Kedves olvasóink bizonyára úgy képzelik el a vicclap szerkesztőségét, hogy ott van egy csomó remek pofa, akik közül az egyik bemond egy kitűnő viccet, mire a többiek a röhögéstől a földön ide-oda gurulnak. Azután behoz valaki egy pazar rajzot, mire a szerkesztők nem találjuk a helyüket a boldogságtól.
Ezzel szemben a valóság: Van egy szoba, ahol Közép-Európa 4–5 legsavanyúbb alakja ül és két tanársegéd. Ez a szerkesztőség.
Időnkint valamelyik mond egy „jót”. Az ezt követő kínos csöndet csak saját lelkes kacagása enyhíti. Erre a másik azt mondja:
– Ez semmi! Én mondtam a múltkor egy jót.
Erre mond egy olyat, ami még a Megfagyott Muzsikus mértékét sem üti meg. A hatás mint fent.
Most nyílik az ajtó és valaki behoz egy kitűnő cikket és egy ugyancsak kitűnő képsorozatot. A szerkesztők felöltik nagyképüket, átveszik a munkákat és a jövevényt tovább nem is marasztalják.
Kezdődik a szerkesztés. Először is megállapítják, hogy a cikk túl hosszú. Ezért fognak egy piros ceruzát és a vicceket sorba kihúzzák belőle, hogy rövidebb legyen. Ha a szerzőnek szerencséje van, nem húzzák ki az összes vicceit a piros ceruzával. Egy párat kékkel húznak ki.
Az egész műveletet a nyomdaigazgató-főszerkesztő halk zokogása kíséri, mert a szereplő vicceket részben már ismeri, részben nem érti.
Ezután a képsorozatról állapítják meg, hogy túl sok hely kell neki. Ezért az utolsó képet, melyen a csattanó van: elhagyják.
A tanársegédek úgynevezett „viccei” javítás nélkül kerülnek be, mert a szerkesztőség egy tagja sem végzett még.
Hogy ezen a „vicclapon” itt-ott mégis mosolyogni lehet? Előfordul, hogy a szerkesztők tévednek és bennhagynak egy-egy ötletet.
Istenem, ők is csak emberek.
