Kosztolányi és Babits sugárkezelése⁽¹⁾

„A rádium tanított meg bennünket, hogy a világon nincs más határa az életünkhöz szükséges energia mennyiségének, csak az, melyet tudásunk határai szabnak neki.”

Frederick Soddy¹

Az ionizáló sugárzások (rádium, röntgen, izotópok) érzékszerveinkkel nem érzékelhetők, a szervezetre kifejtett hatásuk csak hosszabb-rövidebb lappangási idő után érzékelhető valamilyen formában. A hatás jelentősen függ a sugárzás különböző tulajdonságaitól, a besugárzott test vagy testrész, szerv, szövet reakciókészségétől, szövettani szerkezetétől, ép vagy kóros állapotától, ez utóbbi esetben attól, hogy daganatot vagy ugyanazon szerv ép részeit éri a sugárhatás. Jóllehet most, a 20. század végén a sugárérzékenységre és az azt befolyásoló tényezőkre, a daganatok sugárzással való befolyásolására vonatkozó tudásunk óriási fejlődésen ment át, technikai eszközeink számítógép vezérelte precíziós műszerekhez hasonlatosak, a sugárzások, a maguk láthatatlansága, nehezen és hosszú idő után észlelhető különböző hatásaik miatt, szinte semmit nem vesztettek az alig több, mint 100 évvel ezelőtti felfedezésük óta őket körülvevő titokzatos, és éppen ezért félelmetes jellegükből.

Ha pedig azt is meggondoljuk, hogy orvosi, klinikai alkalmazásuk egy nem kevésbé rettegett és félelmetes betegség, az ugyancsak számtalan formában megjelenő és lezajló rosszindulatú daganat ellen történik, érthető, hogy számos, a sugárzással szorosabb kapcsolatba került, kezelésben részesült írót, költőt, filozófust, orvost, életrajzírót „ihletett” meg a sugárzással való találkozásuk megörökítése. Meggondolásra késztető, hogy különböző korokban élő és alkotó, eltérő életfilozófiájú és sorsú alkotók hogyan „látták” a láthatatlan sugárzást, közvetlen élményeik alapján milyen jelzővel illették, milyen „képet” alkottak róla.

Nemrégen ünnepeltük W. C. Röntgen felfedezésének századik évfordulóját, melyről először 1895 decemberében, a würzburgi egyetemen számolt be. 1896‑ban jelent meg második dolgozata, majd 1897 márciusában jelent meg utolsó dolgozata az X-sugárzás, tulajdonságairól.²

Röntgen tehát nem foglalkozott többé az X-sugárzás sorsának alakulásával. Annál hamarabb fogott bele az orvostudomány a sugárzás klinikai felhasználásának kutatásába. Biológiai hatásai, főként a kezdeti években, gyakorlatilag ismeretlenek voltak, de az igen hamar kiderült, hogy az élő sejtekre valamilyen, többnyire pusztító hatást fejt ki. Innen már csak egy lépés volt annak kipróbálása, hogy különböző kórképeknél milyen eredmény várható a sugárzás alkalmazásától. A diagnosztikai felhasználás jelentősége – csontok ábrázolása, törések, testbe jutott idegen testek kimutatása, lokalizálása, eltávolításuk megkönnyítése – már a 19. század utolsó éveiben kiderült, de ennek során a jóindulatú bőrelváltozások, ekcémák, nyirokmirigy-gyulladások, gombásodás kezelését is megindította. Kezeltek röntgensugárzással bőrtuberkulózist (lupus vulgáris), hegesedéseket (keloid), színes bőrelváltozásokat (naevusok), és igen hamar bőrdaganatokat is. A röntgentechnika gyors fejlődése keményebb, tehát a testbe mélyebben behatoló sugárzás előállítását is lehetővé tette, megindulhatott a mélyebben fekvő elváltozások, elsősorban daganatok sugárkezelése is.

Az elmondottak alapján nem csodálkozhatunk azon, hogy a laikus nagyközönség gyakran babonás, olykor szinte vallásos jellegű csodavárása mellett írókat, költőket is megragadott a láthatatlan sugárzás aurája, és megpróbálták leírni, mit gondolnak, mit éreznek, betegségük során mit várnak az X-sugárzás hatásától.

A magyar szépirodalomban a sugárkezelés első említését Eötvös Károly Balatoni utazás című könyvében találtam³. „Az én tavalyi karácsonyom” című fejezetben írja:

„Az 1905. évi karácsony az én tavalyi karácsonyom. Akkor vesztettem el életem társát, édes, jó feleségemet… Harminchét évi boldog házasság után jobb mellében az úgynevezett rákbetegség támadt. Iszonyú betegség. Se okát, se orvosságát nem ismeri a tudomány…. Megkísérlettük a röntgensugarakat. Tudós férfiak ajánlották, jó lesz megkísérteni. Megszereztem a gépeket, odaállítottuk az ágy mellé. A kísérteties fény engem is megijesztett. De ez se használt. Csak újabb rettenetes fájdalmakat okozott. Talán el is késtünk, talán úgyse tud használni.”

Eötvös Károly idézett leírása utáni hosszabb időre nem találtam magyar irodalmi adatot a sugárkezelésről. Orvosi és irodalomtörténetünk nagy szerencséje, hogy betegsége során két nagy írónk, Kosztolányi Dezső és Babits Mihály daganatos betegsége során összeköttetésbe került a stockholmi Rádiumhemmet-tel. Ez az intézet volt a század harmincas éveiben Európa leghíresebb sugárterápiás központja, amelyet semleges országként a második világháború pusztításai megkíméltek, így számos értékes adat maradt meg a kórtörténet, sugárkezelési jegyzőkönyv és szövettani metszet archívumaiban.

Talán kevéssé ismert, hogy Kosztolányi is, felesége is írásban megörökítette a stockholmi rádiumkezeléseket.

Hogyan került Kosztolányi a Rádiumhemmetbe és milyen kezelésben részesült ott? Szállási Árpád⁴ írja, hogy

„…1934 közepén állapota kielégítő, az orvosok egyöntetű tanácsára kiutaztak Stockholmba, az áttétek besugárzására.”

Az utazást azonban levélváltás előzte meg Kosztolányi és Berven professzor, a Rádiumhemmet akkori igazgatója között. Kosztolányi 1934. V. 31-én kelt kártyáján megköszöni Bervennek kezelőorvosához, Dr. Schiffer Ernőhöz írt levelét. Német nyelven írott kártyáján írja Kosztolányi:

„Ich bin entschlossen, sobald wie möglich Ihr weltberühmtes Institut aufzusuchen. Es handelt sich für mich um das Leben.“

A levél további részében arra kéri Bervent, hogy a kezelési költségeket a legalacsonyabban állapítsa meg, mert:

„Ich bin ein Dichter der in der Sprache eines kleinen Volkes schreibt. Alle unsere Verhältnisse haben sich im Laufe der letzten Jahre ausserordentlich verengt.“

Adjuk át a szót először Kosztolányinénak, aki Kosztolányi Dezső című, 1990-ben megjelent könyvében⁵ a következőképpen emlékezik meg az első stockholmi napokról:

„A hely, ahol megszállunk, tiszta, egyszerű. Túlságosan egyszerű, de közel van a rádiumkórházhoz és olcsó. Az egész házban egy lélek se tud más nyelven, mint svédül. A kórházban egy Széchenyi gróf fekszik súlyos betegen, felesége, felnőtt gyermekei ott-tartózkodnak vele, el vannak készülve a halálára. […] A stockholmi tanár még aznap megvizsgálja Didét, elrendeli a kúrát. Naponta másfél órán keresztül ötgrammos rádiumágyúval fognak tüzelni rá. Nem is sejtjük, hogy mi az. Vidáman járjuk a várost.

Másnap szerit ejtem, hogy egyedül beszélhessek a tanárral. […] A tanár tud németül, németül beszélgetünk, közben azonban úgy rémlik, felötlik benne egy gondolat, mert ezt kérdezi tőlem:

– Ön, ugye, tudja, hogy mi a baja neki?

– Igen, tudom – mondom könnyedén – epulis.

– Nem – mondja a tanár –, nem epulis.⁶

– Sarcoma? – kérdem fuldokolva az ijedtségtől.

– Nem. Carcinoma – feleli a tanár. Önöknél Bécsben és Budapesten nem mondják meg az orvosok az igazat. Mi itt mindig az igazat mondjuk hallom a tanár büszkélkedő szavát

– Nem – könyörgök –, nem, ne mondja meg neki az igazat.

A tanár elnéző mosollyal beleegyezik abba, hogy nem áruja el neki az igazat. […] És ő szegény. Mindjárt másnap megkezdődött a kínzás. Szédül, émelyeg, undorodik, enni nem tud, képe irtózatosan feldagadt a félelmetes sugártól. A másfél órás sugárzás alatt a kezét fogom. olvasok neki. Rilkét, Reviczkyt. Arany János verseit s a Hamletet angolul és magyarul is, mint otthon.”

Halljuk most magát Kosztolányit, aki Elsüllyedt Európa című könyvének Stockholm fejezetében ír a Hemmetiről és a kezelésről.

„Rádiumhemmet. Így nevezik azt a stockholmi intézetet, ahol a betegek ezreit, meg ezreit rádiummal kezelik. Önkéntelenül egy fényes palota jelenik meg szemem előtt, a tudomány fellegvára, márványlépcsőkkel, süppedő, neszfogó szőnyegekkel, hangtalan fölvonókkal, ide-oda cikázó kifutófiúkkal, akik névjegyeket, jelentéseket visznek a megközelíthetetlen magasságban trónoló tudós tanárokhoz. […] De a valóság mindig más, mint ahogy kirajzoljuk. Ez a világhíres intézet szerényen, alázatosan egy ütött-kopott kétemeletes barna házban húzódik meg, a Fjallgatan sarkán, a volt kereskedelmi iskola épületében. […] Elis Berven tanár a vezetője, akinek nevét az egész földgolyón ismeri a tudományos világ. Nem sokáig kell őt keresnem. Alighogy belépek az alacsony kapun, egy fiatalosnak látszó, feketehajú, kékszemű, 49 éves férfi jön elém és mosolyogva rázza kezem. Ujjain észreveszem a rádium fehér sebeit.”

Ezután Kosztolányi szinte tudományos alapossággal írja le a rádium fizikai, kémiai tulajdonságait, de ugyanakkor leírja a maga „rádiumélményét” is. Hallgassunk bele a költő leírásába:

„Ez a mindenható anyag különösebb a középkori bűbájolók minden varázsszerénél. Becquerel, amikor foglalkozni kezdett vele⁽²⁾ a felső mellényzsebébe tett egy darabkát, a munkaterméből hazavitte, többé nem gondolt vele, aztán két hétre rá fájdalmas égési sebet észlelt a mellén. Micsoda boszorkányos, messze ható bosszúálló és jutalmazó szeszélye van ennek az ércnek, melyet csak 1896 óta ismerünk személyesen, 36 éve, amióta a Curie-pár bemutatta nekünk.”

A rádium sugárzásainak, kémiai hatásának részletes leírása után, a következőket írja Kosztolányi:

„A rubin, ha közelébe kerül, elhalványul, megsárgul, sápkórossá lesz, mert a rádium sugarai beléhatolnak ebbe az ékkőbe is, mely a gyémánt után a legkeményebb, festőanyagát felbontják s a korund kék, zöld, sárga színe szintén megsemmisül hatása alatt, vízszínűvé válik. Viszont a gyémánt villogni, szikrázni, tündökölni kezd általa. Ez talán a sokáig keresett »bölcsek köve«. […] Itt is folyton »dolgozik«, tékozolja átalakító életerejét, lobog és lángol, akár a Vesta-templomban az örök tűz, mely sohasem aludt el. […] A Nap egyformán ontja fényét boldogra, boldogtalanra. Ez a természet törvénye. Azok, akik az intézetet vezetik, emberi leleménnyel és emberies részvéttel a természet törvényét váltják valóra s azon vannak, hogy a rádium se legyen sokkal igazságtalanabb, mint fényes testvére, a Nap.”

A diagnózis tehát egyértelmű: „Cancer reg. sublingualis”. A Radiumjournal rajza alapján megállapítható, hogy az első sorozat besugárzást három besugárzási mezőben kapta, közöttük volt a musculus sternocleidomastoideus (fejbiccentő izom) előtti nyirokcsomó áttét. A második sorozat rádiumkezelést három hónappal később, ugyancsak az 5000 milligramm rádium elemet tartalmazó „Kanon”-nal végezték. Feltehető, hogy első alkalommal Kosztolányiék egy „hospice”-ben laktak, erre utal az „Ersta Hospits” megjelölés a sugárkezelést rögzítő jegyzőkönyvön, míg ősszel a „Hotell Reisen”-ben. A kényszerű szállásváltoztatásra Berven levele (1934. szeptember 14.) alapján volt szükség. Levelében Berven azt írja:

„Ich habe versucht Ihnen auch diesmal Zimmer im Ersta Hospitz zu verschaffen. Leider haben sie aber dort für die nächste Zeit volt besetzt, dass es ihnen unmöglich ist Sie dort unterbringen.“

A hospice volt tehát az a hely, melyet Kosztolányiné írásában „tisztának, de talán túl egyszerűnek és olcsónak” nevezett.

A sugárkezelés befejeztével, írja Kosztolányiné:⁷

„A tanár, mielőtt elmegyünk, megnyugtat. Négyszemközt is ezt mondja nekem: Az ön férje meggyógyult, egészséges. Teljesen egészséges. Elélhet bármilyen hosszú ideig is, akár ön, vagy én. […] Szeptember végén még egyszer Stockholmba kell utaznia újabb besugárzásra, mindössze négy-öt napra. Ez már a nyáron elhatározódott, a rádiumkúrát egymás után kétszer kell megismételni. Ezt a második besugárzást sokkal jobban viseli, mint az elsőt. Nem is tart olyan soká. Nem szenved annyit. Égési sebe is hamarabb gyógyul most.”

A harmadik sugárkezelési sorozatot 1936. február 7–25. között végzik Stockholmban, ekkor 3000 milligrammos rádium-”kano”-nal. A besugárzási jegyzőkönyvön jól látható, hogy a nyaki áttét lényegesen megnagyobbodott, befogja a fejbiccentő izom jelentős részét. Évszám nélküli, március 22-én kelt levelében⁽³⁾ Kosztolányi Ilona az állapot rosszabbodásáról, morfin adagolásról számol be Bervennek, de annak betegsége miatt helyettese, H. Ahlbom válaszol, és kéri, hogy Kosztolányit Bécsben vizsgálják meg. Kosztolányiné:

„Orvoshoz még mindig naponta jár. Nyakán a mirigydaganat nem múlik. Röntgenezni kezdik. Megint gyötrik, kínozzák szegényt. Kezdődik újra a röntgen – jaj! Étvágytalan, émelygései vannak, kegyetlenül rosszul érzi magát… nem tud jól rágni, nem tud jól nyelni és ebédnél, vacsoránál ijesztően fuldokol egy-egy falatra… A röntgen hatása – mondják az orvosok.”

A tragédia azonban még nem érte el csúcspontját. Kosztolányi megismerkedik egy asszonnyal, beleszeret. Kosztolányiné:

„Betegsége s a szerelmi ügy párhuzamosan fut egymás mellett. Én a betegségéből is ki vagyok most zárva. […] Az asszony férje követeli, hogy vegye el feleségét, vagy álljon ki vele párbajra a legsúlyosabb feltételek mellett. […] Segédeik tárgyalnak egymással, a legnagyobb titokban. Talán keresi is ő a regényes, puskini és főképpen gyors halált.”

A szinte elviselhetetlen helyzetben állapota romlik, ekkor történik a harmadik sugárkezelési sorozat. Kosztolányiné:

„Az első besugárzásnál kilopódzom abból a szobából, ahol Dide a rádiumos ágyú alatt fekszik, és felkeresem a tanárt.

Wird er geheilt? – szegezem feléje egyesen a kérdést.

Nein, das glaub ich nicht – felel a tanár.

Dann bring ich ihn nach Hause – nyögöm.

Nach Hause werden Sie ihn noch bringen können – mondja. Ha azonnal jöttek volna, amikor a mirigyet észrevették, akkor még lehetett volna segíteni mondja szigorúan.”

Itthon még két ízben megoperálják, március 28-án és áprilisban. Ettől kezdve Kosztolányi írásban tud csak közlekedni a külvilággal. Egyik füzetet a másik után írja tele. Kosztolányiné:

„Újabb vérátömlesztés, újabb műtét, már alig lehet számlálni.”

Háromszor járt Stockholmban, két ízben kapott kemény röntgenbesugárzást, tizenegyszer vérátömlesztést, kilenc műtétet végeznek rajta, 1936. november 3-án elhunyt. Babits Mihály írja róla:⁸

„Kevés író foglalkozik betegekkel és orvosokkal annyit, mint Ő. S mikor maga került szembe a Rémmel, megdöbbenve néztük rettenetes és hosszú küzdelmét, melyet szinte mindannyiunk nevében vívott meg.”

Még 15 hónap, és 1938. február 10-én Babits is elindult, hogy találkozzék a „Rémmel”.

Az Országos Széchényi Könyvtár U 3820/181/1–14 szám alatt nyilvántartott anyagában számos feljegyzés, levél, lelet található Babits Mihály betegségével kapcsolatban. A levelek egy részét Basch Lóránt, a Baumgarten alapítvány kurátora és Rudolf Nissen sebészprofesszor váltotta, mielőtt Nissen megoperálta Babitsot. Már Babits életében ismert volt, hogy a költőnek rákja van, mely valószínűleg a felső légutakból indult ki. Az első műtétet 1938. február 10-én Nissen professzor végezte a Park Szanatóriumban, majd 1940. november 18-án Schmidt Lajos professzor végzett gasztrosztómiát (gyomorsipoly) a Siesta Szanatóriumban, mivel a daganat addigra elzárta a nyelőcső bemeneti részét.

Babits Mihály halálának 40. évfordulójára készülve (1981. augusztus 4.), 1980-ban megpróbáltam orvosilag is értékelhető adatokat nyerni betegségéről, a szövettani vizsgálat eredményéről. Különösen ez utóbbi kérdés izgatott, mert Babits betegségéről számos legenda keringett, de a perdöntő szövettani lelet nem volt feltalálható. Kísérteties, hogyan fonta körül a napi politika a legrosszabb értelemben Babits kezelését, illetve annak utóéletét. Mivel 1980-ban az akkori kezelőorvosok közül már csak Nissen professzor volt életben, először a Svájcban élő Nissenhez fordultunk Kabdebó Lóránttal. Válasza, 1980. október 15-én nem sok új adatot nyújtott a betegség szoros értelemben vett orvosi vonatkozásaihoz, csak megerősíti, hogy nagykiterjedésű, és a gátor űrbe terjedő daganatot talált a feltáráskor. A szövettani leletről azonban csak annyit tudott írni Nissen, hogy az „később (?) rákos volt” (Später war der mikroskopische Befund carcinomatös”).⁹ Rávilágított azonban 1938 magyar viszonyaira, melyek hatással, nyilván rossz hatással voltak a betegség lefolyására. Ezt írja Nissen:

„Das ganze begann ja wie ein politisches Trauerspiel. Seine Krankheit lag an Bedeutung zurück, gegenüber dem Wunsch den Eingriff keinem «nicht arischen» Chirurgen anzuvertrauen.“

Nissen, a hozzá forduló orvosokkal közölte, hogy műtétre van szükség, de

„Viele Monate vergingen bis der Entschluss dazu gefasst war.“

És a „szomorújáték” másik vége: A Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltárhoz írott levelemre, az Intézet akkori megbízott főigazgatója, Dr. Antall József azt írta, hogy

„…a jelzett anyagot legkésőbb az 50-es években kidobták.”⁽⁴⁾

A Basch-hagyatékban fennmaradt levelezés alapján felmerült annak lehetősége, hogy Babits sugárkezelését külföldön, mégpedig vagy Stockholmban, a Rádiumhemmetben, vagy Párizsban, a Fondation Curie-ben végezzék. 1938. március 14-én (egy nappal az Ausztria bekebelezését jelentő Anschluss után!) Basch Lóránt ezt írja Nissennek:

„Die Bestrahlungen hat der Patient bisher ziemlich gut vertragen, gewiss in sehr leichten Dosen. Nun ist die grosse Frage, wie die Sache weiter geführt werden soll. Dr. Zunft¹⁰ und Dr. Bársony meinten, dass Röntgenstrahlen allein die innere Geschulzt¹¹ nicht auflösen können. Verehrter Herr Professor waren sofreundlich anzudenten, dass Sie in Stockholm und Paris, oder anderswo über die Behandlung ähnlichen Fälle Erkundungen einholen werden.“

E levélre válaszolva írja Nissen 1938. március 17-én:

„…die Einführung des Radiums sehr wünschenswert ist. Wir besitzen hier Kapseln, die eingens angefertigt worden sind, um bei Kehlkopfgeschwüren in die Stenose ein zu führen.“

(Lehet, hogy Nissen „gégerákra” utaló megjegyzéséből származik az évtizedeken át fennálló hit, hogy Babitsnak valóban gégerákja volt.) Nissen felajánlja, hogy rádiumtubusokat küld Babitsnak. Erre azonban nem került sor, mert a Budapesten 1936-ban, a Rádiumhemmeti mintájára megnyílt Eötvös Loránd Rádium és Röntgen Intézet, „A fizikai gyógyítás háza” európai színvonalon tudta Babits kezelését elvégezni. Ettől függetlenül azonban, a szövettani metszeteket kiküldték konzílium céljából a Rádiumhemmetbe. Az ezt tanúsító levélben, 1938. június 8-án Berven professzor, a Hemmet akkori igazgatója a következőket írja Nissennek, aki akkor Münchenben lakott:

„Professor Forssel hat mir soeben die mikroskopische Schnitte von Herrn von Babits überreicht. Es handelt sich um einen Tumor, der verhältnismässig strahlenempfindlich sein dürfte. Es ist leider undenkbar den Patienten in diesem Falle endgültig zu heilen, eine durchgeführte Röntgen oder Teleradiumbehandlung dürfte ihn aber eine nicht verächtliche Palliation bereiten können.“

Így tehát szövettani vizsgálat nélkül kezdődött a kezelés. Bella György Babits Mihály beszélgetőfüzetei című munkájának¹² előszavában azt írja, hogy

„…az eltávolított daganat szövettani vizsgálata nem tudta egyértelműen megállapítani, hogy a daganat jó- vagy rosszindulatú volt-e. Az orvosi jegyzőkönyvek, kórleírások ismeretének híján ma már megállapíthatatlan, hogy a nyaki részek mely szövetében keletkezett a kóros daganat (pajzsmirigy? gége?).”

A kezelést Dr. Czunft Vilmos egyetemi magántanár az Eötvös Loránd Rádium és Röntgen Intézetben végezte a rádiumágyúval, melynek 3 gramm rádiumtöltete volt. (Érdemes megjegyezni, hogy abban az időben, a II. világháború végéig, amikor a rádiumágyú elpusztult, Közép-Kelet-Európában csak Magyarországon volt rádiumágyú.) Már Kosztolányi sugárkezelésénél említettük, hogy a kezelések igen hosszú ideig tartottak, mert a rádium kis dózisteljesítménye miatt egy-egy dózisfrakció besugárzása 11,5 órát tartott. A hosszú kezelések alatt Babits gondolatai messze kalandoztak. Gondolatok az ólomgömb alatt című esszéjében, mely először a Pesti Napló 1938 karácsonyi számában jelent meg, „rádiumélményét” Babits a következőképpen jellemezte:

„A rejtelmes anyag itt van az ólomgömbben, csak egy csipetnyi, de ez a csipet oly sok, hogy még egyszer ennyiért sok országot kellene bejárni. Sugarai titkos erővel szüntelenül verik testemet s bombázzák atomait, de ezt sem látni, sem egyébként észlelni nem lehet. Én azonban itt fekszem, mintegy a tüzelés fókuszában, védtelen kitéve a fölszabadult erőknek, melyek számára sem ruha, sem csont, sem bőr, sem semmiféle vaspáncél nem akadály.”

Később:

„A szellem ereje ismeretlenebb, mint a rádiumé. Ez a titokzatos helyiség, kínzókamraszerű berendezésével, melynek szigorú pamlagán oly szorongva terülök el, igazán barátságosabb s távolról sem oly csodaszerű lehetőségekkel izgató, mint odakünn a mindennapi élet, melybe pedig úgy menekülök innen, a kezelés után, mintha az ágyútűznek kitett őrhelyről menekülnék a fölváltáskor. Inkább kívülről kellene menekülnöm ide, mint egy nyugalmas fedezékbe, egy szerencsés pontjára a frontnak, ahol egyelőre csak atomokat bombáznak, rádium-ágyúból.”

(Nem egészen egy év múlva kitört a II. világháború, amelynek végén már nem csak »rádium-ágyúból« bombáztak, de atombombával is.)

„Visszatérek hát gondolataimhoz. Magyarország áll előttem, de nem a csonka, hanem az igazi, a történelmi Magyarország, a kerek, ép vonal. De nyomban utána fölhangzik a csengő, mely a kezelés végét jelzi. Csikordul a gömb, és lassan recsegve kezd fölfelé emelkedni, a mennyezet felé. Fölülök, még lassabban, nehezen, csontjaim eresztékei is csikorognak, milyen szörnyen zsibbadt vagyok! Akárcsak Magyarország.”¹³

Később Babits még több alkalommal részesült rádium- és röntgenbesugárzásban. Török Sophie feljegyzése szerint 1939. március 6-án kezdték újra a rádiumkezelést, majd a Park Szanatóriumban röntgenbesugárzást végzett Révész Vidor főorvos. Sajnos, a daganat nem volt olyan sugárérzékeny, mint Berven vélte, de abban nem tévedett, hogy a betegséget gyógyíthatatlannak tekintette, amelynek során csak átmeneti, tüneti eredményt („Palliation”) lehet elérni a kezeléssel. Berven azonban nem csupán a szövettani metszeteket, hanem kórtörténetet (melyet, mint tudjuk, „kidobtak”) és röntgenfelvételeket is kapott betekintésre. Ez utóbbiakat 1938. október 13-án kelt levele alapján visszaküldte Basch Lórántnak, de a szövettani metszetek visszaküldéséről a levélben nem tesz említést. Így vetődött fel a gondolat 1980-ban, hogy levélben megkeresem a Rádiumhemmet igazgatóját, J. Einhorn professzort, megkérve őt arra, hogy próbálja meg kideríteni, van-e még az Intézetben nyoma az 1938-ban lezajlott, többszöri levélváltásban hivatkozott konzíliumnak. Einhorn professzor 1981. január 14-jén kelt levelében arról értesített, hogy megtalálták az eredeti szövettani metszeteket, melyek 1938 óta Stockholmban maradtak és megmaradtak. A metszeteket a Rádiumhemmet Kórbonctani Osztályának docense, Claes Silferswärd nézte meg ismét, és azt a véleményt adta, hogy Babits Mihálynak a garatból, vagy a légcső nyálmirigyeiből kiinduló daganata volt. A tumor szövettanilag mirigyrák, mely igen magasan differenciált szövettani típusú. Ez magyarázza, hogy a daganat csak igen mérsékelten és átmenetileg reagált a sugárkezelésre.

A tumor tehát a garat alsó, vagy a légcső felső részéből indult ki, szövettani felépítése alapján sugárzásra kevéssé érzékeny, és így már felfedezésekor, illetve az első műtét idején gyógyíthatatlan volt. Az, hogy Babits ennek ellenére az első műtét után 3 évig élt, a kitűnően irányított és a kor színvonalán álló sugárkezelésnek volt köszönhető, amely képes volt a viszonylag sugárérzéketlen daganatot is időről időre, legalább részben visszafejleszteni. Kérésemre C. Silferswäld docens a metszetekről fényképfelvételeket készített, azokat rendelkezésre bocsátotta és egyben beleegyezett a közlésbe.

A képeket néhai Dr. Holczinger László professzor átnézte. Véleménye egyezett a svéd patológuséval, hozzátéve, hogy a kiindulás lehetett a nyálmirigy jóindulatú megnagyobbodásának rosszindulatúvá alakult formája, vagy a garatból származó, igen különleges felépítésű daganat. Feltehető, hogy maga Babits, aki betegsége súlyosságával, főleg annak vége felé, tisztában volt, értékelte Czunft Vilmos kezelését. Erről tanúskodik az a dedikálás, melyet Babits az Isteni színjáték egy példányába írt Czunftnak.

Végül, de nem utolsósorban, szeretném idézni nemrég elhunyt filozófusunk, Ancsel Éva egy könyvének dedikációját:

„Akik kiemelik ennek az írásnak tömörségét, azok nem tudják, hogy a sugárterápia a fölösleges szavak kiirtásában is segít. Megtanítja a szerzőt, hogy csak a lényegről érdemes írni.”¹⁴