Huhogók rovat

Levél Marx Györgyhöz

Németh László
két kultúra, humán kultúra, reál kultúra, harmadik kultúra, tudomány, művészet

Szerkesztőségünk [Élet és Irodalom] kérte Németh Lászlót, szóljon hozzá Maróti Lajos cikkéhez. Ezt követően az író részt vett a Kossuth Klubban rendezett, azonos témájú vitán: a hosszú vita azonban annyira kifárasztotta, hogy el nem mondott felszólalását végül is otthon írta meg, levél alakjában.

Kedves Barátom, bizonyára nem azért hívtatok meg a Kossuth-klubbeli vitátokra, hogy négy órán át a falnak lapultan hallgassam a felszólalókat, s elmenőben, a lépcsőházban vessek oda egynéhány megjegyzést.

De mért tagadjam: le is hangolt a vita. Mindarról, amiről szó volt, rég s rengeteget írtam. A bevezető előadások egyikében kifejtett Új enciklopédia felé kifejezés harminc néhány év előtti tanulmányom címe, s amiről beszéltetek, a természettudományi és szellemtudományi műveltség összehozására nemcsak programot, de tán példát szolgáltattam. Az ember szíve elszorul, ha azt látja, hogy ennyi munkának, gondolatnak, ilyen magas műveltségű emberek társaságában nyoma sincsen. Nem a hiúságom szenvedett, hisz annak igen udvariasan vetettetek táplálékot, maguknak a gondolatoknak nem láttam eredményét. Életem során elég sokat foglalkoztam – gyakorlati célból, hogy a magyar vers egy lehetősége el ne tűnjék – verstani kérdésekkel. Senki nem dicsér, nem emleget érte. De az, hogy a fiatalabb költők verseiben föltámadt ez a forma, s az újabb verstani munkákban a magamteremtette terminus technikussal beszélnek róla, megnyugtató: nem kell többé verstannal foglalkoznom. Itt azonban épp az ellenkezőjét tapasztaltam: A két Bolyait, mint a természettudományos beleélés ritka kivételét dicsérték meg, maga a dolog azonban ki sem dugta csigaszarvát. Ez az oka, hogy bár ott belémszorult a magyarázkodó kedv, neked, mint a vita élesztőjének, mégiscsak megpróbálom elmondani, ami bennem maradt.


A vitában a legtöbb szó arról a szakadékról esett, mely a természettudományos és történeti műveltség közt tátong. Én ezt a szakadékot önmagamban soha nem éreztem. Pedig, ha a dolog természetéből eredne, érezhettem volna: hisz igen hamar e szakadék két partján leltem a két lábamat. Mint íróságra készülő fiatal, a nagy kortársak – Babits, Kosztolányi, Juhász – példájára én is a bölcsészetre iratkoztam be s a bölcsészeti kar akkori kivérzettségén s elaggottságán kívül Négyessy professzornak köszönhetem, hogy egy hathetes szemeszter után megtettem a vakmerő ugrást: átiratkoztam az orvoskarra. Hogy ez az ugrás szerencsés volt-e, vagy szerencsétlen, több mint negyven év múltán sem tudnám eldönteni. Elrúgott attól a pályától, amelyre születtem; mert hisz ha a bölcsészetet nem végeztem is el, valahányszor katedrára léptem, azonnal kiderült, hogy született tanár vagyok, az orvoskart viszont hiába végeztem el; orvos sosem lett, gyakorló orvos tán nem is lehetett belőlem. Másrészt, hogy fejezzem ki azt a – ahogy ti mondjátok, nagyságrendnyi – különbséget, mellyel, mint műveltségadó, az emberi dolgokba betekintést nyújtó intézmény az akkori orvoskar állt az akkori bölcsészet felett. Nemcsak a nagyszerű tanárok: Farkas Géza, Verebélÿ Tibor, Korányi Sándor (hogy az egyre magasabbra hágó mértani sor jellemző tagjait írjam fel); az is, amit tanulnom kellett (kémia, élettan, kórbonctan, belgyógyászat, elmekórtan vonala): mekkora lakoma volt szerveződő világnézetemnek. Azt, amit a bölcsészeten tanultam volna, ha itt-ott felületesebben is; mint írónak úgyis meg kellett tanulnom; amit a medikusság hozott, később (épp a matematikai műveltségért folytatott harc eredményén látom), aligha szerezhettem volna meg ilyen fokon.

S a két dolog: ami az írósághoz kellett, s amire a természettudomány szorított, szinte egy percig sem volt külön valami. Az a kor volt ez, melyben a hormonok a biológia újdonságai, Korányi Sándor az élettani gondolkozást vezette be a belgyógyászatba s Ranschburg szép könyve, Az emberi elme, valóságos enciklopédiáját adta a tovább tanulmányozható orvosi lélektannak. Mindez szinte a kémiai reakciók hevességével folyt össze azzal, amit mint eljövendő író az emberekben tapogattam; egy új, írói s orvosi antropológiában. Amikorra az orvoskart elvégeztem, már tudtam is a tudomány nevét, amelyben e két készültséget, mint egyet használhatom; a belgyógyászat akkor levált (s azóta divatjamúlt) ágának, az alkattannak akartam kutatója lenni, majd amikor körülményeim ennek elzárták az útját, egy irodalmi pályázat viszont váratlan kaput nyitott, ugyanezt folytattam kritikusként is. Nem véletlen, hogy 1925 nyarán néhány hét távolságban írt első tanulmányaim közül az egyiknek a címe: Új szempontok a status praesens felvételében, a másiké az Ady-vers genézise. Az egyik az alaktan szempontjait akarta érvényesíteni a belgyógyászati beteg leírásban; a másik a magára ébredő költői alkat szeizmográf lökéseit az Ady-vers grafikonjáról leolvasni.

De ahogy történelmi tanulmányaimban előbbre jutottam, azt láttam, hogy ez a szakadék, nemcsak énbennem nincs meg, de nincs meg objektíve sem, az újkorban legalább, a természet- és szellemtudományok közt. Vásárhelyi tanári éveimnek, amelyek alatt természetismereti tárgyamat s a történelmet-irodalmat párhuzamosan tanítottam, ez volt tán a legfontosabb eredménye, rájöttem, hogy a szellem és természettudományok története a XVII. századtól milyen szétbonthatatlan gubancot alkot. Gondolj a XVII. századi bölcseletre! Művelőinek, akik többnyire tudósok, vagy a friss természettudomány bűvöletében élő műkedvelők voltak: a matematika, mechanika sugallta a módszert, hogy a szellemi értékekhez ragaszkodó ember, vagy épp a hívő, mindjárt védeni is igyekezzék, amit ez a módszer elsöpréssel fenyeget. Azt az óriási különbséget, amely Shakespeare s Racine korának művészete közt van, alig ötven év távolában mi hozta létre, ha nem a kartéziánus tudomány hatása? S száz esztendő múlva a romantika mi más, mint a gazdagságát védő emberi s nemzeti lélek tiltakozása a felvilágosodás olcsóbb hullámain érkező vulgarizált tudomány sugallata ellen? Nemcsak az irodalom fő műfaja, a regény hordja magán a természettudomány apaságát, de úgy érzem, már a XVIII. századi szonáta forma is. S a Baudelaire utáni költészet, művészet, mi más megint, mint lázadás a természettudomány s technika olcsóbb inspirációi ellen, hogy a XX. századra megint ez a lázadás találjon rést, s csináljon csodás felfordulást a természettudományban is? Ha valahol van dialektika; hát itt, a természet- s szellemtudományok s művészetek közt.

Hol van hát s hogy nyílt az a szakadék, melyről a felszólalók panaszkodtak? Nyilván az emberek képzettségében, s a pedagógia tehetetlensége, ami nyitva tartja. A régi középiskola adott valamelyes történeti műveltséget: aki elvégezte, ismerte a nemzeti irodalmat, hallott a görög–latin világ nagyjairól, bekukkanthatott egy modern irodalomba s volt áttekintése a hazai s világtörténeten. Természettudományi „műveltséget” azonban nem kapott, csak természettudományi ismereteket. Én reáliskolát jártam: így volt ez ott is. A Tellt, Herman és Dorotheát, Corneille Cidjét, Voltaire XII. Károlyát; mint latinosok Vergiliust és Horatiust eredetiben olvastuk, ott forgott szánkban a história íze, de hogy milyen magasabb célt szolgálnak az ábrázoló mértan vetítései vagy a kamatos kamatszámítási példák, az nem derült ki. S nem sokkal jobb ma sem a helyzet. Matematikaoktatásunk a XVII. század elejéig, a logaritmusig s analitikus mértanig kíséri le a tanulót, mintha a fizikát az ingamozgásnál, a történelmet a hosszú parlamentnél hagynók abba. A természetismereti tárgyak oktatásában tán javult a helyzet, de fizika, kémia, biológia természetes rétegeződése még mindig nincs helyreállítva a tananyagban, ha nem tanítják is egészen tótágast, mint mi, még [19]47–48-ban is, előbb a természetrajzot, aztán a vegytant, s végül a fizikát. Arról pedig, hogy ezek a tárgyak, hogy merültek föl az emberiség életéből, mi volt s mi ma a szerepük, ma sem igen adnak összefüggő képet. A történelmi műveltséget csökkentjük a kedvükért, a természettudományi műveltséget viszont, amelyért csökkentjük, nem alakítjuk ki.

De nézzünk szét az egyetemen, s az egyetemet végzett szakemberek közt. Fölszólalásomnak itt kellett volna a vita részvevőit leginkább meghökkentenie. Mert ha annyit beszéltünk a történeti és természettudományos műveltség közt levő szakadékról, behunyhatjuk-e a szemünket azok előtt a kisebb szakadékok előtt, amelyek az úgynevezett természettudományos műveltséget szabdalják föl. Nincs-e tán még mélyebb szakadék egyrészről a matematikai, fizikai, kémiai s műszaki, másrészről a biológiai műveltség között, ha annak az orvosi partja nem is olyan meredek, mint a túlsó fele? A kémikusokat, tapasztalatból tudom, még egy kis biokémiai kíváncsiságra is elég ritkán lehet rákapatni. Ugyanilyen szakadék szigeteli el megint meredekebb parttal a fizikusok, matematikusok felé (nem is beszélve a vegyészekről, orvosokról) a műszaki műveltséget. Hogy a matematikusok milyen páncéltoronyban élnek (a vegyészek például sietnek elfelejteni a rájuk kényszerített matematikát), arról a vita során is volt szó. Ha a műveltségnek szükséges feltétele bizonyos áttekintés, s a dolog létrejöttének genetikus megértése, úgy azt mondhatjuk, hogy a természettudományos műveltség még egyetemi szinten is kivételes tünemény s jámbor kívánalom, s ha a természettudományos képzettségű emberben föltámad az óhaj, hogy művelt emberré legyen, még ő is történeti, művészeti műveltséget igyekszik szerezni, aminthogy szereznek is sokan. Simonyi professzor szellemes felszólalásában bemutatta a műegyetemiek plakátját: „Ne legyetek szakbarbárok! Tanuljatok…” s itt irodalom, zene, történelem következett. Az a jelszó azonban, hogy szerezzetek komoly természettudományos műveltséget: erről a tiszteletre méltó papirosról is hiányzott. De ha az igazi „komplett” természettudományos műveltség a természettudományba ágyazott szakember számára is ilyen nehezen megszerezhető, hogy szerezze meg, hogy fogjon hozzá megszerzéséhez a művész, a szellemtudomány embere?

Ez a gyökerében véve pedagógiai kérdés engem pályám kezdetétől foglalkoztatott. Azt, hogy Ortegáról 1930-ban írtam egy tanulmányt, még 1962-ben is sűrűn emlegetik. Azt a fáradtságot azonban már nem veszik, hogy megnézzék, mi is ragadta hát meg a huszonnyolc éves Némethet Ortegában? Nem a tételei, azokkal inkább vitatkoztam, hanem „a komplett műveltég” példája, a nagy körkép, amelyet mint a jelen történésze Prousttól a relativitáselméletig, Husserltől a nyelvész honfitársáig a kortárs szellemen adott. És itt láttam először, hogy a „polihisztorság”, ha az nem szakok egymás mellé tanulását, hanem világnézeti velejük kiszívását jelenti: ma is lehetséges, sőt, ha nem akarunk holmi békaperspektívába ragadni, erőnkhöz mérten törekedni is kell rá. Egyedül írt folyóiratomnak, a Tanunak ez volt az eredeti célja; hogy a magam önművelő kísérletét – történeti, orvosi műveltségem kiegészítését – nyilvánossá tegyem, az olvasókat mint tanulótársakat hívjam meg e viselkedésemet is megszabó enciklopedista tájékozódásra.

Vásárhelyi tanárságom alatt ez a program új, gyakorlati értelmet kapott. Ami a történelem során tán sosem történt meg, egyszerre igen sok képzetlen embernek nyílt módja, hogy felnőttkorban képzettséget s ahogy én szerettem volna, műveltséget is szerezzen. Mit nyújtsunk nekik? – tették fel nekem is a kérdést (én legalább szerettem volna hinni, hogy föltették). S hozzáfogtam kikísérletezni azt, ami később a szakérettségi anyagává zsugorodott. Mert ha középiskolában, 16–18 éves ifjúkat tanítottam is, a cél, a műveltség felé özönlő felnőtt diákság közös tananyagának összeállítása volt. Tantárgy-összevonásaimmal (melyekre engedélyem szabadabb értelmezése adott módot) a nyelveken kívül három nagy tárgyat alakítottam ki: történelem, természettudomány, matematika és alkalmazásai. Négyesztendei küzdelmem e három tárgy felépítésében egymásba kapcsolásában megfelel arra, amit ti kerestek: hogy lehet azt a bizonyos szakadékot már az oktatásban eltüntetni. A történelem sugarát megnöveltem: nemcsak a nemzeti és világtörténetet, a szorosan vett történetet, s az irodalmat tanítottam párhuzamosan, de fölvettem e tárgyba a művészet s zene történetét is, sőt, a tudomány- s technikatörténet történeti konzekvenciájú fejezeteit is. Ez a tárgy adta a legtágabb értelemben vett (a réginél már realistább) humaniórákat. A másik eredmény: kísérletileg, tanítás közben jöttem rá, mit is kell érteni természettudományos műveltségen. A fizika természetmagyarázó felét, a kémiát, biológiát, pathológiát természetes, s egyben történeti sorrendjében úgy illesztettem bele az újkori természettudomány (pedagógiai célra preparált) történetébe, hogy a problémák felvetődésével, a diszciplínák kialakulásával együtt a vívmányok lényegét is megtanuljuk. Így egyszerre ismertük meg a keletkezés regényét, a módszer hódító útját és szellemét, a kialakult tudomány tervrajzát, s a leglényegesebb ismereteket; épp azt tehát, amit a természettudományi műveltség elemeinek tekinthetünk. A harmadik tárgyat, a matematikát, kevesebb módom volt tanítani. De mint a természetismeret, ez is félig történeti tárggyá vált (anélkül, hogy a valódi tudomány történeti kacskaringóit követte volna), s nem a XVII. század elejéig, hanem a XX. századig kísérte volna a matematikai problémák, s vívmányok fejlődését – szakmád, az elméleti fizika elemeibe is itt avatva be a teljes műveltségre törekvő szellemet.

A vitában többen is említették, hogy a természettudományok, s pláne a matematika megértésének legfőbb akadálya a madárnyelv, melyet művelői beszélnek, a tudósnak meg kéne tanulniuk: problémákról e nyelv nélkül szólni a beavatatlanoknak. Ez azonban képtelenség, s a legtöbb ismeretterjesztés épp ezen bukik meg. Vegytanról vegytani egyenletek nélkül nem lehet beszélni. A mi természetismeretünknek s matematikánknak egyik fő célja épp e nyelvek megtaníttatása, azé a minimumé, amellyel az ismeret lényegéhez hozzá lehet férni. A természet matematikai leírásához tudni kell, mi a differenciálegyenlet. De állítom, hogy azt egy átlag tanulóval könnyebb megértetni, mint egy kissé nehezebb elsőfokú szóbeli egyenlet felállítására ráidomítani. Azaz, én épp a fordított utat járnám, mint ami (legalábbis a matematika-fizika oktatásban) divatos; nem alacsony fokú, de bonyolult, matematikai érzéket kívánó feladatokba meríteném az elmét, hanem a matematikai felfedezések lajtorjáján vinném föl, úgy, ahogy a vegyiekén, technikaiakén is, ahol elégnek tartjuk megérteni: mi a Diesel-motor előnye a gőzgéppel szemben, annak műszaki csínja-bínját azonban a technikusképzésre hagyjuk. Mint orvostanhallgató (tán, mert volt másféle műveltségem) igen világosan éreztem, mi az, aminek világnézeti sugallata van, gondolkozásom fejleszti, s mi az, ami a foglalkozás szakterhe. Az utóbbi egy kis könyvtárnyi; az anatómia minden barázdája, a gyógyszertan minden egykeresztes gyógyszere ott van benne; az előbbit egyetlen kötetbe is be lehet sűríteni; az orvostudomány szűkre fogott nyelve, s ami fontosabb: az élettani és kórtani gondolkozás szelleme azonban, mint valami dús extraktumban, Nescaféban, ebben is ott kell, hogy legyen. A matematikát, fizikát, vegytant, technikai ismereteket is így kell, mint egy nyelv dialektusait, egy szellem, módszer módosulásait, kivonatolni, s történelmi tudatunkban is elhelyezni.

Arra természetesen már Vásárhelyt rájöttem, hogy bár tanítványaim elég jól bírták a leckét, amire törekedtem, középfokú oktatásnak sok; képzetlen felnőttek művelésére előkészítetlen. Így alakult ki bennem az, hogy a közös műveltségnek a középiskola csak megalapozója lehet, magasabb fokú szintézise csak külön, általános egyetemen érhető el. Erről az újfajta általános egyetemről az utóbbi években többször is beszéltem, s egy-két felszólaláson át még a ti vitátokba is elért. De hogyan? A szabadegyetem kollégiumai, ismerte el az egyik felszólaló, csak fokozzák az ismeretek szétesését; több szakból kell tehát egy életbeli „komplex” kérdés megvitatására előadókat mozgósítani. Ha valami, – hát ez nem az, amire én gondoltam. A József Attila Szabadegyetemen belül igenis föl lehetne, fokozatosan persze, a mi általános egyetemünket állítani, de nem előadók tarka tucatjával, hanem néhány (mondjuk ki: három) ingét, gatyáját felkötő előadóval, aki a közös tervbe simultan e három tárgyról nem beszél, de azt maga is végigküzdi, anyagát megteremti, s a komolyan tanulni akaróknak nyelvét, szellemét is megtanítja.

A vitát úgy gondoltátok el, hogy a szakadék egyik oldalán összegyűlnek a természettudósok, a másikon az írók, s addig kiabálnak át egymásnak, míg érveikből a két szétvált világ közt valami híd épül. A tudósok ott is álltak, tisztes számban, írót azonban nem sikerült egyet sem odacsábítani; vagy a kérdés nem érdekelte őket, vagy nem volt kedvük a várható fejmosást meghallgatni. Így visszhangtalan szállt át az üres partra a vádbeszéd, hogy ma, amikor egyre nő a természettudományos műveltségű értelmiség arányszáma, az írók nem is próbálnak olvasóikkal lépést tartani. Így ez a gyarapodó réteg sem a maga képviselőivel, sem napi problémáival nem találkozik írásaikban, s ez a hiányérzet egyik oka lehet, hogy irodalmunkat tárgyában szűknek, jellegében provinciálisnak kénytelen érezni. Azaz ti őszintén, meggyőződéssel mondtátok el, amit a csepeli vagy dunaújvárosi munkások inkább a párttitkár biztatására szoktak a leautóztatott íróknak mondani: az írókat nem érdekli az életünk, írjanak olyan könyveket melyekben a problémáinkra ismerünk.

Magam, mint az eddigiekből is kiderül, nem az írók képviseletében jelentem meg a vitán, hanem mint egy harmadik front, a pedagógusok hívatlan szószólója, de azért tán megkísérelhetem az üres part válaszát fölvázolni. Vigyázzunk, tudós urak: Az író s általában a művész műveltsége nem olyan, mint a többi halandóé, az ő műveltsége nem arról térkép, amit mások tudnak, hanem ahhoz ág, gyökér, kocsány, amit neki kell megteremtenie. Móricz Zsigmondot sok literátor műveletlennek tartotta. Holott hatalmas műveltsége volt; csak az Erdély-hez egy fal történelem a lányfalusi dolgozóban. Még a tájékozottsága sem volt olyan csekély, mint a kávéházi fölény képzelte; engem sokszor meghökkentett, hogy művétől távol eső dolgokról mi mindent tudott; egyszerűen nem tartotta fontosnak gondozni – s főleg mutogatnivalónak a tájékozottságát, annyira eltöltötte az, amit meg kellett csinálnia.

Aztán meg az író, ha igazán az, kevés szóból ért. Nem kell ahhoz, hogy száját kinyithassa az egész szakirodalmat ismernie. Adyt filológusabb társai is újságíró műveltségű embernek tekintették, s nevettek, amikor mint gondolkozót kezdték méltányolni. Ady publicisztikájából azonban kötetszám kerülnek elő az odavetett megjegyzések, melyekből egyrészt az derül ki, hogy milyen széles volt, különösebb képzettség nélkül is, az érdeklődési köre, másrészt hogy e valóban gondolkozói elme milyen kevés jelből tudott helyes ítéletet alkotni. Az író műveltsége az összefüggésekben él, azok felől fogja a részleteket, ott is remekelve, az igazságra rá-ráhibázva, ahol készültsége szerint tévelyegnie kellene.

Annak, hogy az író még a történelem virágaiból is bizonyos óvatossággal mézel, a természettudományok szőrös, mély kelyheibe pedig még nehezebben mászik bele; nagyobb oka is lehet, mint az óvatosság, a példák nem bíztatók. Ha egy-egy író túl mélyet szítt a tudományból (gondoljunk egyes naturalistákra), az eredmény ritkán felelt meg a szorgalomnak. Fiatal koromban magam is belekötöttem egy regényíróba, aki könyve előszavában azt állította, hogy ma, amikor a tudomány eredményei is rendelkezésünkre állnak (a pszichoanalízisre s némi szociológiára gondolt), regényt is másképp kell már írnunk. Én (némileg önmagam gyakorlatával ellentétben) azt állítottam, hogy a tudós általában többet meríthet az íróból, mint az író a tudósból; Freud haszonnal olvashatta Dosztojevszkijt, Marx Balzacot, de már a pszichoanalízist vagy akár a marxizmust regényben illusztráló író aligha lesz a regényírás úttörője. Az irodalom ugyanis avantgarde tevékenyég, cserkészésével olyasmit tár fel, amit a lassúbb, rendtartó tudomány később értékesíthet, míg aki a tudomány hulladékain él, menthetetlenül az utóvédbe kerül. Lehet persze ellenpéldát is felhozni. Freud legnagyobb hatású tanítványa, úgy látszik nem Adler vagy Jung, hanem Kafka volt, aki lidércnyomásos álmaival harminc évvel hágott a nyugati irodalom jó része elé. Ez azonban már olyan hatás, amelyre a szakmájukat követelő természettudósok aligha ismernének rá.

Hogy a természettudomány hol s hogyan hat, tehetnénk hozzá a védői palástban egy fokkal magasabbra hágva, különben sem olyan könnyű megállapítani. Itt van például a nyugati líra, annak Baudelaire, de még inkább Mallarmé utáni folyama. Látszólag alig képzelhető el valami, ami a természettudományból áradó befolyástól érintetlenebb lenne. S valójában mégis közelebb áll hozzá, mint bármi, amit eddig líraként csináltak. Rajta van a laboratórium szigora s korlátja: formáit, ingereit a tudóséhoz hasonló kísérletező kedv állítja elő; az elmélet egy lépést sem tágít a sarkából, nem érzéseket, hanem nyelvi és pszichológiai vívmányokat közöl. A tudomány tudatossága éppúgy ott van, még a tudatalattit feltáró szürrealista művekben is, mint a Baudelaire utáni művészet vulgár-tudományellenes büszkesége, bonyolultsága a fizikát fölkavaró elméletekben s matematikai módszerekben is. Ha egy kohómérnök életéről szólva tökéletes leírását adjuk az olvasztásnak, a vasmunkás elemzésinek; a kohómérnökök persze jobban ráismernek, hogy róluk van szó; ez a fölismerés azonban aligha ér fel azzal, amikor a maga céljait kergető költő, festő, muzsikus vívmánycsikaró fegyelmében, fantáziabőségében ismer rá a maga műhelyére egy igazi tudós.

S hogy az íróknak egyre több fizikust, mérnököt, orvost, technikust kell majd ábrázolniuk s egyre kevesebb parasztot, kubikost, csavargót? S hogy ez nem fog sikerülni, ha nem ismerik végzett munkájukat? De vajon a paraszti munkát ismerték-e? Tudtak-e kaszálni annyira is, mint Tolsztoj? S aki asztalosról írt, össze tudott volna egy koporsót vagy ferslágot szegelni? Az írónak nem a foglalkozások technológiáját kell ismernie, hanem a foglalkozást űzők megjelenését, emberi atmoszféráját, szokásait. Akinek fogalma sincs, mi történik egy egyszerű appendektonia közben, kitűnően leírhat egy sebészt, amint a műtőből kilép. Dürrenmatt „világképletén” a Fizikusokban (ha ugyan nem fintor az is) csak az elfogult fizikus bosszankodott, az olvasók tudták (mint a szerző jegyzete is hangsúlyozza), hogy az író a fizika szerepéről beszél, fantasztikummal jellemző meséiben…

Így valahogy védekezhettek volna az írók, ha első idézésre megjelennek. Én természetesen nem egészen osztom ezt a védekezést. Furcsa is lenne, ha ugyanakkor, amikor a kétféle műveltséget már középfokon szorosabbra szeretném öntvényezni, az írókat, az általános műveltség ősi őreit, ezalól fölmenteném. E védőbeszéddel inkább csak arra szeretném figyelmeztetni a népesebb partot s azontúl mindenkit, aki írókat akar nevelni vagy idomítani, hogy művészeknek bajos még a kívánatos műveltség dolgában is előírásokat adni. Ha rajtam állna, én inkább csábítani igyekeznék őket: megírva, mi az, amiben mint írók, mások, és magam is a természettudományi műveltségnek, amennyiben megvolt bennünk, hasznát láttuk, s még inkább mi az, amiben nem lévén meg, hiányát éreztük.

Az első magyar prózaíró, aki a természettudományokból tán kortyintott egyet: Kemény Zsigmond volt. Ez a korty nem lehetett hosszú, egy év a bécsi egyetemen. De Görgeyn látjuk: a lángésznek kevés is elég. Az, hogy a fiatal leszerelt tiszt Prágában egy-két évet vegyészkedett, sőt a zsírok elemzéséről tíz-tizenöt évvel az úttörő Chevreuil után értekezést is írt, elég volt hozzá, hogy ezt a romantikus, moralizálni szerető jellemet a tulajdon korából húsz évvel előre, a romantika bírálatának a szakába ugrassa, s a sok kontár katona közt módszeres hadvezérré, a hőszívű táblabírák közt blazírt, árulásra gyanús jellemmé tegye. Abban, hogy Kemény Zsigmond ugyanakkor ugyanezt az előreugrást végezte el, s már a negyvenes években készen állt benn irodalom s politika ksőbbi realistája (a báróban az első polgári gondolkozó), erdélyi természetén kívül szintén része lehetett a nagy bécsi iskola megízlelt szellemének is. A legnagyobb ugyanis, amit az író a természettudományból kaphat (példa rá a kartéziánus idők), nem az ismeretek, hanem a módszer: egy kis kísérletező kedv, megfigyelés és leírás rendtartása, a diszciplínává vált igazságszeretet, s ha magyar íróról van szó, a lelki sötétségbe kavaró írósorshoz (az orvos Illés Endrére gondolok) egy kis kristályosság és derű. Anyám lobbanékony, sötét vérmérsékletével magam is, nem tudom, bírtam volna-e majd negyven éven át ép elmével e pályát, ha a drámák (s még mélyebb regiszteren a naplók) fölé derült, naiv szólamot nem írt volna az íróba oltott természettudomány.

De az emberábrázolásban is segített az, hogy orvos voltam. Mint kezdő iskolaorvos nemegyszer leptem meg az érdeklődő szülőket „alkati görbéim”-mel. Egyetlen vonal volt; az öt fő belső elválasztásos mirigy (illetőleg a nekik tulajdonított tünetcsoport) erejét, gyengeségét regisztráló s én percekig tudtam gyermekük sajátságairól beszélni, kérdezősködni anélkül, hogy maga a gyerek megjelent volna a szemem előtt. Nos ez a vonal – ha nem is mint görbe, s nem mint a belső elválasztás képlete – valahogy ott lappangott emberábrázolásomban is, s ha alkati görbémre joggal mondhatná valaki, hogy meghúzásában félig az írói emberismeret vezette a kezem; az alkattani biztonság, mint egy biztosító kötél, akkor is ott volt rajtam, amikor alakjaim jellemében a biológia által már el nem ért sajátosságok felé kellett kapaszkodnom. Mert bár kétségtelen, hogy a tehetség, mint felfedező a lélek és biologikum feltárásában éppúgy, mint a társadaloméban messze előtte járhat a tudománynak (Tolsztojnak volt természettudományos műveltsége), s ha a prózaíró egyik fő feladata a rációval minél mélyebbre világítani az irracionálisba, úgy nem lehet hiba, ha erre nemcsak az ösztön kútbaeső gyufaszálát használja, de amíg boldogul vele, a tudás elektromos zseblámpáját is. Azt azonban, hogy a tudományos vagy technikai ismeret mit használhat az írónak, még jobban érzem ott, ahol az enyém nemhogy segítene, cserbenhagy. Abban, hogy a természet munkáimban háttér marad az ember mögött, érdeklődésem erkölcsi jellegén túl része van az emberről s a természetről szerzett tudásom aránytalanságának is. Hányszor próbáltam meg (írásaimban nyoma van) botanikai hiányaimat pótolni – mérsékelt sikerrel. Nem mintha egyes írók módján soha nem hallott, de ismereteink iránt, tiszteletteljes borzongást keltő növénynevekkel akarnám leírásaim beszórni. Nem, csakhogy én magam járhatnék úgy a természetben, mint az emberekben: volna meg az a kapcsolatom, találnám meg úgy a felidéző félmondatot, mint amikor lelkiállapotokról vagy testi sajátságokról van szó. S hogy ezt nem tudtam magamban kinevelni: abban tán nemcsak én vagyok hibás, a tudomány is. A természettudomány nagyon is ráadta magát az analízisre: azt keresi, mi hogy bontható valami alacsonyabbra, s eközben elvész az alap – a növényi, állati individualitás képe, a természet óriás alkattana. Ha ma egy tudós rendszertanra adja magát, azon tudóstársai mosolyognak. Én azonban érzem, mit érne, tán nemcsak a művészetnek, a tudománynak is, egy nagy lelkes rendszertan, amely nemcsak a fejlődéstani helyet, de a struktúrákban megnyilatkozó elvet, lehetőséget, esztétikumot, sőt matematikát is befogná, természettudományos iskolám azonban, amely azt hiszi, a világot fogta meg, ha az elemi részekben vagy egy differenciálegyenletben törmelékét és páráját felmutatja, bennem is ezt keresi; ezért nem jegyzem meg, hiába szorítanám rá magamat, amazt.

Aztán a technika! Képzeljünk el egy Homéroszt aki nem tudja hogy kovácsolják a pajzsot, s hogy van fölszerelve a gálya, melyen Odüsszeusza repül. Egy kor technikai szerszámtára: valami az ember s a természet közt; az, amit a természetből a maga hasznára, szűkebb világául kicsal, kikalapál. Ennek az ismerete előre valóbb a természetismeretnél is. Technizálódó világunkban egyre nehezebben lehet embert nélküle ábrázolni. Nem bányász, kohász, halász s még nem tudom, milyen szakregényekre gondolok; arra, hogy az epikus az ember közvetlen szerszámait, acél háziállatait, benzinevő rabszolgáit is ismerje. A lateiner s parasztkörnyezet, amelyben felnőttem, ma bizonyos gépiszony, melyet az irodalmi közszellem is igazolt, velem a technikai műveltség fontosságát csak akkor ismertette fel, mikor életem elzártsága miatt annak a megszerzésére már alig volt mód. Pedig mint minden valódi hiány, ez is milyen mohón kapott pótlása reményén! Vásárhelyi tanárkodásom legnagyobb boldogsága volt, amikor a vegytani kísérletek, a könyvekben leírtak, az én kezem alatt bekövetkeztek. Hát még, amikor a fizikai szertár gépeit is mozgásba hoztam. Egy tanár sem kavarta fel s nyűtte úgy őket, mint az én technikai csökkentértékűségem. A kor komoly üzemeivel azonban csak egy-egy diósgyőri, kazincbarcikai kirándulás alatt kerültem futó kapcsolatba. Pedagógiai utópiám írásában addig jutottam el, hogy mint a kakaskúti telep látogatója, történelem s nyelvi órákon átesvén (1946-ban vagyunk), a „politechnikai oktatást” is megtekintem. A kertészeti lecke: a melegágykészítés még csak ment volna valahogy, de ahol a faluból kijáró szerelőnek a maga biciklimotorját kellett volna szétszednie: elakadtam. Azóta többször is átvettem a technika történetét. Van sejtelmem milyen volt: Lenoir világítógáz motorja, s milyen az első petróleum motoros magánjáró, midőn valami paleontológia lényként a párizsi utcán kizötyögött; de a szétszedett motor fölött, ma is csak egy-két ellesett szót tudok mondatni a szerelőmmel, mint dűzni, gyertya, karburátor. A mai gépek közt felnőtt ifjúság, még ha történetesen író is, nem érzi többé ezt a bűntudatos tiszteletet egy szétszedett rádió vagy magnetofon előtt, s csak egy kis fizikát, vegytant, vagy épp tudománytörténetet kéne tanulnia, hogy az emlékezetében, sőt novelláiban ott élő lényeket értelmesen, természetüknek megfelelően tudja beszéltetni.

Azt, hogy az író a fizikusok örömére régen élt vagy épp mai fizikusokat azzal a szakértelemmel tudjon ábrázolni, mellyel Thomas Mann az ő zenész Faustusát: már nem érzem annyira fontosnak. Ha nem is megyek el annyira, mint Quarterlynk kritikusa, aki épp A két Bolyai láttán a tudósok s általában a lángelmék színrevitelét is megtiltotta volna (mert hisz mi maradhat meg ott a Bolyai János nagyságából, egy hencegő fiatalember, aki a semmiből új világot teremtett s utálatosan kellemetlen az apjával); az azonban igaz, hogy az ilyenféle tudósábrázolás mindig kivételes vállalkozás marad, s ha valaki kedvet kap rá, az általános műveltség alapján a kivételes készültséget is megszerezheti.

Van azonban más módja is annak, nemcsak az írók átképzése, hogy a természettudomány, technika kérdései az irodalomba bevonuljanak; ha a tudósok maguk tanulnak meg irodalmi szinten, irodalmi alkotásokban szólni róluk. A tanulmány minden írói műfaj közt a legszélesebb. Magamírta esszéfolyóiratomban harminc éve arra próbáltam példát adni, hogy nincs olyan tudományos vagy társadalmi téma, akár Eddington táguló világegyeteme, akár Spranger alkattana az, amely a magyar esszéirodalomban megfelelő feldolgozásban helyet ne kaphatna. Például ott voltak előttem Korányinak az Orvosképzésben megjelent írásai, amint ott lehettek volna Bartók zenei tanulmányai. Azóta képzőművészeink közül Réthy, Ferenczy, Bernáth, Pátzay vívtak ki helyet tanulmányirodalmunkban is. A nyáron írt levelemben Rényi Alfréd platóni párbeszédére, Granasztói, Ujfalussy, Lőrincze Lajos írásaira hivatkoztam, mint a nem író szakemberek kívánatos írósításának példáira.

Hogy az efféle tanulmányok a szélesebbre alapozott irodalom polcaira kerülhessenek, ma még sokszor útját állja a népszerűsítés dilemmája. Korányi tanulmányai, bár felépítésük, stílusuk szerint irodalmi alkotások, a nem orvos, mégsem férhet hozzá tartalmukhoz. Más beszámolókban viszont ott van az a szellemi árleszállítás, ami a népszerűsítés sajátsága. Egy zenetörténeti tanulmányban szeretem, ha kották vannak, s a relativitásról a legnagyobb tudós sem írhat laikusaknak eredményesen. De a közoktatásnak épp arra kellene törekednie, hogy a tudományos nyelv elemeinek elsajátításával elébe menjen az apparátusát tanulmányíróként a legkisebbre szorító tudósnak, s így e mérhetetlenre tágult irodalomnak egyszerre neveljen a szellemi, sőt fizikai munka minden területéről rekrutált írókat, s azoknak a beszédét megértő, tág érdeklődésű olvasókat. Ma az Élet és Tudományt olvassák több százezren: egy nem is olyan utópiai messzeségben a Korányi- s Bartók-esszéket közlő folyóiratokat olvasnák ugyanannyian.

S ezzel el is értünk vitátok legjelentősebb javaslatához: ezt a magas szintű Élet és Tudományt: a különböző területekről érkező esszéírók közös piacát meg kell csinálnotok. A Valóságban már volt törekvés erre. De ha akadályok vannak: csináljátok meg ti. Jó szerkesztésben, példányszámra is beérné csakhamar irodalmi folyóiratainkat, s ha a külföldet hozó Nagyvilág mellé még egy ilyen hazai „dilettáns” versenytársat is kapnának, az, úgy hiszem, jobban megszorítaná az írókat, mint az intelem s kívánalom, amit most a szakadék üres felére átkiáltunk.

Élet és Irodalom 1963/19. 1, 2. p.; 1963/20. 3. p.