„Az idő előtt elhalt csecsemőnek az örökkévalóság ad felnevelő dajkákat.”
Bolyai Farkastól – kétoldalnyi terjedelemben – ránk maradt egy csecsemőgondozásról szóló tanulmány.1 Az írás keltezését és indokait csak találgatni lehet. Legnagyobb valószínűséggel a fiatal apa 1802 és 1807 között vetette papírra mindazt, amit fontosnak tartott egy csecsemő első életévének dietetikus életrendjéről. Az első időpont János születését, a második pedig Anna lánya halálát jelzi.
Első fia, János 1802-ben született. A huszonhét éves apa határtalan szeretete, mindenre figyelő, ügyelő gondossága csendül ki szavaiból, amikor levélben hírül adja legjobb diákkori barátjának, Gaussnak, élete egyik legnagyobb eseményét:
„…én is egy új planétát indítottam el a Földre […] Isten szép fiúgyermekkel ajándékozott meg, […] egészséges, nagyon szép gyermek, vonásai finomak, haja és szemöldöke fekete, égő sötétkék szeme olykor úgy sziporkázik, mint két drágakő; […] nagyon mozgékony természet. Lelki képességei gyorsan kezdenek fejlődni, alig negyedéves s már érti szívem tónusát, […] s ha szomorú dolgokról pusztán meleg érzéssel beszélek, sírásra, fennköltekről […] beszélve ámulatra, mulatságosokról szólván örömujjongásra, madárcsicsergéshez hasonló csacsogásra késztetem; s minthogy e hajlamát a gyors fejlődésre ismerem, úgy akarom fékezni, úgy vezetni, hogy az erők egyensúlyban maradjanak, testvériesen együtt haladjanak egyik se váljék zsarnokká a többiek felett.”2
A Gausshoz írt levél arról győzött meg, hogy a kis János fizikai, szellemi fejlődését különleges gonddal figyelte, őrizte, irányította. A rövidke tanulmány hangvétele is arról árulkodik, hogy az írója minden leírt sorát a gyakorlatból, személyes tapasztalatából merítette.
Jelen tanulmány szerzője elsőként azt boncolgatta, hogy mi volt a matematikaprofesszor csecsemőkról szóló feljegyzések indítéka?
Bolyai minden 1806 előtt kelt tanulmányának keletkezésében bizonyára igen fontos szerepe volt a Marosvásárhelyen alakult és működött Nyelvmívelő Társaságnak. Az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság, amely 1793-ban alakult meg Marosvásárhelyen, az első tudományos társaság volt, és közel harminc évvel előzte meg a budapesti Tudós Társaság megalakulását (1825). Kezdeményezője Aranka György volt, aki 1791-ben adta ki Kolozsvárott Egy Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság felállításáról való Rajzolat című röpiratát. A tudós társaság röpiratban kifejtett célja az volt, hogy intézményes keretek között biztosítsa az anyanyelv művelését és a nemzeti nyelvű tudomány felvirágoztatását. Az 1791. évi kolozsvári országgyűlés elfogadta Aranka György javaslatát, de a királyi leirat nem hagyta jóvá a társaság alapítását. Végül gróf Bánffy György, Erdély kormányzója védnöksége alatt alakult meg 1793. december 3-án, titoknoka és „lelke” Aranka György lett. A társaság tizenhárom esztendős működés után, 1806-ban szűnt meg; ennek fő oka a Habsburg hatalom fokozódó elnyomása volt. Az Aranka György által 1793-ban életre keltett társaságnak két célkitűzése volt: „nyelvművelés és világosodás”3. Fő terve közé tartozott az, hogy a különféle tudománykörök területéről a tudósok magyar nyelven ismeretterjesztő munkákat adjanak ki nyomtatásban. A „kiadási lajstrom” tematikája a nyelvészeti, statisztikai, gazdasági tárgykörök mellette egyre inkább sürgette a közhasznú ismeretek terjesztését is. Alakulásától (1793) a végső válságáig és bukásáig (1806) tartó időszak három korszakra osztható. Nincs szándékunkban a társaság működését részletesen bemutatni, mindössze Bolyai Farkas részvételét és közreműködését szeretnénk néhány szóval körvonalazni.
A Nyelvmívelő Társaság munkássága Bolyai első vásárhelyi évei alatt kezdett immáron harmadszor feléledni. A Marosvásárhelyen székelő társaság új programjában a természettudományok kerültek előtérbe, Bolyai Farkas az elsők között csatlakozott Aranka György szervezési munkálataihoz. A társaság „munkás tagjai”, valamint a „tudós levelezők” alapvető feladatuknak tartották a népművelést, felvilágosítást, a tudományok népszerűsítését. A gazdasági kérdések mellett fontos szerepet kapott az egészségügyi ismeretek terjesztése is. A nem orvos tagok enciklopédikus érdeklődésük révén behatóan foglalkoztak a nép közegészségügyi kérdéseivel, a járványok leküzdésének lehetőségeivel. A tagok feladatait különböző programtervezetek szabályozták. Zeyk Dániel például, Bolyai Farkas jó barátja úgy vélekedett, hogy a társaság akkor éri el céljait, ha kötelességének tekinti:
„minden tag esztendőnként valami jelét adni munkásságának, ezt ha nem teszi, nem leszen tag.”
A népszerűsítő munkákat „kibocsátandó hónapos írások”4 hasábjain szándékozott közölni a társaság. Bolyai minden bizonnyal igyekezett ezeknek a céloknak maradéktalanul megfelelni annál is inkább, mert Marosvásárhelyen és környékén minden bizonnyal ő számított az egyik legavatottabb tudósnak. Feltételezéseink szerint Bolyai a közhasznú vonatkozású tanulmányait – legalábbis az 1806 előtt keltezetteket – a Nyelvmívelő Társaság kiadványaiban szándékozott megjelentetni. Kéziratainak keltezése többnyire csak a papír minősége alapján sorolható két-három évtizedes időszakokba. Némelyik ív víznyomása alapján tapogatózhatunk és kb. három korszakot határolhatunk el. Az 1800-as évek első évtizedeiben Bolyai többnyire a görgényi papírmalom termékeire, 370×220 mm-es, vastag, durva, zöldesszürke, itatósszerű papírra írt. Ilyen fóliánsokon maradt fenn a Kemence-tan első változata, tantervjavaslata, az erdészeti tanulmány, és a csecsemőgondozásról szóló kétoldalas írás. Ezek közt bizonyára vannak olyanok amelyeket a Nyelvmívelő Társaság számára írt.
Visszatérve a Nyelvmívelő Társaság által kitűzött ismeretterjesztő kiadványok megjelenítésére, igen valószínűnek tűnik, hogy a csecsemőgondozásról szóló tanulmányt Bolyai a társaságon keresztül nyilvánosságra kívánta hozni.
Olyan biztonsággal közli a szinte utasításszámba menő javaslatait, mint aki már jó eredménnyel alkalmazta és meggyőződött állításai helyességéről. Ismerve Bolyai stílusformáját, biztosak lehetünk afelől, hogy gondolatainak papírra vetésekor gyermekei sorsában még nem történtek tragédiák. Ellenkező esetben a csecsemőgondozási tanácsok közé olyanok is kerültek volna, amelyekre csak egy gyerek súlyos betegsége vagy halála tanít. A kis Bolyai Anna 1805-ben született és kétéves korában, 1807-ben halt meg. Sehol sem találtunk utalást betegségére és halála okára. 1840-ben az Akadémiához küldött önéletrajzában – hivatalos jellege dacára – Bolyai már részletesen elemzi a gyermekáldás iránti vágyódását és lemondásának, a sorssal való megbékélésének indítékait:
„Mindenik feleségemtől egy lyánykám meghalt: akkor erősen fájt, […] De [–] úgy gondolkodván, hogy csak annyi gyermek atyjának van lenni jogom, ahányat felnevelhetek, s nem szabad néhány édes pillanatot nyomorultak végtelen soraival fizettetni […] a szülöttet könnyel kereszteltem, s a holtnak tömlöcből szabadulásán örvendettem; még most is álmatlan éjjeimben néha azoknak, kik általam lehettek volna s nem lettek, minden maradékaik számtalan népe […] hálákat adva mintegy Istennek, aki a mindenható Természet Legyen! szavának ellenszegzetten Ne Légyent mondott, s nem lett. De amit minden öröm, úgy ez az áldozat is sokba kerül.”5
Az elmondottak alapján igaznak vélhető az a feltételezés, hogy Bolyai a csecsemők dietétikus életmódjának összefoglalójával Nyelvmívelő Társaság abbeli célkitűzését sietett gyakorlatba ültetni, hogy
„a polgári társaság minden szakaszait egyenlő mértékben segítse a polgári tökéletesedésre és közboldogulásra.”6
Másik feltételezésünk az, hogy kezébe került Sándorffi Józsefnek, Bihar megye főorvosának felhívása és ennek kapcsán próbálta összegezni és értékesíteni tapasztalatait. Tanácsait mindenképpen kinyomtatási szándékkal vetette papírra. Emellett szól a népies nyelvezet használata, rendszerezettsége, tömörsége és rövid terjedelme. Bolyait, aki általában terjengősen, gyakran a témától elkalandozóan szokott írni, csak egy újság kötött terjedelme kényszeríthette ilyen írásra.
Az írás szakmai értékét egy laikus is felmérheti akkor, ha tartalmát összeveti egy ma érvényes kismamák tanácsadójával. Ha a kéziratot alfejezetekre osztjuk, olyan tanácsokat találunk, amelyek címszavai lehetnének egy mai kézikönyvnek: emlők gondozása szülés előtt és után, fürösztés, pólyázás, öltöztetés, természetes és mesterséges táplálás, levegőztetés, ringatás, fogzás, betegápolás és végül dajkaság. Ha a kézirat első mondatát boncolgatjuk, – amelyek az emlők szülés előtti előkészítését tanácsolják – rádöbbenünk az írás korabeli jelentőségére. Biztosak lehetünk abban, hogy Bolyai Farkas korában többnyire az egy szobában élő többgyermekes családok anyáinak sem ideje sem megfelelő körülménye nem volt a szülések előtti emlőgondozásra, ezért gyakran bekövetkezett a „kihasadozás”, avagy a „megkövesedés”. Ez után lehetetlenné vált a szoptatás, a természetes táplálás, pedig ez biztosítja a csecsemő számára a védelmet a különféle megbetegedések ellen is. A „riskásavíz”, a mai rizsnyák használatának fontossága sem volt tudatos az asszonyokban. Az anyatejet hígítatlan tehéntejjel pótolták. A tehéntej fehérjetartalma azonban kétszerese lévén az anyatejének, károsította a csecsemők bélnyálkahártyáját és a hasmenések gyakran végzetessé váltak.
Bolyai Farkas igen nagy fontosságot tulajdonít a fürdetésnek. Ezt megszívlelve az anyák ellensúlyozhatták az elégtelen közegészségi viszonyokat. Megelőzhették a gennyes elsebesedéseket, kiütéseket. A tisztán tartott gyermek a járványos betegségekkel szemben is ellenállóbb. Csak az első fürdetés kérdésében tért el Bolyai Farkas tanácsa a maitól. Az ő véleménye az, hogy szülés után alapos fürdetés szükséges. A mai szemlélet értelmében a csecsemőket fedő magzatmáz egy zsírokban, vitaminokban gazdag réteg, ennek fontos szerepe van a csecsemő új környezetéhez való alkalmazkodásában. Megakadályozza a test hirtelen hőleadását és védi a hámréteget a ruházat okozta esetleges sérülésektől. A mai praktika az, hogy ez a magzatmáz addig marad a csecsemőn, amíg lekopik.
Nagyon jelentős Bolyai Farkasnak az az utasítása, hogy minden szoptatás után ki kell fejni a tejet. Ezt ma sem végzik el rendszeresen az asszonyok, pedig tudniuk kellene, hogy az emlők kiürítése a tej újratermelődésének legfőbb ingere.
A csecsemő lélektani megközelítését a jó pedagógus szemével látja:
„A helyes kívánságait meg kell adni, a helyteleneket nem, hadd sírjon […] fel kell venni, gügyögni kell neki, vigasztalni, de csak akkor, mikor igazán beteg, máskor sírni kell hagyni, mert vagy méregből, makacsságból sír, vagy a természet jótévő ösztönéből.”7
Az anya–gyermek közti lelki kapcsolat megteremtése csecsemőkorban kezdődik.
Bolyainak erre a kezdeti korszakra igen fontos utasítása az, hogy
„gyügyögni kell neki […] s dúdolgatni is, szekereztetni is szép szelíd időben.”
Az anyák felvilágosítása még Bolyai halála után tíz évvel is megoldatlan, sürgető gondja volt a marosvásárhelyi orvosoknak. 1866–67 telén Knöpfler Vilmos az asszonyok számára előadássorozatot tartott. A Teleki Téka nagytermében elhangzott tíz előadását Knöpfler azzal indítja, hogy:
„neveljünk értelmes, okszerű asszonyokat, és azok nevelni fognak egy testben, lélekben erős és értelmes nemzedéket.”8
Ha Knöpfler munkásságát megelőzően fél évszázaddal Bolyai tanácsai a köztudatban ismertté, alkalmazottá és elterjedtekké válhattak volna, felbecsülhetetlen szolgálatot tehettek volna.
Talán ha írása idejében eljut egy nyomdába, ő is egyike lett volna a Sándorffi doktor által oly nagyon keresett tudományokat szerető hazafiúknak.
A Bolyai családban az első, majd a második gyermekáldást követően a nemzeteket veszélyeztető gyermekhalandóság bizonyára felkeltette az apa érdeklődését. János 1802-ben, a kis Anna 1805-ben született, de ő mindössze két évet élt. A kislány 1807-ben halt meg, de Bolyai már ezt megelőzően papírra vetette az anyák számára a legfontosabb csecsemőgondozási tudnivalókat.
A múlt század végéig a gyermekhalandóság világszerte veszélyeztette a nemzetek fennmaradását. A történelem során a gyermekegészségtani kérdések felvetését a gyermek társadalmi szerepe határozta meg. A felvilágosodásig a gyermek élete értéktelenebbnek számított a felnőtténél, a leánygyermeké a fiúgyermekénél, a testi vagy szellemi fogyatékosé az egészségesnél. A sokgyermekes, szűkölködő családok a kisebb gyermekek iránt kevesebb érdeklődést mutattak. Sztoikus beletörődéssel vették tudomásul elhalálozásukat, mondván – egy éhes szájjal kevesebb. A vallásos hiedelmek is közrejátszottak abban, hogy a szülők gyakran gyermekük felépülését Istenre bízták azt tartván, hogy Isten adta, ha akarja, elveszi.
Az orvostudomány a XVII. században kezd a csecsemőgondozásra és gyermekgyógyászatra külön gondot fordítani.
Hazai viszonylatban a XVIII. század végén elsőként Mátyus Istvánt foglalkoztatta elsőként behatóan a gyermekhalandóság. Úgy ítélte meg:
„hogy egybeszámlálván azokat, akik ötesztendős korunkig elhullnak, sokkal többre mégyen azoknak számuk, mint akik mind együtt azután százesztendős korukig meghalnak.”9
A felvilágosodás-kori orvosok törekvéseiben már kiindulópont volt ama kérdés vizsgálata, hogy:
„melyek azon kiváltképpeni okok, amiért a született gyermekek nagyobb száma meghal, mielőtt második évüket elérték volna?”
Az anyáknak szóló katekizmusok a választ is megadják:
„Friss, tiszta lég nélkülözése, hideg befolyása, tisztátlanság, nem alkalmas tápla és csillapítószerek, valamint átaljában a gyógyszerek használásávali visszaélés. A szülék mértéktelensége, gond és szegénysége is hasonnan annyi sok gyermek korai halálának okai közé számláltathatnak.”10
A XIX. század közepéig az anyák csak annyi ismerettel bírtak, amennyit elődeiktől tanultak. Az orvosok megítélése szerint:
„népünk szolgai vagy földmívelői, sőt iparos osztályának nagy része is születteinek és apró gyermekeinek ápolásában ügyetlen és ésszerűtlen, amiből aztán a gyermekeknek oly szapora pusztulása szokott következni […] járatlan a szülők legnagyobb része kötelességének teljesítésének részleteiben.”11
Ezt az állapotot csak súlyosbította a gyermekbetegségekkel, járványokkal szembeni tehetetlenség, az elkeserítő orvoshiány, amiért is a kisgyermekek orvosa főként az anya volt. Mátyus felteszi azt a kérdést, hogy:
„Hány ezer Anyák és Gyermekek nem vesznek el a mi Hazánkban is minden esztendőben csak amiatt, hogy a szülő és gyermekágyat fekvő asszonyok maguk sem tudják mihez kén tartani magokat, más sincsen aki a veszedelmet előre látná és azt róluk elfordítani tudná.”12
Ilyen körülmények között az anyák, dajkák felvilágosítása társadalmi szükségletté vált. Európai viszonylatban Christian Wolff, John Locke, J. J. Rousseau bölcseleti művei hangsúlyozták elsőként, hogy a természet törvényeire és az ész uralmára alapozott társadalomban elsőrendű fontosságú a gyermeknevelés, gondozás a legzsengébb kortól. Az orvosi felvilágosodás úttörői kidolgozták a terhes-, szoptatósanya, csecsemő, dajka sajátos életfeltételeinek megfelelő dietétikai szabályokat.
A külföldet járt diákok tapasztalták a felvilágosult országok viszonyulását ehhez a társadalmi szükséglethez, és a lehetőségekhez mérten igyekeztek itthon is meghonosítani a tanultakat. Fogarasi Sámuel – aki egyszerre volt Bolyaival Göttingában – Európa leghíresebb kutatóegyetemén a professzorok együtt kutatnak a diákokkal, egyetlen kutatást sem tekintenek befejezettnek, hanem további csupán további vizsgálatok egyik állomásának.
Naplójában az elismerés hangján beszéli el, például:
„…vagyon szülőház (Accouchir haus), ott fizetés nélkül szülnek. Oda én is egynéhányszor elmentem, de a szülő személynek ábrázatját nem lehet látni. Ennek a látásomnak annyi hasznát vettem, hogy midőn azután gyermekeim lettek, s mint falun tudatlan magyar és román bábákat kellett hívatnom, tudtam, mire vigyázzak, hogy az gyermekeim meg ne romoljanak az ők tudatlanságok miatt, legnagyobb vigyázat a köldökvágásra és -kötésre. Egyik gyermekemnek a fejét egy bábaasszony úgy kezdette volt szorongatni, hogy a szeme is tolult ki, mert nekik az a boldogtalan szokások vagyon, hogy kerekebb fejet formáljanak, azt minden módon szorongatni szokták. Olvastam is erről a dologról, s nem is árt, ha az apa ért valamit hozzá, mert a szegény anya akkor s azután is sokszor fájdalmak között vagyon, nem ügyelhet, de az ifjú anya mit is tud hozzája, azonban azután is nagyon vigyázni kell, mert minthogy a bábáknak kedvezni szoktak, sok italt, kivált reggel pálinkát adnak, gyakorta a feredővízben el is égetik. De én nem engedtem a gyermeket belétenni, míg a vizet kezemmel meg nem tapogattam, a bábának pedig, míg az anyával s gyermekkel dolgát el nem végezte, innia nem engedtem; azután is pedig, ha az anya gyenge volt, magam feresztettem, be is potyáztam, az ajtót bezárva, hogy más ne lássa, mert ha az ember eszköz volt a gyermek nemzésében, miért ne lenne eszköz annak ügyelésében? Istennek hála, mind is ép gyermekeim voltának és csecsemő korokban meg nem romoltanak, azután is testi épségekre nagy gondom volt, ezért a feleségemmel is küszködésem volt, ámbár nálánál jobb anyát képzelni sem lehet, de ha láttam, hogy egyéb sok dolgai miatt tágítja a gyermekekre való ügyeletet, azért mindgyárt megszólítottam.”13
Christian Andreas Besemann · 1800 · 23,5 × 34,6 cm · akvarell · Göttingen Niedersächsische Staats- und Universitätsbibliothek · képforrás
Hazai viszonylatban szinte megoldhatatlannak tűnt az anyák és dajkák felvilágosítása. A szakemberek és a szaksajtó hiánya, az írástudatlanság, a gazdasági elmaradottság, a népesség decentralizáltsága, a vallásos, babonás hiedelmek uralma szinte áthidalhatatlan akadálynak bizonyult a gyermek társadalmi szerepének újraértékelésében. Mátyus István elkeserítőnek találja az asszonyok tudatlanságát. A gyermekhalandóság nemzetveszélyeztető méreteit elsősorban nekik rója fel. Felteszi a kérdést:
„Ki várhatna a hiba nélkül fogantatott csecsemőktől is egészséges gyermeket, midőn az anyák magok olyan erőtlenek, nyomorékok, tetőtől fogva talpig rakván nyavalyákkal, amellett mégis egész életek Diaeta rontásból áll? Hát a rossz dajkák hány ezer egészségesen született gyermeket nem rontanak el?”14
Kell tehát a felvilágosítómunka. Számos gátló körülmény ellenére ugyan, de egyetlen lehetőségének mégiscsak a sajtó bizonyult. A gyermekgondozási szakírások iránti minden egyebeket mellőző érdeklődés, sürgetés csendül ki Sándorffi József. orvos felhívásából, amelyet a Bécsben megjelent Orvosi és Gazdasági Tudósítások című orvosi közlöny hasábjain tett közzé 1803-ban:
„meghivom Hazám minden tudományokat szerető fiait, hogy a közjóra nézve az említett tárgyak […] (A gyermekek nevelése, mint amelynek eltévesztéséből veszik eredetek sok holtig tartó színlelődései a testnek […] A bába mesterség, melyre talán legnagyobb szüksége van a Hazának, […] az említett tárgyakban akár külföldön, akár a Hazában tett új találmányok, jobbítások, ritkább történetek, új rendelések stb.) körül teendő jegyzéseiket velem közölni méltóztassanak, és én ezer örömmel kiadom.”15
Bolyai Farkast joggal sorolhatjuk a tudományokat szerető hazafiak közé. Akár felfigyelt Sándorffi közleményére (amit a Teleki Téka is beszerzett, tehát nem kerülte az ott gyakran olvasgató Bolyai figyelmét) akár nem, őt is foglalkoztatták a csecsemőgondozás kérdései.
A gyermek, és ezen keresztül a felnövő nemzedékek életképességét, testi, lelki épségét, erkölcsi tartását – Bolyai Farkas felfogásában – az anya határozza meg. Azt a meggyőződését hangoztatta, hogy:
„senki más által ki nem pótolható, első az Anya: neki kell a kis csemetét épen nevelni, melybe az Apa, vagy helyettes tanító Atya nemes ággal oltson meg; annak a nemzetnek lesznek derék férfiai, ahol derék Anyák vannak, tisztelet a jó Anyáknak! Ők egyengetik az utat, melyen az Isten országát várjuk. Engedelmes jó gyermekek Anyja királyné a házába[n], […]. Ó! de ez megint egy felsőbb oskolát kíván, hol a jó Anyák nevelkedjenek.”16
két egymás mellé tűzött kávával felszerelve, amely vékony kendőt tart a gyermek feje fölé · 19. század vége · Mezőkövesd · Néprajzi Múzeum, Budapest
Bolyai Farkas feljegyzései a csecsemőgondozásról
„Egy fertály esztendővel a szülés előtt egynéhány gallyat kell venni, s kettévágván, pálinkába[n] által áztatva a két bimbóra kell kötni; mihelyt megszárad, mást. Ez a bimbókat kihúzza s megerősíti a kihasadozás ellen. A megkövesedett melljet pedig a fejér menyét bőrrel kell szorgalmatoson dörgölni s azzal takarni, annak nem létében a lágy, jól kifésült len is jó.
A kisdedet a szülés után, mihelyt az asszony megpihenik, az anyja melljéhez tenni (talán a mellet még szülés előtt néhány nappal fejni).
Lágy meleg vízbe[n] megfereszteni, nem csak mosni, amint szokás, amely szerint ma az egész országban egy csecsemőt se feresztenek soha. Azután vékony lepedőbe takarni, olyan bőven, hogy szabadon mozgathassa tagjait.
Latolni nem kell orvos által meghatározandó okon kívül. Minden reggel meg kell mosni, de hamar bánva vele, s dörzsölni serényen a bőrét, s aztán mindjárt melegítetlen ruhába takarni, míg megszárad; – ezt a reggeli mosdóját naponként úgy kell hűteni, hogy a harmadik-negyedik hétben hideg vízzé váljon. Mindazonáltal elébb jobban kibontassék az öltöztető bő lepedő, s egy kisség gyengén hordoztassék a megmosás előtt, nehogy párálva s puhább bőrrel a hideg vizet mostohául vegye.
Kicsi hárskötélből font oldalú-fenekű ágya legyen, azon egy öszvedörzsölt zabpelyvával töltött vékony surgyé, egy kis lószőrrel töltött párnácska, pamuttas paplan.
Minden héten kétszer-háromszor (az erősebbet kevesebbszer, a gyengébbet többször) meg kell estve fereszteni egészen (csak hogy a víz fülibe, orrába, szájába ne menjen) lágy meleg vízbe[n], mintegy fél fertályig (az erősebbet hívesebb[en] s tovább, a gyengébbet melegebbe[n], s kevesebb ideig), erre vigyázván a gyermekek további erősödésébe[n] és némelykor gyengülésébe[n] is, de sohase teli hassal.
Mikor a haja jócskán megnő, lassanként vékonyítván főtakaróját, hajadon kell szoktatni.
Lassanként a szabad levegőhez kell szoktatni, elsőbb szép, szelíd időben, a nem meleg házból egy kevéssé kivinni, és ezt hajra folytatni, míg utoljára mindenféle időben ki kell vinni a tiszta, szabad levegőre, fedetlen fővel, kivéve az igen hév meleget s kemény hideget.
Étele, itala az anyai tej az első esztendőben. Lehet a fél esztendő után adni apró szalep port, zagot, tehén húslébe főzve, egy könting, egy napra elég; (vékony tehénhúslébe persze) tej, meleg vízzel, riskásavíz, de liszttészta pépet sohasem.
Mikor a fog akar jőni, mintegy fél esztendő múlva, kenyérhajat kell adni a kezibe, s az ínyén az anya járjon gyengén addig is az ujjával; ha pedig nyavalya törné, tört fokhagymát tartsanak az orra alá.
A helyes kívánságait meg kell adni, a helyteleneket nem, hadd sírjon. Ha ehetnék (azzal, ha már jócska ideje, hogy nem ett) enni kell adni; ha mocskos, tisztába kell tenni; ha megunta az oldalán, másra kell tenni; ha fogoly, szabaddá kell tenni; ha beteg, segíteni kell okos orvos tanácsa szerint; ha nem lehet, fel kell venni, gyügyögni kell neki, vigasztalni, de csak akkor, mikor igazán beteg, máskor sírni kell hagyni, mert vagy méregből, makacsságból sír, vagy a természet jótévő ösztönéből.
Mesterséges felnevelés: főtelen tej meleg vízzel meghígítva, lágy meleg itallá téve, napjában egyszer friss tej, továbbá egy tojás sárgáját egy meszely vízbe[n] el kell habarni s cukorral megédesíteni vékony tehénhúslevest is, mikor zag vagy szalepgyökér aprón törve van, megfőzni magára is, riskásavíz is, de a lisztes étel, pép veszedelmes. A szalepgyökér fél latlat, egy nagy embernek elég. Vékony húslé is jó. Egy kávéskanálnyi (1 drachmadrachma) salepgyökér apró port egy kalán [kanál] friss vízbe[n] péppé kell elébb keverni, aztán megfőzni tejbe[n], vagy húslébe[n], tiszta levesbe[n] is meg lehet, csak jól darabolva aprón s kocsonyába váljon.
PurgatiótPurgatiót dajkának, NB […] carniális [= cranialis?] kívánság,
NB commotio,commotio indulat; fő[tt] vizes szappannal mosattassék okosan a fakadékok ellen
– a feje legyen feljebb, legyen tartalékja, ne feküdjék egy oldalán.17
Dajkának ne legyen menstr[uációja], 30-an felül kevéssel legyen; sok savanyúval, pálinkával ne éljen, ritkán kevés bort.
A gyermek barnacukorral főzött gyenge meleg tejet (felét leszedve, vagy árpavízzel vékonyítva) egyék két heten túl, elég másfél fertály […] nevelve három holnapos koráig 1/2 kupáig, négy-ötször adva oda. Aztán lehet vékony húslevet szaleppel, zsemlekását tiszta vékonyan. Indulat, étel, kávé után szoptatni nem jó; [szoptatás?] után ki kell fejni a tejet.
A világossággal szemben se legyen a gyermek, s hátul senki se álljon. Feje mejji[n] feljebb legyen, ritkán hanyattán s változtatva; tisztába sokszor tenni, sokszor bontva ki, s dúdolgatni is, szekereztetni is szép szelíd időben. A bölcsőre ernyőt [tenni]. A szopóka bőrrel vagy ruhával legyen bevonva, kilyukasztva; álljon meleg vízben az edény. Zsemle, vagy jó némileg fejér kenyér jó belé.
A ruhákat kell mosni jól. Ruhájit meleg vízzel melegíteni; tejpróba pálinkával. Ha kiesik a végbél, nem kell kenő, hideg vizes ruhával kell visszanyomni. Széket csináló csepp nem jó, jó [a] diéta, (klistély szükségben) timsós vagy cserhajjas veres boróka.”18