A Valencia-rejtély¹

CHOLNOKY. Fenét.

MIKLÓS. Azt mondtad, vársz még egy hívást Zbigniewtől, és – és – és akkor –?

CHOLNOKY (nevet, rázza a fejét): Semmi. És akkor semmi. Csak az órát – percet adja meg pontosabban.

MIKLÓS. De hát reggel nyolcról volt szó, nem? És – és – ez már simán elmúlt…?

CHOLNOKY (nagyot nevet). Náluk még nem! Majd ha itt fél három lesz…

MIKLÓS (bosszúsan nevet). Azt hittem, greenwichi időt mond… Hát van vonalatok, hívd föl te –

CHOLNOKY. Az eszed tokját!

MIKLÓS. Mi van ezen röhögnivaló? Szeretném tudni! (De ő is nevet. Mind a ketten sajátságosan, mélyről jövően jókedvűek.)

CHOLNOKY. Te például min röhögsz?

MIKLÓS. Én rajtad. Hogy mekkora marha vagy, Cholnoky!

CHOLNOKY. Te vagy a marha, Miklós! (A fiúnak mondja, akinek ragyog rá a szeme.) Ez egy kozmikus koincidencia – az univerzum magánügye – nem én okoztam – vagy ha igen, akkor se tudom visszafordítani, se lelassítani – még a barátom kedvéért se –

MIKLÓS. Nem is akarod. Igaz?

CHOLNOKY. Nem is akarom.

A FIÚ (Miklósnak próbál mondani valamit). Apa.

MIKLÓS. És mit lehet erre mondani? Semmit. Igazán még röhögni se lehet.

CHOLNOKY. Engem egészen más érdekel. Meg akarok tudni valamit.

MIKLÓS. Azt majd megtudod, ha meghalsz. Halasszuk el, és várd ki türelemmel.

A KAPUS (hangja, messziről). Hé! Halló!

A FIÚ (Miklós kabátujját huzigatja). Apa…

CHOLNOKY. Azzal nem tudom meg. Marhaság, Miklós! Ha megmarad bármi a földi létezésemből – bárhol, bármi módon (mozzanat, jel, érzés, gondolat), a halálom után az nem tisztázódik, hogy nincs-e anyagból, mert a testem anyaga csupán megváltozik, nem válik teljességgel semmivé, mint így, az antianyag univerzum-modell és az anyagi találkozásakor…

A FIÚ. Apa… ti csakugyan – Ne haragudj…

CHOLNOKY. A fizikus fiad?

MIKLÓS. Az. Eressz el, Sanyika.

SANYI (elereszti Miklós könyökét). Apa, ti csakugyan negyven éve nem láttátok egymást?

CHOLNOKY. Negyvenhárom.

MIKLÓS. …és fél.

SANYI. És negyvenhárom év után már az első negyedórában – ne haragudj – ilyen mesésen marházzátok egymást! És egy Cholnoky Sándorral: hát ez nem igaz!

CHOLNOKY. Látod, a fiad a pártomon van.

MIKLÓS. Fordítva! Ámbár – lehet – mert Sanyi nagy szamár. Különben nem az én fiam. Pankáé, a nagyobbik lányomé. Unokám. Csak apjának fogadott.

SANYI. Minimum!

CHOLNOKY (nevet, ennek megörül, érti). Minimum? (Átkarolja a fiú vállát.) És maximum? Haverodnak? Engem is elfogadnál?

SANYI (fülig pirul a megtiszteltetéstől. Cholnoky Einsteinnek, Diracnak és Niels Bohrnak volt közeli barátja, munkatársa. Zavarában szólni sem tud, de szerencsére a kapus utolérte őket, és elcsípi Cholnokyt).

A KAPUS (lihegve). Hová igyekszünk? Hová igyekszünk!

MIKLÓS. Hagyja. Az elvtárs amerikai. (Mennek tovább. Sanyi feltartja és elhárítja valamivel a portást. Az vállát vonogatva visszafordul.)

CHOLNOKY (megáll, ahol a folyosó derékszögben balra kanyarodik). Te, itt üvegajtó volt…

MIKLÓS (fejét rázza). Nem.

CHOLNOKY. Hát? Nagy kétszárnyú lengőajtó, üvegezett. Ez biztos. Tisztán emlékszem!

MIKLÓS. Igen, az a Trefortban volt. A gimnáziumban.

CHOLNOKY (egy pillantást vet Sanyira, bólint, aztán Miklósnak mondja). Nézd, engem tulajdonképpen egészen más érdekel. Hogy van-e olyasmi itt, ami nem-hipotetikus – aminek a létezése biztosabb, mint ezé a feltevésekből álló instabil anyagi világegyetemé – s megmarad-e?

MIKLÓS (nevet). Ezt mondd el még egyszer, Cholnoky!

(Sanyira néz, de a fiú rázza a fejét, és csöndesen közbeszól.)

SANYI. Én értem, apa. Hogy marad-e valami, ha minden, ami anyag, semmivé válik… Amúgy is szakadatlanul ez történik az univerzumban… Az összes égitestek a saját atomjaikat fogyasztják a sugárzásukkal, nem?

MIKLÓS. Jó, de van nekik még néhány millió-millió évre való.

CHOLNOKY (egy ajtónál). Ez volt a kilences? A kis optikai szobánk?

MIKLÓS. Ez. Nyitva van. (Bemennek.)

CHOLNOKY (Sanyinak mondja). Itt voltunk utoljára együtt, 42-ben. Annával, és a nagyanyáddal, aki még gyerek volt.

MIKLÓS. Szilvia nem volt már gyerek, tizenhárom évesen…

CHOLNOKY. A háború miatt el kellett sötétíteni…

MIKLÓS. Baudelaire-t olvasott tízévesen. Aztán Leopardit… Leopardin veszekedtünk. Hogy én nem is ismerem…

CHOLNOKY. Veled civakodott mindig.

SZILVIA (parancsoló felkiáltással). Villany!

(Miklós az ablakot készül kinyitni. Észbe kap.)

SZILVIA. Előbb eloltani, Miklós! (Mindig elfelejtitek. Mindnyájan! – dünnyögi magában.)

ANNA (bólint). Mindnyájan. Megunódott a bombaveszély.

CHOLNOKY (nevet). Ez a maga „megunódása”, Anna! Nem tudom, nem ez-e a világ megoldása? Kölcsönösen megunjuk vele egymást és önmagunkat, aztán eltűnünk, mint egy derékszögű vektorszorzat…

(Eloltanak, ablakot nyitnak. Sötétség kint is, bent is. Miklós kikapcsolja a tánczenét.)

SZILVIA. Hagyd még, Miklós! (Ez egy csudajó szám volt – teszi hozzá.)

MIKLÓS. Akarsz táncolni rá?

SZILVIA. A legnagyobb mértékben. Naná buzogány!

ANNA. Neked nincs benne szomorúság, Szilvia.

SZILVIA. De van. (Egy kicsi. Amennyi kell – dünnyögi.)

MIKLÓS. Döntened kell, Cholnoky…

CHOLNOKY. Semmi sem dőlt el. Csak a sötétség van.

ANNA. Duplán. Kint is, bent is.

MIKLÓS. Döntened kell, végül is. Maradsz-e, mész-e?

ANNA. Már rég eldöntötte.

(Szilvia és Miklós táncolni kezd, bele a vaksötétségbe.)

CHOLNOKY. Akkor már el volt döntve. (Kinéz az ablakon. Behallatszik a déli harangszó.) A Szeminárium megvan még?

SANYI (Cholnokyhoz, a balján. Félig suttogva). Apának így nagyon rossz. Három éve. Senkije nincs. Nekem megvan ő.

MIKLÓS (Cholnoky jobbja felől). Azok a földszinti ablakok ott lent. Emlékszel?

CHOLNOKY. Emlékszem. (Sanyihoz.) Már három éve hogy meghalt?

MIKLÓS. Három.

CHOLNOKY (kis hallgatás után). Sok.

MIKLÓS. Épp elég. Tisztázódott ezalatt, hogy nem tudok meglenni nélküle. Röhej.

CHOLNOKY. Baj.

MIKLÓS. Baj. Baj, hogy az embernek számot kell vetni az egész addigi életével. Kitűnik, hogy elfuseráltad. Hogy elég gyenge dolog volt. Nem Szilvia részéről. (Mindazonáltal – dünnyögi.)

SANYI. Szilvia klassz volt. Borovi Jani is megmondta: Nagyanya a legjobb fej az egész Krisztinában…

MIKLÓS. Sanyi Szilviát is haverjául fogadta.

CHOLNOKY (Miklóshoz). Mi a mégis? Azt kezdted, hogy „mindazonáltal”…?

MIKLÓS. Majd megmagyarázom. Hosszú. Inkább te mondd meg, miért nem sajnálod a világmindenség semmivé válását?

CHOLNOKY. Mert amit sajnálok és ami megsemmisül, nem ugyanaz. Két különböző dolog. Ezt épp te fogod megérteni, Miklós.

MIKLÓS. A Föld hátán sikerült megakadályoznotok a nagy pusztítást – a zseniális antihidrogén köd-hálótokkal –, sikerült megbénítanotok minden magreakciót a légkörön belül, nemcsak bármilyen termonukleáris bomba működését, hanem a hasznos atomerőművekét is. Sajnáltad volna a lerombolását mindannak, amit valaha felépítettünk itt: városokat, vonatokat, hajókat, palotákat, falvakat. Pedig hiába mentettétek meg őket, a sorsuk meg van írva: ingoványra épültek mind, az ideig-óráig még tartható vagy máris elejtett munkahipotéziseink ingoványára. S ha nem holnap, hát valamikor biztosan semmivé válnak. Tudjuk, hogy ráadásul akármikor, ismert ok nélkül is összeomolhatnak a palotáid, tornyaid, hidaid, városaid…

CHOLNOKY. De állnak! (Nevetve.) És hogy féltjük, hogy szeretjük őket! Igaz?

MIKLÓS (ő is nevetve mondja). Igaz! Állnak a feltevéseinken! Nem a valóságon. Hiábavaló minden féltésünk…

CHOLNOKY. Az egyetlen, ami ebben nem hiábavaló, a féltésünk, szeretetünk. Ha minden összeomlik, ez nem, ez megmarad akkor is. Amit érzel, nem hipotézis. A megléte mindig kétségtelenebb, közvetlenebb valóság lesz, mint az anyagi világé. Így van?

MIKLÓS. Így. A diadalmas új elmélet, hogy nem a Nap kering körülöttünk, hanem a Föld forog, sosem tudott az elegáns, áttekinthető új naprendszer modelljéül fölébe kerekedni a réginek. A Nap azóta is felkél (Keleten) és lenyugszik (Nyugaton) és a napkelte meg a napnyugta szépsége vagy szomorúsága változatlanul valóságosabb tulajdonunk, elismerem, mindnyájunknak. Az érzések azonban pontatlanok, és számunkra különben is használhatatlanok.

CHOLNOKY. Elég baj. A mi fizikánk csak azt tudja használni, ami mérhető. Holott amit látsz, hallasz, tapintasz – minden érzékelésünk –, több: mindegyik tele van (sokféle módon) nem mérhető, pontatlan, de a tapasztalat mérhető velejáróinál hitelesebb, valóságosabb, lényegesebb érzelmi tartalmakkal. A látás: az imént tisztán láttam az itt sohasem létezett üvegajtót. Vagy a hang: behallatszott a Kálvin térről a déli harangszó… Bimbamm: pontosan mérni tudjuk a két hang hullámhosszát, a levegő által közvetített rezgésszámokat. De ezenkívül, ami nem mérhető, van ennek a harangszónak egy független ráadás-közlése, egy kicsike, kicsike kis szekszeppilje – úgy tudom csak mondani (Anna szavával).

MIKLÓS. Értem, öregem, értem!

CHOLNOKY. Nézd, én kisvárosban nőttem fel. Délben az utcánkon két templom kezdte rá, bimbamm-bambimm, és bambimm-bimbamm: felelgetett rá a másik. Bennem ez a harangkongás se zenei, se vallásos érzést nem kelt, de van egy kedves ismerőssége – a puszta (akár semleges) – valamilyenségében, amit máig megőrzött. Nálatok nem így volt?

MIKLÓS. Dehogynem. Nekünk Nagyszombaton annyi templomunk volt, hogy kis Rómának hívták a várost. És hát a déli harangszó! Uramisten, mennyivel többet mond, mint amennyire harangütések képesek… Ha az ember egészen kicsi korában hallotta először, bimm-bamm, mit tudom én, a bölcsőben. Aztán másodszor, harmadszor – még csak ráismer. Végül megszokja, már jó ismerőse, szívesen hallja. Hát jó, elfogadom a kicsike szekszeppilt, Sndor. Elfogadom: a déli harangszó – mint fizikai tapasztalat – a mérhető hangfrekvenciákon túl egy nem mérhető érzelmi tartalmat is hordoz. Gondolod, hogy ez nincs anyagból. S ennélfogva ez megmarad. Valahol, valahogyan.

CHOLNOKY. Gondolom. Épp ebben szeretnék biztos lenni. És hogy mit sajnálok? Az anyagi világegyetem, a templomok, tornyok, harangok megsemmisülése más, és más a déli harangszó szekszeppiljének semmivé válása. Én ezt sajnálnám.

MIKLÓS. De hát ez csak emlékekből áll, Sándor…

CHOLNOKY. Emlékek! Csak! Akkor már gondoljuk meg, micsoda ez a nagy megsemmisülés voltaképpen? Gondold meg: a látvány mindig megsemmisül, valahányszor nem nézed, a hang, amikor nem hallod s a többi. Minden emlék. A kísérleti eredményeinknek mi kizárólag az emlékével tudunk dolgozni. Már a skálán leolvasott számadatra, amíg feljegyezzük, emlékeznünk kell! Amit leírsz, már csupán emléke a szigorúan tapasztalati adatleolvasásodnak…

MIKLÓS (nevet). És amivel ezt össze kell vetnünk, egy előző, éppoly tudományosan pontos mérésünk eredményével: az sem volt más mint írásban rögzített emléke egy előbbi skálaleolvasásnak…

CHOLNOKY. Ehhez kell aztán, a nyert adatok összevetéséhez, igazán emlékeznünk, hogy mit is akarunk vele, mire gondoltunk a kísérlettel: pontosan és jól kell emlékeznünk…

MIKLÓS (nevet). És ráadásul tévedhetünk is! Még maga Cholnoky Sándor is rosszul emlékezett a szárnyas üvegajtóra itt…

CHOLNOKY. Rosszul? Az üvegajtóra? Hát arra aztán fantasztikusan jól emlékeztem. Igen, stimmel: a Trefort-gimnáziumban volt! Ahová én Erdélyből kerültem. Ötödikbe. Ti már egy jó, négy éve összeszokott osztály voltatok. A fiúk nem akartak befogadni. Akkor te mellém álltál váratlanul. Nagy tekintély voltál köztük, 14 évesen már sorra nyerted az istentelenül nehéz egyetemi és műegyetemi matematikai versenyeket.

MIKLÓS. Neked volt igazad, pont egy matematikai vitában.

CHOLNOKY. Azt agyon lehetett volna hallgatni. Azt senki sem értette, csak mi ketten.

MIKLÓS. Hát lehet téged agyonhallgattatni?

CHOLNOKY. Egyszerre nagyot változott a helyzetem az iskolában. Aztán – aztán, mászkáltunk együtt mindenhova. Nomármost. (Egy pillanatig elhallgat.)

MIKLÓS. Nomármost? (Sejti az üvegajtó megoldását, mert megjelenik szemében egy csillogás és egy kezdődő, öreg arcán is „grüberlis”, megnyerő mosolygás.)

CHOLNOKY. Nomármost. Sanyi a te régi mosolyoddal nézett rám az előbb, a folyosón. Ami tele van visszatartott melegséggel – hiába leplezi, a szeme csillogása elárulja. Az arcvonásaidon kívül Sanyi még a „grüberlidet” is örökölte – a két gödröcskét a mosolya két oldalán. Nomármost. Ahol így néztek rám, ott volt valahol egy üvegajtó. Meg is találtam. Látom világosan, tisztán: kétszárnyú, fából van, festékből, üvegből. Sanyi mosolya is anyagból van: hús, bőr, arcizmok, idegpályák, trigeminus, facialis… Semmivé foszolhat vajon az arcával, gödröcskéivel együtt mosolyának az a nem mérhető, pontatlan érzelmi effektusa is, amit rám gyakorol? Nekem ez a rejtély, ez érdekel, én ezt féltem, mert úgy gondolom, hogy ebből tevődik össze az egész földi létezésem, hogy hogy éreztem magam itt egyáltalán, hogy van-e, volt-e – mondjuk így – szekszeppilje a világnak, s ha igen, nem vélelem volt-e az is, feltevés, elképzelés?

MIKLÓS. Hát ez már elég régen felmerült itt, „Valencia-rejtélynek” neveztük. A többi rejtéllyel együtt. Újév napján. Lent, a matematikai szemináriumunkban – igen, az a négy ablak ott.

CHOLNOKY. A meghülyülésem rejtélyével kezdődött…

MIKLÓS. Az hamar megoldódott…

CHOLNOKY. Aztán a szilveszteréjszaka rejtélye, Annával. Az sohasem oldódott meg. Hogy jelöljük, elneveztük Kszinek –

MIKLÓS. Dzétának.

CHOLNOKY. Dzétának. Amit akkor éreztem. Nem volt rá szó. Vagy – még rosszabb, túl sok szó illett rá, és egyik se. Hát legyen Dzéta.

MIKLÓS. Ezen előbb összevesztünk. A Dzéta kompromisszum volt. A felcserélt drótokon is összevesztünk. A meghülyülésed rejtélyén nem. Megoldotta a kollegina…

ELSŐ DIÁKLÁNY. Mi van itt rejtély? Nagy ku vesszős egyenlő integrál divergencia pé, dé tau: Mi ez a zene?

(Mert ugyanekkor hallatszani kezd, a falon át, egy táncdal.)

A FIÚ. Jó… node?

ELSŐ DIÁKLÁNY. Vagyis kis ku egyenlő a feszültség vektor-divergenciájával, igen? Mi ez a zene?

A FIÚ (a háta mögül). A Valencia. És ez a jobb oldali kifejezés? Hova lett?

ELSŐ DIÁKLÁNY (perdül egyet a sarkán, megrökönyödve szembefordul a fiúval). Az Isten szerelmére, Cholnoky! Az E és a H merőlegesek! Ez a skaláris szorzat is eltűnik…

CHOLNOKY (örömmel). Hja úgy! No Végre! Kösz.

ELSŐ DIÁKLÁNY. Ember, ezt maga adta elő nekünk tavaly.

CHOLNOKY. Én??? Tavaly???

ELSŐ DIÁKLÁNY. A prof Gyallai helyett magára bízta a matrix mechanikai gyakorlatokat.

CHOLNOKY. Vagy úgy. Csakugyan.

ELSŐ DIÁKLÁNY (közben veszi fel a télikabátját). Mi van magával? Cholnoky!

CHOLNOKY. Elmebaj.

ELSŐ DIÁKLÁNY. Demencia? Súlyos?

CHOLNOKY. Súlyos. De kösz, hogy megoldotta a rejtélyt!

(Ajtó nyílik, csukódik. Látható egy Cholnokyhoz hasonló fiatalember, aki rázza le magáról a havat.)

ELSŐ DIÁKLÁNY. Még jó, hogy bejöttem ma. (Nevet.) Megyek. Itt a barátja. Csak ne mondja azt, hogy rejtély. A matézisben nincsenek rejtélyek, kollégám, igen?

MIKLÓS (ahogy a távozó lány elmegy mellette, nem állja meg, hogy vissza ne feleseljen neki). Nincsenek, csak a Fermat-tétel, igen? meg a Goldbach-sejtés, igen? meg a páratlan tökéletes számok létezése meg a többi, igen?

CHOLNOKY. Ne komiszkodj vele. (De a lány már betette maga mögött az ajtót, meg se hallotta Miklóst.) Jó gyerek.

MIKLÓS. Jó nagyképű. (Veti le a kabátját.) Hullaálmos vagyok.

CHOLNOKY. Én se aludtam többet, mint te. Gondolkoztam ezen a vidéki álláson. Megpróbálom mégis. Hm? (Miklós nem felel. A táblán nézi a három sort. Cholnoky elneveti magát). Nézed, amit felírtam?

MIKLÓS (nem érti). Mi van vele?

CHOLNOKY. Várj! Mert mi történik? Te nem jössz, de beállít Péter, becipeli a szomszéd szobába azt a diktafonkorongos masináját, amit a mi optikai laborunkban tart. Mondom: Mi van? Lehoztad? Nem láttad Gyallait? Nem. Senki sincs az emeleten. No jó. Aztán nézem a táblán megint, amit felírtam – és, mi az isten-csodája ez? gondolom, itt a harmadik sorban?

MIKLÓS (nézi). Nem értem. Mit akarsz vele?

CHOLNOKY. Hová lett a jobb oldalról ez a tag?, gondolom magamban.

MIKLÓS. Hogyhogy? Hát ez a szorzat nulla, derékszöget zár a gót E és H. Vagy nem?

CHOLNOKY. De igen. Csak én közben elfelejtettem.

MIKLÓS. Mi ez a zörej? Álmos vagy te is.

CHOLNOKY. A Péter. Még mindig a Valencia. (Idegesen.) Gyerünk, Miklós! Már egy negyedórát elloptunk itt. A Kovács Péter hangfelvevő korongja. Most visszajátssza.

MIKLÓS (közben benyit a kisszobába, és beszól). Szevasz, Kovács. Jó reggelt.

PÉTER (enyhén raccsol, és nagyon álmos ő is). Szevasz. Jó heggelt.

MIKLÓS. Lehoztad a kilencesből végleg ezt az izét?

PÉTER. Le.

MIKLÓS. Nem szabadalmaztatod? A His Masters Voice már rég alkalmazza. Mi? Már ősrégen használják, mi?

PÉTER. Igen, őshégen, tavaly óta. (Becsukja az ajtót.)

CHOLNOKY. Mondom, gondolkoztam ezen a vidéki álláson, Miklós. Mégis megpróbálom.

MIKLÓS. Hallottam. Álmos vagy te is, Cholnoky.

CHOLNOKY (közben ajtót nyitnak-csuknak. Megy fel a lépcsőn Miklóssal). Megint mindenkivel undok vagy, Miklós.

MIKLÓS. Milyen legyek éhgyomorra? Ezt a Pétert senki sem szereti rajtad kívül.

CHOLNOKY. Mert raccsol, és gazdag ember az édesapja. És tehetséges fizikus. Irigylik. De jó gyerek.

MIKLÓS. Neked mindenki jó gyerek. Még Gyallai is. Mit rohansz úgy! (Szuszog egyet, ahogy felértek.)

CHOLNOKY. Nézd, úgy számolom, hogy ezzel a második sorozattal már tíz-tizenkét nap alatt megvagyunk. Lerázzuk a nyakunkról az egészet februárig… (a kulcsával próbálgatja közben kinyitni az ajtajukat, – ami nem megy). Ez nem nyitja, az én kulcsom! Mi a nyavalya… Próbáld a tiéddel, Miklós.

MIKLÓS (próbálja, nem nyílik). Nem nyílik. Nem te zártad be az éjjel? Ti jártatok itt éjféltájt Annával. Láttam. Elrontottátok a zárat. Anna az egész szilvesztereste alatt nem tágított mellőled. Láttam. Te se Anna mellől. Táncoltál vele, hurcoltad, éjfél előtt eltűntetek a nagy lakásból. Nem is ismertétek egymást azelőtt. – Ez se jó (másik kulcsot próbál).

CHOLNOKY. Ő volt a meglepetés, mert előbb jött haza, mint ahogy várták. Mindenki ünnepelte. Ő nézgelődik, észrevesz engem – akit nem ismer, és aki nem ünnepli. Jön hozzám egyenesen, üljünk le bent. Miért hagyta ott a sítúráját? Ő könyvkötő, a mestervizsgáit már mind letette, csak egy, az aranyozás kell még, és az holnapután lesz. A barátnőjétől kapta a tippet tavaly, érettségi után, és azóta nála dolgozik, a Ferenc József rakpart és a Havas utca sarkán, príma kis könyvkötészetük van. (Bekötik ingyen a ronggyá szétment könyveimet is.) Ugyanis el kell szabadulnia hazulról. A családja szörnyű. Bátyja, húga, apja. Ügyvéd. Gyűlöli. Ezt még senkinek nem mondta el. Nekem aztán részletesen. Menjünk táncolni, jó? Én nem tudok. Dehogynem, megtanítom. Hát mentünk.

MIKLÓS. Éjfél előtt kitáncoltatok a folyosóra, és eltűntetek, mint a – (lenyomja az ajtajuk kilincsét, nyílik). Nem volt bezárva! Jók a kulcsok. Hülyék vagyunk – – – Eltűntetek, mint a kámfor, valahová. De hová? Hol voltatok éjfélkor?

CHOLNOKY. Itt.

CHOLNOKY. Az a vidéki állás, Miklós. Te a meghülyülésemhez soroltad azt is.

MIKLÓS. Hát összefüggött vele, nem?

CHOLNOKY. Bizonyos tekintetben. Azonban én vidéki fiú voltam, nekem mást jelentett, mint neked. Gyulafehérvárt nőttem fel, tudod. Mi az Alsóvárosban laktunk, az Ompoly bal partján, a falusias, széles Novák Ferenc téren. A Cholnoky unokatestvéremék közel hozzánk – a Mátyás téren. A Balikó fiúk még közelebb, a református paplakban. Három biciklijük volt, az egyiket mindig kölcsönadták nekem. A két nagyobbik fiúval bejártuk az egész csodálatos környéket. De beugrottam hozzájuk a kerékpárért olyankor is, ha el akartam érni a pesti gyors érkezését, és már elharangozták a delet. Az állomás kis újságos bazárja kapta meg ugyanis azonnal a frissen érkezett új Nick Carter-példányokat. Ha tizenkettő után nyolc-tíz perccel ott vártad a vonatot a fatornácon, biztosan nem maradtál le az új számról. Ami néha folytatása volt az előzőnek: mint egyszer karácsony előtt, biciklin a nagy hóban is éppen elérted, fújt, gőzfelhőket pöfögött a mozdony, veled lihegett, de meglett a Nick Carter és a jó karácsonyod. Nick segédje, Patsy Murphy, és a szép húga, Ida Carter nagy életveszélyben maradtak legutóbb. Hobokenben? Vagy Bronxban? Ahol ismerted a járást. Ez is mind benne van a déli harangszóban, New York, New Jersey, Manhattan utcái – meg a rokonok, ismerősök, jóbarátok lakásai a ti utcátokon, ahol végigszáll a templomtornyokból a bimmbamm-bammbimm: és megmarad a kicsike szekszeppilje akkor is, ha Gyulafehérvár helyett a Kálvin téren kongatják.

MIKLÓS. És szeretnéd, ha megmaradna az univerzum szétesése után is.

CHOLNOKY. Szeretném, igen. Nézd, azáltal, hogy 12 éves korom óta soha többé nem láttam viszont, nem járhattam az utcáin, Gyulafehérvár számomra fizikailag megsemmisült. Létezésének a valószínűsége a nullához tendál. Az anyagi univerzum semmivé válása sem fogja ennél jobban megsemmisíteni. De ami nekem a szülővárosom igazán volt, az megmaradt. Megvan. Megvan ma, s miért ne lenne meg holnapután?

MIKLÓS. Jó. Megmarad nekünk ez, az. Neked mire kell, Sándor?

CHOLNOKY. Mondom, én azt képzelem, hogy ezekből a megmaradókból tevődik össze az egész személyes létezésem a világban. Összesítve ért-e valamit? Hogy éreztem itt magam egyáltalán?

MIKLÓS. Egyáltalán és összesítve. Az egészet. Értelek. Ezért nyomozod a Valencia-rejtélyt, és a Dzétát, ami a legstabilabban létező, ámbár (a maga módján) a déli harangszó szekszeppilje is elég stabil, úgy látom. A vidéki állást viszont el kellett volna fogadnod Kiskunmajsán – ott is szól a harang…

CHOLNOKY. Kunszentmiklóson.

MIKLÓS. Azonban csak egy élete van az embernek, gondolom. Nem baj, mert csak egyet tud elrontani. Nekem talán azzal sikerült, hogy én kettőből akartam valami jó dolgot csinálni, s erre föl mind a kettőt elfuseráltam. A matézist is, és a saját életünket is.

CHOLNOKY. Marha ember! A nem-lineáris operátoregyenleteidet máig használjuk…

MIKLÓS. Persze – hasznos kis vacakságok –

CHOLNOKY. Ej, hát végül is te voltál a legelső, aki az axiomatika terén –

MIKLÓS. A második, Gödel után –

(Sanyi előszedett valamit Miklós asztaláról, és elébük rakja.)

CHOLNOKY (nagyot néz). Ez meg mi?

MIKLÓS (gyorsan közbevág). Semmi, semmi! Jenmin Jibao, egy régi szám. Elkezdtem egy kis cikket fordítani benne. Sanyival nekigyürkőztünk tanulni egy kicsit kínaiul. Neki hasznára lehet.

SANYI. Nem az! – (egy kínai könyvet mutat Cholnokynak.) – Ez! Apa híres könyve. Most megjelent Pekingben is…

CHOLNOKY. Amit a neved helyett mint „Második Méliusz–Juhász-tétel” adtál ki. Matematikai tanszékek nemigen lehetnek meg nélküle, még Kínában sem… ma már –

MIKLÓS. Igen. Már mindenki unja rég. Én is. És mindez nem segít azon, hogy az életem fő művét elkontárkodtam. Most ez a három év világossá tette, hogy ez lett volna a fő művem: Szilviával úgy élni, ahogy az ő gyerekes, irreális szerelme elképzelte. Soha semmi haszna belőlem nem volt. A munkám nem érdekelte, amiben igaza volt, és ha számot vetünk a közös életünk harminchat esztendejével – hát? –

SANYI. Jaj, apa! Ez nem így volt. Ő nagyon büszke volt rád mindig, csak sosem mutatta. Tudod, milyen volt. De nekem elmondta négyszemközt, mennyire bámulta a bátorságodat, s hogy amikor elvették a katedrádat is, az évtizedekig tartó mellőzést, megaláztatást te milyen csodálatos lelkierővel viselted el.

MIKLÓS. Ezt mondta? Te azokról az éveinkről nem tudtál. Mire felcseperedtél, már újra elismertek – de hát – ő erre fütyült.

SANYI. Dehogy fütyült, apa. Nagyon is számon tartotta az elismeréseket, hogy próbálnak jóvátenni egy keveset. Most ennek a pekingi kiadásnak is nagyon örülne! Hisz tudod jól…

MIKLÓS. Lehet. Tudom. De ha mindent összegezünk, marad: hogy nem a matematikát kellett volna próbálnom megszerettetni vele, hanem magamat. Engem magamat. Számot kellett vetnem, mondom, a közös életünk egészével. (Cholnokynak mondja:) a kis szekszeppilekkel, izolált Dzétákkal, amikből szerinted végül az ember egész létezése összetevődik. Jelöljük ennek az összefüggő teljességét (ha van) szintén csak betűvel. Például (– nem túl ötletesen –) nagy Szigmával. Hát ahogy mondom, az életem szummázása, nagy Szigmája elég gyenge dolog volt.

CHOLNOKY. Mondani mondtad. De hozzátettél egy „mindazonáltal”-t.

MIKLÓS. Van egy „mindazonáltal”. Majd elmondom. Hosszú. Tulajdonképpen ezért vetettem fel, hogy vezessük be ezt a Szigma kifejezést vagy operátort. Hogy végül is milyen volt összegezve 36 évünk Szilviával, ebből legfeljebb száz-kétszáz mozzanatot tudsz számba venni. És volt óránként, talán percenként ennyi. S van, ami eszedbe se jut, van, amiről nem is tudtál – egy váratlan jázminillat egyszer, vagy csak füstszag valahol, szúrós szalmiákszesz, éter, nedves avar, rohadt körte szaga – miként a harangszó disz-cé, cé-disz kongatása, meg a ragyogás egy fiú pillantásában: kihagyhatatlan tartalom. Nélkülük hamisan összegezed (esetleg) gyenge dolognak a létezésedet a világban. Hát tegyük fel, hogy van az agyad mélyén, a lelked, szíved, gerinced, gyomrod mélyén egy mindent összesítő Szigma érzés, ami hiánytalanul összefoglalja és egybeolvasztja a létezésed egészét. Tegyük fel.

CHOLNOKY. Tegyük fel. Én szívesen felteszem. De ez olyan, mint mondjuk a Goldbach-sejtés kellemetlen eldönthetetlensége, hacsak nem találunk egy példát a cáfolatára.

MIKLÓS. Találtam egyet – „mindazonáltal” –, Sándor. Figyelj ide. Két hete eszembe jutott álmomban a következő filmtöredék: (Vagyis ez történt velem:) Késő őszi este egy nagy tér sarkán ácsorgok. Szilviát várom. Biztosan meg fog jönni. Egymagamban ődöngök a kihalt utcákon. A téren taxiállomás. Mozi – vacak kis mozi – a mellékutcában. Sötétszürke a november. Esik? Nem esik? Nem esik, az ernyőm a karomon. Mondom Szilviának: Nem valami jó film megy – (nem is volt aztán valami túl jó) –, de, mondom, gyerünk, vettem jegyeket, jó? „Remek” – bólint. Ez az ő szava volt arra, hogy oké, nem bánja, egye fene. „Remek.”

CHOLNOKY (kis nevetéssel). Emlékszem! Már mint gyerek ez a „remek” nála azt jelentette, hogy rendben van, ha nem is remek, de jóváhagyja, elfogadja.

MIKLÓS. A különös, hogy ez a kurta kis filmtöredék nem volt jellemző az életünkre. Biztosan vártam rá utcasarkon, mentem vele moziba, de ritkán, nagyon ritkán. Hogy a kis jelenet megtörtént-e valaha a valóságban, vagy csak az álom zseniális műve, ezt felébredve már nem tudtam megmondani: Ugyanekkor élesen és egyértelműen egy hiánytalan nagy Szigma volt összefoglalva és egybe sűrítve benne. Szinte pár méter filmszalagon, azt kell mondanom. A sötét novemberi este. Ácsorgás egymagamban. Szürke, kihalt tér, utcák. A vacak kis mozi. Szilvia, aki megjön, és rám hagyja. Pusztán ennyiből sikerült az egész életünk nagy Szigmáját művészien egybefoglalni az álom mozijának. Valamin nevettünk még. „Fizettél hídpénzt?” – kérdi. Nem. „Oké.”

CHOLNOKY. Így, ahogy elmondod, talán tényleg filmen lehetne csak ilyen kevés eszközzel megcsinálni.

MIKLÓS. Az álom Szigmája nekem helyretette – mégis – az életünk szürke, szegényes, borús összegezését: igen, ilyen volt, és ezt mégis szívszorongva visszavágyod. A Szigma tele volt tárgy nélküli nosztalgiával. Névtelen, mély sóvárgással. Talán csak a késő őszi este után. A vacak mozi után. A kihalt utcák szomorúsága után. De hát ezt csak az álmod érezte? Nem. Én. Felébredve ugyanez a sóvárgás bennem maradt. Olyan tisztán és élesen, mint az álombeli tér sarkán. Ha akármikor megkérdezel, visszavágyom-e úgy, ahogy volt, kezdjük-e elölről újra Szilviával ugyanazt a nem-valami-csodás életünket, ő bólintana: „Jó. Remek” – mert ez is benne volt az álom-moziban. Sőt, egy „oké”-val hagyta helyben, hogy nem fizettem hídpénzt.

CHOLNOKY. Szerencsére az álmod okosabb nálad, Miklós. Hát ettől megnyugodhattál?

MIKLÓS. Nagyon.

CHOLNOKY. Mi volt az a „fizettél hídpénzt?” kérdés?

MIKLÓS. Ez jelentett valamit, de csak mi tudtuk, hogy mit. Volt ilyen kulcsbeszédünk, hogy más ne értse. „Janina-Riz-Abadie”, meg „Mi az, olcsóbb a hal?” A „Fizettél hídpénzt” nekünk jelentett valamit, se hidat, se pénzt, hanem olyasmit, hogy „Elintézted Panka beiratkozását?”, vagy „Menjünk el XY-ékhoz holnap?” – igen vagy nem. – Hanem – az álomban nemmel – feleltem – ez akkor mégis rossz… így mégsem jó… Nem is tudom…?

SANYI. Jaj, apa, összekevered, drágám! A „Hídpénz” egészen más dolog volt, mást jelentett, az tényleg hídpénz volt!

MIKLÓS. Hogyhogy? Ezt nem értem, kisfiam…

SANYI. Nem emlékszel? Egy kis kerek, kopott érme, középen lyukkal… Valódi hídpénz –

MIKLÓS. Valódi? Nem értem. De akkor is… igennel kellett volna felelnem…

SANYI. Dehogyis! Az az ő talizmánja volt, te adtad neki…

MIKLÓS. Talizmánja? Szilviának? Mikor volt Szilviának talizmánja? (Most már láthatóan összezavarodik.) Egy hídpénz?

CHOLNOKY (Sanyihoz). Hagyd apádat, Sanyi. Csak felizgatod. A hídpénz, kövezetvám akkor már rég megszűnt. Szilvia születése előtt tíz évvel már nem szedtek sehol hídpénzt.

MIKLÓS. De hát Szilviának soha semmiféle talizmánja nem volt! Ő úgy lenézett minden babonát, kabalát, bűvös tárgyakat, szamárságokat, tudod jól, fiam!

SANYI. Igen, apa. Tudom.

CHOLNOKY. Ne lovald bele magadat, édes jó öregem. Szilvia álmodban helyére tette az életetek dolgait: Oké volt (az ő szavával): Oké volt, sőt, mágikus volt. És ez az igazság, Miklós.

MIKLÓS (elmosolyodik). Hát mágikus aztán nem volt!

CHOLNOKY. Térjünk vissza rám… Hogy állunk az én nagy Szigmámmal? Mit toltam el én? Az a vidéki állás. Azon múlt vajon minden? Mikor másodszor mondtam neked, legyintettél: „Hallottam. Álmos vagy te is. Ezt álmodtad…”

MIKLÓS. Álmodtad. De hosszú, kalandos folytatása volt. Felrobbant egy katódcsövünk. Megsebesültél. Itt a kis kilences laborban…

CHOLNOKY. Itt.

CHOLNOKY (folytatva a rábeszélést). Nézd, Miklós, neked is jó, ha ezzel a szériával minél hamarabb végzünk. Marad négy hónapunk tisztán a disszertációhoz. Február, március, április, május – majdnem négy!

MIKLÓS. Rendben van.… Csak hát? (Valami ellentmondás van itt:) Te… Sándor! Komolyan mondtad, hogy mégis elvállalod azt a kisegítő tanári állást nem-tudom-hol?

CHOLNOKY. Kunszentmiklóson.

MIKLÓS. De hát akkor nem folytathatod itt, amibe belekezdtél.

CHOLNOKY. Tudom.

MIKLÓS. És ahhoz mi a francnak a doktorátus? A prof ide venne maga mellé. Mondta. És imádod őt.

CHOLNOKY. Mondta. Imádom. De csak fizetés nélküli gyakornok lehetek.

MIKLÓS. Bánod is te. (Egy-két év, csak, és – – –)

CHOLNOKY. Bánom.

MIKLÓS. Ó, ohó! Értem. Már értem!

CHOLNOKY (zavartan). Nézd, anyám eltartana valahogy tovább is… a doktorátus is az ő kedvéért kell… de röstellem, hogy felnőtt férfi vagyok, és ahelyett hogy én segíteném, tartanám el…

MIKLÓS. Itt voltatok Annával éjfélkor? Itt?

CHOLNOKY. Itt.

MIKLÓS. Itt? Mi a szösznek? Hogy megmutasd Annának? Jó, jó. Akkor ti hagytátok nyitva az ajtót.

CHOLNOKY. Nem hagytuk nyitva. Mártának, a házikisasszonynak kellett volna egy darab villanydrót a hangszóró meghosszabbításához, de végül…

MIKLÓS. Nem igaz! Vagy mellébeszélsz, Cholnoky!

CHOLNOKY. Hová lettek innét a jegyzetek? A kis asztalon hagytuk, nem?

MIKLÓS (megtalálja). Tessék. Megvannak. (Szünet.)

CHOLNOKY. Hát mellébeszélek, no. Hát kijöttünk a nagy zsivajból. Anna akart mondani valamit.

MIKLÓS. Mit?

CHOLNOKY. Fontosat. Gyerünk, Miklóskám, hagyhatod úgy, ahogy van, ezt az ívspektrumot még egyszer megcsináljuk, jó? (az előző nagyon rossz felvétel volt – – –)

MIKLÓS. Jó. Pocsék volt. Akkor adom a jó német filmet hozzá.

CHOLNOKY. Mennyi van még? Nem ártana egy-két szikra-spektrumot is újra csinálni, a réz elég gyenge – – –

MIKLÓS. Már kapcsolod? (Megnézem.) A réz? Hagyjuk, elmegy az. Mi volt olyan fontos beszélnivalótok Annával itt éjfélkor? Nagy szerelem, igaz?

CHOLNOKY. Nem. (Finom zúgás, zümmögés indul.) Megvan az anódfeszültség?

MIKLÓS. Megvan. Ha nem nagy szerelem, akkor micsoda?

CHOLNOKY. Nem tudom. Szerelem, az más. Az ember ölelni-nyomkodni-csókolni akarja a lányt.

MIKLÓS. Az kis szerelem csak.

CHOLNOKY. Nagyobb, amikor azt akarod, hogy mindig együtt legyetek. Mindig veled legyen.

MIKLÓS. Szóval úgy érzed, nem tudsz meglenni nélküle.

CHOLNOKY. Nem. Nem tudom, öregem.

MIKLÓS. Nem tudod, mit érzel?

CHOLNOKY. Azt tudom. Csak fogalmam sincs, hogy micsoda?

MIKLÓS. Tisztázzuk: fogalmad sincs, hogy micsoda, amit érzel.

CHOLNOKY. Pontosan. Ez a helyzet. Nézd, édes öregem: ölelni-csókolni Annát? Ehhez az kell, hogy velem legyen. Akarom, hogy mindig velem legyen? Ehhez az kell, hogy legyen.

MIKLÓS. Hogy legyen?

CHOLNOKY. Igen. Ez amit biztosan érzek: akarom, hogy Anna legyen. – (Létezzen a fizikai világban. Csak erre van szükségem. De erre feltétlenül.)

MIKLÓS (nevet a barátján). Hát találtál szépen egy határértéket (Cholnoky-féle) rekurzív definícióval az érzésedre. No végre, kezdhetjük. Úgy látom, megindult az emisszió. Oltom a villanyt.

CHOLNOKY. Várj. Nem elég. Közelíts egy kicsit az izzószállal!

MIKLÓS. Mi van ezzel? Talán nincs eléggé evakuálva? De tegnap jó volt. No? Oltom a villanyt.

CHOLNOKY. Várj. Jó, itt van a kezem ügyében minden. Lehet. (Szünet. Vaksötétség. Csak a készülékek halvány zúgása hallatszik.)

MIKLÓS. Miért kormozódik az üveg?

CHOLNOKY. Hol? Én nem látom. (Kis szünet.)

MIKLÓS. Kormozódik.

(Kis szünet. Hirtelen tompa kis robbanás, üvegcsörömpölés, és:)

CHOLNOKY (felszisszen). A fene – – – Kapcsold ki! Miklós! Gyorsan! Kapcsold ki!

MIKLÓS. Úristen! (A zúgások két kapcsolásra elhallgatnak.) Mi történt? Villanyt gyújtok – – –

CHOLNOKY. Ne! Várj, Miklós! Tönkremegy a jó filmünk. Előbb kiszedem így sötétben.

MIKLÓS. Cholnoky. Megsebesültél? Az arcod – – –

CHOLNOKY. Mégis meggyújtottad, jaj öregem… Semmi, kis karcolás…

MIKLÓS. Vérzik az arcod. Mutasd! A nyakad is. Ne nyúlj a szemedhez!

CHOLNOKY. Szétpattant ez a nyavalyás – – –

MIKLÓS. Ne mozdulj! Szólok az altisztnek. Maradj így, amíg jövök! Ne nyúlj a szemedbe! Érted! Sándor!

CHOLNOKY (halkan). Értem.

(Ajtó, dobogó lépések.)

MIKLÓS (már a folyosón). Krepák bácsi! (Fut tovább.) Krepák bácsi! Szaladjon telefonálni! (Távolodik a hangja, ahogy fut tovább.) Felrobbant az egyik katódcsövünk! Cholnoky kolléga megsebesült! (Elhal a kiáltozása…)

ANNA (feláll). Becsukom az ablakot.

KOVÁCS PÉTER. Hagyja! Majd én!

CHOLNOKY (ágyban). Bejön a nővér, és megint letol mindnyájunkat.

ANNA. De most már hideg van itt, lehűlt a szoba…

PÉTER (ráadja a kabátját). Bújjon bele. Aztán úgyis megyünk már.

ANNA. Csak menjen, Péter. Én még maradok.

PÉTER. Épp elállt a havazás. Ez olyan tél, hogy nemcsak a váhos, egész Euhópa hó alatt, Monte Cahlo, Hóma, London, Páhis. Mahad? Hát – – – Szevasz, Cholnoky! Bejön a bahátod is.

CHOLNOKY. Miklós? Igen, mondta. Szevasz, Péter. Kedves voltál.

ANNA. Isten vele, Péter. (Ajtó csukódik.) Ő mindig kedves. Szeretem.

CHOLNOKY (elégedetten). Mégis kidobta. Tudja, én is szeretem Pétert, sőt Miklós szerint rajtam kívül senki más. Örülök, hogy ebben akkor így hát ketten vagyunk magával, Anna. (Nevet.)

ANNA. Ketten. (Nevetve.) És maga milyen elégedett ezzel a kórházzal, sebesüléssel, Cholnoky!

CHOLNOKY. Hát tényleg, jókedvem van – miért ne lenne?

ANNA. Miklós azt mondta, csak a jobb szeme sérült meg. Miért van bekötve mind a kettő?

CHOLNOKY. Mert összefüggnek, az orvosok szerint. Holnap leveszik az egészet, és kapok zöld szemüveget egy időre, azt is mind a két szememre.

ANNA. Ennek már előre örül! Látom magán, Cholnoky! Mondja, miért van az, hogy maga mindenkinek csak Cholnoky? Senki nem szólítja soha a keresztnevén?

CHOLNOKY. Nem tudom, miért. Ez csak így van, és mindegy.

ANNA. Talán a név miatt. Tiszta daktilus, jól lehet mondani: csolnoki! csol-noki-csol-noki!

CHOLNOKY (nevet). Nem, mert az unokatestvéremet például, Cholnoky Gábort, a csillagászt, mindenki a keresztnevén szólítja. Nekem Miklós néha Sándort mond, de csak amikor erőszakos akar lenni valamivel, vagy amikor mit tudom én, gyengéd barátságból? – bele akar szólni a magánügyeimbe.

ANNA. Nézze, nagyon elegáns lesz a sötét szemüveggel (egy fekete kötés a félszemén, kalózkapitányi, az se lenne kutya – dünnyögi), és én csak irigykedésből bosszantom, édes Cholnoky! Ez a bekötött két szeme is elegáns – – –

CHOLNOKY (nevet). Már észrevette, hogy milyen elégedett vagyok vele, egy csöppet se bánnám, csak – – – csak – – –

ANNA. Csak?

CHOLNOKY. Csak beszélgetni más így, hogy nem látom magát.

ANNA. Igen, igaz, más. Rosszabb? Nekem is. Tudja mit? (Feláll.) Behunyom a szemem, és odaülök az ágya szélére. Jó?

CHOLNOKY. Jó. (Olyan halkan mondja, hogy meg sem lehet hallani.)

ANNA. No? Nem is felel?

CHOLNOKY. Jó. De nem ez a szó rá. Másrészt, már ide is ült.

ANNA. Így már beszélgethetünk tovább.

CHOLNOKY. Behunyta a szemét?

ANNA. Be, mind a kettőt!

CHOLNOKY. Jó. Most úgy vagyunk, mint éjfélkor a kilencesben, mikor eloltották a villanyt az egész emeleten. Mind a ketten a sötétségben. Beszélgethetünk tovább.

ANNA. Így már beszélgethetünk tovább.

(Csönd. Az Üllői út utcazaja távolból és alig-alig hatol ide. Talán Anna közben már be is csukta az ablakot. Talán a kabátját is ledobta újra, és csak ül szótlanul, behunyt szemmel. Cholnoky pedig csak fekszik hanyatt bekötött szemmel.)

ANNA (egyszerre szólal meg Cholnokyval, egyszerre nevetik el magukat a helyzeten: miután szépen megegyeztek, hogy így már beszélgethetnek tovább, egyikük sem szól egy szót sem). Ejnye…!

CHOLNOKY. No ez aztán! – – – jó beszélgetés!

ANNA. Hát…? Meg se szólalunk, pedig fontos dolgokat akartunk mondani, nem?

CHOLNOKY. De igen! Nagyon fontos dolgokat.

ANNA. Gondolkozzunk! Szentigaz, hogy ezen gondolkozni kell egy darabig.

CHOLNOKY. Én gondolkozom, Anna. Egyfolytában.

ANNA. Ej, hát akkor mondja, amit gondol, Cholnoky!

CHOLNOKY. Azt nem tudom mondani.

ANNA. Miért ne tudná?

CHOLNOKY. Mert nem szavakat gondolok.

ANNA. Az a baj, hogy én se. Jó, gondolkozzunk tovább mind a ketten.

CHOLNOKY. Igen. Ez olyasféle, mint egy beszélgetés.

ANNA. Nem tudom, nem jobb-e – – – Kinyitom a szemem, de csak addig, amíg becsukom az ablakot. (Feláll.)

CHOLNOKY. De üljön vissza mellém.

(Anna visszaül, behunyja a szemét, és újra nagy csönd, amíg meg nem érkezik Miklós, a zajos módján.)

MIKLÓS. Cholnoky! Anna! Megvan a bizonyíték Gyallai ellen! Elhoztam. Édes öregem, ez – – – (Észreveszi őket, ahogy változatlanul vannak.) Hé, mit csináltok? Megnémultatok? Anna, miért tartja behunyva a szemét?

ANNA. Beszélgettünk. Most már kinyithatom. Mi van az izével?

MIKLÓS. Beszélgettek? Teljes szótlanságban? Ezért hunyta be a szemét?

CHOLNOKY. Hagyd őt, Miklós. (Annához.) Az a rögeszméje, hogy a tanársegéd csinált valamit a készülékünkkel, és őt akarta így meggyilkolni – vagy engem. Holott világos, ami történt: a pozitív anód negatív töltést kapott. Megrepedt az üveg, és szétment. Vagyis elcseréltem kapcsolás előtt a pólusokat. Máshol járt az eszem. Tisztán az én hibám volt, ezért nem bánom, hogy nem Miklós kapta az arcába, hanem én – – –

MIKLÓS. Nem cseréltél el semmit, Cholnoky. Ellenőriztelek! Ahogy mindig ellenőrizzük egymást – akkor is, ha nem jár másutt az eszünk.

CHOLNOKY. Gyűlöli Gyallait, mert volt egy csúnya ügyük – – –

MIKLÓS. És mert olyan ocsmány kemény képe van azzal a férfias bajuszával – – –

CHOLNOKY. Nem kellett volna belékötnöd.

MIKLÓS. Nem? Nem volt goromba, neveletlen, minősíthetetlen –

CHOLNOKY. Veled nem.

MIKLÓS. Velem is, meg a két lánnyal. (Dühösen szedi elő a táskájából a két drótot.) Most itt a bizonyíték! Majd Anna megnézi. Ez csak két vacak kis meghosszabbítás. (A lánynak magyarázza.) Slendrián dolog, színes szigetelésű kellene. Nincs. No, hogy megkülönböztessük őket, mindig a katód végére kötöttünk egy kis csomót. Igaz, Cholnoky?

CHOLNOKY. Igaz. Ezt cseréltem fel – – –

MIKLÓS. Nem cserélted fel! A csomókat kötötte át valaki az anódra! A drót ki van oldozva, látszik jól a gyűrődés helye, ahol a csomó volt azelőtt. A másikon pedig egy új, laza hurok van!

CHOLNOKY (most már megdöbben). Ez nem lehet!

MIKLÓS. Anna, látja? Odaadom Sándor, kitapinthatod! Itt, érzed a kibogozott csomó helyét a dróton?

CHOLNOKY (érzi). Ez képtelenség, Miklós! Ezt ki csinálhatta? És miért? Viccből?

MIKLÓS (Annának mondja). Olyan, akinek bejárása van a laboratóriumba fent; olyan, aki bosszút akar állni rajtam, és félti Cholnokytól a helyét a tanszéken, olyan, aki – – –

CHOLNOKY. Miklóskám, kapcsoljuk ki a Gyallai-komplexumodat – – –

MIKLÓS (nagyobb hangsúllyal, Annának). Olyan, aki nemrég lehordott bennünket a slendriánságért, hogy csomóval jelöljük meg a katódágat, és figyelmeztetett, nagy hangon, hogy minél többen hallják: „Egyszer el fogják téveszteni, és komoly baleset lehet belőle!” – Egy kis alibi-előkészítés, nem?

ANNA. Hát… ha ez az előzménye, ez csakugyan különös.

CHOLNOKY. Gondoljuk végig józanul. A mi csomónkat valaki csakugyan átkötötte az anódágra. Sajnos ez nem vitás. Kinek volt kulcsa egyáltalán a kilenceshez?

MIKLÓS. Nekünk, Gyallainak és a profnak is, azt hiszem.

CHOLNOKY. Lehet, hogy Krepáknak, az altisztnek is van. És Péternek?

MIKLÓS. Neki nincs. De másnap reggel fent járt, mielőttünk.

CHOLNOKY. Csak az elektromágneses hangfelvevőjét hozta le. De hogy ment be?

MIKLÓS. Talán a Krepák bácsival. Majd megkérdezzük. Node szilveszteréjjel akárki bemehetett, ahogy ti bementetek éjfélkor, a kilencest csak a laborfolyosó választja el a professzorék lakásától.

ANNA. Hát előttünk valamivel Péter is a maguk szobájában járt, azt hiszem, mert azt a kis szeplősorrút akarta elkápráztatni a gépezetével. Mindenkivel kipróbálja: suttyomban megindítja, felveszi, ami tücsköt-bogarat összebeszélnek, orvul, aztán visszajátssza, és ámulatba ejti a mit sem sejtő pácienseit.

MIKLÓS. A huncut szemű Ágotát?

ANNA. Igen, de elpanaszolta nekem, hogy Gyallai rájuk tört, és durván kitessékelte őt a lánnyal együtt.

CHOLNOKY. Gyallai? Éjfél előtt, ott volt?

MIKLÓS. És a szeplős orrú Ágota. Számoljuk össze: Ágota, Gyallai, Kovács Péter, a professzor és Krepák bácsi: öten jöhetnek számításba. Melyikük akart „megviccelni” bennünket?

CHOLNOKY. Hát a profot és Krepákot kihagyhatjuk, de várj, eszembe jutott valami – – –

MIKLÓS. És Pétert is kihagyhatjuk, úgyhogy marad Gyallai.

CHOLNOKY. Várj. Eszembe jutott, hogy Mártának valami villanydrótdarab kellett, és ez a kis csúnya Ágota ezért babrált vele, és kibogozta ártatlanul a csomót…

MIKLÓS. Vagyis mindenki ártatlan, miként Cholnoky szeretné. Még ha lecsúnyázza is a kis pulykatojást, aki talán Gyallainál mégiscsak szebb. – – –

CHOLNOKY. Jaj, nem úgy értem. Van, akinek tetszik – – –

ANNA. Péternek eléggé – – –

CHOLNOKY. Visszavonom! Van benne báj, Csak azzal a szeplős orrával szinte serdületlennek hat. Szedesse le a szeplőket az arcáról, ezt ma már simán megcsinálják – – –

ANNA. Majd bolond lesz.

CHOLNOKY. Miért?

ANNA. Ez a szekszeppilje!

CHOLNOKY. Az mi?

ANNA. Így hívják most. Nemi vonzerő. Szekszuális kihívás. Valami, ami Clara Bow-nak van, valami izé, plusz, ami a leghódítóbb nőknek mindnek van.

CHOLNOKY. Nem mindnek. Magának nincs, hála istennek!

ANNA (nevet). Mi? Nincs szekszeppilem? (Hirtelen felvidul ettől.)

CHOLNOKY. Egy szikra se, Anna.

MIKLÓS (nevet). Hát Cholnoky aztán ért hozzá!

ANNA. Nem baj! (Miklósnak mondja.) Holnaptól fogva lesz Sándornak annyi szekszeppilje, hogy kettőnkre is telik majd belőle! (Büszkén.) Sötétzöld szemüveget kap! Képzelje, Miklós! Úgy járkál majd benne, elegancia, szekszeppil! Cholnoky inkognitóban!

(Miklós csak most veszi észre, hogy mi van. Elhűlve nézi Annát. Akire nem lehet ráismerni. Már előbbtől fogva, a „szekszeppil-szeplők stb.” óta észrevehető pedig, hogy a hűvös önfegyelme alatt valamiféle hallatlan jókedv készül kitörni, ilyennek Miklós még sosem látta őt. De Cholnokyt sem, nagyon régi barátját, aki rögtön átveszi Annától a szót, és fektében énekelni kezdi, valamilyen dallamra, vagy saját megzenésítésében, hogy „Inkognitó”. Anna, átveszi ő is, és szavalja, énekli Cholnokyval a szekszeppil-inkognitót.)

MIKLÓS (nevetne, de mivel Cholnoky kikel az ágyból, és táncolni-ugrálni kezd Annával, próbálja észre téríteni őket). Mi ez, Anna, Sándor? Nem fértek a bőrötökbe? Jön a nővér! Majd ad nektek inkognitót! Fektesse vissza, Anna! Baja lehet! (De mivel nem hagyják abba, előbb megpróbálja zajosan nyitogatni az ajtót.) Jön! Jön a nővér! (Nem jön a nővér. Mit csináljon? Miklós rágyújt, velük együtt, az amúgy is ragadós éneklésre). Szekszeppil-szekszeppil! In-kognitó! (Túlharsogja őket – és ez használ, váratlanul. Abbahagyják, Cholnoky visszafekszik.) Most azonnal mondd el, hogy mi van, vén marhám, mert agyonverlek. Rögtön láttam, hogy egyikőtöket se érdekli igazán Gyallai és a kilences szoba rejtélye…

CHOLNOKY (kicsit még lihegve). Jó a teóriám, Miklós! Rájöttem, amíg ezek itt a szememet gyötörték. Egyszerre csak világos lett az egész: Az én elgondolásomhoz teljesen más matematikai apparátus kell, mint akár de Broglie és Schrödinger Hamilton-egyenletei, akár Heisenberg matrixkalkulusa. Ez meg is van (Hilbert-tér), és most már csak ki kell dolgozni az egzakt matematikai alapozását, ami csak fejmunka, papír- és ceruzamunka, nem kell az egyetemen maradnom, akárhol, vidéki segédtanárként éppúgy dolgozhatok rajta.

MIKLÓS. Ez szenzációs. Cholnoky, öregem! Mindjárt én is táncolni kezdek. Hát ezt beszélték meg itt olyan szótlanul, Anna, behunyt szemmel?

ANNA. Ezt. Ezt gondoltuk ki beszéd nélkül, Miklós. Én azt, hogy mindig is egy kedves kisvárosban szerettem volna élni. Vastag falú szép földszintes házban, nagykapuba vágott kiskapu, zsalugáterek, hat ablaka néz az utcára, a szobák tágasak, nyári kánikulában is hűvösek, kerekes kút – – –

NŐVÉR (benyit, beszól, és siet tovább a többi szobába). Kérem a látogatást befejezni!

ANNA. Hátrafelé tornác végig, konyha, kamra, magtár, kocsiszín, istállók, borospince és nagy gyümölcsös, zöldséges, szőlőlugasos kert. Aztán gondoltam (behunyt szemmel, Miklós), hogy gyűlölöm Pestet, és ünnepeken, vakációkon milyen jó lesz mindig feljönni, milyen imádnivaló lesz Pesten lenni!

MIKLÓS (nevet). Lám, mi a szekszeppilje vidéken élni? Pest! De bemutatkozó látogatásokat kell tenniük, igazgatónál, körorvoséknál, családos tanártársaknál, patikuséknál, és mindenki pártfogolja majd a kis kezdő segédtanárékat, a hónuk alá nyúlnak, és fogalmuk se lesz, hogy kik maguk, hogy micsoda inkognitóban járnak ott közöttük!

NŐVÉR (benyit újra, s véglegesen mondja). Vége a látogatásnak!

ANNA. Gyerünk. Ne hagyja itt a drótjait, Miklós.

CHOLNOKY. Dehogy hagyja: azzal akarja Gyallaira kenni, amit a kis Ágota –

MIKLÓS. Nem csinált!

ANNA. Ki a gyilkos? Gyallai? Vagy mégis a pulykatojás?

MÁSODIK DIÁKLÁNY (dühösen). Hé! Maga ott! Mit keres?

ÁGOTA (a szeplős másodéves). Csak a fehér köpenyemért jöttem. Kémiagyakorlatunk lesz.

MÁSODIK DIÁKLÁNY. Itt gólyáknak nincs helyük.

HARMADIK DIÁK. A Kovács Péter szekrényében tartja a holmiját!

ÁGOTA. Én nem vagyok gólya. Másodéves vagyok.

MÁSODIK DIÁKLÁNY. Ez a helyiség csak a negyedéveseké! Egyáltalán, honnan van szobakulcsa?

MIKLÓS. Az is a Péteré. Adja vissza szépen, Ágota. Hisz tudja jól, hogy másodévesek se lehetnek itt.

ÁGOTA. Mindenki nekem támad! Ezért a semmiségért! A barátja pedig egyenesen azzal gyanúsított reggel, hogy a kilencesben hozzányúltam a spektroszkópjukhoz… hogy én… hogy biztosan én voltam…

MIKLÓS. Nézze, én mindjárt sírva fakadok.

ÁGOTA: Mert Cholnoky kolléga gyűlöl engem!

(Ezen Miklós és mások is önkéntelenül elnevetik magukat.)

ÁGOTA (folytatja a sírás hangú szövegét). Hiába nevetnek! Nem mondom, finoman, szelíden kérdezgetett a drótjaikról, de láttam a szemében, hogy ki nem állhat!

MÁSODIK DIÁKLÁNY. Igazán? Látta a fekete szemüvegében?

ÁGOTA. Már nem hordja. És jövőre talán már nála kell kollokválnom, jól nézek ki! Ő tartja a kvantummechanikai gyakorlatot.

MIKLÓS. No, most már menjen szépen a nyavalyába, kollegina. Adja ide Kovács kolléga kulcsait, és nyugodjon meg: a jövő szemeszterben senki sem fog Cholnokynál kollokválni…

ÁGOTA. Hogyhogy? Senki sem? (De Miklós kituszkolja. Ajtó.)

HOSSZÚ SOVÁNY KOLLÉGA (aki Ágota helyett bejött, hangosan, mindnyájuknak, mint kvázi jó hírt). Nyitva a büfé! (Tele szájjal teszi hozzá, mert egy hatalmas, teljes karéj vajas-kenőmájas kenyeret fal közben nagyon jóízűen). Friss a kenőmájas! A kenyér is!

(Megélénkül a terem, Krepákné kantinja kint a folyosó kanyarulatában van, tíz óra, mit csinál az ember ilyenkor, tízóraizik, megéhezve. Jövés-menés, valaki kávét főz lombikban, éppen megdarálta, Miklóst ez érinti.)

MIKLÓS. Benne vagyok a kávéban, kollegina?

KÁVÉFŐZŐ KOLLEGINA. Benne. Két ficcsel jön. Tizenhat fillér.

MIKLÓS. Mondja, Kovács még nem jött be? Péter?

HOSSZÚ SOVÁNY KOLLÉGA (tele szájjal). De, láttam kilenckor. Van egy nagy Beke a Pál utcában!

KÁVÉFŐZŐ KOLLEGINA. Péter itt van, Méliusz szobájában.

HOSSZÚ SOVÁNY KOLLÉGA. Senkit sem érdekel egy nagy Beke? Persze teljes saláta, de olcsó.

MIKLÓS. Kösz, nem. (Indul a belső szobába.) Jövök mindjárt a kávéért! (Ami kezd fortyogni az első felmenetében.)

KÁVÉFŐZŐ KOLLEGINA (ajtó). Cholnoky befutott a kávéra! (A nagy Bekére reagál, a hosszú sovány fiúhoz:) Az itt nem kell. Hogy adja Krepákné ezt a ménkű nagy kenőmájast?

HOSSZÚ SOVÁNY KOLLÉGA. Tizennégy fillér. De megéri. A fél karéj az csak nyolc. Nagy Beke az mindig mindenütt kell.

KÁVÉFŐZŐ KOLLEGINA. Arról volt szó, hogy lesz egy Félix Kleinja?

MIKLÓS (közben bekopogott, átment a belső kis szobába). Itt a kulcsod, Kovács.

PÉTER (átvesz a kulcsokat). Elszedtétek Ágotától?

MIKLÓS. És ki is dobtuk innét. Bőgött. Nézd, Péter, igazuk van a lányoknak. A szeplőszekszeppiljével állandóan itt sündörög a szemináriumban, otthonosan ki-be jár a kulcsoddal. Megszentelt hagyományt, alkotmányos kiváltságokat sért meg. Ezt meg kellett védeni. Közbeléptem, mielőtt a kolleginák tettlegesen védik meg. Mi másodéves korunkban áhítattal néztük a szeminárium ajtaját, kvülről: te is. Eszedbe jutott volna besettenkedni a negyedévesek szentélyébe? Nem!

PÉTER. Nem hát. Igazuk van a lányoknak. Hanem… más dolog: Cholnoky azzal nyaggatja, hogy szilveszteréjjel ő nyúlt a spektroszkópotokhoz. Ágota nem nyúlt semmihez. Én vittem oda a kilencesbe, és tanúja vagyok, hogy ebben ártatlan. (Az „r”-eket továbbra is „h”-nak ejti persze.)

KÁVÉFŐZŐ KOLLEGINA (kintről). Miklós! Kávé!

MIKLÓS (Péterhez). Kávé. Gyere.

(Kimennek. Csészék, poharak.)

CHOLNOKY. Kösz, kösz.

MIKLÓS (Cholnokynak). Péter tanúskodik, hogy Ágota ártatlan a kilences-labor-rejtélyben.

PÉTER. Neked már elmondtam. Pár percig lehettünk bent, megindítottam a felvevőt, biztattam Ágotát, mondjon valamit, egy verset, amikor egyszerre belépett Gyallai, ordítozni kezdett velünk, és azonmód kidobott, őt is, engem is – még a felvevő korongomat se engedte megállítanom.

CHOLNOKY. Hát ezt csak Gyallai tudná igazolni. Illetve ő se, hogy mi történt a belépése előtt.

PÉTER. Higgyétek el, hogy Ágota ártatlan. Ezt most már nem tudjuk bizonyítani… hanem… (Fejére üt.) Hopp! Dehogynem! Megálljunk!

MIKLÓS. Mi van?

PÉTER (felpattan). Gyere csak, Miklós! Gyere, gyere… (Bemennek, ajtó.) Rajta van az egész a korongon! Nem hagyta kikapcsolni Gyallai, csak üvöltözött, hogy mars ki, nem tudta, hogy jár – (közben tesz-vesz a készülékével) –, ez harmincöt percig mindent fölvett, tudod – az elejét már visszajátszottam magamnak nemrég – (halk recsegéssel megindul a felvétel). No! Figyelj!

MIKLÓS. Figyelek, figyelek.

(A Kovács Péter gyártotta korong: Minden recsegés abbamarad, és a távolabbról átszűrődő tánczene hallatszik, halkan. Angolul énekli: „Softly, as in a Morning…”)

PÉTER (megállítja). Áthallatszik a lakásból a tánczene. Nyitva hagytuk az ajtót, s a fene egye meg, ezt vette észre Gyallai!

MIKLÓS. Te! Ennek csoda tiszta a hangja – – –

PÉTER. Még tisztább lesz, várj. Itt a visszajátszás is elektromágneses, ahogy a nagy angol gramofongyárak újabban a hangfelvételt csinálják, de az ő lemezeik a régi „akusztikus” módon működnek.

MIKLÓS. Te! Ebből sok pénzt csinálhatnál, hallod-e!

PÉTER (nevet). Egy fityinget se, öregem! Az ő módszerükkel a lemezmatricáról százszámra tudják préselni a mechanikus-barázdás hanglemezeiket, nekem egyet megcsinálni is méregdrága – és nem lehet sokszorosítani. Ennek nincs jövője, Miklóskám!

MIKLÓS. Hát próbáld tovább! Egyszerűsíteni, olcsósítani.

PÉTER. Még megpróbálom korong helyett szalagra venni, de az is drága. Játékszer csak, nincs jövője! Hidd el! – No figyeljünk!

A KORONG (újra kezdve). „– – – tly, as in a Morning Sunrise – – –” Péter hangja. No, énekeljen valamit! Nem tud egy verset? Ágota! – A lány motyog, dünnyög valamit. – Péter. Az jó lesz. Szilágyi Erzsébet? Legyen inkább Örzsébet! No! levelét – – –? No! – megírta – – –? Ágota hangja. – megírta, szerelmes könnyével azt is telesírta – – – Léptek. – Fiának a levél – – – (De Prága városát torkára forrasztja Gyallai hangja:) Mi ez? Mit keresnek itt! Kovács! – – –

MIKLÓS (hevesen). Állj meg, Péter. Hívjuk be Cholnokyt! (Kirohan, hallatszik, ahogy karon ragadva cipeli be a barátját.) Gyere! Sándor! Gyere!

CHOLNOKY. Mi a csudát csináltok?

MIKLÓS. Mindjárt meglátod. Péter bizonyítani tudja a kis szeplősorrú ártatlanságát. (Péterhez.) Menj vissza megint az elejére – ha ezt lehet?

PÉTER (már csinálja). Lehet. Csukd be az ajtónkat. Te meg figyelj, Cholnoky! Szilveszteréjszaka, fél tizenkettő, a ti optikai szobátokban vagyunk!

A KORONG. „Softly, as in a Morning Sunrise…” – Péter hangja. No, énekeljen valamit! Nem tud egy verset? Ágota! – A lány motyog, dünnyög valamit. – Péter. Az jó lesz. Szilágyi Erzsébet? Legyen inkább Örzsébet! No! Levelét – – –? No? – megírta – – –? Ágota hangja. – megírta, szerelmes könnyével azt is telesírta – – – Léptek. – Fiának a levél – Gyallai hangja. Mi ez? Mit keresnek itt? Kovács! Menjenek ki, azonnal! Ne nyúljon semmihez, kisasszony! Maga se, kolléga úr! – Péter (kényszeredetten). Csak meg akartam állítani a… – Gyallai. Itt a Cholnokyék dolgoznak! – Péter. Engedje meg, kérem, tanársegéd úr, hogy kikapcsoljam. – Gyallai (ordítva). Ne vitatkozzon! Nem engedem meg! Kotródjanak azonnal kifelé! Mind a ketten! – – – Lépések, csönd, csak a tánczene szűrődik be továbbra is.

CHOLNOKY (egy darabig némán hallgatják Péter hangkorongját mind a hárman, amelyen végül egy másik divatos szám kezdődik, a Valencia. Idegesen). No jó, így hát tisztázva van Ágota, meg Gyallai is, meg te is, Péter. Gyerünk, Miklós!

MIKLÓS. Várjunk! (A korongról szól tovább a Valencia.) Tulajdonképpen egyikük sincs tisztázva. Bármelyikük visszamehetett később.

PÉTER. Ez járt ott tovább még sokáig. Hallgassuk végig?

CHOLNOKY. Most nem. Dolgunk van. Gyere, Miklós. (Viszi őt kifelé.)

PÉTER. Jó, megőrzöm. Majd egyszer máskor. (Kikapcsolja a zenét.)

MIKLÓS. Beszéltél Méliusszal? Én átnéztem, amit bírtam, integrálegyenletek, variációszámítás, hiába, öregem…

CHOLNOKY. Kösz, Miklós. Reménytelen. Méliusz ugyanezt mondja…

MIKLÓS. Hogy ne folytasd?

CHOLNOKY. Azt azért nem. Ne adjam fel. Biztat. Ő nagyszerű ember.

MIKLÓS (felfigyel erre, és nagyon határozottan mondja). Ide figyelj! Méliusz attól nagyszerű ember, hogy soha nem beszél a levegőbe. Reménytelen dologra soha nem biztatna.

CHOLNOKY. Hát – – – ez igaz. De nálam pillanatnyilag teljes a csőd.

ÚJSÁGÁRUS (a járdán). Az Est! Nyolcórai Újság! Kurír! Itt a Színházi Élet a teljes pünkösdi királynő választással! Az Est!

CHOLNOKY. A rossz ebben, a legrosszabb, hogy januárban milyen biztos voltam a dolgomban – bekötözött szemmel, vakon –, milyen tisztán láttam az egészet a Hilbert-térrel. Egyszerűnek látszott, elegánsnak.

MIKLÓS. Látom azon, amit megcsináltál eddig, Sándor.

CHOLNOKY. Mennyit dolgoztam rajta. De egye fene: ami súlyos, az az, hogy a januári lelkesedésem illúzió volt, ábránd.

MIKLÓS. Öregem, ez a funkcionális analízis óriási terület, bejárhatatlan. Lehet, hogy jó volt az ösztönöd, beletaláltál, s csupán valahol odább lesz, ami neked kell.

(Cholnoky figyel rá, nagyon is, azonban a muzsikusaik visszaültek, és a Valenciát kezdik játszani, amire idegesen felkapja a fejét.)

MIKLÓS. Tudod, mit gondolok? Hogy Méliusz is ezt tartja! Azért mondta, hogy ne add fel ezt a területet.

CHOLNOKY. Azt mondta, ne adjam fel egészen… Valencia. Már megint Valencia.

MIKLÓS. Hát most ezt játsszák mindenütt. Érdekes, téged idegesít. Nem szereted.

CHOLNOKY. Dehogynem.

MIKLÓS. Szilveszterkor is folyton ezt tették fel. Mártának van sok jó lemeze, de a három-négy kedvencüket teszik fel újra és újra. Az ember persze megunja.

CHOLNOKY. Én nem.

MIKLÓS. Igaz is: Kovács Péterrel kettesben végigjátszottuk teljesen a mágneses korongját. Felvett mindent szépen úgy fél egyig. Hát se Gyallai, se Ágota, se senki nem lépett be oda, csak ti Annával, pár percre, éjfél előtt. Mondtad, hogy fontos dolgot akartatok megbeszélni. Péter ezt tapintatosan le akarta állítani, de mire feleszméltünk, már egy szót sem lehetett érteni a beszédetekből. Persze belejátszott a rádióból a Bazilika harangja és a tizenkét óraütés, aztán vége lett. A Valencia hallatszott megint, amitől a múltkor úgy elrohantál.

(Most is hallatszik, és a Pester Lloyd nyomdagépei hol erősebben, hol halkabban bele-beledübörögnek.)

CHOLNOKY (dúdolja maga elé). Valencia – Valencia! Földi Éden / Hol szelíden / Kezd szövődni sok regény… Nem azért rohantam el. Dolgunk volt. Tudod jól.

(A zongorista viszont énekelgeti, ő a francia szövegét ismeri: Valencia – Valencia – Fleur perverse – Qui nous verse – Tous les parfums – Tour à tour…)

MIKLÓS. Nem szereted –

CHOLNOKY. Szeretem.

MIKLÓS. De idegesít, azt látom.

CHOLNOKY. Nagyon.

(Egy darabig szótlanul hallgatják a két jó muzsikus játékát. A nyomda zaja megint elcsitul.)

MIKLÓS. Hiszen értem, hogy ebben a csüggedt hangulatodban nem tud egy táncszám jókedvre deríteni, még ha –

CHOLNOKY. De tud. Jókedvre derít. Az idegesít benne, amit nem értek: hogy szomorúságot is vált ki az emberből. Vitathatatlanul és egyértelműen: egy kicsi szomorúság van benne – sőt, tele van ezzel a kicsivel… és nem tudom, hogy ezt hogy csinálja…

ELSŐ KOLLEGINA (az erélyes hangú). Most maga miatt bejöttem potyára ebben a csúf esőben, ködben – – –

HOSSZÚ SOVÁNY KOLLÉGA. Polihimnia! (Valaki: Kösz.!) Hát milyen idő legyen novemberben? En számú matematikusra fennáll, aktuális végtelent és teljes indukciót nem használunk. Ez a „Ködös” hónap. Vagy „esős”? Pluviose? (Ezt Cholnokytól kérdezi, aki épp benyit, fehér vászonköpenyben.)

CHOLNOKY. Nem. Brumaire.

ELSŐ KOLLEGINA (aki január elsején úgy megrökönyödött Cholnoky váratlan meghülyülésén). Nem is tudtam, hogy maga itt van a tanszéken, Cholnoky.

CHOLNOKY. A professzor úr olyan kedves volt, és –

ELSŐ KOLLEGINA. Azt tudom. De maga Kiskunfélegyházára akart menni –

CHOLNOKY. Kunszentmiklósra.

ELSŐ KOLLEGINA. Kinevezték ide?

CHOLNOKY. Dehogy. Talán jövőre.

ELSŐ KOLLEGINA. Szóval fizetéstelen. Akkor hogyan házasodott meg?

CHOLNOKY. Sehogyan.

ELSŐ KOLLEGINA. De akart, ugye?

CHOLNOKY. Igen.

ELSŐ KOLLEGINA. Faképnél hagyták? Vagy maga unta meg a menyasszonyt? (Cholnoky nem felel. Ettől a lánytól semmit nem lehet zokon venni, de most a fiú nem tud mit válaszolni. Kis szünet.) Hogy történt? Semmi közöm hozzá? Igaz. Hát ne feleljen.

CHOLNOKY. Őszintén megmondom, ha akarnék, se tudnék felelni. Nem tudom, hogy történt. Ne haragudjon. Előttem is rejtély.

ELSŐ KOLLEGINA. Nem haragszom. Csak nem szeretem a rejtélyeket. Magának minden rejtély. Tudja, Cholnoky, én örülök, hogy maga itt van. Nagyon örülök. A barátja meddig lesz Amerikában?

CHOLNOKY. Júniusig, a két szemeszter végéig. Miklós Méliusz helyett ment, aki beteg – tudja.

ELSŐ KOLLEGINA. Tudom.

(A hangsúlyt mind a ketten leeresztették olyan véglegesen, hogy megszakad a további párbeszéd.)

MIKLÓS. Mondd már, hogy hogy történt, az Isten áldjon meg! Ne engem kérdezgess!

CHOLNOKY. Anna megírta neked? Hogy férjhez megy?

MIKLÓS. Egy Kovácshoz. Először azt hittem, Péterhez, ezt még érteném. De egy öreg, 42 éves építészhez – – –

CHOLNOKY. Cs. Kovácsnak hívják. Isti. Jó nevű. Nagy tervezőirodája van. Ismered különben.

MIKLÓS. Isti, Isti? Ismerem. Mindig azt hittem, hogy Anna nagybátyja.

CHOLNOKY. Az.

MIKLÓS. No de – mi ez? Elmebaj megint, részedről? Vagy mindkettőtök részéről? És mi van? Most itt maradtál a tanszéken?

CHOLNOKY. Itt.

MIKLÓS. Méliusz?

CHOLNOKY. Dolgozik.

MIKLÓS (megörül). Hazaengedték!

CHOLNOKY. Nem. Nem még. Én voltam kint nála a szanatóriumban. De dolgozik. Teljes gőzzel folytatja, amit veled – – –

VASUTAS. A menetjegyeket kérem! Köszönöm. Hé, fiatalúr!

CHOLNOKY. Nekem nincs. Csak kijöttem a barátomért.

VASUTAS. Akkor kérem a peronjegyét.

CHOLNOKY. Az sincs.

VASUTAS. Ki van írva: peronjegyet váltani kötelező!

MIKLÓS. Lehet, de ezt senki sem veszi komolyan.

VASUTAS. Ötven fillér.

MIKLÓS. Pláne! Ugyan, hagyja már! Én még soha életemben senkit nem láttam peronjegyet váltani… (Az öreg vállat von. Ő se látott sokat. És még legalább három olyan kijárata van a csarnoknak, ahol nincs ellenőr.) Méliusz a tudtom, megkérdezésem nélkül kettőnk neve alatt publikálta a teljes bizonyítását. Gondolhatod, milyen zavarba hozott ezzel, ott előadni két féléven át, mintha bármi jogom lenne hozzá.

CHOLNOKY. Nagy segítségére voltál.

MIKLÓS. Igen, meghegyeztem háromszor a ceruzáit.

CHOLNOKY. Ej, kidolgoztad az általánosítását, Miklós, kiterjesztetted valamennyi axiómarendszerre.

MIKLÓS. Nagy vicc volt!

CHOLNOKY. Nagy munka volt, az biztos. Hé, nem arra! Már elfelejtetted, hol áll meg a negyvennégyes?

MIKLÓS (kicsit zavartan). Taxira gondoltam…

CHOLNOKY (nevet). Fejedbe szállt a jólét a Rockefeller-intézetben, látom… Végül is milyen Princeton?

MIKLÓS. Nem Európa… Megírtam részletesen. (Villamos- s utcazaj.) Most már mondd el, hogy történt? Összevesztetek?

CHOLNOKY. Dehogy. Soha.

MIKLÓS. Anna megunta a kvantummechanikát? Hogy állsz a teóriáddal?

CHOLNOKY. Sehogy.

MIKLÓS (kiabálva, az utcazajt és a saját villamosuk csörömpölését mindig túl kell nekik ordítani). De látom, nem adtad fel?

CHOLNOKY. Eh, ez csak csökönyösség nálam – – – (Utcazaj.) Valami azért van. Weyl a csoportelmélettel nemrég, most pedig Schrödinger közzétette a –

(Zaj, rikkancs, villamos indul, csingilingi: elnyomja őket.)

MIKLÓS (azonban túlordítja a Rákóczi utat). Hát én beszélek Annával! Ez csak egy katasztrofális félreértés lehet – – – (Utcazaj.)

CHOLNOKY (szintén ordítva). – – – a kvantumtörvényeket folytonos függvényekkel!

MIKLÓS. Schrödinger? Folytonos függvényekkel?! Ez kell neked épp!

CHOLNOKY. Igen, kell a halálnak… (Normális hangon mondja.)

MIKLÓS (a zajtól nem hallja). Hogy? Mit mondasz?

CHOLNOKY (ordítva). Mondom, hogy kellett épp a halálnak!

MIKLÓS (normális hangon, mert megint csitult a zaj). Én azt hittem, a folytonos függvényekkel épp a te utcádban folytathatod!

CHOLNOKY. Erről van szó! A prof miattam levelezett Schrödingerrel, másokkal is. Hát most nem tehetem meg vele, hogy abbahagyom, közlöm, hogy fütyülök az egészre, meguntam. Meg se értené.

MIKLÓS. És ki az, aki ezt megértené? Van ilyen? Én? Anna?

CHOLNOKY. Nézd, Miklós, először is, én kijózanodtam. Lehiggadtam. Kijózanodtam az egész csökönyös mániámból.

MIKLÓS. Másodszor pedig – – –

CHOLNOKY. Megértettem valamit! Hogy mi volt annak a táncdalnak a heves jókedvében az a rejtett, kiküszöbölhetetlen kis szomorúság. Azt mondta már előre – – – ez a vidám Valencia – – – azt, körülbelül –

MIKLÓS. Mit?

CHOLNOKY. „Istenem, lehettünk volna boldogok!”

MIKLÓS. Meg vagy őrülve, Sándor. Huszonhárom éves vagy, Anna húsz. Mint egy aggastyán, aki számot vet vele, hegy elrontotta az életét…!

CHOLNOKY. Stimmel.

MIKLÓS. Felmegyek Annához.

(Elúszik a villamos-, utcazaj.)

MIKLÓS. Tudom, hogy maguk közt nem volt soha összetűzés, ellentét – Sándort eleget nyaggattam, volt-e bármi rejtett harag, megbántódás, megorrolás, lenyelt szemrehányás, csak annyit tudtam kiszedni belőle, hogy egyszer az a villanyszámlásnő: ha emlékszik még rá?

ANNA. Villanyszámlásnő? Fogalmam sincs, az mi lehetett.

MIKLÓS. Mondja, nem a kvantummechanikával untatta halálra magát? Neki erről sejtelme sem lenne. Hogy másnak nem ez a legizgalmasabb, legfontosabb téma…

ANNA. Édes Miklós, nekem is ez volt a legfontosabb téma! Az ő Hamilton- és Laplace-függvényei: hiszen a kettőnk élete múlt ezen. Ha hiszi, ha nem, sok mindent megtanultam az elméleti fizikából!

MIKLÓS. Ő azt mondja, maga egyszer csak bejelentette, hogy férjhez megy az unokabátyjához. Isti megkérte a kezét.

ANNA. Nem egészen így volt. Akartam látni, megkönnyebbül-e vagy tiltakozik, felháborodik. Megkönnyebbült.

MIKLÓS. Sándor csak úgy tett! Ez egy fatális félreértés, Anna. Ő azt érezte, nincs joga magát ebbe a vidéki házasságba belerángatni, maga pedig úgy gondolta, hogy egy feleség fiatalon csak kolonc lenne Sándor nyakán, a vidéki tanársággal kettétörné a pályáját.

ANNA. Úgyhogy „laufot” adok neki nagylelkűen, és hagyom, hogy megszabaduljon tőlem! Édes Miklós! Én nem voltam hajlandó évekre eltemetkezni egy poros kisvárosban! Neki pedig esze ágában sem volt elszakadni az egyetemtől. És ezt mind tisztáztuk egymás között – természetesen. Hogy egyikünk sem hajlandó meghozni ezt az áldozatot. Túl nagy. És ezzel vége.

MIKLÓS. Nem értem. Hiszen akkor élhetnének Pesten, ha szegényen is, akárhogy, ő korrepetálással kereshetne valamit az egyetem mellett, ennyit megtehet…

ANNA (rázza a fejét). Az nem Cholnokynak való. Eh, nem érti! Engedménnyel, kompromisszummal? Fogcsikorgatva meghozott áldozatokkal? Kész, vége. Semmi fatális félreértés. Csak a maga gyermeteg fejében, édes jó Miklós!

MIKLÓS (csóválgatja azt a gyermeteg fejét). Valami mégis volt, nemcsak az én fejemben! Én ezt nem fogadom el, Anna. Nem tetszik, no. Nem tetszik. Tudom, Isti jó ember, és tüneményes építész –

ANNA. Tüneményes ember és jó építész. Ide figyeljen, Miklós. Isti pólyáskorom óta ismer. „Anna – azt mondja –, Anyád halála óta tűrhetetlen otthon a helyzeted. Tudom, hogy a húgod hazug, becsap, pénzsóvár, mint a bátyád, aki terrorizál, erővel veszi el a pénzedet, de legalább nem hazudik. Apád köntörfalaz, csűr-csavar, ferdít-szépít a maga javára – mint mindenki. Csakhogy ők neked nem mindenki, ők a saját, hozzád tartozó családod: és ez, amit nem tudsz elviselni. Én kaptam most, végre, két nagy megbízást, eljöhetsz hazulról, gondoskodom rólad halálomig, akár mint a gyermekemről, akár mint feleségemről. Ez érvényes, ha hozzámész Cholnoky Sándorhoz: mondja le a vidéki állást, eltartalak benneteket Pesten.” Isti, mondom neki, maga tüneményes angyalom, ez úgy értendő, hogy az egyik bővített mellékmondatában megkérte a kezemet? – „Úgy” – felelte. Hanem, Miklós, mi volt az a villanyszámlásnő, amit kiszedett Sándorból?

MIKLÓS. Ő nyitott neki ajtót, a nő lassú volt, irkálgatott, menjen már a fenébe, Sándor idegesen, türelmetlenül nézte, magával akart beszélni valamit. Aztán egy hülyeséget csinált, valamit segített a nőnek, ahelyett, hogy hagyta volna menni. Közben maga is kijött, és elkezdett tárgyalni a nővel, még tovább feltartotta. Mire végre elment, Sándor elfelejtette, miket is akart mondani. Az érdekes, fontos, jó dolgok helyett ott maradt a pénzbeszedő kedélytelen butasága a levegőben. Maga valami fürdőszobadologról kezdett a nővel beszélni – pohár fogkefének? Nincs. Valami nincs. Kulcsok? Nem emlékszik?

ANNA. Kulcsok? Én semmire nem emlékszem az egészből.

MIKLÓS. Pedig Sándor ezt azért mondta el, mert amikor utána bementek az előszobából, maga szembefordult vele, és hidegség, gyűlölet volt a tekintetében.

ANNA (nevetve). Úristen!

MIKLÓS. Ez volt az egyetlen eset, amire emlékezett, hogy szeretetlenség volt magában. Gyűlölet.

ANNA. Biztosan ő jött dühbe rám, amiért feltartottam a nőt…

MIKLÓS. Nem, Sándor ezt is elmondta. Saját magára volt dühös a maflaságáért. Akart mindenfélét mondani magának, Anna, tele volt ez a kora délelőtt jó, érdekes, fontos dolgokkal, egészen más volt a világ arculata, s ő hülyén nem hagyta rögtön elmenni a nőt, és végül a villanyóraállás, pohár-fogkefe-kulcsok, külvilág kiverték a fejéből. Baj, gondolta, de kis baj. Majd újra eszébe jut, ha pedig nem, akkor nem volt igazán fontos, gondolta rögtön. Ha igazán fontos, lényeges dolog lett volna, akkor nem tudta volna kiverni a fejéből száz pénzbeszedő sem, gondolta. Úgy fordult szembe magával odabent, azt mondja, hogy már vissza is tért a jó hangulata: ezért vágta úgy mellbe a maga hideg gyűlölete.

ANNA. Gyűlöletem?

MIKLÓS. Ezt a szót használta.

ANNA. Én semmire – nem hogy pohár-fogkefe-kulcsok, de az egész villanyszámlásnőre sem emlékszem. Gyűlölet. A pillantásomban.

MIKLÓS. Ez se volt fatális félreértés?

ANNA. Nem tudom.

MIKLÓS. Nem tudja? Nem tudja, Anna?

ANNA. Nem tudom.

MIKLÓS (dühbe jön, kiabálni kezd Annával). Maguk, az érzelmeikkel! Sándor is, maga is! Csak meg tudja különböztetni a gyűlöletet a szeretettől? Volt magában gyűlölet, vagy nem volt?

ANNA. Nem állíthatom azt, hogy volt. S nem állíthatom, hogy nem volt! Mert felmerülhetett bennem is, hogy Cholnoky Sándort, ha lényeges és fontos neki, amit mondani (vagy feljegyezni) akart, akkor se a gondolataiból, se az ehhez szükséges hangulatából nemcsak száz villanyszámlásnő nem tudja kizökkenteni, kimozdítani, hanem én sem jöhetek neki azzal, hogy ég a ház a fejem fölött. Majd – Anna drágám – mindjárt, mindjárt! Nincs jelen. Valahol nyakig el van merülve a saját élete dolgaiban, és az én életem dolgaival nem tudom őt kimozdítani onnét… Ej, hisz ismeri Sándort…

MIKLÓS. Ismerem, igaz. Így van. Hanem a gyűlölet mégsem fér bele a szerelembe.

ANNA. Szerelem, gyűlölet: hogy mit érzünk, arra csak vaktában tudunk keresgélni rá illő kész fogalmakat, amelyek közül természetesen egyik se készült a mi egyéni, saját ilyen vagy olyan érzelmünk kifejezésére…

MIKLÓS. Ahogy mi az új meg új fizikai jelenségeinkre hasonló vaksötétben próbálgatunk rájuk illő egyenleteket, rég meglévő matematikai formulákat, melyek nem erre a használatra készültek… Einstein talált egyet – – – Cholnoky most éppen nem talál, és azt mondja, hogy fütyül rá, megunta az egészet. Anna, maguk mióta nem találkoztak?

ANNA. Hét hónapja.

MIKLÓS. Hét hónapja. Hadd vigyem fel magához Sándort. Majd később megmagyarázom, hogy miért, hogy mire gondolok.

ANNA. Hozza.

MIKLÓS. Anna gyereket vár.

CHOLNOKY. Ezért hívtál át?

MIKLÓS. Nem. De látom, hogy tudod.

CHOLNOKY. Tudom.

MIKLÓS. Őtőle? (Kovács Péter hangkorongját készül megindítani.)

CHOLNOKY. Őtőle.

MIKLÓS. Anna azt mondta, egyikőtök sem volt hajlandó áldozatot vállalni a másikért…

A KORONG (megszólal). „Softly, as in a Morning Sunrise…”

CHOLNOKY. Ezt nem vitte el Péter?

MIKLÓS. Nekem adta. Végighallgatjuk.

CHOLNOKY (erélyesen). Dehogy hallgatjuk! Állítsd meg!

MIKLÓS (megállítja). Értsd meg, azért akarom – – –

CHOLNOKY. Tudom! Én meg azért nem akarom! Fölösleges!

MIKLÓS. Azon a szilveszteri éjszakán valami nagyon fontosat akartatok mondani egymásnak Annával. Igen?

CHOLNOKY. Igen. Ez most a te szobád?

MIKLÓS. Nem. Csak ideiglenesen. Azt mondtad nekem annak idején, hogy nem tudod, mit érzel, vagyis hogyne tudnád, csak azt nem tudod, micsoda. Szerelem? Nem. Hát boldogság? Szabadság? Biztonság? Az se. Hát hallgasd végig Péter korongját, amit Annával akkor beszéltetek. Biztosan felidézi majd benned, hogy ott mit éreztél.

CHOLNOKY. Most is azt érzem. Nem kell hozzá semmilyen beszélő masina, hogy felidézze bennem.

MIKLÓS. Ha most is érzed, akkor most micsoda? Jókedv? Elragadtatás? Vagy lehiggadás? Újjászületés?

CHOLNOKY. Nem.

MIKLÓS. Új világ, új Cholnokyval? Felfedezésszerű érzés?

CHOLNOKY. Nem, nem. Egyik se. Nincs rá szó.

MIKLÓS. Helyes. Nincs rá szó. Hát akkor jelöljük, mondjuk, Dzétával. Ismeretlen konstans. Kell egy nevet adnunk neki, mert azt mondtad, ennél nagyobb dolog nem történt veled soha, és nem is fog. Azt mondtad, az ember azt hiszi mindenféléről, hogy kell neki, kaviár, szeksz, lelked üdvössége, hőstettek, Nobel-díj, becsület, hatalom – aztán váratlanul kiderül, hogy tévedés. Fütyülsz az egészre.

CHOLNOKY. Ha az ember egyszer megél egy ilyen minden eddigitől különböző dolgot – hogy így érzi magát a világban –, akkor tisztázódik benne, hogy nem pénz, dicsőség, siker, rang kell neki mégsem, hanem ezentúl csakis ez az eddig nem ismert érzés –

MIKLÓS. A Dzéta.

CHOLNOKY. A Dzéta. Jó, egyezzünk meg Dzétában.

CHOLNOKY. Te azért mindvégig kitartottál, Miklós, hogy Dzéta ide, Dzéta oda, ezt egyszerűbben szerelemnek hívják.

MIKLÓS. Józan paraszti ésszel. És a te nagyszabású lelked, a te megfejthetetlen lelked fenekén is ez van, ha belenézel.

CHOLNOKY. Az én egyszerű paraszti lelkem, mondtam, semmi mást nem művelt, csak egy minden eddigitől különböző érzést tapasztalt. Tudomásul vett, józanul.

MIKLÓS. És ezzel a józan, egyszerű lelkeddel most csak nevetgélsz azon, hogy megsemmisíted mindenestől a teremtett világot! Az ember mégiscsak megrendül, amikor megtudja. Te meg csak vihogsz, röhécselsz, kacarászol…

CHOLNOKY. Én is megrendültem, vén marhám! Három napra! Képzelheted. Három napig meg vagy rendülve, aztán mit csinálj? Kacarászol. (Ahogy te.)

MIKLÓS. No jó – nézhetjük úgy, hogy az Univerzum magánügye, akkor is, ha szándékosan és személyesen te okoztad, Cholnoky, mert te is, a szándékoddal, személyeddel, része vagy ennek a világegyetemnek –

CHOLNOKY (nevet). Ezt kikérem magamnak! Része az öregapád! Én nem.

MIKLÓS. Ezért van aztán, hogy a világmindenség eltűnik, Cholnoky megmarad…

CHOLNOKY. Különben is, Sanyi, mi történik, ha a mi híres kvázi-stabil antihidrogén atomunk találkozik a légkörben egy hidrogénatommal?

SANYI. Azonnal megsemmisítik egymást, és – és –

CHOLNOKY. És?

SANYI. Azt hiszem, két Gamma-sugár kvantumot termelnek. Két ellentétes irányú fotont. Szóval az anyag tömege a megsemmisítéssel átmegy energiába. Ilyesmi volt a példa rá – egy elektron és egy pozitron ütközése…

CHOLNOKY. Ne mondjuk azt, hogy ütközés. Csupán egyszerre vannak. Mondjuk: ko-egszisztálnak. Néhány milliomod milliomod másodpercig. Ugyanez nagyban; ha egy antianyagból álló tejútrendszer koincidál egy anyagival, vagy egy antianyag univerzum egy anyagból valóval, hasonlóan tűnnek el mind a ketten. Apád ezt nem akarja. Pedig a megsemmisülésével a világegyetem esetleg átmehet valamilyen szupermagas frekvenciájú (pszeudo-kozmikus) sugárzásba…

MIKLÓS. Isten tudja, valahogy nem vágyom rá, hogy szuperfrekvenciás (pszeudo-kozmikus) sugárzás legyek ezentúl. (Nevetnek.)

SANYI. Jaj, apa! Hát a sugárzásból visszamaterializálódhatunk – ahogy a Gamma-fotonok felgyorsult elektronpárokra néha… Ahogy talán az anyag keletkezett!

MIKLÓS. És kezdhetjük elölről az egész világmindenség keletkezését, nem?

CHOLNOKY. Köszönöm, nekünk sok volt már egyszer is…

MIKLÓS. Jobb, ha nem marad meg semmi, se sugárzás, se energia – csak persze Cholnoky. Ő nem része a világegyetemnek. De mi lesz a Dzétával?

CHOLNOKY. A Dzéta Cholnokynál biztosabban nem része! Egy régi (keserű) német költő írta: „Aki egyszer látta a Szépséget a világban – Azt a halál máris befogadta – Itt a Földön az már semmire nem alkalmas többé – Elfogyni vágyik, kiapadni mint forrás…”

MIKLÓS (ezen már kénytelen óriásit nevetni). Hát kiapadtál, Cholnoky! Édes jó öregem! Az óta a szilveszteréjszaka óta olyan pompásan kiapadtál, hogy nem voltál többre alkalmas itt a földön, mint két rongyos Nobel-díjra!

CHOLNOKY. Rongyos másfélre. (Az elsőt megosztva kaptam!)

MIKLÓS. És ha bebizonyosodik a térelméleted –

CHOLNOKY. Ha bebizonyosodik, akkor az elméletem már semmire nem lesz alkalmas – itt a földön! (Se én…)

MIKLÓS. Ki írta ezt a verset?

CHOLNOKY. August von Platen. És nagyon jól, majdnem matematikai könyörtelenséggel definiál valamit, egy helyzetet, amibe én akkor kerültem. Amíg nem ismertem, hogy így is lehet érezni magadat a világban, megvoltam nélküle. De mihelyt egyszer tapasztaltam, már többé nem tudok meglenni nélküle: pedig csak a balga reméli, mondja Platen, hogy neki ebben része lehet itt a földön.

MIKLÓS. Marad az elfogyás, kiapadás, eljegyzés a halállal. Értem, Sándor. De hát ki nincs eljegyezve vele? És neked mindenesetre megmaradt – egy életre, úgy látom – ennek a nem meghatározható, nem is pontosítható érzésnek a megőrzése, mindmáig. A megközelítéséről, pontosításáról – emlékszem – azonnal letettél: hogy egyáltalán hová sorolható, milyen főcsoportba: jó-e, rossz-e? „Boldogság”? – „Szerelem”? – „Közöny”? – „Lelki egyensúly”? – vagy valamilyen egzaltáció? Katalogizálni még nagyjából is tilos…?

CHOLNOKY. Mert már ezzel is és aztán fogalmak-szavak rápróbálgatásával úgy belecsorbítunk magába az érzésbe, hogy az rögtön kezd halványodni, eliramodni. Mennél jobban sikerül – már-már magadnak is elfogadhatóan – szavakba foglalni, annál jobban esik szét. Ahogy nő a néven nevezhetősége, úgy csökken, zsugorodik a megléte biztossága.

MIKLÓS. Rendben van, betűvel jelölve meg van védve a sértetlensége. Ezzel a szigorúan semmi-jelentést-nem-tartalmazónak definiált Dzétával. S a pontatlansága árán a teljessége. Elmondtam Annának.

CHOLNOKY. Igen?

MIKLÓS. A Dzétát. Hogy mit szól hozzá?

CHOLNOKY. Igen? Mit mondott?

MIKLÓS. Hogy az életben mindenhez kompromisszum kell, és ez nem fér össze a Dzétával.

CHOLNOKY. Kimentél hozzá a Siesta –? Ugye, a Siesta-szanatóriumba? Ott feküdt, nem?

MIKLÓS. Ott. Azaz, már sétált velem a parkban.

CHOLNOKY. Anna mindent értett.

MIKLÓS. Szép novemberünk van. Se eső, se köd – hiába hívjuk mi, forradalmárok Brumaire-nek.

ANNA. Maguk is forradalmárok, matematikusok? Nemcsak Cholnokyék, a félelmetes kvantumfizikájukkal? (Miklós bólint.) Hogy van Méliusz?

MIKLÓS. Jobban van. (Kis szünet után megismétli.) Jobban van. No, Anna, gyerünk be, hadd lássam azt a pompás fiát én is!

ANNA. Az a pompás fiú lány!

MIKLÓS. Annyi baj legyen! Matematikus még lehet belőle… S az apja? Isti fiút akart.

ANNA (nevet). Őt sem kell vigasztalnia, Miklóskám. Imádja a gyereket, odavan tőle.

MIKLÓS. Cholnoky látta már?

ANNA. Látta, pénteken.

MIKLÓS. Mi a csuda? Átjön Budára? Most, úgy látom, átjövöget.

ANNA. Ritkán. De azért jön.

MIKLÓS (visszafordul Annával). Járjunk még egyet, jó? Valami konkrét dolgot akarok elmondani magának. Sándor megint dolgozik. Talán ezért jár ritkábban Budára.

ANNA. Igen. Ezt én tudom, Miklós.

MIKLÓS. Hogy is kezdjem? Hallott olyasmiről, hogy egzisztenciabizonyíték? Amikor azzal bizonyítunk valamit, hogy van, mert ha nincsen, az ellentmond az adott feltevéseinknek.

ANNA. Értem. És képzelje, Miklós, hallottam ilyesmiről. Végtelen sok prímszám van, mert ha véges számú lenne, ezeket mind egymással összeszorozva és hozzáadva egyet, olyan számot kapunk, amely nem osztható az adott prímszámok egyikével sem, tehát vagy maga egy új prímszám, vagy van még másik. De ezt ma sokan nem fogadják el.

MIKLÓS (végképp elképed). Anna! Leesik az állam!

ANNA. Ne essen le. Sándor nekem sok mindent elmondott. Az egész differenciál- és integrálszámítást, mert a gimnáziumban mi nem tanultunk. Trigonometriát igen. A kalkulust nagyon szerettem. És a számelméletet is, amint látja! Mondjam meg például egy homogén lineáris kongruenciarendszerről, hogy megoldható-e?

MIKLÓS (boldogan nevet). Mondja, mondja!

ANNA. Ennek a szükséges és elégséges feltétele, hogy a rendszer együtthatóiból alkotott ciklikus determináns kongruens legyen nullával, modulo pé.

MIKLÓS (örömmel). Anna, de hisz így beszélgethetünk tovább mint két felnőtt ember! Cholnokynak volt egy elegáns egzisztenciabizonyítása, akkor. Újév reggelén. Adva van egy ismeretlen mennyiség (vagy kifejezés). Nevezzük Dzétának. Annyit tudunk róla, hogy algebrai egyenletnek nem lehet gyöke. Kell lenni egy transzcendens számnak, amely kielégíti… Érti?

ANNA. Ezt már csak félig. Vagy csak negyedrészt.

MIKLÓS. Annál jobb, mert háromnegyedrészt elhagyjuk az aritmetika tartományát, az emberi érzések halmazáért. Legyen a Dzéta ennek egy tagja. Tegyük fel, az, amit szilveszteréjjel Cholnoky érzett maga iránt. Az érzés biztosan van, ám se algebrai egyenlettel, se emberi nyelv fogalmaival nem definiálható. Pontatlan, s mennél jobban próbáljuk pontosítani, annál jobban elhomályosodik, eltűnik. Hát Cholnokynak mégis sikerült egy határértékben megközelíteni. Posztulátumszerűen, mik a Dzéta követelményei magával kapcsolatban? (A) szeksz, testi szerelem. Ez semmit nem determinál, mert általános biológiai inerciánk. (B) A szekszhez az kell, hogy együtt legyenek: ez, hogy vele legyen – a szeksztől már függetlenül –, az úgynevezett „szerelem” kísérő idegrendszeri károsodásának egyik, hisztériává is fajulható tünete (C) Ahhoz, hogy vele legyen, az kell, hogy legyen. Érti, Anna?

ANNA. Hogy én legyek. Értem. A puszta fizikai létezésemre redukálta Sándor, tényleg elegánsan, az érzése követelményeit.

MIKLÓS. Amit biztosan érzek, mondta, az az, hogy Anna legyen. Létezzen a világban.

ANNA. A Dzétát persze ez még nem definiálja. Van egy kiinduló alapkövetelményünk – – –

MIKLÓS. Megkérdeztem Cholnokyt, hogy fenntartja-e még? Fenntartja. Azonban – a fizikai világ létezését semmivel nem tudjuk bizonyítani – csupán valószínűsíteni rendszeresen megismételt kísérletekkel. A maga meglétének újabb és újabb tapasztalati megerősítéséhez tehát arra van szükség, hogy időnként lássák egymást. A hallomásból szerzett értesülések empirikusan értéktelenek. Mondja, Anna, maga abbahagyta a könyvkötést?

ANNA. Nem. Sőt, most éppen megvette nekem Isti a Zsedényi-könyvkötészetet. A nagy bankbukások, a világválság ugyan őt nem érinti, mégis a biztonság kedvéért, a nevemre, tudja, mert bejegyzett mester vagyok a céhnél –

MIKLÓS. Tudom, ezt tudom. Cholnoky azzal hencegett, hogy maga az első szóra megígérte neki, beköti majd mind a szétment könyveit – – de talán már elfelejtette – –

ANNA. Nem felejtettem el, Miklós. Mi kötünk az Egyetemi Könyvtárnak, a Széchényinek is, még Corvinákat is kaptunk most, képzelje!

MIKLÓS. Ezt is tudjuk! Sőt, ezzel ijesztette el Sándort – meg bevallom, engem is. A rongyos, szétesett, de nekünk fontos könyveinkkel… nem mertünk előhozakodni.

ANNA. Ne csacsiskodjon! Ingyen megcsináljuk, a két tanulólányunkkal. Megígértem, hogy el fog ájulni, olyan tipp-topp vadonatúj könyveket csinálunk a legrongyosabb, tépett, piszkos salátáiból, félbőrbe, egészvászonba kötve –

MIKLÓS. Arra gondoltam – – hogy akkor rendszeresen bejárnánk Sándorral a Havas utcába – – a PPTE persze fizet érte – –

ANNA. Én meg hirtelen arra gondoltam (elneveti magát), hogy maga arra gondol, így a könyvkötéssel rendszeresen és empirikusan bizonyítanám Sándornak a létezésemet…

MIKLÓS (nevet). Csak megerősítené a valószínűségét. Ahogy – (elhallgat).

ANNA. Ahogy?

MIKLÓS. Mindegy.

ANNA. Ahogy nekem Cholnoky valószínűségét. Ne hazudjunk magunknak. Gondolkoztam azon a hidegségen és gyűlöleten a pillantásomban. Volt-e ilyen az övében is valaha? Irántam? Volt, Miklós. Másfél éve, azon az első nyáron, az arácsi strandon, mikor egyszer nem mentem pingpongozni vele. Én jól úszok, ő gyengén, de az asztaliteniszben véletlenül mind a ketten nagyon jók, erős játékosok vagyunk. Szerencsésen.

MIKLÓS. Csak nem verte meg Cholnokyt? Ő a BEAC-ban bajnok. Mert akkor nemhogy hideg gyűlöletet kap, hanem meggyilkolta volna! De él, úgy látom –?

ANNA. Nem, nem. Igenis, néha megvertem, ritkán, de ilyenkor éppen ellenkezőleg, az elvesztett utolsó poén miatti keserű, vad dühe egy pillanat alatt elpárolgott, megölelt, lelkesen ünnepelt, tapsoltatta a nézőket, gyerekeket, lássuk, ki mer kiállni velem, 15 pont előnnyel? Senki! 18 előnnyel? Senki! Szóval élvezte, a játékot is. A strandon mindig átengedték nekünk az egyik asztalt. De mind a kettő kint állt a napon, nagy meleg volt, amit én nem bírok jól, ő meg szeret. Jöjjek már! Anna! Ma nem játszom. Féltem, hogy napszúrást kapok. Ő: hát majd közben folyton zuhanyozunk, ahogy tegnap! De aznap még nagyobb hőség volt. Nem jön? Nem. Nem? Akkor megvillant a szemében az a hidegség, ami csakugyan közelebb van a gyűlölethez, mint bármi máshoz.

MIKLÓS. Azon a nyáron… Azon a nyáron, a munkája első összeomlása után volt. Feladni a teóriáját, ez a pokol tüze. Egy szerelem pusztulása. Sötét verem.

ANNA. Számítsam bele? Jó. De egyszer februárban is, amikor még nem omlott össze vele semmi, kaptam a Sváb-hegyen egy kicsit ebből a pillantásából. Másodszor voltunk kint, játszva meg tudott volna tanulni síelni, de utálta a hideget, az egészet, s ahogy a nyomomban lesiklott, még nem tudott megállni, és persze elesett, bele a hóba fejjel. Ahelyett, hogy nevetett volna rajta, ahogy mindenki, ahogy tegnap ő is (hiszen a dolog rendben volt, ez a síelés), mosoly nélkül, hideg dühvel tápászkodott fel. Nem nézett rám.

MIKLÓS (kis hallgatás után). Akkor ezt mint „gyűlölet a pillantásban” adatot töröljük. Csak következtetés. Nem tisztán tapasztalati.

ANNA. És ezek kicsiségek, ugye. A kánikulában is meg a síeléssel is én voltam erőszakos. A saját dolgaival, mániájával, amikből nem lehet kimozdítani a kedvemért, ő. Kicsiségek, túl kell tenni magunkat rajtuk, hogy válthatnak ki gyűlöletet? Azt hiszem, valami rejtett Dzéta-feltételt sértenek meg, és ott nincs mértékletesebb reakció, mint vad gyűlölet. Nincs kompromisszum.

MIKLÓS. Túl tudták tenni magukat nagyobb, komolyabb dolgokon, amelyek talán nem érintik a Dzétát. A sokféle ismeretlen követelményeivel. Ki van zárva minden kompromisszum, Anna? Nem lehetne megalkudni egy kényszeregyezségben?

ANNA. „Csődön kívül” – ahogy manapság divatos? (Rázza a fejét.)

PÉTER. Csődön kívüli kényszeregyezség, mondod? Épp ez, amit az öregem semmi áron nem akart. Ki tudott volna egyezni 30–35 százalékban a hitelezőkkel, részvényeseivel, de ezek jórészt kisemberek, kisegzisztenciák, tönkrementek volna. A magánvagyonából és anyáméból, ha mindent dobra verünk, 95 százalék fölött tudja kielégíteni őket. Akkor nekünk nem marad megélhetésünk sem. Azt hitte, énrám nagy tudományos karrier vár – szegény öregem. (Miklós nyekken egyet, de Péter nem hagyja közbeszólni, megfogja a karját.) Válasszon: vagy mi leszünk földönfutóvá, vagy oda lesz egész életének becsülete, tisztasága. Megmérgezte magát. Zoé megmentette. Itt vagyunk. Már voltál nálunk.

MIKLÓS (elhűlve nézi Péterék szép kis kertes palotáját, melynek már megkezdték a lebontását). Mi ez, Péter? Körülállványozva, csákányok – – –

PÉTER. Lebontják. Csak odaadom neked még azt a két korongot. Mi holnapután indulunk. Ezt is Zoé csinálta. Tudod, a francia kisasszonyom, aki a háború alatt itt ragadt, aztán végleg nálunk maradt. Lelevelezte a toulouse-i sógorával, akiknek nagy házuk van, iparos ott, hogy befogadnak mindnyájunkat – így aztán apa elárvereztetett mindent, kifizetett mindenkit, boldog, és én is emelt fővel megyek a villanyszerelő sógorhoz inasnak Toulouse-ba.

MIKLÓS. Úgy volt, hogy a Műegyetemre mész át, Kürschák mellé –

PÉTER. Hát most Lagrange mellé megyek, és Descartes mellé. Nem arra, nem arra! A főlépcsőt már szétszedték, hátra, Miklós. Nincs palota. Zoét Madame-nak szólítsd. Nagyszerű lány. Figyelte apát éjjel-nappal, eldugta a revolverét, rögtön orvost hívott. Öregem, én örülök Toulouse-nak! Hülye vagyok?

MIKLÓS. A göttingeni folyóiratok más méretűek, mint az angolok. Újra kell nyomtatni őket, mert –

MANYI (zajosan benyit, egy friss 8 Órai Újsággal). Hallottátok, Anna? Megtalálták a Lindbergh-bébi tetemét!

MIKLÓS (befejezi a mondatát. Ő Cholnokyval együtt háttal áll a belépő Manyinak). – mert így nem kaphat teljes aranymetszést…

CHOLNOKY. Fontos, hogy valódi bordákkal akarjuk, ugye, a bujtatott sarkos francia félbőrhöz az megy – –

ANNA (Manyihoz). Hallottuk, Manyikám. Szörnyű. Mégis meggyilkolták.

CHOLNOKY (keresgél az asztalon). Ez rossz szín kapitálisnak –

MANYI (a két fiatalember felé bök). Kollégák? (A Peanut Vendort zümmögi.)

ANNA (nevet). Hülyéskednek! Cholnoky és a barátja. Hordják ide a szörnyű könyveiket – és beleszerettek a kötészetbe. Most Méliusz-Juhász végre megkapta a magántanári habilitációját, és meg akarják lepni az 1927 óta, öt év alatt megjelent összes német és angol dolgozatainak, világhírű tanulmányainak gyönyörűen egybekötött példányával.

MANYI (udvariasan). No, Anna csinál majd olyan valódi bordás könyvet, hogy a barátjuk táncra perdül, ha meglátja.

MIKLÓS. Hát…? (Egy kicsit zavarba jönnek mindnyájan. De minthogy Manyi dúdolja tovább a rumbát, ahogy a saját dolga után néz:) Hát – a rumbát talán még nem tanulta meg.

ELSŐ IFJÚ KOLLÉGA. Megint baleset volt Gyallai gyakorlatán –

MÁSODIK. Mint a tanársegéd úrék atomspektrum-méréseinél odafent.

ELSŐ IFJÚ KOLLEGINA. De most a kísérleti fizikai intézetben –

ELSŐ KOLLÉGA. Kiborult vagy szétment egy Dewar-edény tele cseppfolyós levegővel –

MÁSODIK KOLLEGINA. Mínusz 150 fokossal! És megint Gyallai!

CHOLNOKY. Hallottuk mi is! De honnan veszik ezt a mi régi kis balesetünket?

MIKLÓS. És hogy annak bármi köze volt Gyallai tanár úrhoz?!

HARMADIK KOLLEGINA. Hohó, azt mindenki tudja!

MÁSODIK KOLLÉGA. A tanársegéd úr félszemét nagy műtéttel tudták csak megmenteni –

HARMADIK KOLLEGINA. Most a gyógyszerészhallgatók megúszták egy-két égési sebbel –

ELSŐ KOLLÉGA (vagy egy másik, mert jórészt egyszerre beszélnek, szinte megostromolták Cholnokyékat). És Gyallait amiatt lökték ki a tanszékről, és száműzték a kísérleti fizikai intézetbe –

CHOLNOKY (felteszi mindkét kezét). Uraim, hölgyeim! Figyelem! (Látják, hogy akar mondani valamit, elcsitulnak.) Kérem, felejtsék el ezt a szemenszedett baromságot, igen tisztelt kollégáim! Egyszer s mindenkorra: Gyallai kitűnő képességű fizikus, nehéz szívvel engedték el innen, de ő akart a kísérleti fizikai tanszékre átkerülni tavaly.

MIKLÓS. Amely itt maguknál mostanában éretlen, ostoba, zöld lenézésben részesül! Elfelejtik, hogy az egész fizika kísérleti!

(Nagy meghökkenés, csodálkozás, hogy ezt ők mondják, Miklós és Cholnoky: de nagyon tisztelik őket.)

NEGYEDIK KOLLEGINA. Nahát! ezt maguk mondják!

MÁSODIK KOLLÉGA. Igaz! Tulajdonképpen kísérleti.

CHOLNOKY. Nem „tulajdonképpen” – lényegében!

ELSŐ KOLLEGINA. Mi azt hittük, hogy maguk és Gyallai…

ELSŐ KOLLÉGA. „Lényegében” – Hát persze! Ahogy az ember élete sem lehet más, mint kísérleti…

MÁSODIK KOLLEGINA. Ha leesett a tantusz, erre mondjon egy verset! (Miklósékhoz.) Ő tudniillik költő.

ELSŐ KOLLÉGA. „Idővel paloták, házak, erős várak – / – – – megszűnik irigység, jóra fordul gyűlölség…”

NEGYEDIK KOLLEGINA. Hé, hát a Tavaszi szép rózsák, liliom, violák? Belemártogatták őket a Dewar-palackba?

MÁSODIK KOLLÉGA. Amivel úgy szeretnek játszadozni! Felelőtlenül, a cseppfolyós levegővel…

MIKLÓS. Ki nem szeret játszadozni cseppfolyós levegővel! Ha hozzájut!

CHOLNOKY. Én nagyon…

(Nevetés, valaki beszól: Nyitva a büfé! Feloldódik a feszültség, szétoszlanak, hogy kettesben–hármasban tárgyalják meg a dolgokat, sok mindent, ami meglepte őket. Cholnokyék indulnak kifelé.)

MIKLÓS. Vennék egy kenőmájas kenyeret –

(De Krepákné kantinja előtt már hosszú sor várakozik.)

CHOLNOKY. Én is. De hosszú sor áll már itt…

MIKLÓS. Én azt hittem mindig, régen, hogy milyen eredeti vagyok azzal, hogy pusztán a modora miatt – meg a bajusza miatt – úgy utálom ezt a nagy tudású Gyallait. Az idők folyamán kitűnt, hogy mindenki utálja. Ugyanezért. Soha nem fogja vinni semmire. Ott sem, a Tangl-tanszéken sem –

CHOLNOKY (a kollégáknak). Kösz. Kösz.

(Mert beálltak a sor végére, de a többiek ügyesen rögtön előreengedik őket. Itt, az 5-ös teremnél csupa mat.–fiz. hallgató van, egy filoszt, filológushallgatót, aki az első emeletről jött le, félretolnak. „Engedjük csak őket, kolléga úr! Sietnek.” Krepákné: „Nagyot, adjunktus úr.” – „Kettőt, Krepák néni!”)

ANNA. Tudom. Megtelefonálta kora reggel. Írt neki valami nagyon nagy öreg francia tudós –

MIKLÓS. De Lamotte. Csak a nagyon nagy stimmel: fiatal és angol.

ANNA. Hogy rendkívül nagy horderejűnek tartja a teóriáját. Rettentően örülök, Sándor, nagyszerű! – mondom. De a levelet látnom kell, áthozza most rögtön. Mondom: le kell vinnem Szilviát, és be kell mennem a Havas utcába is. Nem, nem! Várjam meg! Tíz perc alatt itt lesz… Vártam őt délig, próbáltam felhívni a tanszéken, Cholnoky nincs, Cholnoky nem jött, mindmostanáig.

MIKLÓS. Tudom, tudom. Vele voltam. Lamotte sürgős választ kért, hogy az értekezését, amit küldött neki, közölheti-e soron kívül a Proceedingsben, az angol Királyi Akadémia kiadványában.

ANNA. Egek! Ez óriási dolog, Miklós! Óriási!

MIKLÓS. Óriási. Ez körülbelül – Nobel-díj-jelölés. Maga Lamotte ír elébe bevezetőt. Táviratilag kéri Cholnoky jóváhagyását.

ANNA. Istenem – mi történt Sándorral, hogy nem jött?

MIKLÓS. Az történt, hogy előszedte az értekezését, valamit gyorsan kijavított benne, valamit beletoldott – – – aztán feledve csapot-papot, úgy belemerült, elölről kezdve, hogy még mindig azt csinálja, reggel óta. Nem vette észre, amikor eljöttem tőle.

ANNA. Ezt értem, tudom, ismerem őt. De – el fog késni a Proceedings új számából a változtatott szövegével…

MIKLÓS. Á, mind mehet táviratban is. Lamotte azt is elintézné, hogy a követségük futárpostája vigye, ha kell.

ANNA. Igaz, most már repülőjáratok vannak, Budapest–Bécs–London.

MIKLÓS. Úgy van: MALERT, British Airways, Mátyásföld–Aspern–Croydon – – – Ki kellett próbálnom tavaly – – –

CHOLNOKY. A professzorodnak semmiképp nem mondhatsz nemet! Lásd be!

MIKLÓS. Belátom! De már nemet mondtam neki!

CHOLNOKY. Hogy mersz így… Miklós… így viselkedni vele!?

MIKLÓS. Ő sokkal jobban megérti, hogy Méliusz halálával az én szerepem, egyszerűen a matematikai létezésem is, véget ért. Pista nélkül nulla vagyok, non-entitás!

CHOLNOKY. Csak te tudnád folytatni a befejezetlen munkáját…

MIKLÓS. Senki! Azt senki! Harmincnégy éves volt! Gigászi, amit összehozott, befejezni, még folytatni se tudnám, se én, se más, még a zseniális bécsi barátunk se…

CHOLNOKY. Talán vele, Kurttal… ti is ketten dolgoztatok Pistával… Vagy Göttingen? Van ott nem is egy ragyogó fej…

MIKLÓS. Németország? Teljes a nemzetiszocialista téboly!

CHOLNOKY. Háborúval, anélkül, mit tudom én, évtizedekre elpusztíthatja Európát. De hogy még egy Méliusz-Juhász István szülessen, arra lehet, hogy ötszáz évet, lehet, hogy ezer évet kell várni az egész emberiségnek. Tudjuk, mennyit kellett egy új Euklidészre várni. Ha meg se próbálod folytatni a munkátokat, Miklós, a civilizációnk évszázadokkal eshet vissza – – – Tudom, érezzük a saját bőrünkön, hogy egy 4–5 éves háború is katasztrófa, azonban –

MIKLÓS. Azonban micsoda katasztrófa ehhez képest Méliusz korai halála. Édes öregem. Hogy tudnék így a helyére beülni?

CHOLNOKY (mennek kifelé. Méliusz-Juhász névtáblája az ajtón vastagon be van gyászkeretezve. Nézi az írást rajta). A mi hallgatóink tűzték ki a Múzeum körútra az egyetem legnagyobb fekete zászlaját. Ami magántanárnak nem jár. Gombocz persze teljesen mellettük volt. Mi a csudát írtak ide? két verssor? És: „Dr. Balassa Bálint?”

MIKLÓS. Aki a költő volt köztük. Közben ledoktorált.

CHOLNOKY (olvassa). „Nagy kövek hamuvá” és: „Hegyek fogyatkoznak”.

MIKLÓS. Ez történt.

CHOLNOKY (nevet). Nem kaptam meg a Nobel-díjat, édes Anna, ne gratuláljon.

ANNA. Miklós azt mondta, hogy magát jelölték.

CHOLNOKY. Az se biztos. De kijött az idei névsor – nélkülem.

ANNA. A dögök! Jellemző! Megint egy érdemtelen mitugrásznak adták. A piszkos kis politikai szempontjaikkal –

CHOLNOKY (nevet). Az idei érdemtelen mitugrász véletlenül egészen kiváló nagy tudós, réges-rég jár neki a díj – –

ANNA. Sándor! Jöjjön át délután! Tudja, mióta nem látott?

CHOLNOKY (meghökkenve). Mióta? Csakugyan, mióta???

ANNA. Emlékszik még rám egyáltalán? Milyen színű a szemem?

CHOLNOKY. Zöld. (Kijavítja, nevetve, zavartan.) Nem, nem. Kék.

ANNA. Hát a hajam?

CHOLNOKY. Barna.

ANNA. Nem őszül?

CHOLNOKY. Nem!

ANNA. Ezt nem tudhatja. Hát az arcom? Nem ráncos, nem táskás? Az orrom nem csontosodik? A hajam nem ritkul, nem szaporodnak a rövid sarjúhajak a halántékomon?

CHOLNOKY (jókedvűen). Nem! Nem! Nem! Tudom, hogy hány éves!

ANNA. És hány éves a lányom?

CHOLNOKY. Ez könnyű kérdés. 1929-et kell levonni 1937-ből… mindjárt kiszámítom… mindjárt! (Diadalmasan.) Nyolc!

ANNA (belemegy a butulásba). Papír is kellett hozzá, ugye? De Cholnoky fényesen megoldotta. És mondja csak, mi lesz az én létezésem valószínűségének empirikus megerősítésével?

CHOLNOKY (kis szünet után). Átmegyek délután, Anna…

CHOLNOKY (az útitáskáját mutatja). Nem! Látod, a pályaudvarról jövök egyenesen, még nem is voltam otthon. Előbb neked akartam beszámolni a bécsi jó hírekről, hogy ne nyugtalankodj tovább. Kurt is, Erwin is rendben vannak.

MIKLÓS. Mondtad a magyar útleveleket is, hogy szerzünk, ha kell?

CHOLNOKY. Mondtam. Egyelőre nem kell. (A Tanrendben olvassa.) „Bevezetés a halmazelméletbe”? Hát idén nem Projektív geometriából hirdetsz előadást? Te, Miklós! Te, hisz ezzel sokkal –

MIKLÓS (dühösen félbeszakítja). Ez a prof műve. Rábeszélt? Rám parancsolta. Igen, rájöttél! A halmazelmélettel közelebb vagyunk a Második Méliusz-tételhez. Az öreg csalafintasága volt – –

CHOLNOKY. Gondoltam! Jaj de örülök, Miklós! Persze hogy ezzel vissza fogsz merülni a mindennél fontosabb régi munkátokba. Hát ez jó hír. Ez aztán jó hír… Nemcsak Európának!

MIKLÓS. Köszönöm, Anna, megyek vacsorára! Bár semmit sem tudok mesélni, nem történik semmi, Cholnokyt megint jelölik a Nobel-díjra, megint nem fogja megkapni, itthon a nyilvános rendes tanárságát szintén nem fogja megkapni, Péter – emlékszik rá? – írt Toulouse-ból, Ott aztán végképp nem történik semmi – – – (folyik amit ők „drôle de guerre”-nek hívnak) – – – De Szilviát is akarom látni – – – (Már tízéves lett, gondolom) – – –

ANNA. Tizenegy. Gimnazista! Hát várjuk, Isti külön örül magának, rólam – és a gimnazista haverjáról nem is beszélve.

SZILVIA (12 éves). Mami! Hadd játsszak Sándor bácsival! Tegnap megígérte!

ANNA. Tizenhárom–hét. Engedd meg kegyesen, hogy befejezzük a szettet, jó?

SZILVIA. Bealkonyodik! És itt ma nem tudunk villanyt gyújtani. Szerda óta elsötétítés van, és tegnap is ordítoztak ránk, pedig itt az óriási ablakokat nem is lehet befüggönyözni…

ANNA. Jó, ezt szépen várd ki. Tizenhárom–hét, én szerválok, Sándor. (Kopog a labda tovább.)

MIKLÓS. Majd holnap, Szilvia, anyáddal. Ő is remekül játszik.

SZILVIA. Mami játéka oké. Jobb, mint remek. De Sándor bácsié mágikus. No jó. Jöhet a bombázás.

MIKLÓS. Fontos, Anna. Majd mindjárt megmondom, hogy mit akarok. Szóval Bohr személyesen üzente Cholnokynak, hogy először is, a náci-németek bennünket éppúgy meg fognak szállni, mint Dániát – neki sikerült kijutnia, talán hallotta maga is?

ANNA. Igen… Halászcsónakon? Mondja, Sándor végül megkapta a Nobel-díjat? Én újságot nem olvasok, és Isti már akkor kint volt Dél-Amerikában, hiszen tudja.

MIKLÓS. Tudom, Brazíliában. Megkapta végül. Szóval Bohr az itteni követségük útján, nagyon bölcs óvatossággal, élőszóban üzente Sándornak, hogy egy nehéz matematikai kérdésben okvetlenül beszélnie kell vele. Lisszabonban és minél előbb. Érti?

ANNA. Nem. Még ha egy atomfizikai kérdésről lenne szó…

MIKLÓS. Hát akkor ne mondja azt, hogy nem érti! Mindegy, a lényeg, ami magát érinti, az, hogy Sándor döntött, vállalja. Pár hét múlva indul.

ANNA. És ez… ez pontosan miért érint engem?

MIKLÓS. Ez pontosan azért, amit akarok kérni magától és Sándortól – – (Kicsapódik egy ajtó, és:)

SZILVIA (13 éves lett, beront). Miklós! Miklós! Láttam, hogy itt vagy. Rém fontos! Neked kell döntened: sértés az, ha az ember egy kérdésre azt feleli: nem mondom meg?

MIKLÓS. Hát ha nem tudod megmondani, akkor nem sértés.

SZILVIA. De meg tudom mondani, csak nem akarom.

MIKLÓS. Jogod van hozzá. De akkor téged terhel a felelősség, hogy tájékozatlanul hagytad a kérdezőt.

SZILVIA. Értem. De dönteni abban kellett, hogy sértés vagy nem sértés. Amihez joga van az embernek, az nem lehet sértés. Oké! Kösz, Miklós…

MIKLÓS. Mi ez az oké? Miket szedsz fel?

SZILVIA. Oké, az rendicsek. Jobb, mint remek, de még nem mágikus.

ANNA (nevet). Végül is mi volt az a nevezetes kérdés?

SZILVIA. Nem fontos! Nem fontos. Jaj, mami, te is úgy utáltad harmadikban az algebrát és a történelmet?

ANNA. De hisz azokból is jelesed volt, fiacskám!

SZILVIA (diadalmasan). Volt! De bezzeg nem lesz év végén!

ANNA. Jaj, Szilvia, hátha most két „jó”-val elrontod a szép tiszta jelesedet – – –

SZILVIA. Két „jó”-val??? Haha! Még elégségest se érdemlek! Talán nem mer megbuktatni a Máter, mert hullaszerelmes apába!

MIKLÓS (közbeszól). Ne rémítgesd anyádat, Szilvia, bukással, szamárságokkal…

SZILVIA (Annára nézett az imént, és rajta maradt a szeme. További kérdései vannak). Mondd, mami, te már tizenhárom évesen is ilyen szép voltál? Mondd, megszépülhet még az ember, ha olyan, mint én?

ANNA (fél karral magához öleli a kislányt). Csacsikám! Ha az ember olyan, mint te, akár csúnyulhat is egy jó adagot, még mindig szép marad. Ej, hisz tudod jól! Csak kacérkodsz itt Miklóssal, bókokat akarsz kicsikarni belőle! (De tudja, hogy nem kacérkodás a kérdése, hanem komoly gond neki tizenhárom évesen.)

MIKLÓS. Nézd, öregem, énbelőlem kicsikarhatod, hogy nagyon csúnya vagy, és ha még csúnyulsz három adagot, elveszlek feleségül. Oké?

SZILVIA. Oké! Mondd, mami, igaz, hogy tizennyolc évesen hullaszerelmesek voltatok egymásba Sándor bácsival?

ANNA (Miklóshoz). Ezt maga mesélte be neki, Miklós! Szilvia, eredj, fiam, tanulni. Ne a hullaszerelmeken járjon az eszed.

SZILVIA. Hát min? Mit tudsz jobbat?

ANNA. No menj. Ha a szép bizonyítványodat most elrontod, apa nagyon szomorú lesz, te is tudod, kicsim. Azt se bánod?

SZILVIA. Azt se bánom! (Azonban nagyon is bánná. Haragosan.) Jaj de utálatos vagy, mami! Ez nagyon sportszerűtlen volt. (Kimegy.)

ANNA. Édes Miklós, maga tíz éve fáradozik kitartóan, hogy újra összeboronáljon bennünket –

MIKLÓS. Tizenhárom éve. Amióta olyan teljesen érthetetlenül elváltak egymástól. Amióta Sándorban összetört valami. Hová lett a régi életkedve – de hol van a magáé is, Anna? A régi?

ANNA. A régi? A régi tánc, a Valencia áradó jókedve? Sándornak igaza volt: már akkor, már elejétől fogva volt benne némi megmagyarázhatatlan kis szomorúság is.

MIKLÓS. Hát most szombaton eljönnek szépen hozzám, és lejátsszuk azt a szilveszter éjféli beszélgetésüket! Muszáj! Szombat délután…

SANYI. Az a „nevezetes kérdés”! Én tudom, apa, hogy mi volt. Amire Szilvia nem felelt, és amin a barátnője megsértődött. Nekem elmondta, de a lelkemre kötötte, hogy soha el ne áruljam neked!

MIKLÓS. Nekem? Pont nekem ne?

SANYI. Pont neked ne! Volt Szilviának egy régi lukas hídpénze, amit tőled kapott egyszer. Az osztálytársnője meglátta nála, és nyaggatni kezdte, hogy mi ez. „Semmi.” – Mi ez? Találtad? Te sem tudod? Mi ez? – „Nem mondom meg” – felelte végül. Még 9–10 éves korában kapta tőled; tudta, hogy mindig a zsebedben hordod; neked is gyerekkori emléked; aztán ő őrizte haláláig mint mágikus talizmánt, amit restellt, mert sosem volt babonás; előtted is eltitkolta. „Fura – mondta egyszer –, de nagy szerencsét hozott, egész életünkben.” – Hogyan? – „Ha bajok szakadtak ránk, pláne ha súlyosak, csak megkérdeztem Miklóst, fizetett-e hídpénzt? Mindig rögtön nevetni kezdtünk, a nyomasztó gond, baj elszállt az ember lelkéről, de ami a fura: meg is tudtunk aztán harcolni vele, kibírtuk, túléltük valamennyit.” – Emlékszel, apa?

MIKLÓS. Igen. Emlékszem. Csakugyan.

SANYI. Mindegy volt, hogy igennel vagy nemmel felelsz, mert –

MIKLÓS. Mert itt a kérdés, a kérdésbe bedobott „Hídpénz” volt a döntő. Igen, ez nyomban felderítette az embert. Kiszabadított, és hagyott visszazökkenni mind a kettőnket, vissza a magunk világába, a saját holmink közé. Igen, és fura, hogy a külső bajok is elmúltak tőle aztán, néha csodával határosan. Azonban nekem soha nem árulta el, hogy megvan a hídpénze (vagy az enyém) fizikai tárgy alakjában is. Én gyerekkori ereklyefélének tettem el valaha, s Szilvia tudta, hogy kincsként hordom a zsebemben. Egyszer megmutattam neki, meséltem a Ferenc József híd nagy hídfőépítményeiről, Gyuri bátyámról, akinek a Vámházban volt a hivatala, meg a lakásuk is, nagy uzsonnákat rendezett, és búcsúzóul megadta a hídpénzt duplán, oda-vissza: ám csak Budáról Pestre kellett fizetni, Pestről Budára nem volt hídpénz. (Mondom: Ez több, Gyuri bácsi! Hát a villamos? Van hetikártyám, Gyuri bácsi. Látom, becsületes gyerek vagy, Miki, menj el matematikusnak. Miért? – Sose felejtem el, amit válaszolt: – Mert a matematikában nem kell csalni, hazudni, szépíteni, ferdíteni, mint az összes többi tudományban.) Szilvia kíváncsian nézte a kis kopott lukas obulust. Láttam, hogy vágyik rá. Irigyled? – Dehogyis! Ez neked kell, Miklós… Aztán később, egy szép nap, neki ajándékoztam. Se névnapja, se születésnapja, kizárólag abból az alkalomból, hogy elfogott a szeretet iránta, csak úgy (mondhatnám: ültő helyemben, külön ok nélkül), s benyúltam a zsebembe, és odaadtam neki. Elpirult örömében. Nekem adod? Igazán nekem adod? Kilencéves lehetett. Csokoládét, virágot hamarjában honnan vegyek, s hát erre vágyott, gondoltam. S hogy nekem ereklye? Ereklye. Vigye ördög az ereklyét. Végül is ezt jól csináltam, nem?

CHOLNOKY. Jól, jól. Pontosan erre való a hídpénz, ha van a zsebedben egy. És jó példa nekem. Hídpénz? El lehet törülni hivatalosan. Be lehet olvasztani mind, ami maradt. De megmarad, nem lehet megszüntetni az érzést, ami „csak úgy” (ültő helyedben) elfogott (egy okos, érdekes, szeretetre méltó leánygyermek iránt). Ez az érzés megvan, meglesz, sőt megvolt benned mindig, már azzal, ahogy odafigyeltél rá, megjegyezted magadnak a dolgait, kedvét, vágyait, hangulatait, számon tartottad a kis hídpénzedről, hogy szeretné, ha az övé lenne. Rövidebb-hosszabb időközökön át ez az érzés biztosan megmaradt benned. Ilyen stabilitást és biztos létezést a fizika világában sehol nem találhatunk.

MIKLÓS. Hát nem épp most találtunk egyet, itt a fizika világában? Ahol én a stabil érzésemmel pillanatnyilag éppen tartózkodom?

CHOLNOKY. Nem! Állítom, hogy a szereteted nincs anyagból, nem fog megsemmisülni. Állítom, hogy egy biztosan tapasztalt – és megkülönböztethető – érzés nem lehet élettani folyamatok, biokémiai reakciók terméke.

MIKLÓS. Miért ne lehetne? Az én érzésemnek is – a te Dzétádnak is – követhetjük az útját az idegpályákon át az agyba, vagy oda, ahol székel. Kikísérletezhetjük, hogy milyen proteinokból, aminosavakból, mit tudom én, enzimekből, fehérjemolekulákból, polinukleotid-láncokból meg még újabb csodálatos felfedezésekből állítható elő a Dzétád valamennyi összetevője.

CHOLNOKY. Állítom, hogy még egy egyszerű, (felismerhető) lelki nyugalom, ha mégoly tökéletességgel fel is fedezik valamennyi fizikai–biokémiai alkatrészét, ezekből soha előállítható nem lesz. Miért? A felismerhetősége állhat, mondjuk, egy kísérő semleges biztonságérzetből meg, mondjuk, egy közömbös tájék ismerősségéből stb. stb. – és mikor azt hiszed, hogy ezekkel már megvan minden kémiája, egy szín, egy szag, vagy látvány, vagy hang, sőt még inkább egy álmod, váratlanul ugyanezt előhozza: de az eredeti intenzitásban és teljességgel, akkor ki fog derülni, hogy az eredeti érzéshez képest semmit sem ér, amit a teljesnek vélt kémiájából összeraktál. A Dzéta sem kémiából van.

MIKLÓS. Végül is nem mindegy, hogy miből van? Mondd meg őszintén, Sándor, nem tökéletesen mindegy, hogy anyagból van-e a lelked világa, vagy sem?

CHOLNOKY. Nem! Te bölcs és boldog ember vagy, Miklós, neked mindegy. Nekem nem.

SANYI. Nekem se! Pedig én is – – – pedig – – –

CHOLNOKY. Pedig te is bölcs és boldog ember vagy, Sanyi! Ne vörösödj el folyton! Komolyan beszélek. Miklóstól örökölted és tanultad, ez alkat- és életirányféle. Te is bölcsességre és boldogságra törekszel. Nem?

SANYI. De igen. Igaz. Ezért nem mindegy nekem se, hogy megtalálhatják-e az érzések biokémiáját–fizikáját! Mert ha anyagból vannak, akkor nincs fölöttük hatalmunk: úgy értem, akkor a gondolataink és érzéseink is teljesen ki vannak szolgáltatva a véletlennek – úgy értem, a világegyetem és az elemi atomrészecskék kiszámíthatatlan működésének!

MIKLÓS. És nem vagyunk kiszolgáltatva?

SANYI. De. Mi igen. De a gondolataink és érzéseink nem teljesen, talán.

CHOLNOKY. Talán. Mindenesetre Sanyi a pártomon van. Nomármost – – –

MIKLÓS. Nomármost: arra vagy kíváncsi, Cholnoky, hogyha a világegyetemmel együtt minden anyag megsemmisül, megmarad-e a Dzéta?

CHOLNOKY. Úgy van!

MIKLÓS. A feltevésed szerint megmarad. És ez bizonyítaná, hogy nincs anyagból.

CHOLNOKY. És az is kitűnne, hogy nincs is ebben a világegyetemben, velem együtt. Tehát szükségszerűen egy másikban vagyunk, mind a ketten. Akkor kell lennie egy helynek, ahol vagyunk (voltunk és leszünk). Például egy átfogóbb univerzummodellnek.

MIKLÓS. Ha megmarad, elég rövid életű lesz. A te anyag–antianyag világaid kölcsönös megsemmisülése egy-két milliomod milliomod-másodpercig tart. Míg a te beavatkozásod nélkül a mi anyagi univerzummodellünk csak talán – a csillagászok tudják, hány milliárd év múlva fog megsemmisülni.

CHOLNOKY. A te milliárd éveid beleférhetnek a milliomod-másodpercekbe. Először is, az idő- és térmértékeink relatívok: ha itt minden centiméter méterekre, kilométerekre, fényévekre nőne, vagy millimikronokra zsugorodna, semmi módja nem lenne, hogy észleljük, észrevegyük – tudod jól. Azonban átmegyünk innét egy másik univerzummodellbe, ahol teljesen másféle idő és tér van, vagy egyáltalán nincs semmilyen, ami a legvalószínűbb. Akkor minden egyszerre van, és egy helyen, s a tapasztalataidat ott nem tudod majd a jelenségek idő- és térdimenzióinak mérésével megkülönböztetni és rendezni, modellé konstruálni, hanem lesz valami más, itt ismeretlen tulajdonságuk, sajátosságuk, ami erre alkalmas. Vagy nem lesz semmi. Csak egy üres világkeret.

MIKLÓS. És mi van, ha az anyag–antianyag világok semmivé válásával a Dzéta is eltűnik, nyoma vész, megsemmisül?

CHOLNOKY. Akkor megtudtuk, hogy anyagból volt. Megtudtuk, hogy ne legyen gondunk a boldogságra és bölcsességre való törekvéssel, mert azt is csak a véletlen hozhatja létre, nem mi.

MIKLÓS. Egye fene. Egy gonddal kevesebb.

CHOLNOKY. Egye fene! Ha az anyaggal együtt a Dzéta-tapasztalat is megsemmisül, azzal együtt, aki vagy ami tapasztalta, akkor nem kell szükségszerűen lennie egy másik, teljesebb, nem-anyagi világegyetemnek. Még egy gonddal kevesebb.

MIKLÓS. Attól még létezhet nem szükségszerűen egy másik tágabb világegyetem.

CHOLNOKY. Létezhet! Találnunk kell erre megbízható utalást, támpontot. Hogy van olyan nem-anyagi univerzummodell, amelyben nincs kizárva a Dzéta-tapasztalat jelenléte abban a verzióban sem, ahol a Dzéta anyagi alkatrészekből áll és mindenestől megsemmisül.

MIKLÓS. Ebben az esetben nem érdemes megsemmisítened a világegyetemet – és nincs is akkor szükség rá.

CHOLNOKY. Szükség nincs rá, de akkor is érdemes. Kérdezd meg a fiadat. Ő egy elegáns, jó húzásnak tartja.

SANYI. Talán átmegyünk sugárzásba? Én nem szívesen hagynám ki, a magam részéről…

MIKLÓS. Ha találunk ilyen támpontot, kiindulópontot, ez a Dzéta kettős, egymással össze nem férő anyagi–nem-anyagi természetéről tanúskodna…

CHOLNOKY. Ha találunk! Mit találtunk, mire jutottunk ezzel 42-ben azon a szombat délutánon, amit kierőszakoltál, Miklós? Menjünk vissza Méliusz szobájába, a Kovács Péter ősmagnetofonjához…

MIKLÓS. Nem, nem. Itt voltunk akkor is, a kilencesben…

CHOLNOKY. Ide hoztad fel?

MIKLÓS. Ide. Itt zajlott le akkor, és itt nem gond az elsötétítés, a koromfekete spalétákkal, vastag fekete függönyökkel.

CHOLNOKY (nevetve). Amik arra ügyeltek, hogy be ne tévedjen ide egy árva fénysugaracska se a kinti világosságból, most meg arra, nehogy kijusson innét –

MIKLÓS. – a benti világosságból a kinti sötétségbe! Legyen hát némi világosság idebent, Sándor! Túl sok a rejtély ebben. A felrobbant katódcső rejtélye –

CHOLNOKY. Ki kötötte át a csomót a másik drótra? Ez már soha ki nem derül. Gyallai? Azóta már azt is megbántad, hogy először őt gyanúsítottad, szegény fejét…

ANNA. Maga meg Kovács Péterre és a kis szeplős Ágotára akarta kenni, Sándor!

MIKLÓS. Oldjuk hát meg legalább a másik rejtélyt, a Valenciáét: hogy került bele a szomorúság?

(Megindítja a korongot. Kis karcolászaj, aztán tisztán kezdődik, ahogy már kétszer is, a „Softly – as in a Morning Sunrise…” – de Miklós megállítja.)

SZILVIA. Na! Ne állítsd meg! Ez jó…

MIKLÓS. Mindjárt, Szilvia. Azon múlik – amit ők beszéltek. – Átugrunk az elején, csak Péter és a szeplős orrú Ágota, meg Gyallai, kidobja őket… – de Sándor és anyád, ezen múlik majd – Csalódás lesz – mi egy szót sem tudunk kivenni belőle, csak hadarás, félszavak, motyogó-dünnyögő kérdő vagy igenlő hangsúlyok, tudod, ahogy az emberek általában a fontos dolgaikról beszélnek – ha például döntés előtt állnak – szinte ügyelve, hogy elkenjék a szavak jelentését. (Bölcsen), mert azzal könnyen félrevezettethetik magukat – de én azt gondolom, hogy ők ketten mégis meg fogják érteni, amit akkor… És ezen múlik most, Szilvia, hogy elmentek-e Sándorral, vagy – vagy itthon marad-e ő is.

ANNA (csöndesen). Ugyan kifelejtett egy harmadik „vagy”-ot, Miklós – mégis – azt hiszem, Szilvia, ha most hazaszaladnál és főznél nekünk kávét, ez nagyon kedves lenne tőled.

MIKLÓS. Igen, igen! Igaza van anyádnak.

SZILVIA (elkomorodva). Nem kávét akartok, hanem engem kiűzni innét!

ANNA. Kávét is szeretnénk, de főképp téged kiűzni, kicsim. Neked igazán nem kell ezt végighallgatni…

SZILVIA. Én szeretnék itt maradni. Miklós engem is meghívott.

MIKLÓS. Mégis, fogadj szót. Te ezt nagyon jól megérted.

SZILVIA (elkeseredve néz Annára, aztán Cholnokyra, aki bólint). Mármost hozzak tényleg kávét, vagy csak ki vagyok golyózva a klubotokból egyhangúlag?

CHOLNOKY (nevetve). Hozzál tényleg kávét, Szilvia!

ANNA. A nagyobbik termoszban. Jó?

SZILVIA. Jó. (Csudajó! Remek! – gondolja, és szófogadóan kimegy.)

MIKLÓS. Most megbántottuk. Teljesen az én hibámból. (Újraindítja a korongot.) Nem tehetek róla, Anna, sajnálom, de Szilviát egyenrangú felnőttnek veszem…

ANNA. Ezt jól teszi. Én örülök ennek, Miklós!

(Megszólal ismét Kovács Péter régi hangkorongja.)

A HANGKORONG. „– Szilágyi Örzsébet –” – (Megállítva. Aztán:) „– maga se, kolléga úr” – (Megállítva. Aztán: csönd, és csak az átszűrődő Valencia szól halkan. Jó darabig hallgatják. Tulajdonképpen kellemes hangulatot teremt most itt a régi táncdal. Ajtónyitás, és Cholnoky hangja belelép.) „Cholnoky: – igen. Miklóssal.” (Lépések, ajtó csukódik.) „Anna: – értse meg – – – ügyvéd – – – hajhálóval – – – ügyvéd. Gyűlölöm.” (Kezd foszlányokba átmenni, érthetetlenné válni, amit beszélnek.) „Cholnoky: – ej, dehogyis – – – butaság – – – tudom jól.” „Anna: De hiszen – – – nem is ismeri – – –” „Cholnoky: De ismerem – – – magát.” „Anna: Az igaz. –” „Cholnoky: Blablabla… hein?” (Mind a ketten érthetetlenné válnak ettől fogva. Ahogy Miklós jelezte. Szünetet nem tartanak, folyamatos a beszélgetésük, de csak annyit lehet kivenni, mint egyszer:) „No!” – „Mi van?” „Eloltották a vil… – – –”

(Mégis némán, figyelmesen hallgatják.)

A KORONG (a tánczenét átveszi a rádió hangja, harangzúgás a Bazilikából, s elüti a tizenkettőt, méltóságosan, nem elsietve. Cholnoky és Anna, a lemezen, elhallgattak. Szótlanul kivárják a tizenkét óraütést. Utána érthetőbb lesz a szövegük. Anna hangja): „Hát kívánjon boldog újévet!” (Cholnoky hangja:) „Boldog újévet, Anna…” (Megint kaotikus lesz, amit beszélnek. Újra a Valencia dallama szűrődik át hozzájuk.)

MIKLÓS. Ti se értitek? (Cholnoky rázza a fejét, de azért figyelnek tovább. Csak egy-két alig kivehető szó: „Naná-buzogány-vacakol-hülye voltam”, míg végül: lépések, ajtó, a korongon csönd, a Valencia is távolabbról, még halkabban hallatszik.)

MIKLÓS (helyszíni közvetítést ad). Kimentetek a szobából. Vissza a többiek közé.

CHOLNOKY. Visszatáncoltunk.

MIKLÓS. Emlékszem – igen – csakugyan –

ANNA. Visszatáncoltunk. – (A társaságba? – A világba?) (Szünet.)

CHOLNOKY. Anna megtanított táncolni. (Szünet.) Az nincs rajta a lemezen, hogy egy darabig sötétben folyt ez a beszélgetés.

MIKLÓS. Éjfélkor eloltották a villanyt.

ANNA. Koromsötétben. Fekete falak, fekete mennyezet, fekete függönyök közt. Duplasötétben.

MIKLÓS. „Fekete, fekete, fekete, fekete” – Fekete ország – írta Babits Mihály – a század elején! – „Fekete – az anyag rejtett lelke, jaj, fekete…” – ők mindent előbb tudnak, a költők… Mikor mi kijövünk itt a vaksötétből az atomspektrumok világos adataival, csak akkor tanuljuk meg, hogy „fekete az anyag rejtett lelke, jaj, fekete!” – s egy második, mélyebb sötétségbe jutottunk… (Cholnoky csak rábólint, így van. Senki sem szól. Miklós inkább azért beszélt, hogy valaki beszéljen, de most türelmét veszti, és megállítja a gépet): Vége. Hát végighallgattátok. Vissza tudsz-e emlékezni, Sándor, amit éjfélkor, sötétben, itt éreztél Annával?

CHOLNOKY. Arra nincs mit visszaemlékeznem. Most is azt érzem. Csak bele kell néznem magamba. Figyelmesen.

MIKLÓS. És akkor mit látsz ott – figyelmesen?! (Dühös, hogy a másik kitér előle.)

CHOLNOKY. Nem tudom, hogy micsoda. Elneveztük ezért Dzétának. Ha még emlékszel rá.

MIKLÓS. Sokra mentünk vele!

CHOLNOKY (most ő lett dühös). Nem sokra! Mégis, a Dzéta követelményeiből nem egyet sikerült meghatározni. Az addig ismeretlen, új tapasztalatot, ahogy itt most a világban érzi magát az ember – a Dzétát – (A) okvetlenül meg kell őriznie. Lehet-e? Lehet, mert nincs kötve (B) a testi szerelemhez, sem (C) a fizikai együttléthez tisztán, mert ha elválunk majd, hazamegyünk a bálból, fizikai együttlét nélkül is viszem magammal az érzést, hogy van ilyen lány: (D) hogy Anna van – nem azt, hogy volt, mert a jelen idejű megléte a világban a Dzéta alapfeltétele. – Eddig oké – (mondaná Szilvia).

ANNA. Oké!

CHOLNOKY. Ezzel a (D) kikötéssel meg tudjuk őrizni a Dzétát – virtuálisan. Aktuálisan azonban, ténylegesen, élni vele az adott világban, ezt kizárja némelyik a sokféle egyéb, (rejtett vagy felbukkanó) követelményei közül. (Akkor mit érünk vele virtuálisan? – kérdezné Szilvia – Miklóstól…)

MIKLÓS. Amit az aktuálisan nem használható végtelennel. Egy sor határértékét, ami lehet egy ténylegesen létező valós egész szám, gyakran csak a nem létező végtelen felé tendálva kaphatjuk meg. Tehát használható a Dzétának ez a kezünkben lévő (D) alapfeltétele is.

CHOLNOKY. Mire mentünk vele! A Dzéta szerény spektrumadataival nem jöttünk ki a vaksötétségből egy még nagyobb sötétségbe. Csak koincidenciákat észlelhetünk. Beleütközéseket a Dzétába. Hát nézzük. Hamar tisztázódott, hogy némely követelménye (E) „intranzigens”. Meg nem alkuvó. Ezzel az (F)-be, a „Kompromisszum-elv”-be ütközik. Élet a világban minden téren kompromisszumokra épülhet csak. A fizikában, még a matematikában is, legújabban. (Miklós csak rábólint szó nélkül, hogy meg ne állítsa Cholnokyt, aki belelendült, mintha kísérletek adatait rakná táblázatba.) A „kicsiségek”. Egyszer Anna pillantásából alig lehetett mást kiolvasnom, mint gyűlöletet, csak azért, mert egy sosem látott villanyszámlásnőt én más szemmel néztem, mint ő.

ANNA. Ezt Miklós már elmesélte.

CHOLNOKY. A Belvárosi kávéházban nekem volt egy törzshelyem az egyik Duna utcai ablaknál. Egyszer, ahogy bemegyünk, Annával, ő mindenáron egy középső asztalhoz akart leülni. Nem, nem! Ne ide! De ő ide szeretne. Véletlenül egy kivételesen jó napunk volt. Ő is, én is tele voltunk mondanivalóval. Leültem vele, ahová ő akart. A hangulataira rettentő érzékeny volt. Hát ilyen kicsiségekben engednünk kellene egymásnak, gondoltam. De elszótlanodtam. Anna észrevette persze, hogy el van rontva a kedvem, az egész napom. Felállt, menjünk át az én asztalomhoz. Intett a pincérnek is, oda hozza a kávét. Most ő némult el. A Duna utcai asztalhoz nem volt kedve. Semmihez nem volt kedve többé, világos volt, hogy az ő napja is el lett rontva. Hát – Annával ezentúl nem mentem a Belvárosi kávéházba. Megoldás volt?

ANNA. Nem. Emlékszik, a Palatinus strandra jártunk – korán jött a nyár –, a Fedettuszoda még nem volt meg. Egyszer a legjobb hangulatban indultunk haza délután. Én az út jobb oldalán akartam menni, ő húzott a másik oldalra, ugyanolyan fasor volt az is. Nem hagytam magam, különváltunk. Aztán gondoltam, micsoda hülyeség így mennünk, az okosabb enged: átmentem az ő oldalára a Víztoronynál. Egy darabig békésen lépegettünk, még a karját is adta – aztán látta, hogy vége a jó hangulatomnak. Hát visszament velem a jobb oldali gyalogútra. A MAC-pályánál már evidens volt, hogy neki is kedvét szegte a pici kis kompromisszum… Ettől fogva külön érkeztünk és külön sétáltunk haza a Palatinusról. Mint egyszerű megoldás. Megoldás?

MIKLÓS. Aztán ebben maradtak, végleg, külön járni a világban. Mert önfejűek és túl intenzívek mind a ketten.

CHOLNOKY. Ezek a kicsiségek gyilkosak. Miért? A Dzétában az összetartozásunk szabadsága azt követeli, hogy úgy fogadjuk el egymást, amilyenek vagyunk, és ennélfogva, hogy mind a ketten szigorúan olyanok legyünk, azok legyünk, amik vagyunk. Ebben nem engedhető meg semmilyen kompromisszum. Már az udvariasság is hazugság, képmutatás, hamisítás, nem a valódi lényed. Ha belekerül az összetartozásotokba egy ilyen kicsiség, ami nem te vagy, pusztító lehet. Nagyobb dolgokban lehet engedni egymásnak, a másikunk fontos rögeszméjének, szeszélyének, mániájának. Anna mindenesetre elfogadta az én mániámat, az atomfizikát, sőt átvette, követte, jó darabon. Te tudod, Miklós, mennyire beletanult a matematikába. Itt viszont belépett egy másik „kicsiség”, ami a Dzétába ütközött. Az Unalom. Ha megtanultad, a matematika szép megoldásai formálissá, kaptafává válnak (hisz ez volt a cél), a probléma megszűnik probléma lenni, elveszti minden érdekességét. Anna megunta az egészet. Teljes joggal.

ANNA. Én nem untam meg – – – Vagy, hogy is mondjam? – – – Nem én untam meg!

MIKLÓS (közbevág). Teljes joggal, Anna, ezt mind értem, azonban én azt gondoltam, hogy most a megváltozott helyzetben, mivel az ura elhagyta magukat, a tervezőirodáját becsukta itt, s a fő feltétel, a maga fizikai jelenléte a világban, megvan hozzá – – –

ANNA. Elhagyott! Hogy Isti elhagyott bennünket! Még ilyet! Miértünk harcol kint, s már várjuk haza! Rióban végre sikerült, amit akart, egyenesben van, és jön haza – értünk, vagy itthon maradni, velünk.

CHOLNOKY. De mindenképpen, édes öregem: ami a Dzétában lehetőségnek látszó, az se megváltozott helyzetben, akárminek nevezed, se sehogy el nem érhető. Nem függ tehát külső körülményektől.

MIKLÓS. Hát ez – ez – ez legalább megoldja a Valencia-rejtélyt…

CHOLNOKY. Igen. Sosem volt ellentmondás a megmagyarázhatatlan kis szomorúságában – a Dzétához mérve. „Lehettünk volna boldogok”, ez nem igaz. Nem lehettünk volna. A Valencia harsány vidámságában a rejtett szomorúság nem egy elrontott életé (érthetetlen módon előre megsejtve!), hanem a (tökéletesen érthető) szomorúsága egy elrontandó életnek. (Anna tesz egy mozdulatot.)

MIKLÓS. De hát hogy lehet, hogy ez már rögtön benne volt – – –

CHOLNOKY. Anna kezdett valamit mondani, Miklóskám!

MIKLÓS. Jaj, bocsásson meg –

ANNA. Fejezze csak be, Miklós. Én mást kezdtem. Tessék…

MIKLÓS. Hogy lehet, hogy mindez már azon a szilveszteréjszakán – és azt mondod, nem előre sejtve – benne volt abban, amit éreztél? Ami csupa jó volt, csupa öröm, boldogság, kedv, lelkesedés…

CHOLNOKY. Még azt is belesorolhatod, hogy csupa szerelem. Ezek szavak ismerősnek vélt érzésekre. Ez nem a Dzéta. Vedd úgy, hogy egyszer csak, jártodban-keltedben, egy nem túl szép, se túl csúf domboldalon, a nap közömbös órájában, hátratolod a kalapodat, és elfog egy új, soha nem ismert érzés. Nem tudtad, hogy van ilyen, megvoltál nélküle. Ezentúl ezzel kellene tovább élned, ebben. De micsoda? Nyugalom és szabadság, munka és szerelem egyszerre? Testi és lelki jó közérzet? Nem okvetlenül jó. Lehet akár közöny is, fájhat is, magány is lehet, semlegesség is lehet. Unalom is lehet. Unalomnak is lehet szelíd, lehet heves. Anna tudja.

(Szilvia megjön egy nagy termosszal. Miklós int neki, hogy üljön le. Leül.)

ANNA. Tudom. Azt kezdtem mondani az unalomról, hogy én a matematikát nem untam meg. Nem én untam meg. Megunódott. Én mindig szerettem. Beleszerettem. De ahogy egyre több, egyre lángolóbb szerelem kellett ahhoz, hogy újra feltaláljam sorra, amit más talált föl: egyre jobban meguntuk egymást. Ez kölcsönös volt. A matematika megunt engem, hogy folyton meg akarom érteni, és megmutatta a saját alapjairól a manifeszt meg nem érthetőséget. Szóval kezdett túltengeni, túl intenzív lett – mondaná Miklós –, és megunódott a saját súlyánál fogva mint egy lángoló szerelem.

MIKLÓS. Ez az! Jó szó. Megunódott. Ez fenyeget a matematika gyönyörű végső céljában! A teljes formalizálásában benne rejlik a megunódás.

CHOLNOKY. Jó a szó, Anna! A Dzétában is benne foglalt a megunódás (ez azonnal szembeszökő volt, nem? – Anna bólint) – és a világnak lehet-e más megoldása, mint hogy kölcsönösen megunjuk vele egymást és önmagunkat? Semmi se sül ki belőle, soha, eltűnünk, mint egy ortogonális vektorszorzat –

SZILVIA. Remek.

MIKLÓS (mulat Szilvia önkéntelen közbeszólásán). Remek? Neked oké, Szilvia, tudom. A nagy, egyetemes unalommal csak a te malmodra hajtjuk a vizet. Meg a kedves Leopardid nagy „Noiá”-jára. Nem?

SZILVIA. Minden unalom. Szerelem, unalom. Mint anya: beleszeret a matematikba, aztán megunja. Ha a világnak is az a vége, hogy megunódik: oké.

MIKLÓS. Tudom, neked és Leopardinak oké. Van egy mindennél Nagyobbszabású Noiá-tok. Lehet, hogy egyszer irigyelni fogunk érte benneteket…

SZILVIA. Jaj, Miklós! Leopardi nagy költő – hogy kerülök én egy kalap alá vele? (Lerakja az asztalra a termoszt és a csészéket.)

ANNA (csak Cholnokynak mondja, vagy kérdi tőle). Mintha magának is feltűnt volna valami a lemez végén? Nem?

CHOLNOKY. De igen! Láttam, Anna, hogy felfigyelt egy helyen… Te, Miklós!

ANNA. Miklós! Lejátszhatná a lemez legvégét még egyszer?

MIKLÓS. Jó. Miért akarják? (Közben visszapergeti és újraindítja.)

SZILVIA. Újrakezded, Miklós? Ne haragudj, de most már maradhatok? Semmi sem sült ki belőle? (Tölt nekik kávét.)

MIKLÓS. Semmi. Kösz. Kösz. Csak a legvégét akarják. De ez, amikor semmi sem sül ki, komoly és fontos eredmény lehet. Ha nem tudnád.

CHOLNOKY. Ezt mások sem tudják. Kösz, Szilvia. Menj vissza, Miklós, csak odáig, ami a Boldog újévet után hallatszott. (Anna is megkapja a kávéját.)

A LEMEZ. – – – blablabla – – – ühüm – – – Naná buzogány – – –

SZILVIA (közbeszól). Mi ez a buzogány? (Lepisszegik.)

A LEMEZ. Hm-hein? – – – (Aztán itt-ott érthetően, Anna hangja:) – Mit vacakol – – miért bogozta – – – (Cholnoky hangja.) – – – Mártának – – – hülye vagyok – – – villanydrótnak – – –

CHOLNOKY (odaszól Miklósnak). Kösz! Elég! (Egyszerre nevetik el magukat Annával.)

ANNA. Megvan a tettes!

CHOLNOKY. Lefordítom nektek, amit Anna kérdezett! „Mit vacakol azzal a dróttal? Miért bogozta ki?”

ANNA. Ő pedig azt felelte: „Mártának kellene… hülye vagyok!… Ez úgysem jó villanydrótnak.”

CHOLNOKY. Én kötöttem át a csomót véletlenül a másik ágra!

MIKLÓS. Hogy lehet, hogy mind a ketten elfelejtettétek?

SZILVIA. Mi az a Naná buzogány? Mi volt az, mami?

MIKLÓS. Amikor annyit nyomoztunk az átkötött csomónak az ügyében! hogy lehet, hogy mind a ketten – (Szilviához, aki buzogányügyben vár választ.) Naná buzogány, az egy szólás volt. Utcanyelv. Azt jelentette: Igen! Természetesen. Hát persze. De még mennyire. A legnagyobb mértékben. – (Cholnokyhoz.) Még ha ott helyben nyomtalanul elfelejti az ember. Örökre. De ha most mégis emlékeztetek rá mind a ketten, hogy lehet, hogy egyikőtöknek se jutott az eszébe évekig?

CHOLNOKY. Még egy rejtély. De talán csak része a Dzéta megoldhatatlanságának. Ahol egy dolog lett világos: hogy vaksötétben tapogatódzunk.

MIKLÓS. De túl intenzíven ahhoz, hogy egyáltalán észrevegyétek magatok körül a világot.

ANNA. És hogy ez a maga barátja, Miklós, olyan ember, aki felrobbantja saját magát… Ne nyissunk ablakot? Kicsit sűrű a levegő…

MIKLÓS. Hát mind a hárman lánc-cigarettázunk. Nyitom. (Kezdi félrehúzni a földig érő fekete ablakfüggönyöket.)

SZILVIA. Hó, megállás, Miklós! Előbb eloltani minden villanyt! Te sem veszed észre magad körül a világot?

(Eloltanak, ablakot nyitnak. Csak rossz levegő és kinti sötétség jön be. Itt maradnak, itt maradunk, a kettős, kinti-benti sötétségben?)

(A Valencia még szól; Miklós kikapcsolja.)

SZILVIA. Hagyd még, Miklós. Ez csodajó szám volt.

MIKLÓS (megindítja újra. Valencia. Hallgatják, aztán):

ANNA. Neked nincs benne szomorúság, Szilvia.

SZILVIA. De van. (Egy kicsi. Amennyi kell is – teszi hozzá.)

MIKLÓS. Akarsz rá táncolni velem? Így, bele a sötétségbe? Van kedved?

SZILVIA. A legnagyobb mértékben. Naná buzogány!

(Beletáncolnak bátran a kettős sötétségbe.)

CHOLNOKY. Hogy miért felejtettük el mind a ketten a felcserélt elektródák rejtélyének ezt a bamba, banális megoldását? Nem akartuk, hogy az eszünkbe jusson. És elrontsa annak az 1928-as újév napjának meseszerű hangulatát. Minden csupa hó volt. Emlékszel?

MIKLÓS. Az olyan tél volt, a 27–28-as, hogy minden hó alatt. Nemcsak nálunk, az utcák, terek, hidak, a város, de egész Európa: London, Nizza, még Róma is: fényképek a lapokban, hófúvások, hóakadályok szerte a világban. Kialvatlanok voltunk a szilveszterezés után…

CHOLNOKY. Halálálmosan bejöttél te is, miattam. Ettől is minden álomszerű volt, az egész Múzeum körút, az Optikai szobánk a bizonytalan álmosságunkkal, a hótakaró alatt bizonytalan világgal –

MIKLÓS. És a detektívregény hozzá, Gyilkosság a laboratóriumban, az is csupa bizonytalanság…

CHOLNOKY. És talán ezt, annak a napnak a meseszerű bizonytalanságát nem akartuk a túl prózai, túl hétköznapi magyarázattal elrontani olyan korán.

MIKLÓS. Ezért felejtődött el, jótékonyan: mert ha eszetekbe jut, se Anna, se te, szándékosan elhallgatni nem tudtátok volna. Értem. A Dzéta legutolsó, parciális, fiókrejtélye tehát megoldva. De mire jutottunk az anya-Dzétával? Semmire. Találtunk valamit, amit keresünk? Csak sötétséget. Az egész Dzéta-spektrum fekete vonalakból áll.

CHOLNOKY. Akkor minden szín benne van, minden hullámhosszon sugárzást emittál. A mindenben a semmi. Hogy kerül bele? Ahogy a világmindenségbe a megszűnése. Ahogy a szépségbe a halál, ugye?

MIKLÓS. Igen. A csúf, szörnyű halál. Szörnyű? Szörnyű, de ha nem lenne? Ezt végiggondoltuk.

CHOLNOKY. Végig. Örökké kellene élni. Elképzelni is iszonyatos.

MIKLÓS. Iszonyatos lenne. Ha hiányozna az életből a vége, és folytatni kellene ezer és millió és milliárd éveken át. A kilátástalanság! A reménytelenség! Hogy nincs mese, ez örökké tart…

CHOLNOKY. És ugyanígy, Miklós, ha a világegyetemből hiányozna a vége, a teljes megszűnése, elmúlása – amit egy véletlen most a kezünkre játszott? Nem a Föld megszüntetése, nem a naprendszeré csupán, hanem a teljes Kozmoszé, hogy ne kezdhesse elölről ugyanezt. A Teremtésnek adunk egy esélyt vele. Próbáljon valami mást. Van még egy dobása.

MIKLÓS. Nézd, a mi axiómarendszereink, ugye, nem lehetnek teljesek és ugyanakkor ellentmondástalanok. Mondhatjuk úgy, hogy csak a semmi lehet egyszerre teljes és konzisztens. Töröljük hát le a föld színéről a matematikát, hadd maradjon helyébe a semmi? (Kapjon a Jóisten esélyt, egy más természetes számsor teremtésére?) Mi szól ellene?

CHOLNOKY. A kedve! A matematikának csökönyösen kedve van megmaradni a föld színén, ilyen állapotban is. „Ó, Matézis” / „Tiszta ellentmondás a kedved” / „Lenni senki álmának oly sok” / „Mintád alatt” – mondja Rilke – a rózsára. Az ellentmondás a kedved: Létezni, mikor / Struktúráid sok-sok rétege alján / Semmi sincs.

MIKLÓS. És mi lesz, Cholnoky, ha – (Sanyi félbeszakítja.)

SANYI (visszatolja Miklós elé a kínai leckefüzetüket). Ne haragudj, apa. Csináld tovább, én nem tudok most erre figyelni.

MIKLÓS (átveszi). Másutt jár az eszed. Érthető.

SANYI (bólint). Másutt.

CHOLNOKY (figyeli a fiút). De nem a közeledő antigalaktikán, látom.

SANYI. Nem, nem. Másutt.

MIKLÓS. De hát akkor hol a csudába másutt?

SANYI (töpreng egy kicsit, hogy megmondja? ne mondja?). Másutt. Megmondom. Annak a nagy térnek a sarkán, ahol Szilviára vártál egyszer, apa – egy késő őszi este.

MIKLÓS. Ott jár az eszed? A nagy tér sarkán? De minek?

SANYI. Csak. Nem tudom. Ez most nem megy ki a fejemből.

MIKLÓS. Pont ezen akarsz most gondolkozni, kisfiam?

SANYI. Igen, ezen.

CHOLNOKY. Hagyd Sanyit. Ne legyünk fatuskók, Miklós… Tőlem kezdtél kérdezni valamit.

MIKLÓS. Igen, hogy mi lesz, ha mint a matematikának, az anyagi univerzumnak is csökönyösen kedve támad – teljesség és konzisztencia nélkül is – mégis tovább megmaradni?

CHOLNOKY. Nem teheti. Sajnálom, ő nem matézis.

MIKLÓS. A számításaid pontosak, az elméleted szilárd. De ki tudja nálad jobban, hogy mindig közbejöhet, közbeléphet, valamilyen új, egy számunkra ismeretlen, a fizikában eddig teljesen ismeretlen effektus? Mi lesz, ha minden várakozásotok ellenére a Világegyetem nem fog megsemmisülni?

CHOLNOKY (ezt meggondolja, bólint, megtörténhet). Igen, ez megeshet velünk. Ebben az esetben, azt hiszem, a Világegyetem kinyalhatja a seggemet.

[MIKLÓS. Valljuk meg (gondolja), Szilvia sosem szerette Cholnoky Sándort. Igen, ez igaz, valljuk meg. Nagy varázsló, mondta. Szilviának csak mágikus dolgok kellettek. Cholnoky Sándort nagyon szerette. Igen, ez igaz. Nem ez is igaz, hanem ez megint igaz: valljuk meg. Elenyésző a valószínűsége (gondolja), hogy egy ilyen lelki alkatú fizikus, mint Cholnoky, a kísérletileg többszörösen igazolt elméletébe vagy a számításaiba hibát engedett volna becsúszni. Ennek a lehetősége nulla, elhanyagolható. (De csak ennyit gondol igazán:) Valljuk meg.]

[A VILÁGEGYETEM Ügyet sem vetve a kétszeres Nobel-díjas professzor kilátásba helyezett goromba ellenajánlatára, tartja magát ezúttal is, miként oly gyakran, de nem okvetlenül, a Földön lakó fizikusok számításaihoz, s fél három után egy perccel szétfoszlik semmivé.]