Az író

„Az írás: erkölcs”

Németh László: A két Bolyai

Abody Béla

Németh László minden művétől kettős mondanivalót vár az olvasó – s ebben ritkán csalatkozik, legfeljebb a kétfajta mondanivaló arányában éri meglepetés –, egy egyetemes, „közéleti” érvényűt, s egy igen személyeset, önvallomást.

Nem így van minden jelentős alkotásban? Nyilvánvaló, hogy az ábrázolt valóság feltétlenül a valóság s az alkotó viszonyát is tükrözi. De itt azért másról, sokkal többről van szó: egy szokatlanul erős vallomás-kényszerről, a szubjektív számadás írói ingeréről. Németh László hősei bőre alá fészkeli magát, még az ellentétes álláspontok képviselőit is ez a szakadatlan azonosulás jellemzi. Anyagának pontos, elmélyült ismerője, de ez az anyaga mindig „magánügy” is, a művek látszólag – sokszor valóban fennálló – hibátlan korhűsége mögött ez a nagyon is közvetlen korszerűség mutatja magát. A két Bolyaitól se a két nagy tudós hiteles, történelmi szempontjainknak engedelmeskedő megörökítését várjuk s ne is csak az anyagból fakadó következtetések művészi megjelenítését. Itt is olyan kérdést boncol, ami önmagához, a maga teljes életműve – és további írói tervei – megértéséhez tartozik, a két tudós-típus, a két program és alkat mögött igen erősen látszik a harmadik, a Németh Lászlóé.

A probléma kettős síkon jelentkezik. Az idősebb Bolyai afféle „szintetikus zseni”. Mindent tud, talán nagyon is sokat. Van benne egyfajta szakadatlan és önmagától töltődő, önmagában megújuló potenciális energia. Ne gondoljunk a polihisztor néha igen emlékezetes, de sokszor sajnálatra méltó, történelmileg közismert, felmért figurájára, anekdoták hősére, aki mindenhez konyít, de alkotásra képtelen. Az „Öreg” inkább tehetsége hipertrófiájával, mindenre kiterjedő mozgékonyságával és a különböző problémákba való szenvedélyes feloldódás hajlamával gyötrődik rossz körülményei között. Fia másfajta lángész, így mondhatnánk talán: a „katonás zseni”. Neki megadatott az összpontosítás képessége, az a tehetség, ami egy adott kérdés szívós megragadására és megoldására képesíti. Nem az ügy előzményei és következményei izgatják, nem önmaga s az ügy viszonya, hanem maga az ügy. Mélyebbre ás, mint atyja, de karcsúbb alagúton halad lefelé, kevesebbet tud, de azt jobban. Az adott kérdés jobb megragadása érdekében sok másról lemond, személyisége kevésbé látványos, érzésvilága, gondolkodásmódja fegyelmezettebb és absztraktabb, elméletei sokkal inkább „szeplőtlenül fogantattak”, a tárgyhoz tartoznak, mint atyja gondolkodásának termékei, amelyek mindig túlburjánzanak a „penzumon”.

Németh László drámájában nagy erővel csap össze a két felfogás. S ami a drámát az író java művei színvonalára emeli: nemcsak a két felfogás, hanem az ezekből következő kétfajta magatartás is. A történelmi háttér rajza kissé elhomályosul, de talán így is van rendjén, sötét függöny előtt vívja harcát a két jelentős egyéniség, ők világítják meg a színpadot. A probléma végső soron megoldatlan marad, mert az efféle antinómiák nem feloldhatók, legfeljebb a történelem igazolhatja egyik vagy másik magatartást, s ezzel a másik fél csökönyösségét tragikussá vagy komikussá szállítja le az eredménytelenség. Itt az atya magatartását vélnénk reménytelennek, különösen a fiához fűződő kapcsolatában, mert többet akar, mint amennyit egy kilátástalan polémia vitapartnerének lehetne és illenék. Fia beéri a maga elméletéhez és életviteléhez való csökönyös ragaszkodással, de ő érzelmesen közelíti meg a kérdést, és minduntalan kitör belőle a szülő-pedagógus: változtatni akarja a változtathatatlant, idomítaná zseniális fiát, hogy az ő módján váljék naggyá. Ez a „hatásköri túllépés”, a vita szabályait be nem tartó érvelés meg kell, hogy bukjék, és az apa is vele bukik, mert hiszen természetéhez tartozik, hogy minden ügyében személyesen érdekelt.

Mindezt az írói kommentárok inkább csak színezik, mint elmélyítik, mert az egész drámában mélységesen benne van a probléma, olyan indulatossággal, az egész színt betöltő személyességgel, hogy érezhető: Németh László töprengi itt végig a maga írói útját.

A dráma jogos érdeklődést keltett, sajtója számban, színvonalban jelentős. Filológiai teljesség-igény nélkül említünk néhány – tárgyhűbb, inkább az ifjú Bolyai szellemében fogant – dolgozatot. Rényi Péterét az Új Írás 1961. augusztusi, Mátrai Betegh Béláét a Magyar Nemzet május 9-i számában, Fontos írás a Nagy Péteré (Élet és Irodalom, 1961. április 28.). A Film Színház Muzsikában Dalos László, Illés Jenő és Sándor Iván írt a drámáról. A közönség is szavazott: köztudott a dráma igen nagy sikere, ami azt igazolja, hogy a benne felvetett problémák realitása igen eleven és mozgósító erejű, olyanokat is bekapcsol az író áramkörébe, akiknek aligha olyan kínzó és közvetlen „üdvösségügyük”, a mondanivaló, mint Németh Lászlónak. De hát ez a dolgok rendje: a nagy író megfogalmaz helyettünk valamit. A még nagyobb megfogalmaz valamit, ami talán soha nem is volt a miénk, de az élmény hatására azonnal és lelkesen adoptáljuk, nemcsak gondolkodásmódunk jövőjébe, de múltjába is örömest befogadjuk.

A két Bolyai

Németh László

(Részlet a IV. felvonásból; a színházban előadott felvonásvég)

BOLYAI. Örülök, hogy ez a lipcsei pályázat visszatérít a matematikához. (Óvatosan.) Abból, amit az ottani munkádról hallottam, azt vettem ki, hogy te is az apád hibájába estél – elcsapongtál.

JÁNOS (hidegen, gúnyos fölénnyel). A kettőt bajos lenne egy név alá venni.

BOLYAI. A mi erőnk a matematika. S nem kívánnám, hogy a hozzá való hűtlenség a te életedben is megbosszulja magát.

JÁNOS. Az, hogy egy tan rádiuszát régi határain túl messze kiterjesztjük – aligha mondható hűtlenségnek.

BOLYAI (örömmel). Egyszóval csak a határait tolod – mint az Appendixben? S nem a tannak fordítasz hátat? … Hála istennek, hogy Antal rosszul értette, amit afelől az … üdvtan felől mondtál neki.

JÁNOS. Még mindig jobban, mint némely tanult elmék, akiknek szívük nincs a megértésire.

BOLYAI. A tudományban a dolog beszél. (Leül.) Na, nem mersz nálam leülni fiam? Antal bátyád szavából az tetszett ki, hogy a geometria tiszta módszerét kívánnád ama szomorú szövevényre, az életre kiterjeszteni. Az embertársaságot, mit egy schönbrunni kertet, szép, egyenes líneákra nyesni.

JÁNOS. Ideje már, hogy a tudomány ne csak játék legyen, mint édesapám szikraütő gépe; hanem a tudós elmékben, mint egy költő fészekben felnőve: az emberek boldogítására használja erejét.

BOLYAI. Csakhogy ettől – ha az élet millió orv rejtekét át is világítja egyszer a tudomány, s a sok millió ismeretlenű egyenlet megoldásához meg is találja a műveletet – igen messze van még az emberek esze –, messzebb, mint a fül a holdbeli ágyúszótól.

JÁNOS. Más szóval meg kell érnünk a kimondására – ahogy Gauss hitte az abszolút mértanról. De a Gauss barátja tudja, hogy én az emberi megértés útját bűnnek tartom a magunk óvatosságával megtoldani.

BOLYAI. Nagyon sok létrafok visz oda föl, ahol te azt a tant meghirdetnéd. Magad mondtad, hol áll a matematika – pedig az a legtökéletesebb. S ha a fizika fel is jutott már valami tökélyre, a kémia most tisztázza a fogalmakat. Az életről való tudomány pedig, ítéld meg, nevezhető-e tudománynak? Hát a moráliák, a társadalmunk berendezése – melyben még századokig –, ha nem örökké – a szokás és tapogatózó tapasztalat fog uralkodni! S te egyszerre ugratnál, az üdvöt meghirdetni, a századonként egy arasznyit növő létra tetejébe.

JÁNOS. Kimunkálva a fokokat.

BOLYAI. Holdkóros vállalkozás ez, bocsáss meg.

JÁNOS. Édesapám, hogy féltsen a nagytól, mindig talált okot. De, majd ha meglesz a mű, vagy legalább az előmunkája, mint annak idején a függelékül ragasztott füzet…

BOLYAI. Azt hiszed, készülhet mű – ha tíz, vagy akár százkötetnyi –, amely ilyen munkát maga elvégezhessen?

JÁNOS. Ha biztos nem volnék benne, tudnék-e mosolyogni?

BOLYAI. Amin a Biblia kicsorbult, holott próféták írták – te egyetlen tudós könyvvel akarod elérni?

JÁNOS. A babona kőzetében egy érnyi tiszta érc: ez volt a Biblia.

BOLYAI. S Pláton tudós állama?

JÁNOS. Olyan az, mint az ő gyermeki mértana – az abszolút geometriához.

BOLYAI. S te azt hiszed, a tied, üdvözítőnek különb lesz?

Csönd.

JÁNOS. Azt.

Hosszú csönd.

BOLYAI (összetörve). Nem lett volna szabad neked a katonaságot otthagyni. Vagy legalább egy asszonyért abba a Domáldba eltemetned magad.

JÁNOS. Épp ebben látom én a Gondviselés kezét – hogy ami mindenki mást nyakig a földbe ásott volna, engem az emelt a szférák magasságába. Amikor Olmützből megjöttem, beismerem, valóban beteg, segítségen kapó lélek voltam. S ha édesapám szeretete több táplálékot nyújt önbizalmamnak, tán még az integráljaiba is belekapat. Amint ama szerencsétlen asszony is, akinek az én külső életemen kell osztozni, mert a bensőre nem képes, az is csak egy nádszál volt…

BOLYAI. Csakhogy belátod! …

JÁNOS. Amelybe azért kapaszkodtam, hogy a süppedő verem – az egyedüllét – egészen el ne nyeljen.

BOLYAI. Megmondtam én azt.

JÁNOS. Jól jósolta, amit maga is készített! (Hideg szenvedéllyel.) Csak egyet nem számított ki: hogy én ott, ahol mint két sor lángnyelv sziszeg körül a meg nem értés és rágalom – s ráadásul most már egy asszony s gyermek sorsa is szorít: – épp ott találom meg a bizonyosságot, mely a gyengéből erőst, a kételkedőből hívőt, az indulatosból hidegvérűt csinál.

BOLYAI. Mi ez a bizonyosság?

JÁNOS (lassan, de szilárdan). Hogy a Gondviselés engem szemelt ki az üdvre vezető tant az emberiségnek megjelenteni.

Csend.

BOLYAI (halkan, magának). Ó, az az édesanya! Az győzött le engem!

JÁNOS. Látom a kést, amely e sóhajban kap pengét és nyelet.

BOLYAI. Merhet-e férfi nőt szeretni, ha a nem ismert, amit átölel, így tör fel, s rombolja szét egy élet építményét.

JÁNOS (akaratlan pátosszal). Sötétségnek hívják a világosságot, csak mert megszánta az emberek nyomorult életét: – s rombolónak az építőt, mert fölülmúlja a piramisemelők bátorságát… De nem akarom én édesapámat a felekezetemmé tenni. Látom, kész a szerep, amiben mint e palástban, a Dósa Elekeknek eljátszhatja az apát, akinek most már a kimérák karjából kell hívogatnia hálátlan fiát. Ez a per azonban úgysem itt dől el – a minoriták tornya alatt. S én átengedem édesapámnak a maga birodalmát. Tessék a jelen…

BOLYAI. Úgy van. S nézzük e nagy dolog helyett a mi liliput párbajunkat. Akkor hát kidolgozod a matériát?

JÁNOS. Jövő héten bejuttatom, vagy behozom. S indítsuk együtt fel. (Biccent és indulna kifelé.)

BOLYAI. S Antal bátyád, Jakab Lajos? Meg sem nézed őket?

JÁNOS. Engem nem kell orvosolniuk. S magam sem szeretek kuruzsolni. (Ki a pitvar felé.)

LŐRINC (belép, észreveszi a székébe roskadt Bolyait). Mi az? … Volt itt valaki?

BOLYAI. A méltóságos kapitány úr.

LŐRINC. Elment már, nem is jön többet?

BOLYAI. De jön, jönni fog.

LŐRINC. Hogy az a nagy ész, az is csak ennyit ér! Fölverik, mint a patkót, hogy jobban rúghassanak véle.

BOLYAI (feláll). Nem, mint a patkót. Mint a béklyót a lovakra. Kettőre egyet, hogy holtig rúgják s harapják egymást. S el ne szabaduljanak.

Függöny

Németh László és a természettudományos gondolkodás

Németh Judit

Németh Lászlóval kapcsolatban szinte közhelyszerű megállapítás, hogy kiterjedt, széleskörű műveltséggel, és ezen belül jelentős természettudományi ismerettel rendelkezett. Gondoljuk végig, mi vonzotta őt a természettudományok felé, mennyire tartotta a természettudományos ismereteket fontosnak egy író számára, mennyiben befolyásolták azok a világképét, a gondolkodásmódját, és hol mutatkozik a tudományos szemlélet hatása a műveiben.

Németh László természettudományos műveltsége

Németh László vonzódása a természettudományokhoz már egyetemista korában megmutatkozik. Botcsinálta orvostanhallgató (eredetileg a Bölcsészettudományi Karra jelentkezett, de három hét után egy professzorával való nézeteltérés miatt átiratkozott az Orvostudományi Karra), de jellemző, hogy az orvosi egyetemről a saját számára mit tart fontosnak: „a kémia, élettan, kórbonctan, belgyógyászat, elmekórtan vonala – mekkora lakoma volt szerveződő világnézetemnek”. Csupa természettudományos ismeretet adó tárgy.

Iskolaorvosi pályája tovább éleszti érdeklődését a biológia és az általa alkattannak nevezett tudomány iránt, tájékozottságát a Kísérletező emberben megjelent cikkei bizonyítják. A természetismeretek megszerzése terén azonban érdeklődése hamar túl lép az orvosi témákon.

Széttekint az egész emberi műveltségben, s ezt a tájékozódást osztja meg olvasóival az általa egyedül írt folyóiratban, a Tanuban. Természetesnek tűnik, hogy az emberiség és a tudomány számára fontosat megérző író csápjait kinyújtja a modern fizika felé, hiszen a század elején a fizika hihetetlen nagy világnézeti átalakuláson megy keresztül. 1934-ben írt cikke, A fizika átalakulása azonban azt is bizonyítja, mennyire megérti az általános relativitáselmélet és az akkor még csak 10 éves kvantumelmélet lényegét is. A huszadik századi fizikát a következő meggondolással vezeti be: Az ember a „mindenség szempontjából „vidéki”, aki makacsul ragaszkodik egy kis világfolton szerzett előítéleteihez”, csak az érzékelhetőt akarja elfogadni az érzékelhetetlennel szemben. Azaz azonnal meglátja a modern fizika egyik nagy problémáját: azt, hogy ami a tapasztalatainknak ellentmondani látszik, is hozzátartozik.

Jellemző történet, hogy amikor 1979-ben, az Einstein születésének századik évfordulóján elhangzott előadások között az ő korai cikkét is újra leközölte a Magyar Tudomány, a Magyar Tudományos Akadémia folyóirata, a tudományos lektornak, aki egy lábjegyzetben „kijavította” a szövegét, nem volt igaza. 1980-ban nem tudta azt, amit az író Németh László 1935-ben már tudott, hogy a speciális relativitáselmélet és az általános relativitáselmélet miben különbözik egymástól.

Azt, hogy Németh László mennyire ráismert a tudományok fejlődésének legjelentősebb pontjaira, nem csak az bizonyítja, hogy felismerte: Einstein munkásságából az általános relativitáselmélet az igazán korszakalkotó, de mutatja 1934-ben írt A kiterjedő Világegyetem című tanulmánya is. Hubble 1929-ből származó megfigyelését, hogy a Világegyetem tágul, ma is a modern kozmológia egyik legfontosabb kiindulópontjának tartjuk. Az író nemcsak a tény kozmológiát átalakító fontosságát ismeri fel, de érti azt is, hogy nem az objektumok terjednek szét a térben, hanem maga a tér tágul, mint egy felfúvódó luftballon.

A harmincas évek során az író tökéletesíti „nyelvismeretét”, azaz matematikai tudását, hogy a természettudomány lényegét egyre jobban megértse. Mire a negyvenes évek közepén, Vásárhelyen tanárkodik, már teljes tudományos felkészültséggel fog neki a tanításának. A Négy Könyv című ránkmaradt kötete töredékekben, javítatlanul is élvezetes olvasmány, amely már egy összefüggő természettudományos világképről árulkodik.

Hogyan volt képes Németh László rengeteg munkája és más területeken való tájékozódása mellett csak úgy mellékesen ilyen hatalmas természettudományos ismeretet gyűjteni? Rendkívül nagy munkabírása mellett ebben három tulajdonsága segítette. Az egyik a csillapíthatatlan érdeklődése. „Igazi szórakozás és igazi tanulás közt nem érzek éles határvonalat”. „Amit igazán tanultunk, szenvedélyesen tanultuk. Ráébredtünk egy képességünkre s végigrágtunk vele mindent, ami rágható volt”. „Ha távozóban egy más bolygón megkérdenék, mi volt a földi élet legnagyobb öröme: a tanulást mondanám… amit az ember kíváncsiságból, kirándulásként tett egy új nyelvbe, s az azon át megközelíthető világba, egy új tudományágba, munkakörbe.” Természetesen az ismeretszerzés nem öncélú. „Az embernek nemcsak a világban már megvalósult lehetőségeket kell megcsodálnia, hanem a benne még ott lappangókat előhívnia s belőlük magát minél különbé megalkotnia.”

A második segítőeszköze a lényeglátó képessége. „Az ember egy új várost nem úgy ismer meg, hogy kezdi a szélső házon, s aztán megy házról házra, amíg az egész a fejében nincs. Így hadseregek vesznek be egy várost: a turista berohan a főtérre, szétszáguld a sugárúton, széttekintést szerez az egészen, s elméláz egy-egy szeszélyesen kiszemelt részleten. Tudományokat így kell megismerni”. Persze, tudni kell, hol van a főtér, s el kell tudni jutni oda. Neki ez sikerült, akár fizikáról, akár biológiáról, akár matematikáról volt szó. „Mint orvostanhallgató igen világosan éreztem, mi az, aminek világnézeti sugallata van, gondolkodásom fejleszti, s mi az, ami a foglalkozás szakterhe… A matematikát, fizikát, vegytant, technikai ismereteket is így kell, mint egy nyelv dialektusait, egy szellem, módszer módosulásait kivonatolni, s történeti tudatunkban is elhelyezni.” „Polihisztorság, ha az a szakok világnézeti velejének kiszívását jelenti, ma is lehetséges.” Tanulmányai bizonyítják, mennyire sikerült neki is egy-egy tudomány lényegét kiszívni.

És itt eljutottunk a harmadik fontos tulajdonságához: a szellemi rendszerző készségéhez és ahhoz a képességéhez, hogy mindent egységbe akar és tud foglalni. „Szellem embere az, akiben ott feszeng a szellemiség örök ösztöne: a jelenségeket együtt, egyben látni: A szellem: rendező nyugtalanság… az összefüggéseket keresi. Nem elég a világ, világkép kell. Ő az a pók, aki minden jelenséget a megértés hálójába fonna.”

Az egészbe foglalás Németh László különleges igénye és képessége. Ha az ember az újkori civilizáció történetéről és lényegéről szóló tanulmányait és tanulmány-töredékeit olvassa, megérti, miért érezte ő fontosnak – talán öntudatlanul – a természettudományok ismeretét: azért, hogy a világról, az elmúlt néhány századról összefüggő, egységes képe legyen. Történeti beállítottságú, ami azt eredményezi, hogy őt az egész emberiség fejlődése, az emberi gondolkodás mai kialakulása érdekli. Mindenről tudni akar, ami ehhez komolyan hozzájárult.

Mennyiben érzi Németh László fontosnak a természettudományos műveltséget írók, gondolkodók számára? A Kétféle műveltség című cikkében erről hosszan ír. Egyrészt hangsúlyozza, hogy egy írónak nem úgy kell a természettudományos szellemhez közel kerülnie, mint azt, mondjuk, a tudósok gondolják. Az író s a művész „műveltsége nem arról térkép, amit mások tudnak, hanem ahhoz ág, gyökér, kocsány, amit neki kell megteremtenie.” Az igazi író kevés szóból ért, s abból tudja kiszívni a lényeget, mondja másutt, Adyról szólva. „E valóban gondolkodó elme milyen kevés jelből tudott helyes ítéletet alkotni. Az író műveltsége az összefüggésekben él.” Különben is azt, hogy a természettudomány hol, hogyan hat, nem olyan könnyű megállapítani. „Freud legnagyobb hatású tanítványa… Kafka volt”. De a Baudelaire s Mallarmé utáni líra a természettudományhoz „valójában mégis közelebb áll… mint bármi, amit eddig líraként csináltak. Rajta van a laboratórium szigora s korlátja: formáit, ingereit a tudósokéhoz hasonló kísérletező kedv állítja elő… nem érzéseket, hanem nyelvi és pszichológiai vívmányokat közöl. A tudomány tudatossága éppúgy ott van benne… mint… a matematikai módszerekben is”. Írónak különben is nem a foglalkozást kell ismernie, hanem a foglalkozást űzők emberi atmoszféráját, szokásait.

Másrészt viszont, noha elfogadja, hogy „művészeknek bajos még a kívánatos műveltség dolgában is előírásokat adni,” hangsúlyozza, hogy „mi az, amiben, mint író, mások és magam is a természettudományi műveltségnek, amennyiben megvolt bennünk, hasznát láttuk, s még inkább mi az, amiben nem lévén meg, hiányát éreztük”. „A legnagyobb ugyanis, amit az író a természettudományból kaphat, nem az ismeretek, hanem a módszer: egy kis kísérletező kedv, megfigyelés és leírás rendtartása, a diszciplínává vált igazságszeretet, s ha magyar íróról van szó, a lelki sötétségbe kavaró írósorshoz egy kis kristályosság és derű.”

Mennyiben természettudományos alkat Németh László?

A Négy Könyvhöz írt előszavában tagadja ezt. „Arról, hogy e könyv írója gondolkozó, regényíró, kritikus vagy akár ideológus-e, lehet vitatkozni. Arról, hogy természettudós-e: nem. Semmi jogcíme sincs, hogy annak tartsa magát.” Ugyanakkor a nagy természettudósok számos tulajdonsága megvan benne: az érdeklődő kíváncsiság, a lényegfelismerő készség, az elemző képesség, az egységbe- foglalás képessége, a pedagógiai készség, hogy megismerése, felfedezései eredményét ismertesse, és végül nem elhanyagolható az a tulajdonsága sem, hogy tud röviden, tömören fogalmazni.

Az érdeklődő kíváncsiságról már beszéltünk, azt nem kell külön hangsúlyozni. Egy író, aki szinte valamennyi természettudományról, a szellemtudományok és a művészetek minden területéről írt esszét, az kíváncsi, érdeklődik, és érdeklődését minden körülmények között kielégíti. Jellemző, hogy utolsó alkotó évében, amikor már megérezte, hogy „Kháron ladikja” kezd vele kifele ringani, a végső utazás közben a legfőbb öröme még mindig az utolsó széttekintés a szeretett szellemi partokon. Nagy mű írására már nem mer vállalkozni, de az Író a föld alól című kisesszé sorozatában a szabálytalan nyelvtörténettől a kínai császárság történetéig, a Közel-Kelet művészetétől az emberi nem mutációjáig még mindennel foglalkozik, minden érdekli, és ha a föld alól is, de vizsgálódásai eredményét közölni akarja olvasóival. És milyen jók ezek a kisesszék: rövid, tömör, lényegre törő leírások a vizsgált témákról.

A kíváncsiság nem csak olvasmányaiban jellemzi: az életben is. Bay Zoltánnal, a nagy magyar fizikussal való barátságának egy igen fontos motívuma volt, hogy rajta keresztül olyan szellemi laboratóriumba pillanthatott be, ami tőle távol esett. De pont ilyen érdeklődéssel tudott hallgatni bárkit, akár szellemi, akár fizikai munkás volt, aki egy általa ismeretlen terület műhelytitkaiba beavatta. És amikor számára idegen területre tévedt, rendkívül szerény volt: nem hitte, hogy jobban ismeri a témát, mint beszélgető partnere.

A lényegfelismerő és analizáló készségéről szintén szó volt már, amikor természettudományos műveltségéről beszéltünk. Természetesen nemcsak a természettudományok lényegét érti meg, ugyanezt teszi például Sztálin: A leninizmus kérdései című könyvét olvasva az orosz politikai helyzettel kapcsolatban is már a harmincas években. Egyszer később azt mondta erről: ha egy politikai vezető titkolni és elkenni akarja, mit csinál, ne írjon. Az írástudók egyetlen művön keresztül is képesek leleplezni.

Megvan benne a tudományos gondolkodásnak még egy fontos sajátsága: elfogulatlan – legalább is mindaddig, amíg érzelmileg nem keveredik bele a témájába. Jellemző erre, hogy Cromwellről drámát akart írni, de a dráma soha nem készült el. Amikor Cromwell életét és személyét részletesebben tanulmányozta, rájött, hogy nem olyan ember volt, mint amilyennek ő elképzelte. És noha nem tényeket, csak egy ember beállítását kellett volna megváltoztatnia, erre nem volt képes.

De elfogulatlan a Bolyaiakról szóló dráma megírása közben is. Egyetlen percig nem lehet vitás, hogy a szívéhez Farkas áll közelebb, nem János. Talán ehhez hozzájárult az is, hogy a pedagógus csalódottságát ismerte: a tudósét, akinek nem méltányolják és kicsit el is lopják a munkáját, nem. De tisztában van vele, hogy János a zseni, és gondosan vigyáz rá, hogy ezt a közönség is megérezze és megértse. Egyéni érzései nem befolyásolhatják mesterségbeli tudását.

Nehéz megállapítani, mennyire voltak meg benne a természettudományos alkatra jellemző tulajdonságok fiatalkorában, és mennyire erősítették ezeket tudományos érdeklődése, orvosi tanulmányai. Valószínű azonban, hogy alapvetően szenvedélyes természetét hasznosan befolyásolta az a tudományos, önmérsékelő, higgadt szellem, amit egyetemi tanulmányai alatt magába szívott. Mindenestre az egyetemi évei végén, 1925-ben írt Brachfeld Péter című tanulmányában, amit ő orvospedagógiai tanulmánynak nevez, már teljes fegyverzetben ugrik elénk. Ez a cikk egyértelműen igazolja, hogy Németh László lehetett volna természettudós is. Valószínűleg nyugalmasabb élete lett volna.

A természettudományos szellem megjelenése Németh László műveiben

Egy írónál fontos kérdés mindig az, mi mennyire hat, mennyire tükröződik vissza a műveiben?

A nyugati civilizáció kezdeteiről írva, a természettudományos szellem hatását két irodalmi műfajon emeli ki: a megújult drámán és az akkor kialakuló esszén. Szétágazó munkásságában ez a két műfaj az, ahol a természettudományos gondolkodás és stílus legjobban érvényesül. Természetesen csak olyankor, amikor ezeket a csendesebb hangokat nem nyomja el a személyes érzelem, indulat.

Színdarabjait ő maga választotta két részre: társadalmi és történeti drámákra. A társadalmi drámákban a személyi érzelem dominál, a történeti drámákban a tudományos analízis. A VII. Gergely, az Áruló, a Széchenyi, a Galilei: mind példák arra, hogy egy embert a sorsa kelepcébe ejti, és az író azt elemzi, hogy tud hőse a kelepcéből kikerülni – vagy esetleg hogy pusztul el benne. Egyetlen témára összpontosít, és a darabok ennek az egyetlen főtémának a tálalásai, megoldásai. Mellékszereplők csak annyiban vannak, amennyiben a főtéma kibontását elősegítik. Németh László a reneszánsz és az újkori dráma legnagyobb különbségét Shakespeare és Racine darabjai összevetésénél látja. Az ő történelmi darabjai Racine-éra emlékeztetnek, csak a még szorosabb szerkezettel, pontosabban felépített konstrukcióval még drámaiabbak.

A regényeinél ugyanaz a szétválás tapasztalható, mint drámáinál. Vannak életrajzi ihletésű regényei, vannak a klasszikus nagyregény típusok, mint az Égető Eszter vagy az Irgalom, és végül van a harmadik, analizáló regény típus, mint a Gyász vagy az Iszony. Ezeknek a szerkezete a történelmi drámákra emlékeztet, egy személyre koncentráltak, annak a fejlődését, alakulását analizálják, szűkszavúan, tömören. Letagadhatatlan, hogy ezeket a regényeket természettudományos gondolkodással „megfertőzött” író írta.

De az igazi terület, ahol a tudományosan gondolkodó és az író Németh László összetalálkozik, az esszé, az író legkedvesebb műfaja. Itt nem a pedagógiai jellegű vagy politikai beállítottságú esszékre gondolok, ahol az író egy népet, országot akar nevelni vagy befolyásolni, hanem azokra, ahol valamilyen művészeti vagy szakterületet, valamilyen érdekes személyt vagy érdekes jelenséget akar megfejteni, saját számára feldolgozni, és természetesen örök pedagógusként vizsgálódásai eredményeit olvasóinak azonnal továbbadni. Ezeknél élvezettel merül el szemlélődése tárgyába, és addig nem nyugszik, míg a mozgató rugókat meg nem találja. Minél elfogulatlanabbul tud tárgyához közelíteni, annál jobb a vizsgálódás eredményeit összefoglaló tanulmány. Erre jó példát találunk a Négy Könyv tanulmányainak olvasása közben. „Vásárhelyi tanárkodásom legnagyobb boldogsága volt, amikor a vegytani kísérletek, a könyvekben leírtak, az én kezem alatt is bekövetkeztek” írja. És csakugyan, a vegytani tanulmányok egy részén meghatóan érződik az elméleti ember öröme, hogy sikerül neki is a kísérlet. Ugyanakkor ezeket a részeket érzem a kötet leggyengébb fejezeteinek. A személyes érzelem miatt az író nem tudja tárgyát abból a hűvös magasságból, azzal az elfogulatlansággal és analitikus elemzőkészséggel szemlélni, ami máskor olyan kitűnő összefoglaló tanulmányokat eredményez, mint mondjuk a fizika vagy a technika története.

A Két nemzedék, az Európai utas, a Megmentett gondolatok, az Utolsó széttekintés szinte valamennyi tanulmánya ennek az analizáló, lényegre látó gondolkodásnak egy-egy megnyilvánulása. Milyen sok a kitűnő felismerés, az újdonságban a kiválóság megérzése, milyen kevés a hibás ítélet. Egy híres kivétel a fiatal József Attila értékelése. Az oka valószínűleg az, hogy Németh László epikus, drámai, tudományos, pedagógusi alkat volt, de lírai nem. A lírai ítéleteiben ő maga is kevésbé érezte magát biztosnak. „Ha egy novellát, egy regényrészletet, egy tanulmányt elolvasok – mondta egyszer nekem –, nagy biztonsággal meg tudom mondani, milyen az írója. Néha azonban húsz vers elolvasása se elég ahhoz, hogy egy költőről ítéletet tudja alkotni.”

A természettudományos hozzáállás jellemző az egész A kísérletező ember kötetre: ez tette számára a gályapadot laboratóriummá. Egy tudományosan gondolkodó elme, bármilyen helyzetbe kerül, bármilyen feladatot kap, azt nem tudja automatikusan végezni, abból valamilyen laboratóriumi munkát alkot magának. Sokszor láttam hogy ha természettudósokat a sorsuk, álláslehetőségeik új kutatási területre vet, egy idő múlva a megismerés gyönyöre elkapja őket, és ugyanolyan élvezettel dolgoznak a nem maguk által választott új témán, mint korábban a régin. A természet érdekes, bármit csinál az ember, mondták. Németh László ezt az elméletet úgy fogalmazta át a saját számára, hogy minden lehet érdekes, csak érdekesen kell hozzáállni.

A természettudományos szemlélet Németh László világlátásában

Úgy érzem, Németh László számára a természettudományos műveltség – azoknak, a vitathatatlanul nagyjelentőségű módszereknek az elsajátítása mellett, amelyek hatását számos művében érezzük –, elsősorban azért volt fontos, mert ennek segítségével sikerült egységbe foglalni saját maga számára a civilizáció és elsősorban legutolsó három-négyszáz éve történetét.

Az újkori civilizáció történetéről alkotott véleményét – ami harminc év alatt alig változott –, az író talán a Mi történt című tanulmányában foglalja össze legrövidebben. Az újkori civilizáció története: „hogy járta át ez a természettudományt létrehívó szellem, gondolkodás a szellemi és gyakorlati élet más területeit, miféle idegen erőket riasztott fel, hogy került velük termékeny harcba, hogy futott szét a föld területén s a mi korunkban, hogy merült alá.”

Németh László szerint az újkor ott kezdődik, ahol a reneszánsz mohósága megnyugszik, és az emberi érdeklődés szerénnyé válik: az egész helyett a részletek vizsgálatával foglalkozik. „Az európai civilizáció szinte varázsütésre megifjodik, anélkül hogy érett kora tapasztalatát elvesztené.” Kialakul az újkori szellem. Kialakulásához a gazdag reneszánsz ipar mellett a megcsömörlés, a bigottéria is hozzájárul. A tizenhetedik században ez a szellem a legnagyobb alkotását a fizikában hozza létre: összecsatolja a matematikát és mozgást, megszületik a természettudomány. A középkor az evangélium kora, az újkor a természettudományé. Az író nem véletlenül írt Galileiről drámát: Galileit érzi az új szellem első megtestesítőjének.

Az újkori civilizáció eredményei óriásiak. Németh László ezt a következő módon foglalja össze: „Olyan világképet teremtett, amely nem a valóságérző képzelet, hanem a valóságvallató megfigyelés és kísérlet műve, s amelyet az emberiség átépíthet, gazdagíthat, de más mítosszal aligha helyettesíthet.” A tudományban bevált módszereket az emberi lélekre alkalmazva új műfajokat hozott létre, a természet vallatása közben új természeti erőket szabadított fel, létrehozta a technikát, amelynek a vívmányait más civilizációk is átvehetik. Kíváncsiságával, mohóságával, magasabb technikájával a szétdarabolt emberiségekből megteremtette az emberiséget. Műveltségében s szervezetileg is az emberi civilizáció keretei kialakultak.

Nem célunk itt Németh László elképzelését részletesen ismertetni az elmúlt három évszázadról, hogy hol, milyen módon aratott sikert az újkori szellem, s milyen ellenérzéseket vívott ki: ezt sokkal jobban megtette ő maga számos tanulmányában. Érdemes azonban arra figyelni, mi szerinte a legfőbb ok, ami az újkori civilizáció bukásához vezet. (Mert vitathatatlanul úgy érzi, hogy a második világháború után új korszak kezdődik.) Ez az újkori civilizáció arisztokratikus szelleme.

Az újkori civilizáció szelleme és ellenhatásai

Az újkori civilizáció szelleme ellen majdnem születése pillanatától különböző szinteken ellenérzés támad. Ennek oka a természettudományos szellem jellegében keresendő. Milyen is ez a szellem?

A természettudományos szellemet az író szerint a szerénység, előkelőség, ruganyosság, fegyelem, derű, elemző kedv jellemzi. „A tudományos szemlélet összekapcsolja az iróniát és az optimizmust.” Azonban az új szemléletmód bizonyos lényeges elemei sokakban, akik ezt vagy nem értik, vagy nem tudják alkalmazni, visszatetszést szül.

Németh László úgy látja, hogy: „Az újkori szellem, bár demokráciákat hozott létre, végzetesen arisztokratikus maradt”. Ennek oka, hogy mértéktartó elemzés kell hozzá, hogy önkorlátozó: ismeri a megismerhetőség határait, és végül a nyelve nehéz: matematikai ismereteket követel. Azaz a vívmányok élvezetéhez sokat kell tudni.

A középkor az evangélium kora volt. Ez szellemében demokratikus, állításait mindenki megérti. A vallás felel az embereket izgató legfontosabb kérdésekre: Az újkor a természettudomány kora. Az embereket foglalkoztató legfontosabb filozófiai kérdésekre, hogy: „mi a világ, miért vagyok itt, mihez kell igazodnom?” a tudomány képviselői ’nem tudom’-mal feleltek, ami persze nem kielégítő válasz. De maga az analizáló, önkorlátozó szellem is idegen a nagy tömegektől. Az új tudomány démonok helyett természeti törvényekben gondolkodik, ez hihetetlen változást jelent, és sokkal kevésbé érthető. „Az emberek hite lehet, hogy megingott a démonokban, de a törvényeket nem fogadták el.”

Az újkori civilizációban a természettudomány és technika szövetségre lép, a kezdeményezés hol az egyikből, hol a másikból indul ki. Az író, noha a technika jelentőségét egy percig sem feledi, úgy látja, hogy „a természettudományoknak a technikainál sokkal szélesebb korformáló hatása volt”. A technika révén „az eredményekben százmilliók részesültek, de ami az eredményeket létrehozta, legföllebb százezer ember testéhez volt kötve”. „Az ismeretekhez a nagy tömegek nem tudnak hozzáférni, az új tudományok lényege rejtve marad előttük.”

Mi lesz a tanult emberrel? „az emberek nagy tömegei végkép elszoktak a gondolkodástól.” A tudományos eredményeket nem értik, a tudományos gondolkodás szelleme nem hatja át őket. Amikor Galilei a távcsövét az égre szegezte, a nagy tömegek megértették, miről van szó, sőt még valamilyen szinten állást is tudtak foglalni a föld forgása kérdésében. A kvantummechanika tökéletesen irracionálisnak tűnik, ennél hihetőbb az, hogy ufók jelennek meg a légkörben. Az irodalomban Shakespeare műveit vagy Michelangelo Dávidját mindenki élvezni tudta – Proustot vagy Joyce-ot nem olvassák. És végül: „Amit a tudomány nem rejthetett el, amit az irodalom még mindig kínál, jó előre megutáltatta vele az iskola.” amely csak ismereteket tanít, nem a tudomány szellemét.

A természetismerő Németh László üzenete

A kórkép kész. Az újkori civilizáció szelleme nem tudta áthatni a tömegeket, azért azok elfordultak attól, még a legjobbjaik is. „A tömegek egy olyan civilizációban, ahol a hajszálcsövek nem érnek elég mlyre, szellemi gazdátlanságra és hanyatlásra vannak ítélve.” „A tudomány elzárkózik, az írók egy része hígít, a másik szétzilál”. „Már nem elméleti program, de önéletmentés a szintézis kísérlet:” az ellentmondások és a tudomány sugallta szellem egybeforrasztása.

Az orvoslásra az író csak egy lehetőséget látott: a tanítást. Össze akarta foglalni a nyugati civilizáció szellemét, lényegét rövid, mindenki számára érthető művekben. Vásárhelyi tanársága alatt tervezte el, hogy megírja azt, amit egy középiskolát végzett ember számára fontosnak érez, négy könyvben. A négy könyv: Történelem, természetismeret, matematika, nyelvek. A történelemben persze benne van az irodalom és a művészetek története is. „Mint pedagógus, az oktatási tervbe igyekeztem azt a ruganyosságot, csillogást, amit a nyugati civilizáció elixírjének éreztem, átmenteni.” „Nem, mint enciklopédista, nem, is mint tanár, csak, mint egyszerű tanuló, mondjuk, előtanuló állok a… nemzedék elé, hogy mielőtt lehunynám a szemem, azt, amit az emberi műveltségben legfontosabbnak látok, helyette s neki még egyszer áttanuljam.”

A Négy Könyv feladata fontosabb lett volna, mint egy ismeretanyag összegyűjtése és az olvasóknak átadása. Az író szívének olyan kedves nyugati civilizáció szellemének az átmentése, érthetővé tétele, megszerettetése volt a cél. „A Négy Könyv is több lett volna, mint szakérettségizők segédkönyve: egyfajta Noé bárka is, melyben a szívemnek oly kedves nyugati civilizáció ragyogásait és változatait – a Minőséget – szerettem volna az új szocialista Magyarországba átmenteni.”

A könyv soha nem készült el – és kétséges, hogy ha elkészült volna, mai korunkban érdekelne-e valakit. De ha valaki értőn olvassa Németh László erre vonatkozó írásait, és az olvasás közben megfogja őt valami a tudományos szellem általa annyira szeretett csillogásából, akkor az író a földgolyótól eltávolodottan, ha arra visszanézhetne, néhány pillanatra „egy igazi nemzet igazi írójának” érezhetné magát.