„Mint a közelmúltban John Updike mondatta Bill Gates-szel Gutenbergnek: »Ma már egy egész nemzedék nőtt föl, ha nem éppen kettő, amelyet ki lehetne üldözni a világból azzal, hogy valamit el kell olvasnia; minden információjukat a televízióból és a videoklipekből veszik.«”
Hard fun
Magyarországon a funkcionálisan analfabéták arányát 10–20 százalékra becsülik. Mármost számos külföldi tapasztalat arra mutat, hogy képernyő előtt ülve – kivált ablakos-ikonos-egeres környezetben – az értelmes olvasás, sőt egyáltalán az olvasás könnyebben és sikeresebben megtanulható, mint könyvet betűzgetve; s hogy az elektronikus szövegszerkesztő használata radikálisan javítja a fogalmazási készséget.1 Ami pedig a számtant illeti: a képernyőpedagógia vonatkozó sikerei Seymour Papert óta szinte közhelyszámba mennek.2 1982-ben Papert – együtt Negroponte-val – Szenegál egyik legelmaradottabb és legszegényebb vidékén próbálhatta ki módszerét. A gyerekek – ott is – lelkeseknek és roppant fogékonyaknak bizonyultak. Játszva tanultak. Tudjuk persze, hogy a munka nem játék, hogy a kultúra teljesítménye erőfeszítésre épül, hogy a kultúrát teremtő és hordozó embernek képesnek kell lennie az önfegyelemre s úgymond a jutalom késleltetettségének elviselésére. Hiszen még Esther Dyson-nak is kicsúszik a száján, A Design for Living in the Digital Age című, fentebb már hivatkozott friss bestsellerében, hogy a gyerek azért csak ne érje be a hálózaton szörfölés örömével, csak ne adja át magát túlontúl a multimédia varázsának, hanem vegye magára a szavak, a fogalmak, a koherens argumentáció terhét.3 Úgy gondoljuk azonban: marad a világban munka és fáradság elegendő akkor is, ha a tanulást megszabadítjuk felesleges ballasztjaitól. A felesleges ballasztjaitól megszabadított tanulás sem könnyed játék: hanem „hard fun”, nehéz szórakozás, hogy Papert oly szerencsés kifejezésével éljünk, melyet ő éppenséggel számítógéppel foglalatoskodó gyermekektől vett át.4