A tuberkulózis problémája Csehov műveiben

Csehovról, születésének századik évfordulója alkalmából sokoldalúan emlékeznek meg hazánkban is. Drámáit felújították a színházaink, életművét reprezentatív kiadásban jelentette meg könyvkiadásunk. E vaskos kötetekben lapozgatva újra meg újra előbukkan a tuberkulózis problémája. Csehov orvos-író, vagy talán helyesebben író-orvos volt. Nyilván ez a magyarázata annak, hogy karcolataiban, novelláiban, regényeiben és drámáiban gyakran ír betegekről. Legismertebb és leghíresebb művei közé tartozik A 6-os számú kórterem című elbeszélés. Mint önéletrajzában maga írta:

„Kétségtelen, az orvostudománnyal való foglalkozás komoly hatással volt irodalmi tevékenységemre…”

Egy kórforma sem játszik azonban oly nagy szerepet műveiben, mint éppen a tuberkulózis.

És ez érthető is, hiszen kora ifjúsága óta tuberkulózisban szenvedett és fiatalon, 44 éves korában ez a betegség végzett vele.

Csehov műveit olvasgatva, önkénytelenül is felötlik az orvos olvasóban a kérdés: hogyan függ össze az író orvos betegsége a műveiben ábrázolt kórformákkal? Vajon a saját betegségét írta meg irodalmi alakjainak a történetében?

Csehov élete

Mindenekelőtt ismerkedjünk meg Csehov életével.

1860. január 17-én született Taganrogban. Apja fűszeres volt, kegyetlenül verte gyermekeit, mint ahogyan őt is kegyetlenül verte az élet. A család tönkrement és Moszkvába költözött. Az ifjú Csehov azonban Taganrogban maradt, hogy befejezze gimnáziumi tanulmányait. Házi tanítóskodásból tengette az életét. És amikor befejezte a gimnáziumot, ő is családjához, a nyomor kellős közepébe költözött.

19 éves, amikor beiratkozik a moszkvai egyetem orvosi fakultására.

„Magam sem emlékszem – írja később –, hogy milyen elképzelések alapján választottam az orvosi fakultást, de ezt a választásomat később sem bántam meg.”

Ekkor már ő a családfenntartó. Medikus kora óta ír, írásait közlik a folyóiratok és újságok. Egy-két év múlva már hivatásos írónak számít.

27 éves korában mutatják be Ivanov című drámáját és a következő évben az Akadémia Puskin-díjjal tünteti ki. Ez már a teljes elismerést jelenti: Csehov népszerű, „beérkezett” író. Néhány évvel később egy kis birtokot vesz Melihovóban, amelyet azonban csakhamar elad és Jaltára költözik.

Közben orvosi gyakorlatot is folytat. Diák korában a voszkreszenszki járási kórházban dolgozik, majd egy másik kórházban vállal állást. Melihovóban körzeti orvosként működik.

„Élénkebbnek és elégedettebbnek érzem magam – írja egy barátjának – ha tudom, hogy egy helyett két hivatásom is van. Az orvostudomány a hites feleségem, az irodalom a kedvesem. Ha megunom az egyiket, éjszakáimat a másiknál töltöm. Ez ugyan nem előírásos, de nem is egyhangú. Különben is – hűtlenségem egyiket sem rövidíti meg…”

A kolerajárvány éveiben (1892–93) Melihovóban áll helyt, ezrével kezeli a betegeket, éjt nappá téve kocsikázik az egyik községből a másikba.

Az anyagi gondok sohasem hagyták el, hiszen egész családjának, bátyjainak, nővéreinek az eltartása is lényegében az ő vállain nyugodott. Kortárs orvosprofesszorainak a megállapítása szerint tehetséges és lelkiismeretes orvos volt. Azonban az orvosi hivatást nem tekintette pénzkereseti forrásnak. Elsősorban a szegények orvosának tekintette magát. Így egyre inkább az irodalom vált kizárólagos pénzforrásává.

„Valósággal belém hasított az a felismerés – írja –, hogy pénzért írok, hogy működésem középpontja a pénz. Csak annak örülök, hogy itt van számomra az orvoskodás, amelyet – el kell ismernem – egyáltalán nem pénzért űzök.”

37 éves, amikor tüdőbaja igen súlyos formában tör rá. Hátralevő éveiben hatalmas energiával, szívósan küzd a betegséggel, amely végül is legyőzte. 1904. július 2-án halt meg.

Nem feladatunk Csehov irodalmi méltatása, életrajzában inkább az orvosi vonatkozásokat domborítottuk ki. Részletes élettörténetét műveiből és a róla szóló számos tanulmányból ismerhetjük meg.

Csehov betegsége

És most hatoljunk mélyebbre, tárjuk fel azokat az adatokat, amelyek Csehov betegségéről szólnak. A pontos feltárást megnehezíti az, hogy Csehov nagyon sokáig nem fordult más orvoshoz a panaszaival, a betegségével. Amit betegségének első évtizedéről tudunk, azt a saját írásaiból, leveleiből tudjuk. Később is gyakran hangoztatja: az orvosok úgysem tudnak segíteni a betegségén, a legjobb, ha önmagát kezeli, gyógyítja.

V. I. Razumovszkij, Csehov egyik életrajzírója úgy vélekedik, hogy Csehov a tbc-s fertőzést medikus korában szerezte. Ezt a véleményt látszólag alátámasztja, hogy Csehov csak 1884-ben, tehát 24 éves korában ír egy levelében kifejezetten tuberkulotikus jellegű panaszokról és tünetekről.

„A fejemben szaggatást érzek, lázam van, képtelen vagyok dolgozni”

– írja. Majd később, ugyanebben az évben így ír:

„…már három napja vért köpök… a gyógyszerek mit sem használnak… a betegeimhez mégis mennem kell… várnak.”

Egy másik életrajzírója, E. B. Meve azonban jóval korábbra teszi Csehov betegségének kezdetét. Csehov gimnazista korában hashártyagyulladás diagnózissal betegeskedett. Betegsége következtében összenövések keletkeztek a hasüregben, amelyek egész életében panaszokat okoztak. Meve szerint tuberkulotikus hashártyagyulladás zajlott le valószínűleg annak idején. Az idült bélhurutot, amely fiatal kora óta kínozta Csehovot, Meve ugyancsak tuberkulotikus eredetűnek tartja.

Meve feltevését támogatja az, hogy Csehov családjában nem ő volt az egyedüli tuberkulotikus. Nyikolaj nevű bátyja 1889-ben tuberkulózisban halt meg, nyilvánvaló tehát, hogy az igen rossz anyagi körülmények között, zsúfoltan és egészségtelen lakásban élő család valamennyi gyermeke fertőződött és a tuberkulózis többé-kevésbé súlyos formáin át is esett már kora ifjúságában.

Az mindenesetre biztos, hogy 24 éves korában már súlyos állapotban volt – láz, elesettség, tüdővérzés –, ami hosszabb előzményre enged következtetni. Ettől kezdve betegségének lefolyása, az olykor évekig tartó remissziók, javulások jól követhetők a levelezéséből.

Az 1884-es fellángolást két évig tartó remisszió követi. Csak 1886-ban írja újra:

„Beteg vagyok, vért köpök és gyenge vagyok… írni sem tudok… délvidékre kellene utaznom, de nincs pénzem.”

Betegségének klinikai leírásával első ízben 1888-ban találkozunk Szuvorinhoz intézett leveleiben. (Szuvorin a Novoje Vremja szerkesztője volt. Csehov irodalmi pályafutásának első évtizedében állandó cikkírója ennek az eléggé reakciós vonalvezetésű polgári lapnak. Hogy Csehov – haladó gondolkodása ellenére – a Novoje Vremjának dolgozott, annak két oka volt. Az egyik: pénzre volt szüksége és a kényszerítő szükségben nem válogathatott. A másik: amint azt ő maga is hangsúlyozta,

„jobb, ha a Novoje Vremja olvasói tőlem olvasnak ötszáz ártalmatlan sort, mintha azt a kártékony ötszáz sort kapják a tárcarovatban, amelyet betesznek, ha én nem adok cikket”.)

Szuvorinhoz így ír 1888-ban.

„Megfigyeltem, hogy minden télen, ősszel és tavasszal, és minden nedves nyári napon is köhögök.”

„Vérköpésem három évvel ezelőtt kezdődött, 3-4 napig tartott. Ijedtség vett rajtam erőt… bőségesen véreztem. A vér akkor a jobb tüdőből jött. Azóta kétszer is köptem vért.”

Betegeinél is a legnagyobb fontosságot az életmód megváltoztatásának, a diétás és környezet higiénés rendszabályoknak tulajdonított. A gyógyszeres terápiához nem sok reményt fűzött. Ez egyébként a korabeli gyógyszeres terápia fejletlenségét tekintve érthető is volt. A krónikus betegségek kezelésében – így a tuberkulózis kezelésében is – nagyrészt még a hatástalan, sőt olykor ártalmas módszerek voltak szokásosak. Önmagánál is a józan klinikai gondolkodásnak megfelelő terápiát vezeti be: az életmódját igyekszik megváltoztatni, egészségesebbé tenni. Délvidékre költözik a szigorú éghajlatú Moszkvából. Tavasztól őszig a Harkov kormányzóságban levő Szumiban él. Kirándul a Fekete-tenger partvidékén és csak októberben tér vissza Moszkvába. Ugyanezt a „terápiát” alkalmazza a következő évben, 1899-ben is.

Állapotában ez a módszer nem hoz változást. Minden évben kétszer-háromszor is fellobban a folyamat, a tüdővérzések ismétlődnek. Feljegyzései szerint 1884-től 1889-ig 11-szer köpött vért hosszabb-rövidebb ideig. Betegségét mégsem vette komolyan. Nem kíméli magát és a remissziók idején teljesen egészségesnek tekinti magát. Csak akkor van betegségtudata, amikor bekövetkezik a tüdővérzés. A betegségét illető optimizmusa egyébként később sem hagyja el.

Pedig 1889-ben hal meg Nyikolaj bátyja, és ez a csapás súlyosan érinti, hiszen nagyon erős volt benne a családi összetartás érzése. Bátyja halála ráébreszthette volna a saját várható sorsára, ennek azonban a levelezéséből nem sok jelét látjuk. 1889 őszén, amikor a délvidékről visszatér Moszkvába, valósággal beleveti magát a munkába és 1890 tavaszán olyan kockázatos vállalkozásba bocsátkozik, mint amilyen annak idején a szahalini utazás volt. A távol-keleti Szahalin a cári birodalom fegyenctelepe volt. Csehov megbízást kapott, hogy utazzon Szahalinra és írjon a tapasztalatairól könyvet. Az utazás annak idején még az egészséges ember számára is rendkívül megerőltető és viszontagságos volt, a betegek gyakran el sem jutottak a célhoz. Egy-egy elejtett szóval Csehov is céloz arra, hogy talán nem is tér vissza élve Szahalinról. 1890 áprilisában mégis útnak indul és májusban már ezt írja:

„Lóra kellett ülnöm. A kialvatlanságtól, a vég nélküli rázástól, a poggyászcipeléstől és az éhezéstől teljesen elgyengültem, újra vért hánytam. Ez még inkább elrontotta amúgy sem híres kedvemet.”

Ekkor már minden bizonnyal kavernás folyamata lehetett és ilyen súlyos állapotban hajtotta végre azt az expedíciót, amelynek az eredményeképpen megjelenhetett a Szahalin című könyve, az első tudományos igényű és művészi módon megírt orosz szociográfia.

Halálosan kimerülve érkezett vissza 1890 decemberében Moszkvába. Most már nemcsak a tuberkulózis, hanem a keringési elégtelenség tünetei is megmutatkoznak rajta. Kínzó fejfájások gyötrik. Orvos barátai most már erélyesen fellépnek vele szemben és valósággal kényszerítik arra, hogy gyógykezelés céljából Olaszországba utazzék.

El is utazik – de nem azért, hogy kezeltesse magát. Két hónap alatt bejárja Nápolyt, Rómát, Párizst és Velencét. Úti élményeiből fakadt az Egy ismeretlen elbeszélése című kisregény, amelynek hőse Velencében tüdőgyulladáson esik át. Csehov a saját tüneteit írja itt le: az elbeszélés hősét száraz köhögés kínozza, nem tud aludni, fáj az oldala, ég az arca, a lábaiban szaggatást érez, elnehezült fejét az asztalra hajtva pihenteti. A beteg éjjel – amikor a tünetek rátörnek – szenved, nappal azonban vígan van, élvezi az életet és nem törődik a betegséggel.

Hazatérése után folytatja orvosi gyakorlatát és önmagával újra nem törődik. Az irodalom (ekkor fejezi be Szahalin című könyvét) és az orvosi gyakorlat foglalja el. Hivatkozik arra a „régi, bölcs szabályra”, amely szerint az orvosnak nincs szüksége kezelésre, magától gyógyul meg. A tuberkulózis azonban nem veszi tudomásul a bölcs szabályt, állapota tovább romlik. A nyarat ismét vidéken tölti, a moszkvai tél azonban újra nagyon is megviseli.

Ekkor, 1892 elején döntő elhatározásra jut. A kellemesebb éghajlatú, délibb fekvésű Melihovóba költözik. Ezután már csak ritkábban, hetekre, hónapokra jön északra, Moszkvába, Pétervárra. Két év múlva pedig Melihovót is felcseréli a Fekete-tenger partján fekvő Jaltával.

Még mindig nincs tudatában súlyos állapotának, úgy gondolja, hogy orvosi kezelésre nincs szüksége, a klímaváltozás mindent megold. Pedig a tünetek nemigen enyhülnek. Lássunk csak két levelet:

Melihovo, 1893. november 11.

„Élek és jól vagyok. Igaz, erősebben köhögök, mint azelőtt, de azt hiszem, hogy a tüdővész még túlságosan messze van. A dohányzást napi egy szivarra csökkentettem. Az egész nyarat egyhelyben töltöttem, gyógyítgattam, jártam a betegeket, vártam a kolerát…”

Jalta, 1894. március 27.

„A köhögésem nem múlik… Általában egészséges vagyok, betegségem csak részleges. Így például a köhögés, a rendellenes szívverés, no meg az aranyér… Miután teljesen abbahagytam a dohányzást, elmúltak komor és nyugtalanító hangulataim.”

Az egészséges klíma, a rendezett életmód valamelyes javulást hozott valóban. A betegsége némileg egyensúlyi helyzetbe került, ez az egyensúly azonban igen labilisnak bizonyult. 1897-ben ismét északra utazik, Pétervárra és Moszkvába, hogy egy kissé bekapcsolódjon az irodalmi életbe. Életrendjének megváltoztatása valóságos összeomláshoz vezet.

A leningrádi Ermitázsban súlyos köhögési roham tör ki rajtat, valósággal elönti a vér. Egy közeli vendéglő különszobájába viszik, lefektetik, orvost hívnak hozzá. A súlyos és kimerítő vérzés ellenére másnap már felkel, jön-megy, tárgyal, találkozik barátaival. Legyengült állapotban, tüdővérzéssel utazik Moszkvába, ahol végül is a barátai kényszerítik arra, hogy Osztroumov klinikájára vétesse fel magát.

A felvételkor leírt státusza (1897. március 25.) a következő:

„Kimerült arckifejezés, hosszú, keskeny mellkas. Testsúlya alig 3½ púd. [Egy púd – 16,38 kg. – Az Orvosi Hetilap szerk.] Magassága 180 cm. Köpetében Koch-bacilusok találhatók. Vérszegénység. Szörty-zörej mindkét oldalon a kulcscsont és a lapockák fölött.”

Másnap szelíd humorral számol be állapotáról egy levélben.

„…a tüdőmmel botrány történt – írja –, ömlött a vér a torkomból – s most íme, itt fekszem a klinikán… Innen kiengednek, de azt mondják, húsvét előtt már nem.”

És néhány nap múlva, április 1-én:

„Az orvosok megállapították, hogy a tüdőcsúcsomban van egy folyamat, és rám parancsoltak, hogy változtassak az életmódomon… Kevés vért köpök… Már nem fekve, hanem ülve írok, de írás után azonnal visszafekszem nyughelyemre.”

A továbbiakban arról is ír ebben a levélben, hogy meg fogja fogadni az orvosok tanácsát, visszatér Melihovóba, de felhagy az orvosi gyakorlattal, mert nem szabad megerőltetnie magát.

Az orvosok tanácsára azonban előbb – 1897 őszén – a francia Riviérára utazik, amelynek kellemes éghajlatán tölti az egész telet. Csak a következő év tavaszán tér vissza Oroszországba. Ősszel azután Jaltára költözik, itt éli le további éveit, csak néha merészkedik a számára annyira vészt hozó Moszkvába.

Betegsége ismét egyensúlyi helyzetbe került, néhány nyugodtabb és irodalmi szempontból rendkívül termékeny esztendő következett. Mígnem 1903-ban rátör a vég kezdete.

Mellhártyagyulladás veri le a lábáról, hosszú ideig szenved, küszködik, mire úgy ahogy felépül, alig van jártányi ereje. Béltuberkulózisa – amelyet élete végéig bélhurutnak tartott – is rendkívüli módon elővette. Újból kínzó főfájások gyötrik és annyira erőtlen, hogy jóformán ülni sem bír. Ettől kezdve állandóan betegnek érzi magát. Leveleiből ugyan változatlanul optimizmus csendül – néha azonban melankolikus színezettel. A nehéz év őszén – október 23-án – így ír:

„Ismét felléptek a bélzavarok, meg a köhögés. A beleim, mintha rendbe jönnének, de a köhögés tovább tart, azt sem tudom már, mit tegyek…”

1904. Húsz év telt el az első tüdővérzésétől. Húsz küzdelmes és sikerekben gazdag esztendő. A gondok és eredmények, a nélkülözés és anyagi kiegyensúlyozódás évei, a súlyos betegség és a viszonylagos javulás két évtizede. Ezekben az évtizedekben még az olyan fizikai erőfeszítésekre is futotta az erejéből, mint amilyen a szahalini utazás, a kolerajárvány éveiben végzett megfeszített munka volt. Hihetetlen életerő, óriási akarat lakozott szívós szervezetében! Életének gyertyáját mindkét végén égette, és ez a tűz mostanra már felemésztette, a láng pislákolni kezd…

Erői megfogyatkoznak, lesoványodik, étvágytalanná válik, gyengeség vesz erőt rajta. Április 22-én így ír:

„Tegnap gyengélkedtem, ma szintén, de ma mégis könnyebben érzem magam, tojáson és levesen kívül semmit sem eszem.”

A halálos vég tudatát azonban távol tartja magától. Néhány héttel a halála előtt határozza el magát, hogy szakszerű kezeltetés céljából Németországba utazzon. Berlinen keresztül Badenweilerbe, egy kies fekvésű gyógyhelyre utazik. Az úti élmények ismét felvillanyozzák, betegségtudata alábbhagy, a terveiről beszél. A klinikai tünetek súlyosbodása azonban a közeledő véget jelzik. Kifejezett légszomja van, köhögés, mellkasi fájdalmak kínozzák, a szívműködése rendetlenné, gyengévé válik időnként, olykor látási zavarok lépnek fel. De csak az utolsó héten jelenti ki: „Nem sokáig élek már!” Egy óra múlva azonban megint visszatér az optimizmusa, levelet ír, amelyben úgy tervezi: hosszabb Földközi-tengeri hajóúton tér vissza hazájába. Út közben Konstantinápolyt is meg akarja még tekinteni.

Utolsó óráiról felesége, Olga Knipper színésznő így számol be:

„Még néhány órával a halála előtt megnevettetett egy kigondolt mesével. Három súlyos, izgalmas nap után estefelé megkönnyebbült. Leküldött a parkba sétálni, mert azokban a napokban nem mozdultam mellőle, és amikor visszajöttem, azon nyugtalankodott, miért nem megyek vacsorázni… Az éjszaka kezdetén felébredt, és életében először kérte, hogy hívjunk orvost… A doktor jött, és pezsgőt adatott neki. Anton Pavlovics felült, és jelentősen, hangosan mondta az orvosnak: Ich sterbe… Aztán fogta a poharat, arccal felém fordult, rám mosolygott az ő csodálatos mosolyával, és azt mondta: Már rég nem ittam pezsgőt… Nyugodtan kiitta az egész poharat, lefeküdt a bal oldalára, és nem sokkal utána örökre elhallgatott.”

A tuberkulózis Csehov műveiben

Csehov irodalmi munkássága rendkívül termékeny volt. 13 színművön, a Szahalin című terjedelmes szociográfián és jó néhány kisregényen kívül több száz novellát, karcolatot írt. Hatalmas levelezése is irodalmi érték. Ezt a terjedelmes életművet tekintve talán kevésnek hat az a 15 mű, amelyben a tuberkulózis problémája alapvető vagy kevésbé jelentős formában felbukkan. Persze, a számszerűség nem értékmérő, egy író életművét, tárgyválasztásának körét nem lehet és nem szabad számokkal mérni. Mindenesetre hangsúlyozni kell – amint azt már a bevezetőben említettük –: a műveiben leírt betegségek és kórformák között a tuberkulózis mindenképpen dominál.

Talán érdekesebb az, hogy mikor és hogyan ír a tuberkulózisról. Ebből inkább meg lehet állapítani: miképpen tükröződik az író betegsége a műveiben.

Csehov tüdőbaja – mint láttuk – a 80-as évek második felében ölt súlyosabb formát. Ekkor kezdődnek sorozatos vérköpései, ekkor hal meg tuberkulózisban a bátyja is. Mindez nyilvánvalóan arra késztette, hogy többet foglalkozzék a saját betegségével. Az ezt megelőző évtizedben is bizonyára foglalkoztatta gondolatait a betegsége már, de nem oly erősen, mint a 80-as évek közepétől.

Húsz éves korában jelennek meg első írásai. Az első két év termése szerény. 1882-ben azonban már 14 művet ír, közöttük három hosszabb lélegzetű elbeszélést. Ezek egyikének a tengelyében (Elkésett virágok) a tuberkulotikus beteg problémája áll.

És itt mindjárt előre kell bocsátani: Csehov orvos volta nem abban mutatkozik meg, hogy betegeit, írásainak beteg hőseit a klinikus módjára írja meg. Nem külsődleges eszközökkel, nem naturalista módon, a tünetek ábrázolásával írja le hőseinek betegségét. Még az orosz irodalomban is több olyan nem-orvosíró van (Turgenyev, Dosztojevszkij, Tolsztoj), akik a betegség aprólékos leírásában túlszárnyalják Csehovot. Csehov – éppen, mert orvos volt – a betegséget a hős jellemének mélyebb ábrázolására használja fel. Ezért hiába keresünk Csehov írásaiban – kórtörténeteket. Ez vonatkozik tüdőbeteg hőseinek, szereplőinek az ábrázolására is.

Az egyetlen kivétel e tekintetben az Elkésett virágok, amelyben szereplőinek mélyreható jellemábrázolása, hősnőjének érzelmi fejlődése mellett nagyobb szerepet juttat a betegség klinikai leírásának. Ebben az elbeszélésben ilyen részletek olvashatók:

„Toporkov [az elbeszélés orvos szereplője – Sz. S.] kikopogtatta, majd hallgatni kezdte. A bal tüdőcsúcs táján igen erős tompulatot észlelt. Kifejezett hörgő légzés és ropogás hallatszott… El kell utaznia Szamarába… Sok kumiszt kell innia.”

Majd később, amikor Maruszja, az elbeszélés tüdőbeteg hősnője egy idő múlva újból megvizsgáltatja magát:

„Volt Szamarában? … Miért nem utazott el? … Az orvos kikopogtatta, majd meghallgatta. Bal oldalon a tompulat már jóformán az egész tüdő területére átterjedt. Ilyen tompulatot észlelt a jobb tüdőcsúcs táján is. – Nem kell elutaznia Szamarába… Mondja meg szüleinek, hogy ne engedjék ki a levegőre. Kerülje a nehezen emészthető ételeket… Toporkov még sok tanácsot adott, egészen belelendült és hosszú előadást tartott.”

Csehov ekkor orvostanhallgató még. Orvosnak is, írónak is kiforratlan. Ezzel magyarázható ez a kissé iskolás leírás.

A tüdőbaj problémája azonban mélyrehatóan foglalkoztatja – ezt bizonyítja ez az írás. Közvetett bizonyíték ez arra vonatkozóan is, hogy már orvostanhallgató korában beteg volt – talán arra is gondolt már, hogy betegségének tünetei a tuberkulózissal függnek össze.

Betegsége félreismerhetetlen formában 1884-ben, majd 1886-ban jelentkezik. Ettől kezdve a tuberkulózis állandóan visszatérő motívum a műveiben. A 80-as évek második feléből – amikor tüdőbaja heveny, előrehaladó formában volt – származik nyolc olyan írása, amelyben tüdőbajról esik szó.

Színészhalál című karcolatában (1886) egy tüdőbajos színész halálát írja le. Scsipcov – a rövid írásmű hőse –

„hirtelen úgy érezte, mintha a mellében, belül, megszakadt volna valami”.

Színésztársai azt látják, hogy szokatlanul sápadt, verejtékezik a homloka, reszket a szája, a keze és a lába remeg, mintha összegyűrték, összelapították volna a hatalmas szál ember testét. „Kezelésül” ricinust adnak be neki többször is, majd a színházi borbély megköpölyözi. Mindez természetesen nem használ, harmadnapra a végét járja, estére meghal.

A tanító című novellájában (1886) is egy tüdőbeteg utolsó napjait írja le. A beteg tanító rendkívül fáradékony, de azért elmegy egy díszebédre, mert a betegségét nem tartja súlyosnak.

„Amikor bevitték neki a konyhából a fényesre tisztított magas szárú cipőt, már nem volt ereje felhúzni. Kénytelen volt egy kis időre lefeküdni és inni egy pohár vizet… A gyárigazgató lakása előtt… egy kis kellemetlenség érte Sziszojevet. Köhögés fogta el… A fullasztó rohamok közben még a tányérsapkája is leröpült, kezéből kiesett a bot, s mire az igazgatói lakásból a heves köhögésre kisiettek a tanítók, meg a tanfelügyelő, ott ült a legfelső lépcsőfokon és szakadt róla a verejték.”

A halálosan beteg tanítónak azonban nincsen betegségtudata. (Mennyire jellemző ez magára az íróra is!) Tagadja, hogy beteg, hogy rosszul van – csak egy kicsit gyengélkedik. Amikor végre hazakerül, megnézi magát a tükörben:

„Kár volt úgy kétségbeesnem! – gondolta, sötét karikás szemét és beesett arcát vizsgálgatva. – Ma sokkal jobb a színem, mint tegnap volt. Vérszegény vagyok és gyomorhurutom van – a köhögést is az okozza…”

Mintha csak Csehov leveleit olvasnánk…

A szomszéd szobában pedig az orvos szemrehányást tesz a tanító feleségének, hogy miért engedte el az ünnepi ebédre az urát, akinek már egy hete sincs hátra…

Első jelentős drámai műve, az Ivanov (1887–1889) is ebben az időszakban íródott. A tüdőbajnak itt is fontos szerep jut. Anna Petrovna, Ivanov felesége tüdőbajban betegszik meg és meghal.

Ezt a korszakot – amelyet Csehov tuberkulózisa szempontjából az első, súlyos szakasznak tarthatunk – a Guszev című novella zárja le (1890). A hajó betegszobájában két tüdőbajos haldoklik. Mindketten meghalnak, mindkettő a hullámsírba kerül. De mindketten a haláluk percéig bizakodnak a maguk betegségét illetően.

Érdekes kép bontakozik ki előttünk. Csehov – az orvos – felismerte a betegségét. Csehov – az író – a valóságnak megfelelően ábrázolta a tüdőbeteg szereplőinek sorsát. Csehov – a beteg – maga is úgy viselkedik, mint írásműveinek a hősei, az utolsó percig „nem hiszi el” állapotának súlyosságát.

És ezután évekig nem tesz említést irodalmi műveiben e halálos betegségről. Érthető, ha meggondoljuk, hogy a most következő évek a viszonylagos kiegyensúlyozódás évei voltak. Hiszen 1893-ban írja egy levelében: „…azt hiszem, hogy a tüdővész még túlságosan messze van…” A következő években egy-egy műve érinti a tüdőbaj problémáját (A fekete barát, 1894; A hitves, 1895; Életem, 1896).

A fekete barát és az Életem hosszabb lélegzetű mű (ez is azt mutatja, hogy mennyire foglalkoztatta ez a betegség ebben az időben is), A hitves az egyetlen olyan írása, amelyben egy orvos a tüdőbeteg. A fekete barátban a mű főhősének, a tüdőbajos Kovrinnak drámai módon írja le a halálát:

„…de torkából egyenesen a mellére zúdult a vér, és ő, nem tudva mitévő legyen, két kezével melléhez kapott, és bevérezte kézelőit… A földre rogyott, két karját magasba emelte… A padlón arca körül nagy vértócsát látott, s a gyengeségtől már egyetlen szót sem tudott szólni, de egész lényét eltöltötte a kifejezhetetlen, határtalan boldogság. Lenn a veranda alatt a szerenádot játszották, a fekete barát fülébe suttogta, hogy ő zseni, és csak azért hal meg, mert gyönge emberi teste már elvesztette egyensúlyát, és már nem szolgálhat egy zseni porhüvelyeként.”

1897-ben lángolt fel ismét a betegsége, amikor – mint írta – „…a tüdőmmel botrány történt…” A bajt azonban kiheverte és a súlyos beteg Csehov ismét egyensúlyi állapotba került. A következő években még inkább jellemző rá a súlyos tüdőbetegeknél oly jól ismert derűlátás, eufória. Irodalmi műveiben sem foglalkozik a tüdőbajjal, 1902-ben ír csupán egy befejezetlenül maradt novellát Késedelmes térítés címen, amelyben egy Olaszországba készülő tüdőbetegről van szó.

Utolsó műve, amelyben e betegséggel foglalkozik, életének utolsó évében jelenik meg A menyasszony címmel (1903). Ez egyben utolsó prózai műve is, és 1903-ban az egyetlen prózai írása. 1903–1904-ben – súlyos betegen – csupán A menyasszonyt és a Cseresznyéskertet írja meg. Különös jelentősége van annak, hogy a lassan haldokló író utolsó évének egyetlen prózai művében ismét a saját betegségéről ír.

A menyasszony egyik mellékszereplője, Szása, egy mostoha körülmények között élő elvetélt festőművész, aki nyomdászként keresi meg a kenyerét. Nyaranta vidéki rokonaihoz utazik – akárcsak Csehov a 80-as évek második felében.

„Majdnem minden évben eljött a nagymamához, rendszerint igen betegen, hogy kipihenje magát és erőre kapjon…”

Halálát így írja le Csehov:

„Szása ugyanolyan volt, mint tavaly… de betegnek, megviseltnek látszott, megöregedett, erősen lefogyott, folyton köhécselt… Holnapután indulok a Volga mellékére – mondta Szása –, azután kumisz-kúrát kezdek. Kumiszt akarok inni!… Szásától levél jött Szaratovból. Vidám, táncoló betűivel azt írta, hogy volgai útja kitűnően sikerült, de Szaratovban kicsit beteg lett, elvesztette a hangját, és már két hete kórházban fekszik.”

Ugyanakkor távirat érkezik, amelyben közlik, hogy Szása tüdővészben meghalt.

Lehetetlen fel nem ismerni a párhuzamot Szása utolsó levele és az író utolsó órái között!

Kétségtelen: Csehov betegsége valósággal végigkísérhető irodalmi életművében.