Hosszú expozíciós idővel készült felvétel a Nemzetközi Űrállomáson
Hannes Böhringernek
„A zene mágiája a tudat jele, ami a mi horizontunktól sok millió fényévnyi távolságban is érthető. Egy jelentéktelen bolygóról eredő csillagközi nyelv…”1
Ez a Yello duó Solar Driftwood című darabjában, az amerikai ismeretterjesztő adások kommentátorainak hanghordozásában kerül kinyilatkoztatásra.2 Az előadó, Dieter Meier mély és átható énekbeszédét egy női kórus kíséri; a mediális maszkon átsüt az irónia.
A Yello számomra a nyolcvanas évek elejétől kezdődően az évtized egyik legkarakteresebb alakzata volt. Zenéik egészen különös hangszínek és hangzásterek jellemezték; olykor a gregoriántól a táncos rockig terjedő elemekből kevertek példátlan akusztikus kollázsokat, de képesek voltak a könnyű zene különféle korábbi stílusaihoz szinte korhű, de új kompozíciókkal előállni, vagy különféle fiktív filmek zenés hangsávjait előadni. (Az inspirációt főként a film noir adta számukra, de olykor Fellini filmjeinek hatása is jól kivehető.)
Unikális zenei világuk részben anyagi helyzetüknek – Meier vagyonos apja bőkezűségének – köszönhetően alakult így; ez adott lehetőséget a zenetechnológiai csúcstermékekkel történő kísérletezésre, mentesítette továbbá a duót a zeneiparnak való kiszolgáltatottságtól, promóciós kötelezettségektől és fellépési kényszereitől. (Néhány játékos, ritmus-dominálta darabjuknak és komikus klipjeiknek köszönhetően népszerűek lettek.)
A kilencvenes években kiadott lemezeik fakóbbá váltak, nem követtem munkásságukat. Később azonban rátaláltam a Pocket Universe című, a kilencvenes években készült albumukra, amit vélhetően Stephen Hawkins Az idő rövid története című könyve inspirált; legalábbis annak ironikus-akusztikus kommentárjaként hangzik. Kezdő- és zárórésze egyaránt kozmikus horizontokra nyílik, szövegei filozófiai és kozmológiai kérdéseket hoznak szóba; Galilei és Werner Heisenberg neve is említésre kerül.3 Ami nem éppen gyakori jellemzője a zenei közegnek.
Ezek a témák ugyan nem a tudományos vagy a filozófiai beszédmód szerint kerülnek taglalásra, mégis figyelemre méltó a megközelítés perspektívája és méltánylandó a merészsége. És nem is csak a zenei környezet folytán. Manapság, amikor az akadémikus diskurzusok eleve akadályát képezik ilyen, korántsem mellékes kérdések tárgyalásának, továbbá számtalan különféle színezetű ezotéria ígér választ, egyre inkább a művészet privilégiumává válik ezek felvetése. Kezdve a létkérdésnél, ami a Zsebuniverzum záródarabjának (Beyond Mirrors) szövege szerint túl van az értelmezhetőségen.4
Kényes tárgy
Szokásunk, hogy mindent értelmezzünk, hogy megértsük a bennünket körülvevő jelenségeket, dolgokat, folyamatokat. Az értelmezés – meghatározása szerint – olyan megállapításokból áll, amelyek tények egy csoportjának okaira, körülményeire és következményeire magyarázattal szolgálnak. Lehet az univerzumot is tények egy csoportjának tekinteni, és okaira, körülményeire és következményeire tekintettel értelmezni. De a magyarázatok mégoly tudományos, cáfolhatatlan, elemi részletekbe menő, és a hadronoknál is mélyebbre hatoló sora után is mindig nyitva marad kérdés: „miért van egyáltalán valami, s nem sokkal inkább semmi?”5 Lévén, hogy a világmindenségben minden racionális, csak éppen a léte (létrejötte, létezése) nem: hogy van egyáltalán valami, az nem következik semmiből. Sőt, sokkal inkább semmi következik – vagy, ahogy Leibniz írja –: a „semmi ugyanis egyszerűbb és könnyebb, mint a valami.”6 Ezért is vetheti fel a Yello méltán, hogy a tudomány korszaka elmulasztotta az univerzum racionális terminusokkal történő értelmezését.7
A megfogalmazás ugyan pontatlan, de nem alaptalan: a természettudományok az okok és következmények racionális láncolataival ugyan egyre jobban – pontosabban és komplexitásuk összefüggésrendszereiben – értelmezhetővé teszi a világ jelenségeit, de fennállásának tényére (a létére) és okára (a létrejöttére) vonatkozóan a racionális láncolat megszakad. Ezt a szakadást, a hézagot gondolkodásunk kauzalitásában – ahogy Musil fogalmazta8 – Leibniz óta a filozófián kívül máshol is feltárták, még a matematikában is; erről szól Gödel elhíresült tétele.9
Hétköznapi közelsége ellenére a zene kozmikus vonatkozásai rejtélyesek, titokzatosak, mágikusak; mi több, régtől fogva a tudományos tárgyalás kényes tárgya volt (Jean Paul). Ennek eredete – legalábbis Friedrich Kittler szerint – abban keresendő, hogy Szókratész nem részesült zenei képzésben, ezért a filozófia-tudományos gondolkodás főáramában neki köszönhetően megszakadt az a pythagoreus szemlélet, amelyben a zenei, matematikai és kozmológai vonatkozások egyként tekintetbe vették.10 A zenéről szóló gondolkodás ezért is került gyakran a tudományosság övezetén kívüli területekre.
Abban azonban korántsem lehetünk bizonyosak, hogy a zene ennek a megmagyarázhatatlan Univerzumnak távoli világaiban valóban érthető. Legalábbis zeneként, azaz nem pusztán valamiféle jelhordozó hullámmintázatként fogható. Különösen abban az esetben, amikor egy aranylemezen11, a Voyager űrszonda12 üzeneteként vetik bele a mindenségbe. És nem is csak azért, mert ezt a kis fémdarabot valószínűleg soha és sehol nem találja meg senki – vagy ha mégis, akkor esetleg ékszerként használják, mint a hicsik jelhordozóit13 –, hanem a recepciós problémákra tekintettel. Nem mintha a zenének mint magas komplexitású akusztikus jeltömegnek a felismerése különösebb nehézséget okozna, hanem mert egyáltalán nem biztos zeneként való értelmezése. Lehetséges, sőt a legvalószínűbb, hogy meghallóinak alapjában más a zeneértése; amennyiben van egyáltalán…
Thy Music
A probléma ezen a bolygón sem ismeretlen. Számomra ez már régen, boldog emlékezetű Nagyanyám zenefelfogása kapcsán nyilvánvalóvá vált. Neki ugyanis a zenei jelenségek köréből meglehetősen kevés számított zenének: az egyházi énekek, népdalok és sramlizenék műfajain kívül nem léteztek számára zenei (zeneként élvezhető) hangok. De ezzel korántsem állt egyedül. Az európai zenefelfogás sem volt mindig olyan univerzális, mint manapság. Eltekintve néhány etnomuzikológus – köztük Bartók Béla – úttörő munkásságától a 20. század elején, Európában is csak az 1950-es években kezdődött a világ zenéjének szélesebb, a szakmai körökön kívüli megismerése. Ezt médiumtechnikai fejlemények – a hordozható magnetofon – tették lehetővé. Jelentős fordulópontja az Unesco Collection of Traditional Music of the World című LP-lemezsorozata volt az 1960-as években.
A Föld, a világ zenei sokféleségének körvonalazódó teljessége világossá tett azt, amit Georg Steiner így foglalt össze:
„a zene lényege centrális az ember értelmezésében, a zene teszi hozzáférhetővé az ember számára a metafizikai tapasztalatot vagy e téren az önmegtartóztatást. A zene formájára és értelmére való reagálásából közvetlenül következik a conditio humana misztériuma. A kérdés, hogy ‘Mi a zene?’ – akár lehetne annak a kérdésnek a variánsa, hogy ‘Mi az ember?’”14
A zene azonban nemcsak csillagközi dimenzióban világok között közvetítő nyelv, hanem mintegy univerzális értelemben világot átható: musica mundana. És ez a sajátsága nem pusztán hagyományos értelemben, az antik és középkori filozófiai-teológiai zeneértelmezés szerint van így, hanem a mai természetttudományos kutatások is erre utalnak: Alex S. Szalay kozmológus azt mondja, hogy a létrejöttét követően
„az univerzum rendkívül sűrű plazmaként oszcillált.[…] Az információcsere ez alatt a kezdeti időszak alatt főleg hanghullámok formájában zajlott. Ezt az információcserét úgy lehet elképzelni, mintha egy üstdobnak a membránja rezegne.”
Ez a membrán
„nem olyan, mint egy fémdarab, vagy egy kő, […], hanem pont olyan, mint egy üstdob, szinte zenei hangon – és annak a felhangjain – szólal meg. Vagy minthogyha egy csőharang hangja lenne, mivel vannak úgynevezett rezonáns frekvenciái. […] És rendkívül érdekes volt ezzel a feltevéssel játszani, és megérteni a részleteit. Megérteni azt, hogy valójában az univerzum is csaknem úgy viselkedik, mint egy hangszer. Csak éppen kozmikus méretekben.”15
Amennyiben a kozmosz ilyen zenei hangoltságú, továbbá a csőharang hangmintázata egy eon időtartamára – benne a folyvást változó variánsaival – tárolva van, akkor nem lehet egykönnyen elvetni annak a lehetőségét, hogy más, hasonló komplexitású, de másként kódolt kvalitások és entitások is ezen a zenei-ontikus módon részei az univerzális tárlónak. Így nem zárható ki, hogy egy magasabb fokon kódolt emlékezet az ember énjének legszemélyesebb részét a Széfer Hájim, az Élet – Hang – Könyve, is magába foglalja. Költészetetében a teológus és poéta John Donne ennek a lehetőségnek ad hangot:
“I shall be made thy music; as I come
I tune the instrument here at the door…”
