„Plenk József Jakab (1739–1807) 1777-ben adta ki az első magyarországi fogászati tankönyvet Doctrina de morbis dentium ae gingivarum, melyben a fogászatot önállóan tárgyalja és a fogászat minden ágára: az anatómiára, fejlődéstanra, protetikára, konzervatív kezelésre, szájsebészetre, sőt orthodontiára is kiterjed. A négy fejezete: morbi dentium, gingivarum, alveolarum és morbi sinuum maxillarum. A mű tudományos alapossággal készült, megelőzve korát, orvosi szemlélettel: indikációs és kontraindikációs rendszerbe foglalva. Plenk a klasszikus képzettségű orvosokat akarta a fogászat művelésére megnyerni. Ennek érdekében a tárgyat a tudományos világ nyelvén, az orvosok képzettségéhez méltó alapossággal, részletességgel és rendszerességgel tanította.(1)
Az újkori fogászat megalapítója Pierre Fauchard 1728-ban jelentette meg a fogászati tudomány kétkötetes alapművét (Le chirurgien dentiste ou traité des dents), melyet 1733-ban németre fordítottak, majd több kiadást ért meg. Bár korszerű tudományos szemlélettel alapvető európai művet írt, melyet sok nyelvre fordítottak le és alkalmazták az egyetemi oktatásban, Plenk mégis szakított ezzel a gyakorlattal és önállóan írta meg fogászati könyvét. A francia tudós könyvéhez képest ez egy kisebb lélegzetű mű volt, és tudományos értéke sem volt azonos. Hogy ebben politikai, vagy szakmapolitikai érdekek vezérelték-e Plenket pontosan nem tudjuk, de érdeme, hogy megírta és magyarra fordították az első, egyetemi engedéllyel rendelkező tankönyvet. Plenk orvosi szemlélete, irodalmi tájékozottsága messze meghaladta korát, munkáiból egyértelműen kitűnik, hogy valóban ő volt az első hazai stomatológus.(2)
Most nézzük a könyv újszerűségét és tudományos értékét! Az első fejezet a fogak kialakulásával, fejlődéstanával foglalkozik. Az előtörés oka a »vis vitalis« vagyis az életerő, amely elindítja a fogakat a szájüreg felé. Ha nagy ez az erő, előbb jönnek ki a fogak, ha kisebb akkor időben később indul el a fogzás. Helyük meghatározott, de akadhat olyan rendellenes helyen növő fog is, amelyik a szájpadláson tör utat magának, vagy más nem a megszokott helyen. Lehetnek szám felettiek és hiányosak is.
A protetikának nagy szerepet tulajdonít, mert szerinte minden foghiány megköveteli a fogak pótlását. Tehát a helyreállító protetika híve, melynek segítségével a rágóképességet kell optimalizálni. A hiányzó fogakat elefántcsontból vagy víziló csontjából faragták ki. Az így elkészült fogakat pecsétviasszal és fonalakkal rögzítették a szomszédos fogakhoz. Emberi hullák fogát is felhasználták, valamint az élő emberek – főleg szegények – kihúzott fogával pótolták a hiányt.(3) Ezek az első hazai implantációk. A donor kora nem lehetett több negyven évnél, a befogadó pedig 24 évnél. Ezt a kort tartották optimálisnak ahhoz, hogy sikeres legyen a beültetés. A beültetett fognak azonosnak kellett lenni a kihúzottal.”
Fantine imádta gyermekét.
Minél lejjebb züllött, annál komorabbá lett körülötte a világ, de annál fényesebben tündökölt lelke mélyén az édes kis angyal. Biztatta magát: »Ha gazdag leszek, Cosette velem fog élni.« És nevetett. Köhögése nem enyhült, hátát izzadság verte ki.
Egy nap levelet kapott Thénardier-éktól. Az írták: »Cosette beteg, elkapta a környéken pusztító ragályt. Köleshimlőnek(4)(5) mondják. Drága gyógyszerekre van szüksége. Tönkremegyünk belé, nem győzzük pénzzel. Ha egy héten belül nem küld negyven frankot, a kicsikének vége van.« Fantine eszelősen fölkacagott, és odaszólt öreg szomszédnőjének:
– Na, ezek jól adják! Negyven frank! Két arany! Honnan vegyem? Mit gondolnak azok a buta parasztok!
Kiment a folyosóra egy keskeny ablakhoz, és újból elolvasta a levelet. Aztán lement a lépcsőn, ki az utcára, futott, ugrált, kacagott.
Valaki szembejött vele, és megkérdezte:
– Mitől van olyan virágos jókedve?
– Egy ostoba levelet kaptam faluról – válaszolt. – Negyven frankot kérnek tőlem a buta parasztok!
Ahogy kiért a piactérre, nagy csődületet látott egy furcsa formájú kocsi körül. A kocsi tetején nagyban szónokolt egy vörös ruhás ember. Vándor fogműves volt, aki a vásárokat járta, és teljes fogsorokat, bódítószereket, holmi porokat meg elixíreket árult.
Fantine a tömeg közé vegyült, és a többiekkel együtt nevetett a handabandázáson, melyben a csőcselék szavajárása és az úrinép kifejezésmódja keveredett. A fogműves meglátta a nevető arcú, szép lányt, és rákiáltott:
– De szép foga van! Magának, aki ott nevet. Ha nekem adja a két metszőjét, egy-egy aranyat kap értük.
– Mik azok a metszők? – kérdezte Fantine.
– Fölül a két középső foga – felelte a fogműves.
– Borzasztó! – kiáltott Fantine.
– Két arany! – dörmögte egy fogatlan vénasszony. – Ez aztán a szerencse!
Fantine elrohant, és befogta a fülét, hogy ne hallja a fogműves rekedt hangját, ahogy utána kiabált:
– Gondolja meg, szép kisasszony! Két aranynak jó hasznát veheti. Ha rászánja magát, jöjjön el ma este az Ezüst Hajóba, ott megtalál.
Fantine hazament, és dühösen elmondta a dolgot Marguerite-nek, derék szomszédnőjének:
– Hallott már ilyet, hát nem gyalázatos ember? Hogy is engedhetik szabadon járni az ilyet! Hogy én kihúzassam a két első fogamat! Borzalmasan megcsúnyulnék! A haj kinő, de a fogak! Ó, a vadállat! Inkább fejest ugrom, le az ötödik emeletről! Azt mondta, hogy ma este az Ezüst Hajó fogadóban lesz.
– S mennyit kínált? – kérdezte Marguerite.
– Két aranyat.
– Az annyi mint negyven frank.
– Igen – szólt Fantine –, negyven frank.
Elgondolkozva ült le a munkájához. Negyedóra múlva abbahagyta a varrást, és kiment a folyosóra, hogy még egyszer elolvassa Thénardier-ék levelét.
Mikor visszament, megkérdezte Marguerite-től, aki mellette dolgozott:
– Mi lehet az a köleshimlő? Nem tudja?
– Tudom hát – felelte az öreglány –, betegség.
– Sok orvosság kell a gyógyításhoz?
– Rengeteg.
– És hogy kapja el az ember?
– Hát csakúgy, mint más betegséget.
– Gyerekek is megkaphatják?
– Azok különösen.
– És bele lehet halni?
– Nagyon is – mondta Marguerite.
Fantine kiment, és megint elolvasta a levelet.
Este elment hazulról, és a Párizs utca felé tartott, ahol vendégfogadók vannak.
Marguerite másnap, ahogy napkelte előtt belépett Fantine szobájába – mert mindig együtt dolgoztak, hogy ne kelljen két gyertyát égetniük –, Fantine-t az ágy szélén ülve találta, sápadtan, dermedten. Le se feküdt este óta. Főkötőjét a térdére ejtette. A gyertya egész éjjel égett, alig maradt belőle valami.
A szörnyű rendetlenség láttára Marguerite megállt a küszöbön, és fölkiáltott:
– Szent Isten! A gyertya csonkig égett! Mi lelte magát?
Aztán ránézett Fantine-ra, aki feléje fordította megnyírt fejét.
Fantine este óta tíz évet öregedett.
– Jézusom, mi baja van, Fantine?
– Semmi bajom – válaszolt Fantine. – Ellenkezőleg. Boldog vagyok, mert a gyermekem nem fog meghalni segítség híján abban a borzalmas betegségben.
A két aranyra mutatott, ami ott fénylett az asztalon.
– Úrjézus! – szólt Marguerite. – Hiszen az egész vagyon! Honnét ez a két arany?
– Szereztem.
És elmosolyodott. A gyertyafény megvilágított az arcát. Vérző mosoly volt. Vöröses nyál szivárgott a szája szögletéből, és a szájában fekete lyuk sötétlett.
Elülső fogai hiányoztak.
A negyven frankot elküldte Montfermeilbe.
A nyomorultak. I. kötet V. könyv X. fejezet; Lányi Viktor fordítása
