Hídverés rovat

Meteorology Art

Perneczky Géza
meteorológia, üvegház-hatás, képzőművészet, festészet

Mostanában egyre több embert foglalkoztat a kérdés, hogy mi lesz az időjárással a jövő évezredben. Jómagam, mint művészettörténész sem vagyok kivétel, hiszen a művészet-filozófiai előrejelzések szerint a művészettől nem sokat várhatunk az elkövetkezendő években, az viszont biztos, hogy időjárás mindig lesz. Sőt az is valószínű, hogy a megváltozott meteorológiai viszonyok komoly gondokat okoznak majd, olyanokat, amiket korábban csak a korszakos jelentőségű kulturális krízisek szoktak előidézni. És az ilyesmit mégiscsak lereagálja majd az ember – lehet, hogy éppen a művészetével.

A Meteorology Art-ot (nevezzük így a jövendő műfajt, ami talán mégis csak lesz) monumentálisnak képzelem el. Olyannak, hogy abban mind az akciók, mind pedig az installációk fontos szerepet kaphatnak, miközben biztos, hogy számos új technika és műfaj is megszületik majd az új lehetőségeknek és az új igényeknek engedve. Ám lelkiismeretes művészettörténész módjára először is a múlt felé fordulok, mert úgy hiszem, hogy minden művészetnek meg vannak a maga ősei és úttörői.

Ezek minden bizonnyal a reneszánsz közeledtével és kibontakozásával léptek fel először, addig ugyanis a meteorológiát, mint problémát, az emberek alig ismerték, hiszen az időjárás jelenségét egyszerűen egy kalap alá vették ama siralomvölgye nevű jelenséggel.

Ki festett először realisztikus szivárványt? Kinek tűnt fel a legkorábban az, hogy az idő szép? Fra Angelico, Pierro della Francesca és Botticelli, ezek a tavasztól (és örömtől) repeső nagy itáliai megsejtők versenyezhetnek itt az Alpoktól északra élő elmélyültebb kollégáikkal, például Peter Breughellel, aki talán az első volt, aki nagy figyelmet szentelt az általános felmelegedés kérdésének (megfestette például Ikarus bukását, amit – mint tudjuk – a túlzottan meleg környezet, illetve a tollak rögzítésére szolgáló viasz megolvadása okozott), de Dürer is szóba jöhet az apró akvarell-tanulmányai révén, amelyek mindmegannyi mikroklíma stúdiumok. Nem hagynám ki persze Altdorfert sem, akinek a Nagy Sándor csatája című vászna a lemenő félben lévő Nappal, ezzel a hegyek fölött lebegő vészjósló tűzgolyóval szinte valószínűtlenül modern látomásnak tűnik mostanában. Los Angelest képzelem el így az 2013-ban bekövetkező nagy földrengés utáni általános tűzvész és menekülés napjaiban.

Nagy Sándor csatája (részlet)
Albrecht Altdorfer · 1529 · Alte Pinakothek, München

Furcsa, hogy a barokk nem termelt ki igazán nagy meteorológiai látnokokat. Berniniék olyan vidáman pancsoltak a szökőkútjaikkal, mintha minden rendben lenne – akár még évezredekig, és a holland mesterek is visszahúzódtak a négy fal közé. Rembrandt barnái és okkerjei, Frans Hals harsogó fehérei és feketéi nem beszélnek arról, ami az utcán és a kikötőkben, vagy azon túl történt.

Vermeer enteriőrjei pedig? Azokon csak egy-egy női profil vagy a napsugarat megtörten áteresztő ablaküveg helyettesíti nagyon visszatartottan az elemek háborgását (bár ha közelebbről nézzük azokat a mindenütt felragyogó gyöngyszerűen fénylő pöttyöket, akkor e permet egy olyan világról vall, ahol még a clavisen billentyűin és a selyematlasz kötők masliján is finoman hűsítő harmat ül). Egyedül a holland tengerfestők által megfigyelt zord hullámverés és a kései velencei mesterek, mindenekelőtt Guardi derékig vízben álló városképei mutatnak előre a klíma-festészet első nagy mesterei, az impresszionisták felé.

Nem kizárt, hogy a jövő művészettörténészei a romantika korszakát jelölik majd meg a korai Meteorology Art megszületése idejéül. Nem kétséges, hogy ki lesz a főszereplője a monográfiáknak – természetesen Turner! A gőzhajó és a gőzmozdony első jelentős megfestőjét, egyáltalán a füstnek és a széndioxid-emanációnak a feltalálóját fogják benne ünnepelni. Egész London Turner-lázban ég majd, és ezt szó szerint kell venni, hiszen Londonban is mindenképpen fokozódni fog a meleg. Miután csaknem egy évszázad kemény munkájával megszűntették végre a londoni szmogot, most kerületeket jelölnek majd ki – elsősorban a Temze partján – a füst és a köd újbóli koncentrálására. Ezekben az utcákban ugyan nem fog lakni már senki, de a belépődíjakból bőven megtérül majd a művészet oltárán hozott áldozat. Végtére is kell, hogy a Meteorology Art-nak is legyenek klasszikus ízlésű ágazatai is, és ki gondoskodna erről a konzervatív ágazatról, ha nem az angolok.

Eső, gőz és sebesség (The Great Western Railway)
J. M. W. Turner · 1844 · National Gallery, London

Még a németek is messze lemaradnak majd a maguk Caspar David Friedrich kultuszával. Friedrich ugyan lélegzetelállító időjárási eseteket festett, de túl fegyelmezett ecsetjárással. Tesznek majd egyesek esetleg javaslatot arra, hogy a híres magányos fát, ezt a képmotívumot, a valóságban el kellene túlozni (például, hogy egész Ausztráliában egyetlen egy fát hagyjanak élve az arra illetékesek stb.), de ezeket a javaslatokat egyrészt az erdők halála teszi majd eleve fölöslegessé, másrészt a megmaradt természet őrzésére alakult nemzetközi rendőrség veszi elejét majd a dolognak azzal, hogy már a javaslattevők ellen is Interpol-körözést fog kibocsátani.

C. D. Friedrich: Köd, 1807
Kunsthistorisches Museum

Az impresszionistákat az új művészeti áramlatnak a jegyében teljesen át kell értékelnünk. Manet jelentéktelenné süllyed (hiszen állandóan feketével festett!), Monet viszont megtarthatja előkelő helyét, de elsősorban a kései tündér-rózsa képeivel, amelyek most már végkép egy nosztalgikus ábránd látomásainak tűnnek. (Víz, víz, víz! – kiáltja a kiszáradt múzeumlátogató.) És teljesen új oldaláról fedezik fel a rouen-i katedrális sorozatot. Mert akad majd olyan művész, akinek a javaslatára nyolc-tíz példányban készítik el a híres templomot, valamennyit a Párizs és az Atlanti-óceán közti szakaszon, mégpedig úgy, hogy az egyes épület-komplexumok egy-egy Monet-féle katedrális-kép időjárás-viszonyai közt konzerválódva állnak majd a tájban, és nem a templom, hanem az időjárás lesz az igazi mű.

Lesz tehát ködös Rouen, meg katedrális reggeli napsütésben, de lesz rouen-i katedrális poros nyári melegben és barnás tónusú esti szürkületben is (hogy az átmenetekről ne is beszéljünk), – és bármily hihetetlen, de mindegyik megoldás teljesen valódinak és véglegesnek szánva! Úgy maradnak meg majd e templom-épületek a köréjük telepített mikroklíma-tájban – az örök ködben, az örök délutánban, a vége-nincs esti szürkületben, és-így-tovább – mintha csak nagy gonddal és szeretettel felépített Disney-landek lennének. Valószínű különben, hogy ez az amerikai firma veszi majd át a projekt finanszírozását (látjuk, a szponzorálás nem fog eltűnni a 21. században sem!), és magára vállalja a bérletek kiadását és a kör-látogató túrák megszervezését is.

Claude Monet két képe a Roueni székesegyház című sorozatból
ragyogó napfényben, 1894; Musée du Louvre, Paris
alkonyatkor, 1894; Museum of Fine Arts, Boston

Az igazi hősök azonban a pointilisták lesznek, mindenekelőtt Seurat. Azok a pöttyök, azok a színes levegő-darabkák, azok a molekulákra felbontott homok-partok és harang-szoknyák! A technika fejlődése lehetővé teszi majd, hogy egyes park-részleteket vagy folyóparti jeleneteket teljesen Seurat stílusában dolgozzanak át, azaz apró, színesen áttetsző gömbökké csapják ki a levegő pára- és portartalmát, és finoman rezgő, a retinát ingerlő kicsinyke elemekké szilárdítsák a talaj, a lombozat, és a gomolyfelhők összetevőit. Milyen érzés lesz majd a „nézők” számára, hogy beléphetnek ezekbe a művekbe, és taktilis élményként élhetik át a plasztikussá tett pointilizmus mindmegannyi furcsán bizsergető örömét!

A következő generáció gyerekei, ha azt hallják, hogy menj ki fiam a friss levegőre, már eleve egy ilyen, műanyag-golyókra felbontott természetet képzelnek el majd maguknak, és már előre nagy lélegzetet vesznek azokból a köd-finom tejszínhab és világítóan fényes gáz-puding készítményekből, amik a levegő helyett töltik ki majd a teret, és amiknek az első ízletes példányai már jelenleg is kaphatók a nyugat-európai ABC-áruházak tejtermék-osztályán vanília-felhőcske vagy kókusz-röpke néven. Úgy sejtem, hogy Seurat híres Szajna-parti festménye, az Vasárnap délután a Grande-Jatte szigeten előképe lesz azoknak az élmény-installációknak, amik a Meteorology Art nosztalgikusan historizáló ágazataként, e válfaj fő műveiként fognak ünnepelni a világ tizenkét legnagyobb folyóparti városában.

G. Seurat: Vasárnap délután a Grande-Jatte szigeten
1888; olaj és vászon; magángyűjtemény

Mondanom sem kell, hogy a húszadik századi avantgárd nagy része elveszti majd közönségét. Kivételt képeznek majd néhányan a természetet manipuláló akció művészek közül, és egyes, a kozmikus légköri viszonyokat utánzó land-art munkák, no meg az olyan informel képek, amik sivatagi felszínekhez vagy ipari hulladék-temetőkhöz hasonlítanak. A legnevesebb land-art művészek azonban nem emberek, hanem delfinek lesznek. A delfineknek ugyan nincsen emberi értelemben vett kultúrájuk, de játékból megtanulhatják a mélytengeri esztétika rafinált fogásait, és a homlokukra szerelt három-dimenziós kamerákkal félelmetesen szép látképeket és túrákat, valamint igen mélyértelmű három-dimenziós tér-mozgás-formákat közvetítenek majd a különböző TV-csatornák műsorai és múzeumi auditóriumok közönsége számára.

De itt az ideje, hogy végre rátérjek a 21. század Meteorology Art-jának az igazi műfajaira is. A grand art kétségtelenül a hurrikán-szelídítők művészete lesz. Ezek a művészek licenszet kapnak arra, és meg lesz a technikai lehetőségük is hozzá, hogy egyes spontán tornádó-képződményeket a kultúra szolgálatába állítsanak, mégpedig úgy, hogy ügyes vezérléssel plasztikus művekké avassák őket. Úgy fognak ezek a roppant vihar-tölcsérek egy-egy város határában állomásozni, mint a régi idők cirkuszai.

Előfordulhat majd, hogy a napsütéses hétvégeken több tízezer ember fogja két-háromszáz méterre megközelíteni ezeket a méltóságteljesen ringó por-oszlopokat, amelyek vezényszóra a legkülönbözőbb művészi alakzatokra és kinetikai trükkökre lesznek képesek. Előre látom már az időt, amikor egy képzőművész „Isten ormányának” nevezi el a fő művét, és emiatt konfliktusba keveredik majd az egyházakkal és a hatóságokkal. A monumentális műfajok másik formája a gleccser-csúsztatás lesz. Glicerint injekcióznak a jég alá, hogy gyorsabb mozgásnak indulhasson a gleccser-tömeg. Ezeket a félelmetesen szép mozgásformákat tulajdonképpen csak e célra épített hatalmas léghajókról lehet majd komolyabb veszély nélkül megfigyelni. A tengerekbe juttatott jég elolvadva hűteni fogja majd valamennyire a Föld túlmelegedett atmoszféráját – vagyis gazdasági és ökológiai szempontok egyesülhetnek itt a kulturális előnyökkel.

Lesznek természetesen olyanok, akik mindezt majd sarlatánságnak tartják. Ezeknek az érzékenyebb lelkeknek az egyik fele az atmoszféra nomádjainak a soraiból kerül ki majd. Ők azok, akik Backmister Fuller dóm-szerkezeteinek a kései formát valósítják meg, több kilométeres átmérőjű önhordó gömböket építenek, melyek – gigantikus szappanbuborékokra emlékeztetően – szabadon lebegnek-úsznak a kontinensek fölött, és csak a hideg éjszakákon hűlnek le annyira, hogy lassan alámerülve horgonyt is vessenek, és a reggeli órákig a földhöz tapadva pihenjenek. Az ellenkezők másik fele ki sem mozdul majd a szobából. Ezek a virtuális világ megszállottjai, egy 20. századi irányzat elkésett képviselői, akik sisakkal a fejükön, és olyan kábelekkel körülvéve, melyek a gerincvelő csatornájáig érnek el, ülnek karosszékeiben, hogy egymással és a cyber-space-el kommunikáljanak. Mivel sok visszaélés is történik ebben a cyber-térben (illegális cyber-kamatok, szexuális manipuláció, tudat-kizsákmányolás stb.) az erre a célra rendszeresített cyber-rendőrség – egyfajta Interpol – járja a világtengerek kábeleit és az atmoszféra frekvencia-sávjait, hogy a bűnösökre vadásszon. A leghatásosabb büntetésnek az bizonyul majd, hogy meghatározott időre (egy hónapra, egy évre) nem veheti le fejéről a delikvens a cyber-sisakot – mindhalálig a virtuális valóságot kell élveznie.

A művészetek legmagasabb formája azonban valami nagyon szubtilis dolog lesz, például a 18 századi atmoszféra feltámasztása az akkori légköri viszonyok pontos rekonstrukciójával. Az ilyen virtuóz munkák, melyek roppant labilis egyensúlyra épülnek majd, természetesen nem terjedhetnek ki a földgolyó egész felületére. Néhány erre a célra elkülönített földrészen azonban sikerül majd előállítani valamelyik elmúlt század különösen szimpatikus napjának az időjárás-viszonyait, mégpedig úgy (és ez lesz a legköltségesebb), hogy az arra az időre jellemző levegő-összetételről is gondoskodnak majd. Az ilyen fajta levegőt belélegezve az emberek szinte újjászületnek…

Nem folytatom tovább. Tudom, blaszfémiának veszi az olvasó, és bevallom, hogy az egész csak azért jutott az eszembe, mert a TV-ét véletlenül kinyitva egy ritka interjút sikerült elcsípnem. Nem művész volt a megkérdezett, hanem egy nyugdíjas politikus, egyike azoknak az embereknek, akikre az ember tisztelettel tekint, és akiknek a véleményére azután is kíváncsi, ha már leköszöntek. Helmut Schmidt volt az interjú-alany. Mikor a műsor végéhez értek, a riporter feltette az utolsó kérdést: – mit tart a legfontosabbnak az új évezredben?

Schmidt azt válaszolta, hogy szerinte a jövőben két dolog fog megoldhatatlan problémákat fölvetni. Az egyik a demográfiai robbanás folytatása lesz, mégpedig az eddigiekhez képest is hatványozott mértékben. Sok-sok milliárdnyival leszünk a Földön többen, és ez a széndioxid-emisszió növelését jelenti, a tovább élesedő konfliktusokról és a megnövekedő háborús veszélyekről nem is beszélve. A másik probléma részben már az elsőből adódik: ez a Föld üvegház-effekt néven ismert fölmelegedése. Szerinte nem csak az életet, illetve a természetet veszélyezteti e két tényező így együtt, hanem a kultúrát is. Magamban hozzátettem: Talán mert igazi hamburgi polgárként nem tud tartós kultúrát elképzelni túl nagy melegben.

Arra a kérdésre, hogy mit ajánl megoldásként az emberiségnek, Helmut Schmidt a családtervezés feltételeinek a biztosítását, illetve kiterjesztését ajánlotta, mégpedig nagyon hangsúlyozottan a fejlődő országokra nézve. Méltó életformát, az európai helyzethez hasonló képzést és jogokat kellene adni mindenütt a világon a nőknek – mondta Schmidt, és érezni lehetett, hogy úgy kapaszkodik ebbe a reménysugárba, az intelligens és független nők világszövetségének a gondolatába, mintha az valami nagyon szép, de alig valószínű utópia lenne. Már-már egy új Lysistrate művészete.

Elektronikus kézirat.