Az emberi alakot öltött B-lakók gyakori jellemzője – ideiglenes
itt-tartózkodásuk idején – a rajtuk maradó, B-térfélre utaló áruló jegy: állati testrész vagy
más állati maradvány, vagy az „odaát” beszerzett sérülések nyomai. Közismert
például az emberalakot öltött lidércszerető ló/lúd lába, az állatalakban
bántalmazott boszorkányon, werwolfon rajta maradó jelek:
„…a nagyapám apja … odament télen a kis erdészházba … begyön
egy asszony… Az öregapám meg … láti ám, hogy lólába van, de megijedt ám,
gondolta, ez nem lesz jó, nem is mert megszólalni.”
„Egy macska farkát levágják. Mikor visszaváltozik asszonnyá,
kiderül, hogy le van vágva a karja.”
„Az éjjel purkulics voltam, s úgy megvertek, hogy a lábam
csupa kék.”
Az eltévedés, csakúgy mint az alakváltozás a térviszonyok megváltozását,
a téren-kívüliségbe jutást, a nem-tér létrejöttét szimbolizálja. Az illetéktelenül
a B-térfélbe hatoló embereket a lidércfény, kísértet, szépasszony, boszorkány
tévútra vezeti. A jó utat csak azok idejének lejártakor találják meg:
„Valaki karácsony böjtjén fáért ment, és mindig eltévedt
az »esti harangszóig«, illetve míg a csizmáit fel nem cserélte.”
„A szépasszonyok a keresztútba akkor álltak meg, ha valakinek
el akarták állni az útját, zavart okozni. Eltévesztették az ember útját,
nem kapta meg sok ideig, hogy hova akar menni.”
„Valaki a vízparton legeltet, a sötétben eltéved: hétszer
keresztülmegy a vízen, de mind a hétszer az innenső parton találja magát.
Egyszerre eszébe jutott, hogy őt most megkísértették.”
„Hajtok, hajtok, besötétedett … megtévesztettem az utat.
Hát egyebet nem láttam, egyik lámpás-val ide szalad egy ember, egyik oda
szalad, mint amikor mérik a földet… [Kocsik jönnek] … annyi ment, hogy az
ördögök se tudták, hány, egyik jött erre, a másik arra, de senkivel se tudtam
esszetalálkozni…”
A természetfeletti térfél a normális tértől eltérő minőségű, az emberi
lét/tevékenység számára tilos „nem-tér”. De ez csak bizonyos időpontokban,
időszakokban érvényes: az emberi idő szüneteiben, az időn-kívüliségben,
a nem-időben. A tér duális rendszere az idő e duális rendszerével (emberi
tevékenységgel kitöltött idő = idő – emberi tevékenység szünetei
= időszünetek, időnkívülíség, nem-idő) korrelációban működik. E hiedelmekben
konkrét, meghatározott tartalmakra utaló időszemlélet manifesztálódik, amelyet
Gurevics – középkori, archaikus időszemléletet őrző
példákra hivatkozva – így jellemez:
„Az idő nem absztrakt, a priori fogalom, hanem valóságos és dologi,
nem létezik a tapasztalaton kívül; a korszakok váltakozása az emberek
viselkedésétől függ.”
A tevékenység időtartama szabja meg az „időtartamot” – az új tevékenység
kezdetével „új idő” kezdődik. A kettő közti időszünetek = nem-idő.
A mai magyar (és európai) néphitben bizonyos kezdő illetőleg átmeneti időpontok,
időszakok telítődnek meg másodlagosan a nem-idő szimbolikus tartalmával:
Az éjszaka mint átmeneti időszünet két emberi tevékenységgel
kitöltött nap között; minden évkezdő nap, amely egyszerre a régi év vége
és az új év eleje: Luca, karácsony és újév,
de a naptár változásai következtében ismétlődő évkezdő napok közti időszakok
is, a Luca és karácsony közti időszak, vagy a karácsony és vízkereszt közti
tizenketted időszünetek. Ismert olyan hiedelem,
amely szerint karácsony és vízkereszt között nem rövidülnek még az éjszakák,
mintegy „áll az idő”. Saját gyűjtés, Páty, Pest
megye Az éjfél – a régi nap vége, az új nap kezdete is a „rosszak órája”.
Tulajdonképpeni okától függetlenül frappánsan szimbolizálja az ilyenkor
„átmenetileg szünetelő időt” az a tény, hogy az éjszaka óráit kikiabáló
bakterek az éjfél kikiáltását általában kihagyták.
Az átmenet időnkívüliségének bizonytalanságára és az ezáltal a modern emberben
is implikált bizonytalan „rossz” érzésre legyen szabad egy irodalmi idézetet
hozni, amely e rendszer egyetemességére vall:
„Bizonytalan, furcsa perc, mikor az éjjel véget ér: a sátán ilyenkor
szövi terveit.”
Vannak ilyen vonásai a déli időszaknak, tizenkét óra közének is
nevezett délnek is, továbbá az újhold
napjának (a holdhónap kezdetének), és minden
egyéb kezdetet, átmenetet jelentő jeles napnak.
Néhány jellemző adat a B-térfél lakóinak a tevékenységére az említett
időpontokban-időszakokban:
„Lucától karácsonyig minden rossz lélek szabadon van…”
„[Este, naplemente után] járkálnak a rossz lelkek, boszorkák…”
„…tizenkettőtől háromig van erejük… mikor a kakas harmadszor
szólott, akkor neki menekülni kellett, akkor már nincs ereje neki.”
„[A szépasszony] tizenkét óra közibe… elveti a rontást.”
„…gyütt a déli időszak, elkezdett a forgószél menni … ez
a szépasszony szele: vüszi az ebédet a boszorkány.”
„…mikor újul a hold, akkor nem szabad ezekrű [szépasszony]
beszégetni, mert nagy erejük van nekik úgy, mikor kezdődik az újhold, hogy
megújul, akkor nagyon kő vigyázni…”
A rossz óra, jó óra, rosszak ideje, halottak ideje kifejezések
e kettősség tudatos rendezőelvként való működésére vallanak. Az idő szünetelését
a normális emberi tevékenység átmeneti felfüggesztése is jelzi, továbbá
az ezzel kapcsolatos tilalmak, amelyek megszegése szankciókat von maga után
(csakúgy, mint a B-térfélre való illetéktelen behatolások):
„Ha valaki délben fejfájással vagy gyomorfájással jött haza,
azt mondták, azért van, mert pont délben jött, és megzavarta a
szépasszonyokat, és ezek ártottak neki.”
„A boszorkányok a patakban mosnak éjjel kakasszóig. Akkor nem
szabad ott mosni – ha arra megy valaki, megölik, befojtják a vízbe.”
„Olyankor ne menjenek sehova, karácsony böjtjén.”
Alakváltozásra és eltévedésre vonatkozó adataink szintén világosan jelzik
a térenkívüliség időszünetekben való érvényesülését: az eltévedő a „rosszak
idejének” lejártakor jó útra talál; az emberalakban megjelenő rossz lényeknek
idejük leteltével vissza kell változniuk:
„Akkor már, mikor a kakas harmadszor szólott, akkor neki menekülni
kellett, akkor már nincs ereje neki. Ha át es van változva a kutya
képbe, vissza kell, hogy változzon a rendes itteni formájába.”
Az átmeneti időpontok, időszakok öntörvényű, az idő menetéből kikapcsolódó
folyamatossága is jelzi, hogy ezekre a normális idő törvényei nem érvényesek:
„…hogyha valamelyiket (boszorkány) a kakasszó ott érte,
akkor az ott maradott a másik éjfél utánig.”
„A mezsgyén elalvó lábszárcsontját szent Györgykor kiveszik
a boszorkányok – következő év szent György napján teszik vissza.”
„[Ha kakasszóig nem ment el a lüdérc, marhaböndővé változott.]
Amíg el nem jött az üdő megint, mikor neki hatalma van, hogy hát mehet,
addig ott kellett neki lenni.”
A nem-térbe jutás tehát egyúttal időnkívüliségbe jutást jelent és viszont;
a nem-tér + nem-idő = káosz egynemű egységként működik. A tér elvesztése,
megszűnése meghatározott ideig érvényes; az időszünetek, az idő elvesztése
egyúttal a tér elvesztését-megszűnését jelenti: a B-lakók az ember térszervező
tevékenységével mintegy ellentétes, regresszív okkupációval ideiglenes,
az emberi idő szüneteiben érvényes „nem-tereket” hoznak létre. A térnek
és időnek ez az egysége Mihail Bahtyin művészi
kronotoposz meghatározásával jellemezhető:
„Az idő tulajdonságait a tér tárja föl, a tér viszont az időn
méretik fel tartalommal. E kereszteződések, a tér- és időbeli
ismérveknek ez az összeolvadása határozza meg a művészi kronotoposz
jellegét.”
A tér és idő e szoros összefonódottsága elsősorban a „találkozások”,
a kapcsolatteremtés szimbolikus módozataiban manifesztálódik: a térenkívüliségbe
jutás, vagy annak létrehozása „időszünetek” létrehozásával történhet és
viszont; tehát azonos/hasonló módszerekkel lehet a téren/időn-kívüliség
állapotába jutni.
A már több vonatkozásban említett véletlen, illetéktelen behatolások
(az A-lakó rossz órában a B-térfél tiltott területére megy eltéved stb.)
mellett lehetséges az A-lakók büntetlen behatolása is a B-szférába: a másik
térfelet szimbolizáló valamely jel, tárgy alkalmazásával. E gesztusok és
mágikus tárgyak használata megfelel a másik trfélből „idejövők” alakváltozásának:
ezek is – mint az – a tér–idő viszonyok megváltozását jelzik, önmagukban
elégségesek a nem-teret, nem-időt létrehozni.
A közelmúlt magyar néphitében legelterjedtebb a fordítottság jele. Alkalmazója
illetékes behatoló lesz a fordított világba;
illetve mintegy létrehozza azt. A téren kívül kerül, mintegy a B-térfélen
is van: illetékessége védelmet nyújt a B-lakókkal szemben:
„Az a szerencséd fiam, hogy fordítva van az ing rajtad,
másképp el se tudtál volna jönni idáig.”
„Éjfélkor a keresztútnál a lovak megálltak, nem mentek
tovább … megfogta az ostort bal kézvel, s kezdte a lovak előtt a földet
verni … [erre tovább tudtak menni].”
„Egy férfit fehér kutya kísért éjfélkor, ráugrott. Mikor
átcserélte a csizmáját, abban a pillanatban eltűnt.”
„Kísértet megjelenésekor kifordították a kucsmát.”
„Ha jön a garabonciás okozta vihar, mindent felforgatnak.”
„Éjjel nyomó lidérc ellen a lábakat keresztbe kell tenni.”
„…bal kézvel keresztet kell vetni, s akkor elmegy a boszorkány.”
„A boszorkányt bal kézzel lehet elkapni.”
„…elment a szomszédba, ott meg vótak gyerekek, azok meg
már tudták, hogy ez boszorka. A söprűt … a gyerekek felállították az ajtóba…
Oszt az az asszon, míg a söprűt le nem fordították, nem tudott kimennyi.”
Ugyanilyen szerepe van a szintén a B-szférát reprezentáló mágikus tárgyaknak,
amelyek olykor eredetük, anyaguk, formájuk révén is utalhatnak a B-szférára –
így a toll, szőr az állatalakra, a talált, „keresetlen” tárgyak a térenkívüliségre,
az új, „kezdetlen”, vagyis az időszünetekben szerzett tárgyak az időnkívüliségre:
„Luca napkor akinek menni kellett valahova éjszaka, és
a hátán nem volt toll egy kis zacskóba, azt a boszorkány elvitte egy mély
verembe. Ott egy hétig mindig verte…”
„[A falu szélén megálltak a lovak:] Kérte az öreget, hogy
indítsa el őket, mert tudja, hogy neki van ilyen tudománya… Kimentek a kocsihoz.
Ott egy fejszével háromszor megkerülte a kocsit, s mindannyiszor nagyot
vágott fejszéjével a rúd elejére … rendben megindultak hazafelé.”
„A boszorkányok újhold első péntekjén szokták a tehenet
megrontani. Ez ellen úgy lehet védekezni, hogy napkelte előtt vizet kell
vinni a patakból, s ezzel kell a fazekakat kiforrázni.”
Az A- és B-térfél közt illetékesként közlekedő mediátorok gyakori jellemzője,
hogy a másik térfelet reprezentáló mágikus tárgy állandó birtokosai (mint
az idézett adat tudós kocsisa); a téren-időn kívüliségre vonatkozó tudásukat –
többek között – az azt reprezentáló eszköznek köszönhetik. E hiedelemmotívumok
körébe tartozik a boszorkány és más tudósok tudományszerzése
vagy tudományátadása mágikus tárgy segítségével:
„Úgy adja át a boszorkány a tudományt, hogy valamijét odaadja
saját ruhájából.”
„Tudós pásztor botja átadásával adja át a tudományt.”
„Tudományszerzés Szent György nap előtt kiásott béka megevésével:
Öregasszony cselédje eszi meg a béka felét, ezután megérti az állatok nyelvét,
láthatatlanná tud válni.”
Hogy a mágikus tárgy a B-térfelet reprezentálja, „létrehozza”, ezáltal
védelmet és tudást nyújt, jól megvilágítja W. Bogoras
egy csukcs adata. Eszerint szabadban aludni veszélyes, csak egy bizonyos
kőamulettel lehet, amelyre elalváskor viselője ráolvas: Én nem vagyok itt,
ebben a kőben vagyok. És ez a kő hatalmas szikla, éppen a tenger közepén.
A szikla oldala meredek és csúszós. Ha egy szellem föl akar mászni rá, kitörik
a körme és visszacsúszik a vízbe. BOGORAS, W. 1925,
237. p. Tehát itt is van, és nincs is itt: az emberi tér törvényei
nem érvényesek rá – a mágikus tárgy révén a másik térben: a téren kívül
is van.
2
A leírt duális rendszer horizontális térszerkezetre utal, ahol valóságos
lineáris haladással elérhető a másik térfél, amelynek létező, reális terei,
objektumai a nem-teret, a káoszt szimbolizálják. Az ide behatoló egy reális,
földi másvilágba juthat, amely elsődlegesen az ember térfoglaló-megművelő
okkupációja által el nem ért, nem birtokolt, ismeretlen, idegen volta révén
nyert kaotikus/természetfölötti/halotti jelentést. Ez a másvilág
nem a túlvilág, a halottak végleges tartózkodási helye, de
különböző démonikus lények tartózkodnak, jelennek meg itt, és itt bolyonganak,
egy végleges túlvilágra kerülésük előtti átmeneti időszakban a halottak
is, mint visszajárók, vezeklők, az emberrel még közvetlen, személyes kapcsolatot
tartó átmeneti lények.
De a B-térfélre jutva egy „szellemi” túlvilággal is kapcsolatba lehet
kerülni – innen indulhat az odavezető út. Ismeretlenségéből és valóságos
átmeneti helyzetéből következik halál/túlvilág kapuja jelentése.
A B-térfél térségei-objektumai határhelyek, két emberi települést elválasztó
senkiföldjék. A falu – falu környéke oppozíció is magában foglalja
ezt a jelentést: a falu határa a szomszéd emberi településtől elválasztó
átmeneti hely, de egyúttal ismeretlen periféria is. Leopold
Schmidt középkori példáiban a világ még kicsi; az
ember saját faluja, kis szántófölddel a világ közepe, amelyet ismeretlen,
félelmetes, az ember által még meghódíthatatlan erdőségek vesznek körül.
A szomszéd falutól elválasztó hatalmas terület még valóban ismeretlen világ.
„Valami »egészen más«-ról van szó, egy olyan övezetről, amely egyrészt
itt a földön két darab földet egymástól elválaszt, amely azonban éppígy
elválaszthatja ezt a pogány földet az ismeretlen »odaáttól« is. Az erdő
kapu volt a külső világhoz, egyfajta átjáró…”
A saját/emberi világtól való idegenségéből következik természetfölötti/halotti
aspektusa, sőt, a valahol messze, a periféria külső határán, a világ peremén
elképzelt túlvilág is: egy horizontális túlvilág-elképzelés, melyet igen
sok mitológia, kozmogónia ismer, általában párhuzamosan az ég–föld–alvilág,
illetőleg menny–föld–pokol hármasságával (kettősségével).
A halottak lakta túlvilág is lehet egyszerre különböző helyeken. A görög
Hadész a föld alatt, ugyanakkor messze nyugaton volt. Vagy például az észt
néphit a „halottak birodalmát” különböző helyekre: föld alá, föld fölé,
földre helyezi; ennek felel meg a sokféle elnevezés: alsó/túlsó/túloldali
világ, másvilág; PAULSON, I. 1971, 191–196. p.
és sorolhatnánk tovább az európai, ázsiai példákat e párhuzamosságokra.
A magyar néphitben is valószínűleg eltérő túlvilág-elképzelésekre utalnak
a másvilág és túlvilág, alvilág/felvilág szavak.
„A földi vándorlás egy más világba vezethetett; Dante ismeretlen földi
tájakon eltévedve jutott a pokolba” – állapítja meg Gurevics
a középkori térszemlélet taglalása során. GUREVICS,
A. J. 1974, 65. p. A senkiföldjén túli világ a valóságban egy másik
emberi világ. Az archaikus térszemlélet azonban nem ismer másik emberi
világot: ELIADE, M. 1957, 154. p. a
Lévi-Strauss, Ivanov,
Toporov által megállapított univerzális centrum–periféria,
saját–idegen stb. oppozíciók egyetlen emberi világra utalnak. A „saját”
lakóhely a centrum az idegen perifériával szemben, de egyúttal az univerzum
centruma is:
„…minden emberi hajlék a »világ« közepére van rávetítve.”
„Ezen felfogás szerint – írja Veres Péter a fent
említett szerzőkre hivatkozva – az ember mint olyan, egyike a kozmológiai
rendszer produktumainak, a saját etnikai csoport pedig … a szomszédos közösségektől
eltérően a teremtés célja, a világ közepe.”
„A világ közepén én vagyok…
…a világ közepe ott van, ahol állok.”
Az archaikus tudat e magyar adatokkal is reprezentálható „centrumból
szemlélt világa” a periférián már csak mást/idegent/nem emberit tételez
fel.
A periféria „túlvilág kapuja/szent” jelentését a határhelyeken létesített
szent helyek is dokumentálják, mint ezt szemléletesen elemzi
Takács Lajos tanulmánya: a határ mint senkiföldje
gonosz, ártó szellemek tanyája, erőszakos halállal meghaltak, kereszteletlenek,
koraszülöttek temetőhelye – másrészt különleges, szent hely (római, etruszk,
kelta adatokig visszavezethetően egész Európában); ezt az ott emelt keresztek,
kápolnák, templomok, valamint ezek asylum-jellege bizonyítja.
TAKÁCS Lajos 1980.
Így a senkiföldje mint két emberi tulajdont összekötő/elválasztó átmenet
törvényszerűen lett az evilág és túlvilág közti átmenet egyetemes szimbólumává.
A nagy kiterjedésű átmeneti térségek esetében természetszerűleg az „ismeretlen
periféria” jelentés dominál, míg a – recens magyar, illetőleg európai –
hiedelmek által reprezentált – „keskeny” térelválasztók/összekötők (híd,
folyó, töltés, mezsgye) esetében elsősorban az „átmenet” jelentés. Közismert
a híd és folyó egyetemes „evilág–túlvilág határa”, „út a túlvilágra”
jelentése. A keresztút egész Európa hiedelmeiben
a halottak/démonok/boszorkányok földi tartózkodási-megjelenési helye, de
egyúttal a halálba-másvilágba vezető út.
Az eredeti „senkiföldje” jelentésből vezeti le Leopold Schmidt
e területek „másvilág” jelentésének „saját közösségtől idegen, társadalmon
kívüli” aspektusát:
„A száműzött nyomorúsága, hazájának elvesztése egy olyan külvilágba
való kitaszítottságot jelentett, ami idegennek, ellenségesnek, sőt
»túlvilágnak« fogtak föl. A kitaszított társadalmilag halott volt,
úgy is kellett ezért viselkednie, mint egy halottnak.”
A „másvilág” jelentésnek ebből az aspektusából következik, hogy az
átmeneti rítusokban manifesztálódó státusváltás liminális szakaszában
a „társadalmilag halott” személy a senkiföldjére, perifériára rekesztődik
ki; valóságosan is kiesik a szociális térből és időből: a státus nélküli,
átmeneti lény az átmeneti térbe kerül. LEACH,
E. 1972, 113–115. p.; TURNER, V. W. 1972. Anna-Leena
Siikala – a sámánavatást elemezvén – a szamojéd
sámánnal kapcsolatban írja: A sámánjelölt az erdőben, távol a közösségtől,
barangolva veszti el először eszméletét, kerül kapcsolatba tanító szellemével.
SIIKALA, A.-L. 1978, 187–191. p.
De e jelenség – túl a sámánavatás körén – általános érvényű a beavatási
rítusok vonatkozásában. TURNER, V. W. 1969, 95. p.;
FEJŐS Zoltán 1979, 410. Egyúttal a periféria – a B-térfél – „túlvilág
kapuja/istenséggel, halottakkal való találkozás helye” jelentése is manifesztálódik
az avatási rítusok liminális szakaszában (amikor az egyén „szent” állapotban
van), illetőleg az
egyén szimbolikus halálában és újjászületésében vagy álomban, extázisban
„túlvilági utazásként” megélt „valóságos halálában”.
De hivatkozhatunk a pusztába, erdőbe, bozótba vonuló remetékre, akik
a szentség állapotába a világtól távol kívántak eljutni, vagy a zarándokokra,
akik ismeretlen helyekre vándoroltak: „Krisztust … megtalálhatták mindenhol,
ehhez csupán az kellett, hogy eljussanak a szentség állapotába”.
GUREVICS, A. J. 1974, 64–65. p.
A közelmúlt magyar néphitének adatai is utalnak – hiedelemmondai motívum-ként –
a B-térfél ilyen jelentésére: A tudós, táltos, halottlátó tudománynyerése,
a szimbolikus halált jelentő alvás vagy extázis a periférián megy végbe.
Például:
„A foggal született gyerek eltűnt, három napig az erdőben
kóborolt, nem evett. Mikor visszajött, tudott jósolni.”
„Gyenge Maris [tudósasszony] megzavarodott, elment az erdőbe.
…három napig mindig keresték. …éjjel a fa tetején hált, nappal megint kóborgott
tovább…”
„A leendő táltos »elkóborol«, istállóban alszik.”
„A foggal született »rejtett helyen nő fel« – garabonciás lesz belőle.”
„A tápai halottlátó külön kis házikóban lakott egyedül,
mikor álmában megtudott minden imádságot.”
A magyar néphit tudományszerzésre, valamint elragadásra
vonatkozó hiedelem-mondai adatai az átmeneti térségek–objektumok „átmenet
a halálba/túlvilágra” jelentését is képviselik (utóbbiak – például boszorkánymulatságra
ragadás, vagy a táltos és garabonciás-jelölt elvitele – is beavatásként
értékelhetők); például:
„Ha nem vigyázol a kislányra, elviszi a tátos. A tőtésen szokott menni.”
„Aki születéskor két sor foggal születik és kislány, abból
jósnő lesz. Hogy elérje célját, nagy viharban át kell mennie valamivel egy
nagy folyón. Aztán el kell mennie egy vagy két évre szolgálnia, és tizenöt
éves korában megkezdheti a jóslást.”
„[Valaki éjszaka a keresztúton átment] … a boszorkány a
mocsolyába csapkodta be. Reggelig két menyecske táncoltatta, csapkodta be.”
„…Mikor kimegy oda az árokhoz, há ott annyira zenélnek,
… azok a zenészek mentek elöl, és ő táncolt utánuk. Vitték, addig vitték,
ameddig a kakasok nem szóltak… Akkor megebredt, hát az erdő szélin van egy
árok partján, csupa víz, ki vót merülve, megtáncoltatták az ördögök.”
„[Egy gyerek] egy hídon vagy olyan helyen szokott sírni,
ahol az emberek már a halál küszöbén szoktak állni … felvették a járókelők,
a gyerek átváltozott asszonnyá vagy férfivé. Át kellett adni a lelkét a
boszorkánynak, mert ha nem, akkor megrontották és meghalt.”
„Az esküvői muzsikusokat keresztúton megjelenő kocsi viszi
a túlvilágra.”
Hasonló értelemben lehet „szent hely” jelentése a temetőnek, ahol a „túlvilág
kapuja” jelentést erősíti az ott eltemetett halottak tényleges jelenléte:
az élő holttest mintegy közvetítő a valódi, szellemi túlvilág felé:
„A garabonciás hétéves korában, egy sírra feküdve megtudja a füvek titkait.”
„Halottmondó az lesz, aki pár napig feküdt a földben [tetszhalott
volt].”
A temető, mint „halottak lakhelye, halottak, természetfeletti lények
megjelenési helye” szintén B-térfél az „emberi” A-térféllel szemben. Nemcsak
a sírjukból „kikelő” (misére, körmenetre járó) halottak, hanem lidérc, boszorkány
stb. is megjelenik itt a „rossz órákban”:
„A halottaknak minden éjszaka 12 órakor búcsú van. 12 órától 1 óráig
nem jó a temetőbe menni.”
Mindezek az adatok természetesen nem egyfajta ténylegesen működő avatási
szisztéma részeiként, sem azok hiedelmekben fennmaradt töredékeiként értékelendők,
pusztán e marginális helyek egyetemes, a magyar (és hasonlóan az egész európai)
néphit által is tükrözött „szent/túlvilági” jelentésére utalnak, attól függetlenül,
hogy a boszorkány, táltos, garabonciás és egyéb tudósok és mediátorok beavatására
vonatkozó hiedelmeknek milyen – térben-időben hova köthető – történeti gyökerei
vannak.
3
Tehát a B-térfélnek – a perifériának – „szent hely” jelentése is lehet –
mintegy potenciálisan szent hely. A „szent/túlvilági kapuja” jelentést
azonban az A-térfél is magában hordozza.
A magyar lakóházra vonatkozó kutatás a ház reális és szimbolikus térbeosztásával
összefüggésben próbálta a lakóhely ambivalens (profán és szent) funkcióit
kimutatni. Ami a magyar néphit idevonatkozó adatait illeti: a lakóház duális
térbeosztáshoz, amit a kutatás a nemek elkülönülése, munkamegosztása szempontjából
(férfi és női térfél) kellően bizonyított,
RÄNK, G. 1949–1951; CSILLÉRY Klára 1982; VERES Péter 1975. nem
kapcsolódnak – legalábbis az adatokkal elérhető közelmúlt vonatkozásában
nem – a profán és szent tér fenti szimbolikus tartalmai. A lakóház bizonyos
objektumai azonban szent funkciót tölthetnek be („kapcsolatteremtés a túlvilággal-halottakkal”
értelemben). Ezek: az eddigi kutatás által is hangsúlyozott asztal,
de ennél, és a szent sarokban elhelyezett egyéb tárgyaknál
sokkal inkább a tűz/tűzhely/kemence. Az asztal „tisztaságára”,
becsben tartására valóban sok adat hozható,
csakúgy, mint bizonyos kvázi-áldozati cselekményekre.
De hasonló értelemben a tűzhely is lehet szent hely. A tüzet egy főleg tilalmakban
megnyilvánuló, kvázi-tűztiszteletnek nevezhető magatartásforma
övezi, de a halotti áldozat egy fajtájaként
értékelhető gesztusok révén van „túlvilág kapuja” jelentése is. Szórványosan
ismert az a hiedelem, hogy „a tűzben hazajáró lelkek jelennek meg”,
Magyar Néphit Topográfia kérdőíve 20, Boldogkőújfalu,
Borsod megye és meglehetősen elterjedt az a nézet, hogy ha a halottnak
hiányzik valami (a halottlátó tudósítása szerint), a
tűzbe dobva lehet utána küldeni. PÓCS Éva 1982,
187. p. Hasonló értelme van a szintén elterjedt nézetnek:
„Ha a tészta elesik a spórhelten, az angyaloknak belevetem a tűzbe.”
Némely adat arra vall, hogy a kémény/kürtő mintegy „bejárat” a házba
a B-lakók számára. Gondoljunk például a váltott gyerek, sőt mint alábbi
adatunk mutatja, váltott macska el- és visszacserélésére a kéményen
át; például:
„A szépasszonyok a kürtőn kicserélik a gyereket.”
„Elsoványodott a macska, akkor azt szokták mondani, hogy
a szépasszonyok hordják ki a kürtőn.”
A családi halottak-ősök ellátása a karácsonyi tizenketted idején sem kötődik
speciálisan a szent sarokhoz, ebben az időszakban az egész ház az övék.
PÓCS Éva 1965, 53. p. A halotti tor után
visszalátogató halott számára is lehet az asztalra, de éppúgy a kémény alá
készíteni éjszakára az ennivalót.
Az A-térfél, vagyis a lakóhely szent profán jelentéseinek kettőssége
a konkrét térbeosztásban megnyilvánuló kettősség helyett elsősorban időbeli
relációban jelentkezik: az emberek ideje – halottak ideje váltakozással
írható le. A halottak ideje a közelmúlt magyar
néphitében a már más vonatkozásban említett éjszakán kívül elsősorban a
téli napforduló körüli időszak: a karácsonyi tizenketted, továbbá
a halottak napja/hete, valamint a konkrét halálesethez kapcsolódó
hagyományos visszajárási napok, egy 30–40 napos időszakon belül, amíg a
halott még nem távozott véglegesen, és ha valami oka van rá, visszajöhet
családjához. RANKE, K. 1959. A magyar „dátumokat”
lásd: PÓCS Éva 1980. A halottak idejének rendszabályai – az erre
vonatkozó magyar adatokban meglehetősen csökevényes, áttételes formában
elsősorban a házba látogató halottak vendégül látására vonatkoznak.
„Aki nyugodtan hal meg, nem jár haza, csak halottak napján jön haza…”
„Halottak napján a halottak mind hon vannak, mindenkit
hazaengednek… Akkor hazamennek mindenki oda a tartozóihoz, s akkor szoktak
csinálni ennivalót, italt is adnak…”
„[Karácsonykor] a mákos gubából vagy mákos barátfüléből
a kemence vállára is tesznek: hátha a halott hazajön.”
„A mákos tészta maradékát reggelig a kemencepadkára vagy
a szekrény tetejére teszik a házat éjjel látogató angyalok számára.”
„A karácsonyi vacsora ételmaradékait vízkeresztig az asztalon hagyják.”
Egyidejűleg tilalmak vannak érvényben, amelyek bizonyos emberi tevékenységekre
vonatkoznak:
„Halottak hetében nem jó mosni, vasalni, eljegyzést tartani,
vagy házasságot kötni.”
„Répát, krumplit azon a héten, amelyen a halottak napja
esik, verembe eltenni nem jó, mert elrohad.”
„A karácsonyi tizenketted idején tilos kenyeret sütni,
szemes ételt enni, diót törni, mosni, ruhát, bőrholmit felteregetni.”
A tizenketted idején tiltották a házból való „kiadást”, kölcsönadást
és ugyancsak jellemző volt a kifelé seprés, szemét kihordásának tilalma.
Utóbbi tiltás az éjszakával kapcsolatban is ismert,
és feltehető, hogy azonos értelmű jelenség a tizenketted idején érvényes
asztalleszedési tilalommal: a halottak idején a ház minden terméke a halottaké.
PÓCS Éva 1965, 165–175. p.
Minden emberi berendezkedés bizonyos értelemben a világ rekonstrukciója.
Mint Veres Péter előbb idézett tanulmányában összefoglalja:
„…a társadalmi fejlődés alacsonyabb szintjein álló archaikus kultúrájú
népeknek a távolabbi és közelebbi környezetükről alkotott felfogását sajátos,
úgynevezett mitikus-kozmogónikus szemlélet jellemzi. Ezen jellegzetes
világnézet a mikro- és makrokozmosz azonosságának feltételezéséből indul ki.”
A mikro- és makrokozmosz azonosságát Gurevics a
középkori világképben és természetfelfogásban még számos konkrét példával
igazolja, a skandináv mitológiából vett példákkal illusztrálva írja le:
A majorság magába foglalta a „világmindenség” modelljét. Az emberi világ
Midgard (’bekerített közép’), az istenek
és emberek lakta hely, amelyet óriások és szörnyek ellenséges világa vesz
körül: Utgard (’ami a kerítésen túl van’). Ez a világ megműveletlen,
kaotikusnak megmaradt része. A valóságos településeket is centrumnak képzelték,
amelynek perifériáján helyezkedik el a külvilág. Az emberi világot – a majorságot,
a paraszti udvart, amelynek tökéletes analógiája s egyszersmind felső jóváhagyása
Aszgard, az ászistenek tanyája – mindenfelől a rettegés és veszedelem titokzatos,
sötét világa veszi körül. Tehát:
„A mikrokozmosz nem egyszerűen egy kis része az egésznek, nem egyik
eleme a világmindenségnek, hanem inkább a világegyetem kicsinyített és
az egészet reprodukáló mása. Hittudósok és költők egyaránt kimondták
azt a gondolatot, hogy a mikrokozmosz éppoly egész és teljes, mint a
nagy világ.”
A lakóházra vonatkozó modern antropológiai vizsgálatok is számos helyen –
Európában is – kimutattak egy olyan archaikus szintet, ahol a ház a kozmosz
modellje. C. E. Cunningham az atoni (Indonézia) házzal
kapcsolatos elemzésében írja:
„Bizonyos értelemben … az atoni ház a világmindenség modellje.
De több, mint a mindenség egyszerű analógiája, mivel integrált része
is annak. … a ház alkotóelemeivel, beosztásával, formájával, jelképeivel
és a rendre, berendezésre, valamint a beletartozók és a kirekesztettek
viselkedésére vonatkozó előírásokkal szinte olyan, mint a kozmosz
mechanikus modellje…”
Az 1. alatt közölt hiedelmekből a világ a lakóhely/emberi tevékenység/profán –
lakóhely környéke/ember tevékenység hiánya/szent oppozíciókkal írható
le. A világ reprodukciója is tartalmazza e jelentéseket, tehát
a leírt térrendszer A és B térfelének jelentéseit egyaránt. Ezért lehetséges,
hogy a lakóház, és minden emberi berendezkedés egyrészt oppozícióban legyen
mint emberi/profán/rendezett hely az őt körülvevő természetfeletti/halotti/kaotikus
szférával, másrészt duális szimbolikus tartalma legyen és ambivalens funkciókat
töltsön be. Számos (a magyar lakóházénál) archaikusabb szintű példa mutatja
a lakóhelynek nemcsak duális szimbolikus tartalmait, hanem reális és szimbolikus
duális térbeosztását. Például Pierre Bourdieu berber házzal kapcsolatos
vizsgálata szerint a ház berendezése, a házi élet megszervezése a következő
oppozíciókkal jellemezhető: tűz–víz, főtt–nyers, nappal–éjjel, férfi–nő,
kultúra–natura stb. De ugyanezeket az oppozíciókat mutatja ki a ház
mint egész és az univerzum többi része közt is. BOURDIEU,
P. 1973, 102–103. p.
„Ezért egyszerre igaz is és téves is olyasmit állítani, hogy a külső
világ a házzal oppozícióban van, mint férfi a nővel, vagy a nappal az
éjszakával, vagy a tűz a vízzel stb., mivel ezeknek az ellentét-pároknak
a második tagja (= a ház) minden esetben megoszlik magára és saját
ellentétére.”
„A ház is kettős jelentéssel van felruházva: ha igaz is, hogy úgy áll szemben
a közösségi, nyilvános világgal [public world], mint a natura a kultúrával,
más tekintetben viszont kultúra…”
4
A magyar néphit bizonyos tudományszerzésre, halottak/természetfeletti
lények „kilesésére”, illetve a túlvilágra való behatolásra/betekintésre
vonatkozó adataiból az 1. alatt leírt tér-idő szerkezetet mintegy magasabb
szinten magában foglaló duális rendszer írható le. Az 1. horizontális térrendszer
„valóságos” találkozásaival, „behatolásaival” szemben ezek az adatok szimbolikus
túlvilágra jutásra vonatkoznak: Az ember szimbolikus haladással a „szent
közepet” megtestesítő térségekbe/objektumokhoz jut, illetve szimbolikus
cselekményekkel létrehozza őket. Ezáltal a halottakra-túlvilágra, távoli,
elrejtett dolgokra, a múltra és a jövőre vonatkozó tudást szerez, e tudás
letéteményese lesz = beavatódik.
Az ide vonatkozó adatcsoportokat reprezentáló adatok:
a) A ház tűzhelyében, tüzében, kör húzásával megláthatók a
halottak/boszorkányok/jövő, beavatás nyerhető:
„Aki éjféli mise alatt meztelenre vetkőzik, »szentelt körből« láthatja
kürtőből macska képében lejövő boszorkányokat. Mindent megadnak neki,
de nem szabad elárulnia.”
„Ha szent György nap éjszakáján az eladó lány háromszor megkerüli a
házat és lába közt benéz a kemencébe, ott meglátja, milyen lesz a
vőlegénye.”
„Mikor esteledik, a tüzes fűtőn egy gömböc mindig ott táncol. De a
jányba egy csepp csontot se hagyott. Tudománya volt, és az volt az
ára a tudománynak.”
b) A ház körüljárása után láthatók a házban a halottak, a jövő:
„Szilveszter éjjelén a lány üres szobában terít, körülfut
háromszor a házon, majd benéz az ablakon: a terített asztalnál a halál vagy
leendő férje ül.”
„A lány háromszor körülfutja a házat, majd belép, és meglátja
önmagát, hogy lesz kiterítve.”
c) Keresztúton kör húzásával és/vagy lucaszéken ülve meglátható
a jövő, a halottak; belátható a tér; beavatás nyerhető:
„A Lucától karácsonyig készített lucaszékre ülve a keresztúton
tüzes lovakat, csúf állatokat, gonosz lelkeket lehet látni.”
„Éjjel tizenkettőkor a keresztúton rajzolt bűvös körből
visszanéznek, és meglátják jövendőjüket.”
„Keresztútra tett lucaszéken ülve meglátható, hol az elásott pénz.”
„Aki boszorka akar lenni, másik boszorka keresztútra viszi,
körbe állítja. Felszólítja, hogy tagadja meg az Istent. Nem vállalja – erre
szét akarják tépni, vagy a folyóba dobni.”
„Aki boszorkánnyá akar lenni, karácsony éjjelén kört húz
maga köré a keresztúton. Tüzes bikák jönnek és nem tudnak a körön behatolni.
Ha kimenne a körből, széttépnék. Ha kibírja, boszorkánnyá lesz.”
d) Templomban (a küszöbön) lucaszékről (és bűvös körben) meglátható
a boszorkány/halottak/jövő; beavatás nyerhető:
„Az éjféli misére elvitt lucaszékre a templomajtóba ülve
a misére bejövők közt meglátja a boszorkányokat: olyan nagy ökörszarvval
jönnek be a templomba, hogy félre kell hajtaniuk fejüket. Úrfelmutatás után
sietnie kell haza, mert olyan dühösek rá, hogy szét akarják tépni.”
„A lány az éjféli mise alatt az oltár előtt lucaszéken
állva látja jövendőbeli férjét.”
„A templomban a lucaszéken ülő »rossz lelkeket« lát.”
„Aki lucaszéket visz a templomba az éjféli misére, »látást nyer«.”
„Aki nem visz mákot a lucaszékre üléshez, boszorkák kezébe
kerül. Elaltatják, tagjait szétszedik, úgy táncolnak vele kakasszóig, mikor
hirtelen összerakják.”
e) Tükörben meglátható a jövő, a halottak, belátható a tér:
„Szilveszter éjfélkor a lányok gyertyával a kezükben belenéznek
a tükörbe és meglátják szeretőjük képmását.”
„A hetedik gyerek/foggal született gyerek acéltükörben/kristályos
üveggel látja meg a kincset szent György éjfelén vagy karácsony éjszakáján.”
f) Templomban a pap az oltáriszentségen keresztül látja a boszorkányokat:
„…a plébános kitette az oltáriszentséget, és azt mondta,
hogy a Mária-lányok között kettő van, aki bűbájos.”
„Karácsony éjfelén a pap átnéz az oltáriszentségen, ő is
meglátja a boszorkányt.”
„A pap újhold vasárnapján felemeli az oltáriszentséget,
és az összes boszorkányt látja benne.”
g) Szitán át láthatók a boszorkányok és a jövő:
„A boszorkány forgószélben is szokott járni, ahol szalmaszálon
ül. Aki ilyet lát, szaladjon be egy rostáért, s ha azon keresztül néz a
forgószélbe, megismeri, ki ül benne.”
„Mikor a csorda jön hazafelé szent Györgykor, ki kell állni
a kapufélfához egy rostával, azon át meg lehet látni, hogy ki a boszorkány.”
„Ha a lány éjféli mise alatt kiáll a kapuba, rostán át
megláthatja leendő vőlegényét.”
h) Egyéb lyukas tárgyakon át a boszorkányok, ördögök, jövő látható:
„…ha a tő fülin át akar látni, meglátja a templomban a boszorkányt.”
„Ne nézz be éjfélkor a templom kulcslyukán, mert az ördögök
nem bocsájtanak el a kulcslyuktól.”
„A lány a fán lévő lyukon át meglátja jövendőbeli férjét.”
„Aki a padláson napkeltekor új kerék agyán keresztül néz
a padlásrésen ki, úgy figyeli meg reggel a tehénhajtást, meglátja a boszorkányt.”
i) A fordítottság jelének alkalmazásával megláthatók az ördögök, beavatás nyerhető:
„Ha valaki a templomban megfordítja a kapcáját, meglátja
az ördögöket.”
„Egy halottlátó úgy kapta tudományát, hogy nagy betegsége után elvitték a
templomba, a pap a miseruhát rátette és megfordította rajta, s attól kezdve tudott mondani.”
„Egy gulyás egy cimboráját tudományra akarja tanítani.
Két szalmaszálat kilencszer megfordítva letesz a földre, arra kell ráállni.
Mindent lehet látni róla.”
A tudományszerzés hiedelemmondai adatai és a jósló rítusok egyaránt
a túlvilággal való szimbolikus kapcsolat létesítésére utalnak. Közös elemük
a túlvilágra behatolás/betekintés képességének megszerzése, illetve e képesség
birtokában a behatolás, betekintés. A tudomány nyerése (tudóssá, boszorkánnyá
válás) fiktív beavatási rítus mondai megfogalmazása, a betekintés, behatolás
pedig mediátori funkció. A kapcsolatteremtés e módszerei a valódi funkciójukban
működő beavatási rítusokhoz képest mintegy kvázi-avatási technikának tekinthetők:
e szájhagyományozott motívumok nem alkotnak egymással logikusan összefüggő,
gyakorlati funkciójában működő rendszert. Nem köthetők egy speciális beavatott
személyhez – létező vagy létezett mediátorhoz – annak ellenére, hogy a néphit
e módszereket, az így szerzett tudást – hiedelemmondai attribútumként –
olykor specialistákhoz kapcsolja: a tudós, ördöngös, hetedik gyerek,
a boszorkány kvázi-mediátori alakjához. Ugyane mediátori funkcióval
ruházza fel a néphit – alkalomszerűen – a hivatalos egyház papját (mint
ahogy a hivatalos egyházi kultusz „szent helyei” is beépültek a rendszerbe).
E személyek heterogén, egymással kontaminálódó attribútumaiban közös, hogy
a halálra/túlvilágra vonatkozó tudás megszerzői, illetve birtokosai látják
a halottakat; a térés idő törvényei alól kikerülve belátják a teret: távoli,
elrejtett dolgokat; látják a múltat és jövőt, „az egész világot”; a „totális
tudás birtokosai” (Mircea Eliade kifejezése a sámán túlvilági utazásával
kapcsolatban). Tehát ugyanazon képességek birtokában vannak, amelyekhez
a beavatás „rejtezéssel” kapcsolatos módszerei („túlvilági utazás” álomban,
extázisban) köthetők, vagy amelyekkel a különleges születésüknél fogva tudósak
rendelkeznek (mint ahogy már a néző, jós, halottlátó terminusok
is e képességekre utalnak).
Veres Péter írja az archaikus-mitikus világkép
V. I. Toporov TOPOROV, V. I.
1972, 50–58. p. által leírt jellemzőinek összefoglalásaképpen:
„E szemléletmód csak azt tartja lényegesnek, ami szakrális jellegű…
az a ’szent’, ami a kozmosz része, illetőleg aminek eredete levezethető
a kozmoszból. Maximális szakralitású a térnek az a része, ahol
a teremtés létrejött, ésamikor az alkotás befejeződött. Ebből
következően e világnak, illetve legfontosabb részének, a közepének
kialakulását, a létezés kezdetét ruházzák fel
különleges jelentőséggel.”
A „teremtésismétlő rítusok” „felidézik, folytatólag is állandó
működésben tartják a teremtés aktusát. Így a kezdet nagy jelentőségű
szituációja újra megismétlődik az ünnep alkalmával, amely strukturálisan
újrateremti azt a fontos határhelyzetet, amelyben a káoszból kozmosz
alakult.” VERES Péter 1976, 49. p.
Adataink a szent közép szimbolikus létrehozására utalnak. A
túlvilággal/istenséggel való kapcsolatteremtés helye = szent közép,
amely bármely hely lehet, ahol – Eliade szavaival –
túlvilági/természetfölötti erők manifesztálódnak;
lehet a hivatalos kultusz szent épülete, de szimbolikus gesztusokkal
bárhol létrehozható: ha valaki rituális kapcsolatot létesít a túlvilággal
(a kultusz bármilyen formájában), szent közepet
hoz létre. Az adataink képviselte kvázi-beavatási módszerek kapcsolatteremtési
rítusok, amelyek – mint teremtésismétlés – a világ kezdetét/közepét
rekonstruálják, ahol/amikor a teremtés lezajlott, és kapcsolat volt
lehetséges a két világ között. A szent közép mint mikrokozmosz tükrözheti
a létrehozásával/megújításával rekonstruált makrokozmoszt szerkezetében,
konkrét tér-elemeiben, objektumaiban is; de –
szimbolikus tartalmai révén – mindenképpen mintegy magába sűríti az egész
univerzumot. A bemutatott módszerek tér- és időelemeire egyaránt jellemző
ez a szimbolikus sűrítés:
A kör az 1. rendszerben az emberi tér határait jelölte ki a káoszban:
térfoglaló okkupációval létrehozta az A-térfelet. A körüljárással, körhúzással
létrehozott szentközép nemcsak egy horizontális univerzum (korong alakúnak
elképzelt Föld) modellje lehet, hanem egy háromdimenziós világé is: a föld
köldöke síkbeli közép, amely egyúttal a vertikális – az univerzum három
rétegét felfelé és lefelé összekötő – világtengely kiindulópontja;
legalábbis a világköldök/világtengely elképzelést tartalmazó kozmogóniákban.
(És ugyanott a sámán – vertikális irányú – túlvilági utazásának kiindulópontja.)
ELIADE, M. 1957, 263–68. p.; VERES Péter 1976, 351. p.
Tehát a kör vertikálisan is kiterjedő világot, valamint a fent és lent elhelyezkedő
túlvilágokba való szimbolikus behatolás helyét is reprezentálhatja. W. Bogoras
csukcs rajzokról ír, amelyek a háromrétegű univerzumot három koncentrikus
körrel ábrázolják: a legfelső réteget középen, legközepén a világtengely
csúcsával, a sarkcsillaggal. BOGORAS, W. 1925, 212. p.
Ugyanezeken a rajzokon a fent–lent irányok síkbeli megfelelője a keleti
és nyugati irány (jobb és bal: ezt összevethetjük az archaikus világnézeti
oppozíciók fent–lent, kelet–nyugat megfeleléseivel). Utóbbi ténnyel
hozza kapcsolatba a sámán felfelé repülését spirál-alakban.
BOGORAS, W. 1925, 213–214. p. (Ez pedig eszünkbe
juttatja a spirál-alakban ábrázolt labirintusokat, mint az alvilágba/pokolba
hatolás horizontális szimbólumait. KERÉNYI Károly
1950. A keresztút mitikus elődjét, a hármasutat a „térbeli
világhármasság kétdimenziós változatának” tekintik –
tehát ez is a háromdimenziós világ horizontális vetülete.)
A körhúzás, körüljárás gyakori velejárója – közölt adatainkban is – a
háromszori ismétlés. A hármas számot, mint a teljesség szimbólumát, a világrétegek
hármasságával (hasonlóképpen a hetes számot a sok kozmogóniában hétrétegűnek
elképzelt világegyetemmel) szokták összefüggésbe hozni, de a három ugyanígy
az időbeli teljesség megnyilvánulása is, „továbbá a teljesség bírásával
létrejövő bölcsesség kifejezése”. Így szinte törvényszerű, hogy éppen az
avatási rítusok gyakori velejárója a hármas fokozatosság.
A hármas és hetes számok – sokoldalú jelentéseiktől függetlenül – vagyis
éppen azokból eredően – a „szent idő” elvont szimbólumává lettek; erre a
magyar néphitből is számos adat hozható. Az e dolgozatban nem tárgyalt,
rejtezéssel való beavatáshoz például szabályszerűen ezek kapcsolódnak:
a halottlátó, tudós három/hét napig alszik, „hal meg”; a táltost, garabonciást
hét évre „viszik el” tanulni; tehát a három/hét nap az emberi időből való
kiszakadást, a szent idő (és tér) birtoklását jelenti. Például:
„[egy leendő tudósasszony] …hét napig volt meghalva, de annak az
olyan volt, mintha hét évig csak ment volna. Az bejárta az egész
mennyországot, látott mindent.”
A szent közép létrehozása mint világteremtés egyúttal a szent/mitikus
idő „visszaállítását” is jelenti: a teremtés
idejét, amikor a „kapcsolatok” lehetségesek voltak. A kapcsolatot létrehozó
személy a teljes tér mellett a teljes idő – a totális világ – birtokosa
lesz. A rítus ismétlése a szent és profán idő váltakozását hozza létre,
amely nem egyszerű váltakozás, hanem két különböző minőségű idő párhuzamossága:
a „szent idő” saját, öntörvényű folyamatosságával. ELIADE,
M. 1958, 391. p. A bemutatott rítusok az 1. alatt időszünetekként
értelmezett időpontokhoz-időszakokhoz kapcsolódnak (kezdő, halotti ünnepek,
időszakok: téli napforduló, éjjel, éjfél, újhold, szent György). Az időszünetet,
az átmeneti időt a kapcsolatteremtés szent idővé teszi. Ahogy a szent közép
mint szimbolikus univerzum a totális teret, a szent idő magába sűríti a
totális időt. E tény szemléletes képviselője példáink lucaszéke, amelyet
a Luca és karácsony közti időszünetben készítenek el. Karácsonykor ráülve
„mindent” látnak és tudnak. Az idő szimbolikus kiterjedését még az is érzékelteti,
hogy a Luca és karácsony közti tizenkét nap – számos itt nem említett jósló
eljárásból nyilvánvalóan – az év tizenkét hónapját szimbolizálja.
A beavatott a totális világ, a szent/mitikus tér és idő (az emberi téren/időn
kívüliség) egységének a birtokosa; természetes, hogy tudása egyaránt vonatkozik
a térre és időre. Ezért a kapcsolatteremtés módszerei is kronotopikus jellegűek:
a szent térbe jutás egyúttal a szent időbe jutást jelenti. A rítusok tér-elemekkel
jelenítik meg az időt: a szimbolikus térelválasztók átlépése, a másik térfél
jelének alkalmazása, a rituális „lesőhelyeken” való betekintés mindig egyúttal
a szent időbe való belépést (= szimbolikus halál) jelenti.
A „szent közép” mint a makrokozmoszt magába sűrítő mikrokozmosz duális
szimbolikus tartalmakkal rendelkezik. Adatainkból nyilvánvaló mind a közepet
megtestesítő térségek-objektumok, mind az ezeket létrehozó szimbolikus gesztusok
ambivalens jelentése. A lakóház mint emberi létesítmény – mint A-térfél –
védelem a természetfeletti lényektől, halottaktól: az ajtó, küszöb a B-térfél
és a B-lakók illetékességének határa. A ház ugyanakkor – B jelentése révén –
szent középpé lehet: aki belép, beles a házba, a halottakra, halálra vonatkozó
tudást szerez. A templomban megláthatók a túlvilágot képviselő halottak,
ördögök, boszorkányok, akiktől védelmet is nyújthat:
„Megkísírtett egy ló, a templomig jött velem. Bal kézzel ütöttem felé,
akkor eltűnt.”
„Éjfélkor jöttek haza … temetőben láttak világosságot, mert kápolna
volt a temetőjükbe. S azt mondja, hogy mikor be akar menni … egy másik
megrándította, hogy: jaj, ne menj bé, mert halottak ülnek a padokba,
ezek – azt mondja – most mondják a misét”
Körhúzással a szent közép létrehozható, de lehet egyúttal védelem is
a B-szférától. A jelölt a körben állva kerül kapcsolatba a túlvilággal,
egyúttal a kör nyújt védelmet számára a túlvilágtól. E védelmi jelleget
hangsúlyozza a kör vár megnevezése is:
„Éjfékor aztán gyüttek ám a boszorkányok, de állat formájában … ki
akarták ijeszteni üket a várból, mert ott ugye nem bánthatták, azon
nem volt hatalmuk.”
A városalapító körhúzás: helyfoglalás, az ember okkupációja a káoszban,
védelem kifelé, egyúttal azonban a szent közép, a kapcsolatok létrehozása
is.
A fordítottság jele is ambivalens jelentésű: Az 1. alatt leírt találkozásokban,
mint a B-térfél jele védelmet nyújt a B-lakókkal szemben; a szent közép
létrehozásával a találkozás lehetőségét hozza létre. Ambivalens alkalmazásával
az a tény is összefügg, hogy a fordítottság szimmetrikus: az A-térfél is
fordított a B-térfélhez képest; fordítottsága B-aspektusát, halotti/túlvilági
jelentését képviseli: a halottakat, jövőt stb. az ablakon át meglesők is
mintegy fordított világba tekintenek be. Ez egybevág Pierre Bourdieu feltételezésével,
aki említett, berber házzal kapcsolatos vizsgálatában megállapította, hogy
a lakóhely mint univerzum kettős szimbolikus tartalmait kifejező oppozíciók
állnak fenn a lakóház, mint egész, és az univerzum többi része között. A
ház a külvilág irányait fordítva tartalmazza (a tájolási irányoknak megfelelő
száraz–nedves, világos–sötét, férfi-női oldalt),
mintha a házból be- vagy kilépő a küszöbön 90°-os fordulatot tett volna. Ez
a ház duális szimbolikus tartalmainak fenti rendszerével függ össze: a berber
ház elsősorban „női” létesítmény; olyan hely, ahova a nő bemegy;
de másodsorban – ennek alárendelve – „férfi” létesítmény is: olyan hely,
ahonnan (az elsődlegesen a „perifériához” tartozó) férfi kimegy.
A férfi tehát be is megy, és ki is – és mindig jobb lábbal indulhat a küszöbről,
és kelet mindig jobbra van, nyugat mindig balra – mindkét térfélnek megvan
a saját keleti és nyugati iránya. A tér „megfordul” a küszöbnél – az innen
kiinduló kétirányú azonos mozgás teszi a küszöböt, mint mágikus térelválasztót
oly jelentőssé. BOURDIEU, P. 1973, 108–109. p.
A B-térfél fordítottsága és egyúttal a küszöb és egyéb térelválasztók ambivalens
szerepe tehát az A-térfél szimbolikus univerzum voltának – és ezáltal ambivalens
jelentésének – törvényszerű következménye.
Tükörbe nézve vagy lyukas tárgyakon átnézve is betekintés nyerhető a
túlvilágra – tehát mintegy a „szent közép” létrehozható e tárgyakkal is.
A tükörben egyéb hozzáfűződő hiedelmek szerint is egyértelműen a halál,
túlvilág látható:
„A lányát sirató anya tükörben látja meg, hogyan élnek a túlvilágon lévők.”
„[Egy halottlátó asztalra tett tükörből mondott. Letette az asztalra
a tükröt és mondta], majd mikor ő beszélt, akkor fogjuk meg a tükröt,
és nézzünk bele.”
A tükör e szerepének egyik oka bizonyára az, hogy megfordítva látjuk
benne önmagunkat. A fordítottság a halál jele: fordított önmagunkat nézve
halott önmagunkat látjuk; a tükörben fordítva tükröződő világ: a túlvilág.
A szita (és más lyukas tárgyak) szerepe más szempontból érdekes. Igen kis
résen átnézve jóval nagyobb teret tudunk áttekinteni, mint amekkora a lyuk
nagyságából következnék (a fénysugarak terjedési iránya megváltozik vö.
hószemüveg). A szita nyílásán átnézve mintegy valóságosan is – fizikai
értelemben is – koncentrálódik a világ a szent középen.
A szent közép – mint szimbolikus univerzum – az univerzum szimbolikus
tartalmait mintegy „magasabb szinten” tartalmazza: az 1. rendszer A-térfele:
a ház (és minden emberi létesítmény) a makrokozmosz modelljeként annak A
és B jelentését egyaránt hordozza. Az 1. rendszer B-térfeléhez képest a
szent közép a „világ közepe” többletjelentéssel rendelkezik: az univerzum
középpontja, ahol a túlvilággal kapcsolat teremthető. Mint a kapcsolatteremtés,
beavatás helye, a B-térfél „halotti/szent/túlvilág kapuja” jelentéseire,
mint emberi létesítmény, létrehozott kapcsolat az A-térfél „központi/védett”
jelentéseire utal. Egyúttal – mint minden emberi létesítmény (A-térfél) –
oppozícióban van az univerzum többi részével, a perifériával. A szent
közép – periféria szembenállás az archaikus tudat világnézeti oppozíciói
közül elsősorban a központi periférikus, szent–profán, bent–kint, fent–lent,
lent–fent párokkal jellemezhető. Az 1. rendszer B-térfele földi másvilág,
amelynek periferikus túlvilágába valóságos lineáris haladással el lehet
jutni. A kapcsolatteremtő rítusok révén, a mitológiai idő visszaállításával
a szent középen, illetve annak létrehozásával a jelölt a totális világra
vonatkozó tudás birtokosa lesz: belátja a teret, látja a halottakat, jósolni
tud; szimbolikusan egy bárhol elhelyezkedő, bármilyen topográfiájú túlvilággal
kerülhet kapcsolatba. E kapcsolatteremtő rítusok tér-elemei jelenthetik
egyúttal egy háromdimenziós univerzum kétdimenziós mozgásban való „létrehozását”;
egy háromrétegű univerzum konkrétan fent és lent elképzelt túlvilágára való
„behatolás” helyét is. Ez a magyar néphitadatok képviselte szinten nem valósul
meg. Többek között azért nem, mert a magyar népi kozmogónia nemigen rendelkezik
adatokkal a világmindenség szerkezetére nézve. A néphit túlvilága lényegében
a keresztény túlvilág („színezve” néhány, a halott túlvilági útjára vonatkozó
elképzeléssel: híd, folyó). A keresztény menny–föld–pokol hármassága nem
mutatja egy hármas rétegzettségű univerzum képét, bár a menny kétségkívül
„fent”, a pokol pedig „lent” van (megfelelően a középkori egyház Isten–Sátán,
Menny–Pokol, fent–lent stb. oppozícióinak). GUREVICS
A. J. 1974, 62–64. p.
A magyar néphit bemutatott kvázi-avatási technikái nyilvánvalóan nem
feltételezett eredeti jelentésükben használják a kapcsolatteremtés tér-szimbólumait.
E funkciójukat-jelentésüket vesztett módszerek a hiedelemadatoknak egy olyan
heterogén konglomerátumában jelennek meg, ahol bizonyos állandó összetevőt
jelentenek a kapcsolatteremtés e szimbolikus módozatai. Ezek valószínűleg
nem egy valamikor, valahol megvalósult tényleges gyakorlatra utalnak, hanem
mindig is a rítusok és a szimbólumok szövegfolklór-műfajokban megjelenő
elemei voltak.
Adataink kontextusa – eltekintve a „kapcsolatteremtés” vizsgált rítusaitól –
rendkívül heterogén; akár a beavatás, túlvilágba tekintés itt nem tárgyalt
mozzanatait (például magának a lucaszéknek a kérdését, továbbá az avatási rítusok
bizonyos általános – adatainkban is megjelenő – vonásait, mint ijesztés,
titoktartás, szimbolikus halál feldarabolással-összetépéssel)
TURNER V. W. 1972, 341–344. p.; ELIADE, M. 1957, 73–76. p.
illetően, akár a kvázi-mediátorok személyét illetően, akár a módszerek kapcsolatait
tekintve a magyar néphit egyéb „beavatási” módszereivel (például az elsősorban
a halottlátóhoz kötődő rejtezéssel). BARNA Gábor 1982;
DIÓSZEGI Vilmos 1958. Mindezt történeti meghatározottságában, az
eredet szempontjából vizsgálva sokfelé ágazó szálakon kellene elindulnunk,
ami most természetesen nem fér e dolgozat kereteibe.