Hídverés rovat

A Valencia-nyomozás

Szamuely Tamás
tudományos kutatás, matematika, Lakatos Imre, fizika, Werner Heisenberg, Carl Friedrich von Weizsäcker, irodalom, Johann Wolfgang von Goethe, Ottlik Géza

„Fenét” – mondhatná erre a címre Ottlik Géza, időskori remeke, A Valencia-rejtély első mondatával. „Minek ide a nyomozás?” De hát rejtélyről van szó – vethetnénk ellent. Tisztességes rejtély nyomában pedig megindul a nyomozás. „Jó, jó, csak ez nem Olyan Rejtély” – riposztozhatna. Persze, hogy nem – jöhetne megint a felelet –, de azért „parciális fiókrejtélyei” csak vannak. Azok ügyében igazán lehet nyomozni. S ha egy ilyen parciális fiókrejtélyre fény derül, az is valami. Úgyhogy mégiscsak belevágunk, méghozzá ott kezdjük, ahol kell, az elején. Induljunk tehát a címtől.

Ismét egy olyan irodalmi mű, amelynek vegytani címe van – szól első megállapításunk, hiszen a valencia szó köznévként vegyértéket jelent. Az „ismét” szó azért jogos, mert volt már ilyenre példa a világirodalomban, mégpedig Goethe Vonzások és választások című regénye, amelynek német címében (Die Wahlverwandtschaften) szintén egy, ugyan mára már elavult, kémiai fogalom foglaltatik, amelyet magyarra a cserebomlás névvel szoktak fordítani. A párhuzam persze nem lenne találó, ha ezen a véletlen egybeesésen – stílusosan: kozmikus koincidencián – kívül más közös vonása nem lenne a két műnek. Azonban a címnél sokkal mélyebb rokonság fűzi össze őket, s ez a voltaképpeni tárgyuk: mindkét szerző a saját természettudományos világképébe beillesztve boncolgatja a emberi érzések kémiájának-fizikájának problematikáját. Azt, hogy létezhet-e olyan vegyület, anyag vagy formula, amely a külső világban fennálló törvényszerűségekhez hasonlóan magában hordozza az egyes emberek között fellépő kölcsönhatások magyarázatát. Saját természettudományos világképről beszélni ugyan inkább Goethe esetében helyénvaló, hiszen köztudottan ideje jelentős részét töltötte kísérletezéssel, s tapasztalataiból a korában elfogadott vélekedésektől radikálisan eltérő elméletek csapódtak le. Éppen a newtoni fizikával való eltökélt szembenállása, és az, hogy saját „renitens” nézeteinek műveiben megfellebbezhetetlenül tökéletes foglalatát adta, állhatta útját annak, hogy a newtoni természetlátás, amelynek elsősége már Goethe idején is világos volt, hasonlóan hangsúlyos helyet kaphasson az irodalomban. (Ehhez persze hozzájárult a matematikai természettudomány nyelvezetének az irodalmi nyelvtől való különválása is.)

Az a Világegyetem viszont, „aki” a matematika–fizika szakon végzett, de kutatómunkát később nem folytató Ottlik művében szerepel, már nem azonos a Newton által látottal – ezt már a két kitalált főszereplő, Cholnoky és Szontágh Miklós megválasztása is jelzi, hiszen a modern fizikának és logikának úttörői ők, annak a két tudományágnak, amely a 20. század első felében a legforradalmibb változásokat hozta. Az Ottlik-műben megjelenő világkép tehát hasonlóan radikális, mint a goethei, ezzel megmenekülhet az imént említett gátlástól, s így a majd kétszáz éves irodalmi téma újra kínálkozik. A megvalósulás sikeréhez pedig talán az is hozzájárul, hogy a newtoni alapokból kifejlődő mai természettudomány már egyáltalán nem idegen a goethei nézetektől: sok probléma jelentőségét csak ma ismerjük fel igazán, és a hibásnak hitt nem-matematikai teóriák számos építőköve is újra hasznosítható.1

Mindezekkel egyáltalán nem kívánjuk azt a látszatot kelteni, mintha A Valencia-rejtély Goethe hatását viselné magán. Erről szó sincs. A párhuzam viszont jól szolgálhatja annak érzékeltetését, milyen óriási háttér rejtőzik e mögött a százegynéhány oldalas, különös álhangjáték mögött, és kiemelheti a mű többek által ma még vitatott jelentőségét. Számunkra pedig megkönnyíti annak megfogalmazását, hogy miféle fiókrejtély is lesz az, amelynek felderítésével – a bevezetőben mondott elhatározásunkhoz híven – beérjük majd.

E két, az érzések természetrajzával foglalkozó műben ugyanis a témából fakadóan két világ van együttesen jelen: a fizikai és az emberi, vagy másképp, Goethéhez közelebb álló kifejezéseket használva: a külső és a belső természet,2 és mindkét mű közös alapja, hogy az egyikőjükről szerzett tudás tudást jelent a másikójukról is. Hogy ez igaz lehessen, átjárásnak kell lennie a két világ között – s éppen ez a – ha nem is titkos, de mindenképp rejtélyekkel teli – átjáró az, amely az Ottlik-műben bennünket most érdekel. Ám mielőtt figyelmünket végképp neki szentelnénk, vessünk egy pillantást a goethei átjáróra. A Vonzások és választásokban ember és természet között a kapcsot az jelenti, hogy az ember birtokolni, meghódítani, megregulázni kívánja a természetet – ennek jelképei a regényben folytonos építkezések, kertrendezések, parktervezések. Századunkra a korlátok kitágulásával, és újabb korlátok megjelenésével nem volt tovább tartható a fenti viszony – arról nem beszélve, hogy a „megregulázás” túlságosan is jól sikerült. A két világ között újfajta kapcsolat létesült, amelyhez más metaforák társultak a művészeti alkotásokban. Ottlik Géza könyvében is ez az a bizonyos átjáró, amely mostantól a mi fiókkutatásunk célpontja. Az új átjáró új metaforája pedig mi is lehetne más, mint – a nyomozás.

A nyomozó figuráját a természettudós képére teremtette meg az irodalom – de ez a természettudós még annak a tudománynak a képviselője, amely később épp „Cholnokyék” hatására vett új fordulatot. Ez nem akadálya, hogy mindmáig detektívregények ezreiben ügyködjön sikerrel – Cholnokynak is kedvenc olvasmányai voltak gyermekkorában a Nick Carter-történetek. „Carteriánus” műveltség hiányában más példát választunk a nyomozó szerepének rövid leírásához: a zseniális és felülmúlhatatlan Mr. Sherlock Holmest.

Mint köztudott, ellentétben az addig szereplő félamatőr szerzetesekkel és katonatisztekkel, ő vegyészként kezdte pályafutását, de vegytani ismereteit is egyből roppant hasznosan kamatoztatta: feltalált egy vegyületet, amelyet a különféle vérfoltok frissességének indikátoraként alkalmazhatott. További működése is a századforduló tudósideálját követi: ahogy kartotékjában tárol minden adatot, ami csak egy jövendő bűntény szempontjából fontos lehet, ahogy nagyítójával megvizsgálja a falon található vérnyomokat, hogy azokból a gyilkos körmeinek hosszúságára következtessen, ahogy a boros pohár fenekén maradt pimpót tárgyi bizonyítékként kezeli, ahogy felszórja szivarhamuval a padlót, hogy megtudja, kilép-e éjszakánként a szekrényből az orosz emigránsnő, és ahogy végül felhúzza karosszékében a lábát és rágyújt elmaradhatatlan pipájára, hogy aztán működésbe léphessen a híres deduktív Módszer, amelyre Watsont reggelenként, még a kétségbeesett látogatók megérkezése előtt okítgatni is szokta – teljes fegyverzetében áll előttünk a kutató mint hős.

Ez a hősi beállítás az oka, hogy a klasszikus típusú detektívregényekben a kutató és módszere ugyan erőteljesen van ábrázolva, magáról a kutatásról azonban szinte semmit sem tudunk meg. A nyomozó sejtelmesen mosolyog, majd a váratlan leleplezés után az utolsó oldalon vaslogikával elénk tárja a történteket, s az előadásmód azt szuggerálja az olvasónak, hogy a bűnjelekből másképp aztán igazán nem is lehetett volna következtetni. Ottlik Cholnokyja viszont minden hősi póztól mentes, „csak egy ürge”, s így a nyomozás is más arcot mutat: a mű középrésze a folytonos vívódással, az előrelépések, kétségek és visszakozások történetével telik el – mindazzal tehát, amit addig a sejtelmes mosoly leplezett. Mert hát a nyomokat nem szabad eltüntetni – a lényeg a nyomokban rejlik.

Ezen a ponton már bizonyára több olvasó joggal berzenkedik: miért beszélünk A Valencia-rejtély kapcsán állandó nyomozásról, hiszen bár Ottlik könyvében valóban lejátszódik valami hasonló, de hát az detektívtörténetnek mégiscsak soványka. Igaz, hogy történik bűneset, amelyet megfelelő rejtély övez, igaz, hogy elkiáltják: „Ki a gyilkos?”, s igaz, hogy végig a rejtélyen morfondíroznak, de a tudományos-technikai fejlődésnek hála (lásd még: vérfolt-indikátor) kezdettől fogva perdöntő bizonyíték áll rendelkezésre a hangfelvétel formájában, s az már igazán csak a szereplők (és a szerző) csökönyösségén múlik, hogy ez a bizonyíték csak a legvégén kerül kijátszásra.3 A mi csökönyösségünket az indokolja, hogy bár ez a nyomozás valóban nem Olyan Nyomozás, többek között egy lényeges aspektusát mégis megtartotta, és ezt talán Holmes szavai világítják meg: „Tudja, Watson – mondta –, az enyémhez hasonló csavarra járó agyak egyik nagy átka az, hogy mindent csak a saját speciális tárgyunk szempontjából vagyunk képesek vizsgálni. Ön elnézi ezeket a szétszórtan álló házakat, és lenyűgözi a szépségük. Ha én nézek rájuk, egyetlen gondolatom az, hogy mennyire el vannak választva egymástól, és mily gaztetteket lehetne büntetlenül elkövetni bennük.”4 A jelenséget, amelyre itt Holmes utal, lehetne csupán szakmai ártalomként értékelni, de olyan emberek esetében, akiknek teóriájuk van, többről van szó. Az, hogy mindent csak saját elméletük fényében képesek látni, éppen azt az átjárót nyitja meg a külső és belső természet között, amelyről beszéltünk. Cholnoky, amikor a baleset által kiváltott Dzéta-rejtély nyomába ered, saját teóriájának, saját világképének a nyelvén próbálja értelmezni azt, így kap Dzéta „szabatos” határérték-definíciót, így társul hozzá „elegáns egzisztencia-bizonyítás”, és így történik kísérlet a Cholnoky-féle elméleten belül egy újabb nagy fizikai megmaradási törvény kimondására vagy megcáfolására – amely törvény persze már az érzések fizikájához tartozna. Amiért tehát Cholnokyt ténylegesen nyomozónak, s ezáltal Holmes ideális örökösének nevezhetjük, abban mutatkozik meg, ahogyan csakis saját világképéhez híven értelmezi újra és próbálja felderíteni a rejtélyt, amely így összhangba kerül más, korábban már megoldott nagy rejtélyekkel,5 és amelynek megoldásához holmi magnófelvétel már nem elegendő. A gramofonlemez által szolgáltatott bizonyíték úgy törpül el az igazi rejtélyek nagyságához képest, ahogyan a Scotland Yard ambiciózus felügyelőinek megfejtései is elolvadnak, amint Holmes módszere dolgozni kezd.

A nyomozó tehát megörökli a régi fegyvertárat, sőt, az eszközei még fejlettebbek lesznek: Cholnokytól egy óvatlan pillanatában megtudhatjuk, hogy képes elpusztítani a Világegyetem nevű tettest, aki a legutóbbi, Dzéta nevű rejtélynek is gyanúsítottja. Ez a pusztulás már beépült a Cholnoky-féle elméletbe – igaz, mint mondja, három napig meg volt miatta rendülve, de utána már csak kacarászott. Ám a tettes sem válogat az eszközeiben. Először is, folyvást cserélgeti az álarcait – gondoljuk csak meg, miféle praktikái lehetnek, ha egy olyan egyszerű alkotóeleme is, mint egy elektron, egyik nap részecske, másik nap hullám formájában jelenik meg. S ez még nem minden – hisz ő sem mond le a nyomozó elpusztításáról. A rejtély legfontosabb kérdésére ugyanis, vagyis hogy a Dzéta anyagból van-e vagy sem, a válasz teljes bizonyossággal csak a Világegyetem, s vele együtt Cholnoky pusztulása után tudható meg.

És itt lép fel egy döntő különbség. A klasszikus típusú nyomozó ugyanis mindig elfogadja az effajta kihívást – Sherlock Holmes is legnagyobb, még számára is legyőzhetetlen ellenfelével, Moriartyval kart karba fonva zuhan le a szakadékba. Cholnokyt azonban nem ilyen fából faragták – amint már mondottuk, ő „csak egy ürge”. A heroikus szerep vállalása nála a „Kompromisszum-elvbe” ütközik. „Élet a világban kompromisszumokra épülhet csak” – mondja. „A fizikában, még a matematikában is, legújabban.”. A kompromisszum vállalása nem gyávaság – a tettest így elszalasztja ugyan, de ezáltal a hátrahagyott nyomok új tudás forrásaivá válnak. A Valencia-rejtélyben ábrázolt világkép arra tanít, hogy a korlátok felismerése nem egyenlő a tudás utáni vágy feladásával. A tettes eltűnik a tökéletesen fekete színképben – de maradnak a nyomok. A nyomok – és az ő „icike-picike szekszeppiljük”.

A nyomok jelentőségére már többször utaltunk, de mindig nyitva hagytuk azt a kérdést, hogy vajon mitől is kapnak különös jelentőséget – sőt, meglehetősen tisztességtelen módon arra sem adtuk meg a választ, hogy voltaképpen miket nevezünk nyomoknak Ottlik művében. Az utóbbi kérdésre könnyű válaszolni: nyomoknak nevezzük mindazokat a könyvben előforduló eseményeket, amelyek támpontul szolgálhatnak az érzelmek fizikája Cholnoky által megfogalmazott nagy rejtélyének, a Dzétának kutatásában. Megtalálni a műben a nyomokat még könnyebb, hiszen többször folyik kifejezetten róluk a szó, amikor a szereplők a déli harangszó hangjáról, az arácsi strandon folytatott nagy pingpong-csatákról, vagy éppen a Valencia-keringő dallamáról beszélnek, hogy pontosan tudják érzékeltetni, mit is jelent számukra a Dzéta. De előbukkannak a nyomok maguktól is, amikor fontos természettudományos kérdések tárgyalása közben hirtelen fordulatot vesz a beszélgetés, és más témák kerülnek elő, amelyek látszólag nem, de a beszélgető-partnerek reakcióiból úgy tűnik, mégis szorosan kapcsolódnak a megelőzőekhez: egy, a villanyszámlás nő távozása után váltott gyűlölködő pillantás, vagy a várakozás egy sötét novemberi estén a kihalt tér sarkán. És amint felismerjük az effajta élményeknek a Dzétához való szoros kötődését, a Valenciában előforduló többi, látszólag véletlenül odakerült történés is kiemelt jelentőséget kap, még a legapróbbak is, amelyeket „egy szín, egy szag, vagy látvány, vagy hang, de még inkább egy álmod” áratlanul előhoz.

A folyamat, amelynek során élményfoszlányaink megkapják azt a bizonyos icike-picike pluszt, amit Ottlik Annája „szekszeppilnek” nevez, bő egy évszázada témája a művészetelméletnek, és talán legtisztább leírását Kenneth Clark adta meg A látás pillanatai című esszéjében.6 Lord Clark szerint vannak olyan pillanatok életünkben, amikor az emberi észlelés magasabb fokra lép (moment of heightened perception), és az ilyenkor elraktározott képek, élmények azzal a tulajdonsággal bírnak, hogy a későbbiekben is teljes tisztasággal képesek elénk állni. Ha pedig egy ilyen élmény művészi alkotásban bukkan fel újra, belső erejénél fogva azonnal megragadja a műélvezőt. 1872-ben Walter Pater, Kenneth Clark egyik szellemi mestere így írt ezeknek a benyomásoknak a geneziséről: „Hirtelen fény hatására átváltozik valamely köznapi dolog, a szélkakas, a szélmalom, a szelelőrosta, a csűrajtóban összegyűlt por. Egy pillanat – s a dolog tovatűnt, mert effektus volt csupán, de vágyódást hagy hátra, kívánságot, hogy a véletlen újra bekövetkezzék.”7

Kívánjuk, hogy újra bekövetkezzék, mert valami nagyon fontosnak lett hordozója, ahogy Ottlik mondja: kihagyhatatlan tartalomnak, amely nélkül „hamisan összegezed … létezésedet a világban”. Így lopózik az illékony pillanatba a tartósan megmaradó tartalom, amelyet az a tény, hogy a Világegyetem délután fél háromkor fogja magát, és megsemmisül, nem csökkent, hanem megerősít. A Világegyetem akár ki is nyalhatja. Az emlékek ettől a bennük rejlő tartalomtól – amit ki-ki izolált Dzétának, szekszeppilnek vagy hátrahagyott vágyódásnak nevezhet ízlése szerint – nyerik el a jelentőségüket, és válnak Ottlik kezén a Dzéta-rejtély búvárlóinak számára valódi nyomokká, az érzelmek fizikájának kísérleti dokumentumaivá. A pillanatból dokumentum, tárgyi bizonyíték, ereklye lesz. Ezek az ereklyék alkotják a Valencia-rejtély nyomozójának kartotékját.

1992

A szerző az MTA Rényi Alfréd Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa
Johann Wolfgang von Goethe
(1749–1832)
Ottlik Géza
Keserű Ilona
  1. Lásd erről Werner Heisenberg nagyszerű tanulmányát: Goethes Naturbild und die technisch-naturwissenschaftliche Welt. = Gesammelte Werke. Abt. CII. Piper, München, 1985.
  2. Vö. C. F. v. Weizsäcker: Goethe: Vonzások és választások. Magyarul A német titanizmus című kötetben (Európa, Budapest, 1987).
  3. Hogy például Cholnokyék és Holmes közös kortársát említsük: Freud azt a műbeli folyamatot, amit mi itt nyomozás néven tárgyalunk, bizonnyal az elfojtás szép példájaként írta volna le. A most következőkre viszont éppen az ő gondolkodásmódja is jó példával szolgál.
  4. The Copper Beeches. = Sir Arthur Conan Doyle: The Adventures of Sherlock Holmes. Reed International Books, London, 1991. 185. p.
  5. Érdemes ezt összevetni Lakatos Imre Bizonyítások és cáfolatok című könyve (Budapest: Gondolat, 1981) egyik hősének, Rhó tanulónak álláspontjával, aki teóriája (az Euler-féle poliédertétel univerzális érvényessége) makacs védelmezésében egy csillagsokszögek által határolt testről mindenáron azt állítja, hogy azt voltaképpen háromszöglapok határolják. Ugyanolyan elfogultsággal néz a csillagtestre, mint Holmes a falusi házakra. Figyeljük meg, hogy ez a fajta látásmód az ideologizmustól merőben idegen, ám ha makacssággal párosul, és nem lép működésbe az a fék, amely, mint látni fogjuk, a Cholnoky-típusú nyomozót elődeitől megkülönbözteti, dogmatizmussá torzulhat. Ezért jogos Lakatos heves bírálata, de az is látható, hogy ez a magatartás alapjában véve nagyon is hasznos.
  6. Kenneth Clark: Moments of Vision. John Murray, London, 1981.
  7. Walter Pater: Joachim du Bellay. = The Renaissance. University of California Press, 1980. 140. p.

Some free thoughts about Géza Ottlik’s old-age writing ’The Valencia Mystery’. Featuring Sir Arthur Conan Doyle, Walter Pater and Imre Lakatos.

Jelenkor 1992/11. 871–875. p. (Reprinted: Ottlik-emlékkönyv. Pesti Szalon, 1996. 207–216. p.)