A Sötétség Szimbóluma

I.

Hogy elháríttassanak a félreértések ama szereplőket illetőleg, kik a következő fejezetekben színre lépnek, tudtára adatik az olvasónak, hogy a címben másodjára említett ismeretlen mennyiség valójában mesénk hőse. A Sötétség Szimbóluma, kinek a megtisztelő első hely jutott, ellenben tökéletes gazember; erkölcsi elmebeteg, akinek nincsenek józan pillanatai; hajlamaiban veszedelmes, erényes ösztönökben szűkölködő, s az kor nagy humanitárius mozgalmai közül eggyel sem azonosítható. Csak a jó hangzás követelte, hogy őt állítsuk a lap élére.

Egy bizonyos óceán túlsó partján – mely elkerülte ama nagyhírű bagdadi hajós¹ figyelmét, akiről azt tartják, körülbelül annyit látott, mint a legtöbb ember –, fekszenek a sötétség tartományai. Ezeken belül, jó mélyen, rejtezik a Nagy Másodfokú birodalma, melyet a sötétségből hódítottak el, s mind a mai napig falként veszi körül a sötétség. Sokezer esztendővel ezelőtt néhány ősöreg, nagyszerű látnok, kikben a prófécia lelke bőséggel áradt, kivonult a sűrű éjszakába, és megvetette ama birodalom alapjait, mely immár nagyobb Nebukadneccár,² Ázsia urának tartományánál is. Átkozott legyen az az emberfia, aki megtagadja, hogy tisztességet tegyen e rettenetes szellemeknek, amint koronával ékesítve ülnek, ködbe burkolva, óriásként az ősi nemzedékek között! Arábia varázslói, Memphisz főpapjai, Ninive mágusai, a Gangesz mellől barna bőrű bráhminok³ és fenséges idúmeai⁴ csillagászok – a szorzótábla atyái⁵ –, kiknek kinyilatkoztattak a geometria kezdeményei, miközben Nimród vadászkürtjei⁶ még harsogtak a dzsungelekben. A szóban forgó ország erőforrásai és általános statisztikái nincsenek följegyezve egyetlen enciklopédiában sem, de nagyjából elmondhatjuk, hogy határtalan kiterjedésű óceánok vannak benne, hegyek, melyek óriási hullámok gyanánt gördülnek tova, míg el nem enyésznek a környező sötétségben, barlangok, alászállva a feneketlen szakadék mélyéig, és érctelérek, melyek a primer képződmények⁷ közt szeszélyesen bolyonganak. A végtelenség felé ágazó vasutak nagy kényelmet nyújtanak a vándor filozófusoknak és a metafizikai hajlamú műkedvelőknek, s léghajós összeköttetés tartatik fenn azokkal a homályos vidékekkel, hol egyes matematikusok valami ópiummámor-féle állapotban hevernek, s örvényekben hajóznak körbe-körbe, századról századra, káprázatos delíriumba burkolva.

A Nagy Másodfokú lakhelye egy hegyen fekszik, mely az egyik oldalon a tengerhez, a másikon a síksághoz hanyatlik szakadékok egész sorozatán át; s csupán egyetlen megközelítése vagyon: egy út, mely az alacsonyabb vidékről szabályos emelkedéssel kapaszkodik föl, mint egy töltésen vagy gátféle emelvényen, melyet valami földalatti vállalkozó hányt fel. E munka – miként a legtöbb, az Ádám előtti izgalomban végbe vitt javítás – igen durva volt, mert gránitot, vulkáni kőzetet, homokkövet és ércet olyan módon dobáltak a felszínre, mely a kései mérnököket bizony meghökkentené. Alagutak és hasadékok maradtak, melyekben Flandria⁸ összes katedrálisa elférne, ám e szakadékok vasból készített hidakkal vannak áthidalva, igen szilárd módon. A császári épület kockák, hengerek, gúlák és hasábok tökéletes Bábelje, felfoghatatlan fenséggel egymásra rakva; özönvíz előtti építészek alkotása, kik mesterségüket a szenvedélyes Isten fiaitól⁹ tanulták, még mielőtt az emberi elme mai méreteire összezsugorodott volna. Ott láthatod, mint Capitoliumot¹⁰ a felhők között, olykor fehér párafátyol alá temetve; majd amidőn a szél e fátylat lassan, mérhetetlen hasadékokban széthasítja, a tömör közép a föléje tornyosuló piramisával, a kiterjedő szárnyak fantasztikus csarnokaikkal és galériáikkal, az obeliszkek, a vártornyok és mindez a különös építészet csodamód emelkedik a kék égbe. De midőn a lenyugvó Nap mögéje bukik, és a fény teljes korongjából sugarak áradnak a hengerek és hasábok mély rendjei közé; és midőn a számtalan kúp és bástya, a trapézok és konhoiszok, a spirálok, bordák és rojtok mind bíborban úsznak; midőn a négy óriási gömb, a húsz félgömb és a száz arany gömb hol fellángolni, hol olvadás előtt álló tömegekként remegni látszik; és midőn mindezek fölé, miként a Cotopaxi vulkán¹¹ a hegyek fölé, a nagy központi gúla úgy magasodik, hogy csupán egyetlen vörös tömb, a tűz képmása: akkor megismerheted a fenséges hatalmasság nagyságát, ki ama templomban uralkodott, birodalmának erejét és annak kimondhatatlan dicsőségét.

II.

A nagy gúla alatt, Tubál-Káin¹² kohóiban öntött, pompás trónuson ült a Nagy Másodfokú, körötte a birodalom hercegei, marsalljai, tetrarchái¹³ és kapitányai. Száz király fensége palástként öltöztette őt. Jobbján állt a Legfőbb Együttható, balján a birodalom Első Fluxiója, mindkettő fényes öltözetben, s a koronához tartozó különös jelvényeket tartva kezükben. Tizenkét ősi matematikus, kik a hármasszabály megállapításánál segédkeztek,¹⁴ magas tisztségeket foglaltak el; s mikor a múlt dolgaira gondoltak, a jelen idejére tekintettek, s homályosan előre látták a korok során növekvő dicsőséget, szürke szemük fejükben úgy derengett, miként távoli csillagok. A legfőbb hatalmasságnak hódoló fejedelmek és hatalmasságok mérhetetlen sokasága gyülekezett a csarnok kövezetén. Ott voltak a harcias szimbólumok, kik a királyi zászlót sok veszedelmes hadjáraton át vitték; magas, verekedő nép, fejedelmi tollakkal és páncéllal. Ott voltak a titokzatos irracionális gyökök, a fejedelmi polinomok, és a nyugtalan gyökjelek, kiket vörös republikánussággal¹⁵ gyanúsítottak; valamint minden jel és kifejezés, homogén és heterogén, minden törzs, minden klán, mely birtokát, tisztét, méltóságát és kiváltságát a tróntól kapja. A csarnok kapui tárva-nyitva álltak; egy négyszintes sorhajó, fedélzetén Britannia admirálisával, is könnyűszerrel áthajózhatott volna rajtuk. Mögötted a tengerre tekinthettél alá, ám az előtted elterülő széles fennsíkon a birodalom állandó hadserege, a megszámlálhatatlan logaritmusok tömött oszlopokban sorakoztak fel, egészen a szakadékok pereméig. Tiszteletreméltó radixuk, egy szél verte, sebezhetetlen, rettenthetetlen, vén hős, öntöttvasként ült, jól látható harci szekerén, az egész sereg fölött. A nehéz tábori és ostromképletek ütegekbe állíttattak, szakaszonként, a sűrű tömegek között; a szinuszok és kotangensek pedig felhőkben terültek szét a szárnyakon, századjaik sokasága olybá tűnt, mint valami sáskaraj.

Ekkor felkelt a Nagy Másodfokú, termete kolosszális volt, s fensége oly ragyogó, miként az olimposzi Jupiteré; a tömeg néma áhítatban állt, míg a király ekképp szólt:

„Szimbólumok, hatványok, nagyságrendek és irracionális gyökök; birodalmunk tetrarchái és vitéz kapitányai; polinomok, gyökök, kockák és ősi jelek; és minden törzs és minden nyelv népe, megszámlálhatatlan nemzetségek; immár, királyi lobogónk lángoló dicsfényben és félelmetes villámok tüzében izzik. Most, harci szekerünk kerekei diadalmasan dübörögtek vissza ama vasból vert hídon; s azok a komor éji hatalmak, kik azt hitték, megállítják dörgő ágyúinkat és csikorgó kocsijainkat, ékbe zárt hadoszlopainkat és vontatott rendbe fogott lovasságunkat, mind felaprítva és szétlőve, átlyuggatva hullanak vissza az éj homályos vermében, és nyomorúságukban véres agyaraikat csikorgatják!”

Beszámolónk keretei nem engedik meg, hogy e virágos beszéd folytatását közöljük; ám a kormány lapjának biztos értesülése szerint azt „gondolati érettség, belátás mélysége és külpolitikánkkal kapcsolatos tárgyakban tanúsított kiegyensúlyozott nézetek” jellemezték; „s minden tekintetben dicséretére vált a jeles szónok elméjének és szívének”.

III.

Az udvarnál összegyűlt ismeretlen mennyiségek között nem akadt senki oly ragyogó ígéretű, mint mesénk hőse. Az ifjú $x$ a Szimbólumok nemzetségéből sarjadt, mely – ha elvontan, valamely matematikai igazság képviselőiként tekintjük – nem is bírhatott volna kezdettel; ám nem bocsátkozván efféle veszedelmes metafizikába, mely e pont fejtegetéséből következnék, elég tudnunk annyit, hogy hősünk ősei megbecsült emberek voltak az algebra fölfedezése óta. Attól fogva, hogy az ész világossága áthatolt a homályosító ködfalakon, s megérintette ama kontinens szirtjeit, hol a tudomány tanítványai örökké bolyonganak majd, miként valami paradicsomban. Nagyapját hatodik hatványra emelték, s igen nagy mértékben élvezte uralkodója bizalmát. Apja hosszú időn át egy alapegyenlet parancsnoka volt: ama Tökéletes Igazság kastélyai közül az egyiké, mely az elpusztíthatatlan sziklához van rögzítve, s mely, ha leomlanék, a birodalom legbelsőbb zsigereit hagyná fedetlenül. A Matematika ősellensége egyszer még egy földrengést is megvesztegetett, hogy ássa alá e várat; ám a bestia az első kísérletnél összeroppant. Az ifjú $x$, tetszetős arányú lévén, tiszti kinevezést viselt a testőrség koszinuszai között, s egyet s mást a szolgálatban. A királyi csillagász mesteri és bonyolult műveleteiben alkalmazták a Szíriusz szomszédságában, s kitüntetéssel harcolt az Állatövön¹⁶ végrehajtott fényes hadmozdulatban. Az asztrológiai hadtest ama végzetes felderítésén, a látható teremtésen túli dühödt tartományokban – hol e derék férfiak óriási mélységekben eltévelyedvén és teljes sötétségben vergődvén eszüket vesztették –, hősünk megőrizte lélekjelenlétét, és elfogott egy bennszülöttet, kit kényszerítettek, hogy kivezesse őket. Ezen szolgálatokért a királyi csillagász megbízta őt, hogy a rádiuszvektort¹⁷ és egy pálya elemeit¹⁸ vigye az udvarhoz, mely pálya nemrég adta meg magát a Nagy Másodfokú törvényszéke előtt. Híradásokat is hozott, melyek tudatták, hogy kézre került az ok, mely miatt az egyik kisbolygó minden tizennegyedik keringésénél öt árpaszemnyi perturbáció mutatkozott. Mindez ötszáz tudós ember mérhetetlen megkönnyebbülésére, kik éppen eme okból esztendők során át fosztattak meg természetes nyugalmuktól. Így lett hősünk oroszlán, de nem ama núbiai szörnyetegek¹⁹ egyike, kik körüljárnak, keresvén, kit nyeljenek el, hanem társasági oroszlán, némiképp annak veszélyében, hogy őt magát nyelik el. Mert jelen volt a legfenségesebb Fejedelem, ki oly dicső szózattal szólt hozzá, amitől megzavarodott. A Fő Együttható is méltóztatott ellágyulni, s előállt egy elfeledett, ősi tréfával, melyet valamikor Ptolemaiosz korában²⁰ szedett föl és fogadott örökbe. Soha senkinek nem sikerült e nyomorúságot „eltemetnie”; mert minden állami alkalommal előjött, miként a holtak közül, az ingerlékeny idegek nagy bosszúságára. Aztán miután kiszabadult a trón körüli méltóságok gyűrűjéből, az ifjú $x$ barátai árulása folytán háromszáz-hetvenöt öreg hölgy martalékául esett, kiknek unokáik a külszolgálatban voltak: némelyek a kotangensekkel szolgáltak az Állatövi Fény²¹ közelében; mások a homorú reflektorokkal²² portyáztak Encke üstökösének²³ nyomán; ismét mások, a trigonométerekkel háromszögeket küldtek a csillagképeken túli, ismeretlen tájakra. E jó öreg hölgyek, kik igen mértékletesek voltak – egyszerre csak háromszáz-hetvennégy beszélt közülük – biztosíttattak afelől, hogy az állatövi ország éjszakái nem nyirkosak, hogy a reflektorok soha nem „sülnek el” váratlanul, s hogy a külső területeken az erkölcsök állapota korántsem oly rossz, mint ahogyan John Milton²⁴ előadta. Hősünk már kezdett kétségbe esni, midőn néhány ifjú megmentette, s az udvar legünnepeltebb szépségei elé vezette. Katonás tartása, történetei a ködfoltokbéli²⁵ táborozásokról, a híd nélküli mélységeken át vezető veszedelmes menetekről, elfogott bolygókról, csillagászok által lasszóval megzabolázott vad fényekről,²⁶ s a semmibe tett kétségbeesett portyákról teljességgel elcsavarták e szép mennyiségek fejét.

De mindezek után vajon boldog volt-e hősünk? Jaj, sosem vallott szerelmet, hagyta, hogy titka, mint féreg a bimbót / kirágja rózsás arcát²⁷ – vagy valami efféle; Shakespeare-nél van így. Miért bolyongott tekintete a ragyogóan kivilágított termeken át (mert immár éjfél táján járt az idő), s miért rezzent össze, midőn az északi szárnyban, egy az amfiteátrumot koronázó pompás kúp alatt megpillantotta az éteri, a páratlan, a kimondhatatlanul szép $y$-t? Egy pillanatra megállt a száz magas templomhajó egyikében, melyek sugarasan nyíltak ama amfiteátrumból, és látta őt, amint egymagában áll a fölötte tátongó, roppant alagútból aláömlő szelíd fényárban, mint egy lángoló bolygó angyala. Ekkor egy sétálók tömegéből álló menet, élén egy rézfúvós zenekarral, tódult be egy másik folyosóról a hatalmas terembe, és hősünk elfordult, azon töprengve, vajon a napéjegyenlőségi felmérésnél keressen-e szolgálatot, avagy kérjen-e állást valamely határszéli egyenletben az Ökörhajcsár csillagképen túl, a végtelen mélység peremén; vagy alászálljon-e búvárharangban, egy transzcendentális geométerrel, ama rettenetes vermekbe, melyekbe annyi odaadó filozófus ereszkedett le, és többé hírük sem hallatszott.

IV.

Mindig fájdalmas dolog időzni ama gyarlóságoknál, melyeket túl gyakran oltanak bele az emberi nem erkölcsi alkotmányába. Kiváltképp fájdalmas, midőn valamely egyén áthágta azokat a törvényeket, vagy kíméletlenül eltiporta azokat az intelmeket, melyek kitörölhetetlen sorokkal vannak fölírva a szív tábláira: s az efféle embert valódi színeiben a derék és erényesek megvetése elé állítani. Ám bármily kínos legyen is a történetírónak, bármennyire ellenkezik is keblének rejtekeiben dobogó érzései sugallataival, kötelessége a holtak iránt, kötelessége az élők iránt, kötelessége az utókor iránt parancsoló hangon követeli, hogy e szolgálat nyugodtan, félelem nélkül, rendíthetetlenül teljesíttessék.

Nem csekély távolságra, ama sötétségen belül, mely a nagy birodalmat minden oldalról határolta, egy iszonyú vén lázadó lakott, kit $z$-nek hívtak; a sötétség fejedelmeivel szövetkezve azon munkálkodott, hogy késleltesse a Nagy Másodfokú hódításait, s bosszúságot szerezzen neki, bármi módon csak teheti. Arca a legrosszindulatúbb metszésű volt; szokásai gyalázatosak, s a társaság, melyet tartott, még egy gomorrai²⁸ naplopót is megszégyenített volna. Egy bámulatos szilárdságú egyenletben élt, kockákból, gyökökből, binomiálisokból, kúpszeletekből s más efféle hitvány dolgokból összeróva, mind együtt oly csodálatos művészettel felhalmozva, hogy az ember ámulatba esik. Sőt, ama két hosszú, fekete, görbe eszköz²⁹ közül – melyekkel hajdan az integrálszámításban találkoztunk – egyet-egyet ültettek mindkét végére; vinculum³⁰ feszült keresztül rajtuk, miként Jeruzsálem hármas fala, s bombabiztos zárójelek karolták körül minden bástyáját. Ráadásul a sáncműveken túli területet szúrós kifejezésekkel vetették be, melyek még nem egy New-Hampshire-i iskolamestert is meghátrálásra késztettek volna. Ügyesen elosztva parányi infinitezimálisokat szórtak el előnyös pontokon; logaritmusok meredeztek minden szögletnél, és azokból az aprócska alakzatokból³¹, amelyek oly gyakran űzték őrületbe az elsőévesek kisagyát, hatalmas mennyiség volt szétszórva az egész erődítményben.

Összességében a rejtély valóságos csodája volt. E szilárd erősségben ama teljességgel megromlott vén lázadó dacolni mert az algebrai hatalmassággal és annak minden hadával. Minden eljárást kipróbáltak, hogy kifüstöljék: a királyi végrehajtókat elfogta, s hazaküldte őket, tetőtől talpig aszimptotákkal átdöfködve; a királyi matematikusok pedig mind ideglázzal tértek vissza. Végül maga a fenséges Másodfokú, mérnökeivel és seregeivel együtt kivonult, s valami erőteljes analízissel próbálták körbevenni az egyenletet; ám mintha egy vegyész kísérelné meg írótejjel feloldani egy banki páncélszekrényt; végül mindnyájan örültek, hogy ismét visszajutottak a napvilágra, alaposan megtépázva. E barlangba sereglett a környék minden rosszhírű alakja. Elkorhadt elméletek, leleplezett szélhámoskodások, pellengérre állított szofizmák,³² politikai vétségekért üldözött radikálisok, s mindenféle elégedetlen irracionális gyökök és szimbólumok, kik a nagy birodalomból kivándoroltak, alkották az állandó népességet; ám szüntelen volt a jövés-menés a Káosz és sötét mellényes Éj udvarából is: a sötétség ifjú hercegei, a Tartarosz³³ bömbölő tetrarchái, Akherónból³⁴ jött züllött tengerésztisztek, s a Bűnök barlangját őrző helyőrség kötekedő kapitányai, kik – jól képzelheted – orgiáiktól visszhangossá tették az egész vidéket. Nem könnyű kifejezni, mily bosszúságot okozott e csavargófészek a művelt szomszédainak. Nem csupán szemérmes embernek lehetetlen volt sok-sok mérföldnyi körzetben megmaradnia e szünet nélküli dáridó mellett, de a tudomány hódításai sem hatolhattak túl rajta: útjukat állta a komor, öreg vár, minden haladást elzárván, hajthatatlanul, miként a szikla.

Most pedig – miként előbb jeleztük – éjféltájt járt az idő. Sötétség borította a földet; szelíd és néma sötétség: nem az a durva feketeség, mely a külső tartományokat beburkolta, hanem üdítő homály, mely az ég zsilipjeiből áradt alá, s elözönlötte a birodalmat, mint a folyékony árnyak tengere. A megszámlálhatatlan csillag, mint valami fénylő bogárhad, felkúszott az éj kupolájára; a Hold azonban – miként egy pompás, ragyogó cserebogár – meglehetős serénységgel kiosont a látóhatár mögé. E pillanatban ama utálatos vén telepes, kinek jellemét az előbbi fejezetben vettük tárgyalás alá, előlépett azokból a vidékekből, melyeket rendesen jelenlétével ékesített, a szelíd csillagfénybe. Miután alaposan végigfürkészte a környéket, így kiáltott: „Elő, Éj gyermekei! – tiszta a part. Legyetek vakmerők, mürmidónjaim!³⁵ Ti, Akherón³⁶ sasai!”

Erre tizennégy ördögi lovas, szénfekete méneken – vadul viharzó, szárnyas csikókon, melyeket a sztüxi³⁷ mélységek alján fogtak – kivált a homályból, olyan fondorlatos terveket forgatván keblükben, melyekhez képest a szénbánya füstje mennyei pára. Rosszindulatú vezérük, $z$, egy pillanatig nagy megelégedéssel mérte végig őket; aztán intett a kezével, mire előrehajolva s a földet súrolva eliramlottak, miként az éji sólymok. Elviharzottak, és gazfickók ide vagy oda, ritka szép látvány volt, ahogy tökéletesen egyenes vonalban szelték át a vidéket jó négyszáz mérföldnyi hosszan, fecskéknél sebesebben; csak akkor tértek ki, midőn a határőrség valamely táborának fénye derengett a völgykatlanokban; majd, ahogy előttük sötét hegytorlasz emelkedett, az óceán felé fordultak, mely északkeletre feküdt, fodor nélkül, simán. Nekiugrottak hát, s nyomukat mérföldeken át ki lehetett venni a vizek csillanásáról ott, ahol a paták értek, vagy a szárnyak éléről: egyenes volt, akár a vasút vonala. A birodalom admirálisa épp ama tengereken cirkált egy négyfedélzetessel; ám a vén $z$, nem félvén efféle óriás, otromba deszkatoronytól, fütyörészve elsuhant csatlósaival közvetlenül a hajó tatja alatt, amint az némán ült a vízen. Az admirális azonban jól ismerte a kenderből készült köteleket s egyéb holmikat, s egy szempillantás alatt tudta, hogy ezek bizony nem poszméhek, sem vadmadarak; így hát elsütötte a nagy ágyúkat, a kis ágyúkat, bombavetőit és puskáit, s minden tartalék lámpását felhúzatta az árboccsúcsra. A Sötétség Szimbóluma addigra már sok-sok mérfölddel odébb járt, s a hasát fogva kuncogott hallván, miként égeti a rosszindulatú öreg tengerész oly bőven a puskaport és a lámpaolajat. Ám ha hátrapillant, észrevehette volna, hogy az admirális megtréfálása könnyen komoly üggyé válik: a riadó átszállt a határőrökre; rakéták csaptak fel a határszélek mentén százmérföldnyi hosszan; sőt, az egész mögötte maradt föld nyüzsgött már egy éber, tettre kész hadtól, mely visszatértére kezet akart vetni rá. De a förtelmes aggastyán, ki mit sem sejtve volt ennyi „jóindulatú” gondoskodás tárgya, időközben megkerült egy magas fokot. E rosszindulatú lovasokon kívül bárki más elképedve megtorpant volna. Egy nem túl távoli hegyen állt a Nagy Kvadratikus hajléka, tündökölve, akár Lucifer palotája. A kivilágított amfiteátrumok, a sokszínű fénnyel telt prizmák, a sárga hengerek, az ezüst kúpok, a bíbor gömbök és a folyton változó féltekék oly zűrzavaros pompát kavartak, mely megbénította volna e vad Éj-fiakat – ha nem pusztult volna ki belőlük minden érzék a fenséges és a szép iránt romlott hajlamaik miatt. Így hát átsüvítettek az öblön, átnyargaltak a síkon, s felkapaszkodtak a hosszú töltésen anélkül, hogy egyetlen őrrel is találkoztak volna. Ekkor a Sötétség Szimbóluma elrejtette követőit egy híd alatt, mely a töltés és a hegy közti szakadékot ívelte át, s meghagyván nekik, hogy „maradjatok sötétben” (mi nem volt nehéz, tekintve természetük gyalázatát és az éj homályát), a könnyű-tangensek egyenruhájába bújt – e testület járőrözte a határt –, és belépett a nagy csarnokba.

Kővé dermedtem! Tíz perc alatt e fő dezertőr kifaggatta a birodalom legmagasabb méltóságait; tizenöt perc alatt bolondot csinált Lord Koefficiensből; s épp midőn betelt a huszadik perc, minden ízében visszataszító vakmerőséggel már ott állt a császári trón és az azon ülő uralkodó előtt. Utóbbi, látván, hogy egy ifjú tangens – látszólag épp a határszélről – nagy alázattal várakozik előtte, szokásos négyszintes retorikájában ekképp szólt:

„Mily hírt hozol, Virrasztó, gyors paripájú, szunnyadó birodalmunk háborgó határszéleiről? Avagy ama merev nyakú áruló – kinek aljas fondorlatai gyakorta felverték álmunk Atlanti-óceánját, s reszkető álomképeinket ködös lármával rémítették – még mindig kísérti haragunk megduzzadt hullámait?”

Az álnok mihaszna erre, kit ily módon megszólítottak, némi zavart tettetve olyasféle mesébe kezdett, amelyet nemcsak az igazság teljes mellőzése jellemzett, hanem oly szembeötlő ellentmondások tarkítottak, amelyek bármely más alkalommal végzetesnek bizonyultak volna számára. Sajnálatos módon úgy esett, hogy a Látnokok Széke (akiknek matematikai érzéke oly éles, hogy egy szofizma vagy ellentmondás úgy hat rájuk, miként a hamis hang a muzsikusra) kezdett kissé emelkedett hangulatba kerülni, vélhetően bizonyos serlegek hatására, melyek körbe jártak a trón körül; (őfelsége is szokottnál pompásabb hangulatban volt, az Első Fluxió pedig már nehezen érthetően beszélt); így minél mámorosabbak lettek e tiszteletreméltó agg urak, annál prófétikusabbnak tűnt a tekintetük, mígnem az ember már-már azt hihette volna, hogy egy esküdtszék ül ott. Egyikük azonban hajlamos volt a lármázásra, s igen csípős tréfákat eresztett meg a „szamárhíd”-ról³⁸. A vén $z$ ekképp észrevétlen maradt. Most már megfontoltan bejárta a roppant épületet. A vígság tetőfokára hágott; táncosok valóságos örvénye kavargott az amfiteátrumokban, miközben kürtök, brácsák és orgonák hangja zengett minden magas kúp belsejéből. A lakomatermekben az asztalokat olyan mulatozók szorongatták, kiknek hangulata már szinte a forráspontig hevült; és amikor a vén $z$ határtalan pimaszsággal felállt a díszszékre a nagy ebédlő asztalfőjén – melynek korábbi birtokosa épp az imént rogyott össze, hivatalának terhei alatt –, majd néhány gyújtó hangú megjegyzés után ivott „minden lázadó megsemmisülésére, és kiváltképp a Határmenti Fekete Patkány (ami saját tiszteletbeli címeinek egyike volt) teljes összezavarására, sanyargatására és eltörlésére”, a ház szinte beleremegett a tapsviharba. Fluxiók, szimbólumok és kitevők oly hatalmasan döngették a mahagóni asztalt, s oly hevesen éljeneztek, hogy a palota minden más zaja egy pillanatra elcsendesedett; s a klerikális irracionális gyökök, akik a két órával azelőtti asztalhoz telepedésük óta igencsak eltespedtek a jó koszt hatására, felugráltak az asztalokra, s úgy bömböltek, mint básáni bikák³⁹ az őrület peremén.

Ám nem kísérlem meg követni e romlott nyomorultat minden csavaros útján; műveleteinek részletei túlságosan megrázóak ahhoz, hogy értelmes és ítélni tudó közönség szeme elé kerüljenek. Nem leplezem le a gyáva mesterkedéseket, a mélységes terveket és az áruló sugallatokat, melyekkel több előkelő hölgyet, erényes neveltetésűeket is, odacsalogatott ahhoz a szakadékhoz, ahol lovasai rejtőztek; azok pedig kezüket a lábukhoz hurkolva gúzsba kötözték őket, majd a legcsekélyebb bűntudat nélkül úgy vetették át őket a lovaikon, mintha csak nyeregtáskák lettek volna,. De az a könyörtelenség, amellyel legvégül a légies $y$-t odaédesgette, valóban borzalmas volt. E ragyogó lényre egy magányos, óceánra néző, magas hengernek dőlve talált rá, amint épp – mint távoli csillag – a sós mélység szörnyeiről szóló szonetten merengett. Taktikáját a tökéletes kétszínűség jellemezte. Az ’Örökkévaló Nem’⁴⁰ által kísértett ifjú hangján szólította meg; s látván, hogy e spirituális teremtmény részvéte feltámadt, egy olyan Goethe-idézettel – melynek mélységét mérőónnal fel nem érhették volna – és a „bafométa⁴¹ tűzkeresztség” iránti vonzalmának fitogtatásával teljesen elrabolta a szívét. Ám e fájdalmas részleteknél nem időzhetünk tovább. A hídnál aztán a vén lázadó levetette álruháját, előhívta csatlósait, a megrémült $y$-t a lovára hajította, s maga is felpattanván, oly ordítást eresztett meg, mely ijesztő erővel visszhangzott végig a palotán. A mulatozók nyomban kijózanodtak, a gárda dragonyosai pedig, hirtelen felverve álmukból, őrült vágtában zúdultak le a töltésen a sík vidékre, s úgy átfésülték a környéket, ahogy csak olyan emberektől várható, akiket álmukból riasztottak fel, s annyit tudtak csupán, hogy valami nincs rendben; egymást az árkokba döntögetve, minden juhra rádurrogtatva karabélyaikkal, s csapongva ide-oda, miként a denevérek délben. Ami pedig a Nagy Kvadratikust illeti, rettentő dühbe gurult, s a Binomiális Tételre esküdözött, hogy maradéktalanul eliminálni fogja azt a szimbólumot, ki ily gyalázatot mert rajta elkövetni, s mindazon mennyiségeket is – ismerteket vagy ismeretleneket –, melyek bármi módon pártolják, vagy „segítséget és vigaszt” nyújtanak neki.

V.

A Sötétség Szimbóluma és lovasai ujjongva ereszkedtek le a tengerpartra, s átvágtatván az öblön, eltűntek bizonyos szakadékos szirtek árnyékában, melyek sok tucat mérföldnyire nyúltak be az óceánba. És midőn lassan haladtak a rettenetes sötét sziklafalak és a háborútól sebzett hegyfokok alatt, s mikor néha nyüszítő lidérceket hallottak a barlangokban halkan moll hangnemben énekelni, olykor pedig egy-egy disszonáns versszakot csíptek el a belső bazaltcsarnokokból, ahol érc szavú tritónok⁴² és Vulkán dühödt segédei tették iszonyúvá az éjszakát: e zsiványok egyike, kinek neve Üszök vala, megpillantván fent a Kígyótartó csillagképet és a bolygókat, alant a sima óceánt, s a hegyeken a fénylő várkastélyt, arra a zsoltárra fakadt, melyet a pokoli tutajozók szoktak zengeni, midőn Phlegethón⁴³ csatornáin ereszkednek alá. Mindannyian felemelték hangjukat a refrénben, egy különös és borzalmas üvöltésben. Az erkölcsi tébolyult, kiben – bár a lelke velejéig gonosztevő volt – afféle bazalt zene⁴⁴ munkált, két rekedt dragonyossal alá szállt a basszuskulcs legmélyére, s egyenletesen gördülő, súlyos basszust hallatott, akár a föld alatti mennydörgés; mások spirálvonalban kapaszkodtak fel a kottasor fölötti szédítő pótvonalakig, míg el nem vesztek a felső régiókban; a csapat többi része pedig a kromatikus skálán kószált keresztül-kasul: hol hanyagul, szégyenletes disszonanciákkal; hol fenségesen, mint harci szekéren gördülő királyok; hol pedig vadul, mint csatában a lovasok, dárdákkal és trombitaszóval.

Így hát, a szirteket alulról kerülve, a tengeri istenségek nem csekély csodálkozására, megálltak a külső sziklatarajoknál, ahol a Sötétség Szimbóluma szemügyre vette a látható egeket, s megfigyeléseinek eredményét ekképp adta elő:

„Múlik az idő, ti csíkos-foltos betörők! Most kettőt üt a Sarkcsillag óratornya; a keleti erődben ágyúk dörögnek, hogy felriasszák az álomba süppedt Hajnal lovagjait; a csillagok gonoszul hunyorognak; azért hát, ti ördög fattyai, zúgjatok, miként Érebosz⁴⁵ villámló ölelése!”

A betörő azután egy kénköves szót súgott Piribrosz, a sztüxi mén fülébe, s a század máris az óceán felett száguldott, egy olyan vonalon, mintha kultúrmérnök⁴⁶ tűzte volna ki karókkal. Mérföldekre elláthattad őket, mivel jószágaik szentjánosbogár-szárnyakkal voltak ellátva, melyek szünet nélkül villogtak.

Fények derengtek a láthatár peremén. A rögeszmés elvigyorodott. Ott hevert a négyszintes, fekete, mozdulatlan hajó, mint egy óriási, fából faragott sárkány; a kivilágított lőrések szemek módjára ragyogtak, s mintha hunyorogtak volna. A vén admirális ismét pokoli zümmögést hallott a vizek felett, tüzes szárnyak szikráztak el mellette, s hatvan patának a vízen kacsázó söréthez hasonló dobogása fröcskölt fel hajója orra előtt.

„Tűz! tűz! tűz! – fel a jelzésekkel!” – ordította a tengerész, s a hajót menten „szörnyű kín rángatta meg”; minden üteg lángot és mennydörgést okádott egy darabig, lámpások szaladtak fel köteleken az árboccsúcsra, miként a pókok, aztán a szörnyeteg visszahanyatlott olyan tökéletes lomhaságba, mintha csak ásított volna egyet, kimozgatta ízületeit, és újra elaludt volna.

Most jelzőtüzek gyúltak a hegyeken, a síkságokról rakéták repültek fel, s éles csíkok – akár az elektromos szikrák – szöktek pontról pontra, dombtetőről dombtetőre, egészen a távoli, északi vad határvidékekig; s a tengerparton – épp előttünk – kapitányok vágtattak fáklyákkal, fölös zajt csapva. „Most repüljetek, mint a héják!” mondta a Sötétség Szimbóluma, s követőivel partra szökkent. Egy ezred rontott rá a meredély árnyékából. „Le a Fekete Patkánnyal! le vele!” „Vágjátok fejbe!” „Törjétek be a koponyáját!” „Kérem, uraim” – feltehetően sebész, frenológus⁴⁷ volt –, „kérem, legyenek oly jók, ne tegyenek kárt a koponyában.” „Jól van, finoman bánunk vele! Adj még egy baltát!” Ezek és más célzások arra, hogy példát statuálnának vele, a vén $z$ fülét is érintették. Egy pillanatig bizonytalan volt, hogy ama erkölcsi katasztrófa során eltörött-e a kerék a ciszternánál⁴⁸ vagy sem;⁴⁹ mert szablyák, csatabárdok és egyéb metsző-metsző szerszámok lengtek a feje körül a lehető legkellemetlenebb módon; ám a vitéz Piribrosz elrobogott mellettük, akár az északnyugati szél. Egy lovas a porba hullott, nevezetesen a kénköves Zyraxon, a hét láb magas,⁵⁰ csíkos-foltos édes csecsemő; a többiek megúszták csonkítatlanul.

Most egy igen furcsa, hihetetlen patkányhajsza vette kezdetét. Minden völgyből, ligetből és táborból fáklyákkal özönlött elő az ellenség, s összevissza fújták a kürtöket. A zsiványok kénytelenek voltak elejteni hölgyeiket, akiket másnap reggel szedték össze, s akik idegei igencsak zilált állapotban voltak. Ám a Sötétség Szimbóluma, kinek gazembersége a veszéllyel együtt hősiességig ágaskodott, nem eresztette a szerencsétlen $y$-t, és tajtékozva vágtatott előre. Jöttek nyomában az üldözők: tangensek-kotangensek, sőt az egész navigációs trigonometriai táblázat, meg a Flint-féle Földméréstan⁵¹ függeléke is; kardjuk éhesen villant, fejszéjük húsevőn perdült, miközben tízezer fáklyájuk messziről jel volt minden vadásznak. „Az íjakat, porontyaim” – mondta a lázadó. Erre rozsdaszín, vastartalmú lovasai előrántották vasíjaikat, s előrehajolva nyílzáport röpítettek lovaik feje fölött. Ez a lemaradókat példásan elsöpörte az útból, mert az áldozat csak egy tűzcsíkot látott a levegőben, ami egy szempillantás múlva villámként égette hamuvá. Előre, te legnevetségesebb egér! előre, Akherón sasai: a fáklyák árja szüntelen dagad, a kürtremegés egyre tombolóbban száll a csillagokig; de még egy kicsit tovább, és máris felmagaslik a külső sötétség, az ördögök barátságos otthona; iszkoljatok, Érebosz egerei!

„Haha! Ti milliónyi kiscica!” – visította a Fekete Patkány diadalmasan, s több igen vaskos, macska-metaforát is eleresztett. A dragonyosok elbizakodottságukban egy nyílkévét lőttek a csillagképek felé, a sztüxiek paripái pedig magasra vetették szép tigrisfejüket. Ám legnagyobb rémületükre tízezer ellenség ugrott fel lesből a szakadék legszélén, s miként a keleti szél zúdul keletről, s a nyugati szél nyugatról, további tízezren csaptak le jobb kéz felől, tízezren bal kéz felől. „Forduljatok meg, gyorsan, hé, sólymok!” – mondta a lázadó, s négy kísérőjével épphogy kicsúszott az örvény fókuszából. Kilenc törvényen kívülit fejszével vertek agyon, s kilenc éles fogú paripát a porba tiportak. A teljes tizennyolcból három kosárnyi sem maradt.⁵²

„Most pedig, vén varjú, irány megint a tengerpart.” Az ellenség egyre vadabbul tombolt. „Le a Fekete Patkánnyal, le az öreg porszülöttel⁵³!” – ez volt a kiáltás, s a csőcselék ismét átvitorlázott az országon, fáklyáktól kormosan. Csakhogy ekkorra már az Éj kémei ólálkodva érkeztek keletről, és a Hajnal elővéd-lovagjai délcegen köszöntötték a szép Hajnalcsillagot.⁵⁴ Nyomban néhány mogorva kísértet mozgásba lendült, hogy felverje a Sötétség táborát, s a málhavonatokat nyugat felé siessen hajtani, a fekete királynő pavilonjának ócska csecsebecséivel együtt. A mi víg vén fürjünk nyugtalankodni kezdett, tudván, hogy a napfény első érintésére a Sztüx szárnyas paripái legyekké változnak, s akkor ő „akkor veszett szörnyeteg lesz belőled”⁵⁵; ráadásul a nappal gyűlöletes volt a követői számára, ő maga pedig, kétéltű lévén, nemigen válogathatott fény és sötét között, bár a sötétséget inkább kedvelte.

---

Gyors kanyarulatokkal és sokféle manőverrel – melyeken erősen átütött a kétszínűség, amely jellemének tekintélyes hányadát alkotta – e különc szárnyas végül azon kapta magát, hogy már csak negyven mérföldnyire van az átlátszatlan tartományoktól. Az ellenség már kivehető volt a látóhatáron, amint azon igyekezett, hogy füsttel kergesse ki egy barlangból, melybe legalább ezren esküdtek meg, hogy saját szemükkel látták bemenekülni. Hátrapillantván észrevett egyet a messzeségben, ki tornádónál sebesebb ménen lovagolt. „A Bűn barlangjának⁵⁶ tíz Sárkányára, csillagok lova! Előre, párduc-lovam!” – s a gonosztevő ez egyszer elsápadt. Az idegen az Ismeretlen Mennyiség volt. Olyan meteormusztángon lovagolt (mivel ez egy igen „hatalmas” ország volt), melyeket a csillagászok nem egyszer láttak falkákban száguldani a külső bolygókon túli rettentő vadonokon, tüzes sörénnyel siklani a Bak csillagképtől az Űr felé… Nos, jól van, vén farkas! A Sötétség Szimbóluma a sziklákról alázuhant az ősi Éjbe. Ekkor remegés borzolja a Sötétség függönyeit, s a távolban mennydörgések gördülnek tova, akár egy robogó vonatszerelvény.

VI.

Számfaló, a varázsló, olyan barlangban élt, ahová a napfény teljes spektruma soha nem mert bemerészkedni. E csodás lény napjait matematikai révületben töltötte; vagy a Tiszta Értelem ritkított légkörében gyönyörködött, a kondor legmagasabb röptén is túl, vagy pedig lenn a bányák mélyén bolyongott gyémántboltozatú, csillagokkal ékes, aranykapus labirintusokban, melyeket a dzsinnek őriztek, míg az egyszerű halandó professzorok óvatosan, lámpással tapogatóztak odalent, s csak kormos vaspincéket láttak, melyek bányagázt rejthetnek. Előtte a sötétség törzsei reszkettek; pillantására bizonyos magas körökben honos elméletek is reszkettek félelmükben. A Nagy Kvadratikus megközelíthetetlen volt, emlékezvén, miként csak két esztendővel azelőtt szekerén kivonult császári haddal, a királyi arzenálok minden gyújtó és pusztító eszközével: miként sok viszontagságon át elérték a lázadó erődjét, sáncot hánytak ellene és árkokat ástak; miként döngették a bástyákat negyvenkét fontos formulákkal és hatvannyolc hüvelykes korolláriumokkal; miként záporozta a vörösen izzó törteket és a lidérces binomiálisokat az egész erődítményre, meteori diagramokat hajigált a lőréseken át, s a kapunyílásban szétrobbantotta a legtömörebb kifejezéseket is – s mindez egy zsindelyt sem lazított meg; továbbá, miként agyláz ragadta el a geométereket, téboly tombolt a sorokban, miként az egész sereg fejvesztve hátra hömpölygött, a sötétségtől megvakulva, az ott látott és hallott rémségektől iszonyodva, s szakaszonként hullva vermekbe, hogy szörnyek falják föl őket; s végül miként egy roppant fekete patkány látogatta meg a királyi álmot még három hónapon át ezután.

Ezért hát hősünk a hegyek közé vette útját, és ügyét Számfaló elé tárta tömör és elegáns beszédben, a hanglejtés legillendőbb rendje szerint. Elidőzött némileg az éteri fogoly bájain, több klasszikus célzást is beleszőve; s kissé túlságosan is nekiment a rabló jellemének, perelhető jelzőket vagdalván hozzá. A varázsló rágcsálta a lúdtoll végét, s úgy tetszett, elmerült egy kanócvágó szemlélésében… „Hát írassék meg a sírfeliratom” – mondta a Sötétség Szimbóluma, midőn meglátta, amint Számfaló a megvilágítatlan tájakon át közeleg, palatáblával a hóna alatt, s az Ismeretlen Mennyiség lámpást hordoz előtte. Azután végigviharzott sötét odúján, hogy szemügyre vegye a reteszeket, miközben azt mormogta, hogy $a^2+b^2 – \sqrt{px+c}$, és más, ismétlésre túlságosan undorító, profán felkiáltásokat hallatott.

A varázsló szakmai csodálattal vetett pillantást az erődre, ám a rémület végigkúszott minden egyes csirkefogó ütőerein. Némelyikük elsomfordált volna. A lázadó, kinek felhevült a vére, megesküdött a Tíz Sárkányra, hogy az első zendülőt aszümptota hegyére tűzi, s a kemencében megsüti, közben pedig fegyverével kavarja a parazsat. Ettől helyreállt a fegyelem.

Most, a varázsló könyökét egy sziklára támasztva, kezével a hajába túrva mozdulatlanul szemlélte a tolvaj menedékét. Hallgatás szállta meg ama vidékeket. A Sötétség Szimbóluma, ki mindvégig állta a sarat, titánként járkált fel s alá a bástyákon. A sötétség hercegei feljöttek Demorgán távoli birodalmaiból, némelyik elefánton, némelyik sárkányok vonta harci szekéren, s haragosan keringtek köröttünk. Köztük volt egy bizonyos Tenebor is, komor kalóz Érebosz óceánjaiból, aki természetében vad és elefántszerű lévén felfogadta azt a hatalmas gazfickót – akit most ostrom alá veszünk –, hogy rabolja el az éteri $y$-t. Épp most tért vissza portyájáról ez a csíkos-foltos kalóz; két egyszarvúval hajtott fel a partról, hogy követelje menyasszonyát, s morgolódva kering körös-körül.

Háromszor gördült le Napisten mozdonya a meredek nyugati lejtőn a végállomásba, melyet lángoló felhők fedtek be; háromszor gyűltek össze tömeggyűlésre a csillagok az Éj síkságán, s a vad Orion zengő szavakkal, a Sarkoktól visszhangozva szónokolt az égő népnek; háromszor ismét kitárultak a keleti pályaudvar kapui, és az arany gép kifutott a köd-töltésekre, dicsőségesen dübörögve a tenger és a folyók fölött.

Számfaló, a varázsló, megragadta palavesszejét, melynek első karcolására $z$ úgy érezte, átrendezték az egyenlet túlsó oldalára. Két perc alatt a külső védművek elenyésztek, a kis alakzatok eltöröltettek, s az infinitezimálisok úgy szálltak föl, mint bogáncs-bóbiták a forgószélben. Mint városostromló Démétriosz⁵⁷ faltörő kosa, az ellenállhatatlan palavesszeje áttörte az erődítéseket. Vinculumok pattantak szét előtte, a zárójelek bádoglemezként morzsolódtak; s mikor nagy reccsenéssel, Jerikó⁵⁸ omlásához hasonlatosan az egész erőd kusza algebrai törmelék-halommá vált, hősünk előreugrott, és rövid úton redukálta $z$ tulajdonságait….

E történetnek itt véget kell érnie. A sötétség hatalmai megfutamodtak, s Tenebor, a komor kalóz, fekete egyszarvúit megfordítván, eltűnt az örök árnyak között. A szép $y$-t épségben, víg kedéllyel húzták ki a romok alól, s királyi beleegyezéssel utóbb vinculum köttetett közte és a daliás $x$ között. Ama erkölcsi karikatúra, a Sötétség Szimbóluma további sorsát itt nem jegyezhetjük föl; legyen elég annyi, hogy intő jelül kellene szolgálnia minden lázadó porszülöttnek.