzítsem, most kerít harmadszor hatalmába. Első ízben a harmincas évek elején: amikor mint a „jelen történésze” (ez volt a sokat fölhányt Ortega-hatás) készültem neki az „egy agyban összeállt” Új enciklopédia megírásának. Hogy mi készült el belőle, tudják, akik a Tanut (a nagy munkának inkább csak felvonulási épületét) ismerik. A megpezsdült mozgalom s az egyre nyomasztóbbá váló nemzeti élet akkor elvont ettől a munkától, melyhez, ha az alapok (történeti érzék, természettudományos képzettség, nyelvtudás) meg is volt, hiányzott az anyagfelhajtó mozgékonyság s az átrágás kellő szívóssága. Másodszor, vásárhelyi tanárságom alatt, már szerényebbre tűztem ki a célt; tulajdonképp csak egy nagy, olvasható tankönyvet akartam írni felnőtteknek, akik vagy nem jártak iskolát, vagy keveslik az ott tanultat. Mint kísérletező tanár ennek a tankönyvnek (Négy könyvnek) a fejezeteit mondtam el óráimon. Akkor irodalmi munkáim, pontosabban regényszerződéseim szólítottak el tankönyvemtől, majd műhelyemből is, s tán valami rossz sejtelem, hogy óráimon máris messze túlmentem a középiskolás határokon, s ha könyvem meg is jelenik, abban a specialistákat szaporító korban „maximalista” túlzásnak minősítik. Most, a szerződés aláírásakor még szerényebb szerepet vállalok: nem mint enciklopédista, nem is mint tanár, csak mint egyszerű tanuló, mondjuk, előtanuló állok a tanulási lázba esett nemzedék elé, hogy mielőtt lehunynám szemem, azt, amit az emberi műveltségben legfontosabbnak látok, helyette s neki még egyszer áttanuljam.

De ha a szerep, melyet a könyv írásával vállaltam, mind igénytelenebbé vált is, a cél, amely a munka fölött lebeg, bár körülírtabb, még mindig igen (félek, hogy arcátlanul) magas. Enciklopédiámmal, mint a Tanuval is: a műveltség egy-egy tárnájába szorult szakmunkást, ahogy ma mondják: szakbarbárt akartam az összefüggésekre s az egészre emlékeztetni; az elég jogtalanul elmarasztalt XIX. századot egy hipotetikus XX-kal orvosolni. A Négy könyv is több lett volna, mint szakérettségizők segédkönyve: egyfajta Noé-bárka is, mely a szívemnek oly kedves nyugati civilizáció ragyogását és változatait – a Minőséget – szerette volna az új szocialista Magyarországba átmenteni. Ma egy új iskola igénye az, ami diákká tesz, én szeretnék első őszfejű tanulója lenni annak az általános egyetemnek, amelynek elképzelésem szerint úgy kell egész oktatásunkat egy szinttel feljebb húzni, ahogy az általános iskola húzta a régi polgárik színvonalára, s ahogy újabban az általánosnak tervezett középiskola az érettségiére.

Amikor a Négy könyv tervét annak idején fölvázoltam, azt hittem, az egyedül ésszerű áttekintést készítem; nem vettem észre, mennyire belerajzolódott ebbe az általánosságba is egyéni hajlamom. Ma már tudom ezt, s óvatosan úgy fogalmazom, hogy ami bennem megért, az az áttekintésnek elsősorban történeti módja, s bár az anyaga a többinek is ez lenne nagyjából, elképzelhető másféle rendezés. A természettudomány s technológia felől érkezőnek például a föld színén folyó munkák áttekintése lenne a fontosabb, a politikus hajlamúnak a gazdaság s politikai-földrajzi kép mélyebb megértése; sőt egy történelemellenes csoportosítás is elképzelhető, amely a történelem „invariáns” elemeit: filozófia, matematika, költészet eredményeit emelné ki: Babits Mihály például, ha vállalkozik, erre vállalkozott volna. Amit úgy mondhatunk, hogy az általános egyetemnek is több fakultása lesz, s mi a történelminek próbáljuk egyelőre még csak a vastraverzeit felhúzni.

Ennek a fakultásnak voltaképp csak egy tárgya van, a legszélesebb értelemben vett történelem, amint könyvünk is egyetlen történeti áttekintés; természetismerete s matematikája olyanféle fölnagyítás, amilyennel képzőművészeti albumokban szokták a kép egy-egy különösen szép vagy fontos részét látómezőnkbe ugratni. Ebben az esetben az újkor történetéből nagyítanánk ki (az ismereteket keletkezésükben nyújtva) két fontos részletet, míg a Nyelvekről szóló könyv e történelmi tanulmányhoz adná a művek eredetiben olvasásához szükséges nyelvi eszközöket. A nemzeti történelem, ha helyet kap, mint függelék csatlakozik a könyv második-harmadik részéhez; módszere az összehasonlítás: a világtörténet s természetesen művelődéstörténet háttere előtt rajzolná meg küzdelmeinek és sajátos eredményeinek történetét.

Az egyes könyvek szerkezetét így képzeltük el: egy-egy (körülbelül húszíves) kötetnek mintegy a fele lenne a simán, fönnakadás nélkül folyó esszé, ezt én írnám; a könyv végére három-négy ívnyi bibliográfia kerül, mely nemcsak az egyes fejezetek irodalmát sorolja fel, de az olvasót útbaigazító jellemzéseket is fűz hozzá; ezt munkatársam vállalta; a közbeeső öt-hat ív a főszöveget megvilágító jegyzeteknek, a leágazásokat ott megtakarító néhány oldalas esszéknek maradna, amelyeket vegyesen adnánk érdeklődésünk szerint. A könyveknek, amennyire ezt az előadás kívánja, s a hely engedi, képanyaga is lesz.

A könyvek írásával egy időben – bár erre egyelőre megállapodást nem kötök – olvasókönyvek összeállítását is megkezdenénk; úgy, hogy az átnézett kútfőkből, irodalmi emlékekből, mai történeti munkákból, ami a legszebb s legjellemzőbb, azon frissiben lefordítjuk, s idővel rendezzük. Nemcsak a Történet egészülne ki ilyen (nem túl részletes) olvasókönyvvel, de a Természetismeret, sőt a Matematika is: Galilei Discorsijának, az Ember származásának egy-egy részlete, vagy hogy ifjúságomban emlékezetest mondjak: Addison vérszegénység-leírása éppúgy helyet kaphatna benne, mint Descartes geometriájából néhány oldal, vagy akár a Tentamen egy-két részlete. Ha az összegyűjtött szemelvényeket egyszer kiadhatjuk: azt legcélszerűbb lesz kétnyelvű kiadvány formájában közzé adni, így mindjárt a Nyelvekről gyakorló könyvévé is válna, amint annak a gyakorlatai is erre a szövegre készítenek elő.

---

1962

Németh László és a „kétféle műveltség”

Németh Judit

A legkiválóbb természettudósok, orvosok, mérnökök mindig érdeklődtek a humán kultúra iránt. Az íróknál ritkább volt a természettudomány iránti érdeklődés, pláne Németh László fiatal korában. Németh László azonban soha nem tudta a műveltséget két részre, természettudományos és humán műveltségre osztani, számára mindegyik egyformán hozzátartozott a megismerendő és érdekes világhoz. Valószínűleg orvosi tanulmányai is hozzásegítették ehhez az egyetemes érdeklődéshez. Már korai írásaiban, amikor „előtanulóként” akarja az országgal megismertetni a nyugati kultúra legfontosabb eredményeit, találhatók természettudományos tanulmányok. Azt, hogy ezen tanulmányokhoz mennyit olvasott hozzá és mennyire megértette az azokban ismertetett elméletek tudományos alapjait, egy kis anekdota nagyon jól jellemez. 1935-ben az általános relativitáselméletrl jelent meg egy cikke, amelyet a hetvenes években az Einstein centenáriumkor a Magyar Tudomány a centenáriumon elhangzott előadások anyaga mellett szintén újra leközölt. A természettudományos lektor a cikk egyik passzusához lábjegyzetet írt, amelyben kijavította a szerzőt, azzal, hogy nem jól tudta azt, amit leírt. Két számmal később az Elméleti Fizikai Tanszéken dolgozó oktatók nyomatékos felhívására visszavonták a javítást. Az író Németh László 1935-ben ismerte és megértette az általános relativitáselmélet leglényegesebb pontjait. Az Akadémia lapjának természettudományos lektora úgy látszik csak a speciális relativitáselméletet ismerte, és azzal keverte össze a leírtakat. És természetesen anélkül, hogy szakértőket megkérdezett volna, kijavította rosszul az akkor már halott szerzőt.

A természettudományokkal komolyabban azonban csak élete derekán, vásárhelyi tanárkodása boldog évei alatt kezdett foglalkozni. Akkor alakult ki benne az a terv, hogy az emberi műveltség legfontosabb ismereteit a következő négy könyvben szeretné összefoglalni: Történelem, természettudomány, matematika és a nyelvek. A kötetek sajnos, de érthető módon soha nem készültek el. A történelmi résznek (ami természetesen művelődéstörténetet is magába foglalt) bizonyos részei más kötetekben, elsősorban a Megmentett gondolatokban megjelentek, a természettudományos résznek pedig megmaradtak a jegyzetei. Amikor édesapám betegsége alatt, majd halála után a hagyatékát elkezdtem feldolgozni, ezeket a nehezen olvasható, kisalakú, elemista füzeteket mindig félretettem. Eleinte megvolt az indokom: A Homályból homályba tartalmát még apám határozta meg, oda természetesen nem illett ez a kis kötet. Az Utolsó széttekintés Németh László a haldokló Colbertre alkalmazta ezt a kifejezést) elsősorban azt tartalmazta, amit a neve is ígért: egy élete végén álló ember utolsó széttekintését az általa ismert és méltányolt, esetleg szeretett jelenségeken: azaz az élete utolsó évtizedében írt, különböző okok miatt korábban meg nem jelent műveket. A négy könyv első részleteit azonban még a tervhalmozó, élete legjobb írói éveiben járó Németh László írta: ezek a jegyzetek nem egy búcsúzó, hanem egy jövőbe néző embernek az alkotásai. Végül az utolsó kötettel, az Életmű szilánkokban anyagával együtt adtam át a legépelt anyagot a Szépirodalmi Kiadó igazgatójának. A kiadó döntött aztán úgy, hogy ez a kis könyv külön kötetben jelenjen meg, Négy Könyv címen.

Az, hogy a kötetet korábban mindig félreraktam, nagyon érthető volt. A felsorolt több ezer oldal anyagával együttesen nem kellett annyit dolgoznom, mint ezzel a kis kötettel. És miközben a Révai Nagy Lexikonját bújtam, hogy bizonyos neveket jól olvasok-e, tiszteletem apám iránt egyre növekedett. Ezt a hatalmas ismeretanyagot összehozni és rendszerezni még egy természettudós részéről is elismerésre méltó teljesítmény lett volna. Mindig is kifogásolta, hogy a természettudományokkal foglalkozók csak a saját területüket ismerik. Ebben a kötetnyi vázlatban megmutatta, mit ért a természettudományok egyetemességén. A tanulmányok nem egyforma színvonalúak; kicsit attól függ az írások értéke, mennyire volt igazán otthon a témában a szerző. A vegytan cikkekben megható szinte az a mohóság, amellyel egy elméleti ember megtervezte kémiai kísérleteit. Az olvasó úgy érzi, a szerző kicsit maga is meg van lepve, hogy azok működnek. Ezekben a részekben nem érezni annyira az anyag feletti áttekintést. De a kötet nagy részében (például a technika történetében, vagy a fizikáról szóló részekben) az olvasó egy általános képet kap, irodalmi szinten megírva, arról, hogy melyek az illető tudomány fejlődésének legfontosabb fejezetei, és az egyes fejezeteknek mi a tudományos jelentősége. Az anyag annyira tetszett nekem, amikor kész lett, hogy gyanakodni kezdtem magamra, nem csak a gyermeki elfogultság érezteti-e velem ezt olyan jónak. Mint az általam ismert egyik legnagyobb természettudományos áttekintéssel rendelkező személyt, Marx György professzort kértem meg, mondjon elfogulatlan véleményt a kötetről. Az ő válasza az volt, hogy elkérte a klasszikus fizika cikket a Fizikai Szemlének.

A mai este programját tervezve a rendezőség felkérte Bay Zoltánt, hogy beszéljen Németh Lászlóval való barátságáról, aki ezt meg is ígérte. Sajnálatos módon ezt az ígéretet már nem tudta megtartani. Erről a barátságról a későbbiekben lesz még szó, én most csak azt szeretném megemlíteni, mi volt az, amit én a Négy Könyv olvasása után erről a barátságról megértettem. Azt hiszem, Németh Lászlót Bay Zoltánhoz a természettudományos világ szelleme vonzotta. Németh László soha nem érezte magát igazán jól irodalmi környezetben. Nem volt bohém művész alkat, sokkal inkább egy tudósra emlékeztetett. Aki Brachfeld Péter című tanulmányát elolvassa, érzi, az írója lehetett volna elméleti tudós is. Még az a mód, ahogy a tanulmányait megtervezte, vázlatokat csinált, hozzáolvasott az anyaghoz, az is inkább a tudós módszereire emlékeztetett. Mindig mondta is, hogy sokkal jobban szereti megtervezni munkáit, mint megírni. Egy-egy természettudományos munkájához koffernyi könyvet szedett össze könyvtárakból, ismerősöktől. Természetesen ezek nem magához a megírandó műhöz kellettek annyira: a szerző anyaggyűjtés ürügyén elsősorban saját örömére mélyedt el bennük: élvezte az ismeretszerzést. Nem hiába írta le: számára a földi éle legnagyobb öröme csakugyan a tanulás volt. Talán ezért is szeretett pedagógusok között lenni. Magát a pedagógusi foglalkozást is nagyon szerette, született pedagógus volt, amit lányai, valamint vásárhelyi tanítványai is tanúsíthatnak. Ezt talán Vásárhelyen nem kell emlegetni. De fiatal orvostanhallgató korában nagyon megszerette a tudományos, kutatói környezetet is. Úgy tűnik, Bay Zoltán az elveszett és néha nosztalgikusan visszavágyott édent nyitotta meg neki egy-egy szavával, történetével. Tudjuk jól, a más rétje mindig zöldebb. De élve az egyik világban, és egy kicsit belepillantva a másikba is, én is úgy érzem, kellemesebb a kutatói környezet az irodalminál, pláne ha abban igazi team-munka folyik. Bay Zoltán körül kialakult egy kutatói team, ennek szellemét Németh László megismerte, azt hiszem nagyon élvezte, és egy kicsit talán irigyelte is.

Természetesen a két ember barátságához sok más dolog is hozzájárult, például a másik nagyrabecsülése. Különbözőségük ellenére volt néhány hasonló tulajdonságuk. Mindkét ember amellett, hogy a szakmájában kimagasló volt, rengeteget dolgozott. Bay Zoltán mindannyiunkat megdöbbentett, amikor olyankor, amikor mások már megérdemelt nyugdíjasságukat élvezik, új ötletekkel és jelentős új munkákkal állt elő. Számára azt hiszem az élettől elválaszthatatlan volt a munka. Németh László munkaszeretete és munkabírása pedig azt hiszem a művei olvasói számára elég világos. Hogy nála is mennyire leválaszthatatlan volt a munka az élettől, arról csak egy megjegyzést. Betegsége éveiben, amikor természetesen már régen nem tudott dolgozni, egyszer anyura nézve azt mondta nekem: „Tudod, én már nem tudok írni, így az életemnek nincs semmi értelme. De ő annyira akarja, hogy éljek.”

Azonban az alapvető oka a barátságuknak azt hiszem az volt, hogy mindkét ember valami olyanra vágyott, amiben a másik segíthette. Mindketten egységesnek érezte a kultúrát, nem vettek tudomást arról, hogy kétféle kultúra van, és a számukra ismeretlenebb területre a másik segített bepillantani.

Vásárhelyi Horizont II.

BAY ZOLTÁN ÉS NÉMETH LÁSZLÓ, a tudós és az író

Eötvös Loránd Fizikai Társulat Hódmezővásárhelyi Városi Csoportja 1994.

A természettudományos oktatás megújítása az egységes világképért

Németh Magda

Századunk egyik nagy és súlyosbodó problémája, hogy az oktatás egyre inkább csak szakembereket képez, anélkül, hogy jó alapműveltséget adna. A II. világháború után a kérdésről sokat írtak Nyugaton is, főleg Angliában, de ennek ellenére a legtöbb oktatási rendszer a másik irányba, a fokozott szakosodás felé tolódott el. Pedig arra volna szükség, hogy az emberiség „kiművelt” emberfői ne szakbarbárok, hanem átfogó világképpel rendelkező egyének legyenek.

Németh László már a harmincas években Tanu című folyóirata megindítása kapcsán szólt erről. Később, amikor pedagógiával többet foglalkozott, arra a meggyőződésre jutott, hogy megfelelő tanmenettel egy általános világkép már a középiskolában kialakítható. 1945–48 között Hódmezővásárhelyen tanított, és a gyakorlatban kidolgozta, illetve kipróbálta módszerét. Ebben az időszakban, valamint az ötvenes-hatvanas években fontos feladatának érezte, hogy írásban rögzítse a módszert, illetve az anyagot. Többször hozzákezdett, de sajnos élete különböző nehézségei, nem utolsósorban betegsége, megakadályozták abban, hogy befejezze. Terve az volt, hogy Négy könyvben középiskolai oktatásra is alkalmas módon összefoglalja az emberi műveltség legfontosabb anyagát. Sajnos a Négy könyvből csak részletek készültek el, s ezek is elszórtan, köteteiben és különböző folyóiratokban láttak később napvilágot. Az 1988-ban megjelent Négy könyv publikálatlan anyagot és pedagógiai írásaiból válogatást tartalmaz, de nem tekinthető az író által tervezett műnek.

Élete alkonyán munkássága egyik legnagyobb adósságának érezte, hogy ez a mű nem került tető alá. 1962-ben ugyan kiadói szerződést is kötött rá, s ennek kapcsán így írja le céljait a Négy könyv megírásával: Enciklopédiámmal, mint a Tanuval is a műveltség egy-egy tárnájába szorult szakmunkást, ahogy ma mondják: szakbarbárt akartam az összefüggésekre s az egészre emlékeztetni.” A Négy könyv is több lett volna, mint szakérettségizők segédkönyve, egyfajta Noé-bárka is, mely a szívemnek oly kedves nyugati civilizáció ragyogását és változatait – a Minőséget – szerettem volna az új szocialista Magyarországba átmenteni.”

A Négy könyv tervezett kötetei: Történet, Természetismeret, Matematika és alkalmazásai és Nyelvek.

1945 őszén Németh László megírja A tanügy rendezése című tanulmányát. Ebben az oktatási rendszert hároméves szakaszokban javasolja a 6. évtől kezdődően. A középiskola tehát 12 éves kortól indulna, és az érettségivel zárulna. Már itt gondol a tantárgyak összevonására. A történelem például nemcsak a hagyományos históriát tartalmazná, hanem teljes kultúrtörténetet is; a természetismeret pedig a fizika, kémia és biológia alapjait, nagyjából kialakulásuk kronologikus sorrendjében. Az ismétlődések, átfedések (időben és tárgyak közt is) kiiktatása időmegtakarítást jelent, s ezt az időt gyakorlati munkára és kísérletezésre lehetne felhasználni.

Az időmegtakarításnál azonban jelentősebb az az előny, ami az emberiség történeteinek egy rendszerbe foglalásával és az összefüggő világkép kialakításával jár. Feltétlen új és mondhatnánk „forradalmi” az a javaslata, hogy a négy nagy tárgy közül három, a Történet, Természetismeret és Matematika és alkalmazása időben párhuzamosan fusson, tehát ugyanazt a korszakot tanulják ugyanabban az időszakban a diákok, mindhárom tárgykörben. Így nemcsak szakértelmet kapnak, hanem szükségszerűen kialakul egy-egy korszak képe, ami azután összegezésben világképpé válik.

Németh László rendkívül fontosnak tartja a táblázatos rendszerezést is, a megértés és emlékezet megsegítése céljából.

„A mi műveltségünk nagy baja épp az, hogy a középiskolai és szakmai képzésben az emlékezetterhelő ismeret elnyomja a világnézetit, erkölcsformálót”

– írja 1955-ben.

„Iskolaterve” tehát a fő tárggyal, a történelemmel indulna 12 éves korban. Az első évben az őstörténetet és a régi nagy civilizációkat tárgyalná a görögökig; kitérne művészetük, kultúrájuk, életformájuk, históriájuk, földrajzuk részleteire is. A természetismeret és matematika tudománya ekkor még erősen gyerekcipőben jár, viszont a népek történelme sok érdekes részletet szolgáltat, ami egy 12 éves serdülő érdeklődését felkelti, és képet alakít számára erről a korszakról.

A második év a hellenista-római civilizáció, a középkor és a reneszánsz története lenne. Itt a fizika és matematika már lényeges szerepet nyer.

A harmadik év az újkor története a XIX. század közepéig, és itt belép fontos tárgyként a kémia.

A negyedik évfolyam napjainkig jut a kronológiában. A XX. században a természettudományok – elsősorban a kémia, az atomfizika és biológia – az emberiség történetében meghatározó tényezővé válnak.

Minthogy jelenlegi világképünk kialakításához a közelebbi korszakok mind nagyobb arányban járulnak hozzá, tanulmányozásuk egyre rövidebb szakaszokhoz hosszabb időszakot rendel, tehát a korszakok léptékcserével követik egymást.

A negyedik középiskolai év végére áttekintést ad, az emberiség teljes történetéről, beleértve a természettudományokat is, és megteremti egy világkép kialakításának lehetőségét.

A középiskola utolsó két évét a választott egyetemi tanulmányokhoz szükséges tárgyakban való elmélyedésre lehetne fordítani.

Most térnék rá tulajdonképpen arra, Hogyan tanítsuk a természettudományos tárgyakat?. Németh Lászlónak ugyanezzel a címmel van egy 1948-ból származó írása; ebből idéznék néhány mondatot.

„A természettudományok tanárának nemcsak természettudományi ismereteket kell adnia, hanem azt is meg kell értetnie, mi a modern természettudomány jelentősége az emberiség történetében. Az ember sokféle kulccsal próbálta megnyitni a természetet, de a modern természettudomány az első, amely valóban nyit is. Az egyetlen világmagyarázat, amely nem a mítosz vagy művészi vízió laza összefüggését teremti meg a dolgok közt, hanem az egész természetet egyetlen, minden részletre kiterjedő egységes fogalmi hálóval magyarázza.

---

A tanításban a természettudomány fontosságának három módszertani szempont felel meg.

1. Tanítsuk a természettudományt történeti perspektívában. Mind a fizika, mind a vegytan, mind az élettan tanítható a fizikai, vegyi, élettani problémák történeteként. Így a tanuló nemcsak a végeredményt látja, hanem hogy mennyi kérdés és nagyszerű válasz vetődik egymásra, míg ezek az eredmények megszülettek.

2. Tanítsuk az egyes természettudományi tárgyakat az egész természetmagyarázat részeként. Az egyes tárgyak között világos összefüggés van. A fizika az alap, erre épül a vegytan, erre az élettan, s az élettan fölött fog kiépülni az igazi, tudományos lélektan.

3. Tanításunk legyen gyakorlati. Magyarázza a technikát, a hasznot, amit az egyes felfedezések az emberiségnek jelentenek. Másrészt fejlesszen ki bizonyos technikai készségeket. A tanuló ne csak nézze a kísérleteket, hanem végezze maga is, kerüljön közelebb az anyaghoz, érezze meg tulajdon ujjaival szellem és anyag összekapcsolódásának örömét.

Ilyen tanítással elérjük a célt, amit a hivatalos kívánalom tűz elénk: tudniillik megértetjük, hogy:

1. A természeten kívül nincs más természet, az összes jelenségek ebben a természetben foglalnak helyet.

2. Ez a természet megismerhető, és egyre alaposabban fogják megismerni.

3. Nemcsak megismerni, az emberiség javára kihasználni is.”

A történelem mozgása gyorsuló mozgás. Az emberiség a történelmet iparával és szervezettségével gyorsítja fel. Igaz volt ez a régmúltban is, de fokozottan igaz a modern társadalomban.

A természetismereti tárgy jelentős mértékben az újkor történetének „kinagyítása”. A tankönyv

„az újkori természettudomány történetéről szólna, de úgy, hogy keletkezésük helyén az egyes tudományágak anyagát meg is tanítaná.”

A fizika, vegytan és biológia fejezeteit nagyjából keletkezésük sorrendjében mondaná el, a XVII. századtól kezdődően. A fejezetek között vannak ugyan időbeli átfedések, de ugyanakkor feltétlen létezik egy történeti sorrend.

Legcélszerűbb talán Németh László módszerét követve táblázatot készíteni a természettudomány tanításáról, az idő függvényében. A táblázat két iskolai év anyagát ölelné fel, de elképzelhető úgy is, hogy a középiskola négy osztályára oszlana el.

Megjegyzendő, hogy a biológia fejlődése nagymértékben függött a fizikai és kémiai tudományos feltételek megteremtésétől.

A táblázat tehát vázlatosan így alakulna:

Ha az anyagot két évre osztjuk, a választóvonal a XIX. századnál lenne, mielőtt a biológiába belekóstolunk. A XX. század tudománya teljes egészében a második évre kerülne.

A Négy könyv című kötet a táblázaton kívül eső témaköröket is tárgyal, szintén kronológiai sorrendben. Ilyen fejezetek például: Vegyi iparok, Életvegytan, Élettan története. Hogyan a legcélszerűbb az anyagot tanítani? Természetesen úgy, hogy az újkor történelmébe ágyazzuk, és kihangsúlyozzuk a kölcsönhatást a história és a tudomány fejlődése között. A táblázatot folytassuk úgy, hogy a tudományágak alá a szóban forgó század legfontosabb eseményeit, művészetét, irodalmát, technikai fejlődését, matematikai eredményeit, meghatározó személyeit stb. soroljuk, s így a függőleges oszlopok egy-egy századról átfogó képet adnak.

Ha egy diák el tudja helyezni az emberiség történelmének főbb eseményeit egy ilyen megatáblázatban, akkor képet alkotott világunkról, fejlődésünkről.

Kérdéses, hogy a megatáblázaton kívül milyen tankönyv lenne szükséges az ilyen típusú tanuláshoz?

Németh László erre így adta meg a választ:

„Az egyes könyvek szerkezetét így képzeltük el: egy-egy (körülbelül húszíves) kötetnek mintegy a fele lenne a simán, fönnakadás nélkül folyó esszé, a könyv végére három-négyívnyi bibliográfia kerül, mely nemcsak az egyes fejezetek irodalmát sorolja fel, de az olvasót útbaigazító jellemzéseket is fűz hozzá, a közbeeső öt-hat ív a főszöveget megvilágító jegyzeteknek, a leágazásokat ott megtakarító néhány oldalas esszéknek maradna. A könyveknek, amennyire ezt az előadás kívánja, s a hely engedi, képanyaga is lesz.

A könyvek írásával egy időben olvasókönyvek összeállítását is megkezdenénk…”

Ilyen tankönyvek ma még nem léteznek és összeállításuk hatalmas feladat. Ez a hiány nyomasztotta az írót élete utolsó éveiben, vagyis hogy „Noé bárkáját” nem tudta megépíteni a nyugati szellem és civilizáció megőrzésére.

A legtöbb iskola tanmenete ma sem nyújt arra lehetőséget, hogy a természettudományokat Németh László módszerével tanítsuk. Alternatívaként, a hagyományos tárgyak mellé viszont lehetőség nyílhat egy történeti tárgyra, amely a megfelelő keretbe helyezi a már elsajátított ismereteket.

Az, hogy az emberiség „kiművelt” emberfői ne szakbarbárok, hanem átfogó világképpel rendelkező egyének legyenek, egyre fontosabbá válik. Németh László történeti módszere ennek kialakításában nagy segítséget nyújt.

Egy „képesítés nélküli” pedagógus: Németh László

Katona András

A Tanu „egyeteme és gyakorló iskolája”

Hamar a pedagóguspálya vonzásába került – természetesen korántsem véletlenül – Németh József tanár úr szép reményű fia. 1926-ban iskolaorvosi és egészségtan-tanári állást vállalt a budai Toldy Ferenc Reálgimnáziumban. 1928 szeptemberétől a zuglói Egressy úti polgári iskolaorvosa lett, majd 1931 szeptemberétől a Vízivárosba, abba a Medve utcai iskolába helyezték iskolaorvosnak, ahová 1907-ben első elemistaként beiratkozott. Tanított és rendelt még az Áldás és a Ponty utcában is.

A mai általános iskola felső tagozatának megfelelő polgári iskola a két világháború közötti Magyarországon a szegényebb, de tanulni vágyó alsóbb néprétegek, a városi kispolgárság, a kishivatalnokok, kereskedők, iparosok gyermekeinek volt az iskolája. Ez az iskolatípus főleg a gyakorlati életre nevelt, elvégzése után a fiatalok állami kishivatalnokok, kereskedők lehettek, a vasút, a posta, a pénzügyérség, a katonaság és a közigazgatás alkalmazottaivá válhattak. A kereskedelmi iskolában tanulhattak tovább, vagy – különbözeti vizsgával – a gimnázium ötödik osztályába léphettek, ami az érettségi, s az egyetem felé vezető utat jelenthette. De a tehetségesebb munkásgyerekek is eljuthattak ide.

Németh László éveken át volt budapesti polgárik iskolaorvosa és egészségtantanára. Munkássága során a tanórák mellett az évente ismétlődő iskolaorvosi vizsgálatokon is megismerhette tanítványait. Milyennek látta őket?

„Ha szobrász lettem volna, úgy faragtam volna ki, ahogy most közel húsz év múltán is látom: az orrtól elkívánkozó cipőtalp, a kinőtt, rövidnadrágos ruhában most bontakozó férfitest, a szakfelügyelő rosszallását kiváltó kócos haj alatt előreszegzett homlok, eleven tekintet: megjelenése inkább tartózkodó, tudata a környezetével elfoglalt, mögötte mégis egy nagy egészséges követelés emelkedik. Azt, hogy ha munkásságról, munkásosztályról beszéltek, nem betű s üres fogalmi váz jelent meg előttem, ezeknek a fiúknak s a szüleiknek köszönhetem.”¹

Németh László szívesen vállalt ismeretterjesztő előadásokat is. Ezek foglalata írásban is megjelent. Közülük Az iskoláskor egészségügye (1933) először egy iskolaorvosi tanfolyamon elhangzott előadásokat tartalmazott, és iskolaorvosi munkakörről, az iskolaorvos felelősségéről, valamint az iskolaorvosok gyakorlati tankönyvéről, egy „gyakorlati iskolaorvostan”-ról szólt. Az alkati vizsgálatok az 1935–36. tanévben (1935), Az iskola „összetétele” (1937) a Medve utcai polgári iskolában készült, illetve tanári értekezletein hangzott el, és az iskolaorvosi munkakört értelmezte. Fejtegetéseinek lényege annak bizonyítása, hogy az iskolaorvosnak és a pedagógusnak együtt kell működnie. Egyúttal a családtörténet, a környezettanulmány, az alkati és az „értelmiségvizsgálatok” pedagógiai értékeiről is szólt, az iskolában végzett empirikus vizsgálatok eredményeit is felhasználva.

Legjelentősebb iskolaorvosként jegyzett írása azonban A Medve utcai polgári először az Iskola és Egészség című szakmai folyóirat különszámaként jelent meg 1937-ben, majd önálló kötetben 1943-ban, a Magyar Élet kiadásában. A címben is szereplő iskola ekkor már

„…valósággal a gyakorló iskolája a Tanu egyetemének. A Medve utcai polgáriban tanulta meg s bizonyította be a Tanu, hogy a minőség nem elvont, nem halott elv, hanem az életet és a mindennapokat átalakító valóság. […] A Tanu a minőség éteri fele, a Medve utcai a materiális.”²

A Medve utcai polgári pedagógiai szakirodalmunk, a magyar neveléstudomány, s egyben a magyar városszociográfiai irodalom egyik alapműve. Sajnos a hazai pedagógiai elmélet és gyakorlat, illetve a magyar szociográfiáról szóló áttekintések máig sem aknázták ki, vagy nem vették kellőképp figyelembe kutatásinak eredményeit, megállapításait.

„Annak a tanárnak, aki valóban meg akarja ismerni tanítványait, aki test és lélek kölcsönhatását kutatja, aki az önművelésről nem mondott le, ismernie kell Németh László tanulmányát.”³

A szociografikus fogékonyság mellett a kötet jellegzetessége az alkattani tájékozódás, mellyel a szerző vizsgálatai során a társadalmi élet elevenjébe hatolt. A Szülővilág, Származás, Családi élet, Lakás 4–7. fejezetekben a döbbenetes proletársors és nyomor dokumentumai kerültek felmutatásra. A kötet a szociográfus, az orvos és a tanár szempontjait egyesítve olyan „teljesebb látásmódot” kínált, amely ma is hasznosítható az iskolai munkában.

Németh László az előző évek kísérleteit és felméréseit összegező könyv első, mindössze 300 példányos kiadásának a végére a következő jegyzetet fűzte:

„Ez a munka nem irodalmi alkotás és nem kész mű. Az irodalmi alkotás szigoráról eleve lemondott lazább, házias stílusával: egy tudományos mű pedig nem számolhat be ennyire szétágazó s jórészt befejezetlen kutatásról. Én munka közben készült vázlatnak tekintem, mely magamnak új kiindulópontokat ad, s másokat hasonló munkára ösztönözhet. Elsősorban az iskolaorvosokhoz s a polgári iskola tanáraihoz fordulok vele; e zártkörűséget fejezi ki a korlátolt példányszám is.”⁴

Ami a Tanu „egyetemét” illeti: az „egyszemélyes folyóirat” számunkra legfontosabb írása A művelődés reformja (1935), amely egy teljes számot kitöltő reformtervezet, A reform részeként megjelent, alig 10 oldalas írás. Itt jelentkeztek Németh László pedagógiai és tanügyi eszméi első, kiérlelt alakjukban. Figyelemre méltó koncepciójából az egységes kultúra eszménye, melynek célja az ember belső gazdagságának kibontakozása volt, mely elengedhetetlen az „üdvösségharchoz”. Németh olyan erkölcsi forradalmár volt, aki a megálmodott valósághoz kereste az ifjú, vezetni képes „elitet”, és a művelődés reformjától várta az élesen bírált rendszer megváltoztatását, tehát a nevelést társadalmi erőnek tekintette.

Népművelő-nemzetnevelő programja itt – ahogy Monostori Imre felismerte⁵ – nagyszabású és konkrét társadalmi, szociálpolitikai, gazdasági és közigazgatási háttérbe ágyazottan jelent meg. Örökérvényű – máig időszerű – mondanivalója: a lélek forradalma nélkül nem győzhet a gazdasági reform sem, tehát az anyagi és szellemi hatástényezők egyidejűségére van szükség. A cél: az izoláltság, növekvő távolságok, enciklopédizmus veszélyének leküzdése, az életre való felkészülés hiányának a kiküszöbölése.⁶ A módszer: az egyetem legyen „műhely”, az iskola életszerű, s bővüljön a fizikai munkával (kert, műhely, gyakorlat), a nehéz tárgyak a problémakészséget tornáztassák, a nagy integrált önképzőköri tárgyak pedig az iskola „színpad” jellegét szolgálják, a foglalkozások társadalmi és a gondolkodás történeti szerepével.⁷

Gyermekei diáktársaként

Németh Lászlót hat leánygyermekkel áldotta meg a sors, no meg Ella asszony.⁸ Közülük azonban az első, Gabriella (Pocóka) 1930-ban három és fél éves korában, az ötödik, az 1941-ben született Kata (Móricz Zsigmond volt a keresztapja) pedig ugyanabban az évben meghalt. Magda (született 1931-ben), Judit (1932) és Ágnes (1934) azonban az 1930-as évek végén és a 40-es évek elején szinte az egyedüli lehetőséget kínálták az írónak, hogy pedagógus szenvedélyét, kísérletező kedvét kiélhesse. Ennek a „munkának” foglalata a Lányaim, amelynek egyes írásai 1936–37-ben jelentek meg, kötetben pedig 1943-ban láttak napvilágot. (Negyedik életben maradt lánya, a később orvossá lett Csilla ugyanebben az évben született.)

A könyvben nem elsősorban az apa szól lányairól, hanem a gondolkodó ember, az orvos, a biológus, a pszichológus, a pedagógus a gyerekekről. Természetesen a Németh-lányok elsőként a mesék világával ismerkedhettek meg. Szegény Pocó is már „öreg mesehallgató”-ként hallt meg. Betegsége alatt

„óraszám folytak a Grimm-mesék, mint valami virrasztóimádság, melyet, ha az egyik pap kimerül benne, a másik vesz át.”⁹

A halálba is a meséből szenderedett át. A népmesét Németh László azonban nem csupán a gyerekek, de a felnőttek gazdagítójának is tartotta.

Máig érvényes megállapításokat tett a gyermekirodalomról. Nem minden elfogultság nélkül Móricz Zsigmond verseivel kezdte, majd Petőfi, Arany és Shakespeare voltak a kedvencek, illetve Grimm és Kipling meséi hatottak a leginkább Magdánál, Juditnál és Ágnesnél. De hatott Gyulai Pál, Tolsztoj, Dickens is. Úgy látta, hogy a gyermekeknek

„…természetesebb tápláléka a vers, mint a próza…”,

melyben

„…több része van az agyvelőnek, mint a vérmérsékletnek – s felnőtt és gyermek eszükben távolabb állnak egymástól. Épp ezért megbecsülendők azok a Twist Olivér- és Szív-féle remekművek, amelyekben egy nagy írói kedély annyira úr lesz az értelmen, hogy melegétől gyermek- és felnőttvilág közt elolvadnak a kerítések.”¹⁰

Grimm-mesék olvastatásával kezdte lányait a német nyelvre tanítani, majd a francia, a latin és az orosz nyelv következett.

„Idegen nyelven olvasni egészen más képesség dolga, mint beszélni. Az olvasáshoz nagy »szókapacitás« kell. Sok szót kell az agyban széttolni, külön egyéniségként számon tartani…”¹¹

Németh László gyermekeinek szóló matematikatanítása is hozott hasonló örökérvényű általánosításokat:

„A gyorsaság inkább az algebra sajátsága […] Az iskolában épp azért nem értik meg […], mert túlságosan alaposan tanítják. Az iskolai mindennapra-egy-kanál módszer az algebrában még elcsüggesztőbb, mint nyelvekben. Épp az áttekintést, a nagyelvek uralmát, a kiterjesztés meglepetéseit rombolja széjjel. Az iskolában minden »tananyag«. Úgy görgetjük az anyagot, mint hangya a tojását. A matematikának azonban nincs is anyaga; egy leheletből fúvódik; nem lehetne így is tanítani?”¹²

A fokozatosság ismert pedagógiai elve helyett Németh László a következőket vallotta:

„A mi belső fejlődésünkben sem fokozatos semmi. Ami új készül bennünk, az egyszer csak itt van; kirobban. A virágok egy éjszaka nyitnak, a kis költő elalszik, s felébred a nagy. Még a férfiasság is csak egy év, fél év, néha hetek alatt ébred. De nemcsak az életben nem felel meg a fokozatosságnak semmi; nem valósítható meg a tananyagban sem. A gyökvonás nem nehezebb az osztásnál; a középkor története az ókorénál, az igeragozás a főnévragozásnál. A lejtő, amit a pedagógus készít: önámítás. A lejtőre rakott ismeretek egy szintbe esnek. Ha az ész mint a rakpartra fölnőtt folyó fölért hozzájuk, egyszerre áradhat szét rajtuk. Aki a többtagú osztását fölérte ésszel, az a gyökvonást, az egy- és kétismeretlenű egyenletet éppúgy felérheti. De egyszer csak itt van egy új szint, egy új nehézség; a tanár egy órára osztja be fokul, s föléréséhez új képesség kell, amelyre tanítványa tán sohasem érik be. A fokozatosság tehát valóban fokozatosság; szaggatott, sétákat engedő, szökéseket kívánó, s nem szerpentin vagy lejtő, ahogy a tantervek értelmezik. Én lányaim agyában most ezeket a valódi ?fokokat? akartam fölfedni, mik azok a képességpróbák, melyekkel egy-két órával eldöntheted, hogy tanítványod meddig fog a matematikán fölevezni.”¹³

Három „meredeket”, „próbát” látott a matematika tanításában: a műveletekét (benne a hatványozással), a logaritmust és a mértanban a szögfüggvényeket, valamint a differenciálszámítást. Játszott a matematikával:

„A matematikai műveletek nem könnyebbek és nem nehezebbek egymásnál. A közönséges számtani osztás, amelyet minden negyedik elemistába belévernek, a legbonyolultabb művelet. Nehéz: a matematika légköre. Az a kínos tisztaság, amellyel a nagy matematikusok mintájára a kis iskolamesterek törlik bizonyításaikról a port. Mi azonban fittyet hányunk erre; a bizonyítás itt kézzel-lábbal folyik, amíg a titkot egyik fejből a másikba át nem toltuk. Nem, nem nehéz ez a játék, csak szokatlan. Szokatlan, hogy egy gyereket egyáltalán érdekel. De kipróbálták-e, hogy hány gyereket érdekelne, ha módja volna rája? Kipróbáltuk-e a gyerekek matematikai képességét annyira is, mint a verselőit?”¹⁴

Kissé hosszabban idézett, de nagyon fontos írása végén összefoglalta a jövő iskolájára vonatkozó alapelveit is:

„1. Az ember csak azt tanulhatja meg, amire képességei rakéta-bomlásában a képesség megjelent. Azt azonban sokkal gyorsabban tanulja meg, mint ahogy a napi-egy-kanál iskola beosztja. Azaz idomítani csak hülyéket szabad, az ép szellemeket (jókor, helyesen) táplálni kell.

2. Egyszerre csak egy dolgot lehet igazán tanulni. A szellemi szenvedély sem tűr meg egyenrangú vetélytársakat. Az érdeklődés szétaprózódása a valódi szellemi munkát kizárja.

3. A tudás: képesség s nem teher. Azt rendezi s tartja áttekinthető állapotban, amit a civilizáció az agyra úgyis rászemetel. Könnyebbséget érzünk tőle, a nem nyomást; a derűt gyarapítja, s nem a bűntudatot.”¹⁵

„Eklézsia-járás”

1940 elején indította el mozgalmát Móricz Zsigmond a népfőiskoláért a Kelet Népe hasábjain. Ez idő tájt Németh László gyakran utazott vidéki városokba előadásra, hol Móriczcal, hol Tamásival, hol egyedül.

„Az íróknak és a vidéknek úgy kell érintkezniök, hogy a legtöbbet kaphassák egymástól. Én azt hiszem, egy-egy ilyen úton tudnék a legtöbbet adni és kapni. […] …együtt kószálni egy város lélekkivalló éjszakájában, bejárni a szomszéd községeket; a helyben élő és a messzünnen jött közös képét csinálni meg, a helyről, ahonnan élniök kell – s az egészről, amelyből én jövök helyi tapasztalotokon; s ez volna a méltó mindengyikünkhöz. Az eklézsia-járások szép szokását szeretném viszontlátni. Ennek már csak jövője is több van, mint az előadásdinak. …az egész gondját hordó vándor s az egyház szavára váró község azonban éppoly régi szervezete a szellemi életnek, akár az evangélium. Új testamentum, vagy hogy magyart mondjak: a régi üldözött gyülekezetek.”¹⁶

Ő dolgozta ki annak a mintakollégiumnak a tantervét, melynek megvalósításhoz a Bűn című regénye helyszínén, a Törökvész utcai villájában tíz magyar író fogott össze. Itt egyszerű népi származású fiatalok tanultak volna történelmet, gazdaságtant, jogot, néprajzot, egyszóval a falvak vezetéséhez szükséges ismereteket. A kormány azonban nem engedélyezte a népfőiskola alapítását, legfeljebb egy-két parasztkollégiumot volt hajlandó eltűrni. Németh keserű öniróniával vett erről tudomást:

„Népfőiskola: megint egy szó, amelyért sok gúnyt kell ma a tervezgető íróknak viselniük. Magam sem tudom, nem a bukástól óvták-e meg őket, akik kísérletüket letiltották.”¹⁷

Az első tanyai internátust Szathmáry Lajos gimnáziumi tanár hozta létre néhány tanártársa és a fenntartó református egyház segítségével, még 1938-ban Hódmezővásárhelyen. Németh László már 1940 tavaszán meglátogatta a vásárhelyi Tanyai Tanulók Otthonát és előadást tartott későbbi iskolájában, a Bethlen Gábor Gimnáziumban, ahol ekkor tanult már néhány mezítlábas kis tanyai magyar. Megragadta írónkat a poros mezőváros levegője:

„Mi történt Hódmezővásárhelyen? Előállt egy tanár, hogy ő a tehetséges tanyai gyermekek számára ingyeninternátust akart csinálni. Az egyház adott erre a célra egy igen egyszerű parasztházat. Van benne egy nagy tanulószoba, két hálószoba, néhány mellékhelyiség; kertje és gazdasági udvara is van, ahol a fiúk maguk nevelik a hízót, s termelhetik a zöldséget. A bennlakókat a tanyai iskolák növendékeiből válogatták ki. […] Az intézmény tüntetően szegényes: a tempó lassú. Mostani épületükben harminc gyerek fér el; ezt a számot csak öt év alatt akarják elérni. Az eredmény azonban jó.”¹⁸

Nem véletlen, hogy Németh László 2000 pengőt ajánlott fel a diákotthonnak az 1941/42-es tanévben, majd a Cseresnyés című drámájának teljes jövedelmével is támogatta ezt a kezdeményezést.

1943 tavaszán – egyébként sikertelenül – megpályázta a debreceni egyetem irodalomtörténeti katedráját. A professzorjelölt azonban hamarosan jobb tanítványokat kapott a debreceni diákoknál. Időközben végigsöpört hazánkon az emberiség legpusztítóbb háborúja, amelynek legválságosabb napjait Németh László Illyés Gyulával együtt bujdosta végig Démuszék balatonföldvári panziójában:

„…én katonaszökevény voltam már, ő csakhamar körözött. A szántódi réven át-átmentünk az ő Tihanyába is. Egy ilyen kirándulás alatt tudtuk meg, hogy Horthyék letették a fegyvert, visszajövet a révkocsmában a beszeszelt hajós már a németek meneküléséről szavalt, otthon Földváron pedig a nyaralót őrző családdal együtt ütöttük fel fejünket Szálasi rádiónyilatkozatára, s figyeltük belesápadva, aznap már másodszor, a sorsunkat kezükben tartókon, a néphangulat shakespeare-i átcsapását.”¹⁹

A két íróbarát az ostromot is együtt vészelte át a fővárosban.

A pedagógus Noé bárkája: Hódmezővásárhely

Az „új világ hajnalán” Németh László csak tanárként kívánt elhelyezkedni. Voltak ennek persze objektív és szubjektív okai egyaránt. Békési, orosházi és kecskeméti próbálkozásokat követően ismét a debreceni egyetem kerül szóba, ezúttal egy anatómiai tanársegédi állásajánlat formájában, de Németh László szerint

„a legszerényebb s legnekemvalóbb a vásárhelyi óraadóság volt, melyet legtermékenyebb éveim igazoltak.”²⁰

A barát, id. Kristó Nagy István (felesége az Égető Eszter modellje) és a hódmezővásárhelyi tanár, Mátyás Sándor (az Égető Eszter Bozsója) készítette elő az utat, vetette fel a gondolatot. Úgyhogy amikor Márton Árpád elnöklelkész és Vörös Mihály igazgató szívesen hívó szava, valamint a Nemzeti Bizottság az író letelepedését pártoló határozata megérkezett, Németh László 1945 szeptemberében elfogadta a meghívást. Október 8-án megérkezett a miniszteri engedély a „képesítés nélküli” tanár megbízatásához:

„A magyar irodalom terén szerzett kiváló érdemeire való tekintettel kivételesen hozzájárulok ahhoz, hogy az iskolafenntartó engedélyével középiskolákban magyar irodalomtörténetet tanítson.”²¹

Ekkor született legkiérleltebb, ugyanakkor talán legtöbbet vitatott, máig tartó hatású, s – paradox módon – saját korában mégis agyonhallgatott tervezete, A tanügy rendezése, mely Illyés Gyula felkérésére, a Nemzeti Parasztpárt oktatási reformjavaslataként látta meg a napvilágot.²² A mindössze néhány száz példányban megjelent tervezetet első, kötetbeli megjelenésekor maga az író nevezte csupán „történeti emlék”-nek:

„Ez a tanulmány ma természetesen történeti emlék, s figyelemre méltóvá egyes – ma már általánosan elfogadott – gondolatok első jelentkezése teszi.”²³

Művelődési és oktatási koncepciója A reformbeli modell társadalmasított változata volt, a két kultúra – immár a humán és a természettudományos – szerves egysége az értelmiségi társadalom elméletében.²⁴ A tömegek lázadásaként elsiratott kiegyenlítődés²⁵ más formában történő megvalósulása: osztálytalan társadalomban közös műveltség magasabb szinten, az oktatás és a termelés összekapcsolása. A műveltség szférájában szüntette meg az osztálykülönbséget, társulva a földosztással, ipari államosítással és a szövetkezeti mozgalommal. Mélyen átgondolt iskolareformjában a demokratikusnak remélt új Magyarország iskolaügyét szolgálta. Ami 1935-ben előzmény, az itt következmény. Megújított alapfogalmakkal (tudás, képesség, tanítás stb.) komplex iskola- és művelődési reformot készített elő az elemitől az egyetemig, gondolva az átmenet nehézségeire is.

A tanügy rendezésében így ír:

„A tanügyi reform célja: az osztálytalan társadalom megteremtése a most növő nemzedék műveltségében. Testvére tehát a földosztásnak, az ipari kisajátításnak, a szövetkezeti mozgalomnak; előjogokat, válaszfalakat bont a képzettség arányosabb elosztásával.

Emberekre, kiknek nincs közös műveltségi alapjuk, hiába jelentjük ki, hogy egy osztály gyermekei: ez az egyenlőség nem lehet más, mint színlelés vagy erőszak, a műveltebb megalázása vagy a műveletlenebb elámítása. Az embereket nemcsak munkájukban kell egy dolgozó családdá tennünk, hanem műveltségükben is.”²⁶

Társadalmi célokból indult ki és oda is tért vissza. Kidolgozott köz- és felsőoktatási koncepciója volt, amiért ütközni, vitázni is hajlandó. Az iskola belső életét, tantárgyainak rendszerét is kész megújítani. Új feladatokhoz új iskolára volt szükség. A tanügy rendezése kiegészíti a társadalom megújításának programját, s az általa megütött hang vonzóvá tette Németh László pedagógiáját, „a tanulási lázba esett nemzet” szolgálatát.²⁷ Élet felőli építkezése és nem utópiája a szembeötlő.²⁸

Hódmezővásárhely nem volt ismeretlen Németh Lászlónak. Ekkor már négyszer megfordult az alföldi mezővárosban. Kétszer előadóként Móriczcal és Tamásival, de volt már tehetségmentő is, amikor Cseresnyés című drámájának honoráriumát ajánlotta fel a Tanyai Tanulók Otthona támogatására, amit ezt követően Cseresnyés Otthonnak hívtak. S volt a Kristó-család vendége is. Így Németh László, aki már 1941 nyarán egy könyv megírását tervezte a városról, korántsem idegenként érkezett oda.

„»Egy országhoz kéne szólnia s ő húsz gyereknek tanít vegytant, itt lötyög valami« – mondta vásárhelyi életemről egy író barátom. S csakugyan lötyögött. Elsősorban az, hogy mint született pedagógusnak, akkor már tíz éve, felnőtt ifjakat kellett volna tanítanom. Minthogy erre nem volt mód, a kielégülést talált ösztön boldogságával vetettem magam a kezembe került középiskolásokra, tanítva filozófiától vegytanig mindent, amire engedélyem volt.”²⁹

Az egyszemélyes tantestület

Az 1945/46-os tanévben magyar irodalmat (erre volt engedélye), egészségtant (ehhez volt orvosi diplomája) és a tanárhiány miatt bölcsészetet tanított. 1946/47-i tanévben Keresztury Dezső miniszter hozzájárulásával

„a további intézkedésig nevelési kísérletek céljából a középiskolában előírt tárgyakat, főleg magyar nyelvet és irodalmat, történelmet, élettant és a francia nyelvet”

tanított, majd vegytant és gazdaságtant is,³⁰ egészen 1948 decemberéig. Egy összesítő táblázat segítségével tesszük szemléletessé ezen „egyszemélyes tantestület” negyedfél tanévre kiterjedő munkásságát.

Tanulságosak az összesített óraszámok

1945/46	1946/47	1947/48	1948/49. I. félév
15 óra	25 óra	20 óra	15 óra

Németh László iskoláját az áttekintés igényével jellemezhetjük leginkább. Az iskola feladata, hogy

„kifejlessze a rendtartás igényét, a tájékozódás szenvedélyét és képességét. Így talán az életbe kilépő ember se nyugszik majd bele, hogy agya selejtteleppé váljon, hanem a világ értelmes (tetteit irányító) modelljét építse állandóan magában. […] A kávéskanalanként beadott anyagot időnként vissza kell kérődzni. Minden diák, de minden tanár is tudja, hogy ezeknél az ismétléseknél, főként pedig az év végi »összefoglaló« ismétléseknél, alig van terméketlenebb, unalmasabb része az esztendőnek. Az áttekintés képességét, ha az órák óriási többségén csak részleteket adunk: nem lehet egyszerre számon kérni.”³²

Szépíróhoz méltóan szemléletes, láttató a fogalom körüljárása:

„Az ember egy új várost nem úgy ismer meg, hogy kezdi a szélső házon s aztán megy házról házra, amíg az egész fejében nincs. Így a hadseregek vesznek be várost; a turista berohan a főtérre, szétszáguld a sugárúton, széttekintést szerez az egészen, elméláz egy-egy személyesen kiszemelt részleten. Tudományokat is így kell megismerni.”³³

A gyakorló tanár célja,

„…hogy tanítványaimat a forgó lépcső tornyában fölvezessem, s egy-egy ablaknál megállítsam – a természettudomány egy-egy vidékének a panorámáját, szépségét szédítő lehetőségeivel elébük tudjam varázsolni. S a más-más fele nyíló ablakoknak, új tudományneveknek megvolt a serkentő hatásuk. Valami új kezdődött velük, s az újban mégis sok ismerős elemet találtak.”³⁴

Szenvedély és tantárgy-összevonás

Németh László iskolamodellje szépen körvonalazható az őt kinevező Keresztury Dezső, akkori közoktatásügyi miniszternek írt jelentése alapján:

„Az iskola olyanféle viszonyban van tehát az élettel, mint a dráma (minden megvan rajt – de tömörítve); felvonulásait azonban nem a cselekmény, hanem a biologikum érése díszletezi. Ez a »teljes« iskola; az igazi »demokrata« iskola – »teljes« marad középiskolai fokon is. Az értelmiség iskolája, a gimnázium sem válik egyoldalúan szellemivé. A különféle szakiskolák és gimnáziumok közt csak a foglalkozások százalékos arányában van különbség: itt több a nyelv, ott a foglalkozások százalékos arányában van különbség: itt több a nyelv, ott a reális, a kertészet, az ipar; de mind a négy vagy öt típus ugyanazokat a tárgyakat, az egész életet tanítja. A valódi demokráciának, sőt az osztálytalan társadalomnak is az ilyenféle – el nem szigetelő – iskola felel meg; kiképezi bennünk a szakembert anélkül, hogy a polgári megsemmisítené; úgy kelti fel a figyelmünket a magunk munkakörére, hogy a többiekére is (izomba, szembe ivódott emlékekkel) folyton emlékeztet.”³⁵

Oktató munkája középpontjában a „tanulás szenvedélye” állt, melyet többféleképpen definiált. A szenvedély maga

„…a képesség fellobbanása az elétolt anyagban.”³⁶

Ismertető jegyei:

„…fokozza a figyelmet, érzelmekkel sarkall a gondolkozásra, vágyat kelt a cselekvésre. Tehát a szellemi élet mindhárom övének alulról, az ösztön, az egzisztencia mélyei felől ad lökéseket. A tanítás […] a szellemi szenvedélyesség fölkeltésével a tanuláshoz szükséges elmeműködéseket: az érdeklődést, emlékezetet, gondolkodást s a begyakorlást fokozza”³⁷

– ahogy erről az akkori hódmezővásárhelyi leánygimnázium (ma Kossuth Zsuzsanna Szakközépiskola) 1947. október 15-i tanári értekezletén beszélt.

A tantárgy-összevonás eszméjével (modernül fogalmazva az integráció gondolatával) jóval megelőzte korát. Hódmezővásárhelyi pedagógiai kísérletei is zömmel erre irányultak. Korábban is bántotta az időveszteség, az unalom és a zavar, amit egyazon dolognak több helyen való tanítása okozhat. Medikus korában egy olyan jegyzet megírásának tervét dédelgette, amely a kórtani és klinikai tárgyak átfedéseit küszöbölte volna ki. A két háború közötti Magyarország iskoláiról, főként középiskoláiról szerzett élményei és ismeretei is a tantárgy-összevonás felé „lökték”. Rögtön azonban ellenpéldával is él:

„A régi középiskolával szemben (s ez, amint látom, azóta sem változott sokat) két kifogásom volt: számos tantárgyával nemcsak az anyagot aprózza el, de a tanulás szenvedélyét is; közben mégsem érik el (legalábbis nem a megkívánt mértékben) az elaprózás célját, hogy az élet megkívánta képességekből, tájékozottságból minél többet hozzon be a falai közé. A hajdani latin iskolának – a XVI–XVII. századinak – volt egy kemény váza, ami abban, aki kijárta, bennmaradt: kétnyelvűvé tette az egynyelvű embert; a műveltség magja a latin tudás, a latin irodalom, világ ismerete volt, erre épült a bölcselet, jog, teológia. Nemcsak az ész vitte át a legtökéletesebb, legfejlettebb nyelvtan tornáján, de a két világban élés, a találó citátumok, anekdoták, az állandó összehasonlítás készségével ajándékozta meg neveltjeit.”³⁸

1945 után a Dolgozók Iskolája tananyagának összeállítása során is az foglalkoztatta, hogy

„…nagy időpazarlás volt ezeket a felnőtt, az életben sokmindent látott embereket a gyermeki elmék számára készített úton végigvezetni, a természetrajzot, földrajzot, történelmet alsóbb és felsőbb fokon is megtaníttatni velük. Ez az ökonómia azonban […] a középiskolai oktatásban sem volt fölösleges.”³⁹

Tantárgykombinátja már az Iskola-tervben és A művelődés reformjában megjelentek. Előbb hiábavaló (fő) tárgyak (görög, matematika, zeneelmélet), önképzőköri tárgyak (történelem, művészetek, biológia, fizika, vegytan) és gyakorlati tárgyak (földművelés, kertészet, méhészet, asztalosság, tyúktenyésztés stb.), valamint modern nyelvek, gyors- és gépírás, de nem kötelező jelleggel.⁴⁰ Utóbb, nagy művelődési reformtervében már öt főtárgyat különített el: nyelvek (görög, latin, angol), magyar önismeret (föld, múlt, nyelv, jelleg), természetismeret (biológiai önfelfedezés köré csoportosítva), tájékozódás a korban (világföldrajz, népek, politikai, művészeti törekvések, az élő tudomány) és matematika-fizika. Ehhez jöttek volna még a gyakorlati tárgyak: földművelés, iparok, gyorsírás, más élő nyelvek – nem kötelező jelleggel.⁴¹

A tanügy rendezésében már kiérlelt már kiérlelt tantárgytömbökkel találkozhatunk: matematika – fizika – vegytan, biológia – egészségtan, irodalomtörténet – történelem-képzőművészetek (a történelemhez bölcsészet, társadalmi ismeretek és politikai földrajz is kapcsolódna), valamint nyelvek (latin, francia, angol, orosz).⁴² Táblázatos formában is összegezte az elmondottakat:

Végül a hódmezővásárhelyi éveket követően a Négy könyv tárgykörei: történelem, természetismeret, matematika és alkalmazásai, valamint a nyelvek⁴³ (hiányzik innen a Vásárhelyen tanított filozófia tárgykör).

Motivációja egyértelmű. A művelődés reformjában fejti ki, hogy a jelenlegi (1930-as évek!) középiskola

„…megcsináltatja minden szaktudomány kicsinyített ötvényét, mellé ültet egy szaktanárt, akinek ez a kicsinyített tudomány a nagyvilág, s rábízza a kis tudósra a kisdiákot, hogy a kis ötvényeket agyukban elhelyezze. A tíz tanár tíz kis tudomány egymás mellett.”⁴⁴

Íme az irodalom- és történelemtanár kórisméje:

„Az embernek magának kell az asztalt is megcsinálnia, amire a fogást ráteheti, s ez végül is egy rögtönzött asztal, amelyet a történelemtanárnak két hónap múlva ki kell cserélnie.”⁴⁵

Nézzük ezek után a hódmezővásárhelyi megoldást! Németh László a tananyaggal kapcsolatosan a reformpedagógia által létrehozott „project”-ekben, vagyis „életszerű” komplex ismeret- és tevékenységegységekben gondolkodott.

Órák az „üvegharangban”

„Az egyik eszköz, amivel én mint tanár a majszolás uralma ellen védekezni próbáltam: a tantárgyak összekapcsolása volt. Hat-nyolc, sőt tízórás tárgyakat tanítottam, nem magyart, történetet, gazdaságtörténetet, hanem egyetlen történeti tárgyat, nem vegytant, egészségtant, fizikát, hanem természetismeretet.”⁴⁶

Az egyik „tárgykombinátot” a történelem körül alakította ki, a másik tömb a természetismereti tárgy volt. Csakhogy Németh Lászlónál a történelem egy egész iskola, a történeti középiskola

„műveltségét tartó sátorrúd tárgya volt.”⁴⁷

1945-ben a VII. osztályban kezdett magyar irodalomtörténetet tanítani, s rögvest kiderült, hogy a világirodalom tanítása is nélkülözhetetlen,

„…hisz a nemzeti irodalomtörténet, főleg ha olyan hézagos, mint a kis népeké, csak összehasonlító tudomány lehet: Balassihoz hozzátartozik, hogy Shakespeare, Tasso és Montaigne kortársa volt.”⁴⁸

Németh László lelkesedése ellenére

„…mégis ez a tárgy lett az, amelyben az ejtőernyő nem nyílt ki.”⁴⁹

Tanárunk a pedagógiai kudarcot rögtön „tanulmány tárgyává” tette (Óraadók királysága, 1945), s megállapította, hogy a hiba a tantárgyak szerkezetében van. A történelemtanár századokkal az irodalmat tanító nyomában kullogva nem tudta az egyes írók, költők történeti hátterét megrajzolni.

„Mennyivel egyszerűbb lenne a két tárgyat egy tanár kezébe tenni.”⁵⁰

A következő tanévben már ő vitte érettségire mindkét tárgyból az egyik leányosztályt, majd az utolsó két tanévében az egész hetedikes és nyolcadikos anyagot összevontan adta elő.

Mindez hogyan jelent meg a tanítási gyakorlatban? Ehhez álljon itt példaként egy tanulói füzet apró részlete⁵¹ (Tanulságosak az összesített óraszámok.):

Egy másik, 1947-es füzet tanúsága szerint csak a romantikához a következőket olvasták: Herder: Homér és Osszián; Kant: Örök béke; Fichte: Az ész teljes uralma; Hörderlin: A párkákhoz, Az Étherhez; Goethe: Prometheus; Paraszt randevú, Elvitte az ördög a fináncot; Kleist: Pantesiles; Shelley: Óda a nyugati szélhez (Tóth Árpád fordítása); Byron: Manfréd (egy jelenet); Don Juan: Hajótöröttek; Manzoni: Jegyesek, A pestis; Leopardi: Nomád pásztor éji dala (Radó Antal fordítása).

Fontos vonása volt Németh László történelemtanításának, hogy a kor politikatörténet-központú gondolkodásával szemben nála a gazdasági élet és a művelődés is megjelent. A magyar történet egy-egy korszaka elé világtörténeti bevezetőt adott, lévén

„…a nemzeti történelem csak összehasonlító stúdium lehet, […] hisz azt például, hogy hova süllyedtünk mi a török alatt, mit jelent a Zrínyiász, vagy miféle ború lengi körül Rákóczi alakját, csak a tizenhetedik századi Európa gyors emelkedésével lehetett igazán megérteni. A történelem Európában persze még szélesebb valamit jelentett akkor, mint nálunk: nemcsak az irodalom adta olvasókönyvét […], de tudomány, technika, zene fejlődését is külön tételekben kellett beilleszteni.”⁵³

Egy szakfelügyelői jelentés a következőképpen írta le Németh László próbálkozásait:

„VIII. oszt. Történelem. Kitűzött feladat: egy antológiát állítsanak össze (a történelem felől), amely azt mutatja be, hogy az osztrák önkényuralom korának eseményei hogy tükröződnek az akkori irodalomban. A tanulókat egy kis, maguk készítette táblázat segíti az irodalmi emlékek összeállításában: baloldalt a világtörténet és magyar történet eseményeit jelölő évszámok, a táblázat fölött a különböző írói csoportok s a hozzájuk tartozó írók nevei. A tanulók jórészt ismerik már a korszak nagy magyar íróinak életrajzát s legfontosabb műveit is. Most a nemzeti tudat változásait próbálják kiolvasni az egymás mellé került művek jellegéből.

Ezen az órán az 1849 utáni 3–4 év termését nézték végig. Az anyagot a következő pontokba csoportosították: 1. Veszteség, börtön, bujdosás. 2. A kétségbeesés hangjai. 3. Az eszmélés emlékei. Az antológia gazdagítására a tanár egy-egy olyan verset is felolvas, amelyről idáig még nem volt szó.

VIII. oszt. második történelmi–irodalmi óra.

Ugyanennek az összeállításnak a folytatása. Az átvett pontok: 1. Szervezkedés (új folyóiratok, újságok, társulatok), írói hivatástudat. 2. A krími háború hatása. 3. A király 1857-i látogatása. 4. A Blick és Széchenyi halála. 5. Kisfaludy Társaság és Akadémia. 6. Az 1861. évi országgyűlés. 7. A magyar szellem megroppanása 1861 és 1865 közt. A tanár Kossuth írásaiból, a Nagy szatírából, Vajda verseiből olvas részleteket.”⁵⁴

Érdekesek és beszédesek a Németh László óráiról készült szakfelügyelői jegyzőkönyvek. 1947. március 13-tól 1948. november 26-ig nem kevesebb mint nyolc (!) különböző szakfelügyelő értékelte hódmezővásárhelyi tanítási koncepcióját a Bethlen Gábor Gimnáziumban. Idézzük a tankerületi főigazgató látogatása során készült jegyzőkönyvet:

„…Nem mulaszthatom el, hogy ki ne térjek arra az érdekes pedagógiai kísérletre, amit látogatásom alatt tapasztaltam. Dr. Németh László, mint a VKM által kísérletezésre kiküldött tanár, a magyart és a történelmet egy tárggyá összevonva tanítja, az irodalomban a történelmi sorskérdésekre adott feleleteket mutatja meg tanulóinak, viszont a történelmet az irodalommal illusztrálja, ezáltal a legteljesebb tárgykapcsolást éri el és jelentékeny időmegtakarításra is szert tesz, s ezt a világirodalmi és szellemtörténeti kapcsolatok elmélyítésére használja fel. E kísérlet jelentős lépés az iskolai túlterhelés megszüntetésére, valamint az iskolai munka fokozottabb gyümölcsöztetésére. Ez az eljárás a tanulóknál a tantárgyban való alapos elmélyülést és a sokoldalú tájékozottságot eredményezi. E kísérletekre a pedagógia eljövendő története is joggal igényt tarthat és jelentőssé teszik az iskola működését is. Németh László új magyar irodalmunk kiemelkedő értéke. Szellemi kisugárzása és egyéni példája ösztönzően hat az egész intézet munkásságára és kiemeli azt a többi intézetek sorából.”⁵⁵

A kísérleti laboratórium

Az összefüggő természetismereti tárgy kialakítása is már 1945-ben kezdődött. Mint volt iskolaorvos már ekkor tanította az egészségtan tantárgyat, felhasználva komplex biológiai műveltség nyújtására. Egy évvel később – Németh László kérésére – a vegytan tanítását is rábízták, folytatva a biológia és kórtan ágait magába foglaló egészségtan oktatását is. A vegytani rész elé fizikai bevezetőt is kénytelen volt hozzáilleszteni. Utolsó félévére a formálódó természetismeretet félig-meddig történeti tárggyá alakította. Jobbára vegytannak nevezett stúdiuma fizikai bevezető után a vegytan történetével, majd magával a kémiával (anyagismeret), ipari technológiával (vegyi iparok) folytatódott és biokémiával fejeződött be, de kapcsolódott a biológia-egészségtanhoz is.⁵⁶

E tantárgykombinát főbb tematikus egységei a következők voltak:⁵⁷

I. Fizika – vegytan – technika

1. A klasszikus fizika kialakulása; a földi és égi mechanika összekapcsolódásától (az újkor-történet kezdetétől!) a klasszikus fizika XIX. századi betetőzéséig.

2. Visszalépés az időben Lavoisier-ig, a mérés vegytanba bevonulásáig; – ezzel indult a vegytan története. A periódusos rendszer felállításával egyidőben a „klasszikus fizika” lezárult, s ekkor jutott el a tananyag a XX. századi tudomány világáig. A következő lépésekben az tárult fel, hogy fejtette meg a periódusos rendszert az atomfizika, hogy lett a vegytan az atomhéj (elemek és kötések) fizikájává, s határolódott el azon belül az atommag és az elemi részek fizikájává.

3. Ismerkedés az anyagokkal. (Végigtekintette a periódusos rendszert, a legfontosabb vegyületeket; ezt követte a mennyiségi és minőségi elemzés elve, a szerves vegytan, szerves analízis.

4. Technológia. (Az ipari forradalom előzményeitől, a XVIII. századi ipartól „a vegytan fejlődésétől sarkallt s a tudománnyal egyre szorosabb szövetségre lépő modern technikáig”.)

II. Az élettel foglalkozó tudomány: biológia

(Felépítésében azt használta ki, hogy „a biológia egy-egy ágának a tudománnyá éréséhez a fizika, vegytan egy-egy részének kellett megszilárdulnia”.)

5. A biológia kibontakozásának története – a fizika és vegytan fejlődésével összefüggésben. A reneszánsz művészet és kíváncsiság eredményeként kialakult bonctantól a mikrobiológiáig, a modern biokémiáig.

6. Az idő felfedése a biológiában. (Geológia – őslénytan, származástan, örökléstan, embriológia, rendszertan.)

7. Az élet állati és növényi útja. (Hogyan jelölte ki az egyes állat- és növényfajok rendszertani helyét az emberi fejlődésről alkotott elképzelése.)

Ezzel zárult le az életről szóló fejezet első fele. A második rész a patológia, köz- és magánegészségtan.)

8. Az orvostudomány kialakulásának története a többi tudományok és technika fejlődésének tükrében.

9. Az egyes orvosi szakmák bemutatása. (Etiológia, kórélettan, kórbonctan, belgyógyászati diagnosztika, belgyógyászat, sebészet.)

10. A gyógyítás. (Rövid gyógyrendszertan, a műtéttan elemei.)

11. A megelőzés. (A közegészségügyi intézkedések története és eredményei, egészségre szoktatás a világban.)

Hogyan érvelt az egyik tanári értekezleten Németh László a természettudományos tárgyak történeti szempontú tanítása mellett?

„A természettudományok tanárának nemcsak természettudományi ismereteket kell adnia, hanem azt is meg kell értetnie, mi a modern természettudomány jelentősége az emberiség történetében. Az ember sokféle kulccsal próbálta meg nyitni a természetet, de a modern természettudomány az első, amely valóban nyit is. Az egyetlen világmagyarázat, amely […] az egész természetet egyetlen, minden részletre kiterjed egysges fogalmi hálóval magyarázza.”

Számba vette az alapvető módszertani szempontokat is:

„1. Tanítsuk a természettudományt történeti perspektívában. […]

2. Tanítsuk a természettudományi tárgyakat az egész természetmagyarázat részeként. […]

3. Tanításunk legyen gyakorlati.”

Ezek segítségével elérhetőnek vélte, hogy

„1. A természeten kívül nincs más természet, az összes jelenségek ebben a természetben foglalnak helyet.

2. Ez a természet megismerhető, és egyre alaposabban fogják megismerni.

3. Nemcsak megismerni, az emberiség javára kihasználni is.”⁵⁸

Az ellenérveket is sorra vette:

„Tudom, hogy a természettudomány ilyenféle oktatása ellen kész érv van: a tudomány tanítását nem lehet történetének a tanításával helyettesíteni. S ez igaz is: a diák elveszne a bújópatak-folyosókon, amelyeken egy-egy felismerés felszínre tör. De mint a vázlatból kiderül: itt nem a valóságos, hanem egy »tancélra« idealizált történelem, amit felhasználtunk. Szoros időrendet sem tartottunk, inkább keresztöltésekkel mentünk az időben előre: a fizika történetében 1860-ig jutottunk, aztán nyúltunk vissza Lavoisier kísérletéhez. Az egyes tudományágak anyagát többnyire ott vontuk össze, ahol módszerük, tárgykörük kibontakozik, mintha az egész mechanika, geometriai optika a XVII. század, a hőtan, az elektrosztatika a XVIII. század alkotása lenne. A történeti szempont így nem bontotta meg szakfejezeteket, csak a sztereoszkóp mintájára egy »kronoszkóp«-félébe helyezte.”⁵⁹

Korrekt módon sorra vette a tantárgy-összevonás elleni érveket is. A leghízelgőbbnek azt a véleményt tartotta, hogy az ilyen „tantárgykombinátot” csak valami kivételes elme tudja tanítani. Egy gyakorlati példával cáfolta meg a kételkedőket:

„Bejárt az én óráimra egy fiatal tanárnő, kitűnő pedagógus, aki történelemtanításban a nálam látottakat fölhasználta. Vizsgájára engem küldtek be elnöknek. Azt mondta: feszélyezi, hogy előttem kérdezzen, s megkért, hogy tartsam meg én az ismeretlen osztályban az összefoglalást helyette. Utólag gyanakodtam: valóban félénkségből kért-e, nem azért-e, hogy az eredménnyel jobban elképesszen. Ez a nő ugyanis nemcsak tanulékony volt, de igen határozott egyéniség is volt, aki élt azokkal a sarkalló eszközökkel, amelyekről én eleve lemondtam, s osztályának tudása, mint a szondázásokból kiderült, sokkal szilárdabb, általánosabb volt, mint amit én ugyanabban az osztályban elérhettem volna.”⁶⁰

Komolyabb kifogásnak tartotta, hogy az összevonással „kiképzetlenek” maradnak egyes képességek, amelyekre egy-egy „kistárgy” nevel. A legnagyobb veszélynek a túl nagy óraszámú kollégiumokat látta; ha azok nem elég elevenek, tagoltak, amorf sivataggá válhatnak. Az ez elleni védekezést a tárgy sűrű belső tagolásával vélte megoldani.⁶¹

A matematika és alkalmazásai, nyelvek

A többi tantárgytömböt Németh László nem, vagy csak egyes területeit tanította. A tervét viszont összeállította. „Kórisméje” súlyos:

„Annak ellenére, hogy egy matematikán nyugvó civilizációban élünk, középiskolai oktatásunk itt bátortalanodik el leginkább: azokat az ismereteket, amelyeket a négy gimnáziumi osztályban tanít, az emberiség a XVII. század elejére már megszerezte: mintha a fizikát Galileinél, a biológiát Harvey-nál hagynánk abba.”⁶²

Azt tartotta a legfontosabbnak itt is, hogy az élet felől közelíteni, hiszen „a számolásra az élet nevel rá”.⁶³ Meglátása szerint a természettudományos tárgyak oktatásától való merev elkülönítése, továbbá a történeti szemlélet hiánya lehetetlenné tette azt, hogy a tanulók észrevehessék a matematika emberiség történetében és fejlődésében betöltött szerepét.

Az első nagy civilizációk matematikai felismeréseitől az út az iszlám matematikáján át vezetett a XVI–XVII. századi algebráig, trigonometriáig, a tizedes törtekig és a logaritmusig. Itt kezdődött az analitikus mértan, a valószínűségszámítás, statisztika, majd a Newton és Leibnitz „felfedezte” differenciál- és integrálszámítás. A fizika szorította rá a matematikát, hogy a XVIII. századig erőteljes fejlődésnek indult (függvényfogalom, egyenletek, ábrázoló geometria), ezt viszont a klasszikus elméleti fizika követte, a differenciál- és integrálszámítás fizikai alkalmazása. A XIX. században a matematikai gondolkodás tovább „szigorodott” Bolyai, Lobacsevszkij és mások munkásságában. Az újabb eredmények (számelmélet, dimenzió-fogalom, axiomatika, vektoralgebra, vektoranalízis stb.) lehetővé tette, hogy Einstein kidolgozza a relativitás-elméletet, s erre épüljön a kvantumelmélet is.

Ez a Németh László idézett Négy könyvet ismertető tanulmányából származó gondolatmenet jól illusztrálja, hogy a problémaközpontúság, a történetiség és a tudományok közötti kapcsolat feltárásának az igénye hogyan érvényesülhet egyetlen tantárgykombinát felépítésében.⁶⁴

Nyelvet sem tanított Hódmezővásárhelyen, kivéve egy félévig tartó helyettesítést francia nyelvből. Itt azonban rögtön „belopta” a történetiséget, illetve hogyan lehet az idegen nyelven olvasást megalapozni. Természetesen a beszédtanítást is szorgalmazta különböző gyakorlati fogásokkal.

„Új nyelvnek úgy indul neki, hogy első kérdése: mit tudok már ezen a nyelven? A »Latin szavak a magyarban« például legalább ötszáz olyan magyar fülben is bennzsongó szóval indítja el a tanulót, amellyel kereszténység, történelem, jog, tudomány, művészet, politika »fertőzte« a magyart. Sokkal nagyobb ez a szótár, ahol egyik indogermán nyelvből lépünk a másikba: latinból franciába, franciából angolba.”⁶⁵

Tervezett tantárgykombinátja a magyarból indult volna ki, s a latinon, a francián, s az angolon át jutott volna el az oroszig. Ugyanakkor elismerte, hogy e terv megvalósítását nagyban akadályozta az a gyakorlat, hogy a gyerekek az orosszal kezdték a nyelvtanulást, a latin egyre inkább háttérbe szorult.

„[…] a főútvonalról […] voltak leágazások: a görög, olasz, spanyol, német, lengyel, cseh, szerb, egy-két keleti nyelv, amelyekben nyelvjellemzésünkkel s egy kis szókinccsel adtuk volna át utasainkat a szaknyelvtanoknak.”⁶⁶

Iskolaképe

Mit gondolt Németh László tanár úr elgondolásai megvalósításának szervezeti kereteiről, a modern iskola belső világáról? Mennyiben voltak újak vagy honnan származtak pedagógiai gondolatai, módszertani ötletei?⁶⁷

John Daweyre, a pragmatizmus filozófiájának a megalkotójára vezethetők vissza Németh László következő gondolatai. Dawey XIX. század végi, XX. század eleji iskolájában osztályok helyett a tagok érdeklődése szerint létrejövő gyerek- és diákcsoportok tevékenykedtek, melyek addig voltak együtt, amíg a spontán érdeklődés, a kíváncsiság (a „szenvedély”) tartott. Hogyan is látta ezt Németh László?

„…az új iskola oktatása nem folyhat osztályokban. Az osztály a legkülönbözőbb képességeket viszi nyolc-tíz tárgyból összedrótozott tutajain. A mi együtt tanuló csoportjaink inkább a gyors- és gépíró tanfolyamokra emlékeztetnének; egy dolog megtanulására állítanának össze képességük (s nem fejlettségük vagy éppen életkoruk) alapján összetartozó tanulókat. Egy-egy tanfolyam nem tartana tovább két-három hónapnál, de a nap legjobb három-négy órája az övé lenne. A tanfolyamok vizsgái: mint egy mai cserkészpróba. Németh Magda tud hurkot kötni, elsősegélyt nyújtani, van áttekintése az ókori történelmen. Aki egy-egy tanfolyammal végzett, hajlama és képessége alapján tennék át egy másik indulóba. – Te hová jársz holnaptól? – kérdik majd a lánykák a vizsgán. – Én alkalmazott matematikára. – Én középkorra.”⁶⁸

Az angliai Új Iskola (prototípusa az abbottsholmi New School), valamint német Landerziehungsheim munkaiskolája kel életre a következő gondolatsorban:

„Az új iskola – ceterum censeo – nem lehet más, mint egy nagy kert, melybe a tanulók reggeltől estig beszélnének. A négy főtárgy mellett a kert ágyai s barakkjai tanítanák a többit: a szőlőmetszést, zöldségkertészetet, cipőtalpalást s egy kis bútorasztalosságot. A testi ügyességek szintén a kert tantárgyai lennének, itt rajzolnának s hegedülnének a művészkedők, s itt kattogna ki az írógép a gyaluk közül. A többi részletet: a könyvtár padjait, a kapásversenyt, az önképzőkör ünnepélyeit már igazán rábízhatom az olvasó képzeletére.”⁶⁹

Az sem lehet véletlen, hogy az író Németh Lászlóra az általa oly nagyra becsült Goethe is hatott, főleg Wilhelm mester vándorévei című művének Pedagógiai tartomány című fejezetével. Itt egy olyan nevelőintézet képét kapjuk, melyhez nagyon hasonlít a fenti leírás.

A tanítási óra képe is sajátos Németh László elgondolásában:

„Az óra úgy kezdődött, mint egy cserebere, a tanár a magával hozott könyvekből nyújtott oda kettőt-hármat a jelentkezőknek, a fiúk-lányok kezéből meg egy-egy művészlap, régi Muther-féle képzőművészet-történet s a gyerekkoromban népszerű Műveltség Könyvtára vastag kötete került az asztalra.”⁷⁰

Ezt követően a tanulók olvasmányaikról számoltak be,

„…ebből […] legalább tíz-tizenöt percig tartó vitabeszélgetés alakult ki, […] a tanulók készültségéből csikarva ki a problémák megoldását”⁷¹

Az óra ezen része a problémamegoldó oktatás ma is divatos módszerének ugyancsak a múlt század elején kialakult módszere, mely hazánkban a Cselekvés Iskolájában valósult meg.

„Az órának […] a befejező része voltaképp csak egy előrevetített, egyetlen látomásból kifejlődő tartalomjegyzék volt, melyet nyilván a következő óráknak kell kidolgozniuk. Az óra vége ennek megfelelően megint kis tervmegbeszélésekbe, kérdésekbe, ajánlatokba foszlott szét…”⁷²

Nem nehéz itt felfedezni a munkáltatás elvét, amely a XX. század eleji reformiskolák (Domokos Lászlóné Új Iskolája, Nemesné Müller Márta Családi Iskolája) kedvelt módszere volt. Hatott rá még Adolphe Ferrière nevelési gondolatrendszere, Georg Kerschensteiner német pedagógus, az „Arbeitschule” nagy teoretikusa is. Számos művében vázolta fel Németh László a munkaiskolának azt a képét, ahol a szellemi tevékenységet szervesen kiegészítette a fizikai munka.

A négy nagy elméleti tudománytömbhöz az értelmiségi középiskola mind a hat osztályában társította az ipari-mezőgazdasági munkát. Hogyan?

„1. Ha messze a föld: a hét egyik napja lesz munkanap; nyáron föld- és műhelymunka. 2. Ha közel a kert: a kora reggeli órákban kertészkedtünk, s 10-től folyik a tanítás. 3. A leghelyesebb természetesen az volna, ha a tanítás évszakában reggeltől estig vagy pedig egészen, benn laknának a fiúk az iskolában; ott végeznék el feladatukat, ott dolgoznának, sportolnának. Az elveszett szabadidőt gyakoribb szünidőkben adnám vissza nekik s a szülőknek.”⁷³

Hasonlóak voltak a filantropista pedagógia és a nagy XVIII. század végi előd, Johann Bernhard Basedow elképzelései, melynek XIX. század végi német megvalósulását jelentették a hasonló pedagógiai célt követő Landerziehungsheimek.

Németh ezt ötvözte a reformpedagógia modern elveivel, ügyelve arra, hogy az eredendően elitnevelést a kor követelményeinek megfelelően demokratizálta:

„Az iskolák ezzel persze lábra is kelnének, s megindulnának a város közepéből a szélekre, kertekbe. A falusi gyerekeket […] úgyis internátusi iskolákba kell gyűjteni. Ezeket pedig, minthogy mindenki bennlakó bennük, bátran ki lehet birtokokra rakni, ahol nemcsak a mezőgazdasági gyakorlat, de a maguk ellátására is könnyebben megy. Az iskola így lassan egy mesterségesen előállított, összevont életdarab lesz, ahol minden testi s szellemi foglalkozás találkozót ad, hogy az ifjút nevelje.”⁷⁴

Összegezve: Németh László pedagógia írásai, de gyakorlata révén is

„újra felfedezte, a maga írói eszközeivel felerősítette és így hatékonyabban terjesztette a korábbi és a korabeli évtizedek jelentős és aktuális pedagógiai reformgondolatait.”⁷⁵

Kitekintés a vásárhelyi korszak⁷⁶ utáni évekre

Miért hagyta abba a tanítást ez a született pedagógus? Nemcsak a politikai körülmények nehezedtek, hanem a szerény óraadói díj is kevés volt a népes család megélhetéséhez. A regényírás látszott biztosabb jövedelemforrásnak. Az „ötvenes évek” légkörében azonban 1953-ig nem jelenhettek meg írásai, ezek a kényszerű „hallgatás évei”. 1956-ig alapvetően fordításokból élt, ezért azonban – főleg az Anna Karenina fordításáért – József Attila-díjat kapott.

1953-tól újra megjelenhettek írásai is (főleg drámák és A prózafordításról szóló tanulmánya), 1956-ban napvilágot látott a még Hódmezővásárhelyen készült Égető Eszter is. 1956-ban kiállt a forradalom jogossága, de az addig elért eredmények mellett is (Emelkedő nemzet). Sorsa ezt követően is sikerekkel vegyes hányattatás volt. 1957-ben Kossuth-díjjal tüntették ki, de egy évvel később a hatalom centrumából (MSZMP KB) megbírálták „nacionalista”, „kispolgári” és „harmadik utas” nézetei miatt, „népi író” társaival együtt.

1959-ben a Szovjetunióban, 1962-ben és 1966-ban Csehszlovákiában (utóbbi évben Görögországban is), majd 1963-ban és 1968-ban Nyugat-Európában (főleg Olaszországban és Svájcban, egy ízben Franciaországban) tett tanulmányutat. Művei révén a 60-as években Nyugat-Európában is egyre ismertebb lett. 1965-ben Bécsben Kodály Zoltánnal együtt Herder-díjjal tüntették ki. Kelet-európai nyelvekre is fordították írásait, melyek folyamatosan jelentek meg, tanulmányok, regények és drámák egyaránt.

Az 1960-as évek tanulmánykötetei (Sajkódi esték, 1961; Lányaim, bővített kiadás, 1962; A kísérletező ember, 1963; Kiadatlan tanulmányok I–II., 1968.) sorra hozzák – részben a vásárhelyi évek reminiszcenciájaként – a pedagógiai tárgyú írásokat is. (Pl. A pedagógus hite, Tapasztalat- és álomátadás, Ha most lennék fiatal, Óraadók királysága, A tanügy rendezése, Csilla és a matematika, Iskola Kakaskúton, A Négy könyvről, Hogyan tanítottam Vásárhelyen történelmet?)

1962-ben írta harmadik, terjedelemben is nagy (csaknem 100 gépelt oldal) tanügyi írását az akkori művelődésügyi miniszterhelyettes, a kor mindenható oktatáspolitikusa ösztönzésére Ha én miniszter lennék címmel. Ez az írása A tanügy rendezésénél is hosszabb szilenciumot kapott, Németh László életében nem, csak 1986-ban jelent meg nyomtatásban,⁷⁷ majd három évvel később kötetben is. Itt jelentkeztek tanügyi elképzelései, pedagógiai nézetei a legtisztultabb formában, bár kétség kívül érződik ebben a munkában a Füzi László által említett 60-as évek „kompromisszum-kényszere”⁷⁸ is. Németh túlzottan hitt abban, hogy egy jól sikerült tanterv rövid távon a társadalmat is képes átalakítani.⁷⁹ A munka első fele az eredményeket vette számba, a lehetőségeket fejtegette; a második rész a bajokat tárta fel, a problémákkal foglalkozott, javaslatokat tett a megoldásra. Azonosulhatunk Sándor László megállapításával, hogy

„ezeket az iskoláztatásról írt töprengéseket akkor láthatjuk értékszintjükön, ha azokat az egész életműben vízjelként végigvonuló művelődési koncepcióján belül kezeljük; mintegy a már korábban kimunkált elveinek az adott korszelet problémáit megoldani segítő részleteiként.”⁸⁰

Kedvenc alkotó helye 1958-tól egy Balaton-parti kis település, Sajkod zsúpfedeles dolgozóháza volt. 1969-től megkezdődött életmű-sorozatának kiadása, igaz, sok helyütt csonkítva, durván cenzúrázva. 70. születésnapjára azonban megkapta az akkori legnagyobb állami kitüntetést is. Nemcsak országszerte ünnepelték, a müncheni Látóhatár is külön számmal köszöntötte. 1970-ben fiatal barátja, Vekerdi László tollából megjelent az első Németh László-monográfia, amely a lehetőségekhez képest megalapozta a későbbi kutatásokat. Azóta komoly és neves kutatógárda foglalkozott/foglalkozik a nagy író munkásságával: Béládi Miklós, Cs. Varga István, Kocsis Rózsa, Monostori Imre, Olasz Sándor a legjelentősebbek, az eddig említetteken kívül.⁸¹

Sajnos a 70. életév egy súlyos agyvérzést is hozott magával Németh László számára, amit nem tudott többé igazán kiheverni. Munkaképességét sem nyerte vissza többé, s bár meg-megjelent a nyilvánosság előtt egy-egy műve bemutatóján, de alapvetően visszavonultan élt 1975-ben bekövetkezett haláláig.

Megállapíthatjuk, Németh Lászlóban egész életében küzdött egymással az író és a pedagógus hivatása. Sajátos számvetése is ezt tükrözi:

„Ha egy tanár évente 800–1000 órát tart, s közben 30–40 emberen dolgozik, az 35 év alatt közel egymillió emberóra. Egy író megír húsz könyvet, azt kiadják öt-ötezer példányban, a húszat elolvassa mondjuk 200 000 ember, egy-egy könyv pedig öt órára köti le az olvasót: az körülbelül ugyanannyi.”

Rögtön le is vonja a maga következtetését:

„Ennek a számításnak, tudom, van gyöngéje. De amit tréfás alakban mond: hogy egy »középfokon« tanító tanár nyoma az életben, ha láthatatlan is, nem okvetlenül kisebb, mint egy »középfokú« íróé, azt hiszem, igaz.”

Íme, így kerekedett fölül a tanár az írón, a tanítás a regényíráson, lett úrrá a „mindent elborító szenvedély”,⁸² a „gyönyörűség […] a tanárt és tanítványt összefüggő halk szeretet…⁸³

A fiatal barát, Vekerdi László ír erről igazan és szépen:

„Csakhogy a vásárhelyi pedagógiát nem lehet »megírni«, ugyanúgy, ahogyan egy karmester vagy hegedűművész sem írhatja meg az alkotását, s ahogyan Németh József tanár úr is tanítványai emlékezetébe, s nem papírra írta a műveit. A vásárhelyi pedagógia, mint minden igazi nagy pedagógia, előadó-művészet: elválaszthatatlanul hozzátartozik a teljesítmény, a helyzet, a siker, a csillogó diákszemek, a tűnő pillanat.”⁸⁴

Németh László tehát kitéphetetlen lap a XX. századi magyar pedagógia történetében, olyan tanár – mint neki Németh József volt –, aki mintaként és példaként szolgálhat a XXI. századi hazai pedagógus társadalom számára is.