rómeó
…A pusztítás mikéntjét
az elme egy-kettőre megtalálja!
Emlékszem én, van itt egy patikus,
erre lakik, a múltkor láttam is:
toprongyosan, kócos szemöldökével
gyógyfüvet válogatott. Vézna volt,
csontig fogyott a keserű nyomortól.
A szűkös boltban teknősbéka lógott,
kitömött krokodil, rémes halak
szárított bőrei; a polcokon
üres dobozkák gyér elrendezésben,
zöld csuprok, tömlők, penészes magok,
maradék spárga, állott rózsaparfőm:
ez volt kirakva választék gyanánt.
Ínségét látva azt mondtam magamban:
„Ha valakinek méreg kellene
(amelynek eladását Mantuában
azonnali halállal büntetik),
ez a boldogtalan, ez biztos adna.”
Lám, ötlet volt, most szükség lett belőle;
és ez az ember szükségből kiszolgál.
Ha jól emlékszem, ez volt az a ház.
Ma ünnep van; zárva a nyomorult!
Jónapot!… Patikus!!…Jön a Patikus.
patikus
Ki kiabál?rómeó
Jöjjön ide! Látom, maga szegény.
Itt van negyven dukát. Adjon ezért
egy adag mérget; erős anyagot,
mely szétfut az erekben, hogy aki
nem akar élni, az épp csak megissza,
s a melléből azonnal kiszáll a szusz,
ahogy a lőpor siet kifelé
méhéből a halálos ágyunak.Az idézett részletek Nádasdy Ádám fordításai.
Kedves hallgatóim! A kétségbeesett öngyilkosjelölt, aki a patikustól gyorsan ölő mérget akar venni, hogy annak segítségével egycsapásra megszabaduljon minden földi szenvedéstől, nem más, mint Shakespeare Rómeója [V. felv. 1. szín – A szerk.]. Az izgatott szavak Mantua városának egy mellékutcájában hangzanak el, de a színhely lehetne a XVI. század Európájának bármely városa. A szerelmi bánat akkor is népszerű betegség volt és a csalódott vagy megcsalt szerelmes könnyen nyúlt az örök álomba ringató méregpohárhoz. A hirtelen ható méreg pedig, amelyre Shakespeare utal kétségtelenül az arzén, pontosabban annak fehér színű oxidja, az arzénessav. Ennek a veszedelmes méregnek a története Arisztotelész korába, a Kr. e. IV. századba nyúlik vissza. A nagy bölcselő már ismeri az arzén narancsszínű kénvegyületét és tudja, hogy ez az anyag (helyesebben a szennyezésként jelenlévő fehér arzénikum) rövid idő alatt képes a lovakat elpusztítani. Arisztotelész iskolájának egyik tanítványa egy aranyszínű arzénvegyületről, az auripigmentről számol be, mely Szíriában, Anatóliában nagyobb mennyiségben fordul elő a természetben. Innen hozatja Rómába Caligula császár abban a reményben, hogy az aranyszínű ásványból a kohókban majd aranyat lehet előállítani. Plinius egyik művéből értesülünk erről a szerencsétlen kísérletről, mely nyilván igen kevés aranyhoz, de annál több súlyos arzénmérgezéshez, sőt halálos áldozathoz is vezetett.
A középkorban a kémia és az orvostudomány élharcosai az arab tudósok voltak. Igen sok rendkívül értékes, ma is változatlanul helytálló megfigyelést köszönhetünk az alkimistáknak, akik az aranycsinálás mohó lázában számtalan fontos felfedezést tettek és akik végül is rendszeres munkájukkal és gyakorlati tapasztalataikkal döntően hozzájárultak a természettudományok modern arculatának kialakításához. Az alkímia tudósai közül kimagaslik Geber, teljes nevén Abu Múszá Dzsábir ibn Hajján, aki felismeri, hogy bizonyos arzénvegyületek jelenlétében a réz kifehéredik, ezüsthöz hasonlóvá válik. Jól beleillett ez a jelenség az alkimisták tudományos szemléletébe, amely az anyagok átváltozásának elméletére volt alapozva. Higanyból aranyat, rézből ezüstöt gyártani: ez volt a céljuk és az a meggyőződés, hogy a fémek átváltoztatásának van reális lehetősége, sarkalta őket eredménytelen munkájukban évszázadokon keresztül. A legkiválóbb arab orvos, Ibn Szína, vagy ismertebb latin nevén Avicenna, jól ismeri a fehér arzénikum mérgező hatását. Különösen veszedelmes ez a méreg azért, mert íztelen, Szagtalan vizes oldata színtelen és már egészen kis mennyiségben, 1–2 tizedgrammos adagokban is halált okoz. Ezek a tulajdonságai politikai szerephez juttatják a középkorban és az újkorban az arzént. A bizánci udvar hírhedt méregkeverői ezt a szert használják fel nemkívánatos ellenfeleik diszkrét, de gyors és biztos eltávolítására A renaissance Itáliájában is találkozunk vele: a „Borgiák mérge” ismét az arzén-trioxid. Az erőszakos, eszközökben nem válogató, minden áron uralomra törő Cesare Borgia ennek a gyilkos fehér pornak segítségével egyengeti útját a hatalom felé. (Megjegyzem, ha ez a „finom módszer” nem vezetett célra, akkor a tőrt is szívesen használta, mint hatásos érvet.) Természetesen az arzén bűnös használata nem volt Itália és a széteső bizánci birodalom határai közé szorítva: Németországban, Franciaországban és más európai országodban is találkozunk hírhedt méregkeverőkkel. Egyes városokban, államokban szigorú törvényekkel, sőt halálbüntetéssel próbálják megakadályozni a méreggel elkövetett bűneseteket. Hallgassuk csak meg, mit válaszol Rómeó sürgető kérésére a patikus:
patikus
Van ilyen mérgem, de itt, Mantuában
halállal büntetik az eladását.rómeó
Maga szegény, nyomorult nincstelen,
fél meghalni? Az arcán ott az éhség,
koplal szemén a szükség és a gond,
hátán, mint zsák, a koldulás keserve.
A világ rossz magához, s rossz a törvény;
mert nincs törvény, amely meggazdagítja.
Hát hágja át, és tegye el a pénzt.patikus
Csak nyomorom, nem lelkem áll kötélnek.rómeó
A nyomorát veszem meg, nem a lelkét.patikus
(mérget ad át) Ezt adja hozzá bármilyen italhoz,
és igya meg; lehet az úr erősebb,
mint húsz más ember, akkor is kinyúlik.
A dráma folytatását mindannyian jól ismerjük. A boldogtalan Rómeó kiitta a méregpoharat és a tetszhalott Júlia koporsója mellett a valódi méreg azonnal elpusztította.
Shakespeare korszakával nem zárul le az arzénes bűnesetek kora. A XVII. század híres Aqua Tofanaja az arzénessav vizes tömény oldata. Palermóban élt ebben az időben egy Tofana nevű asszony, az ő boszorkánykonyháján főtt először ez a veszedelmes ital. (Valóban „főtt”, mert az arzénessav forrón sokkal jobban oldódik, mint hidegen.) Az újkorban azután fokozatosan csökken az arzén bűnös felhasználása. Ipari mérgezések még előfordulnak, hiszen a „schweinfurti zöld” nevű festék arzéntartalmú és mivel ezt tapéták és különféle iparcikkek készítéséhez kiterjedten használják, véletlen balesetek, ritkábban szándékos mérgezések már előfordultak. Egér-, patkány- és féregirtószereknek, továbbá növényvédő készítményeknek is gyakori alkotórésze az arzén, ennek következtében gyümölcsöskerti és szőlőmunkások, de a mosatlan gyümölcsöt fogyasztó közönség körében is fordult elő enyhébb, vagy súlyosabb megbetegedés. Ezzel szemben az arzén, mint politikai méreg, teljesen kiment a divatból. Századunk a szinte korlátlan technikai fejlődés jegyében áll és a legújabb idők politikai méregkeverői nagyobb arányokban dolgoztak, mint elődjeik. A koncentrációs táborokban sínylődő sokmillió áldozat elpusztítására lassú lett volna az arzén, talán kényelmetlen is: ezért a sötétnek nevezett középkorban elképzelhetetlen tömeggyilkosságokat futószalagrendszerrel, a legmodernebb eszközökkel hajtották végre a Caligulák és Borgiák késő utódai.
Lapozzunk most át, kedves hallgatóim, az arzén történetének vidámabb és szívderítőbb fejezeteire. Miként az árnyék mellett ott van mindig a fény is, úgy kíséri végig a mérgező arzén históriáját a gyógyító arzén története. Már Avicenna felismeri, hogy kis töménységű, arzénoldatoknak bizonyos mértékben gyógyító hatása van, így sebek gyógykezelésére, továbbá asztmás betegeknek ajánlja az arzént. A XI–XII. században tetvek elpusztítására, szőrtelenítésre is használnak arzéntartalmú gyógyszereket. Mivel a helyes adagolást nem ismerik, igen sok ember pusztul el éppen a gyógyszer használata következtében anélkül, hogy a valódi okot akár az orvos, akár a beteg hozzátartozói sejtenék. Paracelsus, az orvostudomány renaissance-ának ez a kimagasló alakja – aki nemcsak a sörgyártás apostola volt, mint ahogy a köztudatban általában él, de korának egyik legkiválóbb, bátor, új utakon járó természettudósa és az orvosi kémia megalapítója is – felismeri és hirdeti többek közt az arzén tartalmú gyógyszerek gyógyító hatását, persze anélkül, hogy e hatás módjával tisztában lenne. Ma már jól tudjuk, hogy a kicsiny, 1–2 milligrammos arzénadagok a sejtégés befolyásolása útján fejtik ki erősítő, roboráló hatásukat. Fowler angol orvos és gyógyszerész a XVIII. század végén 1 százalékos arzénessav-oldatot készít és ezt a gyógyszert eredetileg láz ellen ajánlja. Később tapasztalják a Fowler-oldat kiváló erősítő hatását és ezt a csaknem kétszázéves gyógyszert csekély változtatással ma is használják. A modernizált Fowler-oldat szerepel a hivatalos IV. Magyar Gyógyszerkönyvben [1933-ban jelent meg. – A szerk.] is és cseppekben, vagy sterilizálva injekció alakjában szokták rendelni. Nagyobb töménységben az arzén mérgező az emberi sejt fehérjeanyagára, a protoplazmára. Ezt a tulajdonságát használják fel a fogorvosok, amikor a fogbélbe arzénpasztát helyeznek és ennek segítségével az érzékeny idegvégződéseket néhány nap alatt elölik.
Az arzén legfontosabb gyógyhatását azonban nem az említett egyszerű szervetlen vegyületeiben, hanem egyes bonyolultan előállítható organikus vegyületeiben fejti ki. A századfordulón alkalmaznak először álomkór ellen egy atoxyl nevű szerves arzénvegyületet. Robert Koch, a tuberkulózis kórokozójának akkor már világhírű felfedezője, Afrikában tanulmányozza az atoxyl hatását álomkórban szenvedő betegeken és igen kedvező eredményékről számol be. Ezekre a feltűnő eredményekre figyel fel Paul Ehrlich és kiindulva a közeli rokonságból, mely az álomkór és a vérbaj kórokozója közt fennáll, megkísérli az atoxylt harcba vetni a spirochéták ellen. Az arzénvegyület azonban túlságosan mérgezőnek bizonyult, embernél látóidegsorvadást, sőt, teljes vakságot is előidézett. Ekkor kezdődött meg az a közel hároméves. hőskölteménybe illő munka, melynek során Ehrlich és önfeláldozó munkatársai, elsősorban Hata japán orvos, száz meg száz szerves arzénvegyületet állítottak elő, kísérleti állatok ezreit áldozták fel és a folyton ismétlődő sikertelenségtől vissza nem riadva, éjt nappallá téve dolgoztak a csodálatos gyógyszer, a „bűvös golyó” felfedezésén. (Így nevezte el Ehrlich az a varázsfegyvert, amellyel a kórokozó baktériumokat akarta „megcélozni” és harcképtelenné tenni.)
Három éven át folyt a gigászi küzdelem a sápadt spirochéták ellen, sok százezer férfi, nő, gyermek megmentése érdekében. A kísérleti állatokban hol vidáman nyüzsögtek a kórokozók lévén a kipróbált készítmény kevésbé hatásos, hol pedig maga az állat pusztult el, mivel a szervezetébe juttatott arzénvegyület túlságosan mérgező volt. 605 vegyületet állítottak elő Ehrlich és munkatársai anélkül, hogy a kívánt eredményt elérték volna. Végül a 606-ik arzénvegyület befecskendezésénél csodálatos jelenség mutatkozott: ennek a szernek egyetlen adagjával sikerült a kísérleti állat vérében hemzsegő kórokozókat elpusztítani anélkül, hogy az állat bármilyen mérgezési tünetet mutatott volna. 1910-ben emberen is kipróbálják Ehrlich gyógyszerét, a „Salvarzan”-t. Az elért eredmények valóban csodálatosak. Rövid idő alatt kiderül, hogy a Salvarzan gyógyulást nyújt az addig gyógyíthatatlannak vélt legpusztítóbb népbetegség: a vérbaj ellen. Ehrlich Nobel-díjat kapott: de ennél bizonyára sokkal többet jelentett számára az a felemelő érzés, mely a kutatótudóst elfogja akkor, amikor fáradságos munkája eredményhez vezet és ez az eredmény ezrek és ezrek biztos gyógyulását teszi lehetővé. A Salvarzan felfedezése óta eltelt közel három évtized alatt óriási lépésekkel haladt az orvostudomány. Az újabb gyógyszerek közül a penicillin hatásosnak bizonyult spirochéták ellen is, de gyógyító erejét nagyobb időtávlatban még nem lehetett ellenőrizni. Ennek következtében a vérbaj leghatásosabb gyógyszerének ma [1947! – A szerk.] is a Salvarzant kell tartanunk.
Befejezésül még egy tragikusan induló, de szerencsés fordulattal végződő fejezeteit kell elmesélni az arzén történetéből. Az első világháború vége felé amerikai vegyészeknek sikerült előállítani egy „lewisit”-nek elnevezett arzénvegyületet, amely pusztító hatásában a rettegett mustárgázt is felülmúlta. Szerencsére a lewisitnek harctéren való alkalmazására nem került sor, ellenben azonnal megindult a kutató munka olyan gyógyszer előállítására, mely a lewisit ellen teljes védelmet nyújt. Tudósok egész sora dolgozott ezen az ellenmérgen és azt sikerült is előállítani; a szer összetételét, vegyi szerkezetét azonban csak a második világháború befejeztével hozták nyilvánosságra. Az arzénmérgezés gyógyszere a B.A.L.-nek rövidített British anti-Lewisit. Ez a kénvegyület nemcsak az arzént köti meg és ezáltal mérgező hatását kiküszöböli, de hatásos védelmet nyújt fémmérgek ellen, a legsúlyosabb higany- és ólommérgezéseknél is. Különös jelentőséget ad a B.A.L.-nek az a körülmény, hogy egyes emberek a Salvarzannal szemben túlérzékenységet mutatnak és ezeket eddig Ehrlich gyógyszerével arzénmérgezés veszélye nélkül kezelni nem lehetett. A B.A.L. megszünteti ezeknél az embereknél az arzén okozta mérgező tüneteket; így végül is a magyarul „halálharmat”-nak elkeresztelt lewisit egy rendkívül fontos és értékes gyógyszer előállítását eredményezte.
Kedves hallgatóim, ez az arzén története dióhéjban. A történetnek kézenfekvő tanulsága is van:
míg a természetadta kincsek gonosztevők kezében a rombolás, pusztítás eszközeivé válnak, addig az építeni akaró, jó szándékú ember tudása, szorgalma és akarata a méregből, is gyógyszert, a halálból is életet képes teremteni.