„…minden helyes tudás csakis a
beszéd által kerühet birtokunkba.”
„Minthogy én a költészettől jutottam
el […] a tudományhoz, […] rám fogják,
hogy dilettáns vagyok.”
„Megtanultuk, hogy ez a nyelv
bizony tökéletlen eszköz…”
Doboka Márton, a vármegye inzsellérje, hites matematikus, se szónoknak, se társalgónak nem volt valami híres. Szavát leggyakrabban azon kezdve, hogy „azt mondom, hogy mit is mondok”, nemritkán ennyiben is maradt a mondandójában. Azonban hivatala szerint
„elkészíté az egész Fertő és Hanság térképét. Valódi szaktudományú remekmű volt az. A vármegyegyűlésen az igaz, hogy amikor referált a bevégzett dologról az inzsellér úr, sok ’mit is mondok’-on túl senki sem értette, hogy mit adott elő; hanem annyi bizonyos, hogy az általa végzett munka után a Fertő egyszerre minden oldalán elhagyta az elfoglalt termőföldeket, visszatért a régi medrébe.”
Jókai lelke az anekdota hitelén, de nincs mit kételkednünk, mindennapos tapasztalatunk sem mutat mást. ùgy látszik, a geometria, a geográfia, a hidrodinamika egyik sem olyan dolog, hogy sokat kelljen vagy lehessen róla beszélni. Sőt, mintha a beszéd néha egyenesen terhére volna a gondolkodásunknak.
Egy zongorista nagy bajba kerülne, ha be kellene számolnia mindarról, ami a kottakép felismerésétől a zenemű összefüggő megszólaltatásáig végbemegy a fejében és az izmaiban. Még a sofőr is megbénulna, ha szavakba kellene foglalnia azokat az egyszerű elhatározásokat és mozdulatokat, amelyektől kocsija a sűrű forgalomban előrehalad. Az orvostudományt szavakkal oktatják, egy híres orvos mégis így szólt a hallgatóihoz:
„Uraim, önök egy valódi epilepsziás rohamot láttak. Nem tudom elmondani önöknek, hogy miről lehet az ilyet felismerni; majd a tapasztalat megtanítja önöket rá.”
Nem nekem jutottak ezek a példák az eszembe, Polányi Mihálynak a néma tudásról szóló tanulmányaiból idézem őket. A szerző, egyike a magyar természettudomány külföldi büszkeségeinek, eredetileg orvosi diplomát szerzett, legfontosabb tudományos eredményeit azonban, mint a manchesteri egyetem tanára, a fizikai kémia területein érte el. A második világháború után kezdett csak tudományfilozófiával foglalkozni. Egyébként kiváló családból származott, testvére a közgazdász-szociológus Polányi Károlynak és fia Polacsek Cecilnek, az első Nyugat-nemzedék „háziasszonyának”. Belőle is kiváló család származott: fia, J. C. Polanyi (az ékezetet nem én hullajtottam le) 1986-ban Nobel-díjat kapott kémiai kutatásaiért. Polányi Mihály egy mondatban foglalja össze tételét:
„Többet tudunk, mint amennyit elmondhatunk.”
Egy arc felismeréséről például nehezen tudunk számot adni. Az arc egyes vonásait ugyanis csak „némán és mellékesen” ismerjük, a vonások összessége az, amit „fokálisan” fogunk fel. De ehhez a fokális felismeréshez el kell fordítanunk a figyelmünket tudásunk lényegtelen összetevőitől. Pontosabban szólva a „tudó” néma szellemi munkája abban áll, hogy a mellékes vonásokat tömöríti és fókuszaba helyezi. Majd, ugyancsak szavak nélkül, rögzíti a fokális ismereteket: az elmélet másik kedvenc kifejezésével szólva „interiorizálni” kell a tudásunkat. Olyan módon, ahogy egy matematikai tételt csak megoldott példák seregén át, egy eszköz működését csak használatában érthetjük meg.
Persze Polányi igazi gondja a természettudományos megismerés. Platón kérdésére, a Menónban megfogalmazottra, keres választ.
„És miképpen fogod kifürkészni, Szókratész, azt, amiről egyáltalán nem tudod, hogy mi? Ki tudsz-e tűzni valamit azok közül a dolgok közül, amiket nem ismersz, magad elé, hogy kutasd? Vagy ha nagyszerűen rátaláltál is, honnan fogod tudni, hogy ez az, amit előzetesen nem ismertél?”
Polányi válasza az a priori néma tudás, a probléma kitűzését megelőző, szavakba nem foglalható ismeretek összessége. Ez a fajta tudás az, amit a megoldandó kérdést is, a megoldáshoz vezető utakat is magába foglalja, sőt a majdani eredmény implikációit is előrevetíti. Röviden szólva, a természettudományos intuíció elméletét foglalmazza meg; elmélete a közönséges ráismerés és tanulás tapasztalatain nyugszik. Ez a megközelítés rokonszenves módon összehangzik azzal a felfogással, hogy a tudományos és a köznapi gondolkodás minőségben nem, csak mélységben és türelemben különböznek egymástól.
Nem merhetem ennek az elméletnek ismeretelméleti vagy lélektani igazságát elbírálni. Fontosabbnak is érzem ezen a helyen a tételnél azt, hogy aki kimondta, maga is alkotó természettudós. Visszatérő tapasztalata lehetett az, hogy igazi, legfontosabb ismeretei nem foglalhatók szavakba, hogy a beszéd nem elsődleges közege, nem is feltétele, sőt gyakran akadálya a tudományos felismerésnek.
„Az elméleti fizikusnak nem a szavaira, hanem a tetteire kell figyelni”
– óvta olvasóit Einstein.
Persze: egzakt tudományon matematikailag szabatosan megfogalmazott, egyenletekben, görbékben, számoszlopokban kifejeztt ismereteket értünk. Mikor már birtokában van ezeknek az ismereteknek, vagyis az igazi alkotás befejeztével, akkor találja magát szembe a természettudós azzal a gonddal, hogy eredményeihez szavakat is keressen. Mert hát a puszta matematika csak nem elégséges a gondolatok átadására. „Senki sem gondolkodik képletekben”, állította, az előbb idézettnek némileg ellentmondva, megint csak Einstein. Tehát nem is szavakban, nem is képletekben? Tudásunk legfontosabb rétege valóban néma? Mégis ki kell lépni, hiszen közölnünk kell másokkal, amit tudunk, ebből a némaságból.
Szóra bírni a némaságot, kimondani a kimondhatatlant, ez a költő alkotása az idők kezdeteitől fogva. Az ő munkája az, hogy verbalizál. A természettudósnak is verbalizálnia kell, de az alkotás után, járulékosan. A közlés, a kifejezés szintjén így jelenik meg a gondolkodás két módja közt a különbség. Napi tapasztalattá válik Platón tétele:
„a léleknek a mérték figyelembevétele nélkül vélekedő része nem lehet azonos a mérték alapján vélekedő résszel”.
Ha ez a dichotómia, amely miatt a költőket ki kellett volna akolbólítani az Államból, ennyire kegyetlen, le kell mondanunk még a reményéről is annak, hogy természettudományos felismerés valaha is költői megfogalmazást nyerjen. Jó szándékú fizikusok vagy biológusok erőlködhetnek népszerűsítő metaforákkal, költői szövegekbe belekerülhetnek valamelyik divatos szaktudomány fordulatai, a kétféle gondolkodás, tehát a kétféle kifejezésmód között, úgy látszik, nem lehet átjárót találni.
A tétel annyira merevnek tetszik, hogy önkéntelenül is ellenpélda után szeretnénk nyúlni. Talán a boldog antikvitásban? Lucretius? Hiszen ismeretterjesztő ő persze, nem önálló gondolkodó, de nagy költő, aki egy összefüggő természettudományos világképet fogalmazott kétezer éve érvényes hexameterekbe.
„Képzeljük el, hogy Vörösmarty Mihály arra pazarolta volna életét, hogy versbe szedje Newton fizikáját”
– írta Szerb Antal erről a vállalkozásról. A tudománytörténész, ha sikerül kivonnia magát a verssorok bűvöletéből, már kevesebb okot talál a lelkesedésre. Szabó Árpád egyszerűen műveletlennek nevezi azt a Lucretiust, aki lapos és kerek Földről ír (majdnem 200 évvel Eratoszthenész alexandriai földmérése után), és valóban lehetetlen meg nem hökkenünk azon, hogy például azt hiszi, az égitestek akkorák, amekkorának látjuk, olyan melegek, amilyennek érezzük őket. Vagy mit kezdjünk egy olyan asztronómiával, amely szerint a csillagok azért mozognak, mert a levegő úgy hajtja őket, mint a víz a malmot? Nem, Lucretius nagy költő, aki a természet rendjének költői megfogalmazására alkalmasnak találta Epikurosz rendszerét, de rögtön csődöt mond, amint mérhető vagy kiszámítani való fogalmakkal találkozik össze. A Földről vagy az égitestekről szóló érzéki tapasztalatait esze ágában sincsen alárendelni az asztronómia érveinek. És talán nem is ez a legnagyobb gondja annak a költőnek, aki a testi szerelem hatalmán kezdi az ismeretterjesztést, és a lélek halandóságával vigasztalja azt, akinek az anyag elpusztíthatatlansága ellenére gondja marad a személyes halál. Vörösmarty és Newton? Mintha találóbb lenne olyan Homéroszhoz hasonlítani, aki Freud pszichológiájából ír egy új Odüsszeiát. Erről meg jól tudjuk, hogy nem is olyan lehetetlen gondolat. (Csak bele kell törődnünk abba, hogy a borszínű tenger takonyzöldbe vált.)
Nem a természetre vonatkozó kérdés az, ami idegennek látszik a költői megközelítés számára, hanem a „mérték alapján” adott választ. A mérés, a matematikai gondolat, úgy látszik, nem bírható költői szóra. John Donne igazán tájékozott elme lehetett kora minden tudományában. Nem tudom, ismerte-e orvos-polihisztor-mágus-rózsakeresztes kortársának, Robert Fluddnak a műveit, ezek a gondolatok azonban akkor bizonyára a levegőben voltak. Fludd könyveinek az ábrái bonyolultnál bonyolultabb, koncentrikus körökből álló rajzolatok, amelyek az istenség, a természet, az ember, a művészet rendjét, kapcsolatait fejezik ki. Ptolemaiosz szféráit sokasítják, terjesztik ki a lelketlen és lelkes világ minden jelenségére. Donne tökéletesen visszhangozza ezt a természetleírást.
„Bizony mondom, a lélek szféra, s itt
a mozgató ész s értelem a hit,
s miként más szféra is nyögvén hatását
külső mozgásnak, elveszti sajátját,
s hajtja naponta új, hogy ősi, rendelt
formájának tán évente sem enged:
öröm- s munkának; lelkünkkel is így
az Első Mozgató rendelkezik.”
De elkeseredik, amint azt tapasztalja, hogy vannak, akik távcsöveiken az égbe bámulva új rendjét keresik a természetnek. A kopernikuszi rendszer nemcsak azért van ellenére, mert nem lehet most már az égen megtalálni a Napot(?), hanem azért is, mert ez az új filozófia észlel, mér. Benne a szubjetív bizonyosságot az objetív kétkedés váltja fel. Fludd szfériáit senki nem akarta megfigyelés útján bizonyítani.
„Kétséget ébreszt az új bölcselet,
kioltotta az őselem tüzet;
elvész a Nap, a Föld, s nincs emberész,
mely földeríti, útjuk merre vész.
Csak vígan vallják, világunk avitt,
buzgón keresve újdonságait
bolygónak, égnek; de majd látni kell,
atomokká mindez hogy omlik el.”
Galilei és Kepler diadalmas esztendeikben jártak. Donne tudta, hogy mitől búcsúzik. Nem szeretnék egy hosszú vers nyolc kiragdott sorának valami látnoki erőt tulajdonítani. Bizonyára nem az egész európai költészet fordul el ezzel a néhány jambussal a tudománytól. De így fordul el tőle, és ezért.
A tudomány, mivel emberek űzik, nem fordul el a költészettől. Nemcsak abban a nyilvánvaló értelemben nem, hogy legkiválóbbjainak ép és eleven irodalmi érdeklődése állandó kapcsolatot tart vele. Nem egy fizikus azonban, látni fogjuk, mennyi joggal, költőként is megnyilatkozik néha. Kicsit veszélyes, szinte szentségtörő dolog a tudomány titánjait gyenge óráikban meglesni, verselgető gimnazistaként leleplezni azt, akit a maga területén halhatatlanként kell tisztelnünk. Azonban tudni szeretnénk, hogy mi szűrhető irodalommá a természettudományból. Kitől kaphatnánk erről jobb felvilágosítást, mint az irodalommal kísérletező természettudóstól?
Van, aki szerelmes verset ír a tudományhoz. Jacobi, a múlt század első felének nagy matematikusa egy epigrammájában Arkhimédésznek és egy tanítványának a párbeszédét írja le. A tanítvány a matematika nagy hasznát, a csillagászatnak tett nagy szolgálatait dicséri. Arkhimédész büszkén utasítja rendre: sokkal több ennél a matamatika.
„Visszafény az csak az isteniből, mit a Kozmosz elárul.
Mind az Olümposzi közt trónol örökre a Szám”
Egy évszázaddal később hasonló módon szólal meg a nagy (hazai!) kísérleti fizikus, modern időkben a klasszikus optika őrzője, Selényi Pál is. A vers a laboratórium kissé ódivatú, múlt századi ízlésű leírásával kezdődik. Még enyhe mosolyt is kelt, amikor a kiváló kísérletező „rejtelmes réz-műszereknek” nevezi saját, nyilván igen alaposan ismert felszerelését, mintha a laboratóriumba belépő, képzetlen idegen (a Költő?) helyébe képzelné magát. De a záró versszak lelkesedése túllendíti ezen a nehézkességen.
„Az inga leng, a kronométer számol.
S ahogy megáll a lengő számsor,
Már tiszta a kép, már oldva a rejtély:
Egy az anyag és egy a törvény
S nincs, aki szegüljön ellene!
Utad, ki tudta, csillagörvény,
Newtonnak járt itt szelleme.”
A felfedezés öröméről számol be, nem arról, amely új alaptörvények felismeréséhez vezet, hanem arról a gyakoribbról, amely az ismeretlen jelenségben kimutatja az ismert fundamentális összefüggések érvényét. A bonyolultságában áttekinthető világ klasszikus képét Newton neve idézi fel.
A múlt század első felének lángelméje volt a mindenben tehetséges, csodagyerekként indult angol-ír elméleti fizikus és matematikus, Hamilton. Ő volt az, aki betetőzte Newton munkáját, és az ő gondolatai, módszerei vezettek el a mi századunk húszas éveiben a kvantumfizika egyik megfogalmazásához. Legnagyobb, legmaradandóbb gondolata egy nagy hatású analógia föltárása volt: a testek mozgása és a fény terjedése azonos matematikai elv szerint tárgyalható.
Igen korai tudományos eredményei, amelyeket azonnali külső siker is kísért, nem győzték meg Hamiltont feltétlenül arról, hogy ő valóban matematikusnak (csak matematikusnak) született. Fiatal ember volt, még alig 22 éves, de már túl első fontos munkáin, már egyetemi tanár és Írország Királyi Csillagásza, amikor az angliai Tavak vidékére utazott és Ambleside-ben megismerkedett Wordsworthszel. Jó 35 év a korkülönbség a két ember között, de barátságuk azonnali. Megismerkedésük estéjén már órákon és mérföldeken át kísérgették egymást szállásaik között, amíg végre el tudtak válni. A nagy emberrel való találkozás fölébresztette Hamiltonban a költőt, egy hosszú szerelmes verset írt, és azonnal elküldte bírálatra Wordsworthnek. A válasz gyors volt és barátságosan kemény. Ízekre szedte a verset, kimutatta technikai balfogásait, a silány eredményt csak Hamilton fiatal korával mentegetve. Hamilton reakciója a klasszikus dilettánsé: mi jobbat lehetne várni attól, írja, aki csak szabad idejében versel, és életét a tudományra tette fel. Mindkettejük becsületére váljék, hogy barátságukat ez a levélváltás nem viselte meg, jóllehet Wordsworthnek gondja volt arra mindvégig, hogy a fiatalembert a matematika felé (a költészettől mindenesetre jó távolra) terelgesse.
Ez a történet elvehetné az ember kedvét attól, hogy elmerüljön Hamilton verseinek élevezetében. Két rövid szakaszt idézek csak a többnyire szerelmes vagy természetleíró versek közül, bizony nem az esztétikai gyönyörűség kedvéért.
„A költőt kedves alkonyon
sétára hívja a pagony,
a lelke fékét elveti
és kiömlenek versei,
egeken át az égbe nő,
hol nem béklyózza tér s idő;
hol, mit szelleme alkotott,
egy eszményi világ ragyog.
És én, bár nem remélhetek
dicsőn hangzó Költő nevet,
e magányban átérzem itt
a Költő boldog perceit.”
Ezzel a nagyon fiatal kori verssel egy időből származik egy levél is, amelyben elmagyarázza, mennyire fél attól, hogy teljesen féktelenül merül majd a tudományos kutatásba; az irodalom fogja megőrizni attól, hogy ne legyen más, mint puszta matematikus. Erről szól a vers, nem alkonyról és pagonyról!
A tér és idő emlegetése költői közhelynek tetszik. Közhely Hamilton tollán is, csak épp más jelentésben. A tér szó az ő számára a tér tudományát, a geometriát idézi fel, az idő pedig… Hamilton első algebrai munkájának az alcíme: Az algebra mint a tiszta idő tudománya. Ahogy a geometria a tárgyak és jelenségek tébeli elhelyezkedését, úgy az algebra a műveletek időbeni sorrendjét tárgyalja. (Zárójelben jegyezzük meg, hogy az algebra ilyen metafizikai felfogásában nemcsak Kant, hanem állítólag Coleridge gondolatai is szerepet játszottak.)
Az első versszak utolsó sora tehát nem egyébről szól, hogy a matematikus versíró fölébe akar kerekedni a maga tudományának, és valami matematikátlan, költői világot akar alkotni. Hiába faggatjuk az elméleti fizikának ezt a lángelméjét, ő verseiben semmi kincsért sem hajlandó arról nyilatkozni, ami elméjének legfényesebb és igazán halhatatlan része. Más a vers és más a tudomány. Igaza volt Wordsworthnek: aki ilyen öncsonkításra képes valami megfoghatatlan verseszmény kedvéért, csak dilettáns lehet.
Hamilton nagy analógiáját mechanikai mozgás és fényhullámzás között Schrödinger fejlesztette tovább a huszadik században. Teljessé tette a gondolatot azzal, hogy a testeket a hullámok tulajdonságaival ruházta fel, és mozgásukat olyan matematikai módszerekkel írta le, mint a fényhullámok terjedését szokás. Ezen a gondolaton alapszik a hullámmechanika tudománya. Nem tudom, több-e puszta véletlennél, hogy Schrödinger is verselt, sőt élete vége felé ki is adta költeményeit. Lehet, hogy az analógiás gondolkodók hajlamosak a költői kifejezésre? A természettudományokban nem az analógia az egyetlen út, éppen hogy ez a ritkább választás. A század másik két óriása, Planck és Heisenberg, a kísérleti tapasztalatokból dedukálták közvetlenül a felismeréseiket. Olyan matematikai kifejezéseket kerestek, amelyeknek a segítségével ki lehetett számítani azt, amit mások a mérések során megfigyeltek, és csak ezután értelmezék egyenleteik tartalmát. Vagyis épp fordítva jártak el, mint Schrödinger. Planck és Heisenberg költői működéséről semmit nem tudtunk; kiváló zongorista volt mind a kettő.
Schrödinger versírás közben is fizikusként gondolkodik. A Parabelben úgy tesz, mintha hasonlatait venné csak a laboratóriumi környezetből, és amit a hasonlatnak meg kellene világítania, nem több mint valami „ó, a sors”-szerű közhely. Igazából a hasonlat tárgya a fizikus tévetegnek látszó küzdelme a megismerésért.
„Parabola
Barátom, amit az élet
fontosnak tetszőt eléd vet,
akár mélyen sújt a porba,
akár boldog öröm volna,
magunk tette, esze vágya,
hidd el nekem, annyit érhet,
mint műszer ingadozása,
míg készül a nagy kísérlet,
mely talányt fejteni kész:
csak atomi ütközés.Kósza táncával a törvényt
a fényfolt nem tárja önként.
Nem örömöd, dicsőséged,
mélyebb értelmű az élet.
Egyedül a világszellem
az, ki ezernyi kísérlet
árán jut eredményhez. –
Mi hát az érdemünk ebben?”
A század egyik legnagyobb hatású alkotója a vers utolsó négy sorában azt írja, transzcendens erők segítik a fizikai világ megértésében. Elég meglepő, ha arra gondolunk, hogy a Schrödinger-egyenlet mennyire hétköznapi eszköze lett az elméleti fizikának. Elég kevéssé meglepő, ha azt olvassuk, Schrödinger azért foglalkozott egy időben görög filozófiával, mert csak az antikvitásban találta föl ráció és érzelem: természettudomány, etika és vallás egységét.
Ez a nagyon mélyre tekintő szellem nem látszik elégedettnek (legalábbis akkor nem, amikor verset ír). Őszintének hangzik a panasz, hogy saját magát se érzi különbnek a hír nélkül elpusztult társaknál. Lelkiismeretével kissé hagyományos hangon számol el – részletesebb magyarázatot talán az életrajz és az itt nem idézett szerelmes versek adhatnának. Az évek persze mindannyiunk fölött egyformán múlnak, de mégiscsak furcsa, hogy nincs „ecset se véső”, amire ez a nagy tudós jó lélekkel gondolhatna.
„Múlnak az évek
Újabb lépcső minden éved
irgalom felé emel
bűnök közt merítkezel
s nem jutsz előre egy léptet.Lakomázó cimboráid
elűzöd – hogy újra leljed
körülmények rossz árjáig
vonszolnak csak egyre beljebb.Magány kinek volna terhes
magányt ki venne magára –
néptelen partról felelgess
régi társak holt szavára.Kudarcukon hogy merészled
fitymálni a most jövőket.
Holtak halmán jól fürkészhedd
álomgúzsban a jövődet –a magadét? – ez nem gondod
halálunkat meg nem érjük.
Kár kajánul gúnyolódnod.
Hidd el jól illesz közéjük.”
A (németül) kis kezdőbetűkkel írt főnevek persze Georgét idézik, nemhiába esett Schrödinger fiatalkora a század elejére. A közhit szerint azonban senki sem kortársa önmagának, a hang vagy száz évvel korábbra teszi a verset. Lehet, hogy csak a forma és az önmegszólító vershelyzet miatt jut a goethei Seelige Sehnsucht az eszünkbe, hiszen ez a költő csak meghal, anélkül hogy létezni akarna. Vagy a „werde”! parancsáról megfeledkezhet a versben, hiszen máshol nagyon is eleget tett neki?
Néha enigmatikus a vers, anélkül, hogy rejtvényt fejteni hívna. Nem akarja profanálni a titkát. Egy képet vetít elénk, az izzó parázsét: láttat inkább, mint közöl.
„Izzó hamu
A párán át vöröslő szénparázs
felébreszti azt mi csak fél tudáselkiáltja mit alig hallani
és zavar szinte olyan távoli.Bár volna végső csöndes éjszakád.
Nem állna sokból. Nem is ritkaság.Hisz aminek csak a Föld a határ
legszebb jutalma még a gyors halál.Higgy isteneket vagy egy Istened:
káromlás az ha meg nem keresed.Én az élő zsarátnokot hiszem,
bármily derék más, nem irigyelem.”
Felejtkezzünk el az utolsó sor sutaságáról, a vers szerkezeti hibáiról, arról, hogy úgy látszik, mintha egyszerre két dologról szólna: a harmadik és negyedik versszak halálvágya tartalmilag alig kapcsolódik a többi részhez. Amit azonban épp ez a négy sor fölidéz, az a szobájában tépelődő Faust alakja:
„Utószor kínjaimra bár
ma hullnál sárga holdsugár,
ki annyi-annyi éjfelen
vártam virrasztva székemen:”
Schrödinger azonban nem szorul arra, hogy megidézze a Föld szellemét. Neki a parázsban hívás nélkül jelenik meg a szellem, ha csak félig hallhatóan, alig érthetően is. Ebben hisz, a maga gőzön és füstön át felizzó intuíciójában. Halni is könnyebb volna, mint erre figyelni? Mégis egyetlen gondolattal küszködik mindvégig a vers.
Azt hiszem, nem túlságosan önkényes dolog úgy tekinteni erre a költeményre, mint a természettudományos alkotást megelőző állapot leírására. Már akármit gondoljunk is az esztétikai értékről, olyan ember beszámolója ez, aki valóban bejárta azt a vidéket, amelyet leír.
Néma a természettudomány? Képtelenség költői szóval szólni a mérhető természetről? Platón átka alól nincs feloldozás? Senki sem folyamodott érte! Nem a tudásról, a tudósról szólnak, ha szólnak, ezek a nóták.
