Általában nem szokás tudományos igényű tanulmányokban szubjektív indítékokról szót ejteni; ha most erre mégis sor kerül, az magyarázatot is ad a témaválasztásra. A klasszikus görög kultúrával történt szembesülés nem mindennapos élményeit élte át jelen sorok írója, aminek – főleg kultúrbotanikai – eredményeit számos tanulmány publikálása is jelzi. Tíz göröghoni tanulmányút tapasztalatai1 és az utazások élményei, továbbá az e tanulmányban is alkalmazott, ún. rekonstrukciós módszer23 több új eredményt s felismerést adhat a homéroszi eposzok kutatói számára a növényfajok azonosítása révén. Évről évre nagyszámú kiadvány jelenik meg Homéroszról, bizonyítva aktualitását és korszerűségét, illetve a tudomány adósságát és felelősségét sokféle kérdés tisztázatlansága miatt. Természetesen nem vállalhattuk most a monográfiai feldolgozás igényességét, de egy nagy körkép megrajzolását igenis megtettük. Szükségesnek érezzük ezt Juhász-Nagy Pál emlékének tisztelegve is, mert az interdiszciplináris szemléletből adódóan sok új eredményt és összefüggést nyerhetünk mind a történeti flórakutatás, mind a termesztett növények eredete tekintetében. Tulajdonképpen nem teszünk mást, minthogy az ókori (netán aranykori?) ember világszemléletét, természetismeretét (s nem világnézetét!) a mába igyekszünk helyezni.
A neolitikus forradalom hatását a Balkán-félsziget legdélibb részén, a görög kultúra helyét az emberiség és Európa történetében G. Clark4 ragyogó könyve tárgyalja, bizonyos agrártörténeti kérdéseket azonban Mándy5 jobban megvilágít; szintén igen fontos kútfőnek számít V. Hehn,6 A. de Candolle7 és S. Fellner8 könyve.
A görög mítoszok, a görög mitológia jeles és szakrális növényeit már bemutattuk egy másik tanulmányban.9 A jobb érthetőség, a precízebb azonosítás érdekében most ismertetjük a homéroszi világ növényeit, mert egyrészt valósabb képünk alakulhat ki a görögök természetismeretéről, másrészt az Íliász és az Odüsszeia eseményeinek színterei sok természeti, s így valós elemet tartalmaznak, amelyek a mitikus események valóságmagvát is segítik megérteni.
Fellner munkájától függetlenül igen sok nehézséget tartogat a botanikus számára az Íliász és az Odüsszeia.
„Homérosz szövege nem könnyű olvasmány. Eleinte! Mert később az; mennél előbbre haladunk benne, annál inkább. Öt sorához ötezer sor magyarázat kell. De ötezer sorához már csak öt. Mert ezek a sorok egymást magyarázzák”
– írja Devecseri.10 A homéroszi eposzok irodalmi értéke valóban nem csorbul, ha az egyes fajokat „költői” módon fordítják le, mégis e művek jeles botanikai kútfővé is válhatnak, ha a szakemberek körültekintően és a szöveg alapos elemzésével vizsgálják az egyes kontextusokat. Ezt azonban Devecseri a Kalauz Homéroszhoz című könyvében másként látja:
„S ha egy botanikus elém állna, s így szólna: Ezek nyárfák, de azok nem égerfák, hanem platánok; nem égerfák, s a legkevésbé ciprusok – csak a fejemet ráznám…”11
A költő Homéroszt Croiset,12 Marót1314 és Devecseri igazán (mai) emberközelbe hozta, s jó áttekintést adott a korról Mireaux és Szabó15 is; viszont feltűnően kevés munka foglalkozik a homéroszi kor gazdasági életével, különösen a mezőgazdaság különböző ágaival. Az Íliász és az Odüsszeia erről csupán néhány fontos információt tartalmaz, így a növényismeret felmérésével a flóra részbeni rekonstruálásánál többre mi sem vállalkozhatunk e tanulmány adta keretek között. A legtöbb természetrajzi adat Fellner, illetve Bradford könyvében és egy riportban16 is megtalálható. Ezekre és az eredeti szövegekre, valamint Elischer és Fröhlich szótárára17 nagymértékben támaszkodtunk. A görög történelem, a klasszika-filológia legtekintélyesebb kutatói szerint az Íliász biztosan, az Odüsszeia feltehetően nem a görög szárazföldön, hanem az égei-tengeri szigetek egyikén (pl. Rhodoszon, esetleg Chioszon vagy Ithakán) vagy még keletebbre, a kis-ázsiai félszigeten (a mai Törökország területén, pl. Izmir vagy Selcuk környékén) játszódik. E korai irodalmi alkotásokat a Kr. e. 750 és 650 közötti időre teszik.18
Két csapdát viszont mindenképpen szerettünk volna elkerülni: egyrészt a spekulációk hosszú s talán élvezetes okfejtésű sorozatait, másrészt olyan érzést sem kívántunk kelteni az olvasókban, hogy kellő biztonsággal ismerünk egy kb. 2800 ével korábbi flóraállapotot, illetve az akkori természeti állapot fontosabb sajátosságait. Ha nem is „tükörből homályosan”, de azért a szükséges óvatossággal igyekeztünk kezelni a rendkívül érdekes szövegeket. Az ilyen csapdák sem Homéroszt nem kedveltetik meg, sem a kultúrbotanikának nem segítenek.
A természetes növénytakaró és fajai
A Földközi-tenger partvidéke – beleértve elsősorban Dél-Itáliát, az Égei-tenger vidékét és a Balkán-félsziget déli részét, továbbá Egyiptomot, Kis-Ázsiát – nagyon változatos növénytakarójával tűnik ki, főleg ha hozzávesszük még a Fekete-tenger s a Kaszpi-tó partvidékét, valamint Transzkaukáziát is. E hatalmas kiterjedésű terület jelentős hányadára általában a csapadékszegény, forró nyár, enyhe, esős tél a jellemző. A Földközi-tenger partvidékén és a szigeteken a téli fagyok ritkasága lehetővé tette az örökzöld növénytakaró kialakulását is.
Viszont a Fekete-tenger melléke és a Kaukázus vidéke között, továbbá a magasabb fekvésű részeken – a függőleges zonalitás következtében – a kemény fagyok természetesen évről évre hosszabb ideig is jelentkeznek.
380–400 m-es magasságig helyezkedik el a mediterrán növénytakaró, 700–900 m között a bükk, a jegenyefenyő, a szelídgesztenye és különféle tölgyek, majd efelett pedig mára magashegyvidéki zóna jellemző fajai találhatóak.19
Az örökzöld növényzetű partvidék fő reprezentáns faja a vadolajfa (Olea europea var. oleaster), vagyis az ελαιη. A nemesolajfától (olíva) morfológiailag is különbözik, levele keskeny, a termése kicsi és jellegtelen, olajtartalma pedig csekély. Az olíva levele ovális, gyümölcse nagy, a héjszín is változatos, a zöldtől a feketéig terjed. Homérosz nagy szerepet tulajdonít Achilleusznak az olajfa „nemesítésében”,20 bár a mély fekvésű rét alkalmatlan termőhely a vadolajfa számára. Szintén furcsának és meglepőnek érzi a botanikus, amit az Odüsszeia ír a vad- és nemesolajfa együttes előfordulásáról.21 Persze nem kívánhatunk Homérosztól szakszerű megnevezést, mégis e fontos fajok előfordulása igen jellemző és értékes információ. Ithaka,22 a phaiákok szigete,23 a Küklopszok szigete sok-sok vadolajfát nevel, például gyilkos dorongnak.24
A babérfáról (Laurus nobilis) egyértelmű említés nem történik az eposzokban, mégis amit Devecseri repkénynek fordít, azt Fellner babérnak tudja.25 Hellász földjén honos, Delphoiban kultikus szerepet töltött be, a papnők rendszeresen fogyasztották levelét; több tájszónak babér a jelentése (δαφνη).26 Levelei ciántartalmú glikozidákat tartalmaznak, amelynek rágása ezért görcsös rohamokat okozhat; ezt a papnők a jóslásban használták.
A tűlevelűek bizonyos fajai szintén az örökzöld mediterrán flóra képviselői, így az aleppói fenyő, a mandulafenyő, a ciprus és a borókacédrus. A mediterrán tájak fenséges fája a ciprus (Cupressus sempervirens, a κυπαρισσος), Spanyolországtól Iránig honos a Földközi-tenger medencéjében, két településnév is őrzi e faj nevét: Κυπαρισσος és Κυπαρισσεις.27 Fenyéres szukcesszióban a borókák előretörnek. E nemzetség egyes fajainak előfordulása az erdők lepusztításával feltétlenül gyakoribbá vált. Nem valószínű, hogy Kalüpszó szigete leírásában a cédrus valóban a mai értelemben vett fajt képviseli,28 inkább a könnyen megmunkálható s erős illatú borókacédrussal (Juniperus oxycedrus, azaz κεδρος) azonosítható. A görög szigeteken a Juniperus excelsa és a Juniperus aegaea egyaránt díszlik, e két fajjal minden bizonnyal találkoztak a Tróját ostromló (danaida) görögök. Mediterrán fenyőfaj az aleppói fenyő (Pinus halepensis) és a mandulafenyő (Pinus pinea, a πευκη), 1000 m magasságig is felkúszhat a hegyekben, általában a tölggyel elegyesen fordul elő;29 faanyaga hajóépítésre és épületfának kiváló.30
A nagyon is természethű növényábrázolásoknak köszönhető, hogy még további két, félig örökzöld fajt lehetséges azonosítani az eposzokban: a tamariskát és a mannakőrist. A tamariska (Tamarix gallica) Homérosznál és az újgörög nyelvben egyaránt μυρικη, a mannakőris pedig εριϑηλης (Fraxinus ornus).31 Schliemann beszámolója szerint32 a trójai vár környékén szinte egybefüggő erdőséget alkotott a tamariska, főként az időszakos patakok, folyócskák partja mentén, mivel a nyirkos és mély fekvésű részeket kedveli.33 Kis-ázsiai honosságát az egyik epizód is alátámasztja, mikor Meneláosz csak úgy tudja elfogni Andrométoszt, hogy annak kocsikereke beleakad egy tamariskafa ágcsonkjába.34 A Tróját övező növényzetről az Íliász XVI. éneke ad eligazítást: mannakőris és bükk szépen nő arrafelé,35 a görögök nagy tömegben vágták ki e fajokat;36 főleg a mannakőris fája hasznosítható rendkívül sokféle módon.
A part menti növénytakarót főleg olyan fajok alkotják, melyek vízigényesek, illetve a talaj magasabb sótartalmát is elviselik, ugyanakkor pedig az erőteljes visszavágás és irtás ellenére is gyorsan megújulnak és fejlődnek. Fellner közel 30 fajt sorol fel, ami ugyan túlzásnak tekinthető, hiszen a fajok zöme nem azonosítható, így a felsorolás részben nem több spekulációnál és a mai állapotokból való visszakövetkeztetésnél. Biztos viszont a szil-, az éger-, a fűz-, a nyárfa említése és megléte, továbbá a cserjeszinten tenyésző mirtusz, a puszpáng (buxus), a borostyán, a barátcserje, a különböző vadrózsafajok, az örökzöld tárnics és a fehér eper jelenléte.
A szilfák (Ulmus campestris) elérhetik a 30 m magasságot is. A πτελεη és az ευφυης tulajdonképpen ugyanazt a fajt jelzi.37 A következő részlet akár topológiai, növényföldrajzi adatnak is kitűnő illusztráció:
„…kezével (ti. Achilleusz) megragadott egy
szépsudarú szilfát: hanem az kiszakadt gyökerestül,
szétroncsolta a part peremét.”
Az éger (Alnus glutinosa) – érdekes módon – csak az Odüsszeiában olvasható, vagyis úgy tűnik, hogy ez a fa csak nagyon korlátozott területen volt honos a Földközi-tenger mellékén. A κληϑρη nevű fa sokfelé megtalálható,38 de elsősorban Kalüpszó nimfa szigetén.
Többet tudunk meg az eposzokban a fűzről; egyik faja, a kosárfűz (Salix viminalis, οισυα) nemcsak nyílvesszők, hanem kötelek s fonatok készítésére is alkalmas.39 Homérosz tehát ezt a fajt határozottan más szóval illeti, mint a fehérfűzet (Salix alba, azaz ιτεα). Perszephoné szent ligetében is e faj élhetett. A meddő fűz említése jó megfigyelőképességre vall, ugyanis a fűz valóban kétlaki: az egyik egyeden csak termős virágok, a másikon pedig csak barkás virágok jelennek meg. A fűz toktermése ezért csak termős példányon képes kialakulni, így a meddő fűz, vagyis amelyik nem hoz termést, csakis a porzós egyed lehet.40
Nagyon gazdag az eposzok ismerete a nyárfafajok vonatkozásában. Főleg a fekete nyár (Populus nigra, αιγειρος), a fehér nyár (Populus alba) és a rezgő nyár (Populus tremulata, αχερωις) szerepel bennük. Életmódban az utóbbi két faj nagyon hasonló, különösképpen nagy vízigényükben.41 A nyárfa általában a halál, az Alvilág fája, következésképp Perszephoné növénye is.42 Ennek ellenére megtalálható Alkinoosz kertjében, Ithakán, a Küklopszok szigetén, valamint Kalüpszó barlangja előtt is.43 Természetesen e fajok nemcsak ültetett fák voltak, hanem mint a természetes növénytakaró fajai, vadon is megéltek, például a hegyekben,44 és ritkították is annak ellenére, hogy tudatában voltak fájuk gyenge minőségének.45 Talán gyors, intenzív növekedése, laza faszerkezete tette a nyárfát az enyészet, a gyors elmúlás szimbólumává? Tény, hogy az egyes fajok faanyagának jelentősége kicsi volt az ókori világban.46
Néhány közönségesnek számító fafaj hiánya szintén figyelemre méltó, aminek oka talán csak abban keresendő, hogy a régi görögök azonos szóval illettek különböző fajokat. A botanika macchia-bozótnak (az Íliászban δια ρωπηια πυξνα)47 a többnyire szúrós, alacsony növekedésű növények alkotta sűrű cserjést nevezi. Esetleg kisebb nyirkos fekvésű terület is beleeshet, de nem ez a jellemző, hanem a száraz és köves talajú környezet. A gyepszint azonban minden esetben hiányzik. Az eposzokban szereplő nevek alapján a következő fajokat említhetjük: tüskéslevelű, örökzöld tölgyek (Quercus ilex és Quercus coccifera, δρυς), mirtusz (Myrtus communis, μυρσινος)48 s az örökzöld tárnics (Phillyrea angustifolia, φυλος)49 Kalüpszó nimfa szigetén és Nauszikaá lakhelyén,50 a masztixfa (Pistacia lentiscus, a pisztáciával együtt: Pistacia vera; Homérosznál ϑυον)51 valamint a jól megmunkálható s mégis keményfájú puszpáng (Buxus sempervirens, πυξος).52 A fekete eper (Morus nigra, μοροεις) a macchiás növénytársulásokban bokor habitusú alakban is előfordulhat; Homérosz két esetben utal a gyümölcsére egy fülbevaló említésekor.53 Haszna, értéke miatt külön említést érdemel a (vad)rózsa, ugyanis számos faja él a Földközi-tenger vidékén; mind a vad, mind a nemes(ebb) rózsák virága dísz, sőt olajforrás (Rosa damascena). Sebkezelésre, balzsamozásra használták.54 Az első hiteles rózsaábrázolás egy Kr. e. 16. századból származó krétai freskón maradt fenn, de felbukkan a rózsamotívum a rhodoszi rézpénzeken is.55 E sziget a rózsáról kapta nevét.
Célszerűnek látszik külön csoportba sorolni a hegyvidéki erdőségek növényeit, amit a függőleges zonalitás folytán a hidegebb, kontinentális éghajlatú tájakra jellemző fajok (bükk, gyertyán, fenyőfélék, platán, szelídgesztenye, dió, húsos som stb.) képviselnek.
A bükk (Fagus silvatica) kifejezetten magashegyvidéki faféleség, ezt a fajt teljes biztonsággal állítható, hogy Homérosz nem ismerte, hiszen az csak az Olümposz, a Pindosz és Makedónia magasabb hegygerincein fordul elő. Az újgörög οξια alapján az οξεις és οχυεφηγος epitetonok mindenképpen a bükkre utalnak.56 Viszont a φηγος-nak bükkel való azonosítása bizonytalannak tűnik, különösen úgy, amint az Ithaka és Kirké szigetén előfordul az eposzokban. Botanikai értelemben nagy a bizonytalanság, hiszen az „ehető makk fája” (νφηλος)57 talán a vallona tölgy makkja, de esetleg a szelídgesztenye (Castanea sativa) makktermése is lehet (περικαλλης).58
Nyilvánvaló, hogy sokkal könnyebb helyzetben van a botanikus, ha a textusokban precíz leírást talál az illető faj terméséről. Nos a βαλανος hosszúkás makkot jelent, azaz tölgymakkot,59 a szelídgesztenyéé inkább a φηγος, az előbbi δρυς-ön terem, az utóbbi pedig az αχυλος fán.60
Lombhullató tölgyekről is tud Homérosz. Polüpoithész és Leonteusz őrállását υφικαρηνος és νφικομος attribútumokkal jellemzi a költő: olyanok ők, mint a bérci tölgyek.61 Az egyik epizódban Agamemnon hatalmas tölgyeket vágat ki az Ida-hegységben. A tölgy ugyanis kiváló szerfa, emiatt a tölgydöntés meglehetősen gyakori volt az ókorban, s főleg Hellasz földjén, ahol már akkor sem volt bőséges kínálat faanyagból. A fák kivágása nem volt ritka jelenség.62 A tölgy tulajdonképpen közönséges fafajta, hiszen Trója vidékén, Aiaié szigetén is nő,63 ezért tömegesen vágták ki cölöpnek.64 Ám alacsony gyulladáshője miatt tűzgyújtáshoz is jól hasznlhat, például Patroklosz belőle rak máglyát.65 A tölgyfajok gyakoriságát bizonyítják egyes állattartási szokások, információk is: a kiéhezett szarvasmarhák lelegelik a fiatal tölgycsemeték zsenge hajtásait,66 termőkorban pedig a sertések makkoltatására hasznosítják a tölgyeseket.67
A tölgy Zeusz szent fája, lombjának susogásából próbálja kipuhatolni a jövőt Odüsszeusz.68 A tölgy tisztelete emeli a közelében s alatta zajló lakoma ünnepélyességét;69 ennek bőséges mitológiai vonatkozásait A görög hitvilág növényei című tanulmányban foglaltuk össze. Lehetséges fajai a következők: csertölgy (Quercus cerris), vallóna tölgy (Quercus aegilops), téli tölgy (Quercus sessliflora), nyári tölgy (Quercus oedunculata) és a gesztenyelevelű tölgy (Quercus castanaefolia).
Keleti platánfa (Platanus orientalis, Homérosznál πλατανιστος, az újgörögben pedig πλατανος) alatt áll az auliszi oltár, melynek sárkánya (kígyó?) megeszi a madárfiókákat. Ez rossz jel, ómen a danaidák számára.70 Sokfelé volt szent platánliget Görögországban, főként a Peloponnészoszon. A kis-ázsiai félig örökzöld platán létezését (de nem magyarázatát) nem vitatjuk, ugyanis a Platanus orientalis bizonyos típusai – különböző kártevők miatt is – esetleg már kora ősszel ledobják lombjuk egy részét, a fa másik felén azonban a levelek megmaradnak, mintha örökzöld lenne.71
A húsos som (Cornus mas) is előfordul az Íliászban és az Odüsszeiában. A bokor neve τανυφλοιος,72 a gyümölcse pedig κρανεια, ezt veti a varázslónő – Kirké – az elkábított harcosok elé.73
Az ókorban, különösképpen a görögök lakta vidékeken, nagyon sok fenyőfát (πυτος) vágtak ki hajóépítéshez (árboc, palánk, törzs),74 építkezésekhez és szerszámok nyelének, sőt faszén előállításához is használták. Érdekes az η πισσα kifejezés. Ez a szófordulat azt jelenti, hogy olyan fekete, mint a szurok. Az erdeifenyő (Pinus silvestris) fájának száraz desztillációjával kiváló minőségű kátrányt, melléktermékként pedig szenet tudtak előállítani.75 Igaz viszont, hogy a „fekete” kifejezés kizárólag a szurokhoz is kapcsolódhat; legalábbis Bradford erre hívta fel a figyelmet könyvében.76 A „fekete” szó lehet egyszerűen a feketefenyő (Pinus nigra), azaz πιτυς szinonimája. Úgy tűnik, keveredik a feketefenyő, a luc Abies alba) és az erdeifenyő neve a szövegekben,77 vagyis a görög szó csak általánosságban jelöli a fenyőfát, s nem konkrétan. Végső soron ez botanikailag nem jelent nagyobb gondot, főként a feketefenyő és a lucfenyő esetében. A két faj ökológiai igényei nagyon hasonlóak, s ezért együttes előfordulásuk természetesnek tekinthető. Ezek a fenyőfák általában karcsúak: mint állandó jelző szerepel az eposzokban a βλωϑροη (azaz karcsú [Az Ógörög–magyar nagyszótár szerint sudár – A szerk.]) kifejezés,78 s egy másik fordulat szerint állandó hasonlat (a hősök elesnek, mint ahogy eldőlnek a kivágott fenyőfák).79
A rét és kaszáló növényei közül több mint húsz faj található meg az eposzokban. A fűfélékre három gyakori kifejezés olvasható: αγρωστις, ποι és μελιεδης;80 taxonómiai értelemben ezek a vad alakor (Triticum boeoticum), a csillagpázsit (Cynodon dactylon) és az ecsetpázsit (Alopecurus pratensis). A kaszálók és legelők kiváló termőhelyei a geofiton (hagymás) növényeknek, így az aszfodélosz-, a nárcisz-, a liliom-, a jácint- s a sáfrányfajok számára. Ezenkívül több pillangós faj (hereféleség), továbbá a petrezselyem és zeller, valamint az ibolya és akantusz is gazdagon virít az időszakosan vízjárásos gyepeken, réteken.
Az aszfodélosz (Asphodelus racemosus, ασφοδελος) nagyon szívós növény, akár 1000 m tengerszint feletti magasságig is feljuthat a hegyekben. Szép és hasznos (gumóját mára legrégebbi időktől fogyasztották a görögök). Mitikus vonatkozása is van: az emberek lelke aszfodéloszba költözik a halál után.81 A nárcisz és a liliom nem különíthető el megnyugtatóan pusztán az eposzok szövegrészletei, kifejezései alapján, mivel a λειριον alapszó csak jelzőként szerepel a sorokban.82 Mégis véleményünk Hehn83 megállapításával egyezik meg: a liliomot (laleh) a frígek honosították meg görög földön, vagyis a λειριον nárciszt jelent. A nárcisz valódi neve a Déméterhez írott himnuszban jelenik meg: a ναρκισσος, Narcissus poëticus és Narcissus tazetta84 egyértelműen a nárcisz neve, különbözik a liliométól.
A jácint neve (Hyacinthus orientalis) nagyon érdekes mitológiai eseményekben található meg, taxonómiai azonosítása nem könnyű! A νακινος kifejezésben egyesek a nőszirom, a kardvirág és a szarkaláb nevét vélik felismerni.84 Fellner85 – hivatkozva Dioszkoridészre – átveszi a megkülönböztető elnevezést: νακινϑος és δελφινιον.86 A tetszetős tavaszi rétek éke a sokféle krókusz és sáfrány (így a Cynodon vernus, Cynodon sativus stb.; ezek általános neve Homérosznál κροκος). A nemzetség fajainak neve csak átvitt értelemben olvasható az Íliászban: sáfrányleplű a hajnal és sáfrányos a föld.87
Tergit88 kevesli a Homérosz által említett virágok számát, de mivel ezek a legfontosabbak s mind szerepelnek is az eposzokban, nem az elmarasztaló ítélettel értünk egyet, nem is szólva a virágkoszorúk nagy-nagy divatjáról Hellasz földjén, amelyeket alkalmak, évszakok és igények szerint számtalan gyönyörű virágból fontak.
Ritkán szereplő faj a viola (Matthiola incana). Csak a Kr. e. 6–5. században kezdték termeszteni a görögök, az Odüsszeiában még csak réti virág.89 Arisztophanész viszont már – nem kis iróniával – ιονστεφανος jelzővel illeti az athéniakat, akik csak violakoszorút viselve hajlandók mutatkozni. E virágnak két változata nyílt a kertekben: a μελανιον (illatos ibolya) és a λευχοιον (fehér viola).90
Nem terjedt el a szarvaskerep (Lotus corniculatus, λωτος), amelynek színes szirmaitól tarkállik a mező, hajtásalt pedig nagyon kedvelik a legelésző lovak.91 Elkerülte az ókori görögök figyelmét a (vad)zeller (Apium graveolens) és a petrezselyem (Petroselium crispum) gyökértörzse is; mindkettőnek csak a levelét fogyasztották, salátának elkészítve.92 Az akantuszt (Acanthus mollis és Acanthus spinosus; ακανϑα) azonban, mely kezdetben vadon termő faj volt,93 később gyepnövényként telepítették. E furcsa szokás meghonosodott Itáliában is (feltehetőleg a görög gyarmatosítások idején, de legkésőbb akkor, amikor Hellasz római provincia lett). Tüskés és tüskétlen változatát egyaránt termesztették, s olyan sűrűn vetették a magját, hogy a terület nem gazosodott el.94
A mocsár- és lápvilág növényei ritkán fordulnak elő az Íliászban és az Odüsszeiában. Ennek magyarázata igen egyszerű: az események színhelyén viszonylag ritkán találhatóak mocsaras területek, illetve ha voltak is, azt szinte tabuként kerülték – és nem is ismerték – az emberek. Az olasznád (Arundo donax, δοναξ) a legnagyobbra növő lágyszárú növényfaj Európában (elérheti a 4 m-es magasságot). Kis-Ázsián, Cipruson és Krétán keresztül jutott el Itáliába. Az Íliászban szereplő adat Trója környékére vonatkozik.95 Péléiadész sátrának tetejét náddal (Phragmites communis, οροφος) fedik be; e nádfaj egész Görögországban elterjedt.96
A phaiákok szigetére vetődő görögök a vizenyős, lápos réten tengeri szittyót is találtak (Juncus maritimus, σκοινος és βαϑυσχοινος).97 Értékes a papírsás (Cyperus papyrus), melynek gyökértörzse magas keményítőtartalmú, és levelének hártyás részéből papír készül. A κυπειρος-nak a jelentése valóban papirusz, de az Odüsszeiában a kérdéses növény akár (pillangós [sic!]) takarmány is lehet.98 Tudták a görögök, hogy a pázsitfűfélék szénája a legjobb takarmány, de ha szittyóféléket és kákát (Schoenoplectus sp.) tartalmaz a széna, romlik az emészthetősége, főleg ha zsurlófélék (pl. Equisetum palustre) is vannak benne.99
A különleges természeti jelenségek s időjárási események (amit általában rossz jelnek tekintettek) mindig felkeltették az emberek érdeklődését. A bibliai történetekből a mannaeső, a véres eső, a víz vérré változása a Nílusban100 jól ismert, de hogy ilyen eseményt Homérosz is leírt, az már kevésbé:
„…Kronidsz s küldött a magasból
véres harmatozást, mert már tervelte, hogy oly sok
bátor férfiú-főt Hádészra vet ebben a harcban.101
Mégis véres esőt hullajtott ekkor a földre…”102
Az Íliász és az Exodus említette véres víz okozói a hirtelen elszaporodott moszatok. A Chlamidomonas nivalis a havat, a fagyos földet, a Haematococcus pluvialis pedig az esővizet (βροτοεις ομβρος) festi vérvörösre.
Termesztett növények
Szántóföldi növények
A búza a homéroszi időkre már messze elterjedt géncentrumából (a Termékeny Félhold területéről), a thesszáliai és trójai magleletek Kr. e. 2000-ből valók. E fontos kenyérgabona eredetét Mándy jól feltárta.103 Vadon termő fajtája a vad alakor (Triticum boeoticum), s termesztett faja az alakor (Triticum monococcum). Fejlettebb fajnak számít a vad tönke (Triticum dicoccoides), belőle alakult ki a tönke (Triticum dicoccon), ebből pedig különféle utakon a közönséges búza (Tricitum aestivum), ami természetesen Homérosz idején még hiányzotta mezőkről.
Az epikus művekben a költő több szóval is jelöli a búzafajokat: ολυρα (alakor), πυρος (tönke), μελιηδης és ξεια (tönköly). A gabonafélék gazdag termést ígérnek Ithakában,104 védik is a csikóktól a kalászoló búzát,105 a kedvező időjárás ugyanis neveli a vetést,106 a gabona szereti a barnaföldeket.107
Mireaux érdekes termésadatokat közöl a helóta gazdaságok gabonaföldjeinek terméseredményeiről: 7 hektárnyi föld felét vetik be búzával és árpával, a hozam kb. 1 t/ha;108 ez reális a görögök földjén, az ókorban ismert műszaki-technikai fejlettség szerint.
Thetisz remekmívű pajzsdomborításának egyik jelenete a búzaaratást ábrázolja:
„nép aratott, éles sarlót lendítve kezében:
egy oldalt a csomók hullottak rendben a földre,
ott meg a kévekötők fűzték kévékbe kötéllel.
Három kévekötő között, hátrább meg a markot
kisgyerekek szedték, tele öllel hordva szüntelen
nyújtották a nyalábot csöndben tartva a pálcát
állt a király a borozda fölött, örvendezve szívében.”109
Az árpát az elsők között kezdte termeszteni az ember, ősi előfordulási helyei nagyjából a búzafajokéval azonosak. Több faja ismert: kétsoros (Hordeum distichon), négysoros (Hordeum tetrastichon) és hatsoros (Hordeum hexastichon) árpa.110 A kétsoros árpa az ακοστη, a hatsoros árpa pedig κριϑη vagy κρι; szintén az utóbbira gondolhatunk az ευρυφυης szó kapcsán.111 Az ősi kétsoros árpa igeként is olvasható az Íliászban, amit Devecseri nagyszerűen ad vissza műfordításában az „abrakozott” szóval.112 Homérosznál λευκον az érett árpakalász, az árpadara (illetve a durván őrölt liszt) pedig αλφιτα.113 Az árpa jól terem Ithakában, főleg ha elég csapadékot kap a vetés és a talaj is megfelelő.114
A földműves a búzát és az árpát könnyen megkülönbözteti, de a laikusok – akik úgy tűnik rossz megfigyelők voltak – babonás nézeteket hirdettek e gabonanövényekkel kapcsolatban. Őket cáfolja meg Arisztotelész, Tergit115 idézi is könyvében:
„Ha valaki azt erősítgeti, hogy az árpából búza nő, a búzából meg árpa, ráadásul ugyanazon a táblán, az nem egyéb mesénél.”
A hüvelyes termények közül a lóbab, a csicseriborsó és a borsó szerepel a homéroszi eposzokban, s a régi görögök asztalán. Az Íliász egyik részletében olvashatunk a szemek kifejtéséről a hüvelyes termésekből, s a léhától való elkülönítéséről (szelelés). Két pillangós faj – a lóbab (Vicia faba, κυαμος) és a csicseriborsó (Cicer arietinum, ερεβινϑος) – termesztése igen számottevő volt az ókori Keleten.116 A takarmánynak való pillangósok közül a lóhere (Trifolium pratense) és a bükköny (Vicia villosa) emelhető ki (Homérosz mindkettőre használta a πεδια λωτευντα elnevezést). A táplálkozási kényszerűség vagy netán a különleges ízlés korántsem volt ismeretlen az ókorban. A festő Prothogenészről azt beszélték, hogy csak pillangós magvakat (bükköny, lóbab, csicseriborsó) fogyasztott egész életében, ezek szerint ő volt az első vegetáriánus művész Hellasz földjén. A festő minden energiáját munkáira fordította, a hagyomány szerint még Démetriosz hadainak jelenlétéről sem vett tudomást, mikor elfoglalták Rhodosz szigetét.117
Ipari és gyógyító hatású növények
Ezek ritkán és nehezen meghatározható formában jelennek meg az Íliászban és az Odüsszeiában. A len (Linum usitatissimum és Linum angustifolium, λινον), a kender (Cannabis sativum), a papírsás (Cyperus papyrus, κυπειρος) s az indigócserje (Indigofera gerardina, χιτων), mely nemcsak a szövetek, hanem a hajófestés kelléke is, fontos szerepet töltöttek be a mindennapi életben.118 Marad viszont egy kérdés: mit takarhat vajon az Odüsszeia XXI. énekének 391. sorában a βυβλινον οπλον szókép, ami olyan szezámféleségre utal, melynek szárából papírt gyárthattak? De ha nem az, akkor talán egy palkaféleség, melyből papírt készíthettek. Így azonban nem egyezik Elischer és Fröhlich értelmezésével.
Vetemények
Az eposzok több helyen is említést tesznek a veteményekről, melyeket többnyire öntöztek. Logikusnak tűnik, hogy a leírás konyhakerti növényekre vonatkozik, vagyis elsősorban zöldség- és gyógynövény-féleségekre.119 Biztos, hogy termesztettek hagymaféléket: főként a vöröshagymát (Allium cepa, κρομυον), a póréhagymát (Allium porrum, πρασον) és a fokhagymát (Allium sativum, σκοροδον), hiszen ezeket fogyasztották.120 Homérosznál a vöröshagyma felhasználása alapján is azonosítható, nyersen és szárítva egyaránt használták.121 A fokhagymát talán csak azért nem említi konkrétan a költő, mert azt, egyiptomi hatásra (pontosabban a krétaiak, a pelazgok révén) tabunak tartották.122 Régészeti leletanyagból sem ismert, mindössze néhány ábrázolás maradt fenn róla.123
Titkos és titokzatos növény a mák (Papaver somniferum, μηκων),124 elsősorban a gubó (tok) ópiumtartalma miatt.
„Lopva varázsos szert hintett, amit ittak, a borba,
fájdalom- és haragűzőt, mely feledést hoz a bajra,
mindre.”125
Fellner és mások feltételezik, hogy esetleg beléndek (vagy beléndektartalmú) is lehet a φαρμακον νηπενϑες.126 Jelen sorok írója az utóbbi növény bódító termésére gondol, mivel annak tokja gyakran keveredik a mákgubók közé, amelyek akkorra már megértek, de még nem gyűjtötték be, a beléndek (Hyoscyamus niger) pedig csak ekkor kezd igazán sok-sok tokot nevelni. A beléndek tehát a mák gyomnövénye, vagyis a kérdéses bódító italban az ópium-származékok a jelenlétén kívül a hyoszciamin-tartalmat sem zárhatjuk ki; ez a hatás erősen bódító és hallucinogén jellegű.
Ha a homéroszi szakirodalomról azt tartják, hogy egy könyvtárat töltene meg, akkor a μωλυ taxonómiai, mitográfiai szakirodalma egy kisebb szakkönyvtárba férne bele. Kirké szigete minden bizonnyal a mai Circeo-foknál lehetett; Bradford127 Sztrabónra is hivatkozik e véleményének alátámasztására. Mielőtt a különleges varázsnövény leírását ismertetnénk, érdemes megismerkedni Kirké varázslónő praktikájával:
„…s lisztet, sajtot, sárgaszínű mézet vegyített be
pramnoszi borba; de ádáz mérgét is bekeverte,
…kiitták [ti. azt], nyomban utána
vesszővel megcsapta s az ólba terelte be őket.”128
Tulajdonképpen nem derül ki, hogy Kirké milyen halmazállapotú szert használt. Erre az Aeneisben sem leltünk semmi megbízható adatot. Feltűnő viszont, hogy a VII. énekben több varázsfű is előfordul, s nem véletlen, hogy épp a varázslónő szigetén…129
Nagyon érdekes a méreggel kevert κυκεων elleni varázsnövény leírása:
„Így szólván, ideadta az Argosz-ölő növényt is;
földből tépte ki, és mindent jól megmagyarázott.
Éjszínű volt a gyökér és tejszínű volt a virága:
istenek úgy nevezik, hogy molü; kiásni nehéz azt
földi halandónak…”130
R. M. Henry Hermész növényét föníciai vagy egyiptomi eredetű legendának, R. Graves pedig a Hold-varázslás elleni szernek véli (idézi Bradford).131 Homérosz megfogalmazásában a molü lehet vadciklámen (Cyclamen persicum), vagy valamelyik hagymafaj is (pl. Allium moly). Vagy a σκοροδον más növényfajra vonatkozna, s a molü lenne a fokhagyma? Az tény, hogy az akkori emberek szerint a fokhagyma „titkos erőket” (pl. vironcid anyagokat is!) tartalmaz. (És ezek az emberek általában nem voltak rossz megfigyelők.) Tudták róla, hogy a bélférgeket elűzi, az érrendszeri és emésztési zavarokat enyhíti vagy megszünteti, és úgy vélték, még a mágnest is megzavarja. (Ebben még a XVI. században is hittek.)
Ha elfogadjuk, hogy Kirké „varázsló tudománya” föníciai vagy egyiptomi eredetű legendán alapszik, akkor a „kiásni nehéz ezt földi halandónak” textusból új fajra következtethetünk: a mandragórára, amelynek ugyancsak nagyon érdekes irodalma van. Talán az egyik legkülönösebb varázs- és babonanövény, a homéroszi leírás illik rá; igaz, a Mandragora officinalis gyökértörzse és elágazása furcsa formát mutat, mintha egy groteszk embert utánozna, de erre semmiképpen sincs utalása homéroszi textusokban. Végeredményben a konkrét botanikai faj megnevezése és leírása hiányában csak a potenciális fajok voltak meghatározhatóak, a μωλυ titka Hermésznél maradt…
Szőlőtermesztés
A Kr. e. 8–7. században a szőlőt már széles körben termesztették. Kis-Ázsiából indult hódító útjára, s hamar megkedvelték a Földközi-tenger mellékén is. Férfiak, nők és gyermekek egyaránt fogyasztották s élvezték az ókor borát, ami más összetételű, illetve alkoholtartalmú volt, mint amit manapság borként fogyaszt az emberiség. Az akkori görög bor inkább a mézes-ürmös bor kategóriába sorolható.132 A Hésziodosztól származó leírás és Héraklész pajzsának motívuma alapján teljes mértékben rekonstruálható a régi görögök szőlőszürete. Az egy hétig aszalt fürtöket összetörték, a cefrét öt napig hagyták erjedni, majd kisajtolták. A zavaros újbort (karcos) földbe süllyesztett amforákba fejtették, fűszerezni csak a fejtés és letisztulás után kezdték a bort.133
A szőlőt nemcsak magas törzsű „fácskává nevelték”, hanem karózták is, ami megkönnyítette a munkákat (pl. a szedés egyszerűbb lett). A szüret vidám ünnep a görögöknél (is), ebből a fiatalok sem maradhattak ki. Az édes fürtöket kosarakba rakták.134 A szőlőskertek a majorok egy meghatározott rend szerinti, a földterület méretében is jellemző részén találhatóak. Homérosz szerint van szőlőskertje Achilleusznak, Láertésznek és Odüsszeusznak.135 A gazdag görögök gyümölcsöse kb. 40 pléthron volt (kb. 5 hektárnak felelt meg), ennek egy részét tette ki a szőlőskert. Az Odüsszeia az egyik helyen 50 soros szőlőültetvényről tesz említést, ami nagyon pontos felvilágosítás a kert méretéről.136
Hellaszban sokfajta szőlőt (fürtforma, bogyószín és -alak, érési idő alapján) termesztettek: korai (ομυλες, ομφαξ),137 nagy szemű (ερισταφυλος οινος),138 vad (?) (αμπελος)139 és nemes (bor?) szőlőt (ημερις)140 írt le Homérosz. Már említettük, hogy a tőkeművelési módok – vidékenként eltérően különbözőek voltak: a szőlőt fára futtatták,141 karózták,142 esetleg hagyták szabadon nőni.143 A vinifera jellegű nemes fajták közül a Rosina (rózsaszín bogyós) és a Korinthoszi (magnélküli bogyóképződésre hajlamos mazsolaszőlő: σταφυλος) típus már ismert volt Homérosz korában. A jellegzetes vörös bogyójú fajták később jelentek meg, illetve alakultak ki, mint az megfigyelhető a biblikus vidékeken is.144
A szőlő anyagi biztonságot jelentett, például a nyugdíjba vonuló katonák végkielégítés gyanánt kapott földjeik egy részén szőlőt telepítettek Kalüdónban.145 Nevezetes „homéroszi” szőlőtermesztő tájak: Arné,146 Frígia,147 Lükiában a Xanthosz folyó partvidéke,148 Khilikia,149 Thrákia150 stb. Más helyeken kisebb szőlőskertek szinte mindenütt előfordultak, ezek közül jó néhányat már említettünk (vö. a 135. jegyzettel).
Gyümölcstermesztés
Általánosságban, flóraelemként már volt szó az örökzöld olajfáról (ελαιη). Jelentősége a Kr. e. 5. század táján gyorsan növekedett, de mára korábbi keletkezésű eposzok, az Íliász és az Odüsszeia idején is termesztett növénynek számított. A klasszikus korban már mintegy 30 olívafajtát telepítettek a görögök.151 Neve (Olea europea var. oleaster mint vadolajfa és Olea europea mint nemes olajfa) taxonómiai értelemben sokkal jobban elkülönül, mint ahogy azt a görögök megkülönböztették volna; erre már az előzőekben, a természetes növénytakaróról írott részben utaltunk.152 Kertekbe, a házak köré az olíva valamelyik fajtáját ültették, de használati tárgyak faanyagának szinte csak vadolajfát használtak.
A botanikusok elég egységesen azon a véleményen vannak, hogy a nemes olajfa Líbiából származik. Köztudott, hogy az ókori Kelet igazi olajtermő növénye a szezám (Sesamum indicum), de ott, ahol a talaj Na-sótartalma csekély volt, az olajfa kiszorította. Ez a folyamat Homérosz korában már nagyon nyilvánvaló lett, pedig létezett szezámmal kapcsolatos városnév is (Σησαμος).153 Erre lehet talán abból is következtetni, hogy az eposzok csak átvitt értelemben emlegetik e növényt, mintha a folyamat Homérosz korában már „post festam” lett volna… Annak ellenére érdekes e kompetitív jelenség, hogy a két fajnak eltérő a hőigénye, nem szólva a sziksótűrési eltérésükről. Xenophón például ezt írja az Anabasziszban: Thrákiában árpát, búzát, hüvelyeseket, kölest, továbbá fügét, szőlőt és szezámot termesztettek, de olajfát nem – vagyis a tudósítás akár mai újsághír is lehetne.154 Ugyanezt írta Xenophón Khilikiáról, Örményországról és Mezopotámiáról is.155
A füge két faja is helyhez kötött Görögországban: a vadfüge (Ficus sycamorus, ερινεος), és a nemes füge (Ficus carica, συκεη). Termésük és faanyaguk értéke különböző. A vadfüge faanyaga az egyik legtartósabb faféleség (múmiakoporsók készültek belőle), de gyümölcse jelentéktelen, silány (a Bibliában a pusztai tartózkodás sanyarú ábrázolására szolgál).156 A nemes füge termése viszont nagy és mézédes, a héja puha, lehet lila, sárga és zöld színű; faanyaga azonban elég gyenge minőségű. Mivel a Moraceae-családban a fajok nagy része tejnedvet tartalmaz, korán felfigyeltek a füge gyógyító szerepére is: sebek, kelevények kezelésére használták, kedvező hatásalt (az étrendit is) az egyszerű emberek régóta ismerték.157
Nemes, valószínűleg szmürnai típusú fügefák találhatóak Alkinoosz, Láertész és Odüsszeusz kertjében;158 a gyümölcse folyamatosan érik, s három fő érési periódusa figyelhető meg. A virágok megtermékenyüléséhez a vadfügéken fejlődő fügefürkészdarazsak (Sycophaga sycomori) látogatásai szükségesek. A második periódusú termés a legjobb, legédesebb, a legtöbb (γλυκερος); ennek tudományos neve: caprificus. Az ültetett fügefáról az első biztos írásos adat Archilochosznál olvasható (Párosz szigetén szép fügefák díszlenek, amelyeket ültettek).
Athénban – a gazdag fügetermés érdekében – régen emberáldozatot mutattak be. Thargélion 6-án (tehát májusban, amikor a fügefürkészdarazsak rajzanak) két, gondosan kiválasztott embernek fügekoszorút akasztottak a nyakába, egyiknek feketét (vadfüge termése), a másiknak fehéret (nemes füge termése). Mindkét személyt a városon kívülre vezették, ahol egymásután megkövezték őket. E barbár és véres szokás felfogható zsengeáldozatnak is, de valószínűbb, hogy a füge jobb termékenyülését akarták elősegíteni, tehát kérni Démétértől a jó termést – embertelen módon.159
A vadfüge különös szerepet játszik Trója várának történetében, szinte baljós előjel, mert ahol a fa állt, ott a legsebezhetőbb a várfal.160 Tévedés azonban azt hinni, hogy csupán ennyiről van szó. A halál, a pusztulás képzete társult hozzá a görög hitvilágban.161 J. H. Harrison szerint ennek a fügefának (ti. a Kharübdisznek) jelentését, igazi, természetes alapját ma már nem lehet megállapítani. Görög neve a fának ερινεος, talán valamiféle kapcsolatban állt Erinüsszel, az Alvilág pusztulást hozó, romboló hatalmával.162
Az Íliász V. énekének 281. sorától hatalmas ív feszül az Odüsszeia XII. énekének 103. soráig. Kirké intelme a következő:
„Rajta magas fügefát láthatsz, sűrűlombút; alatta
szívja magába a szörnyű Kharübdisz az éjszínű tengert.
Háromszor kiereszti naponta, de újra beszívja
rémesen; arra, mikor szürcsöl, te nehogy közeledjél.”163
A halálkert motívuma bukkan fel itt,
„az azonban bizonyos, hogy ő (ti. Szkülla) az egyetlen (kő?) fává zsugorodott kert úrnője, s hogy e kert alatt véletlenül a halál leselkedik.”164
Szaktivéda történetében is kiemelkedő szerepet tölt be egy fügefa (Ficus bengaliensis, talán a bódhifa archetípusa) –, mint ahogy Bradford írja. A halászkirály intelmeit megfogadja a bolygó hajós, fügeágba kapaszkodva menekül meg a biztos pusztulástól.165
Bradford a(z európai) szörnyűséges helyről közli, hogy a tintahalak kedvenc tartózkodási helye. Feltűnően magas az egyedszámuk a mély, oxigéndús vízben. A szörny hiedelme talán ezzel lehet kapcsolatban. De az Odüsszeiában olvasható történet föníciai eredetét sem zárhatjuk ki, oly módon sem, hogy a bátor föníciai hajósok akár itt is szerezhették döbbenetes tapasztalataikat. A vakmerő hajós, aki elsőként merészkedett ki a Vörös-tengerről az Indiai-óceánra – s errefelé éppenséggel élnek is óriás tintahalak (pl. Architeuthis sp.)166 – valójában egy másik történet, de Szkülla és Kharübdisz történetében egyesülhetett.
Lehet egy másik „találkozás” is a történetek síkján: nevezetesen a két, egymástól különálló fügefa között valóban van mitológiai összefüggés, ám a különbséget nem szabad figyelmen kívül hagyni:
„De a sziklai fügefa úrnője, Szkülla csak veszedelem-arcát, rém-arcát mutatja, a várbéli fügefa úrnője, Andromakhé látszólag csak gyengédség-arcát”
– írja Devecseri Kardos Tibor könyvéhez írott tanulmányában.”167
A gránátalma (Punicum granatum, ροια) Föníciából származó fácska vagy bokor, virága és gyümölcse egyaránt csodálatosan szép, de görögországi (dél-balkáni) honossága is biztosra vehető.168 Perszephoné fája megtalálható a phaiákok kertjében, de nem hiányzik az Alvilágból sem. Legalább annyira a halál gyümölcse, mint az aranyalma.169 Az aranyalma motívumot sem lehet teljesen megfejteni, így botanikai spekulációkra kényszerülünk: gránátalma, birs, vagy tényleg valamilyen valódi almafaj? Azt azonban biztosan állíthatjuk, hogy bármelyik feltételezésnek van valóságos alapja, mert csak olyan fa lehet, melynek gyümölcsét nagyra értékelték, és ez az említett nevezetes fajok gyümölcsére mindre illik.
Az aranyalma botanikai értelmezési sorából lényegében az alma (Malus sp., μελεη) és a birs (Cydonia oblonga, μελα κυδωνια) sem zárható ki, sőt mindkét fajnak nagy az alakgazdagsága, vagyis az esetleges kihalt változatok feltételezése sem megalapozatlan hipotézis. A „gyümölcs gyümölcsre érik” poétikus parabola szintén mindkettőre érvényes. Vadalmát döntenek ki a vaddisznók, viszont nemes almafák érlelik termésüket Alkinoosz és Odüsszeusz kertjében.170 Hogy az alma mennyire az Alvilág növénye is, mi sem bizonyítja jobban, mint Tantalosz kínja.171 A csodálatos almafa (egyben életfa) gyümölcsét aligha lehet megszerezni, így az epekedés kínjának szimbóluma lett a fa. Ennek igen alapos feldolgozása megtalálható Kardos remek művében.172
A vadkörtefából (Pyrus sp., απιος (?), οχνη, ακερδος, αχρας) kerítést készítettek,173 nemesebb gyümölcsű fáit ültették is;174 önállóan a vadkörte és a vadalma neve csak egyszer olvasható az Odüsszeiában, illetve az Íliászban.175
Úgy tűnik, Homérosz tette halhatatlanná a lótuszt (Zizyphus lotus, λωτος), ugyanis mikor Odüsszeusz társaival kilenc napig sodródik a tengeren, majd szerencsésen partot érnek valahol Líbia táján, különös ízű gyümölcsöt fogyasztanak, ami maradásra készteti őket. Vannak olyan vélemények, melyek eleve elutasítják a lótusz botanikai értelmét, pedig az termesztett gyümölcsfajnak számít(ott). Djerba szigetén, Egyiptomtól Andalúziáig kismértékben ugyan, de a mai napig is termesztik néhány fajtáját.176 Íze nem különösebben jó, de hajótörés és kilencnapos reménytelen hánykolódás után nem róható fel a derék görögöknek, hogy – szilárd talajt érezve lábuk alatt – a lányok, asszonyok és a lótuszok látványa megédesítette a lótusz gyümölcsét szájukban.177
„ámde megízleltették velük a jóízű lótuszt.
És közülük ki a mézédes termést meg is ette,
már nem akart hírt adni nekünk, nem akart hazatérni,
ott kívánt az örökre maradni a lótuszevőknél,
egyre a lótuszt szedni, feledve a szép hazatérést.”178
Összegzés
Az Íliászban és az Odüsszeiában a pontosan azonosítható növényfajok száma megközelíti a százat, így a Homérosz által használt költői nyelvnek nagyon gazdag a botanikai szókincse, amely sokat elárul a Kr. e. 8–6. század körüli természettudományos ismeretek színvonaláról.
Nyomon követhető több faj kultúrába vonása (szőlő, gránátalma, olíva, lótusz), egyes fajok esetében ennek csak a kezdete vagy ellentmondásossága (viola, zeller, petrezselyem, szezám), a tényleges termesztés (búza, árpa), bizonyos fajok kiszorulása és lecserélése (akantusz, szezám). Valójában ez volt az egyik, nem titkolt célja kutatásainknak. Alapos növényismeret, taxonómiailag helyes fajmeghatározás nélkül lehetetlen flórarekonstrukciót végezni. A történeti flóra ismerete nélkül a hajdani görög poliszok mezőgazdasági kultúráját, akárcsak hozzávetőleges pontosságú népességeltartó képességét aligha lehetne tanulmányozni. Vagyis ilyen munkákkal a gazdaságtörténeti elemzések a történelmi változásokra is biztosabb magyarázatot szolgáltatnak, s nem utolsósorban a növényfajok termesztéstörténeti kutatásalt is új megközelítésekre sarkallhatja.
Ebből azért az is látszik, hogy a tisztán spekulatív elgondolásokat a különböző fajokkal, szövegrészletekkel kapcsolatban miért vetettük el. Valójában csak annyira merültünk bele az egyes fajok ismertetésébe, amennyire azok a homéroszi szövegrészletek jobb megértését segítették. A textus volt a bázis, ebből igyekeztünk rekonstruálni a természetes vegetáció és a kultúrvegetáció sajátos képét, vagyis egy különleges rekonstrukciót végeztünk, ami nem ismeretlen más tekintetben sem.
A trójai háború idején már intenzív erdőirtás folyt a Földközi-tenger keleti medencéjében, ennek fokozódása rányomja bélyegét a mai mediterrán tájakra: szegényedett s változott a flóra. A fenyőfajok és a tölgyek sokfelé meggyérültek, sokszor el is tűntek, erőteljes degradáció indult meg. Erdőket akkor nemigen telepítettek, és a klimatikus viszonyok az erdőségek regenerálódását sem akkor, sem azóta nem segítették elő. A mintegy 3000 éves (sokszor) rablógazdálkodás miatt az erózió nagymértékben lepusztította a hegyekben a termőréteget, amely feleslegesen nagy mennyiségben halmozódott fel a völgyekben. A megbillent ökológiai rendszerű növénytársulások s fajaik nehezen képesek ellenállni a nyári forróság kemény próbájának. Ezért említik oly ritkán a zöldségféléket az eposzok, bár öntözéssel sok növényi kultúra (ismét) felvirágoztatható, de minden más faj is (olajfa, ciprus, hagymafélék) csak úgy díszlik megfelelően, ha elviseli a kevés csapadékot, mely főként ősszel és télen hullik a szegényes, vékonyrétegű talajokra.
Úgy véljük, a görög mítoszokban szereplő növények azonosítása után sikerült szempontokat adni az ókori Görögország kertkultúrájának kialakulásához, segítve ezzel a történeti flórakutatást is.
