Limes rovat

A haladás a fiziológiai tudományokban(1)

Claude Bernard
biológia, fiziológia, módszertan, kísérleti módszer, tudományfilozófia, pozitivizmus

A kísérleti módszer, amelyet régóta oly sikeresen alkalmazunk a szervetlen testek jelenségeinek tanulmányozásában, újabban teret hódít az élőlények jelenségeinek tanulmányozásában is, de sok tudós még kételkedik valóságos értékében, s vannak, akik azt hiszik, hogy a vitális spontaneitás mindig legyőzhetetlen akadálya lesz egy olyan kutatási módszernek, amely egyformán alkalmazható a fiziológiai és a fizikai–kémiai tudományokban.

Mivel egyetlen szervetlen testnek sincs spontaneitása, tulajdonságaik kizárólag a környező körülmények változásaitól függően nyilvánulnak meg, így a kísérletező könnyen elérheti, és tetszése szerint módosíthatja őket. Az élőlények, éppen mivel spontaneitás a tulajdonságuk, úgy jelennek meg előttünk, mintha valamennyiükben olyan belső erő működne, amelynek jóvoltából az élet jelenségei annál függetlenebbek a külső hatások változásaitól, minél magasabb fokán áll az élőlény a szervességnek. Az embernél és a magasabb rendű állatoknál ennek az életerőnek, úgy látszik, az az eredménye, hogy az élő szervezetet kivonja az általános fizikai–kémiai hatások alól, és ily módon teljesen hozzáférhetetlenné teszi a szokásos kísérleti eljárások számára. Másrészt az érzékenység az állatokkal kapcsolatos összes jelenségeket egybefűzi, és olyan kölcsönös összhangban tartja, hogy lehetetlennek látszik szervezetük egy részét úgy elválasztani, hogy az ne okozzon tüstént zavart az egészben.

Sok orvos és biológus ezeknek az érveknek az alapján ellenszegült az élőlények körében való kísérletezésnek. Feltételezték, hogy az életerő ellentétben áll a fizikai–kémiai erőkkel, hogy ura az élet összes jelenségeinek, egészen sajátos törvényeknek veti alá őket, s a szervezetet olyan élő egésszé formálja, amelyhez ha a kísérletező hozzányúlna, szétrombolná magának az életnek a jellegét. Cuvier(2), aki ugyanígy vélekedett, azt gondolva, hogy a fiziológiának olyan tudománynak kell lennie, amely anatómiai megfigyeléseket végez, és ezekből következtetést von le, ekképp nyilatkozik:

„Egy élő test minden része egybetartozik; csak akkor működhetnek, ha valamennyien együtt működnek. Ha egyiküket el akarjuk választani az egésztől, ezzel az élettelen anyagok rendjébe utaljuk vissza, és teljesen megváltoztatjuk a lényegét.”1

Ha az előbbi ellenvetések megalapozottak volnának, el kellene ismerni: vagy nincs az életjelenségekben determinizmus, ami a kísérleti fiziológia egyszerű tagadásával egyértelmű, vagy el kellene fogadni, hogy az életerőt különleges módszer szerint kell tanulmányozni, s hogy az élő testek tudományának más elveken kell nyugodnia, mint az élettelen testek tudományának. Ezek az eszmék, amelyek más korokban nagy tekintélynek örvendtek, a fiziológia haladásának hatására mindinkább elhalványodnak. Mindazáltal ki kell irtani utolsó csírájukat is, mert csökevényeik némely elmében komoly akadályai a fiziológiai tudomány és a kísérleti orvostudomány haladásának. Célom, hogy bebizonyítsam: az életjelenségeket, éppen úgy, mint a szervetlen testek jelenségeit, feltétlen és szükséges determinizmus kormányozza. Az életről szóló tudomány nem alkalmazhat más módszereket, és nem épülhet más alapokra, mint az ásványtan alapjaira, s nincs semmiféle különbség a fiziológiai tudományok elvei és a fizikai–kémiai tudományok elvei között.

1

Az a spontaneitás, amely az élőlények sajátja, nem akadályozza meg a fiziológust, hogy alkalmazza körükben a kísérleti módszert.2 Az élőlények ugyanis e spontaneitás ellenére sem függetlenek a külvilág befolyásától, s funkcióik állandóan olyan feltételekhez igazodnak, amelyek meghatározott és szükséges módon szabályozzák jelentkezésüket.

Mihelyt az életjelenségek sajátos mechanizmusainak tanulmányozásához fogunk, hamarosan tapasztaljuk, hogy az a látszólagos spontaneitás, amely az élőlények kiváltsága, csak bizonyos jól meghatározott körülmények egészen természetes következménye, s könnyen bebizonyíthatjuk, hogy az élő testek megnyilvánulásai, éppen úgy, mint a szervetlen testeké, valójában pusztán fizikai–kémiai feltételekhez kapcsolódnak. Hadd tegyük hozzá, hogy az a probléma, amely a fiziológust és a kísérletező orvost foglalkoztatja, nem az élet végokának a keresése, hanem csak a vitális tevékenységet meghatározó fizikai–kémiai feltételek megismerése.

Először is jegyezzük meg, hogy az élőlények függetlensége a kozmikus környezetben csak a teljes és magasabbrendű szervezeteknél észlelhető. Az alsóbbrendű lényeknél, például az ázalékállatkáknál, amelyeknek szervezete kezdetleges, nincs valódi függetlenség. E lények gyakran nagyon határozott módon nyilvánítják vitális tulajdonságaikat, de csak a nedvesség, a fény, a külső hő hatására, s mihelyt e feltételek egyike vagy másika hiányzik, a vitális megnyilvánulások megszűnnek, mivel a velük párhuzamos fizikai–kémiai jelenségek félbeszakadtak. Ilyenkor ezek az állatok többnyire valamiféle látens életállapotába süllyednek, s ez nem más, mint az élő test kémiai közömbössége a külvilággal szemben. Az élet külső megnyilvánulásainak ez a teljes felfüggesztése feltételezhetően korlátlan idejű. Spallanzani(3) megfigyelte, hogy az üszkös búza harminc éve élettelen és kiszáradt férgeinek az életképessége egy csöpp víz hatására újra jelentkezett. Ez esetben a testbe visszatérő víz újra előidézte a kémiai jelenségeket, és lehetővé tette, hogy a szövetek visszanyerjék vitális tulajdonságaikat.

Ami a növényvilágot illeti, itt az életjelenségek megnyilvánulásai szintén a környezet hő-, nedvesség- és fénykörülményeitől függenek, s ezt nevezik általánosságban az évszakok hatásának. Ugyanez vonatkozik a hideg vérű állatokra is; életjelenségeik megbénulnak vagy felélednek, aszerint, hogy az éghajlatnak ugyanezek a feltételei, a hő, a hideg, a nedvesség, a szárazság kedveznek-e nekik vagy sem. Nos, a víz, a hő, az elektromosság fizikai–kémiai jelenségeket is előidéz, úgyhogy azok a hatások, amelyek az élőlényeknél az életjelenségeket előidézik, meggyorsítják vagy lelassítják, pontosan ugyanazok, amelyek előidézik, meggyorsítják vagy lelassítják az ásványtani jelenségeket az élettelen testekben. A vitalistákkal szemben, akik valamiféle ellentétet vagy összeférhetetlenséget látnak az életfunkciók feltételei és az ásványtani jelenségek feltételei között, meg kell állapítani, hogy a jelenségek e két rendje között teljes párhuzamosság, közvetlen és szükségszerű viszony áll fent. Ez a viszony szorosabb az alsóbbrendű lények, a növények és a hideg vérű állatok esetében; viszont az embernél, és a többi meleg vérű állatnál általában, nyilvánvaló, hogy a szervezet funkciói függetlenek a környezet feltételeitől. Az életjelenségek megnyilvánulásai nincsenek alávetve sem az évszakok váltakozásának, sem a kozmikus változások hatásának. Egy tökéletesebb védekezési mechanizmus jóvoltából az állat a hozzá tartozó belső környezetbenállítja elő és tartja fent azokat a hő- és nedvességfeltételeket, amelyek az életjelenségek megnyilvánulásaihoz szükségesek. Mivel a meleg vérű állatok szervezete kellőképpen védett, csak nagyon nehezen kerül egyensúlyba a külső környezettel; szerveit valamiképp melegházban őrzi, s ily módon tartja fent élettevékenységeiket. Ugyanígy láthatjuk, hogy kertjeink melegházaiban olyan, a külső hőtől és fagytól független, vegetatív élettevékenység nyilvánul meg, amely sajátos és szükséges módon a melegház belső légkörének fizikai–kémiai feltételeihez alkalmazkodik.

Azok az életmegnyilvánulások, amelyeket az embernél és a magasabb rendű állatoknál megfigyelhetünk, sokkal bonyolultabbak, semmint képzelnénk; de sohasem szabad elfelejtenünk, hogy bármilyen bonyolultak is, tömérdek szerves elem benső tulajdonságaiból tevődnek össze, s ezeknek az elemeknek a működése annak a belső környezetnek a fizikai–kémiai feltételeihez van kötve, amelyben gyökereznek. Magyarázatainkból kizárjuk a belső környezetet, amelyet nem látunk, s csupán a külsővel számolunk, amely a szemünk előtt van, s ily módon azt hihetjük, hogy tévedünk, hogy az élőlényben valamiféle életerő van, amely semmibe veszi az általános kozmikus környezet fizikai–kémiai törvényeit.

Az élő gépek tehát oly módon vannak megteremtve és megalkotva, hogy miközben tökéletesednek, egyre szabadabban viselkednek a külvilágban; mindamellett belső környezetükben megvan a vitális determinizmus, amely éppen e tökéletesedés következtében egyre inkább elszigetelődött az általános kozmikus környezettől. A gépek, amelyeket az emberi értelem teremt, noha összehasonlíthatatlanul nehézkesebbek, szintén örvendenek bizonyos függetlenségnek, amely belső mechanizmusuk működésének kifejezése. Egy gőzgép működése nem függ a külső környezet fizikai–kémiai feltételeitől, hiszen a gép hidegben és melegben, szárazságban és nedvességben egyformán dolgozik; ám a fizikus számára, aki behatol a gép belső környezetébe, ez a függetlenség csak látszólagos, és minden belső kerék mozgását olyan abszolút fizikai feltételek határozzák meg, amelyeknek törvényeit jól ismeri. Ugyanígy, ha a fiziológus be tud hatolni az élő gép belső környezetébe, itt olyan determinizmusra talál, amely számára az élő testekkel foglalkozó kísérleti tudomány reális alapja lesz.

Hogy megértsük az élőlényeken végzett kísérleteket, főképp a magasabb rendű szervezetek esetében, szükségszerűen két környezettel kell számolni: a kozmikus vagy extra-organikuskörnyezettel, amely élőlényeknek és élettelen testeknek egyaránt közös és az intra-organikuskörnyezettel, amely az élőlények sajátja. Ez utóbbi környezetet, amely szerves, aktív elemeinkkel (izmainkkal, idegeinkkel, mirigyeinkkel) kapcsolatos, az összes keringő folyadékok (a vér és a többi szervezeten belüli, valamint a csírasejtben keletkező folyadék) alkotják. E folyékony környezetben megtaláljuk vízben oldottan a hőmérsékleti feltételeket, a levegőt és tápanyagokat, mert, amint azt másutt már elmondtuk, mindazok a szerves aktív elemek, amelyek szervezetünket alkotják, szükségképpen vízzel telítettek, s testünk csupán egy konstrukciós fortély jóvoltából létezhet és mozoghat száraz levegőben.

A kísérleti orvostudomány főképp az intra-organikus környezet tulajdonságainak ismeretein alapszik majd. Amikor egy gyógyszer hatást gyakorol ránk, nem gyomrunkban fejti ki ezt, hanem intra-organikus környezetünkben, miután felszívódott vérünkbe, és érintkezésbe lépett szervezetünk részecskéivel. A belső környezetnek ez az eszméje, amely fiziológiai tanulmányaimat irányítja, segítségemre volt abban, hogy pontosabban meghatározhassam, milyen befolyást gyakorolnak a mérgező anyagok testünk különböző elemeire; de olyan új megfontolások is következnek belőle, amelyeknek az a céljuk, hogy irányt szabjanak a fiziológiai kísérleteknek, és alapul szolgáljanak mind az általános fiziológiához, mind az általános pathológiához. Ugyanis orvosi vagy gyógyászati szempontból sem az ember, sem a magasabb rendű állatok nem függetlenek vitálisan a mérgektől és a gyógyszerektől. Az életjelenségeket bármikor módosíthatjuk vagy kiolthatjuk, ha aktív anyagokat juttatunk be vérünkbe vagy szerves környezetünkbe; de illúzió volna, ha a szervezetnek e változatos és sokféle módosulásában csak valamiféle életerő meghatározatlan kifejezését látnánk. Ellenkezőleg, valamennyi azoktól a pontosan meghatározott fizikai–kémiai feltételektől függ, amelyek belső környezetünkben vagy szöveteink hisztológiai elemeiben mennek végbe.

Valamikor Buffon(4) azt hitte, hogy az élőlények testében lennie kell egy különleges szerves elemnek, amely nem található meg az ásványokban. A kémiai tudományok haladása megdöntötte ezt a feltételezést, kimutatva, hogy az élő testet kizárólag az ásványvilágból ismert egyszerű anyagok vagy elemek alkotják. Egy időben azt is hitték, hogy az életjelenségek megnyilvánulásait egy különleges erő működése magyarázza; de a fiziológiai tudományok haladása ezt a második feltételezést is megdöntötte, kimutatva, hogy a vitális tulajdonságok sem öntevékenyebbek, mint az ásványi tulajdonságok, s hogy ugyanazok a fizikai–kémiai feltételek irányítják mindkettő megnyilvánulásait. A mondottakból nem szabad arra következtetnünk, hogy az élő testeket azonosítjuk a szervetlen testekkel; mindnyájunk józan esze azonnal ellenszegülne az ilyen zavaros feltételezésnek. Nyilvánvaló, hogy az élő testek másképp viselkednek, mint az élettelen testek. Csupán arról van szó, hogy helyesen jellemezzük és határozzuk meg a különbségüket, mert ez sarkalatos pontja a kísérleti fiziológiai tudomány megértésének.

Az élet valamennyi meghatározása között a legkevésbé kompromittáló és egyszersmind a legigazabb az, amelyet az Enciklopédia ad: „Az élet a halál ellentéte.” Ez a meghatározás naivul világos, mégsem adhatunk ennél soha jobbat, mert sohase fogjuk megtudni, hogy önmagában valójában mi is az élet. Számunkra egy test csak azért élő, mert meghal, s mert oly módon van megalkotva, hogy funkcióinak természetes működése folytán bizonyos ideig fenntartja szervezetét, s hozzá hasonló egyedek létrehozásával örökre fennmarad. Az élet lényege tehát a szerves fejlődés erejében, azaz inkább vezéreszméjében rejlik; az ily módon felfogott életerő alkotta Hippokratész(5) gyógyító erejét, Van Helmontnak(6) a maggal kapcsolatos elméletének erejét és archeus faberjét.3 Ha egy szóval akarom meghatározni az életet, azt mondhatom: az élet teremtés. Valóban, az élet a fiziológus szemében nem lehet egyéb, mint az organizmust teremtő végok, amely mindig ki fog siklani kezünkből, akár az összes többi végok. Ez az ok a szervezet által nyilvánul meg; egész tartama alatt az élőlény ennek a teremtő életerőnek az uralma alatt áll, s a természetes halál akkor következik be, amikor az organikus teremtés többé már nem valósulhat meg.

Az emberi szellem nem tud okozatot ok nélkül elképzelni, valamely jelenség mindig felidézi benne az okság eszméjét, s az egész emberi tudomány abban áll, hogy eljutunk a megfigyelt események fonalán az okig; ám a mindenkori filozófusok és tudósok az okok két rendjét különböztették meg: az elsődlegesokokat, a végokokat, és a másodlagosvagy közvetlenokokat. A végokok, amelyek a dolgok eredetével kapcsolatosak, számunkra teljesen felfoghatatlanok; a közvetlen okokat, amelyek a jelenségek megnyilvánulásainak a feltételeivel kapcsolatosak, megérthetjük, és kísérleti úton megismerhetjük. Newton azt mondta: aki a végső okok kutatásával foglalkozik, pusztán azt bizonyítja vele, hogy nem tudós. Valóban, ez a kutatás meddő, mert olyan problémák elé állít bennünket, amelyek a kísérleti módszer útján megközelíthetetlenek.

Mindent összevetve, egy életjelenségben, mint minden más természeti jelenségben, a dolgok kétféle rendje hat: először is a teremtő, törvényhozó, az életet kormányzóvégok, amelyet nem ismerhetünk meg – s azután az életjelenség közvetlen vagy végrehajtóoka, amely mindig fizikai–kémiai természetű, és a kísérletező hatókörébe tartozik. Az élet végoka a szerves gép fejlődését vagy teremtésétindítja el; de ha már létrejött a gép, alkotóelemei tulajdonságainak megfelelően és a rájuk ható fizikai–kémiai feltételek hatására működik. A fiziológus és a kísérletező orvos szemében az élő szervezet csupán egy bámulatra méltó gép, amelynek csodálatos tulajdonságai vannak, s amelyet a legbonyolultabb és legkényesebb mechanizmusok hoznak működésbe. Olyan gép ez, amelynek mechanizmusát elemeznünk és meghatároznunk kell, hogy módosíthassuk, mert a véletlen haláleset nem egyéb, mint a szervezet széthullása vagy megsemmisülése egy vagy több életfontosságú mechanizmus tevékenységének megszakadása vagy megszűnése következtében.

2

A végokok keresése, mint már említettük, nem tartozik a tudomány hatáskörébe. Amikor a kísérletező elérkezett a jelenségek determinizmusához,tovább nem mehet, és e tekintetben megismerésének határa az élőlények tudományában ugyanaz, mint az élettelen testek tudományában.

Szellemünk olyan természetű, hogy először a végokot keresi, azaz a dolgok lényegét, vagyis miértjét.Ebben többre törekszünk annál a célnál, amelyet elérhetünk, mert a tapasztalat hamarosan megtanít bennünket arra, hogy nem mehetünk tovább a mikéntnél,vagyis annál a determinizmusnál, amely a jelenségek közvetlen okát vagy létfeltételét tárja fel.

Amit egy jelenség determinizmusánaknevezünk, nem más, mint a determináló ok, vagy a közvetlen ok, vagyis az a körülmény, amely meghatározza, mikor bukkan fel a jelenség, és mi a létfeltétele, vagy egyik létfeltétele. A determinizmusszó egészen mást jelent, mint a fatalizmus szó. A fatalizmus feltételezi, hogy valamely jelenség szükségképpen, feltételeitől függetlenül nyilvánul meg, viszont a determinizmus nem egyéb, mint egy olyan jelenség szükségszerű feltétele, amelynek a megnyilvánulása nem szükségképpeni. A fatalizmus tehát éppannyira tudománytalan, mint az indeterminizmus.

Amikor egymást követő kísérleti analízisek útján megtaláltuk valamely jelenség közvetlen okát vagy elemi feltételét, elértük azt a tudományos célt, amelyen sohasem léphetünk túl. Ha tudjuk, hogy a víz valamennyi tulajdonságával együtt az oxigén és a hidrogén bizonyos arányú vegyületéből származik, és ismerjük ennek a vegyüléknek a feltételét, tudjuk mindazt, amit e tárgyban tudományosan tudhatunk; de ez a dolgok mikéntjéreés nem miértjérevonatkozik. Tudjuk, hogyan keletkezik a víz, de hogy egymennyiségnyi oxigén vegyítése két mennyiségnyi hidrogénnel miért ad vizet, arról fogalmunk sincs, nem tudhatjuk, és nem is kell kutatnunk. Az orvostudományban, ugyanúgy, mint a kémiában, tudománytalan a miért felvetése, ezzel ugyanis megoldhatatlan és gyakorlatiatlan kérdésekbe bonyolódunk. Vajon Molière az orvostudománynak ebből a tudománytalan, megismerésünk végessége iránt érzéketlen irányzatából űz-e gúnyt, amikor doktorjelöltje szájába, akitől megkérdezik, miért altat az ópium, a következő választ adja: Quia est in eo virtus dormitiva, cujus est natura sensus assupire.4 Ez a válasz tréfásnak vagy képtelennek tetszik, mégis az egyetlen, amelyet adhatunk. Ugyanígy, ha meg akarnók válaszolni ezt a kérdést: „Miért keletkezik víz, ha a hidrogént oxigénnel kombináljuk?”, csak azt felelhetjük: „Mert a hidrogénnek vízgerjesztő tulajdonsága van.” Tehát voltaképpen a kérdés, a miértképtelen, mert csak naiv vagy nevetségesnek látszó választ adhatunk rá. Helyesebb elismerni, hogy nem tudjuk, hogy ez megismerésünk határa. Tudjuk, hogy az ópium hogyan, milyen feltételek között altat; de azt sohasem fogjuk megtudni, hogy miért.

Az élő anyag tulajdonságai csak az élettelen anyag tulajdonságaival kapcsolatban nyilvánulhatnak meg és ismerhetők meg, amiből következik, hogy a kísérleti fiziológiai tudomány szükségképpeni alapja a fizikai–kémiai tudomány, s ebből meríti kutatási eljárásait és cselekvési eszközeit. Az élő test kétségkívül természetéhez illő tulajdonságokkal és képességekkel rendelkezik, így szerves keplékenységgel, összehúzódási képességgel, érzékenységgel, értelemmel; mégis mindezek a tulajdonságok és képességek kivétel nélkül, bármilyen rendűek legyenek is, a szervezet belső és külső környezetének fizikai–kémiai feltételeiben találják meg determinizmusukat, vagyis megnyilvánulási és cselekvési módozataikat. Ám az életjelenségek terén, éppen úgy, mint az ásványi jelenségek terén, valamely jelenség létfeltétele semmit sem árul el nekünk a természete felől. Ha tudjuk, hogy a gondolatnak, az idegrendszeri és értelmi jelenségeknek a megnyilvánulásához bizonyos idegek külső ingere szükséges, valamint az, hogy a vér bizonyos hőfokon fizikai és kémiai kapcsolatba lépjen az agyidegek elemeivel, ezzel csupán e jelenségek determinizmusát vagy létfeltételeit világítjuk meg, de semmit sem tudunk meg az értelem valódi természetéről. Ugyanígy, ha tudjuk, hogy dörzsöléssel és vegyi eljárással elektromosságot gerjeszthetünk, ez a jelenség determinizmusát vagy feltételeit jelöli meg, de semmit sem árul el az elektromosság valódi természetéről.

A kísérletező módosíthatja a természet mindama jelenségeit, amelyek számára hozzáférhetők. Egy rendelkezés alapján, amelyet kétségkívül nagyon bölcsnek kell találnunk, a kísérletező sohase hathat az égitestekre; ezért az asztronómia mindvégig arra van kárhoztatva, hogy pusztán megfigyelő tudománymaradjon.

„A földön – írja Laplace(7) – kísérletekkel módosítjuk a jelenségeket; az égen csupán gondosan megfigyeljük mindazt, ami ott történik.”

A földi jelenségek tudományai lehetnek csak kísérleti tudományok, közülük, jelenségeik nagyfokú egyszerűsége miatt, először az ásványtani tudományok váltak hozzáférhetővé a kísérletező számára; de tévedtek, mikor száműzni akarták a kísérletezést az élőlények tudományából, azt állítva, hogy a szervezet kis világként (mikrokozmoszként) elszigetelődik a nagy világban (makrokozmoszban), s élete egy olyan egésznek vagy oszthatatlan rendszernek az eredője, amelynek a következményeit megfigyelhetjük ugyan, de nem módosíthatjuk. Ha az orvostudomány például megfigyelő tudomány akarna maradni, az orvosnak meg kellene elégednie betegei megfigyelésével, arra kellene szorítkoznia, hogy megjósolja betegségeik lezajlását és kimenetelét, de éppoly kevéssé avatkozhatna be, mint az asztronómus bolygói mozgásába. Am az orvos, mihelyt hatásos orvosságot ír elő, kísérletezik, hiszen, ha megpróbálja valamennyire módosítani a betegség tüneteit, az már valódi kísérlet. A tudományos kísérletnek a jelenségek determinizmusának az ismeretén kell alapulnia, különben a kísérlet még csak vak és empirikus. Az empirizmusta kísérleti orvostudomány fejlődésének szükségszerű szakaszaként kell elfogadnunk, de nem szabad rendszerré emelnünk, mint néhány orvos kívánta.

A kísérleti módszert minden rendű-rangú természeti jelenségre alkalmazhatjuk, s ez érthető, hiszen a kísérletező nem hozza létre a jelenségeket, csupán és kizárólag előző állapotukra, vagyis arra a fizikai–kémiai feltételre hat, amely megelőzi és közvetlenül meghatározza a jelenség megnyilvánulását. Amikor a kísérletező lehűt egy folyékony testet, hogy kikristályosítsa, nem a kikristályosodásra hat, amely az ásványi anyag eredendő tulajdonsága, csak azt a feltételt határozza meg, amelynek a nyomán létrejön. Ha nitrogénkloridot 100 fokra hevítünk, és bekövetkezik a robbanás, amely jelentős mozgás és hő forrása, nem egyenesen a robbanásra hatunk, csak 100 fokra emeljük a hőmérsékletet, amely a robbanás meghatározó feltétele. Ugyanez vonatkozik a szerves jelenségekre is. Ha például sörélesztő-testecskéket teszünk egy cukrozott folyadékba, s mínusz 10 foknál alacsonyabb hőmérsékleten tartjuk, a folyadékban nem történik semmi; az élesztő az alacsony hőmérsékletem nem fejti ki hatását a cukorra, nem képződik sem szénsav, sem alkohol; de hogyha a hőmérsékletet plusz 30 fokra emeljük, csakhamar megindul gyors ütemben az erjedés. Ebben az esetben sem az erjedésre, mint az élesztő lényeges és eredendő tulajdonságára hatottunk; mindössze előidéztük azokat a fizikai–kémiai feltételeket, amelyeknek a hatására az erjedés félbeszakad vagy megindul. Ha most példánkat az élőlények legmagasabb rendű és legrejtelmesebb jelenségeinek a köréből vesszük, látni fogjuk, hogy a kísérletet ugyanilyen értelemben kell végeznünk. Ami naponta egy tyúktojás kiköltésénél szemünk láttára végbemegy, méltán indíthat bennünket csodálkozásra, s ébreszthet rá, mekkora tudatlanságban leledzünk; de szokásból nem csodálkozunk hétköznapi jelenségeken, mert nem gondolkozunk el rajtuk. A zajtalan szerves fejlődést, amely e tojásban végbemegy, az égitestek néma térbeli harmóniájához hasonlították. Van Helmont, aki a középkor homályának a sűrűjében valamiféle világos szellemként jelenik meg, feltételezte, hogy a tojásban archeus fabervagy eszmevan, amely a fejlődést irányítja. Ez valóban egy eszme fejlődéséhez hasonlít, mert e pillanattól fogva minden össze van hangolva és elő van irányozva, nem csupán az új lény fejlődése, hanem egész élete során követendő funkcionális önfenntartása is, mert a táplálkozás nem más, mint a keletkezés folytatása. S ha most a modern tudományhoz folyamodunk, látni fogjuk, hogy a tojás lényeges része egy kis hólyagocskára vagy mikroszkopikus sejtre szorítkozik, a madártojás többi része, a sárgája és a fehérje csupán tápanyag, amelynek az a rendeltetése, hogy fedezze a fejlődés szükségleteit, amelynek az anya testén kívül kell végbemennie. Ebbe az egyszerű mikroszkopikus szerves testbe, amely minden állat petesejtjét alkotja, roppant bonyolult fejlődéseszmét kellene helyeznünk, amely nemcsak az illető lény sajátos jellemvonásait foglalja magában, hanem az egyéniség minden részletét is. Például az embernél ez a rejtelmes hólyagocska már tartalmazza csírájában azt az öröklött betegséget, amely csak húsz-harminc év múlva jelentkezik. De ez a petesejtben rejlő sajátos eszme pusztán fizikai–kémiai feltételek hatására nyilvánul meg és bontakozik ki. Mint a mi sörélesztősejtünk, bizonyos hőmérséklet alatt a tojás petesejtje is bénult állapotban marad, s a szerves eszme csak plusz 35 fokon kezdi el működését. Hadd álljak meg itt: az idézett példák, amelyek mind jól ismert tényekre vonatkoznak, azt hiszem, kellően kifejezik véleményemet, és megvilágítják elgondolásomat. Tehát a kísérletezőnek vagy a deterministának csak azért kell megfigyelnie a természet jelenségeit, hogy megtalálja meghatározó okukat, s nem szabad végokukat keresve olyan rendszerekhez folyamodnia, amelyek hízelegnek ugyan gőgjének, de voltaképp csak tudatlanságát leplezik.

Mint látjuk, nem szabad a szerves testek jelenségei és a szervetlen testek jelenségei között olyan különbséget feltételezni, amely szerint az előbbiek természetét megismerhetjük, viszont az utóbbiak természetét nem ismerhetjük meg. Az igazság az, hogy minden jelenség természete vagy lényege, akár vitális, akár ásványi, számunkra teljességgel megismerhetetlen. A legegyszerűbb ásványi jelenség lényege éppannyira ismeretlen a vegyész vagy a fizikus előtt, mint az értelmi jelenségek lényege vagy bármely más életjelenség végoka a fiziológus előtt. Ez egyébként érthető: a dolgok benső természetének ismerete vagy az abszolútum ismerete a legegyszerűbb jelenség esetében is megkövetelné az egész világegyetem ismeretét, hiszen nyilvánvaló, hogy a világegyetem bármely jelensége valaminő kisugárzása e világegyetemnek, és összhangjában maga is szükségképpen részt vesz. Az abszolútum megismerése tehát az a megismerés, amelyből semmi sem rekedne ki. Az embert erre ösztönzik érzései, de világos, hogy nem szerezheti meg mindaddig, amíg marad valami, amit nem is vagy kevésbé jobban sikerült-e, hogy megközelíti-e, vagy hogy eltávolodott-e a közös mércétől. A körülmények folytán a görög szépséget választottuk mércéül, így az emberiség műalkotásairól hozott ítéletek alapja: ezeknek a műveknek a görög műalkotásokkal való több-kevesebb hasonlatossága.

Így fest a folytonosan vajúdó emberi szellem gazdag termése a görög szellem egyszeri kivirágzásának korlátaiban. Ennek az országnak művészei találtak rá az abszolút szépre, és ettől kezdve már minden kimondatott; a közös mérce meg van állapítva, most már csak a mintákat kell utánozni és újraalkotni, a lehető legpontosabban. És akadnak is emberek, akik azt bizonygatják önöknek, hogy a reneszánsz művészei csak azért voltak nagyok, mert utánzók voltak. Több mint kétezer éve szüntelenül alakul a világ, civilizációk emelkednek fel és hanyatlanak le, társadalmak bontakoznak ki vagy sorvadnak el a folytonosan változó szokások közepette; és, másfelől, művészek születnek itt meg ott, Hollandia hideg és sápadt hajnalain, Itália és Spanyolország forró és kéjsóvár estéin. De mit számít mindez! az abszolút szépség itt van, megváltoztathatatlan, uralkodik a korokon; nyomorultul összezúzódik rajta minden élet, minden szenvedély és minden képzelet, ami csak virult vagy szenvedett itt, több mint kétezer esztendő óta.

Most pedig lássuk, mi az én meggyőződésem a művészetről. Egy pillantással átfogom az emberiséget, amely letűnt már, s amely a természetet szemlélve, minden időben, mindenfajta éghajlat alatt, minden körülmények között érezte az emberi alkotásnak, a tárgyak és az élőlények művészet által való újjáteremtésének parancsoló szükségét. Igy hatalmas látvány tárul a szemem elé, amelynek minden részlete érdekel és mélységesen izgat. Minden nagy művész azért tűnt fel, hogy a természet bizonyosfajta új és egyéni ábrázolásával ajándékozzon meg bennünket. A változatlan hasznot húzhatunk, ha eléggé ismerjük létfeltételeiket. Az egyetlen különbség az, hogy az életjelenségek determinizmusához sokkal nehezebben férünk hozzá, mert feltételei összehasonlíthatatlanul bonyolultabbak és finomabbak, s ráadásul össze is fonódnak egymással.

A fizikus és a vegyész nem tud kilépni a világegyetemből, de elszigetelten is tanulmányozhatja a testeket és a jelenségeket, és nem kell megértésük végett a természet egészéhez viszonyítania őket; ám a fiziológusnak, aki viszont kívülről szemléli az élő szervezetet, és láthatja egészét, számolnia kell az egésznek a harmóniájával, miközben megpróbál bele is hatolni, hogy elemezhesse mindegyik rész mechanizmusát. Ebből az következik, hogy a fizikus és a vegyész elutasíthatja a végok mindenféle eszméjét azokban a tényekben, amelyeket megfigyel, ellentétben a fiziológussal, akit minden arra serkent, hogy elismerje: a szerves testekben harmonikus és előre megállapított célszerűség működik, oly módon, hogy részleges tevékenységeik összetartoznak, és előidézik egymást. Ha kísérleti elemzés útján az élő szervezetet részeire bontjuk, és a részeket elszigeteljük, nem azért tesszük, mintha egymástól függetlenül akarnók megérteni őket. Ha egy szerv vagy szövet fiziológiai sajátosságát a maga teljes értékében és jelentőségében akarjuk megérteni, mindig a szervezethez kell viszonyítani, s csak olyan következtetést szabad belőle levonnunk, amely a szervezet egészét érintő hatásokra vonatkozik. Egyszóval el kell ismernünk, hogy az életjelenségek determinizmusa nem csupán nagyon bonyolult determinizmus, hanem egyúttal harmonikusan alárendelt determinizmus is. A fiziológiai jelenségek, amelyek a magasabb rendű állatoknál oly bonyolultak, tömérdek egyszerűbb jelenségből tevődnek össze, ezek előidézik vagy váltják egymást a közös végcél felé való törekvésben. Nos, a fiziológus leglényegesebb feladata az, hogy kísérleti elemzés útján meghatározza a bonyolult fiziológiai jelenségek elemi feltételeit, megragadja természetes alá- és fölérendeltségüket, s így megértse és kövesse különféle öszszetételeiket azokban az annyira változatos mechanizmusokban, amelyek az élőlényekben megtalálhatók. Az antik jelkép, amely összetekeredett, saját farkát harapdáló kígyót ábrázol, elég hű kép az életről. Az élő szervezet ugyanis zárt kört alkot, de ennek a körnek feje és farka van, abban az értelemben, hogy nem minden életjelenség egyformán fontos, jóllehet valamennyi összefügg, és a vitális cirkulusmegvalósításában egymást követi. Igy az izomzat és az idegrendszer fenntartja azoknak a szerveknek a működését, amelyek a vért termelik, vagy kialakítják a belső környezetet; viszont a vér szintén táplálja az őt előállító szerveket. Itt szerves és szociális érdekközösség áll fenn, amely az élő háztartást állandóan elhasználódó és állandóan újjászülető mozgásban tartja, mindaddig, amíg egy nélkülözhetetlen szerves elem hibája vagy tevékenységének megszűnése meg nem zavarja vagy végképp meg nem állítja az élő gépezet működését. A kísérletező orvos célja tehát az, hogy megtalálja a bonyolult organikus zavar egyszerű determinizmusát, azaz hogy felfedezze az eredeti pathologikus alapjelenségnek azt a feltételét, amely bonyolult determinizmus útján előidézi a többit. Ez a determinizmus voltaképp nem más, mint több-kevesebb egyszerű determinizmus láncolata.

Mihelyt megragadtuk a kezdeti determinizmus jelenségét, ez a kísérletező vezérfonala, Ariadné-fonala lesz, és lehetővé teszi számára, hogy mindig eligazodjék a fiziológiai és pathológiai jelenségek látszólag oly homályos útvesztőjében. Ezután már érthető, hogy egymásnak alárendelt determinizmusok sorozata hogyan hozhat létre olyan logikus jelenséghalmazt, amely mindig ugyanazt a típust képezi újra, mintha egy meghatározott fajta egyedei volnának. Fiziológiai értelemben ezek a jelenségtípusok alkotják a funkciókat, pathológiai értelemben ezek okozzák a betegségeket. Van Helmont szemében a megbetegedés egy beteg eszme (idea febrilis) kifejlődésének a következménye. A mérgezések, éppen úgy, mint a betegségek, olyan bonyolult determinizmusra vezethetők vissza, amelynek kezdeti determinizmusa nem más, mint a méreg fizikai–kémiai hatása valamely szerves elemre, jóllehet utóbb, másodlagos determinizmusokban, felbukkanhatnak olyan jelenségfeltételek, amelyeket vitálisoknak nevezhetünk, mert csak az élő szervezeten belül fordulnak elő, akár egészséges az, akár beteg.5

Végül a bonyolult fiziológiai vagy pathológiai jelenségek kezdeti fizikai–kémiai determinizmusának megismerése teszi egyedül lehetővé, hogy a fiziológus racionálisan hathasson az életjelenségekre, és oly biztonságosan terjessze ki rájuk hatalmát, mint a fizikus vagy a kémikus a szervetlen testekre. Mindazonáltal nem szabad visszaélnünk hatalmunkkal, mert csak engedelmeskedünk a természetnek, de nem parancsolunk neki. Valójában a természet jelenségeit csak meghatározó vagy közvetlen okuk vonatkozásában ismerhetjük meg. Nos, a törvény nem egyéb, mint egy oly módon megállapított számszerű vonatkozás, hogy minden adott esetben előre láthassuk, hogyan viszonylik az ok az okozathoz. Ennek a megfigyelés útján megállapított viszonynak a révén láthatja előre a csillagász az égi tüneményeket; ugyanennek a megfigyelés és tapasztalat útján megállapított viszonynak a jóvoltából a fizikus, a kémikus és a fiziológus nemcsak hogy előre látja a természet jelenségeit, hanem tetszése szerint és biztonságosan módosíthatja is őket, azzal a megszorítással, hogy nem lép ki a tapasztalat, vagyis a törvény által megjelölt viszonyokból. Ez más szóval azt jelenti, csak annyiban uralkodhatunk a természet jelenségein, amennyiben alávetjük magunkat az őket kormányzó törvényeknek.

A kísérletező nem változtathatja meg a természet törvényeit. Csak úgy hathat a jelenségekre, ha ismeri fizikai–kémiai determinizmusukat; de sem az nincs módjában, hogy kieszeljen, sem az, hogy teljesen megsemmisítse a jelenségeket, csak módosíthatja őket. A jelenségek feltételei annál könnyebben elemezhetők és írhatók körül, minél egyszerűbb a jelenség; de amint már mondtuk, a jelenség végoka lényegében és minden esetben teljesen felfoghatatlan. A kísérletező tehát többet tehet, mint amennyit tud,s elméje bárhogy fogja is fel a természet vitális vagy ásványi erőit, problémája mindig ugyanaz marad: meg kell határoznia azokat az anyagi feltételeket, amelyek között valamely tünemény jelentkezik; s miután megismerte ezeket a feltételeket, megteremti vagy nem teremti meg őket, hogy előidézze vagy megszüntesse a tüneményt. Hogy új jelenséget idézhessen elő, a kísérletezőnek csak új jelenségfeltételeket kell teremtenie; de nem hoz létre semmi újat, sem új erőt, sem új anyagot. A múlt század végén a tudomány kihirdetett egy nagy igazságot, nevezetesen azt, hogy a természetben az anyag nem vész el, és nem keletkezik; ebből az következik, hogy a jelenségvilág valamenynyi végtelenül változatos formája nem egyéb, mint átalakult, súlyban egyenértékű anyagcsoportosulás. Itt nem akarjuk szóba hozni az ásványi erők és a vitális erők természetének kérdését, annyit azonban hadd mondjunk el, hogy az a két igazság, amelyet az imént kijelentettünk, egyetemes érvényű, s érvényes mind a szerves, mind a szervetlen testekre.

Az elmondottakból láthatjuk, hogy minden jelenség, bármily rendű legyen is, virtuálisan létezik a természet változhatatlan törvényeiben, de csak akkor nyilvánul meg, ha létfeltételei megvalósulnak. A föld felszínén levő testek és lények azt a harmonikus viszonyt fejezik ki, amely bolygónk és légkörünk kozmikus feltételei és az általuk létrehívott lények és jelenségek között van. Más kozmikus feltételek szükségképpen más világot eredményeznének, s ebben megnyilvánulnának mindazok a jelenségek, amelyek itt megtalálnák létfeltételeiket, s eltűnnének belőle mindazok, amelyek itt nem tudnak kifejlődni, de bármily változatosak lennének is azok a jelenségek, amelyeket a földön elképzelhetünk, belegondolva magunkat a képzeletünk teremtette kozmikus feltételekbe, el kell fogadnunk, hogy mindezek mindenkor a fizikának, a kémiának és a fiziológiának azok szerint a törvényei szerint menne végbe, amelyek tudtunkon kívül öröktől fogva léteznek, s mindabban, ami bekövetkezhet, nem lenne semmi új, sem új erő, sem új anyag; csak eltérő viszonyok, s következésképp új lények és jelenségek teremtődnének.

Amikor a kémikus új testet hoz létre a természetben, nem hivalkodhat azzal, hogy ő hozta azokat a törvényeket, amelyek alapján a test létrejött. Csupán megvalósította azokat a feltételeket, amelyek közepette a teremtő törvény megnyilvánulhatott. Ugyanez vonatkozik a szerves testekre is: egy kémikus és egy fiziológus kísérletei csak akkor hozhatnak létre új élőlényeket, ha tiszteletben tartják a természet örök törvényeit.

Szenczei László fordítása

Claude Bernard
(1813–1878)
Léon Augustin l’Hermitte
Az óra
Bernardt körülveszik munkatársai és az előkészítő, bal oldalán, mögötte pedig a fekete sapkás férfi a hűséges ’teremőr’, Lesage ’apó’.
forrás
Bernard állatkísérletekben használt lélegeztető készüléke

A tanulmány megtalálható Az ima az Akropoliszon – A francia esszé klasszikusai, továbbá A modern irodalomtudomány kialakulása – A pozitivizmustól a strukturalizmusig című szöveggyűjteményekben. Utóbbiban, a Pozitivizmus című fejezetben.

  1. Cuvier levele J. C. Mertrudhoz. Összehasonlító anatómiai leckék. VIII. évf. 5.
  2. Az olvasó e nézetek technikai bizonyítását megtalálja a Bevezetés a kísérleti orvostudományba című műben, amely hamarosan nyomdafestéket lát. (C. Bernard jegyzete)
  3. lásd a *6 jegyzetet Van Helmont-ról.
  4. Mivel van benne altatóerő, amelynek az a természete, hogy elszunnyasztja az érzékeket.
  5. Sok példát idézhetnék állításaim igazolására. Hadd szorítkozzam itt azoknak a kutatásoknak a megemlítésére, amelyeket a kurare hatásáról a Revue-ben közöltem, s amelyekből kiviláglik, hogy egy motorikus idegvégződés fizikai sérülése hogyan csap át fokozatosan minden vitális elemen, s idéz fel olyan másodlagos determinizmusokat, amelyek egyre bonyolultabbakká válván, halált okoznak. (C. Bernard jegyzete)
  1. Claude Bernard (1813–1878) – francia fiziológus és orvos tanulmánya a Revue des Deux Mondes folyóiratban jelent meg (XXV. année, Tome 58.) eredeti címe: Du progrès dans les sciences physiologiques. A kísérleti, a determinizmus elvének érvényesítését vizsgáló módszer általános leírását adja. Alapjául szolgál az 1865-ös bővebb értekezésnek – Introduction à la médecine expérimentale (Bevezetés a kísérleti orvostudományba) – s így Zola kísérletiregény-koncepciójának is.
  2. Georges Cuvier (1769–1832) – híres francia természettudós, az összehasonlító anatómia és a paleontológia egyik megalapítója.
  3. Spallanzani, Lazzaro (1729–1799) – itáliai természettudós; egyrészt a vérkeringés és az emésztés problémáinak, másrészt a mikroszkopikus nagyságú lények élettanának tanulmányozója. Jelentős műve, amire C. Bernard hivatkozik: Megfigyelések és kísérletek néhány különös állaton, amelyeket a megfigyelő tetszése szerint kelthetett holtukból életre.
  4. Buffon, Georges-Louis (1707–1788) – nagy francia természettudós, annak a roppant méretű Általános és részletes természetrajznak a szerzője, amely a szélesebb olvasóközönség előtt is népszerűvé tette tudományát.
  5. Hippokratész (i. e. 5. század) – az ókor leghíresebb orvosa.
  6. Jan Baptista Van Helmont (1577–1644) – flamand orvos és kémikus, a gázok természetének tanulmányozója. Hitt a szellemekben. Nézete szerint az életet egy működő alaperő (archeus faber) kormányozza.
  7. Pierre-Simon Laplace (1749–1827) – francia matematikus és csillagász. Sokáig érvényesnek tartották a Föld keletkezéséről kidolgozott elméletét. C. Bernard a Système du monde (A világ rendszere) című művéből idéz.
  1. vitális spontaneitás – az élet jelenségeivel kapcsolatos, de külső beavatkozástól függetlenül létrejövő jelenség vagy folyamat.
  2. pathológiaorvoslás kórtan.

Claude Bernard (1813–1878) típusa a franciáknál nem ritka a komoly tudósoknak, akik elméleteik mellett olvasóikkal is törődnek, míg a német tudósok többnyire aprólékos és nehezen érthető szaknyelven írják egymásnak tanulmányaikat. Claude Bernard ha nem is cifrán és szépelegve, de világosan, közérthetően és gondos olvashatósággal közölte olvasóival nem mindennapos felfedezéseit az orvostudományról, s ezzel érdemelte ki korabeli népszerűségét s a jó esszéírók közé való választását. Paraszti származású volt, s fiatal korában rajongott a színházért; abban a reményben ment Párizsba, hogy drámaíróként fog érvényesülni, de végül a tudomány felé fordult, orvos és fiziológus lett, s híres értekezésével (Bevezetés a kísérleti orvostudományba) igen nagy hatással volt Zolára és a naturalista regényírókra. Az itt közölt tanulmány mintegy első vázlata annak az értekezésnek. amely Zola kísérletező és dokumentumregényeinek alapjául szolgált. Nemcsak a Collége de France-ban kísérletezett haláláig, hanem cikkeket is írt az akkor legtekintélyesebb folyóiratba, a Revue des Deux Mondes-ba, s halála után maga Renan tartott felette akadémiai emlékbeszédet, amelyben magasztalja Bernard szigorú „determinizmusát” („a jelenségek hajthatatlan kapcsolatát”) és tudományos stílusát, mert ez teljesen összeolvad témájával: józan, igaz, logikus, a század tudományos stílusának mintája.

Gyergyai Albert

Ima az Akropoliszon. A francia esszé klasszikusai. Válogatta Gyergyai Albert. Budapest: Európa Könyvkiadó, 1977. 369–389. p.