Szaktekintélyek szerint „bizarr jellegű” kísérleteinkhez: a zene felhasználásához a kémiai gyakorlati és az elméleti kémia órákon, az adta az alapötletet, hogy a mindennapi élet más területén is nemcsak szórakoztatásra, hanem tudatformálására, gyógyításra, sőt az intenzitás növelésére is felhasználják a zenét.
Kísérleteink célja az volt, hogy bebizonyítsuk feltevésünket, mely szerint a zene eredményesen alkalmazható a kémiai oktató-nevelő munkában is.
A nappali tagozatú általános gimnázium első osztályában bevezetett kémiai gyakorlatokon, de a közgazdasági technikum esti első osztályának elméleti kémia óráin is elsősorban azt vizsgáltuk, hogy a zene segítségével eredményesebbé lehet-e tenni az ismeretek elsajátítását?
Kiindulási alapunk a következő volt: egyes gyakorlatokon sok az „üresjárat”, bizonyos elméleti anyagrészek feldolgozása során pedig gyakori az elvont fogalom. Ilyenkor az óra a tanár minden erőfeszítése ellenére csendes unalomba fullad.
Kémiai gyakorlati foglalkozáson pl. ilyen jellegű az „egyszerű desztilláció” című gyakorlat, elméleti órán az ionkötés.
„Egyszerű desztilláció…” A készülék összeállítása, a desztilláció megindítása maximálisan húsz percet vesz igénybe a két órából. Mivel töltik el hát a tanulók azokat a drága perceket, mikor csak a hőmérő higanyszálának lassú emelkedése, vagy az első csepp párlat megjelenése jelent, – már akinek jelent – némi „izgalmat”?… Mit tehet a diák? – Ül meredten a készülék előtt, – még nem alszik, de már nincs ébren – és várja a megváltó csengőt. Ki tudja, mire gondol, ha ebben az állapotában egyáltalán gondol valamire. (Vagy: Valakire…)
Enyhe iróniával azt is lehetne mondani, hogy szándéka ellenére került ilyen helyzetbe, és nem is tehet róla, hogy „hősi erőfeszítéssel” kell ébren tartania magát, ha egyszer az a feladata, hogy – vérmérsékletével és korával ellentétben – helyhez ragadva figyelje az eseményekben korántsem bővelkedő desztilláció menetét.
„A technika rohamosan fejlődik” … „az Idő igen nagy kincs” … ugyanakkor „az oktató-nevelő munka intenzitása nem tart lépést a fejlődés ütemével” … – ilyen és ehhez hasonló nyilatkozatokkal bátorítottuk magunkat, mikor elhatároztuk, hogy a „dolce far niente”-re időnként hajlamos tanulóinkat még az „üresjáratban” sem hagyjuk békésen ülni, kihasználunk minden percet, aktivizáljuk őket félig alvó, félig éber állapotukban is.
Az említetteken kívül azonban más tényezők is közrejátszottak abban, hogy a gyakorlati foglalkozásokat, illetve az elméleti kémia órákat zenei ráhatással próbáltuk sikeresebbé, gazdagabbá tenni. A döntő ok az volt, hogy már a kísérleteket megelőzően felméréseket végeztünk a tanulók általános szellemi szintjének megállapítására, különös tekintettel annak felderítésére, hogy eddigi tanulmányaik során melyik tanítási egység anyagának elsajátítása okozta a legtöbb nehézséget.
Komplex ellenőrzési módszerek segítségével többek közt így a következőket állapítottuk meg: a tanulók többsége az Avogadro-törvény elméletét elsajátította; zavarba jönnek viszont, ha elméleti ismereteiket gyakorlati példán kell alkalmazniuk. – Magát a törvényt, mely szerint „bármely gáz gramm-molekulasúlynyi mennyiségének térfogata – az ún. móltérfogat – azonos” túlnyomó többségük tudta; egy feladatlap tanulsága szerint azonban az alábbi igen egyszerű példát, mely fenti törvény alkalmazása, már csak 54%-uk oldotta meg helyesen: 3 liter 20 C°-os, 1 at. nyomású kéndioxidgáz előállításához hány gramm ként kellene lemérned?
Mielőtt hozzáfognánk a kísérletek részletes leírásához, még egyszer szeretnek hangsúlyozni: nem arról volt szó, hogy „zenére” tanítjuk a kémiát, – mint hitték egyesek, kik rettegnek az újtól – hanem abban bíztunk, hogy a zene segítségével eredményesebbé lehet tenni az oktató munkát, növelni lehet a tanulók teljesítményszintjét.
Ekkor még nem is gondoltunk arra, hogy a zenének jellemformáló, nevelő hatása is lesz.
A gyakorlati foglalkozások zenei anyagát így állítottuk össze: a laboratóriumi foglalkozást megelőzően gondos válogatással magnetofonszalagra vettünk olyan számokat, melyeket nem kakofóniás dallamokat gargalizáló táncdalénekesnők adtak elő bárgyú szöveg alapján. A gondosan szelektált dallamokra mondta rá egyikünk előre meghatározott és másodpercnyi pontossággal kimért intervallumokban az Avogadro-törvénnyel összefüggő szöveget. Ugyanaz a mondat többször is ismétlődött, de sohasem tartott tíz másodpercnél tovább. Látszólag tehát a zene jelentette az élményt, de aki a zenére figyelt, annak félig alvó, félig éber állapotában, – akarva akaratlanul – meg kellett hallania a kémia-jellegű „prózai” szöveget is.
Ilyen előkészületek után került sor elméletünk gyakorlati próbájára.
A kontrollcsoport már eleve adva volt, mert a gyakorlatokat két részre bontva végezték a tanulók. Tanrend szerint ugyanis az egyik társaságnak az első két órában, a másiknak a fegyelmi szempontból problematikusabb utolsó két órában kellett a laboratóriumban dolgoznia.
A harminchetes összlétszámú osztálynak csak az a része kapott zenével kombinált kémia-szöveget, amelyik az első két tanítási órában laborált. Ezzel a kettéosztással mi csak az összehasonlítási alapot akartuk biztosítani, de „terven felül” igen értékes nevelési tapasztalatokat is gyűjtöttünk.
A zenei élményben nem részesülő kontrollcsoport ugyanis – utólag – nem nagy lelkesedéssel vette tudomásul, hogy az ő gyakorlatán néma marad a magnetofon. Azt hitték, magatartásuk, illetve „mérsékeltebb” tanulmányi előmenetelük miatt „haragszunk” reájuk, s ezért nem szolgáltatunk nekik zenét.
Hogyan reagáltak „szívtelenségünkre”?
Örömmel tapasztaltuk, hogy nem fejlődött ki bennük káros kontrahatás. Sőt: annyira megjavultak, oly feltűnően megváltoztak, hogy már szinte „gyanússá” váltak. Mondogattuk is egymásnak: itt valami nem „stimmel”, talán megbetegedtek csemetéink?…
Az történt ugyanis, hogy az egyébként nehezen fegyelmezhető csoport elő-hangadói lehalkultak, illetve teljesen beszüntették „adásaikat”. Másképp álltak hozzá a munkához és nagyobb lelkiismeretességgel készültek az órákra is.
Fentiek alapján tehát megállapítottuk, hogy a zene nevelési hatása közvetett módon is érvényesült.
És hogyan fogadta a másik társaság a laboratórium komoly csendjét megtörő, formabontóan szokatlan új élményt? – Mint a legtermészetesebb dolgot a világon. „Ez van!”… A kémiai gyakorlatokon ezentúl – zene… Még a ritmikusan ismétlődő mondatok sem „idegesítették” őket. Talán arra gondoltak, hogy a „jó buli” érdekében meg kell hallgatniuk a kémia-prózát is, mi pedig örültünk, mert elértük célunkat: szórakoztatva, de tudatosan oktató-nevelő ráhatás alá vettük tanulóinkat.
Pozitív tapasztalatunk volt, hogy a dallamok varázsa nem vonta el figyelmüket alapvető tevékenységüktől: a hőmérő figyelésétől. Erről többször is meggyőződtünk, mikor egy-egy gyanútlan „szendergőt” váratlanul lerohantunk azzal a kíváncsi kérdéssel, hogy „hány fokon van?”, és mindig helyes választ kaptunk.
Nem lett igazuk azoknak sem, akik attól tartottak, hogy meglazul a fegyelem és általános anarchia lesz a „zenélés” vége. – Mi számoltunk ezzel a lehetőséggel, s természetesen ebben az esetben „műsorváltozásra” került volna sor. De nem volt szükség semmiféle fegyelmezésre, mert még azok is csendben maradtak, akik máskor nem is annyira észbeli képességeikkel, mint inkább értelmetlen csivitelésükkel szokták felhívni magukra a figyelmet.
Mi hatott reájuk?… A zene varázsa, vagy talán az a felismerés, hogy a közösség nem tűri el a rendbontást?…
Ki tudja?… Tény, hogy rövidesen olyan derűs légkör alakult ki, melyben örömteli élménnyé vált a munka. Sikerült tehát megteremtenünk a sokszor annyira hiányolt „érzelmi alapokon nyugvó nevelés”, az eredményekkel kecsegtető munka előfeltételeit.
Igazolta-e a gyakorlat a várakozást?
Két foglalkozás után újra felmértük mindkét csoport előrehaladását, és megállapítottuk (változatos ellenőrzési módszerekkel), hogy a zenei tagozat 10–15%-kal eredményesebben oldott meg példákat, mint a másik, csupán hagyományos módszerekkel oktatott kontrollcsoport…
Az esti tagozat kémia óráján az ionkötés volt hasonló jellegű kísérletünk témája. Maga a tárgy nem sok lehetőséget ad szemléltetésre, illetve kísérletre, s így igen nehéz olyan órát tartani, mely leköti a hallgatókat.
Mi hangjátéknak dolgoztuk fel az ionkötést.
Abból a régi tételből kiindulva, hogy a legszárazabb, legunalmasabb témát is érdekessé lehet tenni, csak megfelelően kell „tálalni”, azzal hoztuk közelebb a cselekményt a hallgatók szívéhez, hogy margitszigeti miliőben, egy eldugott padon, diáknyelven szólaltattuk meg hőseinket: két fiatalt.
Ági hiányzott a kémiaóráról, s így Péter magyarázza meg neki az ionkötést. S míg Péter tele hévvel, lendülettel beszél… csobog a Duna… ciripel a tücsök… harsog a Tavasz… és valahonnan lágy zenét sodor feléjük az esti tavaszi szél…
Egyik órán lejátszottuk a hangszalagot. Kíváncsian vártuk, elnyeri-e tetszésüket? Felkelti-e érdeklődésüket? Megragadja-e fantáziájukat? Legyőzi-e a nyolc órai munka zsibbadt fáradtságát a Tavasz mámorába palántázott kémia varázsa?
Igaz-e az, hogy nincs unalmas téma, csak rossz módszer?…
Igaz. Győztünk.
Újat és bátran akartunk.
Kísérleteink eredményeiből azonban nem vonunk le hamis következtetéseket. Meggyőződésünk, hogy a zenét eredményesen fel lehet használni a kémiai és politechnikai oktató-nevelő munkában is, de még sok kísérletre s vitára van szükség.