Nagyon időszerűnek tartom azt a vitát, amelyik az utóbbi időben megindult a természettudomány és az irodalom közötti egyre mélyülő „szakadék” áthidalásáról, azonban úgy érzem, hogy ez a kérdés csak része egy átfogóbb problémának: a kultúra egysége van veszélyben, és ha már félreverjük a harangot, akkor nézzünk szembe a probléma egészével. Úgy látom, hogy itt nem csupán egy szakadékról van szó, hanem szakadékok és repedések egész soráról. Hiszen még az egyes tudományok is egyre élesebben elkülönülnek egymástól, éppen gyors iramú fejlődésük, a tudásanyag exponenciálisan növekvő felhalmozódása folytán. Ezek a problémák a gyors fejlődés velejárói; a diagnózis röviden úgy szól, hogy a betegség nem más, mint embarrasse de richesse.
A specializálódás folyamatát csak részben ellensúlyozza az, hogy éppen a különböző tudományok határterületein alakulnak ki egyre-másra új tudományágak, és látszólag igen távol eső tudományok között (mint pl. nyelvészet és matematika) is újszerű, termékeny kapcsolatok létesülnek. A szintézis megvalósítása, a különböző fejezetek közötti eleven kapcsolat fenntartása (ami pedig az egészséges fejlődéshez nélkülözhetetlen) még a tudományon belül is problémát jelent. Nem meglepő ezért, hogy tudomány és irodalom, tudomány és művészet között még inkább tapasztalható bizonyos eltávolodás.
A kultúra egysége a múltban éppen azokban a korszakokban valósult meg legteljesebben, és vált leginkább tudatossá, melyek a mi kultúránk kialakításához a legdöntőbb impulzusokat adták. Gondolok itt elsősorban az ókori Görögországra és a reneszánsz korára. Arra a szoros és akkoriban teljesen magától értetődő kapcsolatra vonatkozólag, amely ezekben korokban tudomány és művészet között fennállt, a kutatás újabban egészen meglepő tényeket hozott felszínre. (Példa erre Szabó Árpád legújabb matematikatörténeti vizsgálatainak meglepő eredménye, mely szerint a görög matematika fejlődéséhez, különösen az arányelmélet kialakulásához a korabeli zeneelmélet adta a döntő impulzust.) Ami a reneszánszot illeti, közismert például, hogy Leonardo da Vinci nemcsak festő, építész, szobrász, költő és filozófus volt, hanem matematikus, fizikus, kémikus, biológus és mérnök is. De említhetném Dürer és más festők szerepét az ábrázoló geometria kifejlődésében is; stb.
A matematika bizonyos tekintetben mindig is az összekötő kapocs szerepét játszotta a különböző tudományok, valamint a tudomány és a művészet között. Meggyőződésem, hogy e tekintetben a matematikára a jövőben még fokozottabb szerep hárul. A kibernetika és az információelmélet nagy sikerei remélni engedik, hogy a matematika már a legközelebbi jövőben az eddiginél is jóval fokozottabb mértékben fogja tudni ezt a hivatását is betölteni. A tudományok körében a matematikát erre a szerepre elvont jellege teszi alkalmassá, hiszen eredményei éppen absztrakt voltuknál fogva alkalmazhatók egyidejűleg az élettelen és az élő természet, a társadalom és a gondolkodás szinte minden területén. Ugyanakkor a matematika az összes tudományok közül – érzésem szerint – a legközelebb áll a művészetekhez. Köztudomású, hogy a matematikai alkotás megítélésében esztétikai szempontok sokkal nagyobb szerepet játszanak, mint más tudományokban. Jellemző például, hogy egy matematikai bizonyítással kapcsolatban a leggyakrabban használt elismerő jelzők azok, hogy „szép”, „elegáns”; matematikai elméletekkel kapcsolatban a hozzáértők gyakran beszélnek az elmélet belső „harmóniájáról” stb. Hangsúlyozni szeretném ezzel kapcsolatban, hogy itt jóval többről van szó, mint pusztán a matematikusok lelkesedéséről tudományuk iránt: a matematikában a forma és a tartalom objektíve elválaszthatatlanok, a matematikai elméletek formai tökélye és igazságtartalma, tudományos és gyakorlati jelentősége közötti korreláció – bárhogyan is magyarázzuk – kétségtelen tapasztalati tény. Úgy lehetne jellemezni a helyzetet, hogy a matematikában bizonyos tekintetben hasonló viszonyban áll a forma és a tartalom, mint a művészetekben, az irodalomban. Ezzel kapcsolatban említésre méltó az is, hogy mind a képzőművészetek, mind a zene, mind pedig az irodalom formai problémáinak megvan a matematikai háttere. Gondolok itt pl. a művészetekben (különösen a klasszikus művészetben) olyan nagy szerepet játszó szimmetriáknak a csoportelmélet alapján álló analízisére. (Utalok ezzel kapcsolatban A[ndreas] Speiser munkáira.) Akár ornamentikáról, akár fúgáról vagy szonettről van szó, a művészi formákból bizonyos matematikai összefüggések elemezhetők ki. A modern művészetben némileg más a helyzet, de annak is megvannak a matematikai vonatkozásai. Tavaly Hincz Gyula felkérésére az Iparművészeti Főiskolán tartott előadásomban felvetettem azt a gondolatot, hogy míg a klasszikus művészet elsősorban a szigorú szabályosságokat kedvelte, a modern művészet felfedezte, hogy a látszólag szabálytalan, véletlen konfigurációkban is vannak rejtett szabályosságok (a valószínűségszámítás, amikor kihámozza a véletlen tömegjelenségek statisztikai törvényszerűségeit, éppen ezeket tárja fel), és ezek művészileg kiaknázhatók.
Vizsgáljuk most meg, hogy mit tehetünk a kultúra egysége, közelebbről a természettudomány és az irodalom között támadt szakadék áthidalása érdekében. Az első és legfontosabb teendő: a kultúra egysége jelentőségének a felismerése, és az erre vonatkozó igény felébresztése a tudomány, a művészet, az irodalom művelőiben, terjesztőiben, az ifjúságban. Második helyen említem a meglevő kapcsolatok ápolását, és kellő megbecsülését; végül, de nem utolsósorban az intézményes és egyéni, szervezett és kötetlen új kapcsolatok kialakítására való tudatos törekvést. E teendőkről itt csak néhány megjegyzést teszek. Az elsőhöz csak annyit, hogy kívánatosnak tartom a megindult vitát továbbra is napirenden tartani. Az eddigi vitáknak máris megvolt az a haszna, hogy összehoztak olyan embereket, akik alkotó tevékenységük jellege folytán különböző körökben mozognak, és eddig nem volt alkalmuk arra, hogy találkozzanak. Ez már önmagában is eredmény, hiszen szubjektív, személyes kapcsolatok lényegesen megkönnyíthetik az objektív kapcsolatok létrehozását.
Valamivel részletesebben szeretnék szólni a második kérdésről, a tudomány és irodalom között meglevő kapcsolatok két – bizonyos tekintetben duális – típusáról. Gondolok itt először azokra az írókra, akik a tudománytörténet egy jelentős alakjának sorsát, a tudomány történetének egy fontos eseményét, fordulópontját választják témájukul; másrészt a tudomány azon művelőire, akik tudományos – vagy az emberiség általános problémáira vonatkozó – mondanivalójuk kifejezésére irodalmi formát választanak. Az első típusba tartozó „híd”-ra csak egy kiemelkedő példát említek: Németh László A két Bolyai című drámáját, amelyről úgy is mint „közönség”, de úgy is mint matematikus, csak azt mondhatom: le a kalappal előtte. Remekművek persze nem készíthető megrendelésre, futószalagon, és az írók jó tanáccsal, úgy érzem, egyébként is el vannak látva bőven, de azért mégis meg kell hogy mondjam: a tudományok történetének még számos olyan jelentős eseménye, problematikus – és ugyanakkor korának egész problematikáját mintegy magába sűrítő alakja van, akinek életének, művének és harcainak irodalmi feldolgozása még várat magára. Ha összehasonlítjuk, hogy milyen sok történelmi regény és dráma foglalkozik királyokkal és királynőkkel, hadvezérekkel és kalandorokkal, és viszonylag kevés foglalkozik nagy tudósokkal, nem lehet nem észrevenni, hogy e téren még milyen sok kiaknázatlan lehetőség vár az írókra. (Csak egy példát említek: Napóleonról egy egész könyvtárnyi irodalmi művet írtak – köztük persze sok értékes is van –, ugyanakkor Lazare Carnot-ról, a kiváló matematikusról és fizikusról, akit pedig joggal neveztek a francia forradalom győzelmei szervezőjének, tudtommal komoly irodalmi igénnyel írott mű még nem készült.)
Persze a tudomány története egy fontos eseményének irodalmi feldolgozásához szükséges, hogy a szerző a szóban forgó tudományos problémákban komolyan elmélyedjen, azokat igen alaposan tanulmányozza.
Áttérve azon irodalmi művekre, amelyeket a tudomány művelői írtak, ezek nem annyira a múlttal foglalkoznak (bár erre is van példa, pl. Leopold Infeldnek Evariste Galois, a zseniális matematikus tragikus életéről írt érdekes regénye), mint inkább a jövővel; az utópisztikus regények, novellák műfaja az, amelyet leggyakrabban választanak azok a tudósok, akik irodalmi formát keresnek mondanivalójukhoz. Bertrand Russell novellái, Fred Hoyle, a híres csillagász lebilincselő regényei, Szilárd Leó: A delfinek hangja című és más elbeszélései stb. említhetők itt. E munkák fő indítéka az említett kiváló tudósok aggódása az emberiség jövőjéért, melyet az atomháború borzalmas veszélye fenyeget, és az, hogy úgy érezték, hogy mint tudósoknak, akik a veszélyt másoknál jobban látják, kötelességük minden eszközt, így az irodalom széles körökhöz szóló nyelvét is felhasználni e veszély elhárításának érdekében. Vannak, akik – a jószándék iránti illő tisztelet mellett – hajlanak arra, hogy irodalmi szempontból az ilyen munkákat lebecsüljék. Elismerem, hogy az utópisztikus tudományos regények (science fiction) divatos műfajában sok, bár érdekes, eredeti gondolatokat tartalmazó, de irodalmi szempontból igénytelen, középszer vagy nívótlan munka is napvilágot látott; de az említett tudósok irodalmi munkáit mint laikus olvasó pusztán irodalmi szempontból is értékesnek érzem. Az a benyomásom, hogy magával a műfajjal szemben van bizonyos – indokolatlan – előítélet. Az ilyen előítélet azért is káros, mert az említett típusú munkák – egyéb érdemeik mellett – a tudomány és irodalom közötti kapcsolatok erősítését is szolgálják. Véleményem szerint e műfaj több megbecsülést érdemel.
A tudományos utópiáknak általában nem a tudományos ismeretek terjesztése a fő célja. Szólnom kell itt azonban azokról a munkákról is, amelyek viszont elsősorban a tudományos ismeretek terjesztése, a tudomány népszerűsítése érdekében íródtak. Meggyőződésem, hogy egy ismeretterjesztő mű nem érheti el teljes mértékben célját, ha szerzője (amellett persze hogy szakszerűen, világosan és közérthetően magyarázza el mondanivalóját) nem vesz igénybe irodalmi eszközöket is. Közismert, hogy a tudományos ismeretterjesztésben egy sikerült hasonlat, analógia vagy egy felfedezés történetének bizonyos mértékig öndramatizáló ismertetése stb. mennyire megkönnyíti a megértést. Ezen túlmenőleg úgy érzem, hogy igazán akkor hatásos egy tudományos ismeretterjesztő munka, ha nemcsak itt-ott alkalmaz irodalmi eszközöket, hanem egész felépítésében, formájában és stílusában egyaránt, irodalmi szempontból is igényesen megírt mű. Az a benyomásom, hogy a tudományos ismeretterjesztésben ez a szempont nem érvényesül olyan mértékben, ahogy az kívánatos volna.
Persze ilyen irodalmi formában megírt tudományos ismeretterjesztő munka megírásához nemcsak az szükséges, hogy írója a kérdés alapos tudású szakértője legyen, hanem az is, hogy az írás mesterségében is jártassággal bírjon. Jó megoldásnak tartom azt is, ha egy irodalmi igényességgel is fellépő ismeretterjesztő művet a kérdésben járatos szakember egy íróval együttműködve, közösen készít el. Az ilyen együttműködés megfelelő partnerek esetében igen gyümölcsöző lehet. Ugyanez vonatkozik tudományos ismeretterjesztő filmekre, televíziós adásokra stb.
A teendők harmadik csoportjával kapcsolatban itt csak egy javaslatot teszek: ez idő szerint nincsenek nálunk olyan fórumok, amelyek a tudomány, az irodalom, a művészet művelői közötti eszmecserére, a kapcsolatok elmélyítésére alkalmas keretet nyújtanának. Ilyen fórumok létrehozása (gondolok itt például klubszerű formák közötti kötetlen, személyes találkozókra, továbbá megfelelő, széles spektrumú, a kultúra egységének ápolását céljául kitűző folyóiratra) rendkívül aktuális volna.
Valóság, 1963
