Napjainkban a fényképelés sokkal inkább elterjedt, sokkal nagyobb mérvben szerepel a társadalom egyre szaporodó elkerülhetlen és nélkülözhető, inkább fényűzési szükségletei között, semhogy magára ne vonná a szemlélő műbarát figyelmét, ki néha aggódva tekint a jövőbe, elszomorodva kérdezvén magától, nem fog-e gépies századunkban a camera obscura mind inkább tért nyerni s utóvégre is nem fogja-e kiküszöbölni a szabad kézzel dolgozó művész ecsetjét?
Ez aggodalom annál jogosabbnak látszhatik és annál inkább van igazolva azon tény által, hogy a fényképelés máris több festőművészt vont jobban jövedelmező mestersége körébe.
De vajon magára a festőművészeire mily befolyást fog gyakorolni jövőben, azt legjobban megérthetjük az által, ha előbb megállapítva a festészet fogalmát és kellékeit, összehasonlítjuk azokat a fényképelés eredményeivel, tüzetesen megvizsgálva, miben és mennyiben felel meg ez utóbbi a művészethez kötött igényeinknek.
A festészet erkölcsi tulajdonsága közös a többi művészet erkölcsi tulajdonságaival, azaz: embernevelő és végnélküli élvet adó, – de anyagi oldalában sem igen különbözik a művészet többi nemétől, legfeljebb, hogy hatásosabban működik a mesterségek nemesbítésére és emelésére, és csekélyebb becsű dolgokban is a jó ízlés terjesztésére.
Ezt különben elég vala néhány szóval megemlítnünk és tüzetesb fejtegetésébe nem szükség bocsátkoznunk, mert a művészet és fényképelés közti összehasonlítást tűzve ki külső célul, elég a festészet plasztikai oldalát vizsgálnunk és elemei (a körvonal, világosság és árnyék, szín stb.) szövetségét tekintenünk, mert egyikkel másikkal ez elemek közül működik a fényképelés is, s így könnyebb lesz megtalálnunk, melyik részére hajlik az előny.
Hogy a festészetnek oly külön tárgyai is vannak, melyek más művészet által épen nem adhatók, például egy élénken néző szem, egy mosolygó száj, az magában értetik. Lessing „Laocoon”-jában a festészet és költészet külön hatásairól értekezvén, mondja, hogy „a festészet a tárgyak eszménye, valamint a költészet a cselekvényeké.” Mégis Lessing ez éles értelmezése után is akárhányszor találkozunk oly festményekkel, melyekben nem, mint a festészet körének ép gyümölcseiben, a jól választott és feldolgozott tárgy önmagából sugározza ki a benne rejlő költői elemet, hanem egy rajta kívül létező költői elem előállítására kölcsönzi szolgálatát, mely kettő között az összefüggés aztán laza és kényszerített.
Benne lévén már a képies kiállítás különféle módjai tárgyalásában, ez előállítás különböző irányait is kénytelenek vagyunk fölemlíteni, megnevezésökre oly kifejezéseket használva, melyek a bölcseletből merítve s némiképp körülírva, leginkább megadhatják a festészet nagy körének tiszta fogalmát.
Legelemibb és legegyszerűbb nemének nevezzük a naturalizmust, mely a képben semmi esztétikai alapnézetet, legalább öntudatosan, nem alkalmazván, egyszerűen a természet utánzására szorítkozik.
Magasabb minden tekintetben a realizmus, mely a természetből csak azt utánozza, ami a gondolat előállítására, valósítására (realizálás) és hihetővé tételére szükséges, – tehát elvonás és öntudatos választás.
Végül az idealizmus, mely különben csak választott tárgyára nézve az, mert e tárgy földolgozása csak is a realismus segélyével lehető, ezért elvont tárggyal, de realistikus műveletekkel működő előállítás, mely, mint említők, a természetből csak azt veszi által, mi a gondolat előállítására, szemlélhetővé és érthetővé tételére tartozik.
A művész által előállítandó kép, tartozzék bár az elősoroltak akármelyik nemébe, alkatrészeire is osztható, és ily alkatrészt, illetőleg fő- és elmellőzhetetlen kelléket ötöt találunk, ezek: a lélektani tartalom, a körvonal, a világosság és árnyék, a szín és végre az előadás (Vortrag).
Ez öt fő kelléket jó lesz kissé közelebbről s tüzetesebben megvizsgálnunk.
A lélektani tartalom a kép célja; azon bizonyos valami, amiért az egész kép készült. E lélektani kellékkel a régiek kevesebbet gondoltak, de a haladottabb kor bármely művében jogosan megköveteljük. Értjük pedig ez alatt, hogy csak oly tárgyak választassanak, melyek ábrázolhatók is; értjük az alapeszme természet- és okszerű kivitelét; befejezett cselekvényt, vagy a jelenet olyatén előadását, hogy annak mikénti bevégzését a szemlélő bizton sejthesse és képzeletében maga egészíthesse ki.
Az a lélektani célja a képnek csak bizonyos vonalozás, illetőleg bizonyos körvonalok által állítható elő legjellemzőbben; erre nézve el kell fogadnunk a vonalok bizonyos jelvényességét (szimbolimus), mely szerint a kép jelleméhez alkalmazkodnak. Ily értelemben lehetnek hasonnemű vagy ellentétes, vígan szökellő vagy mélán folyó körvonalok; szóval már a rajznak is kell a lélektani cél felé törekedni, a körvonaloknak kellemes hatásuaknak, a világosság és árnyalás fölvételére és befogadására pedig alkalmasaknak kell lenniök.
A világosság és árnyalás, a félhomály kikerekíti és domborítja a körvonalokat s kerekded, gömbölyű vagy épen szegletes alakokká idomítja. Ezeknek szintén kísérni kell a kép lélektani menetét s alkalmazkodniok a tárgyhoz, mert igen helytelen volna például méla tárgyat víg, csillámló napfényben állítani elő. De szervezve is kell lenniök, kellemesen kell vezetniük a szemet: kerülve az ugrásokat, kiemelve a lényegesebbet, különben a legjobb s leghelyesb körvonalozást is elrontják s nem engedik érvényre jutni.
A világosságtó és árnytól jól megkülönböztetendő a szín, mert képzelhetünk például jó árnyalatú kőrajzot akárhányféle – illető magasságú és mélységű fokozatban – színekbe áttéve, és a színek e sokféle egybeállítása közül csak is egy lesz legjobb, amely t. i. először mint helyszín (Localton) legjobban illik egybe, másodszor pedig a lélektani tartalomhoz leginkább simul és alkalmazkodik; vagyis, mint feljebb említők, mely összhangzatban van a tárgy jellemével s kikerüli az oly ferdeségeket, hogy például szomorú vagy csak komoly tárgyat is víg helyszínekben, rikító vörösben például, tüntessünk elő.
Az előadás végre, vagyis a kivitel modora minden ügyesebb festész saját egyéni tulajdona. Ez különbözteti meg az eredetit a másolattól; mert a jó kép ügyesen készült másolatában bizonyára meg lesz a lélektani cél, a körvonal, a félhomály, nagy részben a szín is; de az anyagon való uralom, a mindezt egyszerre átkaroló s egybekapcsoló ecsetviteli virtuozitás bizonyára nem. E kiviteli modorokra nézve megkülönböztetjük a széles, szabad és kitűnően jellemző, valamint a kisszerű: sovány, kínzott, nyalt, meg a fölületes és nyers kivitelt, s ha bár mind e kezelési modor nem zárja ki a kép egyéb jó oldalait, mindenesetre sokban elősegíti vagy gátolja ezek érvényre juttatását.
Ha jól festett képet szemlélünk, nemcsak a tárgyat kívánjuk látni, melyet a kép ábrázol, de látni akarjuk egyúttal azt is, hogy e tárgyat már előttünk is látta, érezte valaki. Emberi természetünknek igen megfelelő, hogy a már feldolgozottat, a már készet szeressük. Nemcsak a tárgyat magát akarjuk látni, hanem megkívánjuk, hogy az úgy legyen ábrázolva, mint amiképp látszik. Az absztraháló szem műtétét – mire alább visszatérünk – más által akarjuk végrehajtani, hogy a mű teljes élvezetét fáradság nélkül érhessük el.
Hiszen ha a képzőművészettől egyebet sem kívánnánk, mint a természet minél hívebb utánzását, úgy a szobrász, a festész egyéb sem volna ügyes technikusnál; akkor tehetségről, lángészről szó sem lehetne; akkor elég volna az éles, egészséges szem, az ügyes és gyakorlott kéz, vagy, ami gépies századunkban mindkettőt teljesen helyettesíti – a camera obscura; és a vegyészet folytonos haladásánál fogva egyre tökéletesedő collodium-vegyületek előállítanák a képeket, melyekre azelőtt hivatott szellemek kellettek, kik művészetök gyakorlása által halhatatlanokká lettek.
A művészi több a pusztán természetinél. Csak az öntudatos lélek által szemlélt, megfontolt és átgondolt, az előbb fejtegettük minden kellékkel bíró, esetlegességektől ment természeti egyúttal művészies is. Pedig a fényképelés nem kerülheti ki az esetlegeset, miről meggyőződhetünk, ha mesterségünk egyik főfeladatát, az arcképezést vesszük szemügyre, mely a festészetben is leginkább sorolható az általunk naturalizmusnak keresztelt osztályba, bár a művésziesen fölfogott szép arcképtől minden esetre többet követelünk.
De lássuk közelebbről.
A kép, mint alkotás, tekintetbe sem véve valami nagyobbszerű alapgondolatot, csak akkor emelkedik a természet szolgai lenyomásának színvonala fölé, ha megvan benne az, amit a költeményben ritmusnak, a zeneműben hangzatosságnak, a festményben összhangnak nevezünk, – vagyis, ha a korábban elősorolt kellékek gondos alkalmazása, arányos elosztása oly egésszé olvad össze, mely a halandó által elérhető tökély fokát leginkább megközelíti.
Ily tökéletes ábrázolás pedig csak úgy sikerülhet, ha valamely tárgyat lélektanilag és festőileg helyesen látunk, mit csak is festészeti tanulmányok nyomán érhetni el. És ez nem egyéb, mint – arcképről lévén szó – az illető személy jelleméhez leginkább illő állást, mozgást úgy, mint helyzetet, a fejnek a többi taghoz legillőbb tartását, a szemnek nézését, legyen az akár bizonyos tárgyra szegzett, akár merengő, az egésznek végre sok mozgalmi perc közül azon középszámú kifejezését keresni, mely az illetőnek nem azon egy mozzanatát ábrázolja, nem a mondva csinált, többnyire erőltetett kifejezést, a szem vagy száj ilyen meg olyan állását, a fej és alak ilyen meg olyan helyzetbe szorított formáit adja vissza, hanem a gondolatmenet és érzelmi élet különféle állapotaiban ellesett víg és komoly, hideg és érzésteli kifejezésekből le kell származtatnia a közönséges vagy általános, szóval a megszokott arckifejezést, festés alatt jellemeznie kell a művésznek: csak így alkot arcképet, mely élethű lesz és találtnak fog mondatni, habár az egyes részletek összehasonlítása az eredetivel minden időben nem tünteti ki a szolgai hűséget, a sztenografikus lemásolást. Minthogy a művészet egy percet úgyszólván természetellenesen hosszabbít meg és állandósít, – e percnek minden esetre annak kell lenni, mely a jellemet leginkább kimeríti; csak ha ezt eléri a mű, mondhatni róla, hogy inkább hasonlít az élő eredetihez, mint az eredeti önmagához, mert változékonyság és mozgékonyság lévén az élet jellege, az ember sem mindig hasonló önmagához, – de a művészet az illető azon jellegét, jellemének azon tengelyét adja, mely menten minden esetlegességtől, a jellemnek mintegy történelmi értékét képviseli.
A fényképben mind ezeket hiába keressük. A fénykép egy esetleges percben kapja le az illető arcképét. Már hogy aztán e perc azon jó perc is legyen egyszersmind, mely a jellem átalánosságát is magában foglalja, azt remélni is alig, bizton várni épen nem lehet, s arra nézve a gépet működtető fényképész szintoly kevéssé tehet valamit, mint a gép elé állított learcképezendő, ki magát és általános jellemkifejezését többnyire maga sem ismeri.
A fényképész – mondók – nem találhatja el, mert amin a festész hetekig gondolkozik: az arc és a test állásának legösszeillőbb helyzetét, az öltözet szép és megfelelő motívumait, a hosszabb tanulmányozás közben mintegy ellesett különféle jellemvonások és kedélyállapotok mikénti nyilvánulását, azt nem lehet oly szerencsésen egy perc számára összeilleszteni, ezt, ha föltesszük is a fényképészben a tehetséget, az idő sem engedi, mert míg a kellékek egyikét helyesen berendezi, a másik azalatt elvész, de a gép működött, a kép lenyomódott s a nyert arckép csak részben jó, mint az másképp nem is lehetett, mert csak is hasonló fáradság jogosít föl hasonló eredményekre.
Ennyi körülbelül, miben a fényképelés csak az egy kellékre, a lélektanira nézve nem felelhet meg a művészi képhez kötött igényeknek. Nem sokkal kedvezőbb eredményre jutunk, ha az elősorolt többi kelléket is vizsgáljuk, arra tekintve, mint felel meg nekik ez új divatú művesség.
A körrajzra nézve nagy baj a fényképelésben, hogy csak lapon s nem a köb terén mozoghat, hogy az emberi alak egyes tagjainak bizonyos mélységű térből ki nem szabad emelkedniök, különben kellemetlen hatású torzalakok kerülnek ki s a való arányok a látszathoz szokott szemre nézve sértők lesznek, mert egy előre tett láb vagy kéz kétakkorának látszik, mint a hátravetett s csak azért, hogy a fényképelés szerfelett természethű – de csak mechanice hű. – Az emberi szem ugyanis nem csupán optikai gép, hanem egyszersmind szemlélő eszköze az öntudatosan működő észnek, mely nézés közben elvon, mintegy könyv nélkül tudja az arányokat és – például véve föl egy emberi alakot – annak felénk kinyújtott karját, az öklöt, mely körülbelül akkorának látszik, mint maga a fej, nem akkorának mutatja, hanem az ismert arányok rendes nagysága szerint módosítja; ugyanezt teszi a művész is, midőn a már öntudatosan helyesnek látszó arányaira visszavitt természetet ábrázolja, s ez az, mit feljebb azon szavakkal fejeztünk ki, hogy a szemlélő a már feldolgozottat, a készet kívánja élvezni. A festésznek, ha jó képet akar alkotni, véteni kell a láttan és távlattan szabályai ellen; a fényképelésben ez lehetetlen, de ez nem hibája a gépnek, sem, mint mondják, a focus rossz alkalmazásának, hanem egyesegyedül az öntudatlan látás és számító szemlélés közötti különbségnek.
Ebből pedig nem következik, hogy a fénykép helyesebbet nyújt, mert szigorúbban ragaszkodik a természethez. Azon felfogás hibás, hogy a művészet akkor teremti a legtökéletesebbet, ha minél hívebben tükrözi vissza a természetet. Ha pusztán a természetet másoljuk le, öntudatos módosítás nélkül, művészi egészet sohasem alkotunk, mert a halandó szeme a természetből is csak töredéket foghat fel; egészet csak akkor nyújtana a természet, ha isten szemével tekinthetnők. Amit belőle élvezünk, azt a velünk született szervekkel fogjuk fel, a mindenható által belénk öntött észbeli tehetségekkel szemléljük és észleljük, ezek állították föl az esztétika szabályait, e látszaton alapul fogalmunk a szépről, s a világ legremekebb fényképe sem győzhet meg arról, hogy az eddig szépnek és dicsőnek tartott idomokat, az eddig helyesnek ismert arányokat rútaknak nevezzük, mert azokat egy emberi szemünknél szigorúbban bíráló élettelen gép helyteleneknek mutatja.
A világosságra és árnyékra nézve már elmondók, hogy igen sok függ ennek megválasztásától, mert nem minden világítás illik minden jellemhez, sőt azt lehet mondani, hogy a legtöbb fő csak bizonyos, különösen választandó világítás mellett legszebb, s a világosság és árnyék tömegeinek csak bizonyos elosztása legjellemzőbb és legösszhangzatosabb. Már pedig részint a fényképelők hozzá nem értése, részint a gyári munka gyors végzése ritkán engedi meg, vagy teszi lehetővé, e szigorú megválasztást, miben többnyire a műtermek építése is akadály. De műértés esetén is, és minden egyéb kellék mellett sem függnek egészen az illető fényképelő kénye-kedvétől, mert az árnyalás nem áll teljesen hatalmában s ritka fényképen látunk illő összhangot a világosság és árnyék között; tudvalevő ugyanis, hogy a meleg színek, mint a különféle sárgák és vörösek, aránylag nagyon sötét és mély árnyékot idéznek elő, innen például a szőke haj barnának mutatkozik a fényképen; a hideg színek pedig, minők a kékek és vegyülékei, ritkán vagy sohasem mutatkoznak egész sötéteknek.
A színt tán fölösleg emlegetnünk, mert azt a fénykép nem képes előállítani. Tudjuk pedig, mily gyönyörű hatást bír a festész előidézni a színnel, mely sok arcnak épen fénypontja és jellemző oldala. Ez eddigelé nem jutott a fényképelés birtokába s azért úgy igyekszik ezen segíteni, hogy utólag színezteti képeit; de az eddig előállított ilyetén színezett fényképek még a nem műértő nagy közönség tetszését sem vívták ki. És csakugyan a ki jól tud bánni a színnel, az a fénykép rajzát is nélkülözheti, sőt a vízfestmény könnyű átlátszóságát fényképes, hamis árnyéklatú alapon elérni épen lehetetlen.
Egyéni előadásról végre, melyet feljebb szintén kiemeltünk, a fényképelésnél szó sem lehet. Ami az egyik vagy másik fénykép írói műteremből kikerült jobb vagy rosszabb kiállítású fényképek közötti különbséget illeti, mely csakugyan létezik, az nem egyéni művészet, hanem akár a gép, akár a vegytani vegyülék helyesebb kezelése, legjobb esetben pedig kissé művésziesb berendezés, amennyiben azt a tér és idő engedi, s így a művész festette mű s a fényképelés útján előállított kép között valóban mindig az a különbség lesz, ami egy zenemű kintornán eljátszott mesterséges, de nem művészies előadása és ugyan annak művészek általi bájos eljátszása közt létezik. Ha a hengerben lévő szegecskék illő helyre kerültek s helyes időközökben emelgetik a sípok billentyűit, a zenedarab elég szabatosan fog eljátszódni, de elvész az egyéni előadás művészi zamatja s elvész az öntudatos, az emberi és átérzett kivitel.
Az öt főkellék közt meg nem említett, de szintén mellőzhetlen tulajdona egy jó képnek az úgynevezett mozdulati csillámlás, (Bewegungsflimmer). Míg jól festett képen az alakok mintegy lélekzenek, míg lüktetni látjuk bennök a vért s mozogni az egyes tagokat, addig a fénykép mindig csak merev alakot nyújt, bármi élénk mozgást akar is ábrázolni. Oka egyszerű. A művész, valamint feljebb az egyéniség és jellem felfogásában, nem az adott pillanatra szorítkozik, úgy a mozdulat ábrázolásánál is a mozgás múltját és jövőjét egyaránt szemügyre veszi és e két távolabb fekvő percenetből alkotja a jelent, hoz a képbe bizonyos mozdulati csillámlást, mit a fényképnek visszaadni, habár még oly rövid időközben végzi is munkáját, sikerülni sohasem fog. A művésznek ugyanis, ha mozgást akar kifejezni, tehetségében áll az illető tagot, vagy tárgyat határozatlanabbul kezelni, mit szintén a természettől lesett el, mert a mozgó kerék küllői nem látszanak, csak mintegy átlátszó köddel borítják a mögötte levő tárgyakat; a mozgó kézen nem látjuk a gyűrű minden részleteit; egy pihegő keblen a csipkézetnek sokkal bizonytalanabbul kell kezelve lenni, mint a környezet vagy háttér mozdulatlan architektúrájának.
A fényképen a mozgásban levő tárgy végkép elmosódik, kell tehát pillanatnyi mozdulatlanság a legélénkebb mozgás közepett is, mely lenyomódva merevnek tünteti fel a tárgyat, mert élesen nyomódik ki ép azon rész, melynek kissé el kell vala mosódni, s a mozgás ezen jellege nem az illő helyre kerül, vagy élesen nyomódik le azon apró részlet, melyre az öntudatosan gondolkodó művész felületesebb kezelés által szándékosan kevesebb figyelmet fordít, így érvén el azt, hogy a szemlélőnek is elfordulva innen figyelme, oda irányul, hova a művész fordítni kívánta.
Ez utóbbi újra egy fontos kelléket juttat eszünkbe, melyről a lélektanival együtt kell vala szólanunk: az illő osztályozást, pointirozást vagyis a fődolgok kiemelését, a közömbösek alárendelését. Mert valamint, ha nevezetes emberrel találkozunk, lelkünkbe nyomódik arckifejezése, szemjárása, ajkának mosolya s alig emlékszünk kabátja zsinórzatára, úgy ez eszményi hatást kellene visszatükröznie minden jó képnek. A fényképelésnél ez osztályozás nincs. Ott nem az emberi elme működik, hanem a gép, ennél pedig – kabátgomb, emberfej nagyon egyre megy.
Összevonva az eddig mondottakat s a jó kép egyes kellékeit a fényképelésre alkalmazva, úgy találjuk, hogy a lélektani és rhythmikus elem a kép szerkezetéhez tartozván, mind a többi kellék pedig amazok kiegészítésére szolgálván, sokkal több gonddal, műértéssel és idővel járnak, semhogy azt a pár percben készülő fotográf műben kereshetnők. Aminek alkatrészei ennyire hiányosak, azok összeillesztése sem fog valami derekast létrehozni. De mindezt mellőzve s a fényképelésnek bármi széles fejlődést jósolva, attól ne tartsunk, hogy az valaha megszoríthatná a művész terét, és csakugyan úgy találjuk, hogy a fényképelés szabadon nem kezelhető voltánál fogva alig foglalkodtat művészi tekintetben említésre érdemes, kiváló tehetségeket.
Igenis le fogja szorítani a kontárokat, kik – bár élő és gondolkodó lények, ellentétben a holt géppel – rossz mázolásnál egyebet sem termeltek; mert, hogy festészek fényképírókká lettek, az nem bizonyít ellenünk. A művesség jövedelmezőbb volta sokat vezethet erre a térre, kikben a művészi ihlettség csak igen alanti fokon állt, kik nem hatoltak annyira a művészet magasabb légkörébe, hol hivatásukról meggyőződvén, a művészetről semmi áron többé le nem mondanának,* s így a festészet bennök nem vesztett, a fényképelés pedig mindenesetre nyert, mert ami a fényképelés terén elérhető, úgymint az illő távolság, szempont magasság és beállítás megválasztása, az ízletesb berendezés stb. amennyire lehetséges, csakis a művészi eljárás útján érhető el.
A festészet tere meg nem szorult, s a gondolkodó, az alkotó művészt,
a természet fölé emelkedő s azt csak így elérő művészt, a tökély felé
törekvő ecsettel-költőt, azt a fényképelés le nem szorítja, annak tág
mezejét soha be nem tölti, s így mosolyogva tekinthetünk azok merész
reményeire, kik holmi történelmi fényképelésről álmodoznak, a történelmit
tán abban lelve, ha a színháztól kölcsönzött jelmezes statisztákkal állítják
össze a hősi jeleneteket s ha mindez megvan, akkor neki szegezik a gép
csövét s letapasztják a csoportozatot üvegre s meglesz a kép, fénykép,
lehet, fény s kép is, de bizonyára nem mű, minőt csak költői
ihlettségtől áthatott művészi szellem alkothat.
* Talán egy kissé élesb megrovása oly művészeknek, kik művészetök további gyakorlatát egy fotográfiai terem megnyitásával (sovány napokban) összeférhetőnek tartják. Mi ezeket úgy nézzük, mintha világhírű seborvos egyúttal beretváló „officinát” sem röstel tartani. Szerk.
