Humor rovat

Sissy útja

Charles Dickens
Részlet a Nehéz idők kilencedik fejezetéből

Sissy Jupe-nek keserves dolga volt M’Choakumchild úr és Gradgrindné asszony között, s a próbaidő első hónapjában nem egyszer volt azon a ponton, hogy megszökik. Naphosszat úgy zuhogott körülötte a tények jégesője s az élet általában oly keskeny vonalozású számolókönyv gyanánt tárult eléje, hogy Sissy minden bizonnyal megszökött volna, ha nincs egyetlen egy körülmény, ami visszatartotta.

Siralmas elgondolni is, de ez az egyetlen körülmény nem számtani műveletnek az eredménye volt; önként merült fel Sissy lelkében, fittyet hányva minden számításnak, s ellent mondva minden elképzelhető valószínűségi táblázatnak, amelyet bármily statisztikus az előzmények alapján összeállíthatott volna. A kis leány azt hitte, hogy édesatyja nem hagyta őt faképnél; azt a reményt táplálta, hogy vissza fog térni, s meg volt győződve róla, hogy atyját boldogabbá teszi azzal, ha ott marad, ahol volt.

Az a nyomorúságos tudatlanság, amellyel Jupe e vigaszon csüngött, visszautasítván azt a felsőbb megnyugtatást, melyben az a józan aritmetikai alapon nyugvó tudás részesíthette volna, hogy édesatyja egy természettelen csavargó: szánakozással töltötte el Gradgrind urat. De hát mit volt mit tennie? M’Choakumchild azt jelentette, hogy Jupe-nek nagyon kemény feje van a számokra; hogy miután tisztában volt már a földgömb általános fogalmával, a legcsekélyebb észrevehető érdeklődést tanúsította a földgömb pontos méretei iránt; hogy rendkívül nehezen jegyezte meg az évszámokat, hacsak valami megrázó esemény nem fűződött véletlenül valamelyikhez; hogy sírva fakadt, valahányszor azt kívánták tőle, hogy számítsa ki fejben, mi az ára kétszáznegyvenhét darab muszlin főkötőnek, ha darabja tizenötödfél pennybe kerül; hogy oly hátul ült az iskolában, amily hátul csak ülhetett; hogy két hónapi bevezetés után a nemzetgazdaságtan elemeibe, csak tegnap is megszégyenítette őt egy három láb magas pocok, mikor arra a kérdésre: „Mi ennek a tudománynak az első alaptörvénye?” – azt a képtelen választ adta: „Bánj úgy másokkal, ahogy’ akarod, hogy veled bánjanak.”

Gradgrind úr fejét rázva azt a megjegyzést tette, hogy mindez nagyon gonosz dolog, s arra vall, hogy szükségképpen végtelen hosszú ideig tovább kell őrölni a tudás malmában a rendszert, a szabályzatot, a kék könyvet, az évi jelentéseket s a táblázatos kimutatásokat töviről hegyire, s hogy Jupe-et „rá kell szorítani a dolgokra”. És Jupe-et rá is szorították ennélfogva a dolgokra. És Jupe egyre bátortalanabb lett, de okosabb nem lett semmivel sem.

– Szép dolog volna, Louisa kisasszony, ha én kegyed lehetnék! – szólt egy este Sissy, mikor Louisa azon iparkodott, hogy eloszlassa némileg Sissy másnapi feladataiban a zűrzavart.

– Azt hiszed?

– Akkor én is annyit tudnék, mint kegyed, Louisa kisasszony. Ami most oly nehéz, akkor könnyű volna én nekem is.

– Nem sok hasznod volna belőle, Sissy.

Sissy némi tétovázás után így szólt: – De kárát se vallanám, Louisa kisasszony. – Amire Louisa kisasszony így válaszolt: – Ki tudja, nem-e?

Egyrészt azért, mert Stone Lodgeban oly egyhangú körforgásban folyt az élet, mint valami gépezet, amely lehetetlenné teszi az emberi beavatkozást, másrészt azért, mert Sissy korábbi életéről tilos volt beszélni, ez a két leányka oly kevéssé érintkezett egymással, hogy még mindig csaknem idegenek voltak egymásra nézve. Sissy, aki sötét szemét csodálkozva Louisa arcára szögezte, nem tudta, tovább beszéljen-e, vagy hallgasson.

– Te sokkal inkább hasznára vagy az édesanyámnak és sokkal jobban a kedvében jársz, mint én valaha tehetném, – szólalt meg újra Louisa. – Te sokkal jobban meg lehetsz elégedve magaddal, mint én saját magammal.

– De engedelmével, Louisa kisasszony, – tiltakozott Sissy, – hiszen én, – óh, olyan ostoba vagyok!

Louisa erre jobb ízű nevetéssel, mint rendesen, azt felelte, hogy lassacskán majd okosabb lesz.

– Kegyed nem is tudja, – szólt Sissy, félig-meddig elsírva magát, – milyen ostoba leány vagyok én. Az iskolában minden órában hibát hibára követek el. M’Choakumchild úr és a felesége újra meg újra felhívnak, de rendesen csak azért, hogy újabb hibát csináljak. De nem tehetek róla. Szinte természetesnek találom már, hogy hibát csináljak.

– M’Choakumchild úr meg a felesége ugyebár sohasem csinálnak hibát, Sissy?

– Óh nem! – felelte Sissy lelkesedéssel. – Ők mindent tudnak.

– Mondj el egypárat a hibáidból.

– Oh, csaknem szégyellem magam, – szólt Sissy húzódozva. – De máma például az állati vagyonosságot fejtegette előttünk M’Choakumchild úr.

– Azt hiszem, állami vagyonosságot mondott, – jegyezte meg Louisa.

– Igen, igen, államit. De hát ez nem mindegy? – kérdezte Sissy félénken.

– Jobb, ha te is államit mondasz, mivel ő is ezt mondta, – felelte Louisa, szokott száraz tartózkodásával.

– Állami vagyonosság. És így szólt: – Látjátok, ez a tanterem egy állam. És ebben az államban ötven millió értékű vagyon van. Vagyonos állam ez? Huszas számú leány, vagyonos ez az állam, és jólétben élsz te is, avagy nem?

– Mit feleltél rá? – kérdezte Louisa.

– Azt feleltem, Louisa kisasszony, hogy nem tudom. Azt gondoltam, hogy nem tudhatom, vajon vagyonos állam-e ez vagy sem, s vajon jólétben élek-e én, vagy sem, amíg nem tudom, kié a vagyon, s vajon enyém-e belőle valami? De nem erről volt szó. A számoknak mindehhez semmi közük sem volt, – szólt Sissy, a szemét törölgetve.

– Ez csakugyan nagy hiba volt, – jegyezte meg Louisa.

– Igenis, Louisa kisasszony, most már én is tudom, hogy az volt. Azután azt mondta M’Choakumchild úr, hogy még egy kísérletet tesz velem. És így szólt: – Ez a tanterem egy roppant nagy város, egymillió lélek lakik benne, s közülük csupán huszonöt ember halt éhen az utcákon egy esztendő alatt. Mit szólsz ehhez az arányhoz? – És én azt feleltem, – mert okosabb válasz nem jutott az eszembe, – hogy azt hiszem, azokra nézve, akik éhen haltak, bizonyára egyforma nagy baj, akár egymillió volt a többiek száma, akár milliószor millió. És ezzel is felsültem.

– Persze, hogy felsültél.

– Erre M’Choakumchild úr azt mondta, hogy még egyszer próbára tesz. És így szólt: – Vegyük például a balesetek silabizálását.

– Statisztikáját, – szólt Louisa.

– Igenis, Louisa kisasszony, – ez a szó mindig a silabizálásra emlékeztet engem, s ez is egyik hibám a sok közül, – a balesetek statisztikáját a tengeren. És azt látom (mondta M’Choakumchild úr), hogy egy adott időben százezer ember megy hosszabb tengeri utazásra, és közülük csak ötszáz ég el vagy fullad a vízbe. Hány százalék ez? Én azt feleltem, kisasszony, – szólt Sissy keservesen zokogva, mintha rendkívül fájna neki, hogy legnagyobb hibáját be kell vallania, – azt feleltem, hogy egy sem.

– Egy sem, Sissy?

– Egy sem, kisasszony – az elpusztult emberek rokonaira és barátaira nézve. Nem fogok tudni soha semmit, – szólt Sissy. – És az a legnagyobb baj, hogy bárha szegény apuskám azt kívánta, hogy sokat tanuljak, és bárha nagyon szeretnék tanulni, éppen mert ő kívánta, attól félek, hogy semmi kedvem sincs a tanuláshoz.

Louisa ott állt és ránézett a csinos, szerény fejecskére, a mint szégyenében lehajlott előtte. Addig nézte, amíg újra föl nem tekintett rá. S ekkor így szólt hozzá:

– Olyan sokat tudott az atyád, Sissy, hogy azt kívánta, te is sokat tanulj?

Sissy késett a válasszal s oly világosan látszott rajta az az érzés, hogy tilos területre készülnek lépni, hogy Louisa így folytatta: – Nem hallgat bennünket senki sem; és ha hallgatna is valaki, bizonyos vagyok benne, hogy senki sem ütődhetnék meg ilyen ártatlan kérdésen.

– Nem, Louisa kisasszony, – felelt Sissy e bátorításra, fejét csóválva; – apus igazán nagyon keveset tud. Éppen, hogy írni tud, de általában nem sokan tudják az írását olvasni, bár én könnyen olvasom.

– És az anyád?

– Apus azt mondja, hogy az anyám igazi tudós volt. Akkor halt meg, mikor én születtem. Az édesanyám – (Sissy ideges nyugtalansággal adta meg ezt a rettenetes felvilágosítást) – az édesanyám táncosnő volt.

Charles Dickens

Charles John Huffam Dickens (1812–1870) angol író. Egyes vélemények szerint a viktoriánus kor legnagyobb írója és az angol nyelv legkiválóbb művelője. Írásainak népszerűségét mutatja, hogy napjainkig minden műve folyamatosan kapható anyanyelvén.

Charles Dickens: Nehéz idők. Karácsonyi ének. Fordította Mikes Lajos. Budapest: Révai Testvérek Irodalmi Intézet, 1908. = Magyar Elektronikus Könyvtár.