Hídverés rovat

Prof. Dr. Schultheisz Emil

Vida Mária, PhD
orvoslás, orvoslástörténet

Több mint 40 esztendős folyóiratunk ezúttal ismét egyszerzős supplementummal jelentkezik. Schultheisz Emil professzor több, mint négy évtizedes (1952–1996) munkásságának válogatását adjuk az olvasó kezébe. A folyóirat történetében rendhagyó ez a kötet: egy több, mint ötven éven át működött orvos szakmatörténeti ismerteinek, orvos- és művelődéstörténeti kutatásainak excerptuma. Schultheisz professzor annak a napjainkban oly ritka humán műveltségű orvosnemzedéknek a képviselője, amelyik széleskörű ismereteit még híres elődök munkáiból is meríthette. Ahhoz a nemzedékhez tartozik, mely ifjú korától vallja: egy tudomány elméleti és gyakorlati elsajátításának alapja a disciplina történetének ismerte.

Schultheisz Emil tanulmányait a pesti fasori, majd a soproni evangélikus főgimnáziumban, illetve líceumban és az esztergomi bencés gimnáziumban végezte. Latin–filozófiai–történelmi ismereteit az egykori kolozsvári I. Ferenc József Tudományegyetem bölcsészkarán gyarapította (1941–1942). Az orvosi diplomát a Pázmány Péter Tudományegyetemen 1950 januárjában vette át. Klinikai kórházi beosztott orvos, a Korányi Frigyes közkórház adjunktusa, 1960–1962 között az egykori Központi Állami Kórház belgyógyászati osztályának osztályvezető főorvosa, igazgatóhelyettes (1962–1970), végül igazgató (1970–1972). Az egészségügyi államigazgatásban először egészségügyminiszter-helyettes, majd államtitkár, 1974–1984 között egészségügyi miniszter. Pozíciója mellett folytatja és – gratis – ellátja osztályvezető-főorvosi munkáját is. 1984-ben vonul miniszterként nyugállományba s lesz végleges nyugdíjba vonulásáig 1993-ig – a Semmelweis Orvostudományi Egyetem tanszékvezető tanára. Miniszteri utasításra a Társadalomorvostani Intézet „Orvostörténeti” címmel is bővül. Az intézet, vezetése idején, 1988-ban az Orvostörténeti és Társadalomorvostani Intézet nevet vette föl.

Miniszteri kinevezéséig a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár főigazgatója, 1974-től az intézeti Tudományos Tanács elnöke, ma is szaktanácsadója. A Magyar Orvostörténelmi Társaság főtitkára, majd elnöke, ma örökös tiszteletbeli elnöke. Az MTA Tudomány- és Technikatörténeti Komplex Bizottságának tagja.

1978-ban az Egészségügyi Világszervezet Közgyűlésének európai alelnöke volt (Genf). A krakkói és a lipcsei egyetem honoris causa doctora (1985).

Fontosabb tagságai: Nemzetközi Orvostörténeti Akadémiai (London) tagja, a Nemzetközi Orvostörténeti Társaságnak két évtizeden át nemzeti delegátusa. Nemzetközi Tudománytörténeti Társaság, Nemzetközi Paracelsus Társaság, Német Orvostörténeti Társaság lev. tagja, Svéd Királyi Orvostársaság, Cseh Purkyné Társaság, Ókortudományi Társaság, Kőrösi Csoma Társaság tagja.

Számos hazai és külföldi kitüntetés és tudományos díj birtokosa, a Weszprémi díj-bizottság elnöke, három könyv, 41 belorvosi, 156 orvostörténeti publikáció szerzője. A SOMKL és MOT kiadásában megjelenő orvos- és tudománytörténeti folyóirat szerkesztőbizottságának elnöke, a nemzetközi orvostörténeti folyóirat, a nagyhírű Clio Medica (Leiden – Amsterdam) szerkesztőbizottságának tagja.

E kötet szerzőjének személyében igazi barátra és támaszra talált Antall József, volt munkatársunk, megbízott, végül kinevezett főigazgatónk, a supplementum-sorozat elindítója. Orvosként, igaz barátként állt mellette élete végső, legnehezebb éveiben és betegségében.

Schultheisz professzor kutatási területe a középkori és reneszánsz, latin nyelvű orvosi irodalom, kiemelkedő figyelemmel fordul a magyar humanista orvosok (Johannes Antoninus Cassoviensis, Zsámboky János) felé. Válogatott tanulmányaival egyrészt a művelt, képzett orvos és orvostörténész, másrészt az intézetünk mellett a nehéz években áldozatot vállaló, segítséget nyújtó munkatárs, barát előtt tisztelgünk. E kötet sajátossága, hogy benne minden tanulmány azon a nyelven jelenik meg, amelyen a szerző eredetileg írta, s ahogy azokat a hazai és nemzetközi periodikák első ízben közölték. A kötet megszerkesztésekor kronológiai sorrendet igyekeztünk tartani: így reményünk szerint könnyebben követhető majd az a fejlődés, amelyet ezek az írások illusztrálni és elemezni kívánnak. Noha az egyes tanulmányokat – születésük időpontja tekintetében – sokszor évtizedek választják el egymástól, az Olvasó tapasztalhatja majd, hogy ezek a változatos tartalmú, tárgyú és nézőpontú munkák mégis egyetlen gondolatmenetet követnek: mindenekelőtt a 14–16. századi orvosi gondolkodást kívánják bemutatni. Azokat a tényezőket, hatásokat próbálják összegezni, amelyek ezt a gondolkodást alakították és meghatározták. Ennél többre orvostörténész bizonyára nem is törekedhet.