1. Bevezetés
A magyar nyelvújítás a különböző tudományok szaknyelvére nézvést is meghatározó jelentőségű volt. A „szaknyelvújítás” fontos eszközét jelentették a szakszótárak, korabeli kifejezéssel élve műszótárak. A műszótárak összeállítása különösen a Magyar Tudós Társaság 1831. június 13-i felhívása nyomán kapott lendületet (Székely, 1973). Az MTA osztályai mellett az 1841-ben megalakult – és a buzgó nyelvújító, Bugát Pál elnökletével működő – Királyi Magyar Természettudományi Társulat szakosztályai is célul tűzték ki szakterületük magyar szókincsének megteremtését. E testületi kezdeményezésekből azonban nem született önálló ásványtani műszótár, még kéziratos ásványtani szógyűjtemények sem ismeretesek (bányászatiból viszont számos ilyen készült, lásd Székely, 1973). Még 1822-ben azonban megjelent egy egyéni alkotás, mely a magyar ásványtani könyvtermésnek talán a legkülönösebb darabja. Kováts Mihály Lexicon mineralogicum enneaglottum (Kilencnyelvű ásványtani szótár, a továbbiakban: Lexicon) című könyve Koch (1937) rövid és Orsovai (1974) terjedelmesebb ismertetése ellenére ásványtani tudománytörténetünk elfeledett epizódjai közt húzódik meg, és még nála is kevésbé ismert Kováts második ásványnévtára, a Háromnyelvű fejtő ásványnév műszótár (a továbbiakban: Műszótár). Írásunkban e szótárakról és szerzőjükről emlékezünk meg.
2. Kováts Mihály rövid életrajza
Kováts Mihály kora elismert orvosa, az MTA levelező tagja volt, ennek ellenére életrajzi adatai körül sok a bizonytalanság. (Csáti) Kovács Mihály református lelkész fiaként az Abaúj vármegyei Korlát községben született, sírfelirata alapján 1762. július 7-én (Szőkefalvi-Nagy, 1959), Szinnyei (1899) viszont az 1768. július 4-i születési dátumot adja meg. A kézikönyvek és a megemlékezések általában e két adat valamelyikét közlik, de az 1768-as dátum Kováts sárospataki tanulmányaira vonatkozó adatok1 és amiatt is valószínűtlen, mert Kováts Mihály hasonnevű apja 1758 és 1764 közt volt lelkész Korláton.2 Viszont akadémiai nekrológja (anonim, 1862) szerint Kovács [!] Mihály 1764-ben született, ezzel összhangban van az orvoskari promóciós lista bejegyzése, mely szerint doktorrá avatásakor (1794-ben) harminc esztendős volt.3 A Szamosháti (1959) által közölt rövid önéletrajz szerint Kováts a sárospataki református kollégiumban nyolc évig tanulta a humaniorákat, majd négy és fél évig a filozófiát, valószínűleg 1771–1783 közt. Ezek után három évig (1783?–1786?) Lőcsén, alighanem az ottani evangélikus gimnáziumban4 tanult, majd négy évig (1786?–1790?) a losonci református főgimnáziumban tanított. Valószínűleg 1790-ben – Szinnyei (1899) szerint 1789-ben – iratkozott be a pesti egyetem orvosi karára, melyet négy év alatt végzett el. A természettudományi tárgyak közül a kémiát és a botanikát Jakob Joseph Winterl (Winterl Jakab), az állattant és az ásványtant Joseph Anton Schönbauer (Schönbauer József) professzortól tanulta. Kováts meleg szavakkal emlékezett meg Winterlről kémiakönyve előszavában:
„nékem-is tanítóm vólt, ’s háládatosságomúl jó lélekkel azt állítom felőle, hogy életemben sem túdósabb, sem szorgalmatosabb tanítóm nálánál soha sem vólt.”
Ugyanitt írt arról, hogy Kitaibel Pálnak is „sok nyájas oktatásával” élt.5 Önéletrajza szerint négyévnyi tanulmányai alatt három évig az élettan tanszékének adjunktusa (Adiunctus Cathedrae Physiologicae) volt királyi ösztöndíjjal. 1794. április 29-én avatták orvosdoktorrá. Külföldi (Ausztria, Svájc, Németország, Cseh- és Morvaország) utazását6 követően 1795-ben Pesten telepedett le, és gyakorló orvosként működött több mint fél évszázadig. 1832. március 9-én az MTA levelező tagjának választották. 1849-ben Mezőcsátra költözött, elhunyt öccse, Kováts Dániel Borsod vármegyei fizikus (tisztiorvos) özvegyéhez, Szabó Klárához, és ott halt meg 1851. június 21-én. Leszármazottai valószínűleg nem voltak.7
3. A literátus orvos
Kováts a kor legjobb hazai iskoláiban kiváló klasszikus műveltségre tett szert, a latin és görög mellett héberül is tudott, az élő nyelvek közül az obligát németen kívül franciául és angolul is tanult, valamint még zongora- és hegedűórákat is vett (a részleteket lásd Szamosháti, 1959). Kazinczy levelezésében több utalás tanúskodik arról, hogy Kováts nemcsak közvetve, munkái révén volt a magyar irodalmi élet egyik tényezője, hanem annak szervezésébe is igyekezett bekapcsolódni. Kis János tudósította Kazinczyt arról, hogy Fejér György, Schedius Lajos, Kováts Mihály és Horváth István „egy időszaki írást is akarnak kiadni” (Kis in Váczy, 1896). Részt vett az irodalmárok társasági életében is:
„Karátson másod napján Petrasovits Úrnál literátori ebéd tartatott, mellyen jelen voltak Halitzky, Kováts Doctor, és több mások.”
„Szent István’ napján Kulcsár nagy Literatori vendégséget adott, Vendégei voltak: Horvát István, Kisfaludy, Kölcsey, Szemere, Helmeczy, Vörösmarty, Vitkovics, Thaisz, Prépost Fejér, Dr. Forgó, Kovács Mihály és Töltényi ’s a’ festő Marczinkey.”
4. Kováts Mihály és Kazinczy Ferenc kapcsolata
Kováts a nyelvújítók Kazinczy körül szerveződő táborához tartozott. Ismeretségük régre visszanyúlhatott, hiszen hosszú ideig iskolatársak voltak a sárospataki kollégiumban. 1803-ban már bizonyosan jól ismerték egymást, hiszen Kazinczy május 11-én Pesten meglátogatta Kovátsot, aki elvitte őt az egyetemi botanikus kertbe (Kazinczy, 2009), Kozma Gergely pedig az év júliusában Kazinczyn keresztül küldötte munkáit – többek között – Kovátsnak (Kozma in Váczy, 1892). Kazinczy levelei arról tanúskodnak, hogy jó viszonyba kerültek egymással:
„ma írtam (…) Pestre Dr. Kovács Urnak is, ki barátom”
„nálam ebédele Dr. Kovács Mihály Úr; képzeled melly örömökkel éltete megjelenése.”
Kazinczy levelezésében az 1810-es évek közepétől megritkultak a Kováts Mihályra vonatkozó említések, utolsó ismert találkozásukra Kazinczy halála előtt két évvel került sor.8
Kováts Kazinczy lelkes híve volt: „A nemzet létét tartod meg. Senki azt illendően ’s alkalmatosan rajtad kívül nem tselekedheti meg” – írta a költőnek 1808-ban (Kováts in Váczy, 1894). Ennek megfelelően véleményét, iránymutatását is kikérte, amint egy új szóra vonatkozó alábbi levelezés illusztrálja: Szemere Pál – a Kazinczyt és táborát támadó Mondolatra válaszoló Felelet későbbi társszerzője – 1811. május 30-án írta Kazinczynak:
„Most jövök Doct. Kováts Úrtól ’s hozom Jegyzését a’ virtus Erény vagy Dísz nevezetéről. K[ováts] szeretné Édes Uram Bátyám észrevételét rája hallani.”
Kováts július 16-án említette a szó ügyét Kazinczynak:
„Erénynek nevezi a’ virtust Baróti Szabó Dávid. Lásd az ő két képen kijött Szókönyvét, de lásd a’ Sándorét is. Biz én nem tudom, még meg nem határoztam magamat, hogy tegyük ki azt a’ szót.”
Kazinczy augusztus 23-án már arról értesítette Kis Jánost, hogy
„Szemere és én ’s Horvát és Vitk[ovics] ’s Dr. Kovács meg vagyunk a’ felől győzve, hogy bár melly gewagt [merész] a lépés, de jobb szókat is teremteni, mint nálok nélkül ellenni. A’ Virtusnak Rény nevet projectála Szemere, ’s H[orvát] és V[itkovics] ’s Kovács és én declaráltuk, hogy ha mi öten kötelezzük arra magunkat, hogy élünk a’ szóval, semmi vexa, insultatio, kaczagás, üldözés nem viszen arra, hogy tőle elálljunk.”
Kazinczy véleményét Kováts feltétlen iránymutatásként követte, az ő hatására tért át például a ts helyett a cs írására. Amint Kazinczy maga írta Rumy Károly Györgynek 1811 őszén
„Verseghy és Virág, maga Aranka és a két Kovács (mérnök és orvos), Vitkovics és Szemere a „cs”-re vonatkozó véleményem megalapozottságáról megbizonyosodtak, és követik a példámat.”
Valóban, Kováts 1808-ban még csupa ts-vel ír Kazinczynak:
„Elég az, ma nints embertárs, nints nemzeti, földi, felekezeti, vagy akár mi névvel nevezendő barátság. – Biz én hát tsak dolgozom!” (Kováts in Váczy, 1894), és így búcsúzik: „Élj boldogúl, szerentsésen” 1811-ben pedig már „csézik”: „…én csak az igazságot keresem. Tudom bizonyosan, hogy engem sokan phantastának neveztek, ’s neveznek. De csak nevetem”, és így búcsúzik: „Élj szerencsésen”. (Nevében ugyanakkor meghagyta a ts-t.) Ugyancsak követte Kováts Kazinczynak a tz helyett a cz írására vonatkozó állásfoglalását is. Egy ásványtani példát véve, kémiakönyvében (Kováts, 1807–8) még „értz”-et, míg az ásványtani műszótárban (Kováts, 1822) már „ércz”-et írt. A kémiakönyv véleményezésére Kováts meg is kérte Kazinczyt
„Szeretném, ha megolvasnád a’ Chemiámat, ’s kérnélek a’ra, hogy minden kedvezés nélkűl recenseáld. Tsak téged birállak e’re és senki mást. Szükség vólna azért, hogy tudná a’ Nemzet, vajjon van é igazságom? vagy nints? a’ Magyar nyelvre tétetett változásokban; és a’ magyar nevezetekben.”
Nem tudjuk, Kazinczy eleget tett-e a kérésnek, mindenesetre később Kovátsnak a homeopátiát cáfoló és gúny tárgyává tevő munkáját (Kováts, 1835) Mocsáry Antalnak írt levele szerint nem akarta elolvasni.9
A nyelvújítók Kovátsot is minden bizonnyal átható sajátos lelkivilága, a mindenek fölötti nyelvgazdagítási vágy és szóalkotási buzgalom illusztrálásaként idézünk még Szemere Pálnak Kazinczynak írt két olyan leveléből, melyben Kováts Mihályt is megemlíti:
„Ballának [Balla Antalnak] nem elég az Egyetem ’s Kultsárnak sem; Doctor Kováts pedig igen igen nagyon belé van szerelmesedve a’ szóba ’s már élt vele.”
„Minap én eggy új szót álmodtam (…): közveleg. Nem lehetne-e valamire alkalmaztatnunk? Kovács a’ szót helyesnek találta. Különös hogy Kovács a’ szenvedelemnek mind analógiáját mind jelentését első hallásra kitalálá (…) Kovács’ és az egész józan Literatúrai Világ’ képében és a’ magaméban járulok ismét Édes Uram Bátyám [ti. Kazinczy] elébe azon kérésünkkel, hogy nyelvünket mennél több illyetén szavakkal gazdagítsa!”
5. Kováts Mihály művei
Kovátsot az 1790-es évek végén Sárospatakra és Debrecenbe is hívták orvosnak, illetve a pataki református kollégiumba tanárnak, de mint önéletrajzában írta (lásd Szamosháti, 1959),
„mind ezen igen tisztességes hivatalokat csupán azon okon nem fogadtam el, mivel már azon időszakban a’ Magyar Literaturát tévén magamnak a’ gyógyítás mellett fő tárgyul az üres óráimban, a’ lett a’ szándékom, hogy a’ Tudományokat Magyar nyelven kívánjam terjeszteni, ’s a’ hazámba ültetni.”
Kováts igen termékeny szerzőnek bizonyult, 1798 és 1848 között tizennégy, többségében orvosi tárgyú könyvet írt – ezzel szemben viszont egyetlen egy folyóiratcikket sem publikált (Szőkefalvi-Nagy, 1959).
Közreadott több rövid, elsősegély-nyújtási, illetve gyakorló orvosi-szülészi tanácsokat tartalmazó kiadványt: Szükségben való és segedelem tábla a vízbe fúlt, megfagyott, felakasztatott emberekre és a holtan születni látszott kisdedekre nézve (1798); Szükségben való és segedelem tábla a veszett kutya harapásról, a mérgekről, a falatnak gégében való megakadásáról, gőz miatt való megfúlásról, sat. (1798); A hirtelen halál veszedelmeiben való segedelem (1820; németül, szerbül és szlovákul is megjelent); Rövid oktatás mit kell és mit nem kell cselekedni a falusi bábáknak a természeti szűléskor (1822); Értekezés a himlő kiirtásról (1822).
Nagyobb terjedelmű munkái eleinte a kor népszerű orvosi könyveinek fordításai voltak: Az emberi élet meghosszabbításának mestersége (1798, 2. kiadása: 1799, 3. kiadása: 1825, Makrobiotika, vagy az ember életét meghosszabbító mesterség címen), Christoph Wilhelm Hufeland Die Kunst, das menschliche Leben zu verlängern című 1796-ban megjelent művének, illetve későbbi kiadásainak magyar változata és átdolgozása. A gyenge élet meghosszabbításának és a gyógyíthatatlan nyavalyák húzásának a mestersége (1802) Christian August Struve Die Kunst das schwache Leben zu erhalten und in unheilbaren Krankheiten zu fristen című művének (1799) különböző függelékekkel ellátott fordítása.
A fenti sorozatba illik bele Kováts első nem orvosi jellegű műve, Friedrich Albrecht Carl Gren Grundriß der Chemie című tankönyvének magyar fordítása, a Chémia vagy természettitka (1807). Kováts a még Gren életében megjelent 1796-os első kiadást fordította le, noha 1800-ban Karsten átdolgozásában megjelent egy második kiadás is.10 Kováts a mű előszavában önérzetesen – bár Nyulas Ferenc Az Erdély országi orvos vizeknek bontásáról közönségesen című művéről megfeledkezve – állapította meg
„Én jeget törtem, mert a’ legelső magyar Chemiát írtam, mégpedig úgy, hogy ahhoz semmi, tsak dirib-darab töredék készületek sem voltak, mindent tsupán magamnak kellett legelőször kikeresnem a’ nyelv kebeléből.”
A későbbiekben, mint már gyakorlott orvos, terjedelmes eredeti – de az általa bírált szerzők munkáira reflektáló – művekben bírálta kora divatos orvosi elméleteit, amint azt már a könyvcímek is jelzik, a szatíra és a persziflázs eszközéhez nyúlva. A mesmerizmust Az állati mágnesesség mérő serpenyűje (1818), a homeopátiát az Antiorganon, az az: orgonarosta (1830) állította pellengérre.
Két további eredeti – szintén nagy lélegzetű műve – közül a Medicina forensis, vagy orvosi törvénytudomány (1828) az első magyar törvényszéki orvostan, a Magyar patika (1835) pedig a füveskönyvek, dispensatoriumok (gyógyszerkönyvek) és pharmacopoeák (hivatalos gyógyszerkönyvek) sajátos elegye, mely a korábbi magyar füveskönyveket meghaladva az állati és ásványi (illetve vegyileg előállított) gyógyszeralapanyagokat is tartalmazza. Orvosi műveinek értékelését lásd Szőkefalvi-Nagy (1959), Natter-Nád (1964) és Kapronczay (2012) tanulmányaiban, magyar kémiájáról Szőkefalvi-Nagy & Szabadváry (1972) és Szabadváry (1998) írt.
6. Kováts műszótárai
Kováts nem elégedett meg azzal, hogy a maga által alkotott, illetve a meglévő, de új jelentéssel felruházott műszavakat beépítse könyveibe, hanem mindezt részletes indoklással, magyarázatokkal kísérte. Ezeket az „etimológiai műszótárakat” eleinte nem jelentette meg önállóan. Terjedelmesebb könyveire jellemző volt, hogy több, elkülönülő részből álltak, illetve különböző toldalékokat tartalmaztak. Az adott könyvben szereplő műszavak magyarázata e toldalékok között kapott helyet. Így a Chémia vagy természettitka című könyv mind a négy részének végén részletes magyarázattal látta el a szavakat, sőt még az általa használt bizonyos írásmódokat is. Ezt a következőképpen indokolta:
„Hogy végre én Chemiát írván, a’ nyelvtanításra-is kiereszkedtem, a’nak az az oka, mivel új tudományt öltöztetvén magyar köntösbe, szükség vólt, hogy megmutassam, hogy a’ nyelv természetével megegyeznek a’ műszavaim (technicus terminusaim). Különben mindég aggatódzhattak vólna bennem mind az idegenek, mind a’ hazanyelv irigyei. Bár ezt is tselekednék minden mostani írók; mert így a’ nyelv-is tökélletesedne, az ellenségek szájok-is bedugódna.”
A részletes magyarázatokkal persze nem sikerülhetett az „irigyek aggatózását” elhallgattatni. A Kazinczy köré tömörülő nyelvújítókat támadó hírhedt röpirat, a Mondolat (Somogyi, 1813) szövegében, illetve „újj-szótárában” Kováts több műszavára bukkanhatunk (pl. aranydad, szerács, szered, titkács) – bár némelyik „jó szó” minősítéssel szerepel.
A Chemiához hasonlóan a Makrobiotika végén egy „Magyar nyelvre való jegyzék” a Medicina forensisben egy Toldalék szótár, a Magyar patikában egy Ó és új chémiai szótár található.
Kováts összesen húszezer szót tartalmazó műszótárait – köztük egy ásványtanit – mintegy munkássága összegzéseként, 1845–48 között jelentette meg (lásd lentebb). Amint az előszóban írta,
„hatvan esztendeje, hogy az ember gyógyítás tudományának és mesterségének tanulására magamat elhatároztam. E’kor rögtön keserves akadályokba bukkantam. Mert születési nyelvem magyar lévén, semmi magyar segedelmekre nem találtam. (…) Ilyly helyheztetésben lenni látván magamat; kénteleníttettem a’ növény- ásvány- titoktan- orvosszer- bontzolás- és nyavalyák-tudománybeli diákosgörög műszavakat lassán lassán magyarra fordítani. mivel csak azt a’ szót érti alaposan az ember, melylyet a’ saját anyanyelvére tud fordítani.”
E nagy szótárgyűjteménynek (Kováts, 1845–48) mintegy előfutára volt az 1822-ben kiadott Lexicon mineralogicum enneaglottum, Kováts önálló ásványtani műszótára.
7. Kováts és a tudományos nyelv megújítása
Kováts részvételéről a nyelvújító mozgalomban fentebb részletesen szóltunk. Ezen belül a szaknyelv megújításáról maga a következőképp írt:
„Tudományokat kell már magyarúl írni; mert különben mire való a’ magyar nyelvről hozott törvény?11 mire való az egész hazának a’ magyar nyelvre való törekedése? mire valók a’ királyi és más oskolákbéli magyar nyelvet tanító tudós férjfiak?”
Magyarosítási törekvéseinél a német példára hivatkozott:
„Hogy e’ben a Chémiában mindent kitettem magyarúl, a’ban a’ németeket követtem. Mert a’ német chémia is minden műszókat németre fordított, p. o. Caloricum; Wärmestoff (…) Hogy pedig a’ frantzia, anglus mind meghagyta a’ latán műszókat, az itt nem ok. Mert a’ frantzia különben-is az egész nyelvére nézve tsak romlott latán; az anglus nyelv pedig másként-is mindenféle nyelvekből öszsze szőtt halmaz”
– hasonló indoklással élt ásványtani műszótárának előszavában is (Kováts, 1822).
„a magyarnak mind a nyelve, mind az esze alkalmatos arra, hogy a tudományokat magyarul tsepegtesse kedves magzatjainak az elméjekbe… mert ha igaz lészen, hogy magyarul írhatni Chémiát, akkor igaz lészen az is, hogy magyarul minden tudományt írhatni, tudva lévén, hogy a Chémia a legújabb és a legnehezebb tudomány.”
Mielőtt megvizsgálnánk, hogy az ásványtan területén mit eredményezett Kováts lelkes magyarítói tevékenysége, röviden tekintsük át a magyar ásványtani nyelv kialakulásának 1822 előtti történetét.
8. A magyar ásványtani nyelvújítás korai időszaka
A „modern” tudományok kialakulása mindenhol megkövetelte a tudományos nyelv egyidejű fejlődését. Új szakszavakat alkottak, illetve a köznyelvi szavak új, szakmai jelentésekkel gazdagodtak. Mindez az élő, nemzeti nyelveken történt, hiszen már csak a tudományfejlődés üteme miatt is lehetetlen lett volna továbbra is a középkori tudományosság nyelvét jelentő latin kalodájába zárni a tudományokat, köztük az ásványtant. Ez amúgy is anakronisztikus lett volna akkor, amikor a műveltség egyéb területein is a nemzeti nyelvek vették át az uralmat. Mindez persze nem jelentette azt, hogy a szakkifejezések és a „modern” ásványnevek ne latin vagy görög gyökerűek lettek volna.
A magyar ásványtani nyelvújítás első időszakában – melynek lezárója, mint az új korszak előhírnöke, éppen Kováts Lexicona volt – az új szavak erőltetés nélkül, mintegy „természetes módon”, egy-egy adott mű keretein belül kerültek be a szakirodalomba. 1784 és 1822 (Kováts Lexiconának megjelenési éve) között négy magyar nyelvű ásványtani és három ásványtani részt tartalmazó természetrajzi (tan)könyv jelent meg.12 Ezek egy kivételével rendszertanok voltak, a mai értelemben vett általános ásványtant csak minimális mértékben érintették. Az egy kivétel éppen a legelső önállóan kiadott magyar ásványtani könyv volt, Werner Ábrahám úrnak a köveknek és értzeknek külső megesmértető jegyeikről írt szép, és igen hasznos könyvetskéje Benkő Ferenc fordításában. Az 1780-as és az 1820-as évek közt íródott magyar nyelvű munkák még az ásványtannak a klasszikus kristálymorfológia és analitikai kémia kialakulása előtti állapotát tükrözték. Egyszerű ásványtani leírásokat, az ásvány előfordulására, felhasználására vonatkozó alapismereteket közöltek, tehát az új magyar nyelvű szakszavak megteremtése szempontjából még nem kellett az absztrakció magasabb szintjére eljutniuk.
A Ratio Educationis előírása nyomán minden latin nyelvű természetrajztankönyvben feltüntették „a benne előforduló dolgok népnyelvű elnevezését”. Ez az első középfokú természetrajzkönyvből (Piller: Elementa historiae naturalis, 1778) még kimaradt, de Mitterpacher művében (Primae lineae historiae naturalis, 1795) már megtalálhatók a magyar és német nevek (de például az ércásványoknál csak a fémek nevei). Wolny könyve (Historiae naturalis elementa, 1805) magyar, német, szlovák és szerb nyelven is megadja az ásványneveket. A tankönyveken túlmenően a nem magyar nyelvű szakkönyvek közül is Schönbauer topografikus ásványtana (Minerae metallorum Hungariae et Transilvaniae, 1806–10) magyarul és „szlávul”, Jonas művének (Ungerns Mineralreich…, 1820) topografikus ásványtani része magyarul és latinul is tartalmazta az ásványneveket.
Magyar szaklapok hiányában a kevés korabeli ásványtani szakcikk német folyóiratokban jelent meg, majd 1817-től a Tudományos Gyűjtemény hasábjain is fel-feltűntek a földtudományi, ritkán ásványtani írások, javarészt inkább ismeretterjesztő, semmint tudományos színvonalon. Ezenkívül egy-két természetrajzi érdekességeket közlő könyvecskében és a magyar nyelvű hírlapokban bukkanhatunk ásványtani témákra és szavakra.
Igazi ásványtani műszótárak ebben az időben még nem jelentek meg. Távoli előképük a Bartakovics József jezsuita szerzetes 1748-ban megjelent ércbányászati tárgyú tankölteményének (Metallurgicon etc.) végén található kis latin, magyar és német bányászati-kohászati illetve a Molnár János verses természetrajzának ásványtani részét (Oryctologicon, 1780) záró rövid latin–magyar–német–francia ásványtani szószedet. A korai magyar ásványnevek viszont érdekes módon több német szerző poliglott ásványtani glosszáriumába is bekerültek a buzgó ásványtani tudományszervező és kompilátor Johann Georg Lenz jénai professzor jóvoltából.13
9. A Lexicon mineralogicum enneaglottum előzményei és születése
Kováts 1807–8-ban megjelent Chémia vagy természettitka című könyve – Gren eredeti művének jellegéből adódóan – csak kevés ásványtani vonatkozást tartalmazott. A benne előforduló ásványneveket végignézve megállapítható, hogy Kováts ekkoriban még sokkal „szelídebb” nyelvújító volt, mint a Lexicon mineralogicum enneaglottum elkészítése idején.14 Ezt mutatják a kémiai kifejezései is, hiszen az elemnevek közt még nikol, kobált, tzink, titan, urán, vizmúth áll a későbbi Miklósé, kísírtet, fog, nap, uránkori és zavar helyett. Eredeti „idegen” alakjában szerepel az asbest, a granit, a tzirkon és a hiacinth (a Lexiconban éghetetlen, magded, sólymos és esővirág), sőt – igaz hosszú í-vel – a witherít is (a Lexiconban Withering Sulysága). Kováts ekkor még megtartotta a korai nyelvújítók által megalkotott szalonnakő, kígyókő, tajtékkő kifejezéseket, melyeket Lexiconából egyszerűen kihagyott, illetve könyvében megtalálhatók az olyan egyszerű tükörfordításos kémiai nevek, mint a veres titánmész (a rother Titankalkból). Megjelentek azonban már a későbbi Lexicon jellegét előrevetítő szóalkotásai, például a fedőlékkő (schistus argillaceus = agyagpala), fénykő (csillám), mészréteg (spathum calcareum, Kalkspat = kalcit / mészpát), mezeiréteg (Feldspat = földpát), nehézréteg (spathum ponderosum, Schwerspat = barit / súlypát). Említésre méltó, hogy a crystallus (kristály) helyett a jég szót használta, tehát pl. a sókristály Kovátsnál sójég (következésképp a „közönséges” jég a vízjég nevet kapta), a crystallisatio pedig jéggé-válás.
Kováts érdeklődése a Chémia vagy természettitka megírása után nem sokkal az ásványtan felé fordult:
„az első Magyar chémiát én írván, másokkal együtt természetesnek látám, hogy a’hoz Magyar ásványtudományt is írjak. Mivel ezen két tudomány oly szorosan együvétartozik, hogy még csak azt sem határozhatni meg, melyik elsőbb” (Kováts, 1822).
1810-ben Sándor István „kérdést tett pályabér ígérete alatt, hogy azon száz ezer ftot, mellyet ő köz haszonra szánt, mire kellene fordítani” (Kazinczy in Harsányi, 1922). A pályadíjat Virág Benedek költő és Fejér György professzor nyerte, ők a magyar irodalom támogatását javasolták. A javaslat megvalósításának módjáról 1810. december 9-én Kultsár István szerkesztőnél a két nyertes, valamint Bene Ferenc orvosprofesszor, Horváth István történész, országbírói titkár, Pyber Benedek földbirtokos, irodalompártoló, Szemere Pál, akkoriban Kultsár munkatársa, Szűts István György filozófiaprofesszor, Vitkovics Mihály költő és Kováts Mihály tanácskoztak. Javaslat született egy folyóirat kiadására:
„Prof. Szűcs Encyclopaediai dolgozásokat kívánt a’ folyó írásba, így néhány esztendők után minden tudományokban mester szavaink fognának lenni, ’s út nyílnék mind a’ Literatorra mind a’ Publicumra nézve. Doct. Kovács teljes megelégedéssel hagyja helyben ezt, sőt azt jelenté hogy ha a’ folyó írás csak apró Értekezésekből álland, Társ lenni nem fog. Osztassanak fel a’ tudományok, így szólla, ’s kiki a’ magának választottat dolgozza Encyclopaediai rendben. Én a’ Mineralogiát veszem.”
E terv azonban meghiúsult, így Kováts 1813-ban saját szorgalmából kezdett neki az ásványtani műszótár kidolgozásához. Amint azt az 1817 decembere és 1818 januárja közé datált három előszó mutatja, a mű lényegi részét alkotó latin–magyar–német, magyar–latin és német–latin szótár négy év alatt készült el. A Tudományos Gyűjtemény 1818. évi X. száma már arról tudósít, hogy a könyvet szerzője „megvisgáltatás végett a’ Pesti orvosi Tehetség [orvosi kar] elejébe terjeszté” és meg is ismerteti az olvasót – a később a Lexicon XV. lapján is megjelenő – „dicséretes Praesidiális levéllel” (Thaisz, 1818). A könyv azonban csak 1822-ben jelent meg egy – az előszava alapján 1822. április 15-én elkészült – hatnyelvű toldalékkal kibővítve, mely egy-egy francia–, angol–, olasz–, orosz–, svéd– és dán–latin ásványtani szótárból áll, ez indokolja a kilencnyelvű ásványtani szótár (Lexicon mineralogicum enneaglottum) elnevezést. Megjelenéséről a Tudományos Gyűjtemény 1822. évi V. számának 127. oldala tudósít.
10. Hogyan, miért és kiknek készült a Lexicon mineralogicum enneaglottum?
„Múlhatatlanul szükséges, hogy Magyar ásványtudomány (mineralogia) is legyen”
– írta Kováts szótárának előszavában.
„Minthogy pedig tudományt írni, a’ tudományban előfordúló tárgyak neveik nélkül lehetetlen: tehát szükség vala először ásványneveket keresnem. (…) E’ szerfelett nehéz dolog vala. Mert a’ Magyarok sem érczes hegyek közt, sem bányák mellett soha nem lakván, sem bányászok soha nem lévén, az ásványoknak neveket soha nem adának.”
Kováts nagy buzgalommal látott munkához. Megtudakolta
„a’ Nagy-Bányai határban termő ásványoknak Magyar neveiket. De ezek mind csupán elromlott Német szókból állának.”
Áttekintette a korábban megjelent magyar nyelvű ásványtanokat és ásványtani szótárakat is. Közülük Benkő Magyar minerologiája (1786), mely „a maga idejében igen becses, és derék munka vala” nemcsak az azóta felfedezett ásványok hiánya miatt nem elégítette ki, hanem azért is, mert
„a’ régi nehezebb Latán ásványnevek is mind meg vagynak benne Latán nyelven hagyatva; azok pedig, melyek könynyebb értelműek valának, és Magyarra általfordíttattak, minthogy csak szabad akarat szerént, minden mélyebb vizsgálat nélkűl készűltek”
Zay Magyar mineralogiája (1791)
„szép kis mineralogia (…) csak hogy már ez is 31. esztendős, és az ásványnevekre nézve épen azon fogyatkozásokkal teljes, amelyekkel a’ Benkőé.”
A további néhány könyv – Reuss Neues mineralogisches Wörterbuch (1798), Mitterpacher Compendium lineae historiae naturalis (1799), Lenz System der Mineralkörper mit Benutzung der neuesten Entdeckungen (1800) és Wolny Historiae naturalis elementa (1805) átnézése után Kováts szükségesnek látta tehát egy teljesen új munka elkészítését. Érdekes módon Geley József 1811-ben Sárospatakon megjelent Az ásványok országa című tankönyvét Kováts nem említette. Ugyancsak nem hivatkozott az ásványtant is tartalmazó természetrajzi könyvekre, noha pl. Gáti Isván Természethistóriáját nyilván ismerete, mivel az ásvány szó első használatát – tévesen – neki tulajdonította (lásd az Ásvány címszót a magyar–latin rész 18. oldalán).
Kováts az addigi magyar ásványtanok hibáját abban látta, hogy a magyarított ásványnevek nemcsak a latinból, hanem a németből is „vagynak általtétetve”, ráadásul ahol az eredeti nevek „nehezebb értelműek, azok fordíttatlan maradtak”. Kováts úgy vélte, hogy legjobb lesz a latin ásványnevek magyar fordításaiból dolgoznia, „mivel a’ Latán ásványnevek eredetiek, és az egész tudományos világon egyedűl hitelesek”. Azonban már ez a premissza is téves volt, hiszen ekkorra rég elmúlt már az az idő, amikor tudományos munkákat csak latinul írtak, így a Kováts által magyarra átültetett latin ásványnevek egy része maga is fordítás, latinosított német vagy egyéb eredetű név volt.
A szerző részletesen kifejtette, mi célból készítette művét. Azt remélte, hogy
„nem fogja többé a’ Magyar más Nemzetekkel az érthetetlen (…) ásványneveket mint a’ szajkó csacsogni; hanem azok helyet fog a’ maga anyanyelvén érthető olyan ásványneveket mondani, melyek egyszersmind az ásványoknak külső minéműségeket v. hazájokat, v. találójokat kifejezik.”
Kováts láthatólag figyelmen kívül hagyta, hogy az ásványnév egy fogalmi megjelölés, és az olyasféle érthető magyar nevek, mint a Kétképű vagy a Miklós üvegcséi semmivel sem adnának többet, mint az idegen diopszid vagy a nikkelvitriol.
Kováts nemcsak az etimológiai okfejtéseinél, hanem a külső tulajdonságokon alapuló nevek magyarításánál is nagy gondossággal igyekezett eljárni:
„Hogy pedig az én Magyar ásványnevezeteim a’nál helyesebbek legyenek, és valamiképen az ásványoknak külső minéműségeikkel ne ellenkezzenek; tehát azon nevezeteket egyenként minden ásványokkal darabról darabra itt a’ Nemzeti [múzeumi] Ásványtárban öszszehasonlítám.”
Kováts művével példát is akart mutatni a tudományos szakszavak magyarításán fáradozó honfitársainak:
„a’ Pesti Magyar Nemzeti Termék-Tárbeli (Camera Naturae Productorumbeli) ásványok alá Latánúl felíratott nevekhez most a’ Magyar nevezeteket is hozzájuk írhatni; a’ mi is Nemzetünknek örök dicsőségére fog szolgálni: láthatják ezen példából a túdos hazafiak azt a’ legbátorságosabb ’s legegyenesebb útat, miképen kelljen a’ Latán ’s Görög nyelvekből fordítani anyanyelvünkre akármely tudománybeli műszókat (technicus terminusokat): miért szükséges elmúlhatatlanúl a’ tudományok előmozdíttatásokra a’ Latán, Görög és Napkeleti [azaz zsidó] nyelv”
– jut némiképp meglepő végkövetkeztetésre a büszke szerző.
„De hát még ezen kívül mi haszna a’nak, hogy a’ Latán ásványrendbeli neveket Magyarra fordítám? Az, hogy e’ből átalláthatni; hogy köthetni öszsze a’ köznép tudományát a’ túdósok tudományokkal; hogyan fogathatni meg igen könynyen a’ régiek felséges gondolatjaikat még a köznéppel is; hogy lehet a’ régiek által túdósokká tenni a’ mai Nemzeteket.”
A magyarított ásványnevek tehát a tudomány népszerűsítésének eszközét is jelentették volna. Kérdéses, hogy az olyasféle erőltetett magyarítások használata, mint a Farkastajték (volframit), a Változó Szivárvány (hidrofán), Szaruáltató (hornblende) vagy Kétszertűz (dipir), mennyire lett volna célravezető.
Kováts öntudatosan dörgölte a magyar nyelvet lenéző külföldiek orra alá, hogy
„azon Nemzetek megczáfoltatnak és megszégyeníttetnek, melyek mind ez ideig nyelvnek sem, legalább a’ tudományokra alkalmatlannak, tarták nyelvünket. (…) Melyik Nemzet? és mikor írt? ásványneveket fejtegető Ásványnévtárt? (…) Melyik Nemzet adott minden ásványoknak a’ maga anyanyelvén tulajdon neveket?”
A magyar kisebbrendűségi érzést imígyen kompenzáló szerző nem mulasztotta el a következőképp odaszúrni a németeknek:
„bátorkodom azt is jelenteni, hogy az én Magyar ásványneveim jobbak a’ Németekénél. Mert énnálam egy ásványnév csak egyedűl egyetlenegy ásványt jelent. Ellenben a’ Német ásványnevek közt ötven kilenczen találkoznak olyanok, melyek két, három, ’s több egymástól nyilván különböző ásványt is jegyeznek”.
Kováts abban bízott, hogy munkája nyomán
„a’ Magyarnak olyan csupán a’ maga anyanyelvén készűlendő ásványtudománya lehet már most, a’ milyen Europában még e’koráig egy Nemzetnek sintsen.”
Hozzátette, hogy
„egy ilyen Magyar Ásványászság Rendszerét (Mineralogicum Systemát) szerzeni valaha, szándékom.”
Ez azonban már meghaladta Kováts erejét. Bár az időközben (1832) akadémiai levelező tagnak megválasztott kiérdemesült orvosdoktor aggkorában még kirukkolt egy „Háromnyelvű fejtő természettan titoktan orvostudomány” műszótárral (Kováts, 1845–48), melynek III. része egy „Háromnyelvü fejtő ásványnév műszótár. Vagyis onomatologia mineralogica triglotta hermeneutica” volt (lásd lentebb), ebben is csak ásványneveket és néhány rendszertani kifejezést közölt, tehát a műszóalkotásban nem terjeszkedett ki a leíró ásványtan területére.
11. A Lexicon mineralogicum enneaglottum felépítése
A Lexicon mineralogicum enneaglottum, a kor szokásainak megfelelően, ajánlással és versekkel kezdődik. Kováts könyvét Révay Nepomuk János (1776–1840) selmeci főkamaragrófnak,
„az ásvány országnak ifjúságától fogva való hiv barátjának, búvárjának, nagy készűlettel kitanúlt magyar ásványásznak”, az ásványnévtár „legméltóbb bírájának, előmozdítójának, örömmel kiválalkozott pártfogójának
dedikálta. A kétoldalas hódoló ajánlás után immár a szerző és műve verses magasztalása következik. Kazay István baracskai (Fejér vm.) földbirtokos, táblabíró hosszú versezetében számlálta elő a „három eredeti nagy dolgot”, melyet a könyv jelentett számára:
„Első, hogy megmondod az ásványneveket
Diákúl mint szerzék; és eredeteket
Fejted, magyarázod sok nyelvű szerzőkből,
Tizen négy nemzeti régi nyelv kútfőkből.”
„Másik az, hogy Magyar nyelvet csinálgattál
Minden ásványoknak, ’s nekünk kincset attál,
Mert ezer és ötszáz nyólczvan hat új névvel
Gazdagodott nyelvünk e’ könyvnek létével.”
Jellemző, hogy mi Kazay szerint a harmadik kiemelendő érdeme a könyvnek:
„Harmadszor, kifejted azt a’ Németeknek,
Hogy számos roszsz nevet adnak az érczeknek.
Német ércz név ötven ’s kilencz lévén olyan,
Hogy egyben két, három és több értelem van.”
A következő rövid vers szerzője Szemere Pál, Kováts régi barátja. Ő Calepinus tizenegy nyelvű szótárával hasonlította össze a munkát:
„’S ím Kováts Mihályunk’ Ásványi Szótárja
Calepinus fényét homály alá zárja.”
Ezután következik csak az első, latin–magyar–német nyelvű, etimológiai rész (Lexicon mineralogicum triglottum etymologicum Latino Magyarico Germanicum). A szerző a latin ásványnevek elemzése alapján alkotta meg magyar ásványneveit, ennek megfelelően a hatalmas szorgalommal összeállított munka e része a legterjedelmesebb. A szótárt magát megelőzi egy hatoldalas latin nyelvű előszó, melyben a szerző felsorolta forrásait is. Feltűnő, hogy ebben összesen két ásványtani szerzőt, [Eugen Johann Christoph] Espert és [abraham Gottlob] Wernert említett név szerint, illetve a táblázatosan felsorolt források – „26 lexikon és 107 auktor” közt csak két ásványtani munkát találunk, „Regn. lapideum Linn.Gmelin”, vagyis Gmelin, J. F. (1793): Caroli a Linné (…) systema naturae per regna tria naturae, secundum classes, ordines, genera, species, cum characteribus et differentiis. Tomus III. Editio decima tertia, aucta, reformata. Lipsiae: Beer; és „Reisinger Anorgan.”, azaz Reisinger, J. (1820): Enchiridion anorganognosiae. Vol. I. Budae: Typ. Univ. című könyve – a többi mind klasszikus vagy középkori szerző, illetve szótár és lexikon. Az egyes címszavaknál Kováts még e kettőn felül további három ásványtani könyvet idézett gyakran és részletesen (oldalszám szerint), ezek Esper, E. J. C. (1810): Lehrbuch der Mineralogie. Erlangen: Palm; Richter, C. F. (1805): Neuestes Berg- und Hüttenlexikon. Leipzig; Widenmann, J. F. W. (1794): Handbuch des oryktognostischen Theils der Mineralogie. Leipzig: Crusius című munkái.
Az előszóban Kováts köszönetet mondott Schwartner Márton és Schedius Lajos professzoroknak, valamint Petrásovics András kúriai ügyésznek a könyvtárukból kölcsönzött munkákért, Reisinger János professzornak az ásványtani nevezéktan és etimológia terén adott segítségért, valamint megköszönte Baranyay József Eszterházy uradalmi ügyvéd támogatását. A szótári rész elé Kováts még beillesztette a pesti egyetem orvosi karától munkájára kapott rövid méltatást, valamint még két – stílszerűen latin nyelvű – verset, melyekben a fentebb említett Petrásovics András köszöntötte a szerzőt és a művét.
A 163 oldalas szótári rész tartalmazza a latin ásványnevet a magyar fordítással és a német szinonimákkal, valamint az olykor egy egész hasábra vagy még többre rúgó nyelvű etimológiai magyarázattal (1. ábra). A magyar fordítás alátámasztására is szolgáló latin etimológiai okfejtés az eredeti ásványnévre vonatkozik, és ezért a nem magyar ajkú, de latinul tudó bel- és külföldiek számára is érthető volt. Ez indokolja, hogy a magyaron kívül további nyolc nyelven készült e részhez kereső (ezek alkotják a szótár további részeit). A személyekről elnevezett ásványok esetében Kováts etimologizálás helyett a névadó rövid életrajzát és legfontosabb műveit közölte. Az ásványneveken kívül még néhány egyéb terminus is bekerült a szótárba: Lexicon Mineralogicum = Ásványnévtár, Minera [érc] = Bányászna, Minerale = Ásvány, Mineralogia = Ásványtudomány, Ásványászság, Mineralogus = Ásványász, Oryctognosia = Ásványisméret.
latin–magyar–német részéből.
Fig. 1. Entries from the Latin–Hungarian–German dictionary of the Lexicon mineralogicum enneaglottum.
A második (magyar–latin) részt (Első szófejtő magyar latán ásványnévtár) tizenhárom oldalas előszó vezeti be, melynek számos gondolatát a cikk előző szakaszában idéztük. az 59 oldalas szótárban Kováts a (latin) ásványnévnek az első részben kifejtett etimológiáját nem ismételte meg (hiszen az a magyar név után megadott latin megfelelőnél ott kikereshető), viszont itt magyarázta meg a „magyar ásványnevezetek” előállításához használt kevéssé ismert szavakat. Részben a Pápai-Páriz szótárából kibányászott szavakat, pl.: „Hempergős Szemölcsös: Quartzum Cylindricum. *) Cylindrus: Hömpölygő, hempergő, v. Görgőfa. Párizp.”, részben pedig a tájszavakat értelmezte, pl.: „Kemény Téglás Réz: Cuprum Lateritium Induratum. *) Téglás: Téglaszínű. Innét Téglás lúd, Téglás pulyka. abaúj Vármegyében mondják”. Olykor az orvos szól a magyarázatokból, mint a mésztufa egyik szinonimája, a Forrasztókő Mészkő esetében: „forrasztókőnek híjja a’ Köznép a’ Calcarius Tophust. Mert azt hiszi, hogy a’ ketté tört csontot öszsze forrasztja. Minthogy a’ csont forradásához hasonló. Gyógyít is vele a tudatlan község.”
A harmadik (német–latin) rész (Deutsch lateinisches mineralogisches Wörterbuch) – már csak kétoldalas – előszava szerint azoknak a magyaroknak szólt, akik neveltetésükből adódóan jobban tudtak németül, mint magyarul, ezenkívül a bányavidékek német származású és anyanyelvű lakosainak, valamint a honfiúsított németeknek. A szótár már csak 40 oldal, mivel nem közöl etimológiai adatot, csak a német név latin megfelelőjét, utána viszont egy 59 tételes összeállítás van a német ásványtani homonimákból (pl. blauer Schörl = 1. Titanium Anatase [anatáz], 2. Cyanites [kianit]), Esper fent idézett művére hivatkozva.
A negyedik, hat külön szótárból álló, de folyamatosan oldalszámozott rész (Mantissa Lexicon Mineralogicum Gallico Latinum, Anglico Latinum, Italico Latinum, Russico Latinum, Svecico Latinum, Danico Latinum continens) a francia, angol, olasz, orosz, svéd és dán ásványnevek latin megfelelőit közli. Az előszóban Kováts kifejtette, hogy mivel minden nyelvben latin eredetűek az egyedül autentikus ásványnevek, latin ásványtani etimológiai szótára minden nemzet ásványtannal foglakozó fiának hasznos lehet, ezért a nemzeti nyelveken ábécérendben közölt ásványnevek mellett megadta a latin megfelelőt, melynek segítségével a szótár első részében könnyen megtalálható az etimológiai magyarázat. Kováts a francia szótárban (7–46.) számos szerzőre (Born, Brisson, Daubenton, de la Hire, Desmarest, Dolomieux, Estner, Forster, Kirwan, Monnet, Romé de L’Isle, Sage, Saussure stb.) hivatkozott, kérdés persze, hogy ezek elsődleges, vagy Esper, illetve Widenmann fentebb említett munkáiból átvett hivatkozások-e. Az angol részben (49–60.) főként Kirwan és Forster nevét említette. Az olasz szótárban (63–75.) elsősorban Estner, Ferber, Gioeni, Stütz és Volta, ritkábban Blumenbach, Gerhard, Gmelin, Imperatus és Voigt szerepel. A kurta orosz fejezet (79–83.) latin betűs átírásban tartalmazza az orosz ásványneveket, hivatkozás nélkül. A svéd (86–92.) szótárban Cronstedt neve bukkan fel kétszer, a dánban (95–100.) ismét nincsenek hivatkozások.
A könyvet az „Előfizető és Aláíró Fő-Méltóságú, Méltóságos, Nagyságos, Fő-Tisztelendő, Tekíntetes, Tisztelendő, Tiszteletes, Nemzetes, Túdós Urak” impozáns listája zárja (erről bővebben lásd lentebb).
12. Kovács magyarításairól általában
Szőkefalvi-Nagy (1959) szerint Kováts „jó magyar nyelvérzékkel, de ugyanakkor viszont [!] jó nyelvészeti tudással is kezdett munkájának”. Az ő megállapításával szemben, mely szerint Kováts „a purizmus elfogult hívének nem mondható”, mindenesetre Batta (1922) véleményével kell, hogy egyetértsünk: „Kováts Mihály a szélsőséges puristákhoz tartozott”. Amint Batta rámutatott,
„a »minden szócskát magyarul« elvvel Kováts Mihály már készíti az utat Schusterék és Bugáték rettenetes céljához, mely szerint a magyar irodalom számára egy külön természettudományi nómenklatúrát kell teremteni, függetlenül attól, mellyel az egész világ természettudósai élnek.”
A tudós orvos kétségkívül igyekezett elkerülni a mesterkélt szavak gyártását, és lehetőleg meglévő ritka vagy régi magyar szavak felelevenítésére törekedett. Sűrűn fordult például Pápai Páriz szótárához (pl. Fejérón: Stannum. Zinn. Párizp.). Ugyancsak előszeretettel nyúlt tájszavakhoz, pl.: Betyár: „Tiszamelléki szó”, Kísírtet: „Daemon. Ilyen értelemben élnek vele Abaúj ’s több Vármegyékben”. Tsempes: „Ezen szóval most is élnek itt Pest vármegében. Zsarát: „abaúj-vármegyében ismeretes szó”.
Kováts új szavait gondos mérlegeléssel és mondhatni „tudományos alapossággal” igyekezett megalkotni. Elítélte azokat, akik felkészületlenül, ahogy ő írta „mosdatlan kézzel fognak ezen munkához, ’s olyan vad szókat koholnak, hogy a’ nyelvünket nevetségessé teszik” (Kováts, 1807). A korabeli nyelvtudomány és talán saját nyelvészeti ismereteinek korlátjai miatt azonban gyakran tudós helyett tudálékosnak bizonyult. Például a patikus helyett javasolt szerács szót a „(gyógy)szer” és az „ács” összetételével alkotta, arra hivatkozva, hogy az „ács” régi magyar jelentése „mester”, aminek igazolásaként többek közt a – szláv eredetű – kovács és takács szavakat citálta. További téves etimologizálásaira e tanulmány több helyén említünk példákat.
Magyarításainak igazolására – vagy egyenesen új műszavak gyanánt – előszeretettel használt fel földrajzi neveket, hiszen amint kifejtette „a’ helységek nevekről pedig igaz, hogy azok a’ legrégibb, és így az eredeti Magyar nyelvhez legközelebb járúló szók” (Kováts, 1807). A patikát a (gyógy)szer szó és az (e)d képző összetételével szeredre magyarosította „mert az ed képző a’ magyar helységek neveiben állhatatosan mindig helyet tesz, például Szeg-ed, Vár-ad, Bab-od, Ősz-öd, Köles-d és így tovább” (idézte Natter-Nád, 1964). Egyes általa lefordított könyvek szerzőinek nevét szintén helységnevek felhasználásával magyarosította. Friedrich albrecht Carl Grenből így Pápai Páriz szótára alapján – hosszas és vajmi kevéssé meggyőző etimológiai fejtegetéssel kísérve (Kováts, 1807) – „Gren Fridrik Albert Korlát” lett (Korlát egyébként Kováts szülőfaluja volt). A szomszédos község nevét sem hagyta kihasználatlanul, így Christoph Wilhelm Hufeland „Hufeland Kristóf Vilmány” néven szerepel az 1825-ös fordítás címlapján.15 Kémiakönyvében a fusum (’öntvény’) magyarításaként az öttevény szót javasolta a hasonnevű Győr vármegyei község után (melynek neve valóban az önt szóból ered, Kiss, 1978). Az ásványnévtárban szintén élt ezzel a módszerrel. A láva Kováts magyarításában Pecze, mert Miskolcon „mikor nagy zápor van, a’ Bábonyi hegyekből tóldúlván” egy Pecze nevű záporpatak folyik keresztül, és az olasz lava eredetileg ilyen záporpatakot jelentett. Az Agaricus mineralist (a „hegyitej” egyik latin nevét) meglehetős nagyvonalsággal Eger latin Agria neve után Ásvány Egrire fordította, Dioszkoridész megjegyzésére hivatkozva, amelyben az áll, hogy az ásvány nevét (a mai Ukrajnával és Dél-Oroszországgal) azonosítható szarmáciai Agariáról avagy Agriáról kapta.
13. Az ásványnévtárban alkalmazott magyarításról különösen
A hosszú latin deskriptív neveket Kováts aprólékos – nem ritkán tudálékos – etimológiai elemzésük alapján hasonló terjedelmű magyar névszörnyekké alakította, például a Zincum mineralisatum blenda bruna (barna szfalerit) Szeg Áltató Ércetlenített Fog lett: a cink szó ugyanis a német Zink (fog, csúcs), a Blende a német blenden (áltatni, elvakítani) szóból ered, a mineralisatum Kováts átírásában ércetlenített (lásd „Értzetlenít: Mineralisat., az az az értznek az értz-természetét elveszi”; Kováts, 1807), a barnát pedig a népnyelvi szeg szóval fordította. A linnéi nevezéktan szerinti kételemű nevek hasonló sorsa jutottak. Például véve az ásványokéval együtt tárgyalt kőzetnevek egyikét, a Breccia porphyrea (porfírbreccsa) Bársonyos Omladék lett, az ógörög πορφυρεος (bíborvörös) szót ugyanis Kováts bársonyra, az olasz brecciát omladékra magyarította. A számtalan szócsinálmány némelyike a mai olvasó szemében – de talán már a kortárséban is – bizarrsága miatt egyenesen nevetségesre sikeredett, mint például a Csillomos Rühes (csillámgneisz), Ganajos Kísírtet (ganomatit?), Kirágott Szemölcsös (visszaoldott kvarc) vagy a Vasképű Pöfeteg (bazalttufa).
Az értő olvasó szemében Kováts neveinek egy része a naiv vagy téves származtatás miatt megmosolyogtató. A metallum (érc) Kováts szerint Közelmás, Másmellett, Mással, Másután, mivel szerinte a μεταλλον a μετα (-val, -vel, közelében, mellett) és αλλος (más) szavakból ered.16 (Magát az érc szót egyébként a héber Erec ’föld’ szóból származtatta.) Egészen hajmeresztő a turmalin magyarításaként szült Tengerjáráskör. A valójában szingaléz eredetű szóról a tudákos szerző azt hitte, hogy a francia tour (körforgás, fordulat) és maline (árapály, tengerjárás) összetétele. Az ásványtani ismeretek hiányosságaival szemben álló kitűnő klasszikus iskolázottság okozhatta azt, hogy a Dolomieux-ről elnevezett dolomitot Csalárdra magyarította. A különös leiterjakab magyarázata, hogy Kováts a görög δολομητις (ravasz, csalárd, álnok) szót látta bele az ásványnévbe. Figyelemre méltó, hogy ugyanez a téves etimológia Kováts 1846-os Háromnyelvű fejtő ásványnév műszótárában is megtalálható, tehát csaknem negyed század alatt sem akadt senki, aki ezt észlelte volna és a szerzőt felvilágosította volna tévedéséről (több hibásan származtatott fordítást azonban Kováts e művében már kijavított, lásd lentebb). Előfordul az is, hogy a magyar név kettős melléfogáson „alapul”, ilyen a jáde helyett javasolt Kaszahúgy [= Kaszáscsillag] avagy Hetevény, mindkettő a Pleiades (Plejádok = Fiastyúk) csillagkép régi magyar neve, és nem a vele Kováts által összetévesztett Hyades (Méhkas) csillagképé, amelynek olasz Iade nevéből Kováts – szintén tévesen – a jáde szót eredeztette (ez valójában a spanyol piedra de la ijada ’vesekő, vesefájdalmat gyógyító kő’ kifejezésből származott).
E légből kapott értelmezéseket látva figyelembe kell vennünk, hogy Kováts idejében még az összehasonlító nyelvészet gyerekcipőben járt, nem volt magyar etimológiai szótár,17 és más nyelveken is legfeljebb csak kezdeti próbálkozásokhoz lehetett hozzáférni. Ásványtani etimológiai szótárak még kevésbé léteztek, a különböző „ásványtani szótárak” – pl. a Kováts által is párszor idézett Reuss, F. A. (1798): Neues mineralogisches Wörterbuch, Hof: Grau – az ásványnevek többnyelvű szinonimáit adták meg, etimológia nélkül. A ritka kivételt jelenti a Torbern Bergman könyvének 1792. évi francia kiadásában (Mongez, J.-A.: Manuel du minéralogiste ou sciagraphie du règne minéral) a 2. kötet 424–435. oldalán található, rövid etimológiai összeállítás (pl. „Jade, [origine] indien”, „Pyrite, grec pyros, feu, pierre qui s’en flamme”, „Tourmaline, [origine] ceylan[èse]”).
Kováts abbéli következetessége, hogy az egész latin (vagy latinosított görög) ásványtani nomenklatúrát lefordítsa, a túlbuzgóságig fajult abban a tekintetben is, hogy még a gyakoribb ásványoknak és drágaköveknek a köznyelvben már meghonosodott idegen eredetű neveit is meg akarta változtatni. Például a gipsz helyett a Főttföld, az ónix helyett a Köröm, a gránát helyett a Magvas, a smaragd helyett a Ragyogó volt Kováts javaslata.
Kováts természetesen a „modern” (-it végződésű) ásványneveket is magyarosította egy sajátos rendszer szerint. Az -it végződést Werner az eredetileg valamihez való tartozást jelentő, majd már a hellenisztikus ókorban anyagnévi (ásvány- és drágakőnévi) képzőként működő görög -ιτης latin -ites alakjából csonkította. Kováts a fordítandó ásványnévet „latinosította” (vagyis a szótári alakot ellátta az -ites végződéssel), és aztán – a név jellege szerint – többféleképpen járt el.
1) Az -ites (-ιτης) végződést személyekről elkeresztelt ásványok neveinél „felfedezői képzőnek” (formativus heuretoricus) nevezte, és a magyarítás során a személynévi töveket helyette az -é birtokraggal látta el: Prehnites (prehnit) = Prehné. A megcsonkított neveket Kováts ki is egészítette, pl. Witherites (witherit) = Witheringé (Kováts, 1846).
2) A földrajzi eredetű ásványnevek esetében az -ites (-ιτης) végződés szerinte „apanévi [tkp. helynévi] képző” (formativus patronymicus). A magyarítás során a földrajzi tövet az -i képzővel látta el: Aragonites (aragonit) = Aragoni, szükség esetén szintén kiegészítve, pl. Miemites (miemit) = Miemói.
3) A köznévi eredetű -it végű nevek többségénél az -ites (-ιτης) végződést a hasonlóság jelölésének vette („formativus similitudinis”), és az előtag (szótő) fordítását – a Diószegi és Fazekas Magyar Füvészkönyvének 33–34. oldalán lévő lábjegyzetre hivatkozva – a hasonlóságra utaló -ded utótaggal toldotta meg: Axinites (axinit) = Baltaded (αξινη = balta). Érdekes módon a Chémia vagy természettitkában a hangrendi illeszkedésre kényes18 Kováts a „ded”-et még szemrebbenés nélkül „dad”-ra változtatta az „aranydad” kifejezésben – amely bele is került a Mondolat szerzői által kipécézett új szavakat tartalmazó „újjszótárba” – a Lexiconban viszont kifejtette, hogy „én nem merém a’ ded végezetet, dadra is változtatni. Mert a’ nyelvünkben nints rá példa.” A „-ded” helyett néha a „-képű” végződést alkamazta: Basaltes (bazalt) = Vasképű (basaltes: egy vasszínű márvány ókori neve), Calamites (kalamin) = Nádképű (καλαμος = nád, bár a szó valószínűleg a καδμεια / καδμια eltorzult változata). Viszont a Háromnyelvű fejtő ásványnév műszótárban (1846) ugyanezek már Vasded és Nádded alakban szerepeltek.
4) Néhány esetben – különösen, ha nem fizikai hasonlóságról volt szó – az -ites (-ιτης) végződésű görög/latin szó tövének megfelelő melléknévi igenevet választott ásványnévként: Stilbites (sztilbit) = Csillagzó (στιλβω = fénylik, csillámlik), Chlorites (klorit) = Zöldellő (χλωρος = sárgászöld, halványzöld), Diasporites = Pattogó (διασπειρω = szétszór/ódik [dekrepitációjára utalva]), illetve egyéb megoldást választott: Nephrites (nefrit) = Veseszer (azaz vesegyógyszer; νεφρος = vese).
A -lit végű nevek magyarításánál, ha a latinos(ított) alak -lithus végződésű volt, ezt „kő”-nek fordította (λιθος = kő), pl. Zeolithus (zeolit) = Sisterékelőkő (ζεω = forr), míg a -lithes végződésű neveket a szerinte kövecske jelentésű19 λιθις-ből származtatta, pl. Scapolithes (szkapolit) = Kocsánkövecs (σκαπος = szár).
14. A Lexicon hazai és nemzetközi visszhangja
Amint Koch (1937) és Orsovai (1974) is rámutatott, a Lexicon a maga korában szokatlanul nagy példányszámban jelent meg. A Tudományos Gyűjtemény már megjelenése előtt írt róla, azután pedig a szerzőnek küldött külföldi levelekből is közölt (lásd lentebb). Ennek ellenére Kováts művének korabeli hazai ismertetésére, méltatására nem sikerült rábukkannunk. Orsovai (1974) az előfizetők névsorából készített statisztikáját20 kiértékelve úgy vélte, hogy „a maga korában európai színvonalon álló, a nemzeti törekvésekkel összhangban lévő művet” azért felejtették el oly hamar, mert „a könyvek zöme jószándékú, érdeklődő, de az ásványtanban járatlan emberekhez került”. Valóban, amint a 2. ábrából kiolvasható, a Lexicon előfizetői közt elenyésző számban volt az ásványtannal tanulmányai során megismerkedett személy (orvos, gyógyszerész stb.), jószerével nem volt köztük tanár, illetve oktatási intézmény, és csak egy, a bányászathoz kötődő nevet sikerült találnunk (Svaiczer Gábor). Egy-egy ásványtan iránt érdeklődő személy persze akadhatott a listán, például a több példányt is előfizető négyesi Szepessy Ignác erdélyi (később pécsi) püspök, aki 400 ásványt adományozott a pécsi líceumnak (Szinnyei, 1909).
Kováts vélhetőleg számos helyre elküldte művét, ennek nyomán több külföldi tudós társaságtól kapott köszönőlevelet, illetve más elismerést. Ezekről Thaisz (1823) számolt be a Tudományos Gyűjtemény hasábjain, illetve valamivel rövidebb terjedelemben maga Kováts is, Háromnyelvű fejtő ásványnév műszótárának előszavában (Kováts, 1846). A Jénai Ásványtani Társulat (Societät für die Gesammte Mineralogie in Jena) is kapott példányt (lásd a társulat könyvtárába érkezett könyvek jegyzékét a Neue Schriften der Großherzoglich-S. Societät für die Gesammte Mineralogie in Jena 2. kötetének 292. oldalán). A Társulat részéről Kovátsnak küldött levélben a művet „classicus munkának” nevezték, és a levélhez mellékelték a társaság tiszteleti tagságáról szóló oklevelet (lásd Thaisz, 1823).21 a Hazai ’s Külföldi Tudósítások 1824. évi II. kötet, 51. számának (403. o.) tudósítása szerint Kováts „Felséges engedelmet” kapott, „hogy azon Diplomát elfogadhatja, ’s annak tiszteletével élhet”. Kováts még két további címzettől kapott olyan válaszlevelet, amelyet megemlítésre érdemesnek tartott. A bolognai akadémia (valószínűleg az Accademia delle Scienze dell’Istituto di Bologna) a „Lexicon Mineralogicum Enneaglottumról azt ítélé, hogy az a’ban tett jobbításaim nélkűl ezután az ásvány tudományban senki írni nem merhet” (Kováts, 1846; az eredeti levél szövegét lásd Thaisz, 1823). A legnagyobb megtiszteltetés kétségkívül Franciaországban érte Kovátsot. A „Párizsi Tudós Társaság” (Institut de France, Académie Royale des Sciences) 1823. március 31-i ülésének 14 napirendi pontjának egyikeként André Brochant de Villiers olyan illusztris mineralógusok és természettudósok előtt ismertette a társasság könyvtárának megküldött művet, mint Ampère, Arago, Brongniart, Cuvier, Fourier, Gay-Lussac, Lamarck, Laplace, Poisson, Vauquelin és mások.
foglakozás szerinti megoszlása.
Jelmagyarázat: 1 = egyházi személy; 2 = főrend; 3 = táblabíró, földbirtokos; 4 = jogász; 5 = állami, vármegyei, uradalmi tisztviselő; 6 = orvos, sebész, gyógyszerész; 7 = „literátor értelmiségi”, tanár, oktatási intézmény; 8 = egyéb.
Fig. 2. Breakdown of subscribers of the Lexicon mineralogicum enneaglottum by profession.
Legend: 1 = clergyman; 2 = aristocrat; 3 = judge of the County Court, landowner; 4 = man of law; 5 = state, county or manorial official; 6 = physician, surgeon, pharmacist; 7 = “literate person”, teacher, educational institution; 8 = other.
A nemzetközi szakirodalomban viszont nem találtuk nyomát annak, hogy Kováts lexikonát idézték volna, illetve bármilyen hatást kiváltott volna külföldön, ezért sajnos az udvarias köszönőlevelek és a francia akadémiai bemutatás ellenére sem mondható, hogy a művet „a külföldi szakemberek nagy érdeklődéssel fogadták” volna (Natter-Nád, 1964). Még inkább alaptalan az a vélemény, miszerint Kováts „megbecsült világhírnévre” tett szert (Szőkefalvi-Nagy, 1959), vagy akár „európai hírnevet szerzett” volna könyvével (Kapronczay, 2012).
15. A Háromnyelvű fejtő ásványnév műszótár (1846)
Kováts – mintegy életműve összegzéseként –1845 és 1848 között nyolc kötetben tette közzé a természetrajzi tudományok (ásványtan, növénytan, állattan), a vegytan, a gyógyszerészet és az orvostudomány (ezen belül külön a bonctan) teljes műszótárát (a mű előfizetési felhívását még 1843. május 14-én jelentette meg; Szinnyei, 1899). Mint az előszóban írta
„ezen szótárnak készítésére első okom a’ volt, hogy magam akartam tanúlni. Hogy pedig ezt ki is adjam, a’ra az indított, hogy a’ tanúlni kívánó magyar, és más nyelvű hazafiaimnak használhassak. Végre, hogy ezen szókönyvet épen most bocsássam ki, a’ra a’ kötelezett, mivel a’ felséges legkegyelmesebb királyi parancsolat által22 hazámban most minden tudománynak magyar nyelven kell taníttatni; azomban ilylyen nemű műszótár még mind ez ideig nintsen.”
Az előszava szerint
„ezen említett nyolcz rész ugyananynyi egész és különös, betűkre szedett [az ábécérendet követő]23 szótár, melylyben mindedgyikben a’ kezdő szó [címszó] magyar; a magyarázó második szó diákosgörög; a’ harmadik hasonlóan tolmácsoló szó német, és ezek mind műszavak a’ magok nemében.”
A műszótár harmadik kötete az 1845. december 15-i előszóval 1846-ban közreadott ásványtani rész. Szerzője a szokatlanul szűkszavú – kevesebb, mint másfél oldalas – előszó legnagyobb részében az előző ásványnévtárára, a Lexiconra kapott külföldi dicsérő leveleket ismertette, de nem adott támpontot ahhoz, hogy voltaképpen mi a két mű viszonya. A Háromnyelvű fejtő ásványnév műszótár vagy is onomatologia mineralogica triglotta (a továbbiakban Műszótár) mindenesetre nem tekinthető a Lexicon mineralogicum enneaglottum új kiadásának. Míg a Lexiconban Kováts szerint 1586 új magyar ásványnév volt, ebben csak „630 ásványi műnév találtatik, melly közül 251 műnév fejtéssel magyaráztatik meg” (Kováts, 1846). Felépítésére nézve a szótár a Lexicon első és második részének „egyvelege”: a szócikkek (3. ábra) a magyar név ábécérendjében sorakoznak, mint a Lexicon második részében, viszont az etimológiai magyarázat az eredeti latin névre vonatkozik, ugyanúgy, mint a Lexicon első részében, mégpedig „a’ magyarúl még tökélletesen nemtúdó hazafiaknak, és a’ kűlső országi Túdósoknak kedvekért” latin nyelven megfogalmazva (Kováts, 1846).
Fig. 3. Entries from the Háromnyelvű fejtő ásványnév műszótár (Etymological dictionary of mineral names in three languages).
A címszavak egy része megegyezik a Lexicon címszavaival, mások újak (de ezek nem feltétlenül az időközben leírt új ásványokra vonatkoznak), míg a Lexicon címszavai közül sok hiányzik (I. táblázat). Például a Lexicon 82 V betűs címszavából 10 változatlanul, 10 módosult formában került át a Műszótár 35 címszava közé, pl. Cobaltum Ochraceum Rubrum = Veres Sárgafőldes Kísírtet (Lexicon) = Veres sárgafőldes ércztartó (Műszótár). Újdonság, hogy e névtárban rendszertani kategóriák is szerepelnek: Bájércz had (Genus mangani), Első sereg (Classis prima), Ércztartó tömény (Genus cobalti), Vasfesték nem (Genus chromii) stb.
A Lexiconban is megtalálható ásványnevek némelyike javított fordításban szerepel a Műszótárban. Például a mejonit a Lexiconban még Hajas Adázded, mivel Kováts úgy gondolta, hogy a név a Diószegi és Fazekas Magyar Füvészkönyvében Hajas adáz néven szereplő Aethusa meum nevű növény nevének görögös μειoν alakjából ered, míg a Műszótárban már a helyes etimológia alapján alkotott Kissebb áll (μειων = kisebb). A Lexiconban a melilitet Kováts Mélikövecsre magyarította, mert azt hitte, hogy a görög Mélosz szigeti lelőhelyéről nevezték el, valójában viszont a színéről, a görög μέλι = méz szóból, és a Műszótárban már Mézkő is a magyar neve.
Néha nem a tévedését javította Kováts, hanem valamilyen egyéb okból cserélte ki korábbi fordítását. A piropot a Lexiconban még Tűzképű Magvasnak fordította, hozzátéve, hogy a német Feuerauge szerencsétlen fordítás és „nem adekvát”, a Műszótárban mégis Tűzszemként szerepel. A Plumbum vitriolatum, Blei-Vitriol (ólomvitriol vagyis anglesit) magyarítása a Lexiconban Üvegcsés ón (vitrum = üveg, vitriolum = üvegcse [!]), a Műszótárban Gáliczkősavanyas ón. A nigrin Feketehadból Feketekő lett, az iolit Violakőből Ibolyakő stb. Néha zavaró cserékre is sor került, így a Vasded a Lexiconban még a Siderites (sziderit) megfelelője, a Műszótárban pedig a Basaltesé (bazalt). A fentiek mellett néhány kisebb módosítás is történt. Például az aktinolit (Actinotus) a Lexiconban Sugáros, a Műszótárban Sugárló. Máskor az eltérés a szinonimalista bővüléséből adódik. A Lexiconban a grosszulár (Ribes grossularia = egres) még csak Köszméteded, a Műszótárban már Piszkeded is. Az automolitnak (a gahnit legelső neve a görög αυτομολος = szökevény szóból) már a Lexiconban tekintélyes szinonimalistáját (Bitang, Tekergő, Kóborló, Szökevény) Kováts a Műszótárban további három szóval toldotta meg: Betyár, Keringő és Forgó.
| A Lexicon mineralogicum enneaglottum (1822) címszavai | A Háromnyelvű fejtő ásványnév műszótár címszavai (1846) | Latin megfelelő a címszónál / (az utalt szónál) |
|---|---|---|
| Entries in Lexicon mineralogicum enneaglottum (1822) | Entries in Háromnyelvű fejtő ásványnév műszótár (1846) | Corresponding Latin name given in the entry / (in the crossreference entry) |
| Gabonás Fövenykő | arenarius Frumentalis | |
| Gadoliné | Gadoliné | Gadolinites |
| Gágási, Ráczkő, Szurkos Kőszén | Gágási, Ráczkő, Szurkos Kőszén | Gagas, Lithanthrax Piceus |
| Gágási Enyv | Bitumen Gagas | |
| Gáhné | Gahnites | |
| Gáliczkő, lásd Vas Üvegcse | (Vitriolum Ferri) | |
| Gáliczkősavanyas ón [1822: Üvegcsés ón] | Plumbum Vitriolatum | |
| Ganajos Ezüst | argentum Stercoreum | |
| Ganajos Kísírtet | Cobaltum Stercoreum | |
| Garádicsos Agyag, lásd Lépcsős Agyag | (argilla Trappacea) | |
| Garádicsos Pöfeteg lásd Lépcsős Pöfeteg | (Tofus Trappaceus) | |
| Géhlené | Géhlené | Gehlenites |
| Gerenczér Agyag lásd Fazekas Agyag | (argilla Figulina) | |
| Glauber Üvegcséje, lásd Csudálatos | (Mirabile, Vitriolum Glauberi) | |
| Golyóbiskaded | Golyóbiskaded | Sphaerulites |
| Gombás Szemölcsös | Quarzum Spongiosum | |
| Gödrös Szemölcsös | Quarzum Foveolatum | |
| Gömbölyeg Bársonyos | Porphyrus Globulosus | |
| Gömbölyeg v. Válogatott Szemölcsös |
Quarzum Globulosum s. Selectum | |
| Gömbölyű Főttfőld | Gypsum Globulosum | |
| Görbe cserepű nehézfőd | Barytis curve testacea | |
| Gránát lásd Magvas | Gránát | (Granatus) / Granatus |
| Graubindeni v. Rhaetiai [1822: Rhaetiaided] | Rhaeticites | |
| Grispán lásd Kékkő | Grispán lásd Kékkő | (aerugo) |
| Grönlandi Kék Sárgafőldes Vas | Ferrum Ochraceum Coeruleum Grönlandinum | |
| Gubicslé színű érczetlen érczmaszlag [1822: Érczetlenítettt Hími Gubacslé] | arsenicum mineralisatum rhizigallum |
Az új címszavak is a Lexiconban már megszokott jellegzetességeket hordozzák magukon. A mai értelemben vett fajnevek magyarításai mellett többségben vannak a megjelenési változatok hol borzasztó hosszú, hol groteszk, hol egyszerűen csak fölösleges fordításai: Apródonként darás és sűrű égszínű (Coelestinus minutim granulosus et densus = Feinkörniger Cölestin, azaz tömött, finomszemcsés cölesztin), Büdös disznó mészkő (Calcarius foetidus suillus = Stinkstein), Görbe cserepű nehézfőd (Barytis curve testacea = Krummschaliger Schwerspath azaz görbült, héjas barit), Vasszar sédkő vagy peczekő (Lava scoriacea azaz salakos láva), valamint a már elavulóban lévő leíró jellegű és kémiai nevek fordításai, pl. Ásvány folyam (Fluor mineralis = fluorit), Veres gubacslészínű érczetlen érczmaszlag (Arsenicum mineralisatum rhisigallum rubrum = realgár).
A Háromnyelvű fejtő ásványnév műszótár, mint a már 1822-ben jelentős részben elavult vagy elavulófélben lévő szókészletből kiindulva készített Lexicon mineralogicum enneaglottum csaknem negyedszázaddal későbbi (1846) változata, még az elvakult magyarosítók számára is vajmi kevéssé volt fontos. Ezeknek táborát akkoriban már – a homeopátia kérdésében egyébként Kovátscsal élesen szemben álló – Bugát Pál és köre vezette. Bugát és harcostársai már az 1830-as évek végén megkezdték az ásvány- és kőzetnevek saját elveik szerinti magyarítását. Egyaránt sorra kerültek a modern (egyszavas, „-it” végű) fajnevek (pl. szferosziderit > gömbvasla, libethenit > libetle, gránit > magla) és a német „népszerű” nevek (pl. Kalkspat > mészpát, Kupfersam(me)terz > rézbársonyérc, Roteisenstein > vörösvaskő). A kémiai neveket a Schuster–Nendtvich-féle nevezéktant követve magyarosították (pl. Kobaltblüte [kobaltvirág] > kékenyvirágla [= eritrin], schwefelsaures Bleioxyd > kénsavas óloméleg [= anglesit]). Az 1844-ben megjelent Bugát-féle Természettudományi szóhalmaz – mely nem volt visszafelé kereshető, mint Kováts Lexiconja és etimológiai magyarázatokkal is alig szolgált – nem sok magyarosított ásványnevet tartalmazott, de Hanák János, Mihálka antal és mások jóvoltából rövidesen megszülettek a természetrajzi tankönyvirodalmunkban két évtizedig uralkodó „bugátista” magyar ásvány- és kőzetnevek, ez azonban már egy másik tanulmány tárgyát képezheti.
16. Az ásványtani műszótárak kudarcának okai
A párhuzamos magyar nevezéktan bevezetésének már abban az időben sem volt híve mindenki. Amint Kováts (1822) megjegyezte,
„azt az ellenvetést gördítik itt előmbe, tudom, sok hazafiak: Szükségtelen, sőt roszsz dolog vala, azokat a’ már ismeretes Latán ásvány rendbeli ásványneveket Magyarra fordítani. Hiszen, ha más Nemzetek azokat a’ magok anyanyelveken lévő ásványtudományban beveheték; miért ne kellene ugyan azt cselekednie a’ Magyarnak is?”
Azt viszont, hogy Kováts Mihály magyarított ásványneveit még időszakosan sem használták, nem ilyesféle elvi okok magyarázzák, hiszen a „bugátisták” szisztematikus ásványnév-magyarításai pár évtizedig uralták a természetrajz tankönyveket és a szakirodalom egy részét. Kováts balsikerének nyilván személyes tényezői is voltak: „magányos harcosként” küzdött, a Bugát-táborétól eltérő platformon és az 1830-as években, amikor a természetrajzi magyarosítás új lendületet vett, már hetvenes éveibe lépett. A szembetűnő hatástalanság azonban objektív okokra is visszavezethető.
A Kováts munkáját bukásra ítélő egyik körülmény az volt, amiről ő maga úgy tartotta,
„hogy a’ Magyar Literátúrának az egy Óriási lepése, hogy már a’ Historia Naturalisnak mind a’ 3 Országában, a Linné Systemája szerént készűlt Magyar nevek készen vannak.”
A válogatás nélkül magyarított linnéi kételemű, illetve leíró jellegű ásványnevek óriási többsége eleve csak megjelenési változatokra vonatkozott. Ráadásul ezek – a mai fajnevekkel egyenrangú „linnéi típusú” nevekkel együtt – rövid időn belül kihullottak a használatból, és helyüket átvették a ma is használatos egyelemű, -it végű, jóval egyértelműbb fajnevek.
A Kováts alkotta nevek már a lefordított latin nevek heterogenitása miatt is rendkívül tarkák voltak, de mint fentebb bemutattuk, Kováts még az „egyveretű” (-it végű, egyelemű) modern nevek magyarítását sem oldotta meg egységesen, mint a „bugátisták”, akik a -la, illetve -le „ásványnévképzőt” biggyesztették gyakorta mesterkélt szóalkotásaik végére. Kováts (1845) azzal büszkélkedett, hogy „a’ magyar szavakat, tisztán a’ szokási ősi magyar nyelvből, minden tekergetés és csafargatás [!] nélkűl szedtem”, de éppen emiatt egyelemű ásványnevei a köznyelvből vett (néha birtokjeles) főnevek, egyszerű vagy képzett melléknevek, melléknévi igenevek, melyeken egyszerűen nem látszik, hogy voltaképpen ásványnevek, amit a következő példák jól illusztrálnak: Álfény (szfalerit), Csipke (spinell), Csudálatos (mirabilit), Éghetetlen (azbeszt), Erőtlen (analcim), Esővirág (hiacint), Hamvas (szpodumen), Izzó (karbunkulus), Józanító* (ametiszt), Kékfesték (lazurit), Ködös (nefelin), Könnyentörő (euklász), Lángszínű (rutil), Miklósé (nikkel), Mosó (bórax), Sármű (plazma), Napfordító (heliotrop), Nehézség (barit), Ostya (kollirit), Piroska (rubicell), Rög (bolus), Sólymos (cirkon), Színeskedő (allokroit), Tengervíz (akvamarin), Tömöttség (piknit)*, Török (türkiz), Tüzes (markazit), Vizetlen (anhidrit), Záporpatak (láva) stb. (Kováts, 1822, a *-gal jelöltek: Kováts, 1846). Kováts, aki egyetlen ásványtani cikket sem írt, talán ki sem próbálta, hogyan lehetne ásványneveit folyó szövegben használni.
Mindemellett Kováts, miközben szemére hányta a németeknek, hogy mennyi homonim ásványnevük van, nyakló nélkül gyártotta a tudományos nomenklatúrában szintén kerülendő szinonimákat, ami szintén nem szolgált nevezéktana előnyére. A szinonimák többnyire rokon értelmű szavak, az eredeti ásványnév „párhuzamos fordításai” voltak: Allochroites (allokroit) = Színeskedő, Sokszínű, Változószínű. Máskor Kováts az eredetileg is szinonim ásványnevek mindegyikét lefordította: Adularia, Feldspathum lunare (adulár) = Adulai, Hóld Mezeijegezet. Az etimológia bizonytalanságából eredő szinonimákra példa a Ferrum Magnetes (mágnesvaskő, magnetit), amely mindhárom akkor lehetségesnek tartott etimológiája szerint kapott nevet: 1) Egy Μαγνης (Magnész) nevű görög pásztor találta először, tehát Magnes Vasa. 2) Μαγνηςια (Magnészia) melletti lelőhelyéről kapta a nevét, ezért Magnesi Vas. 3) A μάγγανον = bájital, illetve egyéb bűvszer jelentésű szóból származik, varázsos tulajdonsága miatt: akkor Báj Vas, Bájos Vas.
17. Zárszó
A tudománytörténésznek nehéz elkerülnie azt, hogy az utólagos könnyű ítélkezés csapdájába essen, mindenesetre Kováts névtárait ismerve talán nem alaptalan az a vélekedés, hogy ha a tudomány iránti lelkesedése és széleskörű klasszikus műveltsége a korabeli ásványtani irodalom mélyebb ismeretével és visszafogottabb etimologizálással párosult volna, valmint energiáit nem kötötte volna le a mindent megmagyarosítás igénye, az ásványtan tudománytörténete ugyan szegényebb lenne két kuriózumszámba menő ásványnévtárral, de gazdagabb lenne egy – a maga korában hiánypótló – ásványnév-etimológiai munkával.
De végül is mennyi maradt meg Kováts magyar szakszavaiból? Nos, az ásványtan területén semennyi sem, ami a fentiek alapján nem meglepő. Kérdéses, hogy a többi tudomány szaknyelvére mekkora hatást gyakorolt. Natter-Nád (1964) azt írta, hogy „szó-, valamint műszó-alkotásainak igen jelentékeny része most is megtalálható az élő magyar nyelv leltárában”. E vélekedés azonban – különös tekintettel arra, hogy a szerző Kovátsnak tulajdonítja az érc, az ásvány és (a platinára) a fehér arany szavakat, melyeket már évtizedekkel (az ércet évszázadokkal) előtte használtak24 – mindenképpen kelő alátámasztásra szorul. A kémiára vonatkozóan Szabadváry (1998) állásfoglalását idézhetjük, mely szerint „szavai erőltetettebbek, mint Nyulas magyarításai, és kevésbé is maradtak meg” – Szabadváry ellenpélda gyanánt különös módon az „anyag” szót említette, amely éppenséggel nem Kováts alkotása (ő ugyanis a „tárgy”-at használta ilyen értelemben, lásd Kováts, 1807–8). Pontos filológiai elemzés nélkül amúgy sem könnyű a kérdést megválaszolni, hiszen Kováts műszó gyanánt előszeretettel használt meglévő régi vagy tájszavakat.
Szőkefalvi (1959) szerint az orvostan terén a Bugát-, a kémia terén pedig a Schuster-féle irányzat és a mögöttük álló egyetem tekintélye szorította ki Kováts műszavait. Amikor pedig az 1860–70-es évekre a Bugát–Schuster „iskola” – szavai magyartalansága és erőltetettsége (és hozzátehetjük: a párhuzamos magyar nevezéktan kényelmetlensége) miatt – vereséget szenvedett, már „a régi magyar nyelvújítók magyaros szóalkotásait felújítani nem lehetett.”
18. Köszönetnyilvánítás
A nyújtott segítségért a következőknek tartozom köszönettel: Monika Gross (Josephinum, Medizinische Universität Wien), Jósvay Klára (Sárospataki Református Kollégium Levéltára), dr. Magyar László (Semmelweis Orvostörténeti Múzeum Könyvtára), dr. Molnár László (Semmelweis Egyetem Levéltára).