Karinthy önmagán is csúfolódott. Ebből az következett, hogy mások vérszemet kaptak, és tiszteletlenül humorizáltak vele. Gyakran panaszkodott nekem az emberek szemtelenségéről. Ha meglátták Karinthyt, már vigyorogtak, s valami ilyent mondtak neki: „Miben sántikál éppen most a mester agygörbéje?”
A menekülő ember, 260. p.
Az érettségire nagyban készültünk, tanárok és diákok egyaránt. Már jó előre emlegették, és gyakran hallottuk a régi frázist: „Ha majd önök kilépnek az életbe…” Furcsának éreztem ennek a kilépésnek az emlegetését, mert a kilépés csak úgy lett volna lehetséges, ha eddig nem az életben éltünk volna. Gúnyos mosollyal viccelődtünk: „Hiszen mi már régen kiléptünk az életbe, G-nek például már két éve van kankója.” Richter tanár úr látható irigységgel beszélt rólunk…
A lázadó ember, 186–187. p.
[…] azért is akartam én matematikával és fizikával foglalkozni, mert szinte ösztönös ellenszenvet keltett bennem minden tudomány, amelyből az uralkodó ideológiát kiéreztem. Tudatos felismerésem erről még nem volt, de emlékszem rá, hogy már harmadik gimnazista koromban, amikor valami hivatalos ünnepségen – ha igaz, akkor vált ünneppé a negyvennyolcas törvények szentesítésének emléke, április tizenegyedike – Koltai tanár úr mondott beszédet, külsőségeiben remeket, s a beszédben a magyar nép legjellemzőbb, legmélyebb tulajdonságának a lojalitást, a királyhűséget állította – s ezt 1848-cal, Ferdinánddal és Ferenc Józseffel kapcsolatban tette –, én oldalba lökve a mellettem álló Kohn Samut, ezt súgtam a fülébe: „Nagy csibész az öreg!”
A lázadó ember, 200. p.
[…] Bochkor barátom közölte velem, hogy egy Gorove László nevű úrnak magántitkárra van szüksége, menjek el hozzá ajánlkozni, és hivatkozzam rá. Ez a Gorove László, az egykori Gorove János miniszternek a fia vagy unokája, képviselő volt, persze szabadelvű, azaz kormánypárti, volt néhány ezer holdas földbirtoka Biharban, egy nagy bérháza Pesten, a József körúton, szóval gazdag ember volt. Jelentkeztem nála, felfogadott. […] Zilált arcvonású, dúlt tekintetű ember volt ez a Gorove László, erősen neurotikusnak látszott. […] Közölte velem, hogy naponként tíz órakor kell jelentkeznem, délben hazamehetek, délután háromra kell visszaérkeznem, száz korona lesz a fizetésem. Megállapodás után elküldött, mondván, hogy pillanatnyilag nincs munkám. […] Másnap délelőtt tíz órakor megérkeztem, jó ideig vártam rá, egyszer csak betoppant, megint nem fogadta a köszönésemet, és így szólt: „Most elmehet, nincs semmi teendője, délután háromra legyen itt.” […] Másnap megint várnom kellett a dolgozószobában. Egyszer berobogott Gorove, vidám arccal, frissen, megint nem fogadta a köszönésemet, és rögtön belekezdett a mondókájába: „Most lesz egy kis munkája. Én rájöttem, hogy a föld nem gömb alakú, hanem, tudja, olyan hosszúkás, mint a tojás, szóval ellipszoid.” Es most egy hosszú csillagászati magyarázat következett, melynek részleteire nem emlékszem, csak általánosságban arra, hogy nem volt azonos az érvényesnek elismert kopernikuszi világképpel. Talán olyasmiket is állított Gorove úr, hogy a Nap kering a Föld körül, hogy a Nap kocka alakú, szóval egészen képtelen ostobaságokat mondott. Úgy láttam, hogy Gorove úr nemcsak neurotikus, hanem állapotát egy kissé szigorúbb szóval is meghatározhatnánk. „Érti, ugye?” – kérdezte néhányszor. Mi mást lehet ilyenkor tenni egy magántitkárnak, mint azt mondani: „Értem, hogyne érteném.” Amikor befejezte „új világkép”-ének ismertetését, ezt mondta: „Holnapra írja ezt le szépen, ma délután nem is kell bejönnie. De értelmesen írja le, mert én majd egy összejövetelen előadást tartok, és ezt fogom felolvasni. Bizonyára érti, hiszen oly egyszerű és világos.”
Mehettem. Adva volt a feladatom másnapra. Persze egészen megzavarodtam. Mit csináljak most? Egy értelmetlen zagyvaságot hogyan írjak le értelmes valamivé? Éreztem, hogy belebukom ebbe a leckébe. Törtem a fejem. Arra is gondoltam, hogy egyszerűen, tisztességesen leírom a kopernikuszi világképet. No de Gorove egészen eltérően beszélt. Arra is gondoltam, hogy nem csinálok semmit, azt mondom majd, hogy mivel nem vagyok csillagász, erre a feladatra nincs képességem. Kínomban Bochkor barátomhoz, az ajánlómhoz mentem. Hogy mit tegyek, erre a kérdésre ő sem tudott felelni, de legalább jót mulatott rajtam, úgy nevetett, mint valamikor régen Hajtsch Samu hát-jain. Beültem aztán egy kávéházba, és leírtam azt, amit Gorove úr előadott nekem. Úgy írtam, ahogyan mondta, igyekezvén, hogy az „írásmű” lehetőleg szó szerint tartalmazza az ő szövegét. Másnap már ezzel a kérdéssel állított be a szobába: „No, megcsinálta azt a dolgot?” „Igen” – feleltem, és átnyújtottam neki kéziratomat. Elolvasta, állva az asztal mellett, s amikor a végére ért, nyugodtan így szólt: „Ez kérem, egy zagyvaság.” Ez egy őrült agy szüleménye, melynek nincs semmi értelme.” Mit mondtam volna neki? Hallgattam. Azt nem mondhattam, hogy: persze, őrült agy szüleménye, hiszen ön gondolta ki. Csak bámultam, és úgy láttam, hogy őrültsége egészen zavaros, mert világos percek váltakoznak nála elborulásokkal. „Kérem, most elmehet. Jöjjön… holnap ne jöjjön, vasárnap, hétfő, jöjjön hétfőn.” Hétfőn tízkor megjelentem nála, bejött a szobába, és így szólt: „Kérem, nem használhatom önt. Tessék valami fizetés.” Három darab százkoronást adott és otthagyott. Ezúttal azonban köszönt: „Isten vele.” Es még hozzátette: „Maga szegény, ugye? És az édesanyját is segíti.” „Igen.” „Ha valami nagy szorultságban lesz, forduljon hozzám.”
A lázadó ember, 212, 213, 215–217. p.
A társadalmi harc folyt, legalábbis nálunk és még néhány országban, eltekintve most attól, hogy ez a harc öröktől fogva folyt. Szovjet-Oroszországban a polgárháborút követte az intervenciós háború. Nálunk román megszállás volt; mikor a románok kivonultak, bevonult fehér lován Horthy Miklós. Nem lehet csodálkozni azon, hogy az írók az Otthonban éjszakánként társasjátékokkal szórakoztak. Például intarziákat gyártottak. Azt nevezték intarziának, hogy egyes neveket mondatokba foglaltak. Mondjuk valaki feladta ezt a nevet: Londesz Elek. (Öreg hírlapíró volt, a Pesti Napló munkatársa.) Ezt a nevet Karinthy foglalta bele egy mondatba, így: „Darwin meghalt fiatalon, de szelekciós elmélete örökké élni fog.” A mondatban benne foglaltatott Londesz Elek.
Az csak még érdekesebbé tette a mókát, hogy Darwin nem fiatalon halt meg, hanem hetvenhárom éves korában. Egy másik feladott név ez volt: Feleki Géza. Az intarzia ez lett: „Az egészségügyi csapat útra készen áll, a parancsnok szemlét tart a felszerelésükön, és a nyitott ládákat átnézve sokallja bennük a vattát, és ezt mondja: – A vatta fele ki! Géz a helyébe!” Még egy intarzia. A feladott név Hoitsy Pál. (Politikus, a Vasárnapi Ujság szerkesztője.) „Egy zeneművet próbálnak. A karmester mögött áll a szerző. A karmester dirigálás közben int a fuvolásoknak. A zeneszerző közbeszól, a kottára mutatva: – Hohó itt síp áll.”
Egy-egy sikerült intarzia után nagy volt a kacagás, és folytatták a játékot, néha reggelig. Mintha az ország, a világ dolgai a legnagyobb rendben lennének.
A menekülő ember, 158–159. p.
Látom ugyan ezekben az idézett részletekben a gondolkodás hiányosságait, ilyen például a vadászás anyagi okainak meg nem látása, de mégis idéztem, mert azt akartam megmutatni, hogy a múlt század végéhez viszonyítva is reakciósabb lett a társadalomszemlélet, a világszemlélet a kurzus alatt, másképpen: már a Horthy-korszak legelején. Ez derül ki a kis hírlapíró esze járásából.
No de az ő esze járása és viselt dolgai! Olvastam tőle, mármint Németh Károlytól egy hírlapi cikket, melyben egy német könyvet ismertetett lelkesen, amelyik azt magyarázta, hogy a föld gömbölyű ugyan, de mi nem a gömb felületén élünk, hanem a felület belsejében; az égbolt pedig, amit látunk, egy kisebb gömb, mely a földgömb belsejében van. Nem is tudom ezt a képet érthetően elmondani, de nem is igyekszem rá, így is látható a gondolkodás hajlamossága a torzítások felé: butítani az embereket.
A menekülő ember, 193–194. p.
És most, hogy ez a kis emlék eszembe jutott, egy kicsit elidőzök József Attilánál. Szerettem, kedves fiú volt. Sok kiváló verset írt, nagy költő volt. Megvallom azonban, hogy József Attilával szemben engem egy-két bűn terhel. Az első az, hogy nem ismertem fel, legalábbis nem idejében, költői jelentőségét. Ez azért volt súlyos hiba, mert sokat volt velem együtt, vonzódott hozzám, gyakran olvasta fel nekem a frissében megírt verseit, es bizony több, melegebb dicséret fért volna rá, mint amit adtam neki. Ha visszagondolok erre a mulasztásomra, megfájdul a szívem. Én figyeltem a felolvasását, de mindig azt lestem, hogy hol van a versben valami zökkenő, és akkor lecsaptam rá: „Hát nem érzed ezt?” Szeretném, ha újra fölelevenednének a régi jelenetek, és nyers, helytelen magatartásomon javíthatnék. Annak az emléke is bánt, hogy túlságosan fölényeskedtem vele. Gyakran hecceltem. Ilyeneket mondtam neki: „Attila, te azért vagy szamár, mert azt hiszed, hogy minden úgy van, ahogy te gondolod. Pedig még úgy sincs, ahogyan én gondolom.”
Vitatkozó hajlamú ember volt Attila, a vitában leszerelhetetlen. Makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy mindig neki legyen igaza. Róla szól az az anekdota, hogy egyszer a tenget színéről vitatkozott egy barátjával: a barát azt állította, hogy a tenger kék, Attila meg azt, hogy a tenger zöld. Egyszer csak Attila feladta nézetét, de így: „Igazad van, a tenger csakugyan kék, de nem úgy, ahogyan te gondolod.” Vitáiban csaknem a gutaütésig felbosszantotta ellenfeleit. Én hamar felismertem vitatkozási kényszerét, és nem tudott velem boldogulni. Ha váltottunk is egy-két mondatot, erőszakkal vetettem végét az induló vitának. Azt is megtettem, hogy felálltam, vettem a kalapomat, és ezt mondtam: „Szervusz, én most elmegyek, te azért csak folytasd, de egyedül.” Belém kapaszkodott, makacskodni próbált: „Csak ezt az egy mondatot hallgasd még meg!” Én azonban irgalmatlanul távoztam. Nem ismertem még öt eléggé, nem tudtam, hogy nem könnyed, és nem teherbíró. Megbántam hát vele szemben való magaviseletemet nagyon, de már későn. Ostoba voltam, mennyivel igazabb, okosabb, szebb lett volna, ha olyankor, amikor felolvasta egy-egy költeményét, és az szép volt, vagy nagyszerű, mint például a Külvárosi éj, megöleltem, megcsókoltam volna, és így kiáltottam volna fel: „Attila, nagy költő vagy!”
A menekülő ember, 399–400. p.
