Lexicon nominum herbarum, arborum fruticumque linguae latinae

Bevezetés

I. A botanikai szótárirodalom története

A hagyományos művelődéstörténeti és tudománytörténeti diszciplínák némelyike (orvos- és gyógyszerészettörténet, agrár- és kertészettörténet, valamint a szűkebb értelemben vett kertművészet, -történet) mellett korunk legfiatalabb tudományágai között az elmúlt másfél évtizedben rohamos fejlődésnek indult történeti ökológia egyre inkább érzi annak hátrányát, hogy a történeti forrásszövegek egyes növénynevei a mai napig nem teljesen tisztázottak és az értelmezésükre tett kísérletek a legtöbb esetben kudarccal végződtek. Joggal állítja például alapvető művében M. G. Raschke, hogy néhány ilyen irányú kísérlet „contains a number of significant botanical errors as well as several bizarre and unacceptable hypotheses.”¹

A növénynevek pontos azonosítása iránti igény nem új keletű. Tudománytörténetileg az első, hatásában ma már közvetlenül nem érvényesülő, de kuriozitása miatt figyelemreméltó vállalkozás a XVI. század végén Caspar Bauhin nevéhez fűződik, akinek ΠΙΝΑΞ Theatri botanici sive index in Theophrasti, Dioscoridis Plinii et botanicorum qui a seculo [sic!] scripserunt opera plantarum circiter sex millium ab ipsis exhibitarum nomina cum earundem Synonymiis (etc.) című szinonimagyűjteménye több kiadásban is megjelent, a legteljesebb, jóval halála után, 1671-ben. De hasonló szándékú műnek tekinthető Johann Bauhin 1591-ben, Baselben kiadott sajátosan művelődéstörténeti nézőpontú, de ugyanakkor botanikai szemlélettel is írott műve, a De plantis, a Divis sanctisque nomen habentibus. A XVII. század botanikai műveiben a szinonimák említése szinte magától értetődő, ami azzal is magyarázható, hogy az egységes nomenklatúra iránti igény ugyan megvolt, de a nemzetközi összehangolásra történő tényleges megvalósítás hiányzott. E kor könyvészete azt mutatja, hogy elsősorban a kortárs és a megelőző század szerzőinek névhasználata szerepel ezekben az összeállításokban. A jóval korábbiak, különösen az antik orvosbotanikai szerzők, egyre jobban kiszorulnak az irodalomból. Egy századdal korábban, még az 1530–1540-es években is a legtöbb szerző, már csak az idézettek megingathatatlannak vélt tekintélye miatt is, jóformán csak Cato, Plinius, Dioscourides, a Pseudo-Apuleius néven ismert gyűjtemény szerzői, valamint a „másodvonalbeli”-nek számító Scribonius Largus, Gargilius Martialis, Marcellus Empiricus névanyagát vette át, ezen túlmenően még – az elmondottak alapján érthető módon –, azok összefüggő szövegeit is, vagy ezen szövegek kompilációit, a Dioscourides-kommentárokról nem is beszélve (Valerius Cordus, P. A. Matthiolus, Tabernaemontanus, Lonicerus, C. Gesner stb.).

Az első áttörést Otto Brunfels négykötetes Iatrionices medicamentorum simplicium libri IV. című, helynév megjelölése nélkül 1533-ban megjelent orvosbotanikai művében kereshetjük, amely még az antik szerzők alapján készült középkori szemléletben írott receptgyűjtemény és egyúttal az újabb, a saját tapasztalás alapján kifejlődött kritikai szemléletmód keveredése, az ebből következő tekintélyelv elutasításával, aminek csírái már egy botanikai művében is megjelennek: az Iatrionices medicamentorum megjelenése előtt egy évvel a német botanika atyjának is nevezett szerző, korának úttörőjeként 1532-ben szakít az évszázados középkori hagyománnyal, és a maga korában, de tudománytörténetileg ma is modern felfogású flóramunkájában, a botanikai szemléletváltással egyidőben a nomenklatúrában is igyekszik a zűrzavart csökkenteni. Ez a munka az első olyan vállalkozás, amelyben az élő példányról készült növényábrázolások jól azonosíthatók, a mai szemlélő számára is szembetűnően természethűek, a melléjük írt nevek és szinonimáik pedig a korábbi és kortárs szerzők névhasználatának bizonytalanságainál adhatnak segítséget, természetesen a szóban forgó szerzők szövegeinek figyelembevételével, valamint az ott szereplő esetleges ábrák összevetésével.

A botanikai nevek értelmezésbeli bizonytalanságai valójában már az I. század mezőgazdasági és orvosbotanikai, gyógyszerészeti szerzők műveiben is megmutatkoznak, de még inkább az enciklopédikus Pliniusnál és Dioscouridesnél, valamint a Pseudo-Apuleius néven ismert mű szerzőjénél. Ezekben a szövegekben ugyanis a szerzők gyakran használják a szinonima-felsorolást mint értelmezési lehetőséget, még akkor is, ha a morfológiai leírás alapján kirajzolódó habitus egyébként egyértelművé teszi a növényt. A szinonimák felsorolásai akkor kapnak nagyobb jelentőséget, amikor a szerző a növényt nem ismeri, vagy csak hallomásból, esetleg más szerzők műveiből idéz, sok esetben a hiedelemvilág meseszerű elemeinek kritika nélküli elfogadásával. Ez még az olyan kiváló morfológusnál, mint az id. Plinius is, magától értetődő természetességgel fordul elő. Ebből és más jelekből is arra következtethetünk, hogy pl. az id. Plinius legalább olyan alapos filológus volt, mint amilyen megbízható morfológus.

Az általunk is tárgyalt korszakok növényneveinek a mai tudományos igényeknek megfelelő értelmezésére csak századunk elején tette meg az első lépést az ethnobotanikai szakirodalomban Eugène Rolland Flore populaire ou histoire naturelle des plantes dans leurs rapports avec la linguistique et le folklore című művében (Paris, 1896–1914. vol. 111.; reprint: 1967.). E nagyszabású vállalkozás szerzője az Engler-féle fejlődéstörténeti rendszertant követve a recens néven szereplő fajok alá rendeli a történeti és a tájnyelvi névanyagot, majd a növényhez kapcsolódó folklóradatok következnek, elsősorban franciaországi példákkal, másodsorban, (rendkívül felületes feldolgozásban) európai példák említésével. A történeti névanyagban nem törekszik teljességre, az antik szerzők közül csupán 3–4 latin és görög auctor találomra kiragadott neveit említi, a szöveghelyek feltűntetése nélkül, így filológiai autenticitása még akkor is megkérdőjelezhető, ha a névazonosítások elfogadhatók és a legtöbb esetben megalapozottak. Ez utóbbi tény azonban szótárunk szekunder irodalmi hivatkozásaiban való szerepeltetését indokolttá teszi, annál is inkább, mert a Du Cange és a Diefenbach (1851. és 1857. kiadás) által összeállított glosszáriumok névmagyarázatait is adja, valamint a ΠΙΝΑΞ Theatri Botanici 1671-es kiadásának néhány kevésbé problematikus nevét, a kapcsolódó szinonimákkal. Sajnos ezeknél is hiányoznak a pontos annotációk és szöveghely-, illetve lapszámmegjelölések, melyeket a jelen szótárban természetesen pótoltunk.

A középkori botanika tudománytörténeti feldolgozásának függelékében Hermann Fischer közöl gazdag névanyagot² melynek meghatározásait a Mittellateinisches Wörterbuch is átvette. A nagyjelentőségű munka Synonimenschlüssel című fejezete ugyanolyan elv szerint épül fel, mint a Rolland-é, de sajnos a hivatkozások pontos annotációira Fischer sem fordít nagyobb figyelmet, mint a jeles francia ethnobotanikus.

A tágabb értelemben vett antikvitás és a korai középkor névanyagának minden tekintetben hiánypótló összegyűjtését Jacques André végezte el (Lexique des termes de botanique en Latin, Paris, 1956). E művében a kiváló filológus imponáló precizitással, elsőnek tette áttekinthetővé a szinonimák közötti összefüggéseket (különösen az id. Plinius és a latin Dioscourides esetében), és a korábbi szerzőknél tapasztalható szöveglocus-hivatkozások felületességei helyett a pontos és az irodalomban eddig legteljesebb hivatkozásokat közli az autentikus szövegkiadások megjelölésével. André azonban megelégszik csupán a szavak címszószerű felsorolásával és filológiai szempontú magyarázatával, de a botanikai azonosításokra nem vállalkozott; igaz, ezt nem is tűzte ki feladatul, a kötetében helyenként előforduló recens neveket csak annál a néhány címszónál közli, ahol az azonosítás a korábbi szakirodalomból vitathatatlanul átvehető. André filológus szemléletét mutatja az a tény is, hogy a torzult szóalakok esetében utalószavakat nem használ, hanem valamennyi címszava már a „klasszicizált” alakban jelenik meg, ami különösen a filológiai és latin (görög) etimológiai ismeretekkel alig rendelkező, de botanikai szókészlete miatt elsődlegesen a növénytan és nem a filológia iránt érdeklődő olvasónak okoz nehézséget a visszakeresésben. E hiányosságoktól eltekintve éppen egyedisége miatt Jacques André műve ma is nélkülözhetetlen, és jelen munkánk anyaggyűjtése során tapasztaltuk, hogy az általa közölt szinonimák rendszerezettsége az azonosításokat is nagymértékben megkönnyítette.

II. A szótár jellege és célja

Szótárunk az egynyelvű szótárak között a történeti jellegű latin szakszótárak körébe sorolható. Ilyen jellegű szótár a szótárirodalomban meglehetősen ritka, legközelebb André már említett Lexique des termes de botanique en Latin című művéhez áll, de attól sok tekintetben el is tér. Történetisége ott kap jelentőséget, ahol az egyes növénynevek nemcsak nyelvi fejlődéstörténetükben, hanem jelentéstartalmuk változásában is nyomon követhetők, egészen a XVI. század végéig. A szótár szerkesztési elve sokban hasonlít az Erdélyi Szótörténeti Tár (ESzT), a Magyar Nyelvtörténeti Szótár (MNyTSz), valamint a Magyar Nyelv Történeti Etimológiai Szótára (TESz) szerkesztési elveihez, de figyelembe veszi a Magyarországi Középkori Latinság Szótára (MKLSz), valamint André művének sajátosságait is. Jelentősége és elsődlegesen praktikus célja abban van, hogy egyrészt az elszórtan megtalálható, eddig szótárban meg nem jelenített, igen körülményesen rendszerezhető és feltárható szókészletet a hozzá kapcsolódó szövegkörnyezettel egy kötetben, rendszerezetten és magyarázatokkal könnyen kezelhetővé teszi, másrészt az irodalomban elsőnek vállalkozik a nagyszámú, eddig értelmezhetetlennek vélt név egzakt botanikai azonosítására, melyre még a ThLL. vagy a MKLSz., illetve a MLW eddig megjelent köteteiben sem találunk megnyugtató és botanikai szempontból minden tekintetben elfogadható magyarázatot. Szótárunk tehát egyaránt kíván segédkönyve lenni a klasszika-filológia, a mediaevisztika kutatóinak, levéltárosoknak, fordítóknak, művelődéstörténészeknek, és nem utolsósorban a szaktörténészeknek (agrár-, kertészet-, orvos-, állatorvos- és gyógyszerészet-történészeknek stb.). Ugyanakkor a gyakorló botanikusok és a recens botanikai nomenklatúra kutatói is haszonnal forgathatják, amennyiben egyfelől egy szakkifejezés történeti forrásokban való előfordulását, másfelől a szóban forgó növény esetleges termőhelyi előfordulására kíváncsiak a XVII. század előtti irodalomból. Ezt az utóbbi elvet szerettük volna kihangsúlyozni a példaként bemutatott szövegrészek némelyikével, különösen a XVI. századból.

III. A szótár anyaga

A szótár alapvetően három nagy korszak növényneveit tartalmazza. Az első a klasszikus antikvitás szakirodalmának lehetőleg teljes szókészletét tartalmazza, tehát a mezőgazdasági, orvosi, állatorvosi és gyógyszerészeti irodalomban előforduló neveket. A mai értelemben vett klasszikus szépirodalom áttekintésében már csak a terjedelmi korlátozottság miatt sem törekedhettünk teljességre, csupán azokat a szöveg-előfordulásokat vettük figyelembe, ahol az azonosítás nyilvánvalóan vagy nagy valószínűséggel elvégezhető volt. Ez tehát nem a nevek, hanem a szöveghelyek említésében jelent csak korlátozást. Sajátos határesetnek minősíthető Vergilius mezőgazdasági tankölteménye, a hexameteres formában megírt Georgica, illetve az Eclogae, mely az idilli pásztorköltészet legjellemzőbb példája a római irodalom aranykorából. Gazdag növénynév-anyaga miatt a feldolgozás során ezt a két művet is tudományos munkának és nem a mai értelemben vett szépirodalomnak tekintettünk. Ugyancsak művelődéstörténeti jelentősége és nem műfaja miatt vettük fel a Vulgata névanyagát is. A második nagy korszak a tágabb értelemben vett középkor, melynek kezdetét figyelemreméltó glosszái miatt az úgynevezett Anicia Juliana kódextől (kb. 512 körül, jelzete: Cod. Vindobonensis Med. Graecus 1, Wien Nationalbibliothek), illetve Isidorus Hispalensis fellépésétől (565 körül) számítottuk és praktikus megfontolásból az utolsó évét 1500-ban állapítottuk meg. Nyomatékosan hangsúlyozzuk azonban, hogy ez a korszakolás, mely csaknem ezer esztendőt ölel fel, nyelvi szempontból semmiképpen sem jelenti azt, hogy a szókészlet és stílus homogenitásáról beszélhetnénk, ugyanúgy, ahogy a klasszika filológiában is indokolt a már régóta használatos kisebb korszaktagolás (archaikus kor, aranykor, ezüstkor stb.). A harmadik korszak a XVI. század, melynek önálló korszaknak tekintése csak részben nyelvészeti, sokkal inkább tudománytörténeti megfontolások miatt indokolt. Alapvetően a korszakok között a döntő különbség abban van, hogy amíg a klasszikus antikvitásban az élő latin nyelv a kultúrák közvetítő közege volt a római Imperium területén mindenképpen, de annak határain túl is, a középkori latinság a nemzeti kultúrák között mint holt nyelv csupán a tudományok területére korlátozódott, ugyanakkor a növénynevek tekintetében új szóalkotások is nagyszámban fordulnak elő, sok esetben a torz értelmezés vagy a hibás másolás eredményeképpen, aminek gyökeres revíziójára és a klasszikus helyességre történő visszaállítására éppen a XVI. század legjelesebb kommentátorai tették meg az első lépéseket. Az új szóképzések a XVIII. század utolsó harmadában kezdenek tömegessé válni, amikor az addig ismeretlen földrészekről az egzotikus fajok százai érkeznek Európába, valamint a honi flórakutatás rendszeressé és a mai értelemben véve is tudományos igényűvé válik. Ez új fajok elnevezése sok esetben személynevek szóképzésén alapul: pl. Abilgaardia, Aubrietia, Aspelina, Bergenia, Bauhinia, Gesneria stb. Az ehhez hasonló példák több ezerben mérhetők, és ez a folyamat napjaink botanikai szókészletében is folytatódik és állandóan alakulóban van. A középkori növénynévadásban ez a jelenség nem mutatható ki, annál inkább azonban a szakrális jelentéstartalmú névadás sajátos formái: ezek legtöbbször attribútumok, mint pl. a clavis sancti Petri, herba sancti Joannis, herba trinitatis, calceolus sanctae Mariae stb.

A szótár jellegéből következik, hogy a szócikkek címszavai néhány kivételtől eltekintve főnevek. A jelentéktelen számú kivétel (a szócikkben külön is feltüntetve) olyan melléknév, amely csak konkrét növényhez kapcsolható, és szinte állandó jelzőként csak a növénytani irodalomban fordul elő. Ezek a jelzők többnyire kultúrnövények nevei mellett szerepelnek. Növényneveknek tekintettük azokat a neveket is, melyek valójában nem a teljes növényre, hanem annak valamilyen részére vagy váladékára, mézgájára utalnak, vagy termést, gyümölcsöt jelentenek. Ugyanakkor nem tekintettük növénynévnek a feldolgozás során nyert növényi eredetű terméket (gyógyszer, bor stb.) még akkor sem, ha a név a növény nevével azonos. A gyümölcsök, zöldségnövények fajtaneveit minden esetben közöljük, még akkor is, ha a pontos azonosítás a fajnév alatt (gyümölcsfajoknál különösen) aligha lehetséges.

IV. A feldolgozás szempontjai

Az anyaggyűjtés fázisának lezárásakor mintegy 80 000 cédula állt rendelkezésre, a szóalak betűhű írásának szoros ábécé-rendbe sorolásával. Az anyag több mint kétharmada azonban olyan torzult névváltozat volt, melynek értelmezése – az olvasó számara is – csak akkor lehetséges, ha a szóalakot utalószóval (ezáltal a torzult változat az ábécé-rendben helyén marad) a megfelelő „klasszikus” alakhoz rendeljük, vagyis első lépésként meghatározzuk a szó eredeti, helyes latinsággal írott alakját. Ez a lépés elengedhetetlen a szótár alapvető célkitűzésében megjelölt botanikai határozáshoz. A középkorban keletkezett szavaknál is lehetőleg igyekeztünk klasszicizáló címszóalakot választani (más szótárak szokásához hasonlóan vállalva ezt még akkor is, ha az ily módon kreált szó esetleg erőltetettnek tűnik, vagy ilyen alakban nem fordul elő), ehhez rendelve a torzult változatokat.

A szerkesztés legfontosabb elve, ami a szócikkek felépítését is alapvetően meghatározza, annak megállapítása, hogy az illető szó a rendelkezése álló forrásokban mit jelent. A legtöbb értelmező jellegű egy-vagy többnyelvű szótár gyakorlatában kétféle véglet figyelhető meg: az egyiknél a szerkesztő csak egy jelentést enged meg, minden stílusárnyalatot ebbe a jelentésbe kényszerítve. A másik véglet a legtágabb árnyalatkülönbségek között ingadozva a címszóban jelzett egyetlen homonimához akár több tucat jelentést is kapcsol. Szótárunk sajátos jellegéből következően ez a gyakori és mindkét végletében kifogásolható szerkesztési elv kiküszöbölhető, ugyanis címszavaink meghatározásánál elsődlegesen a botanikai szempontokat érvényesítettük, ami azt jelenti, hogy egy szerző egy konkrét utalása egy konkrét növényre vonatkozhat csak, vagyis a nála előforduló név nem lehet (kivételes esetektől eltekintve) olyan tág körű gyűjtőnév, mely mögött a mai értelemben vett családnévnél alacsonyabb rendszertani kategória már nem lenne meghatározható. Természetesen figyelembe kell venni azt az antik és középkori forrásokban gyakori jelenséget is, (erre különösen Plinius vagy Apuleius szövegeiben lehet jó példákat találni), ahol egyazon szerző egyazon munkáján belül ugyanaz a homonima más és más növényekre vonatkozik, ha a név említése nem egymáshoz közeleső szöveghelyeken található. Ezeknél az eseteknél is a jelentés legfőbb meghatározója a növény morfológiai leírása lehetne, ami az esetek legtöbbjében természetesen hiányzik, vagy olyan hiányos, hogy pontos azonosításra alig ad támpontokat. Gyakoribbak azonban a növények felhasználásával, hatásmechanizmusával, habitusával és esztétikai jellemzőivel vagy éppen a hozzájuk kapcsolódó hiedelemvilággal kapcsolatos leírások, vagy a termőhelyükre való utalások. Ezek nagyon sok esetben a határozást segíthetik, különösen akkor, ha a név ma is előfordul a recens binominális névanyagban, és a legtöbb szerzőnél azonos jelentéstartalommal jelenik meg, vagy szinonimái segítségével a botanikai jelentéstartománya erősen szűkíthető. Alapvető axiómának tekinthetjük, hogy a binominális nomenklatúra megalkotása előtt (Linné, 1735.) az antik szerzők egy név használatánál a mai értelemben vett fajfogalomhoz közelálló rendszertani fogalomkörben gondolkodtak, és náluk a név megközelítőleg hasonló rendszertani kategóriát jelölt, amit a mai nemzetségnévvel és fajnévvel jelzett kettős név. Természetesen nem nevezhető binominális nomenklatúrának a náluk előforduló legtöbbször melléknévi szerkezetű névalak sem (pl. malus Macedonica, malus granata, malum persicum stb.) hiszen ezek nem a linnéi elvek szerint képződtek.

V. A szócikk felépítése

A félkövér szedésű címszó után – amennyiben ez görög jövevényszó – feltüntettük a szó görög alakját is, majd csúcsos zárójelben a címszóval azonos jelentésértékű mai recens botanikai név következik, az esetleges értelmezési kiegészítésekre utaló rövidítésekkel (pl. s. l. [sensu lato = tágabb értelemben] vagy s. str. [sensu stricto = szűkebb értelemben.]) vagy a valószínűsíthetőséget és nem a bizonyosságot jelző, a zárójelen belül, a botanikai név elé tett kérdőjellel. Ha a zárójelbe tett kérdőjel után nem szerepel növénynév, ez a címszó pontos értelmezésének lehetetlenségét, illetve a növénynév azonosíthatatlanságát jelzi. A címszót magyarázó, valamint a példamondatok némelyikénél feltétlenül szükséges rövid értelmező kiegészítések minden esetben szögletes zárójelbe [ ] kerültek. Értelmező kiegészítésekre különösen ott volt indokolt, ahol a betűhű írásmódban való közlés – amely a hiteles szövegközlés miatt elengedhetetlen volt – félreértésekre adhatna okot. A példamondatok, szövegrészletek kurzív szedésűek, olyan terjedelemben, hogy a botanikai azonosítási szempontokat is előtérbe helyezve a szövegkörnyezetet is érzékeltetik. Bővebb szövegközlést ott láttunk indokoltnak, ahol a címszó azonosítását a morfológiai leírás, a növényföldrajzi jellemzés vagy a szinonimák felsorolása segíti. Másrészt a példamondatok bemutatásával a szöveghagyományozódás is követhető, ami különösen a Corpus Glossariorum Latinorum névanyagát teszi rendszerezhetőbbé és érthetőbbé.

A címszó felépítésében lehetőleg a kronológiai elv érvényesítése volt a fő szempont. Ez viszonylag egyszerű azoknál a rövid címszavaknál, amelyek egyetlen recens névvel értelmezhetőek, és nincsenek torzult változataik, vagy a torzulás mértéke csupán a téves olvasatból származó nyilvánvaló elírásra korlátozódik. Azoknál a címszavaknál, melyeknél különböző szerzők különböző értelmezései folytán a címszóhoz több jelentés is kapcsolódik, az egyes botanikai határozásokon belül igyekeztünk a kronológiai elvet követni, lehetőleg a szinonimák érzékeltetésével, melyek az egyes értelmezésbeli árnyalatokat is tükrözik. Sok címszóhoz akár több tucat recens botanikai meghatározás is tartozik, ezért a jobb áttekinthetőség kedvéért azoknál a címszavaknál, melyeknél egynél több jelentés állapítható meg, a előtt sorszámmal jeleztük az újabb jelentést.

Összetett szavak (címszó + jelzős szerkezet) nem szerepelnek önálló címszóban, hanem az alapszó kronológiája végén, alfabetikus sorrendben következnek, a lehetséges botanikai határozással. Egy információegységen belül ahol ez indokolt volt – a szekunder irodalomra való hivatkozás kerek zárójelben szerepel. Természetesen az autentikus forrásokat tüntettük fel, illetve azokat a mértékadó forrásokat, amelyek az adott címszó értelmezését teljesebbé teszik: ezzel az olvasó további tájékozódását kívántuk segíteni. Hasonló szándékkal tüntettük fel a ThLL, a MLW, valamint André oldalszámait, elkerülendő a fölösleges ismétléseket, valamint az indokolatlan terjedelemnövekedést. Néhány esetben, ahol a szekunder irodalomban véleményünk szerint a megállapítások nem megalapozottak, vagy félreérthetőek, illetve tévesek, rövid összevetést tettünk az általunk jónak tartott véleménnyel, és rövid kritikai megjegyzést is mellékeltünk (pl. non recte).

Az egyes információegységeket || zárójel határolja el.

INTRODVCTIO

I De lexicographia botanica

Cum disciplinae quaedam historiam cultus et artium humanarum tractantes (ut puta historia artis medicinae et pharmaceuticae, historia agri hortorumque culturae, necnon sensu strictiore sumpta artis cultorum hortorum historia) tum praecipue oecologia historica, quae lustris tribus ante actis mirum sane incrementum cepit inter recentiores nostri aevi doctrinas, magis magisque patitur incommoda, quod et explicata satis nomina herbarum in fontibus occurrentium huc usque non sunt et conatus ad doctorum ista determinanda plerumque omni carvere successu. Nonnulla enim huiusmodi incepta, ut optimo quidem iure Raschke, gravissimus auctor affirmat, »contain a number of significant botanical errors as well as several bizzare and unacceptable hypotheses«.³

At cupido diligenter definiendi herbarum nomina non hac nostra aetate exorta est. Primus omnium laborem hunc suscepit exeunte saeculo XVI Casparvs Bauhin, qui licet hodie parum auctoritate valeat, tamen est propter rei novitatem prae ceteris memoratu dignissimus, quippe cuius opus, quod inscribitur ΠΙΝΑΞ Theatri botanici sive index in Theophrasti, Dioscoridis, Plinii et botanicorum, qui a seculo scripserunt opera, plantarum circiter sex millium ab ipsis exhibitarum nomina cum earundem synonymiis et differentiis methodice secundum genera et species proponens etc., pluries in lucem editum sit, postremum autem perfectissimumque multo post mortem eius, anno 1671 Basileae prodierit. Eiusdem fere fuisse naturae aestimandus est Iohannis Bauhin liber De plantis a Divis sanctisque nomen habentibus anno 1591 Basileae typis impressus, in quo aspectum culturalem etiam ratio botanica comitatur. Quae vero aliaque opera saeculo XVII publici iuris facta cur potissimum synonyma contineant facilius intelleges, si nomenclaturam quandam universalem quamquam desideratam a multis, neque tamen absente consensu re vera effectam esse animadverteris. Huiusmodi compilationum auctores praesertim aequalium suorum priorisque saeculi terminologiam, ut ex libris patet, videntur recensuisse, antiquiores autem artis medicae botanicaeque scriptores debito sibi loco dimotos etiam atque etiam neglegebant. Uno enim saeculo ante (annis 1530–1540 haud quidem exceptis) prope solummodo Catonis, Plinii, Dioscoridis auctorumque collectionis Pseudo-Apuleianae verba botanica tractaverunt fere omnes, ut qui horum auctoritatem opinarentur imprimis firmissimam, scriptorumque etiam secundi ordinis velut Scribonii Largi, Gargilii Martialis et Marcelli Empirici sive vocabulis sive textibus sive etiam compilationibus lexica sua compleverunt – ut de commentariis in Dioscoridem nunc taceamus (quos exararunt Valerius Cordus, P. A. Matthiolus, Tabernaemontanus, Lonicerus, C. Gesner, alii).

Initium unde futura nascerentur opere suo medico-botanico Ottonem Brunfels fecisse veri simile est, quod in quattuor volumina distributum annoque 1533 omisso loci nomine publicatum Iatronices medicamentorum simplicium libri IV inscribitur. In quem librum Brunfels etsi praecepta medica medium aevum redolentia congessit, iis tamen criticam rationem adiungens, quam proprio usu erat adeptus, cultum nimium auctoritatis recusavit antiquae; idque in priore libello, quem de flora scriptum nostra quoque aetas aspectu historico modernum appellat, iam anno 1532 ipse anticipaverat⁴, cum pater botanicae Germanicae nuncupatus reiecta traditione vetustissima medii aevi non modo disciplinam hanc immutare, verum etiam ipsa herbarum vocabula ad artem redigere feliciter est conatus. Liber iste primus omnium est, in quo figurae secundum vivas plantas depictae optime queant determinari ipsamque naturae veritatem satis fideliter imitentur, nomina vero synonymaque iuxta adscripta in solvendis ambiguitatibus scriptorum aequalium – operibus nempe eorum adhibitis figurisque similiter collatis – multum possint opitulari.

Qua obscuritate nominum botanicorum iam ne ii quidem caruerant, qui primo post Christum natum saeculo de re agraria, medico-botanica pharmaceuticaque scripserunt, neque peritus doctrinae universae Plinius et Dioscorides ignotusque scriptor operis, quod fuisse fertur Apulei. Hi namque omnes ad plantas ipsas exponendas, quamvis earum indoles ex descripta facie satis elucesceret, saepe synonymis utebantur; quibus tamen prolatis iam fit nomen incertum, si auctor herbam aut penitus ignorarit aut solum auditu famaque seu ex alienis operibus fortasse cognoverit – haud raro sine ulla censura accipiens fabulosa vulgarium opinionum elementa. Quod etiam apud tales plantarum peritissimos, qualis Plinius maior, ex re ipsa fluxisse manifestum est, unde etiam colligere licet eum tam subtilem certe fuisse philologum, quam fidum fidelemque »morphologum«.

Vocabula botanica eorum saeculorum, quae nos quoque tractanda suscepimus, primus arte scientifica determinare instituit Eugène Rolland opere illo vere praeclaro, cui titulus Flore populaire ou histoire naturelle des plantes dans leurs rapports avec la linguistique et le folklore (voll. I–XI, Paris 1896–1914, reimpr. 1967). Taxonomia ontogenetica Engleriana fretus Rolland herbarum nomina cum historica tum in patria sua usitata ad nuncupationes recentes disposuit, quibus laographici argumenti instar Francogallica imprimis, deinde et extera plantarum Europaearum exempla adiunxit leviter quidem et indiligenter allata. In vocabulis antiquioribus minime petit integritatem, nam Graecorum Latinorumque tres tantum quattuorve allegat auctores et temere ex tanta excerptos copia et fontis laudati loco omisso, quod operis huius auctoritatem ex re philologica obscurat omnino – etiamsi nomina herbarum definita docti plerumque receperint ac probarint. Quam ob rem dignum tamen censendum est quod in commentariis nostri Lexici laudetur, eo autem magis quod interpretationibus ex glossariorum Du Cange et Diefenbach (edd. annorum 1851 et 1857) exerptis referta sit, necnon vocabula quaedam minus difficilia Πίνακος Theatri Botanici anno 1671 editi exhibeat una cum eorum synonymis. Ad quae iam fontium locos seu paginas exscribere paucisque annotare verbis auctor consimili levitate supersedit; nos eas in praesenti opere, ut decet, supplere curavimus.

Amplissimam sane materiam praebet in appendice enchiridii sui Hermann Fischer⁵, cuius botanicas explicationes etiam Mittellateinisches Wörterbuch assumpsit. Scriptor libri huius gravissimi in capitulo, quod inscribitur Synonymenschlüssel, eandem quam Rolland servat rationem, at accuratae fontium descriptiones haud magis eidem videntur esse curae quam docto et insigni viro Francogallico.

Nomina botanica antiquitatis sensu lato sumptae et ineuntis aetatis mediae haud equidem indiligenter Jacques André in unum collegit (Lexique des termes de botanique en latine, Paris 1956). Quo in opere miranda subtilitate composito primum apparuit, quam perspicua ratione possent (praesertim apud Plinium maiorem et Dioscoridem Latinum) ad invicem referri synonyma, cui accedit ut neglegentiam praecursorum suorum, qua fontes laudare solebant, philologus iste egregius omittens integerrimas huc usque locorum allegationes exscripserit editionibus quoque optimae fidei indicatis. Atque voces tamquam lemmata nuda enumerare et non nisi philologice explicare satis habuit, neque more botanico definire ullam ausus est – id quod sibi ipse ne proposuit quidem, etenim nominum recentiorum tantum ea in lexico eius occurrunt, quorum iam dudum stabilita definitio ex studiis praeviis sine periculo potuit mutuari. Itemque André – ut veri nominis philologus – ubi verba corruptioris formae in lexico inveniantur non indicat cunctaque lemmata ad classicam reducit figuram; quod praesertim iis lectoribus videtur esse impedimento, qui non philologiae etymologiaeve classicae, sed artis botanicae sint maxime curiosi. Praeter quae vitia minora opus hoc valde necessarium singularitate ceteris adhuc praestat, materiamque Lexici nostri colligentes ipsi quoque experti sumus, quantis sane definiendi laboribus haec dilucido ordine collocata synonymorum nos liberasset immensitas.

II De natura et finibus Lexici

Lexicon nostrum inter unius linguae thesauros in dictionariis historicis Latinis, cuius generis sat rara reperiuntur exempla, locum habet, proximeque lexico Andrēano quod diximus accedit, a quo tamen necesse est multis in partibus etiam abhorreat. Historica enim eius natura id efficit, ut in singulis herbarum nominibus non solum sermonis Latini progressum generalem, sed etiam specialem eamque semanticam vocabulorum commutationem usque ad exiens saeculum XVI nostri possint exsequi lectores. Rationem redigendi componendique Lexici secuti sumus admodum similem rationibus Corporis historici verborum Transsylvaniae (Erdélyi Szótörténeti Tár), Lexici historici linguae Hungaricae (Magyar Nyelvtörténeti Szótár) et Lexici historico-etymologici linguae Hungaricae (A Magyar Nyelv Történeti-etimológiai Szótára), nihilominus autem respeximus proprietates operis Andrēani atque Lexici Latinitatis medii aevi Hungariae (A Magyarországi Középkori Latinság Szótára).

Momentum et finem imprimis practicum Lexici nostri in eo situm arbitramur, quod altera ex parte vocabula valde dispersa neque dum in unico collecta thesauro – quippe quae sat difficulter detegantur rediganturque ad artem aliquam – et una cum eorum contextu et uno volumine systematico commentariisque instructo comprehenduntur; verum ex altera parte primum in hoc litterarum campo institutum est ratione scientifica, hoc est botanica definire permulta nomina, quae determinari non posse huc usque putata sunt, quaeque ne in Thesauro quidem linguae Latinae nec in Lexico Latinitatis medii aevi Hungariae neque in Mittellateinisches Wörterbuch (saltem in fasciculis editis) ita ut agnosci a botanicis probarique queant explicantur. Optamus igitur ut Lexico nostro philologiae classicae et medii aevi periti, chartarii, interpretes, historici cultus humani necnon peculiarium disciplinarum cultores, quae sunt historia agraria, medica, veterinaria, pharmaceutica et horticulturae, manualis instar simul utantur. At permagno id fore usui confidimus etiam viris doctis artem botanicam factitantibus iisque, qui in recentis nomenclaturae studiis versantur, si quam termini cuiusdam technici in fontibus occurrentiam, si quem plantae qua de agitur locum, quo veri similiter enata sit reperiaturque, ex litteratura ante saeculum XVII conflata cognoscere forte voluerint. Quod alterum propositum nostrum illustrant textus quidam – praesertim ex operibus saeculo XVI exaratis – exempli gratia selecti atque allati.

III De fontibus Lexici

Lexico trium maiorum aetatum nomina continentur. Prima ex his auctorum antiquitatis classicae, qui de re agraria, medica, veterinaria et pharmaceutica scripserint, vocabula quoad fieri potuit cuncta complectitur. Nec vero omnes qui supersunt libros pervestigare nostrae erat facultatis iam propter ipsas edendi operis angustias. Igitur fontium litterariorum eos tantum locos respeximus, qui determinari evidenter vel saltem veri similiter potuerunt – quod autem efficientes id semper egimus, ut non voces ipsae, sed laudati potius loci numero minuerentur. Inter fontium genera diversa quasi in confmio posita sunt Vergilii carmen didacticum Georgica necnon Eclogae eius, poeseos idyllicae ex aurea litterarum Latinarum aetate notissimum atque praeclarum exemplar; quae tamen duo poemata, cum variis passim nominibus sint referta plantarum, sic adhibuimus ac si disciplinae botanicae et non artium ingenuarum opuscula ea essent. Simili modo non ob scribendi genus, sed propter culturale momentum vocabula botanica Sacrorum Bibliorum in Lexicon nostrum assumpsimus.

Secundae aetatis, nimirum medii aevi latius considerati initium propter glossas eius memoratu dignissimas a codice Anicia Iuliana (ca. 512)⁶, quae dicitur, simulque a primis Sancti Isidori Hispalensis editis operibus (ca. 565) computare opportunum nobis visum est, ultimum autem huiusce aetatis annum ex utilitate 1500 statuere. Neque tamen negari potest – id quod etiam nos firmiter tenemus – hanc temporis divisionem, quae mille ferme annos amplectitur, minime quidem verborum stilique ratione unius prorsus esse naturae, nam et in philologia classica de minoribus aetatibus veluti archaica, aurea, argentea aliisque tractare iam usu venit.

Tertia aetas saeculum XVI est, quae ex prioribus non tam sermonis indole, quam consiliis disciplinae botanicae separatur. Romanum enim et medium aevum eo potissimum inter se differunt, quod huius Latinitas super varias nationes uni Christianae religioni artibusque tantum colendis inserviit, verum illius lingua Latina cuncti populi citra ultraque Imperii limites tamquam viva substantia erant usi omnis excultae humanitatis. Atqui secunda quam diximus aetate etiam inauditis antea nominibus, sive quod haud ita recte intellecta, sive quod depravata per manus scriptorum erant, herbae multae appellabantur; quae vocabula corrigere radicitus et in classicam veritatem restituere primum illi ipsi sunt aggressi interpretes, qui saeculo XVI doctissimi floruerunt. Saeculi autem XVIII triente ultimo, cum plus centum species plantarum exterarum in Europam advectae essent ex continentibus ad id tempus ignotis, necnon floram domesticam via et ratione vere scientifica perscrutari viri docti ubique coepissent, iam res ipsa urgebat ut magna copia vocabulorum novo prorsus more fingeretur. Quae tunc haud raro ex propriis nominibus petebantur – e.g. Abilgaardia, Aubrietia, Aspelina, Bergenia, Bauhinia, Gesneria etc., cuius generis exempla numerum millenarem vel multum excedunt –, neque in hunc modum plantarum vocabula ad nostros usque dies desiere componi. Parum aliter medio aevo eadem se res habebat, quando abundabant simplicibus addita verbis attributi vice sacrata cognomina, ut puta clavis Sancti Petri, herba Sancti lohannis, herba Trinitatis, calceolus Sanctae Mariae etc.

Quoniam autem lemmata Lexici nostri nonnullis exceptis nomina substantiva sunt, adiectivorum paucissima elegimus ea, quae ad unam aliamve herbam (plerumque cultiorem) attributi instar adiuncta solummodo in artis nostrae textibus usurpentur. Nomina botanica consideravimus etiam eas voces, quae reapse non ad integram plantam, sed tantum ad partem eius vel excrementum resinamve spectant, sive fructum eiusdem ostendunt. Operum contra ex herbis confectorum (e.g. medicaminum, vini etc.) nuncupationibus, etiamsi a vocabulis certarum plantarum minime discrepant, botanicam indolem abiudicavimus. Fructuum autem viridiumque convarietatum nomina, etsi diligenter determinari iam vix possunt infra speciei fastigium (imprimis fructuum), ceteris tamen semper adiecimus.

IV De ratione fontes exponendi

Congertis fontibus vocabulisque ad fidem litterarum transcriptis et in ordine alphabetico collocatis scidae 80 000 praesto nobis erant. Cum vero maximam partem ex depravatis nominibus materia collecta constaret, permulta lemmata, nimirum ut a lectoribus bene intellegerentur suosque simul locos in Lexico retinerent, indicamine aliquo ad congruentem formam »classicam« referri opus fuit. Quorum igitur primum genuina Latinitatisque optimae figura quaesita est, quod ni factum fuisset, praecipuum operis nostri propositum nomina ipsa botanice determinandi ad effectum deduci nullatenus potuisset. Unde etiam medio aevo confecta vocabula lemmatibus classicis exornare formasque varias corruptiores ad haec eadem referre sategimus, suscipientes quidem perinde ac ceteri lexicographi periculum, quod verba sic creata hac in specie minime in fontibus inveniantur videanturque fortasse contorta.

In lexicis redigendis illud semper gravissimum est, quippe quo compositio lemmatis funditus innitatur, quidnam singula verba in fontibus expromptis significent constituere. Pleraque lexica sive uno sive pluribus exarata sermonibus, quae voces suas interpretentur, duabus saepe viis modum excedunt: altera, cum unica tantum significatio agnoscitur reliquaeque, quae rem parum aliam denotent, omnes in hanc subiguntur; altera, cum inter varietates maxime differentes titubando bis terve duodecim tribuuntur uni lemmati notiones. Consilia haec detestanda crebraque admodum sive huius sive illius extremitatis nos ex propria componendi Lexici indole putamus omnino posse vitari, cum singulas voces explicando imprimis artis botanicae praecepta servarimus: ita ut vocabulum cuiusque auctoris tantum ad unam certamque plantam referri posse iudicaremus, id est nomen apud eum occurrens (paucissimis solum exceptis) tam generale et commune esse nequire, ut categoriis taxonomicis infra familiae fastigium, quae hodie intellegitur, describi iam non posset. Respiciendum tamen fuit eundem auctorem in eodem opusculo – quod fontes antiquos et medii aevi, praesertim vero Plinium vel Apuleium lectitans saepiuscule animadverteris – iisdem nominibus, modo non prope invicem ponerentur, alias atque alias herbas designasse. Haec vocabula quid re vera significent tantum descriptio subtilis posset ostendere, quae scilicet in plurimis casibus aut plane desideratur aut tam manca et imperfecta est, ut ad herbam accurate determinandam nullius fere vim habeat argumenti. Frequenter id quoque tradunt auctores, quemadmodum plantae debeant adhiberi, quomodo prosint noceantve, qui sit earum habitus formaque aesthetica, quae religionis opiniones cum iis iungantur quibusve nascantur in locis. Etiam his pervestigatis haud raro efficacius nomina explicantur, praesertim cum in arte taxonomica idem vocabulum huc usque valet, necnon apud plerosque auctores botanica eius notio aut eadem prorsus videtur fuisse aut coartari satis potest ope synonymorum.

Summum quidem principium est ante conditam a Linnaeo anno 1735 nomenclaturam binominalem antiquis auctoribus, cum aliquo sunt usi vocabulo, eam notionem venisse in mentem, quae proxima ad vim hodiernae speciei accederet, cum eandem fere categoriam taxonomicam uno meroque verbo denotassent, quam familiae et speciei duplici vocabulo nostris diebus constat intellegi. In quibus certe nequeunt numerari nomina, quae licet non secundum regulas Linnaeanas ficta cum attributo tamen forte occurrunt (e.g. malus Macedonica, malus granata, malum Persicum etc.).

V De lemmate

Lemma litteris crassis impressum (cui – si forte non est Latinae originis – etiam formam geminam ianque saepissime Graecam adiecimus), nomen recens botanicum hisce uncis inclusum subsequitur, ad quod partim verba abbreviata, quae rationes interpretandi designarent (e.g. s.l. »sensu latiore« vel s.str. »sensu strictiore«), partim positum ante nomen signum ? quaestionis, quo plantae indoles in dubio versari ostenderetur, addidimus. Idem ? sine ullo recenti vocabulo herbam istam diligentius determinari non posse significat. Verba, quibus sive lemma ipsum explicatur sive fontium sententiae breviter supplentur, inter hosce [ ] uncos textui interseruimus – praesertim ubi sententiae allatae, cum ad fidem litterarum exprimerentur (quod tamen propter citandi veritatem praetermitti omnino non potuit), in errorem possint inducere lectores. Fontes excerpti ac litteris cursivis seu Italicis impressi se tantum extendunt, quantum habita naturae botanicae ratione etiam contextus eorum illustratur. Ampliorem materiam praebendam in iis locis esse putavimus, ubi descriptione morphologica et botanico-geographica accedente aut synonymis enumeratis lemma melius quit determinari. Ceterum huiusmodi sententias afferendo etiam textualem possumus fontium traditionem exsequi, qua imprimis eorum nominum copia, quae ex Corpore glossariorum Latinorum assumpta est, fit hoc modo et minus confusa quaerentibus et magis percepta lecturis.

In componendo lemmatis ordine semper ratio temporis est, quoad potuit, habita praecipua. Quod quidem in iis lemmatibus fuit facillimum, quae uno recenti nomine definita aut prorsus carent formis depravatis aut ex legendi scribendive manifesto oriuntur errore. Ea vero, quae varie a variis auctoribus intellecta plures habent (nonnunquam et supra viginti) notiones, temporis ordine servato studuimus in totidem species dispertire, quas perspicuitatis causa ante hosce uncos numeris Arabicis crassis notavimus.

Vocabula composita (nomina cum attributis) non proprio quodam loco, sed in fine lemmatis principalis ordine alphabetico enumerantur adiecta possibili definitione botanica. Annotationes bibliographicas hisce ( ) uncis saepsimus, in quibus libros authenticos operaque ea praestantiora citavimus, quae cum permultum valent ad voces Lexici nostri illustrandas tum etiam de bibliographia particulari lectores possunt facere certiores. Similique animo Thesauri linguae Latinae, Mittellateinisches Wörterbuch necnon lexici Andréani paginas indicavimus, quo nempe tam repetita fugerentur vocabula quam supervacaneae voces vitarentur. Paucis in rebus, ubi virorum doctorum sententia sive parum fundata sive ambigua sive etiam erronea nostro saltem iudicio videbatur, quid verum esset laudato certo libro, brevi nota critica (e.g. non recte) quid falsum expressimus.

Rihmer Zoltán fordítása

Introduction

I History of Botanical Lexicography

Together with some of the traditional disciplines of cultural and science history (history of medical science, medicine, agriculture, horticulture and that of gardening art in the narrower sense) historical ecology, being one of the newest branches of science, showed a marked progress during the last fifteen years. However, certain plant names in the historical source books have not been precisely cleared up and the efforts to do so have been unsuccessful in most cases, which means an increasingly disturbing handicap for this new discipline. Thus M. G. Raschke is right to say in his basic work that some of the efforts ’contain a number of significant botanical errors as well as several bizarre and unacceptable hypotheses’.⁷

The demand for a precise identification of plant names is not new-born. The first attempt in science history is related to Caspar Bauhin at the end of the 16th century, whose synonym selection, ΠΙΝΑΞ Theatri botanici sive index in Theophrasti, Dioscoridis Plinii et botanicorum qui a seculo scripserunt opera plantarum circiter sex millium ab ipsis exhibitarum nomina cum earundem Synonymiis etc. had several publications, the most complete being published many years after his death in 1671. A similar attempt was made by Johann Bauhin in his De plantis, a Divis sanctisque nomen habentibus, which was published in Basel in 1591, though its approach was basically that of cultural history and only partly of botany. In the botanical works of the 17th century, it was quite natural to mention synonyms, as there was no reconciled international nomenclature, though the demand for it was relevant. The works published in this period primarily use the names accepted by contemporary authors and those from the previous century. Authors from earlier times, especially in the field of medical botany were more and more neglected. A century earlier in the 1530’s–40’s, most of the authors would quote—because of their unquestionable authority—Cato, Plinius, Dioscourides, the authors of the selection called Pseudo-Apuleius and also the second-line Scribonius, Largus, Gargilius Martialis, Marcellus Empiricus, using not only the names but also texts and compilations, not to mention the Dioscourides commentaries (Valerius Cordus, P. A. Matthiolus, Tabernaemontanus, A. Lonicerus, C. Gesner etc.).

The first break-through was brought by Otto Brunfels in his four-volume Iatrionices medicamentorum simplicium libri IV, published in 1533 (no place of publication indicated), which is a collection of prescriptions based on ancient authors works, with a medieval approach. However, it is possible to trace the elements of criticism developed on the basis of his own experience here. This ment the refusal of authoritarianism. Its germs were carried by a botanical work of his, published before latrionices medicamentorum… Otto Brunfels is thought of as the founder of German botany. As a pioneer of his time he broke the medieval tradition and published a work on flora in 1532, which is not only considered modern in its approach by cultural history but also makes an attempt to unify botanical nomenclature. This is the first work where plant representations were drawn by using live plants and thus are easily identifiable, and seem authentic for the modern reader as well. The names and synonyms occurring next to the drawings may help to clarify the uncertainties in name usage by contemporary and earlier authors, of course taking into account their texts and the possible drawings as well.

The uncertainties in interpreting botanical names were already present in the works on agricultural and medical botany and medicine in the 1st century, especially at the encyclopaedic Plinius and Dioscourides, but also in the work of Pseudo-Apuleius. In these texts the authors often use synonym lists as a means of interpretation, even in cases when the morphological description defines the plant unambiguously. Synonym list will gain more importance when the author does not know the plant, or just heard or read about it, or quotes other authors, sometimes accepting mythical elements without any criticism as well. This occurs naturally even in such an excellent morphologist as Plinius Senior. This and some other hints reveal that Plinius Senior was not only a reliable morphologist but also an efficient philologist.

Modern scientific interpretation of plant names in the periods covered by this dictionary occurred only at the beginning of our century. It was Eugène Rolland’s Flore popularie ou histoire naturelle des plantes dans leurs rapports avec la linguistique et le folklore (Paris, 1896–1914 vol. I–XI, reprint 1967), which represented this approach in the ethnobotanical special literature for the first time. Following the evolution taxonomy of Engler, the author of this monumental work surrendered historical and regional names of species to recent ones, which were followed by folklore data related to the plant, basically with French examples, and finally other European examples were mentioned. As far as the historical names are concerned the aim of the author is not completeness, as only about three or four Greek and Latin authors are mentioned at random, without quoting the source materials, thus providing a philologically questionable authenticity, even if the name identifications are acceptable and in most cases well-founded. This last fact justifies their presence in the secondary references of our dictionary so much the more as Engler’s work contains the name interpretations figuring in the glossary of Du Cange and Diefenbach (1851 and 1857) and also some of the less problematical names with their related synonyms in ΠΙΝΑΞ Theatri botanici, based on its 1671 publication. It was our dictionary’s responsibility to provide the lacking precise philological data concerning the above.

In the appendix to medieval botany on science history, Hermann Fischer⁸ comes up with a rich collection of plant names the definitions of which were used by Mittellateinisches Worterbuch as well. The chapter bearing the title Synonimenschlussel is built up according to that of Rolland’s, but no special attention was paid here to philological precision at all.

It was Jacques André, in his Lexique des termes de botanique an Latin (Paris 1956), who finally collected all the names figuring in ancient and early medieval literature. He was the first to enlighten the relation among synonyms with an admirable preciseness (especially in the cases of Plinius Senior and the Latin Dioscourides) and it was also André who provided all the necessary philological data concerning source, location, page and publication. However, André is satisfied only with enlisting the names together with their philological data and explanation, but he would not undertake their botanical identification. This was not his aim either. Recent names of plants would occur only in cases where their identification in the earlier special literature is unambiguous. His philological approach is represented by the fact that, in the case of deformed names, he fails to use reference words; but all his entries occur in a ’classical’ form, which would basically present a problem for readers possessing neither philological nor Latin or Greek etymological knowledge, but being interested in the botanical names. Apart from the above insufficiencies, André’s unique work is essential. While collecting the material for the present dictionary we found this work indispensable in interpreting synonyms and identifying plant names.

II Type and Aim of Dictionary

Our dictionary is a monolingual one, and belongs to the group of Latin special dictionaries of historical character. This type of dictionary is rather rare and its closest is André though having significant differences in some respects. The historical character of the dictionary gains importance where plant names are not only represented by their linguistical changes, but also by their interpretation, which is traceable up to the 16th century. The structure of the dictionary is similar to that of the Etymological Collection Of Transylvania, (Erdélyi Szótörténeti Tár) Dictionary of Hungarian Language History, (Magyar Nyelvtörténeti Szótár) Hungarian Etymological Dictionary, (A Magyar Nyelv Történeti, Etimológiai Szótára) but also considers the characteristics of the Dictionary of Latin in Medieval Hungary (A Magyarországi Középkori Latinság Szótára) and those of André’s work as well.

The primary aim of the dictionary is to interpret plant names either scattered in different works, or not being properly interpreted, or not figuring at all, or having a problematical background together with their related text content, all published in one work together with the appropriate explanations. At the same time the dictionary takes the responsibility to identify names thought to be precisely unidentifiable by the above mentioned respected works. Our dictionary could be the handbook for those interested in classical philology, in the Middle Ages, in the special history of agriculture, horticulture, veterinary and medical sciences, and also in archives. However, it could be a useful reference book both for botanists and researchers of botanical nomenclature, in case they are either interested in the occurrence of a special term in ancient sources, or are curious about the possible habitat of a plant described in the special literature before the 17th century. The above approach should be relevant in the examples taken from the 16th century.

III Material of Dictionary

The dictionary contains plant names typical of three periods. The first includes plant names relevant to classical literature concerning the fields of agriculture, health, veterinary science and medicine. As far as fiction in the modem sense in concerned, only texts providing reliable or probable identification could be taken into account. This restriction affected only text locations but not the list of names itself. Vergil’s agricultural didactic poem, Georgica, written in hexameter and his Eclogae, which is a typically idyllic pastoral from the golden age of Roman literature, can be taken for a special marginal case. Because of the rich plant name occurrence in them, these two works were looked upon and used as scientific ones, rather than fiction in the modern sense. Irrespective of its genre, plant names in Vulgata were studied owing to its importance in cultural history.

The second great period covered is the Middle Ages in the broader sense, the beginning of which was marked by two basic works; that is, Codex Anicia Iuliana with its important glossaries (about 512, location Cod. Vindobonensis Med. Graecus 1, Wien Nationalbibliothek) and the work of Isidorus Hispalensis (about 565). For practical reasons, the final year was chosen to be 1500. However, we would like to stress that this periodization covering almost 1000 years, from the viewpoint of linguistics can not be regarded homogeneous if neither vocabulary nor style is concerned. It is similar to that of classical philology where shorter periods have been defined (archaic age, golden age, silver age, etc.).

The third period covered is the 16th century. The arguments confirming the independence of this period come only partly from linguistics; cultural history considerations play a more important part here. The basic difference among the three periods is that, while in the classical times the live Latin language was a means of cultural communication at least on the territory of the Roman Empire but beyond it as well, the Latin in the Middle Ages was a language used only in the field of science. However, as far as plant names are concerned, owing to their distorted interpretation or simply to faulty spelling, quite a few neologisms were created, the revision and restoration of which was started by the most significant authors of the 16th century. Regular word formation becomes typical in the last third of the 17th century, when hundreds of unknown exotic species began to pour from the new lands into Europe, and when studying the flora became not only regular but scientific in the modem sense as well. To name the new species, the surnames of their discoverers were used, for example Abilgaardia, Aubrietia, Aspelina, Bergenia, Bauhinia, Gesneria, etc. There are thousands of names of the above character. This type of word formation can be traced in the botanical names of our time and it is constantly changing even now. When naming plants in the Middle Ages rather than personal names, words with sacred meaning were used, basically in the form of attributes such as clavis sancti Petri, herba sancti Joannis, herba trinitatis, calceolus sanctae Mariae, etc.

Owing to the character of the dictionary, apart from some exceptions, the headwords of the entries are nouns. The few exceptions (attention is called to them in the entries) are adjectives which are related to definite plants and occur as ’epithets’ exclusively in botanical literature. These attributes appear mainly together with names of cultivated plants. Names referring only to parts of the plant, its crop or fruit or discharge, were regarded as plant names as well. However, the products obtained through plant processing (medicine, wine, etc.) were not taken for plant names even if this name was identical with that of the plant. Names of fruit and vegetable varieties figure in all cases, even though precise identification under the level of the species (especially with fruits) is hardly possible.

IV Aspects of Processing

The final data collected included 80,000 cards arranged in alphabetical order on the basis of the exact spelling of the words. However, more than two-thirds of the material consisted of distorted names, the interpretation of which—for the reader as well—becomes possible only with the help of a reference word to the suitable classical form; that is, the first step was to define the original ’correct’ Latin name. This step was inevitable, taking into account the aim of the dictionary—botanical identification. When working with words formed in the Middle Ages we intended to choose a classical-like headword and the distorted forms were surrendered to it. This is an accepted method with dictionaries of this type, even though the form created seems to be either forced or does not occur at all in the materials in that form.

The most important rule of compilation, basically defining the structure of entries as well, is to determine the meaning of the given word in the source materials. Most of the mono- or multi-lingual dictionaries of defining character would use two extreme approaches: on one hand the compiler would allow only one meaning, all the other variations being forced into this one; while on the other hand the compiler hesitates between the broadest shades of meaning and would contribute several dozens of meaning to the only homonym figuring in the headword. Due to the special character of our dictionary it was possible to avoid both extreme complying methods, as in choosing our head-words botanical aspects played the decisive role. It means that a definite reference of an author may refer only to a definite plant, which means that the mentioned name cannot be a collective name with a broad background where the taxonomic category lower than family in the modem sense could not be defined. Of course, one should consider a phenomenon quite frequent in classical and medieval sources (there are very good examples in Pliny’s and Apuleius’s works) namely that the same homonym in the same work written by the same author may refer to different plants if it occurs in text locations far from each other. In these cases, for a precise identification of the meaning, the morphological description of the plant would be needed; however, in most of the cases either there is none or it is incomplete, which makes exact identification impossible. More often we find descriptions concerning the usage, the effects, the habit and the appearance of the plant including mythical points as well and referring to its habitat, too. In many cases these may help the identification, especially if the name occurs in recent binomial name-material and its meaning is the same in most of the authors or, with the help of its synonyms, its botanical meaning may be significantly restricted. We work with the axiom that, before creating the binomial nomenclature, (Linn, 1735) the ancient authors when using a name meant something similar to that of variety in modern taxonomy, and a name must have indicated a taxonomic category similar to the double name of genus and variety used today. Of course, the names consisting of an adjective and the name itself can not be taken for examples of binomial nomenclature (i.e. malus Macedonica, malus granata, malum Persicum, etc.) since they were not created according to Linné’s rules.

V Structure of Entry

After the headword in bold type—in case it is a Greek loan-word—the Greek form of the printed word is followed by the recent botanical name having the same meaning as the headword. It is in pointed brackets together with abbreviations referring to the possible interpretations (i.e. s.l. [sensu latiore = in a broader sense] or s.str. [sensu strictiore = in a stricter sense]. If necessary, there is a question mark within the brackets before the botanical name indicating probable but not certain identification. If there is no plant name after the question mark in brackets, it will indicate the impossibility either of exact interpretation of the headword or the identification of the plant name. Additions explaining the headword, or in some cases interpreting the illustrative sentences, would appear in brackets [ ]. Interpretative additions were especially needed where the exact historical spelling, which we found inevitable for the sake of authenticity, could cause misunderstanding. The illustrative sentences are in italics and their volume provides a context that bears botanical importance as well. The text is longer where it could support the identification of the headword by quoting a morphological description, plant geography data of a list of synonyms. The illustrative sentences also assist to explain the usage of texts throughout history which is especially helpful in interpreting the names in Corpus Glossariorum Latinorum.

In constructing the headwork, the main aspect to follow was chronology. It is relatively simple with short headwords which could be interpreted by a single recent name, have no distorted versions, or the distortion is due to misspelling. With headwords, which represent more than one meaning owing to the different interpretations of the different authors, within the botanical identification we tried to maintain the chronological aspect, together with the evaluation of synonyms reflecting the possible interpretation shades as well. Many headwords would claim some dozens of recent botanical identifications; thus, for a better understanding of headwords representing more meaning, it was indicated by serial numbers before .

No compound words (attribute + noun construction) figure in independent headwords. They are enlisted at the chronological end of the basic word in alphabetical order together with the possible botanical identification. Within an information package—where it seemed to be advisable—the reference to secondary literature appears in round brackets. Of course, authentic sources were quoted and also sources that we found important in interpreting the given headword. Our aim was to provide the reader with as much information as possible. We intended to avoid unnecessary repetitions and prolixity. In some cases concerning secondary literature, where—in our opinion—the statements were not well-argued or could be misunderstood or were incorrect, we quoted opinions that were considered acceptable and a short criticism was added as well (i.e. non recte).

F. Szarvas Mária fordítása

A fokhagyma szócikke a kötetből

allium [alium]

1 s. l. Allium sp. si morbus metues, sanis dato salis micas tres, folia laurea III, porri fibras III, ulpici spicas III, alii spicas III, turis grana tria (…) Cato 70. (Meyer I 342.) || alium cepasque inter deos in iureiurando habet Aegyptus. Cepae genera apud Graecos Sarda, Samothracia, Alsidena, setania, schista, Ascalonia, ab oppido Iudeae nominata. Plin. XIX 6, 32, 101. || (…) Thestylis et rapido fessis mossoribus aestu alia serpullumque herbas contundit olentis. Verg. Ecl. II 11. || Col. VI 4, 2. X. 112. (Meyer II 68.) || Celsus (Meyer II 17.) || Scrib. Larg. 140: Ad taenias necandas, eiciendas per triduum alium quam plurimum edat et betaceos, caseum mollem. || id. 174: Extra itaque ea sunt imponenda, quae etiam sana corpora exulcerant, ut aleum, lepidium, chelidonium, batracium, sinapis (…) || id. 231: (…) alei candidi spicae capitis tritae cum cantharidibus viginti Alexandrini (sunt autem variae et oblongae) sulphuris vivi X p·i· et victoriati, chalcitis pondo as semis, cerae pondo triens, olei pondo triens. (Meyer II 33.) || alium, alleum: Pelag. 92, 1. 212. 219. 254. 272. 281. 388. 432. || Apicius IV 1 (3). IX 10, 12. (sed cf. Meyer II 242.: IX 13 (4). §. 24?) || Ser. Samm. 30, 32, 69, 129, 188, 297, 334, 373, 575, 740, 769, 908, 1036, 1046. (Meyer II 215.) || Isid. Hisp. XVII 10, 14. (Meyer II 392.) || allium, quod geoboscon alii, alii elaphoboscon appellant, est sativa planta ac hortensis. Dios. II 181. (Sprengel, 289.)

2 Allium sativum L. med. Lat. (Fischer, 258, Marzell I 204.) || alia: Cap.de villis. (Meyer III 402.) || alleum

3 Allium Scorodoprasum L.

4 Allium ursinum L.

5 Allium vineale L. med. Lat. (Fischer, 258. cf. Marzell I 202. André, 24. Marzell I 1070. MLW I 480.) || scurdone idest allius Allium Scorodoprasum L. (CGL III 629, 42.) || scordon alleus (CGL III 595, 43.) || ascordon idest alius (CGL III 608, 28.) || allium σκοροδον [sic!] Allium sp. Matth. 421. || alleum Allium sativum L. Herbolarium Vincentiae, 1491. (Gr–P.) || alium fog hagma Allium sativum L. Beszt. Szj. 410. (Finály, 29.) || alium – foghagyma Allium sativum L. Hortularium 12a. (Szamota 92, 2173.) || aleum fog hagma Allium sativum L. Schl. Szj. 930. (Szamota, 43.) || fok hagjma – allium Allium sativum L. Kolozsv. Gl. 2. (Pálfi, 32.) || Porrum, portulaca, cepe et alea… in ortis rusticorum remanserant. Roger. 40. (MKLSZ, 136.) || Agricolaerosas et violas putant a se reddi meliores alliis σκορόδα et cepis iuxta plantatis. Ian. Pann. Plut. inim. 20. (MKLSZ, ibid.) || allium – knobelauch Allium sativum L. Hort. San. 1485. (Fischer, 83.) || allium: Brev. rer. fisc. (Meyer III 411.) || Hort. San. 1517. Dorstenius, 1540, 10. (Rapaics, 1934, 5.) || Petr. de Cresc. 1548, 191. || Brunfels, 1540, 135: ? Allium sativum L. allium sylvestre Allium ursinum L. (id. 1540, 137.) || allium fok hagyma Allium sativum L. Clus. Nom. 1583, 7. || allium agreste: ermodactulus idest alli agrestis Allium sp. (CGL III 611, 2.) || ermodactilis idest alliuus agrestis (CGL III 623, 29.) || cf. med. Lat. (Fischer, 258, 265: 1. Allium Scorodoprasum L. 2. Allium vineale L. 3. Allium ursinum L. 4. Colchicum autumnale L. 5. Colchicum variegatum L.) || allium agreste cf. scordium: Petr. de Cresc. 1548, 246. || allium anguinum Matth, 422: cf. Victorialis longa apud Clus. Nom.

6 ? Allium Victorialis L. || allium campestre Allium sp. Dioscoridis Ophioscorodon esse putat. aliqui ursinum cognominant. Fuchsius sylvestre allium vocat. Cordus, 143. || allium capitatum

7 Allium porrum L. Col. XI 3. (Fraas, 290.) || cf. allium capitula: Pelag. 147. 231. 265. || alium domesticum Allium sativum L. (Camus, 1894, 334.) || allium Punicum Col. XI 3, 20. apud. Ulpicum Allium sp. (Meyer II 68.) || allium purgatum ? Allium sativum Pelag. 70, 147: alei capitula duo purgata trita vino permixta dabis et facies equum currere… || allium sativum Allium sp. Cordus, 1561, 144: Allii sativi duo sunt apud nos discrimina || allium silvestre, hagymanch Allium sp. (Clus, Nom. 1583, 7. || allium simplex

8 ? Allium Cepa L. (Cordus, 1561, 144v.) || allium spica Allium sp. Pelag. 162.: Aliud COLUMELLAe. Oleum mixtum uino supra ilia et renes infunde, aut si id parum profuerit, melle decocto ac sale collyrium tenue inde foramini quo manat urina, uel muscam uiuam admoue uel turis micam, uel e bitumine collyrium insere naturalibus locis uel alei spicam. || allium ursinum Allium ursinum L. Matth. 422. Lobelius, 1576, 80. Clus. Rar. Pann. 1583, 226: Allium ursinum. Victorialis rotunda. (Gombocz, 90.) || allium Gallicum vide alum gallicum || allia

9 ? Allium sativum L. Allia… dicuntur quasi ollia vel ollida ab olendo. Serm. dom. I, 408. (MKLSZ, 136.)

Egy irodalmi példa
Vergilius második eklogájának növényvilága

P. Vergili Maronis / Vergilius

Ecloga Secunda / Második ekloga

Formosum pastor Corydon ardebat Alexin,
delicias domini, nec quid speraret habebat.
tantum inter densas, umbrosa cacumina, fagos
adsidue veniebat. ibi haec incondita solus
5montibus et silvis studio iactabat inani;

Lángol a bájos Alexis után Corydón, a gulyásuk,
ámde remélnie nincs mit, mert az a gazda kegyeltje.
Lombkoszorúzta hegyek bükkös sürüjét szakadatlan
érte bolyongja pedig; s a magányban a bércen, az erdőn
5így eped egyszerü érzését panaszolva hiába:

’O crudelis Alexi, nihil mea carmina curas?
nil nostri miserere? mori me denique cogis?
nunc etiam pecudes umbras et frigora captant,
nunc virides etiam occultant spineta lacertos,
10Thestylis et rapido fessis messoribus aestu
alia serpyllumque herbas contundit olentis.
at mecum raucis, tua dum vestigia lustro,
sole sub ardenti resonant arbusta cicadis.
nonne fuit satius tristis Amaryllidos iras
15atque superba pati fastidia? nonne Menalcan,
quamvis ille niger, quamvis tu candidus esses?
o formose puer, nimium ne crede colori;
alba ligustra cadunt, vaccinia nigra leguntur.

»Ó, te kegyetlen Alexis, hát duzzogsz a dalomra?
Vagy nem szán-e szived? hiszen így te veszítsz el a végén.
Most, amidőn hűvös árnyékban heverésznek a marhák,
most, hogy a zöld gyikok is megbújnak a csipkebokorban,
10s Thestylis illatozó füvet és csombort kever össze
fokhagymával, a hév naptól elalélt aratóknak.
Ámde nekem, mialatt nyomaid kutatom, csak a dűlők
tücskei zengnek vissza rekedten a nyári melegben.
Nem lett volna-e jobb a szivem-kínzó Amaryllis
15dühkitöréseit is tűrnöm vagy utálata dölyfét?
Sőt, ki sötétszinü, míg te ragyogsz, hó-bőrü, Menalcást?
Ó gyönyörű gyerekem, bőrödre ne légy soha büszke!
Mert a sötét ivoját leszedik, de a hó fagyal elhull.

Despectus tibi sum nec qui sim quaeris, Alexi,
20quam dives pecoris, nivei quam lactis abundans.
mille meae Siculis errant in montibus agnae;
lac mihi non aestate novum, non frigore defit.
canto quae solitus, si quando armenta vocabat,
Amphion Dircaeus in Actaeo Aracyntho.
25nec sum adeo informis; nuper me in litore vidi,
cum placidum ventis staret mare. non ego Daphnin
iudice te metuam, si numquam fallit imago.

Mit se törődsz velem, és ki vagyok, nem kérded, Alexis,
20nem, mily dús ez a nyáj, hószín tejjel hogyan ellát
s hogy siculus hegyeken vagy ezer bárányom is ődöng;
nyár van avagy tél: friss tejnek híját nem is érzem!
S dircei Amphíón, dalolom, mit az egykor, üszőit
hajtva dalolt Acté táján, aracynthusi bércen.
25Oly csúf sem vagyok én: minap is fürkésztem a partról
arcom a szélcsendes vízben; vesd hát velem össze,
nem félek, Daphnist, ha ugyan rám vall a tükörkép.

O tantum libeat mecum tibi sordida rura
atque humilis habitare casas et figere cervos
30haedorumque gregem viridi compellere hibisco!
mecum una in silvis imitabere Pana canendo.
Pan primum calamos cera coniungere pluris
instituit, Pan curat ovis oviumque magistros;
nec te paeniteat calamo trivisse labellum.
35haec eadem ut sciret, quid non faciebat Amyntas?
est mihi disparibus septem compacta cicutis
fistula, Damoetas dono mihi quam dedit olim
et dixit moriens: ’te nunc habet ista secundum’;
dixit Damoetas, invidit stultus Amyntas.
40praeterea duo–nec tuta mihi valle reperti–
capreoli sparsis etiam nunc pellibus albo,
bina die siccant ovis ubera; quos tibi servo.
iam pridem a me illos abducere Thestylis orat;
et faciet, quoniam sordent tibi munera nostra.
45Huc ades, o formose puer, tibi lilia plenis
ecce ferunt Nymphae calathis; tibi candida Nais,
pallentis violas et summa papavera carpens,
narcissum et florem iungit bene olentis anethi;
tum casia atque aliis intexens suavibus herbis
50mollia luteola pingit vaccinia caltha.
ipse ego cana legam tenera lanugine mala
castaneasque nuces, mea quas Amaryllis amabat;
addam cerea pruna–honos erit huic quoque pomo–
et vos, o lauri, carpam et te, proxime myrte,
55sic positae quoniam suavis miscetis odores.

Csak velem élni, habár hitvány ugaron, kicsi házban,
tetszene néked, hogy vessük szarvasra dzsidáink,
30vagy gidanyájunkat viruló mályvára kicsapjuk!
S hogyha dalunk csendül, Pán lesz példánk a pagonyban.
Pán fűzött pásztor-fuvolát fuvolához először,
Pán, aki csordást és csordát nem hagy soha cserben.
Hát ajakad sipodon csucsorítani csókra ne restelld:
35tudni ilyen fuvolán – mit nem tett volna Amyntás!
Hét nem-egyenlő nádszárból is van sipom aztán,
adta ajándékul hajdan, hogy elérte halála,
Damoetás, mondván: »Te legyél gazdája utánam.«
Így szólt Damoetás, irigyelt is a dőre Amyntás!
40Van két őzem ezenkívül, melyeket meredélyes
völgy fenekén fogtam, most is hó-pettyes a szőrük;
két juhom emlőjét szívják – im, adom neked őket!
Thestylis is könyörög már rég értük, hazavinné,
és viszi is, mert nincs adományomnak becse nálad.
45Ó gyönyörű gyerekem, gyere hát, hozzák im a nimfák
már liliommal telt kosaruk, szed a hószinü náis
mákfejet is, halovány violákba vegyítve tenéked
s jószagu kaprot köt nárcisz-koszorúba ezekhez;
majd füszeres füveket foglal füzögetve fahéjba,
50sárgás boglárkát végül lágy áfonya mellé.
Én pedig összeszedek hamvas haju hó-husos almát,
gesztenye híja se lesz, amelyért Amaryllisom élt-halt;
s kapsz viaszos ringlót, mely eléri zamatban a birset;
majd, te közel mirtusz, téged téplek, meg a repkényt,
55hogy, kötögetve csokorba, e dús illat felüdítsen.

Rusticus es, Corydon; nec munera curat Alexis
nec, si muneribus certes, concedat Iollas.
heu heu, quid volui misero mihi? floribus Austrum
perditus et liquidis inmissi fontibus apros.
60Quem fugis, a, demens? habitarunt di quoque silvas
Dardaniusque Paris. Pallas quas condidit arces
ipsa colat; nobis placeant ante omnia silvae.
torva leaena lupum sequitur, lupus ipse capellam,
florentem cytisum sequitur lasciva capella,
65te Corydon, o Alexi; trahit sua quemque voluptas.

Jaj, Corydón, te paraszt: adományod Alexis utálja!
mit felajánlasz, Iollásén avval sose győzhetsz.
Hej, de mit is teszek, én nyavalyás? a virágra viharral,
s vadkannal rohanok csobogó patakomra bolondul?
60Ah, buta, tőlem futsz? De a dardanus is csaliterdőn
élt, Paris, és hány mennybeli még! Melyet ő magasított,
lakja a várat csak Pallas, mi a berkeket inkább.
Ordas után vad oroszlán fut, kecskét követ ordas,
kap buja kecske lucerna-virág sürüjére: Alexis,
65rád Corydón éhes – minden lényt hajszol a vágya.

Aspice, aratra iugo referunt suspensa iuvenci
et sol crescentis decedens duplicat umbras.
me tamen urit amor; quis enim modus adsit amori?
a, Corydon, Corydon, quae te dementia cepit!
70semiputata tibi frondosa vitis in ulmo.
quin tu aliquid saltem potius, quorum indiget usus,
viminibus mollique paras detexere iunco?
invenies alium, si te hic fastidit, Alexin.’

Nézd, a tinók az ekét, nyakukon járom, hazahozzák,
már a kialvó nap kettőzteti, nyújtva, az árnyat:
csak szivem ég – szerelem! gátat ki emelhet elébed?
Ah Corydón, Corydón, hogy tudtál lenni ily őrült!
70Szilfád lombja alatt félig nyested csak a szőlőt.
Nem jobb lenne, miből van hasznod is, arra ügyelned,
s tán valamit vesszőkből vagy fonnod puha sásból?
Ez meg utáljon csak, lelsz még te magadnak Alexist!«

Lakatos István fordítása