Tatrangi Dávid apja
Jókai-centenáriumra
Eltűnt… hiába kémleltek utána.
Áttörte vele a föld gőzkörét
Csoda-gépe, csoda-fantáziája.
Megszűnt a földi gravitáció.
A világ-aethert szeli régen át
Saját útján a fényes lég-hajó.
„Farewell”: mondjátok ti is neki,
S képzeljétek el, amint holt kezét
Most is a kormányon pihenteti.
Holott a gép viszi, ragadja őt
Gáttalanul, naprendszerek előtt
Süvítve el, – keresztül minden égen,
Nem sokkal gyorsabban, mint életében.
Hány csillagon kötött ki már azóta
A magyar rögnek hajdani lakója?
„Farewell”: mondjátok ti is neki.
Titka, teremtő titka teljességét
Nem bírjátok megközelíteni.
Ti nem tudjátok, ki volt az apa… –
Bár itten hagyta nektek száz fiát,
S gyümölcséről ismeritek a fát:
Minden gyümölcsnél mégis több a fa,
Hagyjátok szárnyalni a holt apát
Ködfoltok között, tejutak alatt.
Tatrangi Dávid veletek maradt.”
Spectrum
Fehér az ős-szín.
Talán nem is szín,
A költő szerint csak „világos csend”.
Fehéren, tisztán
Buzog a véghetetlen térből
A csillagzatok vándorfénye,
Míg fennakad egy hitvány üvegen.
Akkor megbomlik, megzavarodik,
Ős-tisztaságát homály futja be,
Egysége szertehull.
S a megzavart fény bomló káoszából
Lángrakapnak a születő színek:
Égő-piros, halványzöld, méregsárga,
Irigység, bosszú, remény, szerelem,
Ezernyi vágy.
Szeretnék gyermek lenni újra,
Isten báránya, ártatlan-fehér,
Bontatlan-egy.
És szól a hindu bölcs:
A munka könnyű:
Vedd el a nap elől az üveget.
Meteorkő
Ravasz Lászlónak ajánlom
Ím’, ez egy túlvilági nagykövet.
Valamelyik ős csillag-hatalmasság
Mint óriási parittyakövet,
Parittyájába tette.
A földre célzott, s hadüzenetét
A mérhetetlen ürbe kivetette.
Süvöltve hullt
Világok végtelenjén át,
S mert földi formaságot nem tanult:
A föld arcába vágta önmagát.
S most hirdeti
Méltóságosan és idegenül,
Hogy van még hatalom
A földi élet gőzkörén felül.
Szappanbuborék
Valaki szappanbuborékot fúj,
Mindegy most, hogy Isten, vagy kisgyerek,
Világokat kelt életre a száj,
Mely szappanbuborékot ereget.
És szállnak, libegnek a fényes gömbök,
És szétpattannak – s elnyeli az ég. –
Egy szappanbuborék is egy világ,
S egy világ is egy szappanbuborék.
Archimedes
Hisz minden dolgunk bús játék csupán,
Oltári füst, mely semmiségbe téved,
De játszó lelke bús tündértaván
Elringatózva, százszor boldog az,
Kinek játéka drágább, mint az élet.
Kinek álmodva, – nem rögös az út,
Az égő házba aki visszafut
Egy színehagyott vén pergamenért
Csak megszokásból, – úgy – szórakozottan, –
Ki letörli közömbösen a vért
Arcáról, – nem sejtve, hogy sebet kapott,
Mert eltűnődött, – elgondolkodott.
A halált aki észre sem veszi –
kinék nincs érkezése félni tőle…
Aki nem néz sem hátra, sem előre…
Aki, ha villan már a gyilkos fény
Az ellenség fent élű tőrein –
Szól hűvösen: „Ne bántsd a köreim!”
Telefonpózna
Elsorvadt, száraz ágai
Mint béna karok, kimerednek.
Telefonpózna lett a fa:
Hírhordozója embereknek.
S a többi közt kell állnia.
A többi mind faragott oszlop,
Legyalult, kinyalt, síma fa,
Olyanok, mint az udvaroncok.
Ezen még ott az ősi kéreg,
És van még benne büszkeség, –
S az erdőre még visszaréved.
Úgy bontja meg a többiek sorát,
Mint a fecsegő, léha népet
Egy sötétcsuklyás aszkéta-barát.
Az emberek a drótot hozták,
Ott állt, útban állt, kapóra jött,
Nem vágták ki – csak besorozták.
De rajta még az ősi kéreg,
A büszkesége megmaradt még, –
S az őserdőre visszaréved.
Tér és Idő
A Tér az ür, a roppant, ködös csarnok,
A Tér a behavazott pusztaság,
Rajta pár sötét nyom, fekete fák
És körvonalak, végtelenbe veszve;
A Tér a behavazott pusztaság
És részei: egy talpalatnyi föld,
Vagy fű, vagy kő, vagy víz, vagy levegő,
Mit szennyez egy-egy percig ember-lábnyom,
Vagy meg-megjelöl kereszttel egy álom
S az Idő behavazni újrakezd,
Az Idő, ez az örök hóesés.
És hajnalra nincs se nyom, se kereszt.